TANGL BALÁZS

 

 

A CS. KIR. HADSEREG ELHELYEZÉSÉNEK KÉRDÉSE VAS VÁRMEGYÉBEN (1867–1879)

 

 

A vasi helytörténetírásban többnyire jól ismert, hogy a megyében a török kiűzését követően, a XVIII–XIX. században is rendszeresen állomásozott katonaság, melynek központja 1889-ig túlnyomórészt Kőszeg volt. A mindenkori lovasezred legénységének a nagy része az 1880-as évek elejéig azonban nem a szabad királyi városban, hanem a falvakban, a parasztsághoz volt beszállásolva. Éppen ezért jelen tanulmány célja a katonai elhelyezés vizsgálata Vas vármegye területén,1 elsősorban a kiegyezést követő évekre koncentrálva.

Noha az egyenkénti beszállásolás már évszázados gyakorlatnak számított, az különösen a szabadságharcot követően vált rendkívül gyűlölt teherré a magyar társadalom számára, egyrészt a cs. kir. hadseregnek az 1848–49-es eseményekben és az abszolutizmusban játszott szerepe miatt, másrészt a beszállásolás terén tapasztalható katonai önkénynek köszönhetően. A meglévő ellentéteket tovább súlyosbította az a tény is, hogy a Velencei Királyság elvesztését követően (ahol korábban a haderő majd' egynegyede állomásozott) Magyarországnak, s ezen belül Vas vármegyének is minden korábbinál nagyobb létszámú katonaságot kellett eltartania, melyhez azonban nem voltak meg a feltételek. Végül pedig ebben az időszakban vált központi problémává a katonai elhelyezés végleges megoldásának (azaz a laktanyaépítéseknek) a kérdése is.

Az 1867-et követő évek nehézségei Vas vármegyét sem kerülték el, sőt, a vármegye mintapéldája volt ezek halmozódásának: a társadalom és a hadsereg rossz viszonyának, a nagy létszámú katonaság jelenlétének, melyet ugyanakkor nem tudtak megfelelően elhelyezni, valamint ebből fakadóan az állandó vitáknak a közigazgatás és a katonaság között. Az alábbiakban ezeket a problémákat fogom részletesebben is megvizsgálni.

 

A KATONAI ELHELYEZÉS JOGSZABÁLYI HÁTTERE
(1851–1879)

A katonai beszállásolásról a Habsburg Monarchiában a XIX. század közepéig két, még Mária Terézia korából származó szabályzat rendelkezett: az Örökös Tartományokban egy 1748-ban kiadott pátens, a Magyar Korona Országaiban pedig az 1751-es Regulamentum.2 Noha a XIX. századra ezek már teljesen elavultak, reformra csupán száz év múlva, 1851-ben került sor, egy egységes, a határőrvidék kivételével az egész birodalomra vonatkozó császári rendelet formájában (bár Magyarországon már a reformkorban is történtek kísérletek egy új szabályzat megalkotására).3 Ennek értelmében a "hadcsapatoknak a különböző koronaországokbani elosztása a legfelsőbb hadi fő-kormány által rendeltetik el",4 miközben az egyes alakulatok elhelyezése már a helyi közigazgatási hatóságok feladata volt. Utóbbiaknak kellett a rendelet határozatait végrehajtatni (adott esetben akár "kikényszeríteni"), kijelölni a beszállásolással terhelt községeket, illetve őket illette a katonasággal kapcsolatos ügyben a panasztétel joga is, melyet a felsőbb parancsnokságokhoz (a kiegyezést követően a honvédelmi minisztériumhoz) intézhettek. A szükséges épületek, így a tiszti és legénységi szállások, az istállók, a katonaság által igényelt egyéb helyiségek (raktárak, irodák, betegszobák stb.), valamint a gyakorlóterek kiállítása viszont az egyes települések feladata volt, még akkor is, "ha ezeket a törvényes mértéket meghaladónak tartaná is," ellenkező esetben ugyanis, "a parancsnok kényszerítő eszközökhöz nyúlhat.5 Ugyanakkor a községeknek is megvolt a fellebbezési joguk a közigazgatási hatóságok felé, igaz, ez felfüggesztő hatállyal nem bírt. A szállások és bármilyen más helyiségek ügyében egyébként a katonaság közvetlenül a háztulajdonosokkal, illetve földbirtokosokkal nem léphetett érintkezésbe.

A beszállásolás alapja minden esetben a házbirtok volt, időtartamának és módjának pedig két fajtáját különböztették meg: előbbi esetében állandót és ideiglenest, utóbbi esetében pedig egyenkéntit és laktanyait. Az egyenkénti beszállásolással szemben a laktanyai elhelyezés minden esetben előnyt élvezett, s előbbire csak akkor kerülhetett sor, ha ilyen épület nem állt rendelkezésre. Magyarországon azonban laktanyákból a korban igen nagy hiány mutatkozott, ráadásul a megállapított térítések mértéke sem különösebben ösztönözte az építkezéseket. Laktanyai elhelyezésnél ugyanis egy fő és egy ló után napi 1,5 illetve 1 krajcárt fizetett a kincstár, amely alig volt több az egyenkénti elhelyezésért kapott 1–1 krajcárnál. Ennél nagyobb problémát jelentett, hogy a szállásadó köteles volt térítésmentesen biztosítani a fűtést és a világítást is, a lovaknak pedig istállóvilágítást és istállószereket (az élelmet és az alomszalmát viszont már a kincstár adta).

A fenti térítések azonban csak a legénységre és az altisztekre vonatkoztak, a tisztek (pontosabban a havidíjas katonai személyek) szállásaiért és minden egyéb helyiségért a katonai lakbérosztályok alapján kaptak kárpótlást a szállásadók. Ezekbe a helyi lakbérátlagok alapján sorolták be a településeket, de mivel 1851-ben ezen adatok még nem álltak rendelkezésre, a felmérési munkák elvégzéséig ideiglenesen négyet határoztak meg (külön a Magyar Korona Országaira és külön a Lajtán-túlra), melyekbe a lakosság száma alapján kerültek be az egyes települések.

