CSÁSZÁR ILDIKÓ

 

 

A SZENTGOTTHÁRDI FEGYVERSZÁLLÍTÁSI BOTRÁNY SAJTÓVISSZHANGJA

 

 

Az írott sajtó megjelenésével köztudottan gyorsabbá vált az információáramlás, melynek köszönhetően egyre több eseményről szereztek tudomást a világ polgárai, nem utolsósorban pedig a közvélemény irányításának és befolyásolásának egyik legnagyobb eszközévé nőtte ki magát. Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy az 1928-ban kirobbant szentgotthárdi fegyverszállítási botrány visszhangját bemutassam1. A kormányhoz közeli Budapesti Hírlap, a liberális Pesti Napló és a szociáldemokrata Népszava tudósításai révén ismertetem a kor magyar sajtóéletének működését, vizsgálom, mely külföldi államok újságjaiból veszik át az értesüléseiket, illetve hogyan próbálják befolyásolni a közvéleményt. A fegyverszállítási botrány ismertetése előtt szükségesnek tartom felvázolni, hogy az 1920-as években hogyan működött a sajtó Magyarországon, továbbá az ügy diplomáciatörténetét is részletezem.

A súlyos trianoni békeszerződés aláírása után a magyar külpolitika szűk mozgástérrel rendelkezett, ráadásul az ország mind gazdaságilag, mind katonailag, mind társadalmilag megbénult. A Bethlen-kormány feladata volt, hogy a megváltozott európai rendbe beilleszkedjen, illetve a fennálló hazai helyzetet kezelje, és megpróbáljon kitörni a külpolitikai elszigeteltségből. A magyar külügy több alkalommal is sikertelenül próbált közeledni a környező államokhoz, 1922-ben azonban jelentős eredményt ért el azzal, hogy Magyarország felvételt nyert a Népszövetségbe, és 1924-ben a gazdaság stabilizálása céljából kölcsönt is kapott a szervezettől. A külpolitikai elszigeteltség egyik legnagyobb oka a kisantant magyarellenessége volt, így a Bethlen-kormány igyekezett minél jobb viszonyt kialakítani, elsősorban Jugoszláviával, mivel a három ország közül ezt tartották legerősebbnek, és ezzel az állammal volt a legkevesebb területi vitája Magyarországnak.2 1925 végétől megindultak a magyar–jugoszláv tárgyalások, amelyre Bethlen István még, Olaszország kivételével, amely tartózkodó álláspontot képviselt ebben a kérdésben, a nagyhatalmak áldását is megkapta.

Az I. világháború után az olasz külpolitikai aspirációk elsősorban a közép-európai területet célozták meg, Franciaország jelenléte azonban erőteljesen akadályozta Mussolini törekvéseit. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrejötte is komolyan hátráltatta az olasz elképzeléseket, így Olaszország arra törekedett, hogy a kisantant egységét megtörje, és az új délszláv állam működését megzavarja.3 Ennek érdekében a fasiszta állam igyekezett minél több országgal szerződést kötni a térségből, többek között 1926 szeptemberében olasz–román megegyezésre is sor került. Az előbb ismertetett okok miatt Olaszország számára nem volt kedvező a magyar–jugoszláv tárgyalások sikeres kimenetele; 1926. október 13-án a budapesti olasz nagykövet, Ercole Durini di Monza gróf meszszemenő politikai megegyezés lehetőségét vázolta fel Bethlen István előtt. Az olasz ajánlat kedvező fogadtatásra talált, ugyanis Olaszország több alkalommal is kifejtette rokonszenvét Magyarországgal szemben, például az 1921-ben lezajlott nyugat-magyarországi határkérdésnél, 1922-ben a Népszövetségbe való felvételkor, 1924-ben a kölcsönkérelemkor, és még a frankhamisítási botrányban is.4 1927. április 5-én megszületett a magyar–olasz barátsági, békéltetői és döntőbírói egyezmény. A megállapodás nem lépte túl az általános barátsági és konzultatív paktum kereteit, a két államfő azonban április 6-án még további megbeszéléseket folytatott. Bethlen István itt hozakodott elő Magyarország szükségszerű felfegyverzésével, ugyanis tudomása volt arról, hogy az első világháborúból megmaradt osztrák–magyar fegyverek még Olaszországban voltak, és kérte Mussolinit, hogy szállíttassa vissza azokat titokban.5 Az olasz diktátor elfogadta a magyar miniszterelnök kérését, és nemsokára megindultak a fegyverszállítások Magyarország felé. 1928. január 1-jén a szentgotthárdi állomáson lebukott öt vagonnyi fegyver, amelyről az európai közvélemény megoszló módon vélekedett.

A sajtót közvélemény-formáló szerepe miatt számos alkalommal korlátozták Magyarországon. 1914. július 27-én lépett életbe az 1912. LXIII. törvénycikk, melynek értelmében a magyar kormány kivételes intézkedéseket vezethetett be. A rendkívüli hatalmat kiterjesztették a sajtó működésére is, ugyanis a 11. paragrafus szerint "az időszaki lapoknak és más sajtótermékeknek a sajtóügyi közvádlóhoz benyújtandó sajtórendészeti köteles példányait a szétküldés előtt kell a legközelebbi királyi ügyészségnek, illetőleg rendőrhatóságnak kézbesíteni (...), ha arról győződik meg, hogy valamely sajtótermékkel oly bűncselekmény követtetnék el, a mely a hadviselés érdekeit érinti, a sajtóterméknek szétküldését megtilthatja (...)."6 A Tanácsköztársaság idején az addig hátrányosan megkülönböztetett baloldali sajtótermékeknek kedvezve először sajtószabadságot hirdettek, majd 1919. május 14-én számos polgári szellemiségű lapot betiltottak.7 A két világháború közötti időszak kezdetén a kommunista hatalom alatt hozott intézkedéseket eltörölték, a sajtót azonban továbbra is erőteljesen ellenőrizték.

