GLAVANICS KRISZTINA

 

 

A SZENTPÉTERFAI SZÍNJÁTSZÓ KÖR

EGY NEGYED ÉVSZÁZADOS MUNKA
A GRÁDISTYEI HORVÁTSÁG SZOLGÁLATÁBAN

 

 

Értekezésemben Szentpéterfa színjátszó körén keresztül szeretném bemutatni, hogy egy önszerveződő csoport milyen fontos szerepet játszik az identitástudat őrzésében, illetve erősítésében.

A horvát kultúra ápolását tekintve állítható, hogy Szentpéterfa a grádistyei horvátság egyik fellegvára, ahol a tánc, a tambura, a zenekarok, az amatőr színjátszás mellett a nyelv használata természetes folyamat nemzedékről nemzedékre. Mindezek alapja a család, a nemzedékek együttélése, a helyi iskola – ma már kétnyelvű intézmény –, valamint a helyi horvát óvoda, amelynek szerepe rendkívül fontos. A család és az oktatási intézmények mellett az egyház szerepe is kiemelendő, a helyi plébánossal, aki maga köré gyűjti, összehozza a különböző korosztályokat.

Az amatőr színházak a nemzetiségi falvak tekintetében a szórakoztatás lehetőségét biztosították. A darabok bemutatásának, színpadra állításának megálmodói a helyi tanítók és/vagy plébánosok voltak. Ők felismerték ennek a fontosságát, közösségformáló erejét, megtartó és értékteremtő jellegét. Ezek a darabok szórakoztatnak, megszólítják a közönséget, amely néhány órára képes megfeledkezni gondjairól, problémáiról. Emellett bölcsességeket próbálnak közvetíteni a hallgatóság számára, tanító jelleggel, szemléletformálással és értékközvetítéssel.

 

A HÉTKÖZNAPOK HARCAI A FENNMARADÁSÉRT –
KULTURÁLIS EGYESÜLETEK, SZÍNJÁTSZÓK FONTOSSÁGA

A hazánkban élő nemzetiségek mindegyike naponta vívja meg harcait az asszimiláció különböző megjelenési formáival, és próbál jelen lenni az élet minden területén, hogy megmentse mindazt, ami megkülönbözteti a többségtől, de egyúttal színesíti is a közös kultúrát. Fontos értéket képvisel az adott nemzetiség számára, ami önazonosságához szükséges, beleértve a nyelv, a kultúra, a hagyományok tiszteletét, ápolását és továbbadását.

Bindorffer Györgyi a következőket írja a kisebbségi létről: „A kisebbségi lét megkülönböztető jegyei, a nemzetiség, az anyanyelv mindennapos használata, a közös sors tudata, a mindennapi élet elkülönült apró kis szokásai, a csoport tárgyi és szellemi kultúrája, a csoporthoz fűző-kötő emlékek, hagyományok, életvezetési módok, ünneplési szokások, és a vallás révén az egyén születésétől fogva egy adott nemzetiségi vagy etnikai csoport tagjának érezhette magát.” (BINDORFFER, 2000.) Az identitás őrzése más-más képet mutat a kisebb és a nagyobb nemzetiségek körében, de az identitás őrzése, a harc a meg-, illetve fennmaradásért, szinte minden nemzetiség hétköznapjainak részévé vált. Radó Péternél a következőket olvashatjuk az asszimilációs folyamatokkal kapcsolatban: „Egy nemzeti kisebbségi közösség asszimilációja leginkább a nyelvvesztés folyamatának feltárásával dokumentálható, mert az azt bizonyítja, hogy elégtelenül működnek azok a nyelvi szocializációs mechanizmusok, melyek a nyelv átörökítésére hivatottak. A nyelvi szocializáció nemcsak a nemzetiségi nyelv átörökítésének kulcskérdése, hanem az egész kisebbségi szocializációs folyamatnak is.” (RADÓ, 1996.)

A különböző kultúrák egymás mellett élésének természetes velejárója, következménye az asszimiláció. A kultúrák keveredésével az erősebb, a dominánsabb nyer teret. A horvátságot Magyarországon Barics Ernő a következőképpen helyezi el: „A hazai horvátok nem tömbben élő kisebbség. Szórványokban, földrajzilag viszonylag távol élnek egymástól. Nagyobb részük a magyar–osztrák, magyar–horvát és a magyar–szerb határ mentén, illetve nem messze az országhatártól. Ez azért alakult így, mert a Dráva és a Muramenti horvátokon kívül, akiket őslakosoknak lehet tekinteni, a többi horvát népcsoport a törökök elől menekülve az akkori Magyarország ritkábban lakott térségeiben telepedtek le, vagy a török utáni időkben, a kipusztított magyar falvakba.” (BARICS, 2013.)

Szentpéterfa a nyugati határszélen fekvő, többségében horvátok lakta település, amely ápolja horvát anyanyelvét, kultúráját és horvát szokásait, hagyományait. Anđelka Tutek értekezésében kiemeli az osztrák határ tövében élő horvátokat, akik jobban ki voltak téve a súlyosabb politikai változásoknak és asszimilációs törekvéseknek. Ez leginkább alátámasztható a kultúrában; az irodalom és a népi színtársulatok specifikus módon érezték a politikai helyzet alakulását, melybe a II. világháború után kerültek. (TUTEK, 2009. 107. old.) A mai grádistyei horvát települések lakosságáról általában elmondható, hogy a nemzetiségi nyelv átadása nem feltétlenül természetes velejárója a nevelésnek. A családi fészek mellett az utca, az egyház, vagy éppen az iskola sem töltik be feltétlenül ezt a szerepüket, és a nyelvátadásnak nem minden esetben természetes színterei.

Tóth János szociológus a következőket írja a nemzetiségi tudattal kapcsolatban: „Nyilvánvaló, hogy nem csupán a nyelv tartotta, tartja meg a nemzetiségiek nemzetiségi tudatát. Az a társadalmi környezet, amelybe az ember beleszületik, s annak hagyományai, a gyermekkori, családi, környezeti emlékek egy életen át hatással vannak a nemzetiségi tudatra.” (TÓTH, 2000. 183. old.) Szentpéterfán is megfigyelhetők az asszimiláció jelei, de ez a település a kivételek közé sorolható, mivel a helyi oktatási intézmények, az egyház sokat tesznek a nemzetiségi lét megőrzéséért, kisebb a vegyes házasságok száma, ami talán a sok évtizedes bezártságnak is köszönhető. Tóth János így ír a határzár leomlását követő időszakról: „A műszaki határzár lebontása után a szomszéd települések fiataljai gyakori vendégei voltak a különböző rendezvényeknek. Ettől kezdve a település öntudatosabb tagjainak egyszeriben fontos lett másságuk demonstrálása, artikulálása. Környezetükkel éreztették is, van bennük valami, ami megkülönbözteti őket a többségtől. Ez a nyitottság megszüntette a korábbi zárt közösséghez való tartozás védettségi illúzióját, mely az egyének identitástudatát és annak különböző mértékű vállalását befolyásolta.” (TÓTH, 2000. 182. old.) Sok családnál szembesülünk több generáció együttélésével, ami az anyanyelv, a kultúra és hagyományok átadásának biztosítéka is egyben. A rendszerváltást követően a határok eltűnése, a külföldi munkavállalás, az elektronikus médiumok, a világháló terjedése az ott élőket is a globalizáció irányába tereli, ami nem kedvez az identitás őrzésének.