Az 1851-es rendeletben meghatározott különböző illetményeket kisebb mértékben módosították az 1858-as illetékszabályzatban. Ennek részeként megemelték a legénység után fizetett térítéseket azáltal, hogy ezentúl a fűtés, a világítás és az istállószerek után is kaptak kárpótlást a szállásadók. Így laktanyai elhelyezés esetén egy fő után 2,5 egy ló után pedig 1,5 krajcár, egyenkénti beszállásolásért pedig 1,5–1,5 krajcár járt. Emellett az elvégzett felmérések alapján immár nyolc katonai lakbérosztályba sorolták be a településeket, mely beosztást tízévente lehetett felülvizsgáltatni.6

A katonai beszállásolás területén legközelebb a kiegyezés hozott jelentősebb változást. Az 1867-es XII. törvénycikk ugyanis "a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket"7 a magyar állam szerveinek tartotta fenn, mely a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a beszállásolás a köztörvényhatóságok feladatává vált. A vármegyék esetében eleinte közvetlenül a közgyűlés volt illetékes, 1870-től azonban már az alispán.8 Ez önmagában persze még nem okozott volna problémát, hiszen jogilag eddig is a közigazgatás volt a kompetens, a magyar jogfelfogás azonban az 1851-es császári rendeletet nem ismerte el hatályosnak. Mivel azonban az 1751-es szabályzat már teljesen elavult, és a véderőtörvényből is kimaradt a beszállásolás rendezése, az 1851-es rendelet legtöbb rendelkezését a honvédelmi minisztérium egészen az 1879-es reformig hallgatólagosan mégis életben tartotta.9 Ez a jogi bizonytalanság azonban, mint majd látni fogjuk, eleinte óriási zavarokat okozott.

 

KATONAI HELYŐRSÉGEK VAS VÁRMEGYÉBEN
A DUALIZMUS ELSŐ FELÉBEN

Vas vármegye területén a XVIII. század óta hagyományosan egy lovasezred állomásozott, melynek törzse általában Kőszegen (ritkábban Körmenden, illetve Szombathelyen) volt elhelyezve, miközben a legénységet a vármegye falvaiban szállásolták el. Ez a rendszer alapjaiban a XIX. század második felében sem változott meg.10

Korszakunkban két lovasezred11 fordult meg a vármegyében: a 12. dragonyosezred (1866–1871) és a 14. dragonyosezred (1871–1885), melyek törzse és egy százada Kőszegen, a fennmaradó öt század pedig szakaszokra bontva, rotációs rendszerben, az egyes községekben kapott helyet. Ezen a rendszeren először 1876 után történt jelentősebb változás, mikor Kőszeget beolvasztották a vármegyébe. A korábbi béke-elhelyezési rendszer szerint ugyanis a Vas vármegyei törvényhatóság területén öt, míg a kőszegi törvényhatóság területén egy lovasszázad állomásozott. Mivel azonban utóbbi megszűnt, az ottani részt zalába helyezték át, s ettől kezdve Kőszeg városának a vármegye többi településével azonos létszámú katonát kellett csak eltartania, vagyis egy szakaszt. Ez ki is merült az ezredtörzsben, illetve a szintén ott elhelyezett 17. lovasdandár parancsnokságában.12

Ennek ellenére a Kőszegen lévő lovasság létszáma mégsem változott, melynek oka az volt, hogy egy magántársaság megvette és átalakította a volt Regnier-féle gőzmalom (korábban posztógyár) épületét, s 1876-tól kezdődően a mindenkori beszállásolással sújtott községekkel szerződve abban lovasságot helyezett el. Noha az épületben három századnak is elegendő hely volt, a költségeket nem minden falu tudta fedezni, mivel a laktanyai elhelyezésért a kincstártól egy lovas után összesen napi 4 krajcárt kaptak, miközben a laktanyatársulat téli idényre 10, nyárira pedig 8 krajcárt kért. De még így is egy század állandóan a gőzmalomkaszárnyában kapott helyet.13

Az egyenkénti beszállásolás Vas vármegye területén végül az 1879-es beszállásolási reformot követően szűnt meg, mikor a vármegyének lehetősége nyílt úgynevezett katonai pótadó kivetésére.14 Az ebből befolyó összegből 1880-tól három lovasszázad számára a kőszegi gőzmalomkaszárnyát, majd 1882-től a fennmaradó két századnak pedig Szájbely Gyula rohonci kastélyát vették bérbe.15 A végső megoldást azonban csak az 1889-ben Szombathelyen elkészült korszerű ezredlaktanya jelentette.16

A cs. kir. hadsereg nemcsak lovasságot állomásoztatott a vármegye területén. 1866 és 1872 között ugyanis Szombathelyen helyezték el a 16. gyalogezred hadkiegészítő parancsnokságát, a kiegészítő kerettel, valamint az ezred 4. és 5. zászlóaljával együtt. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy ezek a zászlóaljak nem voltak teljes békelétszámra feltöltve, hanem békeidőben csak a keretüket állították fel.17

A közös hadsereg mellett 1869-től kezdődően honvédséglovasság és honvédgyalogság is került a vármegyébe, mivel azonban ezek elhelyezését (többek közt alacsony békelétszámuk miatt) jórészt sikerült megoldani Kőszegen és Körmenden, a továbbiakban nem foglalkozunk velük.18

