HORVÁTH SÁNDOR

 

 

MÁS FÖLD – MÁS NÉP*

MAGYAR LÁSZLÓ A BANTUK TÁRSADALMÁRÓL

 

 

MAGYAR LÁSZLÓ A HAZAI NÉPRAJZI KUTATÁSBAN

Magyar Lászlónak adósa a magyar néprajzi kutatás. Tartozunk még kutatómunkája értékelésével. Neve a természettudományi, elsősorban földrajzos berkekben már a két világháború között sem volt ismeretlen, de a társadalomtudományok képviselői inkább a határon túl kezdték kiaknázni a töredékesen fennmaradt – tulajdonképpen a mai Angola területére vonatkozó, XIX. század közepi – Afrika-bemutatását. A hazai társadalomkutatók szinte leragadtak a rabszolgaságról írott részleteinél.

Noha Magyar hét utazást tett Délnyugat-Afrikában, kutatásainak – fennmaradt – eredményét ismerve mégsem nevezhetjük őt Afrika-utazónak. Mert a helyi törzsi, királyi családba való beházasodásával olyan résztvevő megfigyelést végezhetett, illetve olyan közvetett adatokat gyűjthetett, amiket a helyi uralkodóréteghez nem tartozó nem tehetett volna. Illő őt Afrika-kutatónak tartanunk, hiszen ez volt feltett szándéka, s a körülményekhez képest ezt kiválóan megvalósította. Ráadásul ehhez semmilyen intézmény nem nyújtott számára anyagi támogatást – csak utazásai első kötetének a kiadását biztosította a Magyar Tudományos Akadémia.

A messzi népek magyar kutatóit bemutató kötetben Ecsedy Csaba Afrika-kutató néprajzos többek között ezt írta Magyarról: "Külföldön a közelmúltig alig ismerték, itthon hosszú ideig méltatlanul a feledésbe süllyedt emléke. Pedig a legnagyobb Afrika-utazók (Kiemelés: H. S.) egyike volt, sokkal jelentősebb hozsannázott kortársainál, a gátlástalan és Magyarra igen féltékeny Livingstone-nál, ahogy ezt legújabban maguk az angolok is elismerik." (ECSEDY 1978. 217. old.) Tehát Ecsedy csupán egy utazó leírásának tekintette Magyar munkáját, de kiemelte: "számos népről küld első, néha máig első és utolsó híradást". Ecsedy egy hosszabb írásban méltatta Magyar Lászlót, mint Afrika-kutatót, akinek eredményeire sem a hazai, sem a nemzetközi szakkutatás nem fordított elég figyelmet. "A Délafrikai utazások maga mindössze indulását, Biébe vezető útját, Bié részletes néprajzi leírását és az ovimbundu államok rövid összefoglalását tartalmazza. Utóbbiak révén azonban a könyv méltán foglalhatna helyet a legtöbb idézett forrásmunkák között történészek és etnológusok kezében egyaránt" – írta Ecsedy. Majd így folytatta: – "A feltételes módot azért kell használnunk, mert az ugyan előfordul, hogy egy-egy kutató felveszi bibliográfiájába MAGYAR László könyvének 1859–60-ban megjelent német nyelvű kiadását, többségük munkáiból azonban csakhamar kitűnik, hogy kezükben nem volt. Délafrikai levelei és tudósításai, értekezései szóba sem jöhetnek, az etnológusok előtt teljesen ismeretlenek. Pedig az ovimbunda, ovambo, déli lunda népek szakirodalma rendkívül csekély, ha akármelyik más afrikai terület feldolgozottságához viszonyítjuk." (ECSEDY 1969. 561. old.)

Ennél tovább jutott a közelmúltban Tamás Ildikó, aki így fogalmazott: "Magyar László leírásai a belső-afrikai társadalmak felépítéséről, szokás- és hiedelemvilágáról a legkorábbi és a legmegbízhatóbb tudósításoknak tekinthetők (Kiemelés: H. S.), és máig elsőrangú forrásként szolgálnak az Afrika-kutatáshoz. Eredményeinek értékét etnológiai, illetve antropológiai szempontból az is növeli, hogy értesüléseit nemcsak átutazóként, hanem a helyi lakosságba inkorporálódva, belső megfigyelések révén szerezte. Magyar László korában egyáltalán nem volt magától értetődő az ember- és társadalomközpontú megfigyelés." (TAMÁS 2010. 293. old.)

Sebestyén Éva nemcsak Magyar levelezéséből adott forrásközlést, hanem szöveghű kiadásban megjelentette utazásainak leírását: ehhez Magyar rokonságától megkapta a kéziratot. (SEBESTYÉN 2008b.)

