SZIKLAI FERENCNÉ SZAMOSVÖLGYI MÁRIA*

 

 

EMLÉKEZÉS AZ 1950-ES ÉVEKRE

KÖZZÉTESZI: NAGYNÉ SZIKLAI ÁGNES, A SZERZŐ LÁNYA

 

 

Letartóztatásom napja 1950. augusztus 23-a, mely egyben a rombadőlt álmok napja is számomra. Az idő múlásával némileg halványulnak az emlékek, de feledni őket nem tudom.

Aznap éjszaka arra ébredtem, hogy idegen férfiak tartózkodnak az albérleti szobámban, majd felszólítottak, hogy öltözzek fel, mert le vagyok tartóztatva. Előrelátó voltam, meleg ruhát és kabátot vettem magamra, a táskába váltás fehérnemű és két törülköző került. Közismert volt, hogy akit az ÁVH-sok tartóztatnak le, annak fel kell hagynia minden reménnyel.

Kálváriám azonban korábban kezdődött. 1949 nyarán megtudtam, hogy figyelnek. Besúgójuk titokban lefényképezett, mert fényképet is kellett küldenie nekik. Akkor Felsőszölnökön laktam a szüleimmel, és az adóhivatalban dolgoztam. Erről a faluról tudni kell, hogy Ausztria és az akkori Jugoszlávia határán fekszik, lakói a szlovének, akik nehéz időket éltek át a Rákosi-diktatúra idején. Félt mindenki, féltem én is.

 

Szamosvölgyi Mária

Szamosvölgyi Mária fiatalkori arcképe

 

1949 novemberében történt. Egy reggel telefonon közölték velem, hogy azonnali hatállyal áthelyeznek a szentgotthárdi adóhivatalhoz. Furcsállottam az eljárást. Azonnal útnak indultam, és már délelőtt jelentkeztem az állítólagos főnökömnél, aki az egészről nem tudott semmit. Közölte velem, hogy a jelek szerint valaki rossz tréfát űzött velem, és vegyem tárgytalannak az ügyet.

Ismerve az áVH módszereit, egyből rájöttem, hogy ez az ő intézkedésük volt, csak hiba csúszott a szervezésükbe. Korábban érkeztem, mint azt várták. Döntenem kellett, hogyan tovább. nem mentem haza, vonatra ültem, irány Szombathely. A nyilas uralom idejéből tudtam, hogy egyedüli menekülési lehetőség a kórház. (A nyilasok alatt egy szobrászismerősünk is így próbált megmenekülni.1) Arra gondoltam, hogy itt egy kis időt nyerhetek. Édesapámnak jó ismerőse volt a Tüdőgondozó főorvosa, őt kértem meg, hogy utaljon be a kórházba. Így bejutottam az Emberbarátiba, ami akkor még részvénytársasági kórház volt, és az ápolási teendőket irgalmas nővérek látták el. Az osztályos nővérnek kis idő múltán elmondtam, hogy miért kerültem be. Hogy ne kelljen hazaküldeni, karácsony után strúmával megoperáltak. Közben a kórházat államosították, de az igazgatónak egy kórtermet meghagytak a néhány lábadozó betege számára. Utolsóként hagytam el a kórházat 1950. február 20-án. Időközben sikerült elintézni áthelyezésemet a szombathelyi adóhivatalhoz. Március 1-jén munkába álltam, némileg megnyugodtam. Azután minden kezdődött elölről. Az az ávós, aki korábban követett, újra a nyomomban volt. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy ha elkerülök a határsávból, elfelejtenek.

 

esküvői kép

A Szukics-Szamosvölgyi-rokonság. Rábamenti szlovén (vend) esküvői kép 1948-ból. Balról:
a menyasszony apja Szamosvölgyi (Szukics) Károly, a násznagy felesége Szukics Jusztina (a
leánykori és a férjezett neve is Szukics), az apa testvére, a násznagy: Szukics Ferenc (ő nem
magyarosította a nevét, viszont a testvérek közül egy másik Szentgyörgyvölgyire magyarosított).
Mögöttük a menyasszony öccse, Szamosvölgyi László, Szamosvölgyi Alojzia menyassszony,
Magyar István vőlegény, tanúja egy katona, a menyasszony öccse Elemér, húgai Mária és Ilona,
édesanyja Kondor Ágnes és a menyasszony öccse, Károly, a hölgy mellette ismeretlen.