Jól látszik, hogy a Vas vármegyei katonai helyőrség meglehetősen színes volt. De mégis mekkora létszámot jelentett ez? Az 1880-as népszámlálás alapján 1 291 fő állomásozott a vármegyében, közülük 950 volt közös hadseregbeli és 341 honvéd. Ezzel Vas a tizenegyedik legjobban megterhelt vármegye volt az országban. Ezek közül azonban csak négy volt nagyobb területű és lakosságú, miközben (Horvát-Szlavónországot nem számítva) Vas csupán a tizenhatodik legnagyobb és a nyolcadik legnépesebb vármegye volt az országban.19 A képet még jobban árnyalja az a tény, hogy az 1870-ben megállapított állandó békeelhelyezési terv szerint Vas vármegyének a cs. kir. hadsereg részéről egy lovasezredtörzset és három lovasszázadot, valamint egy hadkiegészítő parancsnokságot a kiegészítő kerettel, és két gyalogzászlóaljat kellett volna csak eltartania.20 Vagyis a kiegyezést követő években a vármegye mind arányaiban, mind az előírtakhoz képest messze jobban meg volt terhelve katonasággal. Ez annál is fontosabb szempont, mivel a hadseregnek a vármegyék közötti eloszlása nem kevés feszültséget okozott ebben az időszakban. Ennek az volt az oka, hogy ezen a területen súlyosan sérült a közteherviselés, hiszen számos vármegye egyáltalán nem vette ki a részét a katonatartásból. Így az 1870-es években például kilencben semmilyen katonaság, további hétben pedig csak honvédség állomásozott.21 Persze az egyenlő teherviselés nyilvánvaló okokból kifolyólag kivitelezhetetlen volt. Az egyetlen megoldást az jelentette volna, ha állami pénzből finanszírozzák a katonaság elhelyezését, hiszen így adója révén mindenki hozzájárult volna a katonatartáshoz. Az 1879-es reform azonban nem ezt a megoldást választotta.22

 

A CS. KIR. GYALOGSÁG
ÉS A SZOMBATHELYI HADKIEGÉSZÍTŐ PARANCSNOKSÁG

Szombathelyre 1866-ban, a Velencei Királyság elvesztését követően, kényszerből került a korábban Trevisoban állomásozó 16. gyalogezred hadkiegészítő parancsnoksága, majd 1867-ben a 4., 1868-ban pedig az újonnan felállított 5. zászlóalja.

Szombathelynek ebben az időben volt már egy kisebb kaszárnyája, melyet még 1851-ben építtettek a helybeli háztulajdonosok, hogy így mentesüljenek az egyenkénti beszállásolás terhe alól.23 Ez azonban lovasság számára készült, így egyrészt jelentős átalakítást igényelt (mindenekelőtt az istállókat kellett legénységi szállássá alakítani), másrészt pedig még ezzel együtt is kicsinek bizonyult. A helyzetet tovább bonyolította, hogy ekkor az épületben működött a királyi adószedő hivatal is, melyet a katonaság feltétlenül ki akart költöztetni.24

Vas vármegyében a hadkiegészítő-parancsnokság és a beszállásolás kérdése nem sokkal az alkotmányosság visszaállítását követően, már 1867 nyarán terítékre került a közgyűlésen. A katonaság ugyanis a vármegye segítségét kérte a szombathelyi városi kaszárnya átalakítása ügyében, mivel azt a megyeszékhely még úgy is megtagadta, hogy a hadsereg hajlandó lett volna kincstári költségen maga elvégezni (igaz, ebben az esetben nem akartak térítést fizetni a helyiségekért).25 A vármegye azonban helyben hagyta Szombathely határozatát. Ezzel párhuzamosan egy feliratot is intézett a honvédelmi minisztériumhoz, melyben a beszállásolás terén a kiegyezési törvény által biztosított jogaiba való visszahelyezését kérte. Utóbbit azonban úgy tűnik, csak egyszerű formalitásnak szánták, hiszen a közgyűlés ugyanekkor már konkrét intézkedéseket is hozott, s megbízták Takács Lajos első alispánt, hogy készítsen egy tervezetet a vármegye területén állomásozó katonaság elhelyezése tárgyában.26 Az alispán augusztus elején nyújtotta be a közgyűlésnek javaslatát, melyben a gyalogság problémáját annak Körmendre helyezésével akarta megoldani. A vármegye jóvá is hagyta a tervezetet, a határozat azonban megmaradt papíron, mivel a hadkiegészítő-parancsnokság egész egyszerűen nem volt hajlandó végrehajtani a megkérdezése nélkül hozott döntést. A kirobbant konfliktust tovább élezte a honvédelmi minisztériumnak a korábbi felterjesztésre adott válasza, melyben ugyan elismerte a vármegyének a beszállásolás terén meglévő jogait, a katonaság érdekeinek a megóvásáért azonban továbbra is érvényben tartotta az 1851-es rendeletet, s a kérdés tárgyalásos megoldására utasította a feleket. Vita esetén azonban a status quo fenntartását tartotta indokoltnak, azaz lényegében a gyalogság helyben maradása mellett állt ki.27

Ezzel egy látszólag vég nélküli vita vette kezdetét, melyben mindkét fél makacsul ragaszkodott saját álláspontjához: a honvédelmi minisztérium kitartott a városi laktanya átalakítása, illetve az adószedő hivatal kiürítése mellett, miközben a vármegye és Szombathely mindezt rendre visszautasította. Utóbbi döntése visszavonására egy idő után már pusztán dacból, tekintélye megőrzése érdekében sem volt hajlandó, hiszen egy viszszakozás az önkényuralom időszakának emlékét villantotta volna fel, melyet a megyevezetés tekintélyének súlyos csorbulása nélkül nem vállalhatott.28

A teljes képhez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a hadsereg nem zárkózott el egészen az esetleges áthelyezés elől. 1867 végén ugyanis egy bizottságot küldtek ki a körmendi helyszín megvizsgálására, s bár az eredményekről pontos információink nincsenek, valószínűsíthetően nem találták alkalmasnak a felajánlott helyiségeket, hiszen a gyalogság továbbra sem költözött át.29 Az elutasításban minden bizonnyal szerepe lehetett annak, hogy az ottani kaszárnya szintén lovassági volt (Körmend 1836-ban épített egy kaszárnyát), 30 melyet ugyanúgy át kellett volna alakítani, valamint, hogy Körmenden ekkor még nem volt vasút, Szombathelyen viszont igen.