Az asszimiláció problémáját vizsgálva, sok okot találunk rohamos térhódítására. Ilyenek például a vegyes házasságok, a nemzetiségi iskolákban megjelenő magyar ajkú pedagógusok, az óvodapedagógusok számának rohamos csökkenése, a horvát ajkú lelkipásztorok eltűnése, több generáció együttélésének hiánya, a munkavállalás a városokban és külföldön, a határok megnyílása. Horváth Sándor a következőket írja az elmagyarosodás okait keresve: „Az elmagyarosodás részben a »vegyes házasságokkal« magyarázható. Vízválasztóként a második világháborút vagy a téeszesítést említik, amikor az itt élő idősebb generáció tagjai állítják, hogy régen nem volt szokás a falun kívülről házasodni, mint most. Ez persze csak a hagyományos kultúrájú közösség ideál-képe, amely nem azonos a valósággal, a reál-képpel. Az ideált tudja, s alkalmanként hangoztatja a közösség egyik vagy másik tagja, a reált pedig megéli.” (HORVÁTH, 2005. 182. old.) A munkavállalással kapcsolatos elmagyarosodást segítő tendenciákat Horváth Sándor a következőképpen foglalja össze: „A munkavállalást szokás az etnikai exogámia mellett az elmagyarosodás másik jellemző okának tartani. Amikor idegenben kell dolgozni, vagy amikor a helyiek idegenekkel keverednek munka közben.” (HORVÁTH, 2005. 186. old) Ezek új dimenziókat, új lehetőségeket rejtenek magukban, de egyben lazítják a helyi, erősnek hitt kötelékeket, gyengítik a közösséghez való tartozás erejét. A nyelvváltás mindennapos jelenség a családok, a helyi egyesületek körében.

A kulturális egyesületek szerepe nagyon fontos a nemzetiségek életében, hiszen összetartó, megtartó erejük van. A folklór mellett elengedhetetlen az amatőr színjátszók szerepe a nemzetiségi tudat erősítésében, a nyelv ápolásában, gyakorlásában. Míg a folklór nem minden esetben követeli meg a nyelvi kompetenciák meglétét, és minimális nyelvi tudással is színpadra állítható egy táncos vagy egy zenész, addig a színjátszóknak adekvát nyelvi tudással kell rendelkezni ahhoz, hogy a kommunikációs csatornákban ne okozzon problémát a nyelvtudás, nyelvismeret hiánya.

Brestyánszki Boros Rozália a következőket emeli ki értekezésében az amatőr színjátszó körökkel kapcsolatban: „A művelődési házak többnyire otthont adnak a dalárda, a néptánccsoport, a kézműves csoport tevékenységének, de talán az amatőr színjátszó kör az, ahol olyan személyes sikerélmények gazdagítják az alkotót, ami egy igen erős közösségteremtő folyamat része lehet. (...) Az előadások átjárást biztosítanak a társulatok, illetve a (sokszor szinte elszigetelődött) települések között is, ami visszahat a csoportok tevékenységére, és igen inspiratív hatása lehet. Ez az ösztönzés mágneses erővel hat a közösség többi tagjára is, hiszen e találkozóknak köszönhetően új és fiatal generációk csatlakoznak a társulatokhoz. Az amatőr színjátszás meghatározóan befolyásolhatja az egészséges személyiségfejlődést, a közösségi szellem erősödését, a kommunikációs készségek és a humorérzék fejlődését, erősíti az önbizalom kialakulását. Az amatőr színjátszás hozzájárul az egészséges öntudatú, magabiztos közösségi ember személyiségének kialakulásához. Szemléletmódja érzékenyebb, művészetre fogékonyabb látásmóddal lesz gazdagabb. Egészen egyszerűen úgy fogalmazhatnánk, hogy az amatőr színjátszás nyelvünk és kultúránk megőrzése szempontjából is kivételes értékű. Azok számára is, akik játszanak, és azok számára is, akik nézik.” (BRESTYÁNSZKI BOROS, 2009. 11. old.)

 

A SZENTPÉTERFAI SZÍNJÁTSZÓ KÖR

A Szentpéterfai Színjátszó Kör 1990-ben kezdte meg munkáját a településen. A motiváció Skrapits Lászlótól érkezett, aki Timárné Skrapits Annát, a helyi pedagógust, erős horvát identitással, tenni akarással rendelkező aktivistát kereste meg az amatőr színtársulat megalapításával kapcsolatban. Így a helyi tanárnővel, Garger-Skrapits Judittal, aki szintén a helyi iskola egyik fontos személyisége volt, kezdték meg a verbuválást, hogy megszervezzék azt a színjátszó kört, amely egy negyed évszázada szórakoztatja mind a helyi közösséget, mind pedig a horvát települések lakóit a határon innen és túl. Mindkét pedagógus esetében elmondható, hogy munkájuk nemcsak helyben, hanem mind a régióban, mind pedig országosan ismert és elismert. Számos horvát nyelvű tankönyv, kiadvány fűződik a nevükhöz, és évtizedeken keresztül igyekeztek mindent megtenni azért, hogy szülőfalujukat, Szentpéterfát illetve a horvát kultúrát, nyelvet és hagyományokat ápolják, óvják és ismertté tegyék munkájukkal mindenütt. Mindkét tanárnő személyisége és minőségi munkája, munkához való hozzáállása garancia és vonzerő volt mindazok számára, akik úgy döntöttek, hogy segítenek a célok megvalósításában, és válnak az amatőr színtársulat tagjává. A célok és feladatok testhezállónak mutatkoztak az ambiciózus, lokálpatrióta aktivisták számára, akik biztos családi háttérrel, erős horvát identitással rendelkeztek. Értékrendjük mindenki számára példaértékű. Garger-Skrapits Judit munkája nagy segítség volt a kezdeti lépéseknél, a családalapítás azonban a tengeren túlra vitte, de a színjátszók munkáját a mai napig figyelemmel kíséri. Az alapítóval, illetve a színjátszókkal folytatott beszélgetések azt mutatták, hogy a családi kötelékek elsődleges kapaszkodót jelentettek a két aktivista számára.

Egy életképes színjátszó kör működéséhez nélkülözhetetlenek az elkötelezett, magukat horvátnak valló helyiek, akikre építhető egy amatőr színtársulat. Horváth Tímea a társulat aktív tagja volt, aki ma is a grádistyei horvátok egyik fontos személyisége, Szentpéterfa szülötte. Újságírói tevékenységét 1990-ben kezdte meg a Vasvármegye című lapnál, majd 1994-től a Hrvatski glasnik országos horvát hetilap újságírója lett, melyben a grádistyei horvátok történéseit követi nyomon grádistyei horvát nyelven, egyedüliként a lapnál. Ezenkívül verseket és prózát jelentet meg. 2000–2004 között az MTV Horvát Szerkesztőségének riportere volt, és egyben a grádistyei régió felelőse is. 2006-tól a Croatica internetes rádió munkatársa. Első verseskötete 1999-ben jelent meg Ako nisi tu (Ha nem vagy itt) címmel, majd 2010-ben a Petrovisko pero (Szentpéterfai toll) című könyve.

