MOLNÁR REZSŐ

 

 

A MAGYAR MEZŐGAZDASÁG VÁLASZÚT ELŐTT

HELYZETELEMZÉS – VISSZATEKINTÉS ÉS JÖVŐKÉP

 

 

Történelme folyamán békeidőben és nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekből táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni. Csoóri Sándor ezt tömören úgy fogalmazta meg: ezt az országot ezer éve a magyar parasztság, a vidék tartja fenn.

Az utóbbi húsz-ötven évben a vidék tetszhalott állapotba került. Ha nagyon rövid határidőkkel nem kezdődik el az újraélesztése, már nem lesz mód a cselekvésre. Még Nyugat-Dunántúlon is nagy tempóban néptelenednek el a falvak. Vas megye 208 községéből több mint 100 ötszáz lélekszám alatti. Ötven-hatvan évvel ezelőtt ezek döntő többségének még duplája volt a lakossága. Kelet-Magyarországon sokkal aggasztóbb a helyzet, mert ott már a közbiztonság is a legrosszabb latin-amerikai országok szintje alatt van a "megélhetési bűnözést" bocsánatos bűnnek tartó (szerencsére eltűnt) liberális párt széles körben hangoztatott ideológiája miatt.

A falu ma már csak lakóhely; korábban munkahely is volt. Ez a pusztítás a kommunista időkben azzal az ideológiával kezdődött, hogy a paraszt mindenkor gyanús, mert ha kicsi is, de birtoka van; vagyona és önálló értékrendje van. Ezért erőszakkal nevelni kell – és beterelni a "közösbe". Sajnos a rendszerváltás után sem változott az a megítélés, amely a társadalmi megbecsülés legalsó polcára helyezte a parasztot, egyáltalán a fizikai munkát. Mielőtt a feladatok – az életmentés – körülhatárolásába kezdenénk, muszáj viszszapillantani, mert okos, jó döntéseket hozni a múlt alapos ismerete és elemzése nélkül nem lehet.

Tulajdonképpen mintegy a múlt század közepéig ökotartás, ökotermelés folyt az egész glóbuszon, így hazánkban is. Az 1950-es évek végéig a törpe-, kis- és középparaszti gazdaságok és a kevés számú nagyüzem látták el Magyarország lakosságát biotermékkel, és teljes volt az önellátás. A legszorgalmasabb nagygazdákat, a kulákokat azért nem említem, mert őket ez idő tájt börtönbe zárták vagy kitelepítették. 1960-ra befejeződött a "tagosítás", a téeszek szervezése. Egy kis megtorpanás után – a paraszti szorgalomnak és találékonyságnak köszönhetően – az egyre jobban gazdálkodó téeszek és állami gazdaságok a háztáji gazdaságokkal együtt látták el az országot élelemmel, és egyre több jutott exportra is. A háztáji nem valami kis melléküzemág volt, itt volt megtalálható a sertésállomány mintegy 60%-a és a szarvasmarha-állomány 30–35%-a. A hetvenes évek elején kezdődött el az állatállományok csökkenése. Ugyanakkor, amikor Nyugat-Európában először jelentkeztek az élelmiszer-túltermelés jelei. (Nyilvánvaló összefüggés van a kétféle tendencia egybeesésében!) Miközben az EU-ban az állományok, az állatlétszámok 1957-től 2002-ig töretlenül növekedtek, nálunk egyre gyorsult a csökkenés. A rendszerváltozáskor az elhibázott kárpótlás, a szervilis hivatalnoksereg mindenáron való megfelelési kényszere az EU-s előírásoknak, a tudatlan – vagy bűnös?! – legfelső agrárvezetés, politika (tehénkivágási prémium, vágóhidak, tejüzemek bezárása, szőlőkivágás támogatása, a cukoripar "önkéntes" felszámolása) azt eredményezte, hogy az utolsó húsz-huszonöt év "fejlődésének" kártétele nagyobb volt, mint a téeszek erőszakos szervezéséé. A magyar mezőgazdaság romokban van. Innen kell felállnunk.