A kérdés végül 1868 augusztusában, közel egy évi vita után jutott nyugvópontra. Ennek oka egyrészt az 1851-es rendelet hivatalos hatályon kívül helyezése volt, másrészt pedig a honvédelmi minisztérium biztosítékai, hogy a "jelenben tárgyalás alatt lévő honvédrendszer megállapításával a beszállásolási kérdés is megleend oldva".31 Utóbbi kijelentése azért különösen érdekes, mivel a minisztérium nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy ez nem fog megtörténni. A véderőtörvény meghozatalát követően aztán Körmend honvédalakulatokat kapott, így már nem volt hova áthelyezni a gyalogságot.

Ezek után nézzük meg, hogy tulajdonképpen hogyan is alakult a gyalogság elhelyezése Szombathelyen. A hadkiegészítő parancsnokság, a kiegészítő keret valamint a 4. és később az 5. zászlóalj a helybeli kaszárnyában (melynek átalakításáról végső soron nem tudunk), egy átalakított, megyei tulajdonú szénaraktárban, valamint Szombathely, Óperint és Szentmárton házaiban lett elhelyezve. Némileg könnyebbséget okozott, hogy 1869 elejére végleg tisztázódott egy korábban katonai kórházként használt németgencsi megyei épület sorsa, s azt laktanyává alakítva az egyik zászlóaljat ott szállásolták el.32 A gyakorlatok során a tartalékosok, illetve az újoncok elhelyezésére azonban már nem volt megfelelő szállás, így azok rendszerint a környékbeli községek házaiba kerültek.

Mindezek azonban csak kényszerű szükségmegoldások sorozata volt. Szombathely városát és környékét rendkívül megterhelte a gyalogság, s bár a hadsereg részéről logikus lépés volt a vasi megyeszékhely katonai jelentőségének növelése, elsősorban annak kiváló közlekedési feltételei miatt, az 1860-as évek végén s az 1870-es években a településen még nem voltak meg ehhez a feltételek. Sem elegendő szállás és istálló, sem megfelelő irodák és raktárak nem álltak rendelkezésre, Szombathelynek pedig nem voltak meg az anyagi lehetőségei ezek előállítására, felépítésére. Így aztán igazán fontos helyőrséggé majd csak a beszállásolási reformot követően, mindenekelőtt az 1890-es években válhatott a város. A 16. gyalogezred hadkiegészítő parancsnoksága egy korai, rövid életű, sok tekintetben kényszerű kísérlet maradt, s nem véletlen, hogy a katonai határőrvidék felszámolását követően elsőként szüntették meg. A parancsnokságot 1872- ben Varasdra helyezték, Vas vármegye pedig a 48. (nagykanizsai) és a 76. (soproni) ezred kiegészítő kerületének a része lett, egészen 1893-ig.33

 

A CS. KIR. LOVASSÁG ELHELYEZÉSE VAS VÁRMEGYÉBEN

Noha a hadkiegészítő parancsnokság sok gondot okozott, mégis a cs. kir. lovasság beszállásolása jelentette a legnagyobb terhet a vármegye lakossága számára, hisz annak elhelyezése nemcsak egy várost (illetve annak néhány szomszédos községét), hanem a településeknek egy tekintélyes részét érintette. Az egyenkénti beszállásolás ugyanis ideális körülmények között úgy működött, hogy (esetünkben) a mindenkori lovasezredet szakaszokra bontva szórták szét a települések között, lehetőleg oly módon, hogy ugyanazon század szakaszai egymáshoz közel eső falvakba kerüljenek.34

A lovasság szálláshelylistái és az évközi esetleges változások 1867 és 1872 között jórészt rendelkezésre állnak, melyeket a vármegyei bizottmány közgyűlési jegyzőkönyvei tartalmaznak.35 Az ezt követő időszakra vonatkozó alispáni iratokat azonban sajnos selejtezték, s így csak az 1874-es évre vonatkozó községek nevei ismertek, melyeket közölt a helyi sajtó,36 valamint 1876 és 1879 között a kőszegi laktanyatársulattal szerződést kötött települések, mivel azt a törvényhatósági bizottság közgyűlésének jóvá kellett hagynia.37

Ezek alapján összesen 213 olyan település azonosítható (Kőszeg és Szombathely nélkül), melyekben lovasságot szállásoltak el 1867 és 1879 között. Ez a szám szinte hajszálpontosan egyharmada a vármegye összes községének (631). Mivel a kortársak rendszerint a települések negyedére, ötödére tették a rendszeresen beszállásolással terheltek számát,38 utóbbiak döntő hányadát valószínűleg tartalmazza a lista. Erre következtethetünk abból is, hogy 136 község csak egyszer fordul elő, míg 62 kétszer, 12 háromszor és további 3 négyszer is.

A listában szereplő települések pontos elhelyezkedését az alábbi táblázat mutatja. Módszerteni okokból az 1872-ben kialakított járási beosztás szerint rendeztük őket, valamint megadtuk az 1880-as népszámlálás alapján a lakosságszámot is.