 

Letartóztatásom előtt két új személy tűnt fel a látókörömben. Mint utólag kiderült, akkor már készen volt az a forgatókönyv, amiben nekem is szerepet szántak. Az a kihallgatásom során derült ki, hogy letartóztatásban van Bazsik Renáta, az Országos Közegészségügyi Intézet Budapesti ápoló és Védőnőképző Intézetének főnökasszonya és férje. Ennek az intézetnek voltam 1947 szeptemberétől 1948. október 10-ig a hallgatója, de tanulmányaimat betegség (valójában a politika) miatt megszakítottam. Így kerültem a képbe egy súlyos perben, ahol a házaspár ellen kémkedés, hűtlenség, hazaárulás volt a vád.

Letartóztatásom után Budapestre szállítottak a hírhedt Andrássy út 60.-ba, illetve annak valamelyik részlegébe, ahol a vád korábbi gyanúsítottjait őrizték. A kísérőim katonásan átadtak, ott átvettek, és mindent elvettek tőlem, aztán sok rácsos ajtón keresztül levittek egy nyirkos pincébe, és rám zárták az ajtót. A zárka dohos volt, padlózatán folyt a víz, ablaka nem volt, a fekhely vaságy, amelynek betétje deszka volt, és takaróul egy lópokróc szolgált.

Első kihallgatásomra éjszaka került sor. A kihallgató tiszt ismertette a vádat: kémkedés, hűtlenség, hazaárulás. A dohányzóasztalnál egy magasrangú tiszt ült. Minden simán ment addig, amíg személyes adataimról, iskolázottságról, munkahelyről stb. volt szó. Ez után következett az a szöveg, hogy befurakodtam a pártba, ott látszólag jó munkát végeztem, hogy leplezzem az ellenséges ténykedésemet, amivel megbíztak. – Tisztázzunk valamit, mondtam, soha semmilyen pártnak nem voltam, s nem vagyok a tagja, nem furakodtam be sehová, s értelem szerint így se jó, se rossz munkát nem végeztem. – A dohányzóasztalnál ülő tiszt rám ordított, hogy úgy hazudok, mintha könyvből olvasnám. Mire nagy nyugalommal csak annyit mondtam, tessék utánanézni, gondolom, vezetnek nyilvántartást a párttagokról. Felugrott helyéről a tiszt, és számolatlanul kaptam a pofonokat, majd dühösen távozott. Azután visszavittek a pincébe.

Fiatal voltam és elszánt, 23 évesen még sok mindent kibír az ember. Csak arra koncentráltam, hogy ne vállaljak semmit. A megpróbáltatásokat fegyelmezetten viseltem, s kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy számukra reménytelen eset vagyok.

Egy keddi napon nagy mozgolódás támadt a folyosón. névsorolvasás, majd mindazok neve elhangzott, akikkel engem is kapcsolatba hoztak. Megkönnyebbültem, mert az én nevem nem szerepelt köztük. Később egy fiatal őrtől megtudtam, hogy a Margit körútra szállították őket. Én még ezután is sokáig élveztem a zárka magányát. Előzőleg kilátásba helyezték, hogy ott fogok elrohadni, ha nem ismerem be bűnösségemet. Egyszer meg is látogatott egy őrnagy, és megkérdezte, hogy tényleg itt akarok elrohadni? Azt válaszoltam, igen. Különben az ő kedvenc ütése a gyomron bokszolás volt.

Hosszú csend után újra kihallgatásra vittek. Új arc, egészen más stílus fogadott. Visszakaptam a kabátomat is. Tudjuk, hogy ön ártatlan, mondta a kihallgató tiszt, de itt sok mindenről tudomást szerzett, ezért nem helyezhetjük szabadlábra. Ezek után vittek ki Kistarcsára, az internálótáborba.

 

Két és fél hónapi bezártság után végre napfényt láttam, és emberek közé kerültem. Ezt is meg kellett szokni. Megtudtam, hogy ez az első számú szűrőszoba, innen még visszavihetnek. Itt is kegyetlen állapotok uralkodtak. Fűtés nem volt, legtöbben nyári ruhában fagyoskodtak. Semmilyen tisztasági ellátást nem biztosítottak. Az asszonyok menzesz idején a vízvezetékcsöveket fagyás ellen védő, szürke színű gyapotszerűséget tépték le. Az átszállításkor visszakapott egyik törülközőmet közös használatra átadtam a szobatársaimnak. Ilyen körülmények között még nehezebb volt feldolgoznom a történteket, beletörődni a megmásíthatatlanba.