Ha egy kicsit részletesebben elemezzük a körülményeket és a kiváltó okokat, az alábbi megállapításokat tehetjük: a zűrzavaros (vagy tudatosan kaotikusra tervezett?!) rendszerváltás, -változtatás Magyarországot, a magyar gazdaságot, társadalmat, az embere ket olyan felkészületlenül érte, mintha egy társadalmi katasztrófa, cunami söpört volna végig a jóra vágyó, a jót váró, gyanútlan országon. A negyvenévi paternalista (egyenlősdi, elosztó) kommunizmus után a magyar társadalom döntő része teljesen tudatlan, tájékozatlan és ezáltal kiszolgáltatott volt. Hiányoztak a minimális közgazdasági, pénzügyi, vállalkozási ismeretek. A kolhozlét keserű tapasztalatai miatt a vidék népének fogalma sem volt a föld valódi értékéről. Menekültek a földtulajdontól. Az a generáció, amelyik még tudta, mit ér a föld, ekkorra már kiöregedett vagy kihalt! Ezt használták ki itt a nyugati határ mellett – eléggé el nem ítélhető módon – a "kedves, segítőkész" szomszédok, amikor a szegény falusi emberektől valódi értékének egytizedéért vagy huszad áron, zsebszerződéssel – mert a törvény akkor is tiltotta – fölvásárolták a földeket. Ők pontosan tudták, mit cselekszenek, mekkora a tisztességtelen hasznuk. Ahogy az EU-s szakértői álarcban érkező – Grál-lovagokként tisztelt és fogadott – "felzárkózást segítők" is csak új piacokat, extraprofitot akartak, és kiiktatni egy – nagyon kedvező természetföldrajzi adottságokkal rendelkező, ezért jó minőségben és veszélyesen jó áron termelő – versenytársat, nem pedig segíteni felvirágoztatni a magyar mezőgazdaságot. A mezőgazdasági és élelmiszerfeldolgozóipar egyes területei ennek következtében majd' teljesen eltűntek. Ilyen volt a növényolajipar, majd a cukorgyártás, a hús- és tejipar. A cukorrépa-termesztés több tízezer vidéki embernek biztosított megélhetést. A hungarikumnak számító makói hagymaföldeken és a Kalocsa környéki paprikaföldeken is több tízezer munkahely veszett el. Így behozatalra szorulunk olyan termékekből, amelyek korábban komoly exportbevételhez juttatták az országot. A híres magyar libamáj piacról történő kiszorítása érdekében – aljas módon – még a nemzetközi környezet- és állatvédő szervezeteket is ráuszították az országra (Greenpeace). Ha jól meggondoljuk, tulajdonképpen úgy viselkedtek a "fejlett, régi polgári demokráciában" élő, a szabad piac farkastörvényeit jól ismerő EU-s szakértők és az osztrák parasztok, mint a katasztrófák idején fosztogató banditák. Nem tudom, egyáltalán volt-e a gazdaságnak, a kultúrának olyan területe, ahol – a keresztény ember őszinte segítőkészségével és empátiájával – valóban segítettek, vagy segíteni akartak. A magyar ember naiv jóhiszeműsége és tétlen csodavárása megkönnyítette a dolgukat. (Mentségünkre szolgáljon: "ki mint él, úgy ítél". Ez volt a fő hibánk, és a hitünk, vágyunk egy igazságosabb világ eljövetelében.)

A legfejlettebb államokban (USA, Nyugat-Európa) az 1950-es évek elején kezdett kialakulni az ún. iparszerű mezőgazdaság, állattartás. Ezt a kémiai ipar és főleg a gyógyszer- és takarmányipar ugyanezen időszakban végbement óriási fejlődése tette lehetővé. Ez a legutóbbi évtizedekben az ún. GMO-fajok, -fajták kifejlesztésében, termesztésében csúcsosodott ki, illetve torzult el. A GMO-fajok kockázata hasonló az atomenergiáéhoz; mindkettő betiltása az emberiség biztosabb jövőjét szolgálná.

A jelenlegi ökológiai termelésre törekvés tehát tulajdonképpen nem más, mint visszatérés arra a hagyományos termelési módra, amely az 1950-es, 1960-as évek előtt évezredeken át az állati és növényi eredetű termékek előállításának egyetlen módja volt. Teljes értékű termék csak olyan állatoktól várható, melyek tartása során figyelembe veszszük az egyes fajoknak az evolúció évezredei során kialakult környezet-, tartás- és takarmányozási igényeit. Az iparszerű tartás az esetek zömében egyenlő az állatkínzással. Gondoljunk csak az emeletes ketreces tojótyúktartásra vagy a lekötött kocatartásra.