Az eredmények több szempontból is rendkívül érdekesek. jól látszik, hogy a leginkább megterhelt három járás a Szombathelyi, a Sárvári és a Kiscelli volt, ahol a listán szereplő községek majdnem fele helyezkedett el, ráadásul az itt lévő települések túlnyomó többségébe került lovasság. Ugyanakkor a vármegye járásai lakosságának mindössze 29%-a élt itt. Ennél jóval kevésbé volt megterhelve a Felsőőri, a Vasvári, a Kőszegi, a Körmendi és a Németújvári járás, ahol a községek közel egyharmada-egynegyede vette ki a részét a beszállásolás terhéből. Végül pedig a legnépesebb Szentgotthárdi járás csak csekély mértékben, míg a harmadik legnépesebb Muraszombati járás egyáltalán nem tartott el katonát.

Amennyiben a községek földrajzi elhelyezkedését nézzük, akkor az derül ki, hogy a katonaság elsősorban a vármegye északi, középső és keleti részében összpontosult, amelynek déli határa a Rába, nyugati pedig az Alpokalja volt. Ennek oka az lehetett, hogy a Vas–Soproni-síkság, a Kemeneshát és a Kemenesalja tökéletesen megfelelt a lovasság igényeinek, míg nyugat felé haladva, a Pinka-síkot és Kőszeg-hegyalját elhagyva az Alpokalja hegyes vidékein már csak a folyóvölgyekben lévő községek voltak alkalmasak a lovasság elhelyezésére. Eközben a déli területek, különösen a Muraszombati járás, a vármegyei átlaghoz képest elmaradottabb, szegényebb, közlekedési szempontból pedig elzártabb vidékek voltak, melyeket nemcsak a vasút, de a főbb utak is teljesen elkerültek.39 Végül pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az ezredparancsnokság a vármegye északi csücskében lévő Kőszegen állomásozott.

 

táblázat

1. Táblázat. Egyenkénti beszállásolás Vas vármegyében (1867–1879))

 

Mindez egyébként azt is jelentette, hogy az egyenkénti beszállásolás tulajdonképpen a vármegye legfejlettebb részeit érintette. Ezt azért is érdemes hangsúlyozni, mivel ezen a területen feküdtek a helyi politikai-birtokos elit nagy részének a földjei is (Batthyány, Békássy, Bezerédj, Erdődy, Gothard, Radó, Reiszig, Széchényi, Szegedy, Széll stb. családok birtokai), akik ráadásul éppen ebben az évtizedben kezdték meg birtokaik nagyarányú modernizációját, mintagazdaságaik kiépítését.40 Éppen ezért nem véletlen, hogy a vármegyében az egyenkénti beszállásolás megszüntetésének legnagyobb szószólója (a községeken kívül persze) éppen ez a földbirtokos elit volt, hiszen a katonaság akadályozta a mezőgazdasági munkát, anyagi megterhelést jelentettek a parasztoknak, a félévente máshol beszerzendő gyakorlóterek és az engedély nélküli lovaglások pedig károkat okoztak a termésben.

A beszállásolás terhének egyenlőtlen eloszlása azonban kétségtelenül elsősorban a községek lakosait érintette, hiszen a fenti táblázatból az is egyszerre kiderül, hogy a korábban már említett országos mellett helyi szinten is súlyosan sérült a közteherviselés elve. Nem véletlenül merült fel többször a korszakban, hogy a katonatartásért cserébe kapjanak valamilyen kárpótlást az érintett települések. Így először 1861-ben született arról határozat, hogy a vármegyei házipénztárból egy lovas után napi 8, egy gyalogos után pedig napi 4 krajcár kárpótlás jár a településeknek.41 Ennek gyakorlati megvalósulására azonban a provizórium alatt nem kerülhetett sor, s bár a kiegyezést követően ismét napirendre került a kérdés, a vármegye nem volt abban az anyagi helyzetben, hogy végrehajtsa azt.42

Ennek ellenére az érintettek nem nyugodtak bele a kialakult helyzetbe, ezért képviselőik 1868 elején két értekezletet is tartottak Szombathelyen, hogy megoldást találjanak a problémára.43 Az eredeti elképzelés szerint az országos költségvetésből szerettek volna maguknak évi, összesen 30 000 forintos kártérítést biztosítani, mely ügyben egy küldöttséget is menesztettek a honvédelmi minisztériumhoz. Hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy pénzt aligha kapnak, ezért végül maga a vármegye vállalkozott a kárpótlásra, melynek érdekében katonatartási pótadót akart kivetni. Ezzel ugyanis legalább helyi szinten megvalósulhatott volna a közteherviselés, hiszen így adó formájában a vármegye minden lakosa kivette volna a részét a katonatartásból. A belügyminisztérium azonban törvényi szabályozás hiányára hivatkozva elutasította a kérelmet.44 Ennek ellenére két évvel később tettek még egy kísérletet pótadó kivetésére, mely tervezet a kincstári térítésen felül egy lovas után további 15, egy gyalogos után pedig 10 krajcárt biztosított volna. Ez azonban hasonló indokokkal az előző kezdeményezés sorsára jutott.45

A fenti probléma egyébként nem volt egyedüli az országban, s ezt a kormány is érzékelte. Mivel a beszállásolási reform rövid időn belüli befejezését akkor még aligha lehetett remélni, a honvédelmi-, pénzügy- és belügyminiszter 1874 áprilisában több érintett vármegye alispánját (köztük Vasét is) értekezletre hívta Budapestre, hogy tegyenek javaslatot egy átmeneti megoldásra, amely enyhíti a problémát. Ennek eredményeképpen a minisztertanács augusztus 28-i ülése elé egy olyan tervezet került, miszerint hatalmazzák fel a törvényhatóságokat katonai pótadó kivetésére, melyből a beszállásolással sújtott községeket kárpótolhatták. A jogszabályi háttér érdekében a kormány 1875. május 7-én be is nyújtott egy törvényjavaslatot, mivel azonban az országgyűlést nem sokkal később feloszlatták, a következő ciklusban pedig már nem került újra napirendre, az ügy egészen 1879-ig függőben maradt.46