Gyűjtésének néprajzi kutatásbeli jelentőségét legszebben Biernaczky Szilárd méltatta, amikor a Sebestyén Éva által szöveghűen kiadott Magyar László-könyv kapcsán így összegezte Magyar néprajzi adatait: "Bár Sebestyén megjegyzi, hogy míg az ovimbundu társadalom leírása szinte teljesnek mondható, a szellemi élet bemutatása már töredékes Magyarnál. Mi mégis úgy gondoljuk, az életmű (tehát nemcsak a könyv, hanem a többi írás) folklorisztikai értékelése még mindig várat magára. Hiszen a művekben elszórva akár a verbális folklór példáit (énekszöveg, üdvözlési formulák, eredetmítosz, szólások és közmondások, különféle szokásokhoz kötődő kisebb-nagyobb verbális kifejezésmódok) is megtalálhatjuk. Ugyanakkor gazdag anyagot találhatunk a zenei megnyilvánulások és hangszerismertetések, a különféle szokások és hiedelmek (házasság, menyasszonyváltság, többnejűség, csata utáni győzelmi ünnep, halotti szokások és temetés, részben ahhoz kapcsolódóan az új főnök beiktatása, a nők tartotta aratási ünnep, lélekhit, fétisimádás stb.) tekintetében. Mi több, játékok leírásával, az időszemlélet jellemzésével, a királyi öltözék bemutatásával, táncok ismertetésével is találkozhatunk az elpusztult (elégett) utolsó kéziratok híján ugyan csonkán maradt, mégis igen gazdag írásos hagyatékot lapozgatva." (BIERNACZKY 2014.)

 

 

Hitelességét, tényszerűségét néha megkérdőjelezték. Ezt a véleményt táplálja, hogy apósa, Kayangula uralkodásának időpontját – vélhetően – nem pontosan adta meg: kérdéses, hogy 1847-től 1854-ig, vagy csak 1847-től 1850-ig uralkodott-e, s élt-e 1857-ig. Annyi bizonyosnak látszik, hogy unokaöccse, Mukinda 1854-től 1857-ig uralkodott Biében.

Néprajzi megfigyeléseinek hitelességét nagymértékben segíti a Sebestyén Éva által kiadott szöveghű kiadás, hiszen a Hunfalvy gondozta szöveg, amelyet az Akadémia adott ki, több esetben eltér az eredetitől. Erre hozott több példát Biernaczky, például: "Hogy elhagyja a nők megmetszésének tényét, az a korabeli ízléshatárok miatt szinte nyilvánvaló. De csak ha az utolsó bekezdésre figyelünk is: Hunfalvynál az első alkalmi szerető egyúttal férjjé válik, noha Magyar László szövegéből világosan kitűnik a szigorú distinkció. A megmetszett leánynak a tüzet folyamatosan táplálnia kell, amelyet majd egykori vőlegénye (és nem a mostani alkalmi szeretője) házába kell elvinnie. (Mellesleg hasonló szokást, kamaszlányok szüzessége elvesztésének rituális ünnepét idézi fel Leni Riefenstahl híres nuba – Nyugat-Szudán – fotóalbuma is a nuba lányokkal kapcsolatban, ahol nyilvánvalóan nem férjek, hanem első, alkalmi szeretők megválasztására kerül sor!) Újólag megállapíthatjuk tehát, hogy a két szöveg nemigen fedi egymást, illetőleg és vélhetően Hunfalvy a korabeli ízlést, közgondolkodást, mi több, erkölcsi felfogást ismerve, nem merte Magyar eredeti szövegét betűhív módon, teljes egészében közzétenni." (BIERNACZKY 211. 715. old.)

 

A MAGYAR VIZSGÁLTA TERÜLET TAGOLÁSA

 

A Magyar László által bejárt, megismert terület tulajdonképpen nagyjából a mai Angola területével azonos. Itt elsősorban az úgynevezett közép-bantu népek laknak, illetve Délnyugat-Angola területe már a dél-afrikai bantuk lakta övezethez tartozik. (BODROGI e. a. 1965. 951., 954. old.)