A Horthy-korszak sajtóéletének szabályozását három időszakra szokták osztani. Az első periódusban (1919–1921) még élt az előzetes cenzúra intézménye, majd 1921 után ezt megszüntették, és végül 1939-ben újra bevezették.8 A cenzúra eltörlése azonban nem jelentette a korlátozások feloldását, mivel 1920-ban felállították a Sajtótájékoztató Bizottságot, amely arra felügyelt, hogy a lapok ne közölhessenek olyan cikkeket, amelyek sértették a kormányzó vagy az országgyűlés tekintélyét. Nem veszélyeztethették az ország külpolitikáját, külkapcsolatait és biztonságát, Magyarország revíziós törekvéseit nem lehetett hátráltatni, és az országgal szövetségben álló államok politizálását sem lehetett korlátlanul elítélni a cikkekben.9 Az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvénycikkben is figyelmet szenteltek a sajtó közvélemény-formáló szerepének, ugyanis "aki az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatását vagy megsemmisítését, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos úton való létesítését követeli, erre izgat vagy mást felhív, vétséget követ el (...)."10 A bethleni éra kezdetén több alkalommal készítettek lajstromot a lapok politikai irányultságáról, és a "destruktív" jellegűeket igyekeztek minél jobban háttérbe szorítani. A szociáldemokrata Népszavát többször is betiltották, illetve 1925-ben a polgári radikális Világ című lapot is száműzték, miután közölték Beniczky Ödön, volt belügyminiszter vallomását a Somogyi–Bacsó-féle gyilkossággal kapcsolatban, amelyben Horthy Miklóst bűnrészességgel vádolta meg.11

A világháború utáni időszak egyik legjelentősebb momentuma volt, hogy 1921. április 21-én megalakult a Magyar Távirati Iroda Részvénytársaság, melynek vezetője Kozma Miklós lett, aki egy kis megszakítással 1941-ig a posztján maradt. Megalapítása után nem sokkal a Magyar Nemzeti Gazdasági Bank kezébe került át, és miután a magyar kormány szerződést kötött vele, a kabinet félhivatalos hírügynökségévé vált. Jelentőségét jól bizonyítja, hogy Horthy Miklóst vidéki útjaira csak az MTI újságírója kísérhette el, és a minisztériumoknak is ide kellett elküldeniük a közlendőjüket először. 1924-ben az MTI a Külügyminisztériummal közösen megalapította a Magyar Filmiroda Részvénytársaságot, amellyel a revíziós célokat is kívánták szolgálni, ugyanis propagandafilmek gyártásába és terjesztésébe kezdtek.12 Az MTI jelentőségét Kozma Miklós szavai is jól bizonyítják, aki szerint a diplomácia sokat tud profitálni a hírszolgálatból, ha az "gyors, kimerítő és mindenekfelett objektív", mivel "a hírszolgálati szervek a diplomácia számára azt jelentik, amit a hadsereg számára a felderítő lovasság jelentett."13 A világháború idején a német, angol, francia stb. nemzetközi hírkartellek megszűntek, így a hazai lapoknak még több saját tudósítót kellett kiküldeniük a külföldi eseményekről történő tájékoztatás érdekében. A bethleni konszolidáció vége felé, 1927-ben az MTI már elég terjedelmes külföldi hálózattal rendelkezett, ebben az időszakban létesült telefonos összeköttetés az olasz Stefani Iroda trieszti fiókjával, a Lengyel Távirati Iroda krakkói fiókjával, Párizzsal, Genffel és Londonnal.14

A bethleni éra alatt a keresztény-nemzeti elvek váltak meghatározóvá, ami a sajtó életében is jelentős változást hozott, főleg a Tanácsköztársaság idején uralkodóvá váló baloldali lapok hátrányára. Ezt a szemléletet több újság is közvetítette. Bangha Béla és társai 1918-ban hozták létre a katolikus Központi Sajtóvállalatot, amely 1919-ben több népszerű lapot is kiadott: Nemzeti Újság, Új Nemzedék, Neue Post, Képes Krónika, Gondolat, Magyar Jogi Szemle és az Új Lap. Kormányhoz közeli, félhivatalos újságként működött a Budapesti Hírlap, a 8 Órai Újság és a Pester Lloyd. A polgári liberalizmus különféle irányvonalainak jegyeit a következő újságok viselték magukon: Az Est-lapok (Az Est, Pesti Napló, Magyarország), Az Újság, Esti Kurír, Friss Újság, Pesti Hírlap.15

A Népszavát Külföldi Viktor alapította 1877-ben, és eleinte hetente egyszer, majd háromszor, végül 1905-től kezdve napilapként jelent meg. 1880-ban a Magyar Szociáldemokrata Párt lapja lett, és egészen 1949-ig megtartotta ezt a pozícióját. Virágkorát a Tanácsköztársaság ideje alatt élte, azonban a két világháború közötti időszakban súlyos nehézségekkel kellett szembenéznie. A Horthy-korszakban ellenzékiként funkcionáló szociáldemokrata párt szócsöveként több olyan cikket is megjelentetett, amelyben a Bethlen-kormány politikáját bírálták, ennél fogva több alkalommal betiltották, és számtalan sajtópert indítottak az újság ellen. Az egyik legismertebb atrocitás 1920. február 17-én érte az újságot, amikor az Ostenburg-különítmény tisztjei a Népszava egyik szerkesztőjét, Somogyi Bélát és fiatal munkatársát, Bacsó Bélát meggyilkolták. A konzervatív szellemiségű Budapesti Hírlapot 1881-ben alapították, és hamar az egyik legnépszerűbb lappá nőtte ki magát. "A Budapesti Hírlapnak soha semmi körülmények között se kormánylapnak, se pártlapnak nem szabad lennie. Az egész magyar közönség lapja legyen, független nemzeti irányú, jelszava: «a magyarságért!»" – fogalmazta meg legfőbb célját a lap.16 A két világháború közötti időszakban Bethlen István érdekkörébe került, miután 1925-ben a Pénzintézeti Központnál felhalmozódott adósságát a kormány térítette meg. A Tanácsköztársaság idején a liberális Pesti Napló működését nem engedélyezték, majd 1920-ban Miklós Andor átvette a lap vezetését, ezután Az Est-Lapok reggelente megjelenő napilapjaként élt tovább. Az 1920-as évek második felétől a Pesti Napló nem egyszerűen a kormánytól eltérő irányvonalat képviselte, hanem általában ellenzéki volt.17

A korlátozások ellenére a magyar sajtóélet sokszínű volt a Horthy-korszakban, ennek következtében egy Magyarországot érintő külpolitikai eseményről akár más-más aspektusból megközelített híradásokkal is találkozhatott a közvélemény.

