P. TOLDI MÁRTA

 

 

MÁSFÉLE

AZ ÉRTÉK-ÁTÖRÖKÍTÉS TÉMÁJÁRÓL SZÓLVA

 

 

A "másféle ember" fogalmat Márai Sándortól kölcsönöztem. Olyan személyiségeket jellemez vele egyik történetében, akiket sajátos kötőanyag fűz valamihez, ami túl van a hétköznapi praktikumon, racionalitáson. Akiket képes boldogítani a zene, lebilincselni a jó irodalom, elmélyedésre, asszociációkra inspirálni a képzőművészet. Mond nekik valamit a mű, amelyet figyelemre méltatnak. Éltető erőnek érzik az individuális úton megszerezhető esztétikai élményt. A hozzájuk hasonló másfélék közösségében érzik jól magukat, nem repteti őket zajos kavalkád, harsány, látványos sokadalom.

Ezek a gondolatok jutottak eszembe elsőként Tóth Csaba figyelemre méltó, sokak lelkiismeretéhez szóló írása kapcsán. Szűkebb környezetünk közelmúlti és jelen képzőművészeti értékeinek közösségi megőrzéséért szót emelve sürget összefogást a közintézmények között, célirányos gondolkodást és gondoskodást a helyi politika szereplői részéről. Felvetésével kapcsolatban elvi egyetértésem nem kétséges, a tennivalókat végiggondolva mégis minduntalan felmerül bennem az eszköztelenség gátja. Az írás tartalmából egyértelmű, hogy a megőrzési, értékátörökítési válság folyamatosnak tekinthető. Rövid, kivételes szakaszoktól eltekintve a szakintézmények gyűjteményépítési fedezethiánnyal birkóztak. Ha nincs fenntartói, azaz politikai akarat a vásárlásra és megőrzésre, még segíthetne a magán-mecenatúra, de innen is hiányzik tőke és szándék egyaránt. Ha mégsem így lenne, akkor az adományozó személyes ízlése és a szakember érték-megállapítása és elvárható teljességigénye közötti harcot kell újra és újra megvívni.

Bizonyos vagyok abban, hogy a műtörténeti hitelesség érdekében egy-egy esztétikailag iskolázott ember nem is vállalkozhat a reprezentativitást megcélzó döntésekre, hiszen a szakemberek sem mentesek az értékválasztás szubjektivitásától. Vagyis a területet jól ismerő, együttműködni képes grémium szolgálhatna megbízható információkkal az értékátörökítésre érdemes alkotásokról. Véleményem szerint a Szombathelyi Képtár létezése óta a befogadó intézmény adott, jól képzett szakemberek élnek és dolgoznak megyénkben, "csupán" fedezetet kellene varázsolni egy reménybeli jelenkori vasi kánon által értékelt áttekintő gyűjtemény folyamatos gyarapítására. De azt nagyon kellene. A szisztematikus építkezést nem pótolhatja egy-egy örökös mégoly nemes adományozási szándéka sem, mert az esetlegesség, az alkotói kollekciók egyben tartásának igénye, vagy a kivételes életművek esetében Tóth Csaba által szorgalmazott emlékmúzeumi megőrzés újabb nehéz kérdéseket vet fel.

A vitaindító élesen hangsúlyozza a szakintézmények vezetőinek felelősségét is. Miután hosszú ideig vezettem Szombathely és Vas megye egyik meghatározó közgyűjteményét, magam is megszólíttatást éreztem. Úgy vélem, nem szükséges mentegetni magunkat, és reményeim szerint felesleges a megyei könyvtár alapfeladatainak felmondása is, csupán kiemelem az írott dokumentumok és tartalmak megőrzésének, átörökítésének felelősségét. A mondat leírása után már fel is torlódik bennem e szakfeladat jelenkori újdonságainak, az elektronikus dokumentumok gyűjteménybe építésének óriási feladata. Miután a nemzeti könyvtár a mai napig sem kezdte meg a web-aratást, biztosra vehető, hogy előbb-utóbb felróják majd az intézményeknek és a döntéshozóknak a digitális írásbeliség első évtizedében keletkezett elektronikus tartalmak megőrzésének hatalmas fehér foltjait. És ezen az sem változtat, hogy a Berzsenyi Könyvtár tartalomszolgáltató honlapja mellett létrehozta a Vasi Digitális Könyvtárat (2003) és a Vasi Könyvtári Portált (2011), hogy a vasi vonatkozású internetes tartalmak egy igen kicsi szeletét archiválja, és rekordjait beépíti adatbázisába. Személyzeti és technológiai kapacitás hiányában a teljesség igénye fel sem merülhetett mind a mai napig. Miért írom le mindezt? Mert valóságosan is átérzem a képzőművészeti szakterület mindenkori intézményvezetőinek nehézségeit, a gúzsba kötve táncolás közepette vívott harcait és meghozott döntéseit.