A terület népei egymást lakóövezetük domborzati viszonyai alapján hegyi és alföldi népekként különböztetik meg: "A déli tartományok népei a kimbundákat munanók-nak nevezik, mi hegyi népet jelent, a kimbundák viszont amazokat közös néven mombueróknak, mi al- vagy sikföldi népet jelent." (MAGYAR 1859. 421. old.) Emellett: "A kimbundák a Koanza folyamon túl keletre lakó minden népet "ganguellá"-nak neveznek, mely csúfszóval vad és buta létöket akarják jellemezni." (MAGYAR 1859. 252. old.) Ez a jól ismert névadási mód: amikor mások adják a csoport vagy a nép nevét, az rendszerint valami embernél alacsonyabb rendűt jelent. E vadak, a "ganguellá"-k egyébként nem fogyasztottak égetett szeszesitalt. (MAGYAR 1859. 315. old.) Sőt, amikor Magyar a Kakingi vagy Kibába törzs/királyság területén élőket mutatja be, akkor kiemeli, hogy a kimbundákétól eltérő nyelvjárást beszélnek, illetve "szokásaik is sokkal szelidebbek, s életmódjok emberségesebb." (MAGYAR 1859. 395. old.) A maszongókról pedig megállapítja, hogy nyelvük eltér a kimbundákétól, de szokásaik egyezőek. (MAGYAR 1859. 398. old.) Általános jellemzésként pedig azt mondja, hogy a tengerpart közeli, hegyi népek vadabbak, vérengzőbbek, mint a többiek. (MAGYAR 1859. 413. old.)

 

TÖRZSI FEJEDELMEK – VALLÁSI KONTROLLAL

 

A Bailundo nevű terület, ország(?) kapcsán Magyar elmondta, hogy a fejedelem korlátlan hatalmú úr: parancsol alattvalóinak életével és vagyonával. A közösség nemessége azonban felléphet a túlzott önkény ellen, és az úgynevezett "impunga" törvényszék elé idézik a fejedelmet, amelyen lemondásra kényszeríthetik. Ekkor hatalmát törvényes örökösére ruházhatja. (MAGYAR 1859. 380. old.). "Impungá"-nak az ország nemességétől a fejedelem ellen alkotott törvényszék neveztetik, mely a fejedelmet, ha ez az ellenzéket le nem gyözheti, lemondásra kényszeríti, s helyébe mindjárt örökösét kiáltja ki fejedelemnek. A méltóságától megfosztott fejedelem saját kezével szokta magát főbe lőni, ezt mondva: "Nem lehetvén a bailundo nemzet uralkodója, hol találhatnék rangomra méltó más helyet." (MAGYAR 1859. 420. old.) Emellett általában az uralkodót is utolérheti a bűbájosság vádja, ami viszont gyakorlatilag a halált jelenti, mert méregpróbát kell(ene) kiállnia ebben az esetben az uralkodónak is. Ha nem tartja be az ősi szokásokat, illetve ezzel vádolják meg, az az uralkodónál egyenlő a bűbájosság vétkével. (Vö.: TAMÁS 2010. 296. old.)

 

 

Azt is mondhatnánk, hogy egyfajta duális vezetés jellemi a kimbundákat. A fejedelem mellett az emberek életét erőteljesen befolyásolják a "kimbandák", azaz a sámánszerű papok. Egyrészt az istenek, a túlvilági erők akaratát általuk ismerhetik meg az emberek. Másrészt ők gyógyítják a betegeket: praktikáikkal eltávoztatják a túlvilági rosszakat, gonoszokat, a "kilulu"-kat. Minden bajt, minden rosszat a túlvilág negatív erőinek tulajdonítanak, őket pedig a papjaik, sámánjaik tudják kezelni. Végül harmadik feladatuk: a bűbájossággal meggyanúsítottak esetében ők rendezik az istenítéletet. "Mindezeknél fogva – vonta le a tanulságot Magyar – nem csoda, hogy a nép a kimbandákat rettegve tiszteli, de soha nem szereti." (MAGYAR 1859. 274. old.) A fentiek alapján hármas funkciójukat Magyar így jellemezte: a kimbanda pap/jós, továbbá orvos, valamint bíró.

 

A KIMBUNDÁK ERKÖLCSI, VALLÁSI RENDSZERE

 

A kimbundák ötféle vétket/bűnt tartanak számon:

– lopás (milongajámunu); ezen belül: a vetések megrablása, az elejtett vad elorzása, a muzuában fogott hal ellopása, valamint a méhkaptárok meglopása;

– személyek megsértése (milongajáovátuka): felségsértés – halál vagy rabszolgaság jár érte; a nagybátyák elleni vétség: káromlás, engedetlenség és a feljebbvaló elleni káromlás vagy engedetlenség;

– testi sértés: gyilkosság, szemkiverés, lábtörés, kéztörés;

– házasságtörés;

– bűbájosság: a gyilkosságnál is nagyobb vétek "az elköltözött lelkekkel való titkos közlekedés (ondeleánkilulu) és a bűbájosság (ouhánka) – Ezeknél mindig istenítélet van." (MAGYAR 1859. 326. old.)