 

A FEGYVERSZÁLLÍTÁSI BOTRÁNY VISSZHANGJA

A Magyar Távirati Iroda 1928. január 2-án 22 óra 11 perckor jelentette, hogy "folyó hó elsején 14 óra 12 perckor az osztrák szövetségi vasutak egyik vonatával többek között öt kocsirakomány érkezett Szentgotthárdra, amelyről az ottani közös pályaudvaron szolgálatot teljesítő osztrák pénzügyi közegek megállapították, hogy a szállítmány Olaszországból Magyarországon át varsói rendeltetéssel, bár gépalkatrészeknek van deklarálva, valójában géppuska-felszerelési cikkeket tartalmaz."18 A magyar tisztviselők megtagadták a vonat visszavontatását Ausztria területére, majd az osztrák vámőrök távoztak a helyszínről. Az MTI a szállítmány célállomásaként Varsót jelölte meg, ezzel szemben a Bécsi Távirati Iroda fél órával később közzétett jelentése Slovenska Nove Mesto-t.19

A lapok január 3-án írtak a Szentgotthárdon történt botrányról, és mind a három újság a magyar és a bécsi jelentést közölte. A Pesti Napló a Békéssy Imre által alapított bécsi Die Stunde értesüléseivel kiegészítve felhívta a figyelmet arra, hogy a rakomány tartalma nem egyezett meg a fuvarlevélen feltüntetettel.20 A Budapesti Hírlap a Die Stunde cikkéből még azt a feltételezést is idézi, hogy Varsó, Slovensko Nove Mesto mellett akár Budapest is lehetett a végállomás. A bécsi lap mellett néhány német újság kommentárját is közölte, a baloldali liberális Berliner Börzenkurir a Magyarország és Csehország közötti hűvös viszonyra élezte ki a botrányt. A liberális Berliner Tageblatt az osztrák Abend cikkére hivatkozva azt állította, hogy a bécsi kormány több olasz fegyverszállítmányról is tudomással bírt, csak a szentgotthárdi volt az, amely nyilvánosságra került.21 A határon szolgálatot teljesítő vámtisztviselők helyzetkezelésével is foglalkozott az európai sajtó. A Pesti Napló párizsi és londoni lapok ellentétes véleményét közölte. Míg a francia újságok azt állították, hogy az osztrák és a magyar vámhatóságok között udvarias volt a hangnem, addig a konzervatív Daily Telegraph és Times szerint a vámőrök kis híján összeverekedtek.22 A Népszava a távirati irodák jelentésein kívül azon a napon más lapok értesüléseit nem jelenítette meg, csak másnap idézett a kisantant és a francia újságok vádaskodó cikkeiből.

A magyar kormány igyekezett minél inkább elterelni a gyanút Magyarországról, erről tanúskodik Belitska Sándor varsói követ Khuen-Hérderváry Sándornak, a külügyminiszter állandó helyettesének írott távirata: "Vonatkozással régebbi szóbeli javaslatomra kérem tudatni, hogy varsói megrendelő lett-e előre biztosítva, és ellenkező esetben szükséges-e itt most szerezni esetleg egy olasz állampolgárt, valamint megrendelő okmányokat konstruálni?"23 1928. január 6-án a magyar kormány hivatalos közleményt adott ki, miszerint a küldemény feladója a Commercio Universale di Ferramente e di Ordini S. A. olasz cég, a címzett a Brüder Berkovies novemesto-i cég, és nem utolsósorban a szállítmányt rakodás nélkül Varsóba kellett volna eljuttatni.24 Több helyen is kételkedtek a nyilatkozat valóságtartalmában, például Angliában is, ahol a londoni magyar követ, Rubidó-Zichy Iván szerint "mosolyogva fogadták" ezt a nyilatkozatot.25 Az MTI közleménye nem csitította a kedélyeket, erről árulkodnak a három lap január 6-án megjelent cikkei is, miképpen Franciaország és a kisantant államok a Népszövetségtől várták az ügy megoldását. A szervezet fellépését az alapokmányban szereplő 11. törvénycikkel indokolták: "Ezennel kimondatik, hogy minden háború vagy háborúval való fenyegetés, akár közvetlenül érinti a Szövetség bármelyik tagját, akár nem, a Szövetséget a maga egészében érdeklő ügy és a Szövetségnek ilyenkor kötelessége, hogy a nemzetek békéjének fenntartására alkalmasnak és hathatósnak mutatkozó minden intézkedést megtegyen. Ha ilyen eset állana be, a főtitkár a Szövetség bármelyik tagjának kérelmére haladéktalanul egybehívja a Tanácsot."26 A Pesti Napló és a Népszava is foglalkozott azzal, hogy egyes külföldi lapok gyanakodtak a hamis varsói rendeltetésben, mert véleményük szerint, ha valóban Varsó volt a célállomás, akkor nem lett volna szükség Szentgotthárd felé szállítani, ugyanis a legtöbb esetben a Lengyelországba irányított olasz küldeményeket Bécsen keresztül, a Nordbahn vonalán küldték Krakkóig.27

A kisantant lapjainak cikkeivel elsősorban a Népszava foglalkozott, melyek nemcsak a szentgotthárdi üggyel írtak elítélően, hanem ezzel párhuzamosan igyekeztek Magyarország presztízsét is csökkenteni. Erről tanúskodik a csehszlovák külügyminisztérium félhivatalos lapja, a Ceske Slovo véleménye is, mely szerint a trianoni békeszerződés 35 ezer főre korlátozta Magyarország hadseregének számát, a diákszövetségek, szervezetek, irredenta csoportosulások azonban harci jellegűek, így közvetve is a magyar haderő számát növelték. Kijelentette: "Magyarország a mi szempontunkból Középeurópában a reakció bástyája, a régi rezsim új erőssége, ahonnan ez a rezsim Európa új rendjének felforgatására tör."28

Az ügy megoldásának érdekében január 17-én egy közös, osztrák-magyar vámtisztviselőkből álló bizottságot küldtek ki Szentgotthárdra. Az MTI tudósított erről, a lapok pedig január 20-án teljes egészében közölték a tudósítást. A vizsgálat lezárása után január 18-án a magyar vámosok felbontották a küldeményt tartalmazó vagonokat, és ellenőrizték őket. Ezen a szemlén az osztrákok már nem kívántak részt venni. A magyar kormány felajánlotta, hogy a korábbi kérésnek eleget téve a vagonokat visszaszállíttatja Ausztria területére, az osztrák kabinet azonban ezt elutasította.29