Életének fontos része a horvátság, a horvát tudat erősítése, ennek kifejezésre juttatása illetve a grádistyei horvát nyelv létének, erejének, létjogosultságának bizonyítása. Ma már nem játszik, de soha nem tudott elszakadni a társulattól, a közösségtől. A neki feltett kérdésre, hogy kik is a tagjai egy ilyen társulatnak, az volt a válasz, hogy mindenekelőtt azok, akiknek fontos a horvátság sorsa, akik még ápolják az anyanyelvüket, akiknek fontos, hogy valamit letegyenek az asztalra mind a településért, mind a horvátságért. Az imént említett érvek mellett fontos szerepet játszik a közösség, a valahova tartozás. Fontosak az értékek, amelyeket egy ilyen társulat képvisel.

A színjátszók több generációt vonultatnak fel Szentpéterfán. Az idősebb generáció mellett az ifjú nemzedék is kiveszi a részét a színjátszás adta feladatokból, amit szívesen tesznek. A több generáció megjelenítése nemcsak Szentpéterfán jellemző. Bencsics Miklós a szereplők generációinak megjelenését a különböző településeken a következőképpen írja le: „A színészek diákok, gyerekek, fiatalok és felnőttek – Horváth Ignác után szabadon »kicsik és nagyok«. Néhány faluban teljesen elhatárolódtak egymástól, máshol pedig együtt játszottak.” (BENCSICS, 1998. 84. old.) A színjátszó kör a negyed évszázad alatt több mint száz főt mozgatott meg a jó cél érdekében, akik a társulat tagjaiként sokat tettek a horvátság megmaradásáért.

A színjátszó kör tagjai amatőrök, a színjátszást nem tanulták, de vannak köztük született tehetségek, akik rátermettségüket minden előadás alkalmával megerősítik, és professzionális szinten képesek játszani. Ezek a talentumok nagy értéket képviselnek az amatőrök körében, hiszen játékuk kimagaslik a darab színpadra állításakor, és annak felejthetetlen színfoltjává válnak. Ilyen tehetségként említhetjük Kurcz Zoltánt, akinek játéka profikat megszégyenítő módon nyűgözi le a közönséget. A Vas Népe megyei napilap a következőket írja Kurcz Zoltánról 2010-ben: „A Szentpéterfai Színjátszó Kör idén hatodszor volt Horvátországban az amatőr színjátszó fesztiválon. Jó kritikát kaptak, Kurcz Zoltánt pedig díjazták színészi alakításáért.” (MERKLIN, 2010.) A társulat vezetője igyekszik a szereposztást úgy alakítani, hogy próbálja a szerepet, és az azt eljátszó egyént a legjobb tudása szerint összhangba hozni.

 

Ha a település múltját tekintjük, dr. Geosits István, szentpéterfai születésű, kelénpataki (ma: Klingenbach, Ausztria – horvátul: Klimpuh) plébános Szentpéterfa című könyvében olvashatunk arról, hogy a színjátszásnak voltak hagyományai a településen már korábban is, és számos darab került színpadra már a II. világháború kitörése előtt, majd utána is magyar nyelven, így például: 1. Virradat (1939), 2. A cigány, 3. Légy jó mindhalálig, 4. Gyimesi vadvirág, 5. A bor, 6. Férjhez megy a bíró lánya, 7. Klárica, 8. Iglói diákok, 9. Minden jó, ha a vége jó, 10. A vörös bugyelláris, 11. Sárga csikó, 12. Boldogasszony legénye (1947.) (GEOSITS, 1996. 124. old.)

Az amatőr színjátszás az a terület, ahol van lehetőség a helyi nyelv bemutatására, használatára, fejlesztésére, a nyelv finomságainak, lehetőségeinek kihasználására, kiaknázására. Az előadásokból tanul az előadó és a publikum is, hiszen a már alig használt szavak is teret nyernek a színpadon. Irvin Lukežić a következőképpen vélekedik a nyugati határszélen élő horvátokról illetve az ott szerveződő színjátszó körökről: „A grádistyei horvátok, mint külön etnikai csoport, már több mint ötszáz éve vannak jelen a magyar és a német–osztrák kulturális szférában a határtérségben, féltve őrizve saját lelki örökségüket. (...) Ilyen nem túl jó körülmények között döntő szerepük van a nemzeti kollektíva megőrzésében a falusi színpadoknak, amelyek ezen évszázad kezdetétől képviselik a kulturális– történelmi munkát a grádistyei horvátok körében. A színházi előadások megszervezése a grádistyei horvát településeken valójában a középkori népi színház illetve a liturgikus dráma hagyományaira tekint vissza. Ezek valójában spontán színdarabok voltak, ünnepek alkalmával illetve egyházi ünnepekre (karácsonyi, húsvéti játékok) készültek. Erre viszont nincs megbízható adat.” (LUKEŽIĆ, 1992. 83. old.)

Bencsics Miklós Gradišćanskohrvatsko narodno kazališće Das burgenländische Theaterwesen című könyvének előszavában Edith Mühlgaszner a következőket írja a grádistyei színjátszás szerepéről: „A színháznak a grádistyei horvát falvakban más jelentése volt. A színdarabok a kulturális alkotások részét képezték illetve élményt nyújtottak a falvak számára, ezen kívül a játékkal ápolták a grádistyei horvát nyelvet. A közös munka a színjátszásban összekovácsolta a közösséget és betöltötte a nevelő-oktató szerepét is egyben.” (MÜHLGASZNER, 1998. 3. old.) Az apró, nemzetiségi falvakban a színjátszás elsődleges szerepe a szórakoztatás és a tanítás. Az előadások manapság horvát nyelven zajlanak, emiatt beszélhetünk a színjátszó körök nyelvápoló szerepéről is. A darabok kapcsán olyan szókincs kerül a színpadra, amely sok esetben már csak passzívan él a horvát ajkú közönség körében. A színpadon álló szereplők a helyi közösség tagjai közül kerülnek ki. A színjátszók fontos szerepet töltenek be a közösségépítést illetően, hiszen a próbák, a fellépések egy igazi közösséggé is kovácsolják a tagokat. Az identitás erősödése természetes folyamat.

Bencsics Miklós így ír az elődök munkájáról: „(...) a színdarab az irodalom fájának legfiatalabb ágacskája. A régebbi időkből tudunk a pásztorjátékokról, de a színdarabokról csak ebből az évszázadból vannak adataink, amikor az idősebb Mersich Máté illetve az ifjabb Mersich Máté a két világháború között fáradhatatlan erővel kezdték szervezni a vidéki színdarabokat és adtak számos darabot a laikus parasztemberek a kezébe. Ha pedig azok csak németről vagy magyarról vagy horvátról, vagy más idegen nyelvről fordított játékok voltak, akkor alapját képezték a grádistyei horvátok vallási és irodalmi fejlődésének, amely egyenértékű minden nagy nemzet irodalmával. Ez a szorgalmas fordítói tevékenység megteremtette a feltételeit annak, hogy a mi saját irodalmáraink elkezdtek eredeti grádistyei horvát darabokat írni, akiknek alkotásai napjainkig hatékonyabbak és erősebbek.” (BENCSICS, 1983. 5. old.)