A végső megoldást természetesen a laktanyai elhelyezés jelentette volna. Először 1874-ben ajánlkozott közösen a vármegye és Szombathely egy ezredlaktanya felépítésére, melynek költségeit azonban szintén pótadó kivetésével akarták fedezni. A terv ezen is bukott el, mivel a honvédelmi- és a belügyminisztérium továbbra sem járult hozzá a pótadóhoz. Pontosabban csak abban az esetben engedélyezték volna, ha azt a katonatartó községek fizetik, de ezzel pont az indítvány lényege veszett volna el, vagyis a közös teherviselésé.47 Ezzel egyébként a kormányzat az 1851-es rendelet előírásait követte (bár hivatkozni nyilvánvalóan nem hivatkozott rá), az ugyanis lehetővé tette különböző alapok létrehozását laktanyaépítés céljából, de kizárólag a katonatartással sújtott települések számára.48

Legközelebb két év múlva, 1876-ban Erdődy István, Erdődy Gyula és Széchényi Jenő indítványára hívott össze egy bizottságot a vármegye, hogy vizsgálja meg egy lovassági laktanya felépítésének lehetőségét. A választmány be is nyújtotta javaslatát, mely egyébként az ekkor már tervezet formájában létező beszállásolási törvény szellemét követte, a honvédelmi minisztérium azonban ezúttal is türelemre intett.49 Végezetül 1877-ben tett a vármegye még egy utolsó kísérletet (immár negyedszer) a katonatartási pótadó kivetésére, melyből ezúttal a kőszegi gőzmalomkaszárnyát bérelték volna ki, de a korábbiakhoz hasonlóan a kezdeményezés ismét fennakadt a jogi aggályokon.50

Ezt követően érdemes áttérni maguknak a szálláshelyek kijelölésének a problémájára. Mint azt a gyalogság esetében is láthattuk, ez volt az egyik legjelentősebb konfliktusforrás a katonaság és a helyi közigazgatási hatóságok között. Ennek számos oka volt. Először is a szálláslisták összeállításában alapvetően ellentétes érdekek diktáltak: miközben a vármegye célja az volt, hogy minél rövidebb ideig terheljenek egy községet, a katonaság pont az ellenkezőjét szerette volna. Ha már ugyanis a lovasság rákényszerült, hogy szakaszonként helyezzék el, szerette volna, ha az minél kisebb területen, s a lehető legkevesebb áthelyezéssel történjen. A neoabszolutizmus és a provizórium időszakában még az utóbbi akarata érvényesült, egyrészt a beszállásolási rendelet adta széles jogkörök révén, mellyel akár a közigazgatási hatóságokkal szemben is érvényesíteni tudta az akaratát, másrészt magának a kornak a politikai viszonyai miatt, melyben a katonai érdek előbbre való volt, s ezért gyakran maga a közigazgatás is azt szolgálta ki. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy az 1850-es, és az 1860-as évek első felében lényegében néhány, politikai szempontból jelentős, vagy a lovasság számára különösen alkalmas települést terheltek folyamatosan. Sőt, az még a jobbik esetnek számított, ha például egy szakasz két-három községet felváltva használt, mint azt a Szombathely melletti Újperint és Szőllős esete mutatja, de szélsőséges esetekben olyan is előfordult, hogy az 1850-es évek elejétől fogva egészen a kiegyezésig egyfolytában katonákat kellett tartania egy településnek. Erre láthatunk példát a Sárvár melletti Ikervár és Csénye esetében, de maga Sárvár is 1868-ban már 8 éve folyamatosan beszállásolással volt terhelve.51

A kiegyezés után a helyzet gyökeresen megváltozott azzal, hogy a magyar közigazgatás ténylegesen is gyakorolhatta jogát a beszállásolás területén. A hadsereg azonban nehezen törődött bele az új helyzetbe, s ez számos konfliktust eredményezett, különösen az első években. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy nem mindig, vagy nem csak a hadsereg volt a felelős a kialakult helyzetért.52 Egyrészt a vármegyék automatikusan érvénytelennek tekintették az 1851-es rendeletet, s eleinte a katonaság megkérdezése nélkül, kizárólag saját hatáskörben akartak intézkedni. Sok törvényhatóság egyszerűen nem is válaszolt a katonai parancsnokságok átirataira, s minden egyes kérdéssel, gyakorlati problémával a honvédelmi minisztériumhoz fordultak útmutatásért (mely egyébként jobb híján az 1851-es rendelkezéseket ismételte meg). 1867-ben például Vas vármegye is a katonaság véleményének kikérése nélkül határozta meg a téli szálláshelyeket, s nemcsak az előző fejezetben taglalt gyalogság, de a lovasság esetében is. Egyébként sok vármegyében az 1867. évi téli elszállásolási idény meghatározó jelentőségű volt, hisz ez volt az első féléves időszak, amikor a magyar közigazgatás ténylegesen is gyakorolhatta jogait. Éppen ezért a hosszú idő óta beszállásolással terhelt községek részéről hatalmas volt a nyomás, hogy végre megszabadítsák őket a katonaságtól. Ugyanakkor nem véletlenül kellett a hadtestparancsnokságok panaszai miatt már 1867 szeptemberében egy körrendeletet kibocsátania a honvédelmi minisztériumnak, melyben a vármegyéket és városokat a beszállásolással kapcsolatos tárgyalások megtartására hívta fel.53