Már a botrány kirobbanásának idején, de a vizsgálóbizottság munkája után számos cikk jelent meg arról, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia jegyzéket fog benyújtani a Népszövetségi Tanács elé, melyben kérvényezni fogják a szentgotthárdi ügy mélyebb kivizsgálását, másrészt egy katonai invesztigációs bizottság kiküldését is. Mind a három lap megjelentetett olyan cikkeket, amelyekben igyekeztek bizonyítani, hogy miért is nem fogják megtenni ezt a lépést. Elsősorban a kisantant hezitálását bizonygatták. Januárban többször is szárnyra kelt az a hír, hogy már benyújtották a jegyzéket, de mint kiderült, a Népszövetségi Tanács nem kapott ilyen jellegű beadványt. Az újságok a késlekedést a kisantant államok közötti feszültséggel magyarázták, miután Romániát azzal vádolták meg, hogy hezitál a szentgotthárdi fegyverszállítással kapcsolatban. Közismert volt, hogy 1926-ban olasz-román egyezményre került sor, ennek fényében olyan hírek keltek szárnyra, miszerint Nicolae Titulescu külügyminiszter Mussolini miatt tétovázik. Végül maga Titulescu oszlatta el a kételyeket, és leszögezte, hogy nem a Mussolinival való tárgyalások miatt késlekednek a jegyzékek, és nem szándékozik a kisantant által képviselt állásponttól elszakadni. A lapok a nagyhatalmak ügyhöz való hozzáállását is a késlekedésnek tulajdonították, ugyanis január 27-én arról szóltak a híradások, hogy Anglia, Németország és Olaszország nem szeretné, ha a szentgotthárdi ügy esetében bolhából elefántot csinálnának. A Budapesti Hírlap több érvvel is igyekezett igazolni, hogy a Népszövetség közbeavatkozása nem lenne helyénvaló. Január 22-én a lap genfi levelezője, Becker Gyula segítségével jogi szempontból boncolgatták az invesztigáció kérdését, majd hosszabban írtak arról, hogy a Népszövetségi Tanács csak úgy rendelheti el a vizsgálatot, ha valamelyik tagállam kormánya indítványozza.30 A lap hevesen támadta a kisantant államok magatartását is, és leginkább olyan német lapvéleményeket közölt, amelyekben ezeket az országokat korholják. A Münchener Zeitung szerint "a trianoni szégyenteljes béke alapján Magyarországot szomszédai, Csehország, Jugoszlávia és Románia a legszemérmetlenebb módon kirabolták. (...) nagyon rossz lelkiismerete, vagy pedig egyáltalában nincs bizalma haderejének megbízhatóságában, ha az állítólag Magyarországnak szánt három vagon gépfegyver miatt ekkora zajt csap."31 Január 25-én a bajor kormány hivatalos lapjának, a Bayerische Staatszeitung megállapítását is közli, miszerint Csehszlovákiának kapóra jött a szentgotthárdi ügy, ugyanis így újabb hajtóvadászatot indíthat Magyarország ellen a Népszövetség előtt, pedig érdemesebb lenne az optáns perrel foglalkozni. A Népszava és a Pesti Napló legtöbbször tényszerűen nyilatkozik a kisantant lehetséges lépéseiről, de a szociáldemokraták lapja egy-két olyan külföldi cikket is megjelenít, amellyel a fasiszta rendszert feketíti be, ilyen például a liberális Westminster Gazette véleménye, mely szerint a szentgotthárdi ügy mögött valamelyik fasiszta szervezet áll, amely már korábban is szállított fegyvereket Közép- és Dél-Amerikába.32

Február 1-jén a bizonytalanságok szertefoszlottak, ugyanis Jugoszlávia, Csehszlovákia és Románia benyújtotta a jegyzékeket a Népszövetség főtitkárának, és nem sokkal később az is kiderült, hogy ezeket a márciusi ülésen fogják megtárgyalni. Mindhárom lap a jugoszláv beadvány pontos tartalmát rögzítette, majd megjegyezték, hogy a román annyiban tért el, hogy semmiképpen sem akart vádaskodni, csak az esetből származó komoly következményeket próbálja elhárítani. Az európai sajtó felemás visszhanggal fogadta a kisantant jegyzékeit. Február 4-én a Budapesti Hírlap és a Pesti Napló is foglalkozott Aristide Briand francia külügyminiszter nyilatkozatával, amelyben elmondja, hogy csak a lapokból van tudomása a beadványokról, és egyébként is nem kívánja mindenféle incidenssel foglalkoztatni a Népszövetséget. A három lap foglalkozik a francia sajtóban megjelenő visszhangokkal, amelyek az újságok szerint túlnyomó többségben a jegyzék ellen szólnak, a Népszava azonban a szocialista Volonté ellenséges megnyilvánulását is közli: "Világosságot kell deríteni Magyarország mesterkedéseire. Nem szabad eltűrni, hogy a reakció háborús előkészületeket tegyen."33 A Pesti Napló a volt miniszterelnök, Friedrich István "Szentgotthárd" című írását is közölte, aki erőteljesen támadta az utódállamokat és Franciaországot, mivel "állig fel vannak fegyverkezve", ráadásul nem lát reális esélyt arra, hogy a létszámában leginkább csak "rendőrtartaléknak" tekinthető magyar haderőtől félnie kellene Európának. Felhívta a figyelmet a népszövetségi paktum 8. pontjára, mely szerint az általános leszerelés nemcsak a vesztes országokra érvényes, hanem a győztes államokra is. "Ha van invesztigációs jog, ha van katonai ellenőrzés, akkor van 8. paragrafus is."34