 

 

Tehát eszerint csupán a felségsértés, valamint a bűbájosság az a legnagyobb bűn, amely anyagi javakkal nem váltható meg, a többi vétket anyagiakkal egyenlítik ki. Ez, valamint az egyes rítusok kötelező, nagy költséggel járó lakomáinak a biztosítása magában hordozza a rabszolgaság intézményét. Ugyanis a hiányzó anyagiakat önkéntes rabszolgasággal teremtették elő.

Vallási rendszerük duális. Ismernek ugyan egy főistent is, aki azonban semleges az élőkkel kapcsolatban, viszont a holtak a túlvilágon vagy a jókhoz vagy a rosszakhoz csatlakoznak. A főisten, Szuku-vánánge feladata inkább a túlvilághoz kapcsolódik: a rossz lelkeket néha megfenyíti, mennydörgéssel (gyitemila) rájuk ijeszt, a makacsabbakat pedig mennykővel (ombéra-kerum) utasítja rendre. (MAGYAR 1859. 335. old.) A jó lelkek a "kilulu-szande", míg a rossz lelkek a "kilulu-jangolo-apeszere" néven ismertek. Az ember a másvilágon (kalunga) tovább él, de a földalatti másvilág csak az itteni világnak hasonmása. (MAGYAR 1859. 334–335. old.)

Fétisimádók. Mindenkinek van egy választott fétise – oroszlán, párduc, hiéna, kígyó, béka, krokodil stb. – amelynek állatvérrel mutat be áldozatot. A fejedelem által tisztelt fétisnek, bálványnak pedig időszakonként embervérrel kell áldozni. (MAGYAR 1859. 236. old.) A platánok fajához tartozó, gyorsan növekvő, sűrű árnyékú, terebélyes "incendera" fát szintén amolyan fétisként tisztelték. Magyar leírása szerint az általa ültetett fák hét év alatt már több öl magasok lettek. A lakóhelyüket főképpen vallási hiedelmeik miatt – a rossz lelkek hatása, az epidémia és más káros helyzet miatt, stb. – hagyták el, ami okot adhat a továbbköltözésre, új lakóhely kialakítására. A régi lakóhely emlékét azonban az "incendera" fák Magyar szerint évszázadokig megőrizték: "Csak ezen fák örökítik meg az itteni helységek emlékét, mert századokig élnek, s még a késő jövendőben is hiven beárnyékolják az alattok már rég elhamvadt helységeket, megtartván a népek hagyományában a letünt helységek nevét. Halálos véteknek tartják ezen fák kipusztitását, mert bizonyos vallási tisztelettel viseltetnek irántok." (MAGYAR 1859. 322–323. old.)

Ha a rossz lelkek hatását el akarták távolítani, akkor a kimbandák segítségét kellett kérni. A kiluluk elhárító praktikája gyakorta ökör feláldozását jelentette. Magyar is vállalt/kipróbált egy ilyen rituális tisztító szertartást, hogy ezzel elkerülje apósa hívó szava ellenére a rablótámadásban való részvételt. Így idézte fel az áldozathozatalt: "Az ököráldozatra már előre számot tartottam volt, de arra nem gondoltam, hogy magamat vérével be is kenessem. Azonban látván, hogy igy sikert érek, ráállék a szokatlan műtételre. Tehát a kimbanda leölvén az ökröt, megtevé az áldozatot, s vérével sok mindenféle titkos s érthetetlen szavakat dunnyogva bemázolá homlokomat, halántékaimat és mellemet; karjaimra pedig fehér krétával az impemba (megváltás) jeleit irá. Azután kijelenté, hogy nyavalyám gyökerestől ki van irtva; nyugodt lehetek a kiluluk kinzásától. A szegény állat húsa s nehány rőf szövet megtette a magáét, (...) Az ökörbőrből egy keveset kiszongóm kapott, a többit a kimbanda és segédjei vitték el." (MAGYAR 1859. 230. old.)

Fétiseiknek, bálványisteneiknek – amint már jeleztük – állatok vérével hoztak áldozatot, de a fejedelemhez kötődő áldozatok, valamint az eső hiányának a szavannás övezetben rendkívül fontos megszüntetése, tehát az „esőcsinálás” embervért kívánt: „A bálványisteneknek általában állatok vérével áldoznak, s csak a fejedelem beigtatásakor (sic! – H. S.) s akkor midön az esös évszakban az esök kimaradnak, embereket szoktak áldozni, leginkább hadi foglyokat.” (MAGYAR 1859. 337. old.)