A másik fő probléma az volt, hogy a vármegyék a községek nyomására olyan gyakran akarták változtatni az állomáshelyeket, amilyen gyakran csak lehetett. Így az 1860-as évek végén már rendre háromhavonként kellett a katonaságnak költözködnie (sőt az országban volt olyan vármegye, ahol még ennél is gyakrabban). A hadsereg azonban ezt nem vállalhatta, hiszen ez ellehetetlenítette volna a mindennapi munkát, mindenekelőtt a kiképzést, mely a szétszórt elhelyezés miatt amúgy sem volt egyszerű. A helyzet már odáig fajult, hogy a budai hadfőparancsnokság kérésére a honvédelmi minisztérium a szokásos félévi elhelyezés megtartására kellett figyelmeztetnie a törvényhatóságokat.54

Ilyen körülmények között persze könnyen előfordulhatott, hogy vita esetén a katonaság egész egyszerűen nem hajtotta végre a vármegye határozatait, vagy pedig önkényesen választott ki magának egy-egy községet, ahová önhatalmúlag bevonult. Erre a vármegyék panaszaikkal jobb esetben csak a minisztériumot kezdték el bombázni, rosszabb esetben viszont országgyűlési interpellációig jutott az ügy. Vas vármegyében ez utóbbira példa egy 1869-es eset, mikor a téli szállásra nemcsak egy-egy szakasz nem költözött át, hanem lényegében az egész ezred megtagadta azt.55

Másik kardinális pont a gyakorlóterek problémája volt, mely ugyanakkor sok tekintetben összefüggött a fentiekkel, hiszen a katonaság részéről az egyik leggyakoribb indok az áthelyezés megtagadására ezek hiánya volt. A korban ugyanis különösen felértékelődött a gyakorlóterek szerepe (főleg a lovasságnál), hisz miközben a szolgálati időt drasztikusan csökkentették,56 az elsajátítandó ismeretek mennyisége nemhogy nem csökkent, de még növekedett is. Ehhez pedig feltétlenül szükség volt megfelelő gyakorló- és lőterekre, nem is beszélve az iskolaszobákról, vagy a lovasságnál a lovardákról és lovaglóterekről. Vas vármegye tökéletes példája annak, hogy miképp halmozódtak ezek a problémák. Lovarda csak Kőszegen volt, a gyakorlótereket pedig csupán óriási nehézségek és költségek árán lehetett igényelni és használni. Mindehhez nem kis részben hozzájárult a hiányos jogi szabályozás is. Az 1851-es rendelet ugyan meghatározta a szükséges gyakorlóterek nagyságát, de az értük fizetett térítést már nem. Ráadásul az is előfordult, hogy a kiszemelt telek tulajdonosa egész egyszerűen nem volt hajlandó bérbe adni azt, vagy csak igen drágán. Így végső esetben maradt a kisajátítás, mely azonban hosszadalmas folyamat volt. Mindezek következtében sokszor nem is sikerült időben beszerezni a gyakorlótereket, s bizony ez elegendő indokot adott az áthelyezések megtagadására, rosszabb esetben pedig alkalmat az önkényeskedésre. Nem véletlen, hogy a honvédelmi minisztériumnak a szállások és gyakorlóterek kijelölése tárgyában tartott tárgyalások időpontját és menetét is részletesen szabályoznia kellett.57

De nézzünk meg minderre néhány konkrét példát is. Egy lovasszázad számára 600x600 lépés, azaz 36 kataszteri hold nagyságú gyakorlótérre volt szükség, valamint még egy 60x30 lépésnyi lovaglótérre.58 Kőszegen, ahol állandóan állomásozott katonaság, a bérbe adott gyakorlótérért 1878-tól kezdődően évi 540 forintot fizetett a kincstár, vagyis holdanként évi 15 forintot.59 Ezzel szemben például 1870 februárjában egy szakasz azért nem költözött át Egyházashetyéről Káldra, mivel az új helyőrség környékén a földtulajdonosok holdanként 10 forintot kértek a katonaságtól, méghozzá mindössze három hónapi bérletért.60 A következő év nyarán pedig a Csákányban és környékén elhelyezett század számára szükséges 36 hold gyakorlótérért Batthyány zsigmond uradalmi tiszttartója fél évre 1 000 forintot kért, azaz holdanként több mint 27 forintot.61 De megegyezés hiányában az önkényeskedésre is lehet találni több esetet. 1869 májusában például Horváth László répceszentgyörgyi birtokán gyakorlatozott a környék falvaiban elhelyezett lovasság, majd alig egy hónap múlva Vidos Kálmán felsőpatyi birtokos földjében tettek kárt gyakorlatozó katonák.62 Az ilyen és ehhez hasonló esetek meglehetősen gyakoriak voltak a kiegyezést követő néhány évben, melyet mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy a gyakorlatokra igénybe vett földekről és a különböző károk megtérítéséről egy éven belül három rendeletet is kiadott a honvédelmi minisztérium.63

A kezdeti évek konfliktusokkal terhelt időszaka után azonban 1870-től kezdődően érezhetően csökkentek a problémák a katonaság elhelyezésével kapcsolatban. Ennek számos oka volt. Egyrészt ekkorra kialakult egy kölcsönös, tárgyalásokon alapuló rendszer, mely lehetővé tette a szabályozott, félévenkénti szállásváltozások lehető legkevesebb konfliktussal való megoldását. Másrészt a kezdeti jogi bizonytalanság is enyhült. A kiegyezéskor előállt teljes jogszabályi hiányt a honvédelmi minisztérium egy sor rendelete pótolta, illetve 1868-at követően egy olyan kényszerű helyzet állt elő, mely mindkét felet, vagyis a hadsereget és a magyar közigazgatási hatóságokat egyaránt kompromisszumra késztetett. Az 1868-as véderőtörvényből ugyanis kimaradt a beszállásolás rendezése, s nyilvánvalóvá vált, hogy a korábbi remények ellenére erre nem is kerül sor belátható időn belül. Ez pedig kész tények elé állította a feleket, s ki kellett alakítaniuk azon kereteket, melyek között működni tudott a rendszer, ellenkező esetben ugyanis a katonaságnak a mindennapi élete lehetetlenült volna el, a polgári közigazgatás pedig a vármegye lakosságának egyik legnagyobb s legutáltabb terhét fokozta volna az elviselhetetlenségig.