E kis kitérő után lássuk röviden, mit tudunk felmutatni a képzőművészeti kultúra irodalmi gyűjteményen kívüli formálásában. Könyvtárunk enteriőrjét többnyire ajándékba kapott, vagy letétbe helyezett művek gazdagítják. Martyn Ferenc, Gyulai Líviusz, Szántó Piroska alkotásait például azért kapta az intézmény, mert a múlt század utolsó negyedében kiállításra hívta az ország neves, könyvillusztrálásban jelentőset alkotó művészeit, és természetesen sok-sok helyi alkotót is. Az ajándékozási kedv nem volt általános, a könyvtár tulajdonába került művek nem fedik le a kiállítók teljes sorát. (A képzőművészettel kapcsolatos tevékenység teljes bemutatására tanulmányértékű írásra lenne szükség.) Az egyegy műhöz való hozzájutás mellett különös öröm volt számunkra, hogy az idei évben Németh Mihály kezdeményezésére átvehettük "Rajzos versek" sorozatának 34 darabját. Vásárlásra mindössze két alkalommal adódott lehetőség. 1970-ben, az új könyvtárépületben Eőry Miklós plasztikus kerámia falburkolata kapott helyet, majd a 2000–2002-es rekonstrukciókor választásunk alapján szombathelyi művész, Geszler Mária három fali kerámiájával bővült kollekciónk.

A könyvtárban látható képzőművészeti alkotásokkal vállaltan értéket közvetítünk, ízlést formálunk, ahogy kamarakiállítás-sorozatunkkal is. Az utóbbi időkben szervezett bemutatkozásokkal pedig talán sikerült is a Tóth Csaba által infrastrukturális sorvadásként jellemzett helyzetben erőnk szerint a közönségnek esztétikai élményt, a művészeknek bemutatkozási lehetőséget nyújtani. A 2004-ben indított "Vasi könyvtervezők, grafikusok" sorozatunkban bemutatkozott Bonyhádi Károly, Kamper Lajos (2005), Masszi Ferenc (2006), Sellyei Tamás Ottó (2007). Sorozaton kívül fogadtuk Rónaszéki Lindát, Torjay Valtert, Kecskés Miklóst, Csizmadia Attilát. "Nemzedékek" sorozatunkban mesterek és tanítványok együttes bemutatkozását inspiráltuk az ifjú tehetségeket is megszólítva: Bonyhádi Károly – Tulok Lívia (2009), Kamper Lajos – Sági Krisztina (2010), Sellyei Tamás Ottó – Nagy Dániel – Orbán Péter (2011), Somogyi Tamás – Molnár Mercédesz (2014). A művészet felé fordulást a 2010-ben elindított, középiskolásoknak meghirdetett "A vers világa" című országos illusztrációs pályázattal ösztönözzük.

"Másféle emberekre" talán soha nem volt annyira nagy szükség, mint manapság. A fogyasztásra orientáló környezeti impulzusok közepette bizony kevesek sajátja a felépített értékrendjük szerinti életvezetés. A könyvtár mindenkor szívesen inspirál találkozási és élményalkalmakat azok számára, akik ehhez a csoporthoz tartoznak, vagy tartozni szeretnének. Ezzel is hozzájárulva az értékválság elhárításához, az értékek megismertetéséhez, átörökítéséhez.