Lukežić így ír Mersich Máté fordítói tevékenységéről és a Grádistyében fellelhető művek csoportosítási lehetőségéről: „Mersich Máté magyar parasztjátékokat kezd fordítani énekekkel, és rövid időn belül egy egész kis könyvet ír, és így megőriz abban a kulturális élet tekintetében átmeneti időszakban az újonnan létrehozott Grádistyében a mi falusi színházaink számára egy komoly színházi anyagot. Azok a játékok és énekek, amelyek a magyar vidéki életből származnak – abban az időben nagyon hasonlatosak a mi vidéki környezetünkhöz – mindenütt vonzották az embereket, mint a mágnes és évtizedeken keresztül szórakoztatták a helyieket. (...) A fordítókon kívül idővel megjelenik egész sora a helyi színdarabíróknak, akiknek a művei ugyanúgy nagyon kedveltté válnak és szívesen nézettek a gradistyei színpadokon. (...) Műfaját tekintve a grádistyei drámai daraboknál megkülönböztethetjük az ifjúságnak szánt darabokat, vallási témájú játékokat illetve a gyermekeknek szánt darabokat. Az elsőbe tartoznak a komédiák (humoros játékok), történelmi drámák és a vidéki életből vett színdarabok (parasztjátékok). A második csoportba tartoznak azok a színdarabok, amelyeket a karácsonyi és más alkalmakkor adtak elő. Ez ugyanígy igaz a gyermekeknek szánt darabokra is.” (LUKEŽIĆ, 1992. 85–86. old.)

A bemutatók helye változatos volt, mindig az adott település adottságaitól függött, melyről Bencsics így ír: „A darabok bemutatása iskolákban, vendéglőkben, privát házakban, plébániákon, pajtákban, udvarokban, templomok előtt zajlott, olyan helyeken, amelyek alkalmasak voltak a bemutatókra, amelyek gyorsan alkalmassá váltak darabok bemutatására.” (BENCSICS, 1998. 87. old.)

Manapság az előadásokat kultúrotthonokban mutatják be, amelyek rendelkeznek színpaddal, és alkalmasak amatőr színtársulatok tagjai által betanult darabok bemutatására. (Emellett) a professzionális színjátszás is teret kap a falusi kultúrotthonokban, hiszen a Pécsi Horvát Színház számos darabbal felkereste már a grádistyei horvát településeket; ilyen volt például Moliere-től a Képzelt beteg, amely bejárta Szentpéterfa, Narda, Horvátzsidány stb. kultúrotthonainak színpadjait.

A darabok bemutatása korábban csak a saját település lakóinak a szórakoztatására volt kitalálva. Manapság számos bemutatási lehetőség adódik, hiszen szinte minden település büszkélkedhet saját kultúrotthonnal. Azon települések, amelyek nem tudják biztosítani a fellépés lehetőségét, lakóik körében a szomszédos településeken szervezett bemutatókat népszerűsítik, így az amatőrök által befektetett munka több település lakóit is eléri.

A darab más színpadon való bemutatása mindig tartogat pozitív és negatív élményeket. A színpadok különböző mérete, a kulisszák elhelyezése, a vendéglátók segítőkészsége, a színészek magabiztossága a színpadon, mind olyan faktorok, amelyek befolyásolják a darab sikeres bemutatásának lehetőségét. A publikum reakciói szintén nem elhanyagolhatók; alapvetően az ő reakcióik erősen befolyásolhatják a színpadon állók teljesítményét, mind pozitívan, mind negatívan. A publikum pozitív kisugárzása erőt adhat a színpadon álló amatőrnek. A játékban való aktív részvétel, a reakciók a színpadi történésekre, mind pozitívan hatnak az előadókra. Nyilván ellenkező hatás érhető el azzal, amennyiben a publikum soraiban olyan nézők is helyet foglalnak, akik nem segítő és biztató szándékkal szólnak közbe, kommentálják az eseményeket.

 

Amatőr színtársulat Nardán

1. kép. Amatőr színtársulat Nardán az 1910-es években. Előadás a Blázi-pajtánál.
A kép Horváth Antal (1901–1990) tulajdona volt. (Horváth Tímea fotója)

 

Skrapitsné Tímár Anna, a társulat vezetője szerint soha nem ajánlkoztak egyetlen nemzetiségi településen, hogy előadhassák darabjukat; a felkérések a falvak részéről érkeznek. A premier-előadást otthon, Szentpéterfán mutatják be először, majd ezt követik a grádistyei horvát falvak magyar oldalon, például Nardán, Felsőcsatáron, Horvátzsidányban. Az érdeklődés megmutatkozik a határ túloldalán is, hiszen Szentpéterfa partnertelepülése Güttenbach (horvátul: Pinkovac, magyarul: Pinkóc), ahová szívesen hívták őket fellépésekre, illetve többször megfordultak Schachendorfban (horvátul: Čajta, magyarul: Csajta) is. A bemutatás egy másik lehetősége az anyaország. Jó alkalom a Hercegovacban megrendezett amatőr színjátszók fesztiválja, ahol a Horvátországon kívül élő horvát nemzetiségűek megjelenése szép színfolt és motivációs tényező a szereplők számára. Feltöltődés, erőt adó fesztivál részesei az amatőrök, akik sok biztatást és lelkesítést kapnak az ott eltöltött néhány napban. A szentpéterfaiak ezenkívül bemutathatták darabjaikat Karlovacban (Horvátország), illetve Ogulinban (Horvátország) 2006-ban. A Szlovákiában élő grádistyei horvátoknak is volt szerencséjük látni a szentpéterfaiakat az ottani színpadokon. 2003-ban Devinsko Novo Selo, Hrvatski Jandrof illetve Čunovo színpadjait is nagy sikerrel járták meg a színjátszók. A Budapesten élő szentpéterfaiak is részesei lehetnek a fővárosban az amatőrök előadásainak minden évben. Egy alkalommal sikerült a Baranyában élő horvátok körében is színpadra lépni a Pécsi Horvát Színházban, illetve 1999-ben Zala megye horvátjait is megörvendeztették előadásukkal. A cigány című darabot Tótszentmártonban illetve Tótszerdahelyen mutatták be.

A grádistyei horvátok lakta régióban a nézőtér sorait elsősorban a helyi lakosság tölti meg. Egy kis közvélemény-kutatást tartva a nézők között, kiderül, hogy a legfőbb ok, amiért megnézik e darabokat, a jó hangulat, a kellemes légkör, a vidám darabok. Sokaknál pozitívum, hogy a közeli településről érkeznek az előadók, akiknek a nyelvhasználata, szókincse hasonló az adott településen használt nyelvjáráshoz, és ezért szívesen hallgatják az előadókat. A következő ok a személyes ismeretség, rokoni szálak, amelyek vonzzák a nézőket. Az ifjú generáció képviselői az esetek többségében jelen vannak ezeken az előadásokon, ami nagyon pozitív és figyelemre méltó. Az ilyen fajta igény, belső késztetés egy pozitív, erős identitással rendelkező családi háttérnek, neveltetésnek, az iskola által közvetített értékek hatásának a hozadéka is lehet. A gyerekek többsége olyan családból érkezik, ahol mindkét szülő horvát, ahol esetlegesen több generáció él együtt. A szociális háttér mellett megtalálható a horvát települések felnövekvő nemzedékei közötti barátság, kötelék, amely közös programok kapcsán jött létre.