 

A KIMBUNDÁK JELLEMZŐ FOGLALATOSSÁGA: RABLÁS A PÁSZTORNÉPEKNÉL

 

A munánókra alig jellemző, amit a déliek rendre műveltek: a szavannán a marhatartás, a pásztorkodás. A "munánó" név, azaz a "hegyi lakók" kifejezés a déliekben félelmet keltett. Azért, mert a munánók rendszerint be-betörtek déli szomszédjaikhoz, és a kiszemelt szarvasmarhát és más javakat elrabolták tőlük; az embereket megölték, vagy rabszolgának hurcolták el. Magyar idejében – már több éve – a vérengző gálánguék vezették az egyesült kimbunda csapatokat az idegenekre támadáskor. A gálánguék kémlelték ki, hova érdemes támadni, emiatt az egyesült kimbunda csapatot is fejedelmük, uralkodójuk vezette. (MAGYAR 1859. 391. old.) "Azon rablócsapatok különbféle tartományok népeiből alakulnak, s néha 15 sőt 20 ezer emberből is állanak" – írta Magyar. – "Elegendő élelmi szerekkel fölkészülve levén, hihetetlen gyorsasággal rontanak be a kiszemelt országba, s a lakott vidékeket kikerülve, csak a rengeteg erdőségeken vergődnek keresztül. Néha azonban megtörténik, hogy a berontásukkal fenyegetett tartomány lakói előre értesülnek a veszélyről, s ideje korán, marhájokkal együtt, a viztelen sivatagon keresztül az általok jól ismert utakon egészen a mucimba népek közeléig vonulnak. Ekkor a rablócsapatok makacsul utánuk mennek s néha ezrenkint odavesznek a víz szüke miatt. De a délre lakozó pásztornépek oly gyávák, vagyis inkább a munáno név bennök oly félelmet okoz, hogy a rablókat még akkor sem merik megtámadni, mikor a sivatag vidéken a legnagyobb szorúltságba jutnak, s könnyü szerrel tönkre tétethetnének." (MAGYAR 1859. 422. old.) A harcimodorukat egyik közmondásuk is példázza: "A győztes harcosoknak nem kell út, hegyen völgyön mennek keresztül." (MAGYAR 1859. 448. old.)

A gálánguék fejedelmi központjáról, Kombála an Dumburól Magyar feljegyezte, hogy a tartomány közepén van: "4000 lakosai többnyire a fejedelem testőrei és tisztviselői, kik leginkább csak a rablott prédából élnek, s kemény harcosok és bizonyos ünnepi alkalmakkor emberhúst is esznek."(MAGYAR 1859. 393. old.)

 

A KIMBUNDÁK RABSZOLGASÁGA

 

A társadalom meghatározó rétegét alkotják a rabszolgák. Magyar ennek mértékét így jellemzi: "Az ország népességének legalább harmadrésze rabszolga, ha nem a fele; de a rabszolgáknak ismét csak harmadrésze némber." (MAGYAR 1859. 314. old.)

Rabszolgává három módon válhat valaki: 1) felfogadás (mukuengye) révén, 2) megváltás (háfuká) révén, valamint 3) vétel-lel (dongo vagy pika). Utóbbiak eladhatók, ostorozhatók, és csak agyonütésük esetén kell a fejedelemnek vérdíjat fizetni. (MAGYAR 1859. 212. old.) A másik két típus szabadabb státuszt élvez: a megváltás révén rabszolgává válók tüzes vassal nem bélyegezhetők meg, visszaváltható (dupla értéken) a szabadság; a szegényebb sorsú családok így rendezik adósságaikat, hogy elzálogosítják a családot részben vagy egészben.1 (MAGYAR 1859. 211. old.)