Karácsony előtt aztán néhányunkat átvittek a 2-es számú szűrőszobába. A szobaparancsnok, szintén egy internált, aki civil életében színésznő volt, barátságosan fogadott bennünket, ez némileg oldotta feszültségünket. (Az 1-es számú szoba parancsnokáról tudni kell, hogy lebukása előtt Péter gábor munkatársa volt, túltett az ávósokon is, féltünk tőle.) Itt kiselejtezett, fertőtlenítőből hozott rendőrköpenyeken feküdtünk, azzal is takaróztunk, de legalább nem fáztunk. A fertőtlenítő szaga azonban nagyon irritált. Itt töltöttem az első karácsonyt, távol a szeretteimtől. A gyermekes asszonyokat nem győztük vigasztalni. A szobaparancsnok mindent elkövetett, hogy felrázzon bennünket. Énekelt, szavalt, színdarabokból részleteket adott elő. Emlékeim között kutatva meggyőződéssel állíthatom, hogy a legelviselhetőbb napokat itt töltöttem, annak ellenére, hogy az előző helyhez hasonlóan itt sem lehetett életjelt adni magunkról, és csomagot sem kaphattunk.

1951. február elején újabb költözés, átkerültem a nagy táborba. Új arcok, zsúfoltság, ember ember hátán, levegőtlenség. Emeletes fapriccsek: egy priccsen hárman feküdtünk, ahol csak úgy fértünk el, hogy a középsőnek a feje a másik kettő lábánál volt. Fordulatot jelentett, hogy írhattam haza, kérhettem csomagot, első alkalommal ágyneműt és ruhaneműt is. A későbbiekben két és fél kg volt az engedélyezett súly: fél kg cukor, fél kg szalonna vagy zsír, 100 db cigaretta, a többi tisztasági. Minden hónap azonos vasárnapján látogatót is fogadhattunk. Egy hosszú folyosón a látogató és az internált előtt is rács volt, a kettő közötti téren felügyelők sétáltak. Maga a beszélgetési idő 10 percig tartott, bábeli nyelvzavarban, mert egyszerre sokunkat vittek le, és kiabálni kellett, hogy valamit megértsünk egymás szavából. Ez a nap a kiborulások napja volt: akinek nem volt látogatója, azért, akinek volt, de kedvezőtlen híreket kapott a családjáról, azért. Ilyenkor még nehezebben viseltük el egymást. A társas együttélés, különböző korú és mentalitású embe - rek kel, különben sem volt könnyű; gondolom, időközönként ezért is cserélték a szobák lakóinak összetételét.

Voltam egy szobában a Rajk-perből ismert elítéltek feleségeivel, Szalay Zórával és Kórody Mirával. Demény Pálnéval és Vera lányával, ez egy másik per volt. A katonatiszt-per kárvallottjai: Révai Kálmánné és Pálffyné. Velünk volt Justus Pálné is. Internálásom utolsó hónapjait töltöttem vele, többedmagammal a gyengélkedőben. Széles látókörű, nagy műveltségű, több idegen nyelvet beszélő asszony volt. Hasznos ismeretekkel gazdagodtunk általa. Rövid ideig közös szobában éltem Szálasi Ferencnével, akit humánus gondolkodású, apolitikus lényként ismertem meg, de férjezett nevéhez, másokkal ellentétben, még az internálást is vállalva ragaszkodott. gróf Bethlenné fegyelmezetten, látszólag könnyedén viselte az internálást. Több arisztokrata társával gondolatban ünnepi fogadásokat rendeztek, és jókat főztek. nem csoda, mert rendszeresen éheztünk. A reggel kiosztott 20 dkg-os napi kenyéradagot azon nyomban megettük, és másnap reggelig semmi, mert napokon át, délben, este ugyanazt a főzeléket kaptuk. Ez vagy burgonyahéjából, vagy zöldpaprika csumájából készült, és egyszerűen ehetetlen volt. Magunk között csak nejlon löttynek neveztük.