A kulisszák, jelmezek kialakítása szintén a rendező és a hozzáértő többség elképzeléseit dicséri. Nem egyszerű ezekkel a paravánokkal járni a kis falvak ilyen-olyan komforttal, infrastruktúrával és színpaddal rendelkező kultúrotthonait. Ízléses kivitelezésük a társulat tagjainak fontos feladata.

A bemutatók idejének behatároltságáról Bencsics a következőket állapítja meg: „A bemutatók ideje a téli időszakhoz kötődött. Ez teljesen világos, ha szem előtt tartjuk, hogy a helyiek szorosan kötődtek a mezőgazdasághoz, ami erősen behatárolta a szabadidejüket minden tekintetben. Adventben szigorúan tilos volt zajos mulatságokat tartani, és nem is volt lehetőség a bemutatásra, ha csak novemberben kezdődtek a próbák. A szezon karácsony körül kezdődött a karácsonyi illetve betlehemes tematikával. Szenteste betlehemes játékot mutattak be az iskolás gyerekek, karácsonykor pedig kezdődtek a világi témák a felnőttekkel illetve az ifjú nemzedékkel, (...).” (BENCSICS, 1998. 45. old.) Sokcsevits Dénes a bemutatók idejét így indokolja: „A bemutatók ideje meglehetősen behatárolt volt. A grádistyei térségben elsősorban mezőgazdasággal foglalkozó, erősen vallásos, kultúráját tisztelő emberekről beszélünk. Ennek tudható be a bemutatók időpontja is. A falusi horvátság szinte mindenütt elsősorban földműveléssel, gabonatermesztéssel foglalkozott, bár az állattenyésztés is fontos szerepet játszott életükben, különösen a beköltözés után.” (SOKCSEVITS, 2013.) A mai horvát települések tekintetében a lakosság foglalkoztatottsága már más képet mutat, hiszen elenyésző a mezőgazdasággal foglalkozók száma, azonban az előadások időbeli tájolása megmaradt.

A grádistyei horvátok körében az advent és a böjt időszaka egykor egy szigorúan betartott, csendes időszak volt, mentes minden zajos eseménytől. Az emberek készültek az előttük álló ünnepekre és ez egy igazi készülődés volt, ahol nem volt helye vigasságnak. Így ebben az időszakban a kulturális egyesületek nem tartottak próbákat, elmaradtak a táncpróbák, elmaradtak a kórusok próbái, és természetesen a színjátszók sem gyakoroltak.

A darabok kapcsán minden egyes bemutatott mű esetében előkerülnek a grádistyei horvát és magyar dallamok, amelyek a kultúra egy szeletét képezik. Ezek a dalok nem csak a szereplőkre, de a publikumra is mély benyomást tesznek, pozitívan befolyásolják a hangulatot, bevonják a közönséget az előadásba, amitől szinte életre kel. A dalok fontosságát Bencsics Miklós a következőképpen taglalja: „Dalok nélkül egy színdarab – különösen a felnőttek számára – elképzelhetetlen volt. Az első klasszikus fordítás – amely az ifj. Mersich Mátétól származott – vonzerejét mindenekelőtt a dalok nagy száma jelentette. A »Gyerünk Boristofba« című darabot »Parasztoperett«-nek nevezték. Többféleképpen használták a dalokat, szünetek áthidaló megoldásaként, de voltak komoly előadások záróénekekkel, amikor a teljes társulat a függöny előtt állt vagy éppen a színpad közepére gyűlt össze, és elénekelt néhány éneket. Itt is elmondható, hogy Nestroy vagy a magyar »népszínmű « hatása megfigyelhető, még ha egy kicsit átalakított formában is.” (BENCSICS, 1998. 90. old.)

A helyi dallamok nélkülözhetetlenek az előadások alkalmával. Korábban a színpadra állított előadáson belül is számtalanszor csendültek fel a helyi dallamok, azonban a mai előadások arról tanúskodnak, hogy grádistyei horvát dallamok már csak az előadás végén, mintegy a darab megkoronázásaként hallhatók. A dalnak, a horvát népdaloknak illetve a magyar operettnek és nótának erős hatása érvényesül. Mindenekelőtt gazdagítja az előadást, bevonja, inspirálja a közönséget. Skrapits Lajos az Átszállás Párizsban című darabnál a dalokat is szentpéterfai nyelvjárásra fordította, hiszen a dallamok nélkülözhetetlenek voltak az előadás alkalmával. A település nagyon szerencsésnek mondható, mivel számos zenekar van helyben, akik szívesen tesznek eleget a felkérésnek, és kísérik útjukon az amatőr színjátszókat, akiknek előadását színesítik, gazdagítják.

Ha a színjátszás kezdeteit nézzük, Bencsics Miklós szerint, több forrást is meg kell említenünk. Az egyik ilyen forrás a hagyományok, népszokások körét jelenti, amelyek kötődtek az egész naptári évhez, és meghatározták az emberek életét. Bencsics szerint ide sorolhatók a Mikuláshoz kötődő hagyományok, a pásztorjátékok, az újévi köszöntések, a három királyok ünnepének hagyományai, az esküvői, farsangi szokások. A legbiztosabb forrásnak az egyház mutatkozik. Erre jó példa a passiók előadása, amelyek Krisztus szenvedését mutatják be. (BENCSICS, 1998. 65. old.)

A darabok színpadra állításában nagy szerepe van a rendezőnek. A vezető, rendező szerepét általában a plébános, vagy tanárember tölti be. Az ő szerepük erősen meghatározó. Tekintélyük a grádistyei horvátok körében megkérdőjelezhetetlen. Aktivitásuk nyilván nem korlátozódik a templom illetve az iskola falain belülre, hanem kiterjed a kultúra minden területére. Személyük mindig garancia volt a helyiek számára. A színjátszást illetően nem csak a szervezési feladatok határozták meg munkájukat, hanem a fordítási feladatok is. A grádistyei horvátok körében több alkalommal találkozunk fordításokkal a bemutatott darabok kapcsán. Ezek híres magyar vagy osztrák darabok, amelyek a többségi nemzet színházainak deszkáin már nagy sikert arattak.

A fordítások több agilis grádistyei szerző tollából származnak. A fordítók között említhetjük dr. Geosits Istvánt, szentpéterfai születésű klingenbachi (németül: Klingenbach, horvátul: Klimpuh, magyarul: Kelénpatak) plébánost, akinek a nevéhez számos mű fordítása kapcsolódik, vagy Horváth Ignácot, aki szintén számos alkalommal fordított illetve írt műveket. Irvin Lukežić Horváth Ignácról a következőket jegyzi meg: „Ignac Horvat a II. Világháború után megjelentette drámai színdarabját »Školnik zvonar« (1949) címmel, amely grádistyei horvát múltból dolgoz fel témát, valamint Štefe Ginzler tanár ember tragikus sorsát jeleníti meg, illetve vidéki témával megjelent a »Brate, ostani doma« (1950) című drámája. Hasonló témakörrel foglalkozik dr. Augustin Blazović drámája a »Hiža Drašković« illetve nagyon jól sikerült komédiája a »Koliko smo, to smo«. 1960-ban jelent meg Blazović misztérium-drámája a »Noe«, amely a gradistyei horvát irodalom legsikeresebb műve.” (LUKEŽIĆ, 1992. 85. old.)