Ha a rabszolga nem tartja megfelelőnek ura vele való bánásmódját, két módon szökhet el gazdájától. A "vatira" az egyszerű távolra – messze vidékre vagy külföldre – szökés. A tulajdonosa ilyenkor erővel vagy megváltással visszaszerezheti magának. A másik módja a szökésnek a "tombika". Egy helyi vagyonosabb, befolyásosabb családfőhöz szökve ott tanúk előtt megöl egy háziállatot (kutyát, juhot, kecskét, stb.), s ha kérdőre vonják, a kártétel fejében a kárvallott rabszolgájának jelenti magát. De elég csupán a kiszemelt új tulajdonos ruháját beszakítani, s közölni, hogy "én rabszolgád vagyok". Ha előző gazdájánál nagyobb vétket követett el, s a tulajdonosa is tehetősebb, tehát nagyobb váltságdíjjal is visszaválthatná, akkor a szökevény kiszemelt új uránál nagyobb kárt tesz, hogy nála maradhasson. Ilyenkor például "valamely főrangú személy szarvasmarha-szárnyékába igyekszik jutni, ott egy darab marhát öl le, s husából legott egy darabot elvágván, a legközelebbi tüzön megsüti s elkölti." (MAGYAR 1859. 281. old.) A rabszolgaság tehát – a vétel kivételével – tulajdonképpen a mi korábbi századainkban ismert familiáris viszonnyal volt talán rokon; egy minden tekintetben kiszolgáltatott, emberszámba sem vett állapotot csak a vásárolt rabszolgák éltek meg. No, meg a rabló támadások során szerzett rabszolgák élete volt többnyire végzetes, hiszen a legtöbben áldozatokká váltak, s nagyon gyakran a kannibalizmus miatt el is fogyasztották őket.

 

 

A rabszolgaság intézménye olyan mélyen beleivódott a helyi társadalomba, hogy a transzatlanti rabszolga-kereskedelem megtiltása után sem hagytak fel a helyi rabszolgatartással és -kereskedelemmel: a kibálaiakról például ezt jegyezte meg Magyar László: "A viaszkot a tengerparti faktoriákra szállitják, a rabszolgákat pedig a délkeletre lakozó népeknél szarvasmarháért és elefántcsontért cserélik ki." (MAGYAR 1859. 378. old.) Talán a legtöbbet idézett különlegesség, amire Magyar felfigyelt, az elmenekült rabszolgák közösségének leírása. (SEBESTYÉN 2008b. 37. old.)

Külön fejezetet érdemelne a helyi közösségen túllépő, annál tágasabb kulturális kapcsolatokkal rendelkező, a helyi közösség tagjai számára emiatt veszélyesnek is tekinthető tolmács rabszolgák bemutatása. Magyar róluk a következőket foglalta össze: "A kimbunda fejedelmek több rabszolgagyermeket a portugal gyarmatokban szoktak neveltetni, kik ott irni olvasni tanulnak s egyébkint is kiképezik magokat, azután hazájokba visszatérnek s ott az udvarnál mint tolmácsok alkalmaztatnak. De rendesen megvetett állapotban élnek, s a gőgös feketék, mert félnek tölük s megirigylik a mivelődés által felettök nyert elsőségöket, – semmi fontosabb ügyben nem hagyják résztvenni; sőt gyakran bűbájossággal vádolják s megölik, vagy ismét a fehérekhez viszik s rabszolgákul eladják." (MAGYAR 1859. 252. old.)

 

 

A rabszolgaság intézménye kódolt ebben az afrikai közösségben. A vétkek, a bűnök megváltásának itt ugyanis anyagi feltételei vannak – a két legnagyobbat kivéve. A helyi normák szerint kell a kisebb vagy a nagyobb vétkek kiváltásául anyagi javakat biztosítani. Ha valaki erre nem képes, akkor eladja magát, hogy kiváltsa magát a helyzetéből. Ha ez nem elegendő, akkor az egész családját is rabszolgává válthatja. De az egyértelmű, hogy ha nincs felajánlható, sőt kötelezően átadandó anyagi érték, akkor az embert teszik áruvá – ha reményeik szerint csak időlegesen is. Csak néhány példa Magyartól: "A kecske-, juh-, vagy sertvéslopás dija 30–40 rőf szövet; az ökörlopásé 100–120 rőf szövet (...) a fejen tett könnyü sebesités bündija 15–20 rőf szövet; a kéztörésé 100–120 rőf szövet s egy kecske az áldozattételre; (...) A szemkiverésért 120 rőf szövetet s egy ökröt kell adni, de valahányszor szemétől megfosztott ember szerencsétlensége okozójának lakásán megjelen, ez mindannyiszor köteles a már megfizetett díjnak egy részét újra megadni, s ez igy tart, mignem a kárvallott meghal." (MAGYAR 1859. 327. old.)

A rabszolgákat levágott haj különböztette meg a szabadoktól (MAGYAR 1859. 354. old.), a vásárolt rabszolgára pedig a tulajdonosa billogot is égetett.