A magyar kormány nehéz helyzetbe került, ugyanis a népszövetségi kivizsgálás lehetősége fennállt, és tovább rontotta a szituációt, hogy a fegyverek még mindig Magyarországon voltak. Olaszország hosszas hezitálás után úgy döntött, hogy a Szentgotthárdon ragadt szállítmányt nem szállíthatják vissza olasz területre,35 ennek következtében a Bethlen-kormány kockázatos lépésre szánta el magát. 1928. február 20-án a Magyar Állami Vasutak az MTI-n keresztül közleményt adott ki, mely szerint a csempészett fegyvereket megfosztják hadiállapotuktól, és február 24-én elárverezik azokat. A francia és a kisantant sajtó erősen támadta Magyarországot, amelyről mind a három lap tájékoztatott. A Népszava csak a francia lapok kirohanásait közölte, emellett a konzervatív Chicago Tribune véleményét is megjelenítette, mely szerint Olaszország kérésére semmisítették meg a gépfegyvereket, majd az újság egészen odáig ment a vádaskodásban, hogy az olasz kormányt gyanúsította meg a fegyverszállítással.36 A Budapesti Hírlap kommentárokat is fűzött a kisantant sajtó kirohanásaihoz. Először is leszögezte, hogy szó sincs megsemmisítésről, ugyanis csak hadi jellegüktől lettek megfosztva a fegyverek, amit egyébként maguk ezek az államok is óhajtottak, mivel így már nem állt fenn a háborús fenyegetettség. Másodszor: nevetségesnek tartotta, hogy a Népszövetségi Tanács felháborodásáról írnak, miközben abban az időszakban a vezetők hazájuk parlamentjében vagy Gustav Stresemann esetében nyaralással töltötték idejüket.37

A Népszövetségi Tanács elnöke, Cheng Lo táviratot küldött a magyar miniszterelnöknek, melyben az árverés elhalasztását kérte mindaddig, amíg a teljes vizsgálat meg nem történik. Bethlen István válaszlevelében kijelentette, hogy az aukció időpontját nem fogja megváltoztatni, de ígéretet tett arra, hogy a vevők a megvásárolt árukat a helyszínen hagyják, és az ügy lezárásáig nem kerülnek magánkézbe.38 A három lap megközelítőleg ugyanazokat a külföldi véleményeket közölte, helyet kapott Olaszország felelősségre vonása, Cheng Lo táviratának helyénvalósága, hogy Magyarország titokban fegyverkezik, és így tovább. A magyar kormány egészen február 28-áig nem kommentálta az árveréssel kapcsolatos vádakat, ugyanis a külügyi bizottság ezen a napon tárgyalta a szentgotthárdi esetet. A lapok részletesen ismertették az elhangzottakat. Bethlen István úgy nyilatkozott az aukcióról szóló hírekkel kapcsolatban, hogy "... nem mi vagyunk az agresszív fél, hanem a másik oldal."39

A nemzetközi helyzet "egyre fokozódott", így éles összecsapásokra lehetett számítani a Népszövetségi Tanács 1928. március 5-én kezdődő ülésén. A három lap próbálta latolgatni az esélyeket, hogy mely tagállam fog Magyarország mellé állni, illetve ellene szavazni. A Budapesti Hírlap több cikkben is foglalkozott a közelgő népszövetségi üléssel. Legtöbbször Franciaország és a kisantant rosszindulatáról szólt, eközben igyekezett meggyőzni az olvasót arról, hogy Anglia, Olaszország és Németország a magyar álláspont mellé fog felsorakozni. A lap szerint a franciák azért akarják a katonai invesztigációs bizottság kiküldését elérni, mert akkor később a rajnai területeken is alkalmazhatják ezt az eljárást a németekkel szemben, míg az utódállamok az optáns per érdekében tarthatják fontosnak a szentgotthárdi ügy kimenetelét.40 A Pesti Napló és a Népszava már kevésbé intenzíven foglalkozott a népszövetségi üléssel. Az alapinformációk megosztása mellett a szociáldemokraták lapja továbbra is a francia sajtó heves támadásait közölte, például a Matin szerint a szentgotthárdi eset nemcsak Magyarország problémája, hanem Európáé, mivel most még csak ötvagonnyi fegyver érkezett, "holnap azonban már talán súlyosabb események adódnak elő, amelyek a békét még jobban veszedelmeztetni fogják."41 A Pesti Napló egy megdöbbentő információt is közzé tett. A Riska Straz csehszlovákiai fasiszta lap állítása szerint az angol kormány felajánlotta annak a lehetőségét, hogy a kisantant, Franciaország és Magyarország vezetői egy külön konferencián tárgyalják meg a szentgotthárdi esetet, ugyanis a magyarok a Népszövetségből való kilépéssel fenyegetőztek. Helyszínnek Rapallo-t gondolták, azonban az olasz kormány azzal az indokkal utasította vissza, hogy egy csehszlovák külügyminiszter ne tanácskozzon senkivel sem Olaszország területén.42

Március 5-én megkezdődött a Népszövetségi Tanács 49. ülésszakasza, ahol a szentgotthárdi ügy tárgyalásakor a magyar megbízott átadta a nyomozás során összegyűjtött dokumentumokat,43 valamint a kisantant államok vezetői is benyújtották az anyagokat. Az ülés végén az angol külügyminiszter, Austen Chamberlain javaslatára egy hármas bizottság megvizsgálta a beadott ügyiratokat, és végül egy polgári testület kiküldése mellett döntöttek. A Budapesti Hírlap és a Pesti Napló több cikküket a kiküldött újságíró jelentései alapján írták meg, míg a Népszava leginkább az MTI beszámolóira támaszkodott, így kommentárt nem fűzött az eseményhez.