Sok múlik a fordításon, annak stílusán, és az sem elhanyagolható, hogy a fordítás által mennyit veszít az eredeti mű a mondanivalójából. A darabok a szentpéterfai nyelvjárásra adaptálódnak. A nyelvjárásban nem szereplő szavak esetén általában körülírással hidalják át az értelemzavaró hiányt. A világot jelentő deszkákon olyan emberek állnak, akik nem küzdenek nyelvi problémákkal. Az idősebb és a középkorú generációnál ez teljesen igaz, és erre szükség is van, hiszen a szerepek átéléséhez, színpadra viteléhez a nyelv kifogástalan ismerete és használata elengedhetetlen. A színpadon azonban feltűnnek az ifjú generáció képviselői, akiknél már kisebb-nagyobb hiányosságok tapasztalhatók a nyelvismeret terén. A problémák elsősorban azoknál a szereplőknél látszanak, ahol vegyes házasságokról beszélünk, és főleg ott jelentkezik leginkább, ahol az édesanya nem beszéli a horvát nyelvet. A csoport vezetője az ilyen színjátszók szövegeit hangsúlyok jelzésével látja el, és rengeteg gyakorlással igyekszik észrevehetetlenné tenni a nyelvi kompetenciák hiányosságait. A tanulási folyamat ezekben az esetekben sokkal hosszabb, bonyolultabb. Kisebb az esély az improvizációra. Hiányzik a szókincs, a nyelv biztos tudása. Viszont értékelni kell az akaratot, a szándékot, a közösséghez való tartozás igényét.

A fordítás elsősorban Tímárné Skrapits Anna feladata. Amennyiben a szereplők száma kevesebb, mint a színtársulat tagjainak a száma, akkor új szerepek jelennek meg a művekben, amelyek színesítik, gazdagítják a művet. Az anyaország színpadjain az idősebb generáció szeme könnybe lábad, és felbecsülhetetlen kincsként éli át azt, amit hallott és látott, míg az ifjú nemzedéknek esetleg nyelvi problémái vannak, és nem mindig tudja élvezni az előadást, mert nem érti, vagy éppen félreérti. Itt szembesülünk a kommunikációs aszimmetria problémájával, ami nem zárható ki egy több mint ötszáz éves nyelv esetében. Elismerés illeti a szentpéterfaiakat, hogy vállalják és ápolják nyelvjárásukat, és bárhol színpadra állnak vele, emléket állítva az ősöknek, tisztelegve ezzel emlékük előtt. Ők élő bizonyítékai annak, hogy mire képes a grádistyei horvátok nyelve.

A helyi nyelvjárásra átírt változat még mindig tartalmazhat idegen szavakat, hiszen a grádistyei horvát nyelvet vizsgálva tudjuk, hogy szókincsében nem mindig rendelkezünk a megfelelő kifejezéssel, ami azzal indokolható, hogy a nyelv sokkal lassúbb fejlődésen, megújuláson megy át, mint az anyaországban használatos irodalmi nyelv. Számos magyar, illetve német hatás figyelhető meg a szókincsben, ami köszönhető a többségi nemzeteknek, hiszen a szókincsből hiányzó szavak magyarul vagy éppen németül épültek be a nyelvbe; máskor a fordítás során a körülírást hívják segítségül a fordítási munkákat végzők. A grádistyei horvát normalizált nyelv szókincse viszont nem feltétlenül épül be az adott település szókincsébe. A színpadon a helyi nyelvjárás túlsúlyban van. A horvát irodalmi nyelv megértése a grádistyei horvátok körében az előadások alkalmával nem okoz különösebb problémát, amit Bencsics Miklós gondolatai is alátámasztanak: „A grádistyei horvátok körében a Horvátországból érkező csoportok megértése, akik irodalmi nyelven adták elő a darabot, nem okoz problémát. A bemutatással érthetőbbé válik az előadás a vizualitás által, mint az egyszerű olvasásnál.” (BENCSICS, 1998. 89. old.)

A darabok kiválasztása a vezető feladata, aki napjainkban is Tímárné Skrapits Anna; a repertoárra a sokféleség, a sokszínűség jellemző. Egyaránt szerepelnek híres magyar vagy burgenlandi (őrvidéki) írók darabjaikkal. A választás bizonyára nem könnyű feladat, a fő szempont, hogy vidám, a helyi közönség számára átlátható, érthető darab legyen. A kezdeti időszakban általában visszarepülünk a múltba, a falusias környezetbe, megismerjük a szegények és a gazdagok problémáit, konfliktusait, az urak és a szolgák szövevényes világát. A szereposztás különböző generációkat jelenít meg a színpadon, ami visszatükrözi a társadalom összetételét. A szerepek széles spektruma különösen fontos nem csak a színpadon álló szereplő bevonása, hanem a publikum sorait elfoglaló emberek, nemzedékek szempontjából is, hiszen a különböző életkorú szereplők hozzák magukkal a nézők soraiba is a maguk korosztályát. A modernizálódás jelei lépten-nyomon láthatók. Eltűntek az évek során a kezdeti népviseletes kosztümök, eltűnt a muskátlis ablak, viszont megjelentek a modernebb, mai kort idéző bútorok, jelmezek.

A Szentpéterfai lakodalom (HORVÁTH, 2006. 14. old.) kiemelkedik az összes bemutatott darab közül. A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő társulat 2006-ban tűzte műsorára. A 25 évet tekintve egy kívülálló számára furcsa az időpont, hiszen a darab lehetett volna a sor elején is, elsőként. A darab születése azonban korábbra datálható, egészen pontosan 1978-ra. Szerzője Milisits Istvánné, Pepica, helyi óvónő volt, aki 2005-ben elhunyt. A bemutatót halálának első évfordulójára szánta a társulat. A régi, eredeti mű alapjain nyugvó, de megújult, átkoreografált szentpéterfai lakodalom került a repertoárba emléket állítva a szerző munkásságának. A darab bemutatásához szükséges anyagot Horváth Istvánné és Temmel Mária gyűjtötték, amely alapja volt a színpadra állított műnek. A darab kuriózumnak tekinthető, hiszen a helyi hagyományok, szokások kerülnek színpadra. A színmű különlegessége, hogy a helyi hagyományok kelnek életre a darabban, amelyek ma is felelevenednek a lakodalmak alkalmával Szentpéterfán. Több száz főt számláló örömünnep jelenik meg a színpadon. Megjelennek a ceremónia főbb eseményei, a lánykéréstől, a lány kikérésétől kezdve egészen a másnap hajnalig tartó mulatságig. A helyi horvát hetilapban Horváth Tímea a következőket írja: „Ezt a témát feldolgozták szakdolgozataikban Geosits Anna illetve Tímárné Skrapits Anna, aki egyébként a rendezője (...) e darabnak a szentpéterfai színpadon. Emellett Milisits Istvánné, a helyi óvoda egykori vezetője már korábban feldolgozta, összegyűjtötte az emberektől a régi lakodalmi szokásokat, megírta a színpadi bemutatáshoz a szöveget, énekeket, dialógusokat. Az ő vezetése alatt az óvodáskorúak bemutatták ezt a színdarabot, a felnőttek pedig, elsősorban a szentpéterfaiak eddig kétszer nézhették meg a darabot (...). A régi szentéterfai lakodalmi szokások nagy része a mai napig él a településen, míg egyes hagyományokat már csak a színpadon láthatunk.” (HORVÁTH, 2006. 8. old.)