 

A KISZEMELT GAZDAG KISEMMIZÉSE BŰBÁJOSSÁG VÁDJÁVAL

 

A kimbundák haszonvágya, kapzsisága oly erőteljes volt, hogy Magyar szerint a tolvajlás bizonyos értelemben megengedett volt, ahogy ő fogalmazott: a "tolvajságot némileg ótalmazzák", és ezzel törvényeik eltérnek a többi afrikai népétől. (MAGYAR 1859. 341. old.) Első olvasatban, első hallásra ezt nehezen értelmezzük. De ha felidézzük, hogy egy temetés bemutatása során miként mutatja be a gyilkos kapzsiságot Magyar László, akkor érthetővé válik, miként is oltalmazták "némiképp" a kimbundák a tolvajlást. Temetéskor a halotti menetben egy színjátékot adnak elő a hozzátartozók. De figyeljük csak Magyar leírását! "Miért haltál meg atyafi? kérdi egyik kisérő, talán bűbájossággal ölt meg valaki? Erre egyik vivő a halottnak fejét igenlőleg mozgatja. A kérdező aztán folytatja: Mond meg atyafi, kit gondolsz gyilkosodnak? s legott több esmerős egyénnek sorolja fel nevét, mire a feje tagadó intéssel felel, mignem végre az álnok atyafiak a köztük már előre kijelölt áldozat nevét emlitik meg, mire a halott feje ismételten igent bólint. Most a halotti kiséret »tyá«! kiáltásra fakad, s a halotthoz ezen utolsó bucsuszavakat intézik. Légy nyugodt, atyafi, a holtak országában, mert mi itt készen vagyunk halálodat megboszulni! Végre a holttestet gyors léptekkel a számára már elkészitett sirba viszik, (...) A temetés után egy holnap mulva a bübájossági perlekedés kezdődik. Az elhúnyt atyafiai az előre kijelölt ellenfelöket a kimbandánál jelentik be. (...) Megadja a panaszlónak a szükséges utasitást, melyhez magát szabnia kell, ezután a zsángón nyilván bevádolják a vélt bünöst, kire a halált szerző varázslatot fogják, s a bulongo italra idézik meg." (MAGYAR 1859. 349–350. old.)

E szöveg jegyzetében olvasható a különös rítus háttere: "Rendesen régi haragból gyülölt, vagyonos s számos családi taggal biró személyeket szoktak e képzelt vétekkel bevádolni, ki ha a veszélyről annak idején tudomást vesznek, s ellenségeik erős pártját látják, többnyire gyors futással menekülnek, semhogy a bulongo ital folytán magok és családjok romlását bevárnák." (MAGYAR 1859. 357. old.)

Itt Birket-Smith Kajt kell idéznünk, aki így fogalmazott: "a felelősségről alkotott primitív felfogás (Kiemelés: H. S.) szintén eltér a miénktől. Nemcsak a bűnös személy maga, de családja és társadalmi csoportja is abban a veszélyben forog, hogy a legerőszakosabb módon belekeverednek az ügybe." (BIRKET-SMITH 1969. 296. old.)

Hogy a kapzsiság mennyire befolyásolta a kimbundák vallási vonatkozásait, azt Magyar másik megjegyzése még inkább megerősíti: "Ki az istenitélet folytán ügyét elveszti, az a legkinosabb halállal bünhödik s családjának minden tagja eladatik. E borzasztó áldozatra rendesen a vagyonosb és nagy családdal bíró, munkás embereket szemelik ki, midőn vagyonukat s egyéb előnyüket a kapzsi szomszédok megirigyelvén, azt az álnok kimbandával megosztani iparkodnak." (MAGYAR 1859. 329. old.)

A kapzsiság kifejeződésének másik módja a sok feleség közül egyiknek-másiknak prostitúcióra, szerető tartásra biztatása: mert a házasságtörésen kapott emberek közül a feleséggel nemi kapcsolatot tartó férfinak megfelelő anyagi ellenszolgáltatást kell nyújtania, hiszen a bűnt meg kell váltania. (A feleséggel kapcsolatban pedig a férjnek szabad keze van; szemet is hunyhat a dolog felett: azaz, az erre biztatott asszony biztos jövedelmet garantálhat a férj, a "család" számára.)