A szigorú fegyelem és a besúgásoktól való félelem – mert minden szobában volt besúgó – csak nehezítette az életünket. Könyv, újság, rádió számunkra nem létezett. Tudtuk, hogy mikor kezdődött, de hogy hol a vég, és egyáltalán lesz-e vég, vagy ott pusztulunk el valamennyien – a bizonytalanság reménytelenné tett mindent. Aztán 1951 decemberében újabb csapás ért: megtudtam, hogy szüleimet két testvéremmel együtt kitelepítették Tedejpusztára. Ők kitelepítve, öcsém és sógorom börtönben, én internálva, a kilenctagú családból ketten voltak szabadlábon.

 

Váratlan fordulat az életünkben. Valamikor 1953 tavaszán minden kapcsolatunk megszakadt a külvilággal. nem írhattunk lapot, nem kaphattunk csomagot, és látogatót sem fogadhattunk. Az okát nem tudtuk. nem tudtuk, hogy meghalt Sztálin, a magyarországi változásokról sem jutott el hozzánk semmi hír. Ha jól emlékszem, augusztus végén kezdődött meg a tábor felszámolása. Szeptember közepén alig tizenöten lézengtünk a számunkra újonnan kijelölt szobában. Attól tartottunk, hogy bennünket nem engednek szabadon. Újabb kínszenvedés. Aztán ránk is sor került. Mi voltunk azok, akiket kitiltottak az öt védett városból, utolsó lakhelyünkről, annak járásából és a határsávból. A húgom Vépen lakott, nővérem Budapesten, mindkét helyről ki voltam tiltva, nem volt kihez mennem. Két óra gondolkodási időt kaptam annak eldöntésére, hogy hol legyen a lakhelyem. nem volt sok választási lehetőségem. Véphez közeli település Sárvár, megjelöltem, pedig itt addig soha életemben nem jártam, senkit nem ismertem.

1953. szeptember 21-én szabadultam. Előzőleg aláírattak velem egy nyilatkozatot, hogy a velem történtekről és a tudomásomra jutott dolgokról senkinek nem beszélek. Este vittek ki bennünket a Keleti-pályaudvarra. Itt szomorú hír fogadott. Találkoztam gyerekkori tanítómmal, aki szintén akkor szabadult, s együttérzően tudomásomra hozta, hogy édesapám meghalt Tedejen. Három hétig bírta a kitelepítést. A hír rettenetesen megdöbbentett, ilyen lelki teherrel érkeztem hajnali 4 órakor Sárvárra egy fillér nélkül, tanácstalanul. Beültem a váróterembe, és bejött egy férfi is. Egymásra néztünk, és tudtuk, hogy hasonló cipőben járunk. Megbeszéltük a teendőket. Ő elment reggel pénzt szerezni, eladta az értéktárgyait, karórát, gyűrűt. nálam ilyen nem volt. Kaptam tőle 100 Ft-ot, így tudtam telefonálni Vépre. 24 órán belül a rendőrségen be kellett jelentkeznünk, ezért sürgősen lakásra is szükségünk volt. Az idegen férfi ezt a terhet is magára vállalta. Egy idős néni befogadott egy szobából álló lakásába, átmeneti jelleggel. Ő is félt, de a férfi szerint sikerült a szívére hatni, és ismeretlenül is megsajnált.

Ma is hálával gondolok sorstársamra és a nénire, akik átsegítettek az első napok nehézségein, mert nem volt könnyű az indulás. Félelemmel teli, gyötrelmes hónapokat éltem át, de ez már egy másik történet. Az egész meghurcoltatást, az indokolatlan büntetést, az állandó rettegést, a családomat ért sorscsapásokat lelkileg feldolgozni nagyon nehéz volt. Hosszú idő telt el addig, mikor ezekről az évekről beszélni tudtam.

   

JEGYZETEK

* Sziklai Ferencné Szamosvölgyi Mária (1927–2016) szlovén (vend) nemzetiségű felsőszölnöki asszony. A nyilas, majd a kommunista rendszer üldözöttje. Visszaemlékezésének közlésével a diktatúrák névtelen áldozatainak és üldözöttjeinek már eltávozott százezreire emlékezünk tisztelettel és kegyelettel, egyszersmind tiszteletünket és köszönetünket nyilvánítjuk a közülük ma is velünk élők iránt. (A szerk.)
1 Kühár Ferenc szobrász tragikus sorsáról közöltünk írást folyóiratunkban: M. KOZáR Mária: Pável szobrának szobrásza. Vasi Szemle, 2011/4. 408–422. old.