A bemutatott darabokat vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a társulat az első tíz évben csak magyar szerzők műveit dolgozta fel, így 1991-ben a Žuto ždribe (Sárga csikó) került színpadra Csepreghy Ferenctől, majd 1994-ben a Božja ruka (Isten keze) című darab Lukács Sándortól, amely Horváth Ignác fordítása (1924). Tutek doktori disszertációjában az 1996-ban kapott bemutatási lehetőségről a következőket írja: „1996-ban Szigligeti Ede Cigány című darabjával debütálnak, mellyel fellépnek a II. Népi Színházi Fesztiválon Hercegovac-ban (...)” (TUTEK, 2009. 111. old.) A darabnak nagy sikere volt mind a helyi közönség, mind pedig az anyaországi publikum körében. Horváth Tímea a Vas Népe című napilapban a következőket írja A cigány című darabról: „A darabot Tímárné Skrapits Anna, illetve Garger-Skrapits Judit fordították szentpéterfai nyelvjárásra, majd Skrapits László és Handler András rendezésében állították színpadra, melyet két évig mutattak be a legkülönbözőbb helyeken, a nagy sikerre való tekintettel.” (HORVÁTH, 2006. 11. old.) Bemutatják a darabot a település templomának 775. évfordulóján, a szentpéterfaiak világtalálkozóján, az osztrák Güttenbachban (magyarul: Pinkóc, horvátul: Pinkovac), Zala megyében két horvátok lakta településen 1999-ben. Horváth Tímea így ír a továbbiakban a darabról: „A remek szereposztás, a játék változatossága, a grádistyei horvát nyelv mármár elfeledett szóvilágának vicces, zamatos füzérei és a harmonika által kísért hazai dallamok együttes zálogai az előadás sikerének.” (HORVÁTH, 2006. 11. old.) Az ezredfordulón, 2000-ben Joško Weidinger darabjait a Sluga Pišta i tri zaručnjaki (Pista, a szolgáló és a három kérő) illetve a Dobri čini (Jó cselekedetek) című műveket mutatják be. (HORVÁTH, 2010. 10. old.)

Joško Weidiger a mai Ausztria területén született a horvát ajkú Frankenauban (horvátul: Frakanava, magyarul: Répcesarud). Nevéhez közel 150 skech illetve 30 színdarab fűződik. Első művét, a Sluga Pišta i tri zaručnjaki (Pista, a szolgáló és a három kérő) című darabot 1968-ban írta. A művet szentpéterfai nyelvjárásban mutatták be. 2001-ben szintén Csepreghy Ferenctől kerül színpadra a Črljena mošnjica (Piros bugyelláris) című darab, majd 2002-ben Johann Nestroy műve, a Za norca držat (Bolonddá tartani; Einen Jux will er sich machen kerül a programba, melyet Ignac Ivansich fordított horvátra Klingenbachból, és Geosits István plébános úr állított színpadra a klingenbachi amatőrökkel, majd a szentpéterfaiak is adaptálták a saját nyelvjárásukra, és bemutatták otthon és másutt. A darab Budapestre is eljutott az ott élő szentpéterfaiakhoz. (HORVÁTH, 2012. 8. old.) 2003-ban és 2004-ben Joško Weidinger, a gradistyei horvát író művei közül választanak a szentpéterfaiak. 2003-ban a Na znanje se daje (Közhírré tétetik), 2004-ben pedig a Jednoč u pakao i ponajzad (Egyszer a pokolba és vissza) című darabok szerepelnek a programjukban. 2005-ben ismét egy magyar írótól, Kisfaludy Károlytól tűznek műsorra darabot, a Csalódások szerepel a szentpéterfaiak repertoárjában. Ez a háromfelvonásos vígjáték nagy sikert aratott a közönség soraiban. Az amatőrök egész más módon varázsolják el a nagyérdeműt, mint a hivatásos színészek, egy egészen más csatorna kapcsolódik be az értékelésbe. A helyi érték, a saját anyanyelv, a helyi emberek törekvései, próbálkozásai és munkája az, ami lenyűgözi a nézőt. A publikum – ismerve a színjátszókat – teljesen beleéli magát a darabba, és él a darabbal.

2007-ben Wilhelm Jacoby és Carl Laufs művét, a Pansion Schöller (Schöller Fogadó) című darabot mutatják be, majd 2008-ban Marc Camolettitől a Presidanje u Parizu (Átszállás Párizsban) látható a szentpéterfai amatőrök előadásában. A művet a magyar színházak műsoraiban is megtalálhatjuk. E darab bemutatása jó bizonyíték arra, hogy mire képes még mindig a helyi nyelv. A fordítási feladatokat – mind a darabot, mind pedig a dalok fordítását – Skrapits Lajos, szentpéterfai származású pedagógus végezte, aki tanulmányait matematikából és fizikából az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte, majd ott tanított nyugdíjba vonulásáig. Természettudományok iránti érdeklődése mellett versírással is foglalkozott, így jelent meg három verseskötete a Droptine (Morzsák) (1988) illetve az Obračun (Számadás) (1996), majd 2013-ban a Po dugoj cesti (A hosszú úton) (2013) című verseskötete. 2016 januárjában a magyarországi horvátságot nagy veszteség érte halálával, de versesköteteiben fellelhető bölcsességek, ragaszkodása a családjához, valamint a tágabb értelemben vett családjához, a horvátsághoz, örök emléket állítanak neki, a grádistyei horvát professzornak, akire méltán lehetnek büszkék nem csak a szentpéterfaiak. 2009-ben Hermina Standlertől a Dragi rodjaki (Kedves rokonok), 2010-ben pedig Carl Laufs-Curt Kraatz-tól a Plavi miš (Kék egér) című előadásoknak örvendhet a közönség. Előadásukról a Vas Népe megyei napilap is beszámolt: „A Kék egér című vígjátékot Carl Laufs német szerzőtől dr. Geosits István, az Ausztriában élő, szentpéterfai plébános fordította." (MERKLIN, 2010) Dr. Geosits István fordításai közül való a Srce na pravom mistu (Herz am rechten Fleck; Helyén van a szíve) című darab Anton Hamiktól, amelyet 2012-ben tűz programra a társulat. A Teta Mone iz Arizone (Mone néni Arizónából) (HORVÁTH, 2013, 10. old.) című vígjáték, melyet 2013-ban láthatott a nagyérdemű, egy vígjáték három felvonásban, valamint a Dragi rodjaki a Plavi miš (HORVÁTH, 2010. 10.) szintén a szentpéterfai plébános munkáját dicsérik.