Az élelmiszerbiztonság fontosságát és a figyelem fókuszába kerülését nagyban előmozdították az utolsó évtizedek élelmiszer- és járvány-botrányai, mint a dioxin-mérgezések, BSE-járvány, chloramphenicollal szennyezett ázsiai import élelmiszerek forgalomba kerülése. Ma már pontosan tudjuk, hogy az angliai BSE, közkeletűbb nevén "őrült marha betegség" járványának kiváltó oka az volt, hogy az abszolút növényevő szarvasmarhával állati hullákból készített húslisztet etettek a "fejlettebb" nyugati szakemberek (?) a mindenható profit, a minél nagyobb hozam, haszon érdekében. (A profitvágy felülírta a józan észt!) Ez a természet legalapvetőbb törvényei elleni vétség volt. Mennyire igaz: Isten nem bottal ver!

Ahogy a fentiekben már említettem, Magyarország állatlétszáma a múlt század hetvenes évei óta egyre gyorsuló ütemben csökken. A szarvasmarha-létszám mintegy 2,5 millióról 681 ezerre(!), a sertés pedig 9–11 millióról 3–3,5 millióra. Ez az "eredmény" immár felülmúlja a II. világháború okozta pusztítást is. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy kihúzzák a földet a talpunk alól. Az ország egyes régióiban – főleg itt, a nyugati határszélen – a földek felvásárlása nem a távoli jövő réme, hanem befejezett tény. Egyes falvakban már a föld 70–80%-a idegen kézen van. A Szentgotthárd melletti egykori Rábavölgye Tsz 2100 hektáros területéből 1700 hektár van három osztrák tulajdonában. Ez a föld egykoron négy falu mintegy háromezer lakójának adott munkát és megélhetést.

A sokat vitatott új földtörvény, a kormányzat legutóbbi intézkedései próbálják orvosolni ezt a kérdést; visszaszerezni az elorzott földeket, de ennek sikere egyelőre legalábbis kétséges. Ezért is sürgető, hogy a Nemzeti Földalap minél előbb megkezdje a kisés középüzemek működésének privilegizált támogatását. Alapvetően fontos, hogy a vidékfejlesztési stratégia a kis- és közepes családi gazdaságokra, a helyi közösségekre és az őshonos fajtákra legyen alapozva. Az állami földek bérbeadásakor is előnyben kell részesíteni a helyben lakó családi gazdálkodókat. (Sajnos, ami épp most történik a nemzeti parkok földjeivel, látszólag ellenkező irányba megy...)

A fejlesztés egyik fontos területe a vidéki turizmus ösztönzése. Hál' Isten, vannak már jelei a lovas- és gasztronómiai turizmusnak; halászlé, vadpörköltfőző versenyek, tökfesztivál az őrségi Pityerszeren. Nagyon fontosak a jelen agrárvezetés ezt támogató rendeletei, az élelmiszer-nyersanyagok helyben történő felhasználásának megkönnyítése és a pályázati lehetőségek bővítése. A helyi értékesítés lehetőségeinek megteremtésére – hogy a végső fogyasztóhoz minél rövidebb úton jusson el az önellátáshoz már felesleges termék – minden nagyobb faluban piacot kellene létesíteni. Nagyon fontos, hogy kiemelt program a tanyafejlesztés, és hogy a romákat több helyütt állattenyésztési szövetkezetek létesítésével szándékozzák bevonni a foglalkoztatásba.

A nemzeti parkok segítségével újjá kell éleszteni a tájegységenként különböző népi mesterségeket, s hogy a civil szervezetek is bekapcsolódhatnak a vidékfejlesztésbe, bizonyítja, hogy például a Zala megyei Nován egy civil szervezet hozott létre olyan génbankot, ahol gyümölcsből zalai–vasi tájfajtákat – százharmincféle alma-, körte-, szilva- és barackfa oltványt – gyűjtöttek össze. Vannak már falvak, hál' Istennek, ahol a megszállott lelkes hazafi polgármesterek irányításával élelmiszerből újra teljes az önellátás. Harmincnyolcvanhektáros önkormányzati tulajdonú földeken – gépekkel – zöldség–gyümölcs kertészetet alakítanak ki; sertés- és baromfi telepeket üzemeltetnek. Az állatokat helyi kis vágópontokon vágják le, és húsukat a falu lakói részére kedvezményes áron értékesítik. Ezeken a sok élőmunkát igénylő munkahelyeken az addig munkanélküli helyi közmunkások dolgoznak.