A lapok folyamatosan tudósítottak a történésekről, más-más momentum kiemelésével megfűszerezve. A Budapesti Hírlap jórészt a kisantant "képmutató" viselkedésével foglalkozott. A csehszlovák, jugoszláv és román külügyminiszter március 4-én tanácskozott, majd Vojislav Marinkovic szerb külügyminiszter közölte, hogy a szentgotthárdi ügy egyik utódállamot sem érinti, ez a Népszövetség hatáskörébe tartozik, és nem kíván vádlón fellépni a tárgyalások idején. A lap szerint a kisantant csak megtéveszteni akarta a közvéleményt, ugyanis a kulisszák mögött továbbra is erőteljes hadjáratot folytatott Magyarország ellen.44 Titulescu egyik nyilatkoztában magyar–román békés viszonyról beszélt, amelyről a magyar lapnak egészen más véleménye volt, ugyanis véleménye szerint több magyarellenes interpelláció is elhangzott a parlamentjükben.45 A Pesti Napló is foglalkozott a kisantant magatartásával. A lap a korábban is felmerülő véleményt erősítette, mely szerint a három utódállam között súlyos feszültségek voltak a szentgotthárdi ügy miatt, ugyanis azt állította, hogy a kisantant külügyminiszterei kerülik egymást Genfben. A kisantant által benyújtott bizonyítékok listáját is közzé tette, amely magában foglalja az osztrák és a magyar kormány válaszát, illetve a lengyel külügyminiszter nyilatkozatát, amelyben tagadta a lengyel címzett valódiságát.46 A lapok hosszú sorokat szenteltek a magyar küldött, Tánczos Gábor és Titulescu vitájának, amely a tudósítások szerint elég parázsló volt, és nem utolsósorban hazai győzelemmel zárult. A két lap Franciaország és Németország motivációinak kérdését is taglalta. Aristide Briand magatartásáról úgy vélték, hogy csak a közelgő francia választások miatt akar keményebben fellépni Magyarország ellen. Gustav Stresemann tartózkodó álláspontját pedig azzal magyarázták, hogy egyrészt a Rajna-vidék kiürítése miatt nem ellenezheti a francia álláspontot, másrészt nem akar precedenst teremteni azzal, hogy katonai invesztigációs bizottság kiküldését javasolja olyan helyekre, ahol a fegyverkezés gyanúja fennáll. Míg a Budapesti Hírlap a népszövetségi tanács ülésein elsősorban a szentgotthárdi üggyel foglalkozott, addig a Pesti Napló a hármas bizottság kijelölése után a magyar–román optánspert helyezte előtérbe, és már csak tárgyilagosan nyilatkozott a fegyverszállítási esetről. Miután kiderült, hogy a hármas bizottság vizsgálata fogja eldönteni, hogy szükség van-e helyszíni vizsgálódásra is, a Budapesti Hírlap győzelmi mámorban úszó cikkeket közölt. Azzal nyugtatta a közvéleményt, hogy amikor kirobbant az ügy, a kisantant a katonai ellenőrző bizottság visszaállítását követelte Magyarországon, ezzel szemben a Népszövetség semleges államokból álló bizottságra bízta a vizsgálatot, amely "alkalmazása egy methódusnak, melyet a Tanács számtalan esetben kipróbált."47 A lap egészen odáig ment, hogy Vittorio Scialoja, olasz népszövetségi delegátus tevékenységének tulajdonította, hogy a szentgotthárdi ügyről szóló tárgyalások sikerrel zárultak.48

A népszövetségi ülés után mind a három lap egyre kevésbé foglalkozott az üggyel, és csak tájékoztató jellegű cikkeket közöltek. A szentgotthárdi fegyverszállítási eset folytatásában a hármas bizottság levélben kiegészítő információkat kért a magyar államtól, majd végül úgy határozott, hogy szakértőket von be a vizsgálatokba. A Pesti Napló március 30-án a párizsi Information lapra hivatkozva írt arról, hogy két polgári szakértő fog utazni Szentgotthárdra és Rátótra, a magyar kormány által benyújtott dokumentumokat pedig két vámszakértő fogja megvizsgálni, azonban ezt sem a francia, sem a magyar külügyminisztérium nem erősítette meg. Diplomáciai körökben egyébként is az a felfogás élt, hogy felesleges lenne a vizsgálóbizottság kiküldése, hiszen olyan régen történt már az eset, hogy megfelelő eredményekkel nem tudnának szolgálni Szentgotthárdon.49 Március 31-én hivatalossá vált a Pesti Napló által közétett hír, amivel kapcsolatban a Népszava megjegyezte, hogy súlyos indiszkréciót követtek el francia körökben az információ kiszivárogtatása miatt.50 Április 13-án indult el a bizottság Magyarországra, amely két fegyverszakértőből (angol és svéd) és a népszövetségi titkárság öt tagjából állt. A lapok hangsúlyozták, hogy a vizsgálatnak nincs katonai jellege, illetve Eric Colban, norvég diplomata nevét is megemlítik, aki a népszövetségi titkárság leszerelési osztályának a vezetője volt, és akivel nem rokonszenvezett a magyar közvélemény.51 A szakértők szentgotthárdi vizsgálatairól csak tényközlő cikkeket írtak, majd a Budapesti Hírlap és a Népszava genfi értesülésekre hivatkozva arról tájékoztatott, hogy a bizottság tagjai jelentéktelen eredményeket értek el. A kiküldött szakemberek elküldték az eredményeket a hármas bizottságnak, amely május 7-én felterjesztette jelentését a Népszövetségi Tanács számára. A beadvány két részre oszlott: az első a szentgotthárdi üggyel, míg a második azzal foglalkozott, hogy hasonló esetekben milyen előzetes óvintézkedéseket lehetne alkalmazni a Tanács két ülésszakasza között.52

A Népszövetségi Tanács 50. ülésszakasza június 4-én nyílt meg. A Pesti Napló szerint a Genfben tartózkodó magyar delegátus bizakodott a csendes lezárásban, némi félelmet csak a Briand helyett megjelenő Joseph Paul-Boncour jelenléte keltett, aki, lehet, ellenvetéseket fog támasztani a bizottság jelentésével szemben.53 A szentgotthárdi ügyet két zárt és egy nyílt ülésen tárgyalták. A titkos tanácskozások alatt megvitatták a hármas bizottság által benyújtott jelentések hibáit, majd Chamberlain megállapította, hogy a jelen ügy kivizsgálása nem sikerült jól, azonban elfogadja a hármas bizottság jelentését.54 A nyílt ülésen már csak megerősítették a korábban elhangozottakat, ezzel a szentgotthárdi ügy lekerült a napirendről. A lapok röviden összefoglalták az eredményeket, és nem fűztek kommentárt az elhangzottakhoz.

 

ÖSSZEGZÉS

"Megmozdult a világ sajtója, mert hiszen a világ sajtója olyan, mint a falu kakasa - amely ha megszólal az éjszaka csendjében, úgy a többi is átveszi a hangját -, Magyarország fegyverkezik, Magyarország a békét veszedelmezteti."55 Bethlen István 1928. március 4-én elhangzó debreceni beszédében így vélekedett a szentgotthárdi fegyverszállítási botrány körül kialakult sajtóvisszhangról. A Budapesti Hírlapra, a Népszavára és a Pesti Naplóra egyaránt jellemző volt, hogy a Népszövetségi Tanács márciusi ülésszakaszáig élénken foglalkozott az üggyel. Az európai sajtóélet jelentős lapjaiból vettek át számtalan tudósítást, a lapok politikai beállítottságához hűen.