 

színtársulat

2. kép. A szentpéterfai nyelv és a horvát kultúra nagykövetei 25 éve együtt a színpadon
(Horváth Péter fotója)

 

A Žitak kot ringišpil (Az élet olyan, mint a körhinta) (GOHER, 2011, 12. old.) Sveti Ivan Zelinaból, az anyaországból származik. A testvértelepüléssel kialakított jó kapcsolat gyümölcse, hogy a szentpéterfaiak egy zelinai darabot mutattak be, melynek szerzője Štefica Franjek, aki Zelina szülötte. A darab hatalmas sikert aratott a nyugat-magyarországi horvátok színpadjain 2011-ben. Az írónő munkái meg is jelentek az anyaországban. A műveket tartalmazó könyv címe: Život kak ringišpil. 2014-ben a közönség soraiban ülők az Inka zlato (Az inkák aranya) című darabot tekinthették meg.

Összefoglalva elmondhatjuk minden egyes műről, hogy vidám, humoros művek, amelyekkel az amatőrök elérik a publikum által elvárt szórakoztatást, kikapcsolódást.

 

ÖSSZEGZÉS

Értekezésemben egy nyugat-magyarországi horvát település amatőr színjátszó társulatán keresztül kívántam bemutatni azt, hogy vannak közösségek, akik küzdelmes munkával, sok ráfordítással tudnak tenni a helyi horvátságért, azért, hogy egy kisebbség, amely színesíti a többségi nemzet hétköznapjait, fenn tudjon maradni, tudja érvényesíteni akaratát, be tudja mutatni értékeit. A színpadra állított darabok igazolják, hogy a grádistyei horvát nyelvnek van létjogosultsága, képes megállni a helyét egy irodalmi mű bemutatása esetében is. Minden önszerveződő csoport, közösség fontos a Magyarországon élő horvátság számára, hiszen naponta vívjuk meg a harcot az asszimilációval folytatott csatában.

Az amatőr színjátszók különlegességét és fontosságát abban látom, hogy a nyelv nem marginális, hanem centrális helyet foglal el a csoport életében. A játék és színpadra állítás mellett, a nyelvre helyeződik a hangsúly. A mű által hordozott bölcsességek mellett nyelvileg gazdagodik a szerepét játszó amatőr színész, és gazdagodik a publikum sorait erősítő néző. Az identitás kifejezésének számos lehetőségét ismerjük, és mindenki a maga módján nyilváníthatja ki a valahova tartozását. A grádistyei horvátok körében a hagyományok ápolása, a helyi népdalok ápolása, a helyi népviseletek mind az identitástudat erősítését szolgálják. A nemzetiségi nyelven, az anyanyelven előadott színdarabok viszont mindezek mellett a helyi nyelv bemutatását tűzik ki célul a darab bemutatása mellett. Az amatőr színtársulatok tagjai játékukkal, a helyi nyelvjárással tudják demonstrálni a helyben lévő nemzetiség erejét, a horvát identitás létét a nyugati határszélen. A grádistyei horvát irodalom számára az amatőr színjátszás nélkülözhetetlen kincs, felbecsülhetetlen érték. A darabot színpadra állítókat pedig méltán nevezhetjük a grádistyei horvát nyelv nagyköveteinek, akik büszkén állnak színpadra az évszázadokon át őrzött kinccsel, az anyanyelvükkel, amely az identitástudat legkifejezőbb eszköze.

   

IRODALOM

BENCSICS, Nikola
       1998        Gradišćankohrvatsko narodno kazališće = Das burgenländische Theaterwesen. Narodna visoka škola Gradišćanskih Hrvatov, Eisenstadt, 152 old.
       1983        Tri kitice za naše pozornice. In: Augustin Blazović: Tri drame. Hrvatsko štamparsko društvo u Gradišću, Željezno 5.
BRESTYÁNSZKI BOROS Rozália
       2009        Színházi alapok amatőröknek. Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Zenta, 9–11. old.
GEOSITS, Stefan
       1996        Szentpéterfa – PetrovoSelo – Prostrum. 1221–1996. EditionTusch, Wien, 176 old.
GOHER Krisztina
       2011        Gostovanje petrovoselskog Igrokazačkog društva. Hrvatski glasnik. Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XXI. broj 17. 12. old.
HORVÁTH Sándor
       2005        A grádistyei horvátok XVI–XX. századi asszimilációjának példái. Kisebbségkutatás 2005. 2. 182–189. old.
HORVÁTH Tímea
       2006        Čihanje perja, korteširanje, ispeljivanje iza stola, pobiranje darov, Vankušni tanac na pozornici. Hrvatski glasnik. Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XVI. broj 11. 8. old.
HORVÁTH Tímea
       2006        Horvát nyelvű népszínjáték Szentpéterfán. Vas Népe, 45. évf. 21. sz.11. old.
HORVÁTH Tímea
       2010        Gradišćansko izaslanstvo pri „Dani hrvatskog pučkog teatra“. Hrvatski glasnik. Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XX. broj 11. 10. old.
HORVÁTH Tímea
       2010        Petroviska svadba vrijeda u Karlovcu i Ogulinu. in: Hrvatski glasnik Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XVI. broj 27. 14. old.
HORVÁTH Tímea
       2010        Uz rodjendanski aldomaš. Hrvatski glasnik. Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XX. broj 44. 10. old.
HORVÁTH Tímea
       2012        Smijeh, pjesak i čestitke. Hrvatski glasnik. Tjednik Hrvata u Mađarskoj. Godina XXII. broj 17. 8. old.
LUKEŽIĆ, Irvin
       1992        Pučki teatar u Gradišću. In: Fluminensia, 4 br. 1, 83–86. old.
MERKLIN Tímea
       2010        A Kék egér eljut Európa kulturális fővárosába is. Vas Népe, 2010. 55. évf. 84. sz. 7. old.
MÜHLGASZNER, Edith
       1998        Uvod. In: Bencsics, Nikola: Gradišćankohrvatsko narodno kazališće = Das burgenländische Theaterwesen. Narodna visoka škola Gradišćanskih Hrvatov, Eisenstadt, 3.
TÓTH János
       2000        Szentpéterfa – Egy nemzetiségi település szociológiai és történeti képe. Lucidus Kiadó, Budapest, 2000, 190 old.
TUTEK, Anđelka
       2009        Pučko kazalište Hrvata u Gradišću Od doseljenja dokraja 20. stoljeća, Rijeka, 219 old.

   

INTERNETES IRODALOM

Dr. BARICS Ernő
       1988        A magyarországi horvátok nyelve. In: Körtánc Füzetek. Dr. BARICS Ernő – BLAZSETIN István – FRANKOVICS György – SOKCSEVICS Dénes: Magyaroszági horvátok. Megtekintés: 2016. 02. 20. http://www.kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/kortanc/ Magyarorszagi_horvatok.pdf
BINDORFFER Györgyi
       2010        Jövevényektől az államalkotó tényezőig. Nemzetiségek és nemzetiségpolitika Magyarországon 1790-től napjainkig. Megtekintés: 2016. február 6. http://www.kisebbsegiombudsman.hu/data/files/184992660.pdf
RADÓ Péter
       1996        Asszimiláció és nyelvváltás a magyarországi szlovének körében. Regio – Kisebbség, politika, társadalom, 1996. 7. évf. 1. sz. Megtekintés: 2015. 08. 20. https://epa.oszk.hu/00000/00036/00024/pdf/09.pdf
SOKCSEVITS Dénes
       2013        A magyarországi horvátok rövid története. http://www.lib.pte.hu/sites/ptebtkscan/mellekletek/2013_20/2013_20_horvat_1.pdf.Megtekintés: 2015. 08. 18.