 

ZÁRÓ GONDOLATOK

 

További rendkívül érdekes jellemzőket sorolhatnánk a kimbundákról az egyetlen kiadott Magyar László-féle kötet alapján. Ehhez még sorra kellene vennünk azokat a leveleit, közleményeit, amelyek ma már Sebestyén Évának köszönhetően, valamint az MTA periodikája és más korabeli kiadványok révén ránk maradtak Magyar Lászlótól. Ehelyütt egyáltalán nem foglalkozunk a kimbundák másik különös ismertetőjelével, a kannibalizmussal, a zsagákkal, a matrilineáris leszármazással, a többnejűséggel. Azonban a kimbundák fentiekben bemutatott közösségi jellemzői is pregnánsan bizonyítják, hogy "más föld – más nép". Azaz: egy egészen más világ tárult fel a kalandvágyó, de új felfedezésekkel fontos szolgálatot teljesítő Magyar László előtt Afrikában, új hazájában, új otthonában. A sokak által feudális jellegűnek minősített környezet a fentiek alapján inkább egy sajátos törzsi társadalomnak tekinthető, olyannak, amelybe már a kapitalizmus elemei is betüremkedtek. Tehát a feudalizmus jegyei sokkal kevésbé érzékelhetők – noha a rabszolgaság részben az elzálogosításra épült, ami részben köthető a feudalizmushoz, de nem kizárólag ahhoz. Van tehát miről beszélni és gondolkodni Magyar László gyűjtései, feljegyzései kapcsán. Reméljük, ebben társakra is találunk.

 

koszorúzás

A december 18-ai szombathelyi
emlékkonferencia résztvevői (balról:
Dr. Horváth Sándor, Dr. Balogh Lajos,
Dr. Kovács József, Dr. Vig Károly,
Dr. Kubassek János, Dr. Puskás János)
megkoszorúzzák Magyar László 1938-ban
felállított emlékművét, Tóth János építész és
Rumi Rajki István szobrászművész
alkotását, melynek létesítését a Vasi
Szemle főszerkesztője, Dr. Pável
Ágoston kezdeményezte. (Krizsán
Zsuzsanna felvétele)

 

Azt azonban e rövid elemzésünkkel is bizonyítottnak látjuk, amit Krizsán László már harminc esztendeje írt Magyar Lászlóról: "Ennyire ember- és társadalomközpontú szemlélet – saját korát messze megelőző modern kutatási elv és gyakorlat – egyetlen más XIX. századi Afrika-kutató munkájában sem érvényesült." (KRIZSÁN 1985.)

   

Az illusztrációk forrása: MAGYAR László Délafrikai utazásai 1849–57. években.

   

IRODALOM

BIERNACZKY Szilárd
       2011        Még egyszer Magyar Lászlóról. Magyar Tudomány 6. (http://www.matud.iif.hu/2011/06/10.htm).
       2014        Magyar László eredeti szöveggel. Magyar Tudomány 6. sz. 673–678. old.
BIRKET-SMITH, Kaj
       1969        A kultúra ösvényei. Általános etnológia. Gondolat, Budapest
BODROGI Tibor e. a.
       1965        A világ népei. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Buda
ECSEDY Csaba
       1969        Magyar László: 1818–1864. Ethnographia. 53, 4, 557–564. old.
       1978        Magyar László (1818–1864). In: Bodrogi Tibor (szerk.): Messzi népek magyar kutatói. Az egyetemes néprajz magyar előfutárai és művelői. 1. kötet. Gondolat, Budapest 216–217. old. (A magyar néprajz klasszikusai)
KRIZSÁN László
       1985        Előszó. In: Magyar László afrikai utazásai. Budapest, Panoráma
MAGYAR László
       1859        Délafrikai utazásai 1849–57. években. 1. k. Pest
SEBESTYÉN Éva
       2008a        Kaland és kutatás Afrikában. Magyar László életrajza. ELTE Eötvös, Budapest
       2008b        Magyar László útinaplója és levelei Afrika belsejéből. Sebestyén Éva (szerk.). Balassi–Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Budapest
TAMÁS Ildikó
       2010        "Enganna Komo" életútja avagy Kőrösi Csoma Sándor egy majdnem elfelejtett kortársa. In: Gazda József–Peti Botond–Szabó Etelka: Kőrösi Csoma Sándor és az út. Sepsiszentgyörgy, KCsSKE, 288–298. old.

   

JEGYZETEK

* Elhangzott "A másik Livingstone" – Magyar László emlékezete című, a Savaria Múzeumban 2014. december 18-án megtartott konferencián, melyet a Magyar Tudományos Akadémia Vas Megyei Tudományos Testülete (VATT) és a Savaria Múzeum rendezett. (A szerk.)
1 Sebestyén csak a háfukát és a dongót említi, illetve kiemeli a tartományi uralkodó beiktatásánál feláldozott ouridongokat. (SEBESTYÉN 2008. 36. old.)