Magyarország olyan szerencsés ország, hogy területének 60%-a termőföld; a glóbuszra vetítve ez a szám csak 6%! A mi legnagyobb kincsünk az áldott, termékeny anyaföld. Többet érne ez, több hasznot termelhetne, mint a horvátok tengerpartja vagy az osztrákok síparadicsoma. De ehhez teljes mértékben, okosan ki kellene használni! Művelni kellene a falvak határában húzódó – jelenleg legtöbb helyen csak gazt és csalánt termő – hatalmas zártkerti ingatlanokat és a kerteket! Ha ezt megtennénk, hozzánk csak déli-gyümölcsöt és a tenger gyümölcseit kellene behozni. A világ jelenlegi kaotikus, válságokkal és háborús gócokkal fertőzött állapotában – és a futurológusok által jósolt bizonytalan jövő árnyékában – a legnagyobb hasznot, menekülési, túlélési ösvényt az jelentené hazánknak, ha minden magyar falu célul tűzné ki és megvalósítaná élelmiszerből a teljes önellátást! Kevés ország van, amelynek erre adottak a természetföldrajzi lehetőségei. (Ausztria sem tudná ezt megtenni!)

Igaza volt Makovecz Imrének, aki azt mondta: "aki egészséges és van fél hold földje, az nem mondhatja, hogy munkanélküli!" Széles körben kellene tudatosítani: a mezőgazdasági termelés nemcsak biztos jövedelemtermelő, hanem egészséges munkafeltételeket biztosító, örömszerző tevékenység (antidepresszáns) is.

 

*

A Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia 2020-ig néz előre. Vas megyében néhány agrárszakember kezdeményezésére már 1993-ban készült egy kis könyvecske, amely a "Vas megye mezőgazdaságának jövőképe" címet kapta. Ebben az elkövetkező évtized agrárpanorámáját próbálták fölvázolni az erre felkért ágazati vezetők. Jómagam is részt vettem a kis könyv megalkotásában. Én azt jósoltam és vártam, hogy a rendszerváltozással növekedésnek indul az állatállomány, és az ezredfordulóra a családi farm lesz az uralkodó tartásforma. Naivan azt hittem és reméltem, hogy a "szabadsággal" visszatér az a tisztesség is, ami a XIX. század végén Széll Kálmán rátót-héraházi szarvasmarha-tenyészetét jellemezte. Borovszky Samu 1898-ban így írt erről az általa szerkesztett Vasvármegye-monográfiában: "Széll Kálmán 1890-ben a bécsi általános kiállításon 18 db, az 1890-es budapesti kiállításon pedig 24 db állattal első díjat nyert. Az 1896-i ezredéves kiállításon 50 db-ból álló csoporttal szerepelt, de mivel a tulajdonos ezen csoport-kiállításnál a bíráló bizottság elnöke volt, a kiállított csoport versenyen kívül állott. Azonban ezen igazán szép csoportkiállítás általános bámulat tárgya volt, Őfelsége is érdekkel és elismeréssel szemlélte végig, a kormány pedig két kiváló állatot, a Rátót I. nevű bikát és az Úrnő II. nevű üszőt a múzeum számára Vastagh György művész által szoborba öntette."

Sajnos nem az történt, amit reméltem, vizionáltam, de bíznunk kell abban, hogy most saját erőnkből – mert az idegen "segítségnek" mindig nagy ára van – az országlakosok, a polgárok döntő többségének egyetértésével, akaratával és munkájával sikerülni fog – a Széll Kálmán Terv és a Nemzeti Vidékfejlesztési Stratégia végigvitelével és megvalósításával – talpra állnunk. Ehhez elengedhetetlen, hogy a "mindennapi kenyerünket" termelő ágazat visszakapja azt a társadalmi elismerést, megbecsülést, ami létfontossága miatt joggal megilleti.