A Budapesti Hírlap cikkezett a legtöbbet a szentgotthárdi fegyverszállításról. Az újság több olyan publikációt is közölt, amelyben próbálta felmenteni a Bethlen-kormányt a vádak alól. A lap a címadásokkal is próbálta elbagatellizálni az ügyet, például január 5-ei cikkének az "Egy" láda "hadiszer" címet adta, míg a másnapi "Rémlátás egy vagón miatt" elnevezéssel jelent meg. Ezenkívül olyan híradásokat is közölt, amelyekben más országok fegyverszállítására figyelmeztetett, például "Cseh fegyverszállítás Kínába" vagy "A szentgotthárdi »lelet« németországi mása". A botrány ideje alatt is rengeteg Olaszországot éljenző híradás jelent meg, ami elsősorban azt a hatást keltette, hogy Mussolini nemzete teljes erővel Magyarország mellett áll, és biztonságban van az ország. A szentgotthárdi ügy sikerét is összekapcsolta az olasz támogatással, több cikkben is hangoztatta, hogy Vittorio Scialoja népszövetségi fődelegátus a katonai invesztigáció ellen érvelt, illetve próbálta csendre inteni a francia és a kisantant képviselőket. A lap szinte minden publikációjában gúnyos hangvétellel írt az utóbb említett államok híradásairól.

A Népszava a legtöbb cikket tényközlőnek szánta, egy alkalommal sem kommentálta a híreket. Már az is szembetűnő, hogy míg a Pesti Napló és a Budapesti Hírlap saját tudósítókat is kiküldött a helyszínekre, addig a Népszava egy alkalommal sem tette ezt. Leginkább olyan lapvéleményeket jelenített meg, melyek támadták Magyarországot. A Budapesti Hírlappal szemben nem próbálta kicsinyíteni a szentgotthárdi eset jelentőségét, éppen ellenkezőleg, arra próbálta felhívni a figyelmet a támadó jellegű cikkek közzétételével, hogy a Bethlen-kormány újabb külpolitikai botrány egyik főszereplőjévé tette Magyarországot. Ezenfelül a fegyverszállítási ügy idején megjelentetett néhány olyan cikket is, amelyben Olaszország manipulálására fogták a magyarok bajba sodródását.56

A Pesti Naplót álláspontja alapján a másik két vizsgált lap közé tehetjük. Elsősorban olyan cikkeket közölt, amelyek Magyarország mellett álltak ki, azonban több alkalommal a francia és a kisantant lapok támadó jellegű tudósításait tette közzé. A három lap vizsgálása után megállapítható, hogy kiálltak a magyar érdekek mellett, bár a saját politikai meggyőződésüknek megfelelően igyekeztek megvilágítani a szentgotthárdi ügyet.

   

JEGYZETEK

1 A botránnyal Zsiga Tibor több publikációjában is foglalkozik. Ld. ZSIGA Tibor: A szentgotthárdi fegyverbotrány. In: Szombathely, Pannon Műhely Kft., 1990.; ZSIGA Tibor: A szentgotthárdi fegyverbotrány – 80 éve történt. In: Vasi honismereti és helytörténeti közlemények, 2008/1. sz.; ZSIGA Tibor: A szentgotthárdi fegyverbotrány – 85 éve történt Vasi Szemle, 2013/1. 92–100. old.
2 HORNYÁK Árpád: Magyar–jugoszláv diplomáciai kapcsolatok 1918–1927. Újvidék, Fórum Könyvkiadó, 2004. 213. old.
3 L. NAGY Zsuzsa: Itália és Magyarország a párizsi békekonferencia idején, 1919. In: Romsics Ignác (szerk.): Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Bp., Teleki László Alapítvány, 1995. 83–84. old.
4 ROMSICS Ignác: Bethlen István külpolitikája (1921–1931). In: Századok, 1990/5–6. 589. old.
5 A trianoni békeszerződés megtiltotta Magyarország fegyverkezését. A 118. cikk kimondta, hogy "Mindennemű fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak behozatala Magyarországba kifejezetten tilos. Hasonlóképpen tilos bárminő fegyvernek, lőszernek és hadianyagnak külföld részére való gyártása és kivitele." A 119. cikk tovább folytatta: "Hasonlóképpen tilos páncéljárműveket, tankokat vagy hadicélokra felhasználható más hasonló gépeket Magyarországon gyártani vagy Magyarországba behozni." (HALMOSY Dénes (szerk.): Nemzetközi szerződések 1918–1945. Bp., Gondolat, 1983. 112–113. old.)
6 1912. évi LXIII. törvénycikk Online: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7188 Letöltve: 2014. november 9.
7 KLEIN Tamás: Adalékok a Horthy-kori sajtórendészeti szabályozáshoz I. In Medias Res, 2012/2. 184–185. old. Online: http://www.media-tudomany.hu/laparchivum.php?ref=21 Letöltve: 2014. november 9.
8 PAÁL Vince: Sajtószabályozás és sajtószabadság a Horthy-korszakban. In: PAÁL Vince (szerk.): Magyar sajtószabadság és -szabályozás 1914–1989. Bp., Médiatudományi Intézet, 2013. 8. old. Online: http://mtmi.hu/dokumentum/399/magyar_sajtoszabadsag_es_szabalyozas_1914_1989.pdf Letöltve: 2014. november 9.
9 ROMSICS Ignác: A Horthy-rendszer jellegéről. Elitizmus, tekintélyelv, konzervativizmus. Online: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_horthy_rendszer_jellegerol_elitizmus_tekintelyelv_konzervativizmus/ Letöltve: 2014. november 9.
10 1921. évi III. törvénycikk. Online: http://www.1000ev.hu/index.php?a=3¶m=7459 Letöltve: 2014. november 9.
11 SIPOS Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 47. old.
12 PIRITYI Sándor: A nemzeti hírügynökség története. Bp., MTI Kiadó Kft., 1996. 76. old.
13 ORMOS Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós I. kötet. Bp., PolgArt, 2000. 296. old.
14 ANDREIDES Gábor: Magyar Távirati Iroda szócikk. Online: http://www.grotius.hu/publ/displ.asp?id=WFZWZE Letöltve: 2014. november 9.
15 BUZINKAY Géza: A trianoni békeszerződés és a magyar liberális sajtó. Online: http://www.mediakutato.hu/ cikk/2011_04_tel/06_trianoni_bekeszerzodes_liberalis_sajto Letöltve: 2013. október 7.
16 Budapesti Hírlap 1914–1933. In: Arcanum Digitális Tudománytár Online: http://adtplus.arcanum.hu/hu/collection/BudapestiHirlap/ Letöltve: 2014. november 9.
17 SIPOS Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Bp., Napvilág Kiadó, 2004. 105. old.
18 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár (továbbiakban MNL OL) K428-a) sorozat MTI Hírkiadás (belpolitika, külpolitika). 1928. január 2. 18. old.
19 MNL OL K428-a) sorozat MTI Hírkiadás (belpolitika, külpolitika). 1928. január 2. 19. old.
20 Szentgotthárdon Varsóba irányított öt vagón géppuska-alkatrészt tartóztattak fel. Pesti Napló, 1928. január 3. 2. old.
21 Vámincidens, amely nem is incidens az osztrák–magyar határon. Budapesti Hírlap, 1928. január 3. 5–6. old.
22 A szentgotthárdi vámaffér. Pesti Napló 1928. január 4. 2. old.
23 MNL OL Külügyminisztérium. Politikai osztály reservált iratai. (továbbiakban K64) 31. csomó 35/a. tétel 6. res. 1. számjeltávirat (továbbiakban szjlt.) Belitska Sándor követ jelentése 1928. január 4.
24 MNL OL K428-a) sorozat MTI Hírkiadás (belpolitika, külpolitika). 1928. január 6. 1. old.
25 MNL OL K64 31.cs. 5/a.t. 9.res. 2.szjlt. Rubidó-Zichy Iván jelentése 1928. január 6.
26 HALMOSY Dénes (szerk.): Nemzetközi szerződések 1918–1945. Bp., Gondolat, 1983. 43. old.
27 A kisantant hivatalos jelentést kér Ausztriától a szentgotthárdi fegyverszállítmány ügyében. Pesti Napló, 1928. január 8. 4. old.
28 Vizsgálat a szentgotthárdi fegyverszállítmány ügyében. Népszava, 1928. január 10. címlap
29 MNL OL K64 31.cs. 35/a.t. 65.res. 7.szjlt. Ambrózy Lajos jelentése 1928. január 21.
30 A szentgotthárdi ügy fejleményei. Budapesti Hírlap, 1928. január 22. 11. old.
31 A szentgotthárdi-ügy. Budapesti Hírlap, 1928. január 19. 3. old.
32 A szentgotthárdi vagonok ügye és a kisantant. Népszava, 1928. január 24. 4. old.
33 A kisantant állami jegyzékének szövege. Népszava, 1928. február 4. 6. old.
34 FRIEDRICH István: Szentgotthárd. Pesti Napló, 1928. február 5. 7. old.
35 MNL OL K64 31.cs. 35/a.t. 100.res. 48.szjlt. Hory András jelentése 1928. január 28.
36 Súlyos támadások Magyarország ellen a szentgotthárdi hadianyag megsemmisítése miatt. Népszava, 1928. február 23. 6. old.
37 A kisantant háborodik fel – a népszövetségi tanács helyett. Budapesti Hírlap, 1928. február 23. 2. old.
38 MNL OL K428-a) sorozat MTI Hírkiadás (belpolitika, külpolitika). 1928. február 23. 17. old.
39 APPONYI: "Magyarországgal szemben a lefegyverzés ügyében megszegték a trianoni békét!". Pesti Napló, 1928. február 29. 2. old.
40 Milyen rejtett politikai célt szolgál a szentgotthárdi ügy a kisantant kezében? Budapesti Hírlap, 1928. március 4. 8. old.
41 Kedden titkos ülésen tárgyalja a Népszövetségi Tanács a szentgotthárdi ügyet. Népszava, 1928. március 4. 8. old.
42 Invesztigációt akar minden áron elrendeltetni a kisantant Szentgotthárd miatt. Pesti Napló, 1928. március 4. 4. old.
43 A Kék könyv 19 mellékletet tartalmazott. Szerepelt benne kormányközlemény, a magyar–osztrák vegyes bizottsági jegyzőkönyvek, fuvarokmányok, a fegyverek megsemmisítésével kapcsolatos előzményi iratok, az árverés, a Népszövetség elnöke és a magyar miniszterelnök táviratváltása, az intézkedéseket megalapozó nemzetközi jogszabályok kivonatai. Lásd: KARSAI Elek: Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945. IV. Bp., Kossuth, 1967. 154–156. old.
44 Genf legfeljebb polgári jellegű vizsgálatot vár a szentgotthárdi ügyben. Budapesti Hírlap, 1928. március 7. 4. old.
45 A kisantant kudarcára a Népszövetség tanácsa három tagját bízta meg a szentgotthárdi kérdés tisztázásával. Budapesti Hírlap, 1928. március 8. címlap
46 A Népszövetségi Tanács zárt tárgyalásán ma kerül szóba Szentgotthárd. Pesti Napló, 1928. március 6. 1–2. old.
47 Mit végzett a Népszövetség tanácsa márciusi ülésszakaszán? Budapesti Hírlap, 1928. március 17. 2. old.
48 Genf legfeljebb polgári jellegű vizsgálatot vár a szentgotthárdi ügyben. Uo.
49 A Népszövetség Szentgotthárdra állítólag szakértőt küld. Pesti Napló, 1928. március 30. 6. old.
50 Megerősítik a polgári szakértőknek szentgotthárdi küldetéséről szóló hírt. Népszava, 1928. március 31. 6. old.
51 MNL OL K64 31.cs. 35/a.t. 206.res. 46.szjlt. Walkó Lajos jelentése. 1928. március 18.
52 A szentgotthárdi bizottság befejezte munkálatait. Pesti Napló, 1928. május 8. 2. old.
53 A Népszövetségi Tanács teljes csendben fogja elintézni a szentgotthárdi affért. Pesti Napló, 1928. június 5. 3. old.
54 MNL OL Római Követség (K99) 77.cs. 1923–1928. 144.res. Jelentés Genfből. 1928. június 9.
55 BETHLEN István gróf beszédei és írásai. II. Bp., 1933. 211. old.
56 PEYER Károly: Mi az olasz barátság ára? Népszava, 1928. május 1. 5. old.