 

ÖSSZEGZÉS

Az 1866-os vesztes háború és a kiegyezés számos kihívás elé állította a Habsburg Birodalom hadseregét. Egyrészt a Velencei Királyság elvesztésével a cs. kir. haderő egynegyede lényegében hajléktalanná vált, s emellett számos ezrednek új újoncozási területet is találni kellett. Ebből a teherből természetesen a Magyar Királyságnak is ki kellett vennie a részét, a fejlett Velencével ellentétben azonban itt nem voltak meg a feltételek a korábbinál nagyobb létszámú katonaság elhelyezésére.

Ezzel párhuzamosan a belső önállóságát visszanyert Magyar Királyság a hadügy területén is minél nagyobb befolyásra szeretett volna magának szert tenni, s noha e kívánsága végül csak korlátozott mértékben teljesült, a társadalmat legszélesebb körben érintő újoncozási és elhelyezési kérdésekben visszanyerte önrendelkezési jogát. Ez azonban számos problémát szült, hiszen a meglévő szabályozás érvényességét az állam vitatta, miközben 1879-ig nem született új. Ez pedig különösen a kiegyezést követő első években eredményezett már-már kaotikus, feszültséggel és vitákkal teli időszakot. Tovább nehezítette az együttműködést, hogy miközben a vármegyék az 1851-es rendeletet automatikusan érvénytelennek tekintve, saját hatáskörben kezdtek el intézkedni (sokszor a katonaság megkérdezése nélkül), a hadsereg is nehezen törődött bele alárendelt szerepébe. Pedig a kompromisszumkészségre szükség lett volna, hiszen a beszállásolás terén alapvetően ellentétes érdekek diktáltak: a vármegye mindenekelőtt a teher egyenlő elosztására törekedett, miközben a hadsereg az állandó, minél nagyobb fokú összpontosítást kívánta meg. A véderőtörvény teremtette kész helyzetet követően azonban végül mindkét fél rákényszerült a kompromisszumra, s bár természetesen minden konfliktust, problémát nem lehetett kiiktatni, de lassan kialakult az az eljárásrend, melynek keretei között a felek képesek voltak tárgyalások útján, egymás érdekeit figyelembe véve egyezségre jutni. Ez pedig hosszú távon elősegítette egy kiegyensúlyozott kapcsolat kialakulását, a társadalom és a katonaság viszonyának fokozatos javulását is. jól illusztrálja ezt a változást a korban a vármegyében állomásozó lovasezredekhez való eltérő viszonyulás is. A 12. dragonyosezred ezredtörténete például a következőképpen emlékszik vissza a kiegyezést követő évekre: "A századok viszont ebben az időszakban is vándoréletet éltek, és légiónyi volt azon magyar falvak száma, amelyeket az ezred szakaszaival megterheltek. [...] Kőszeg városa ebből a szempontból [ti. társadalmi] csak negatívat nyújtott, és azon földbirtokosok hiánya, akiknek barátsága különösen Magyarországon közmondásos volt, még fájdalmasabbá tette [az itt tartózkodást]."64 Ezzel szemben az őt követő, s egészen 1885-ig a vármegyében állomásozó 14. dragonyosezredről Szájbely Gyula emlékirataiban a következőképpen emlékezik meg: "De társadalmilag is kellemessé tudtam tenni a rohonci állandó tartózkodást, amenynyiben különösen az első időkben, mikor a 14-es dragonyos ezred volt ott elszállásolva, kiváló tisztikarral volt ellátva az ezred. [...] Társadalmilag ez volt fénykora életemnek és a rohonci tartózkodásomnak."65

A cs. kir. hadsereg és a magyar társadalom kapcsolatának fokozatos javulása általános tendencia volt, de miközben ebből a szempontból az 1880-as évek országos szinten még rendkívül viharosnak bizonyultak,66 addig Vasban (és tulajdonképpen az egész Nyugat-Dunántúlon) ekkorra már egy viszonylag szoros, harmonikus kapcsolat tudott kialakulni. Ez egyszerre volt köszönhető a nagyobb konfliktusok hiányának az 1870-es években, az egyenkénti beszállásolás megszűnésének az évtized végén, valamint természetesen a Nyugat-Dunántúl, s így Vas vármegye (különösen a német többségű Kőszeg és Rohonc, ahová a katonaságot összpontosították az 1880-as évek elején) a cs. kir. hadsereghez való hagyományosan kiegyensúlyozottabb viszonyulásának.

   

JEGYZETEK

1 Mivel Kőszeg 1876-ig jogi szempontból nem volt része a vármegyének, az itt elhelyezett katonasággal jelen tanulmány keretében nem foglalkozom, Szombathellyel ellenben igen. Kőszeg és helyőrségére lásd: TANGL Balázs: A katonaság szerepe Kőszeg város fejlődésében 1867 és 1889 között. In: Korall 55. sz. 123–149. old.
2 SCHRAMEK László: Az állandó hadsereg eltartásának kérdései a 18. század első felében Pest megye példáján keresztül. Bp. 2011. 75–77. és 112. old.
3 Lásd: TIMON Béla: Az 1838/39. évi regnicolaris deputatio katonai vonatkozású munkálatai. Bp. 1936.; Szabály a hadsereg beszállásolása tárgyában. In: Az ausztriai birodalmat illető közönséges birodalmi törvény- és kormánylap (a továbbiakban: ABTK) 1851. 124. sz. 391–408. old.
4 Szabály a hadsereg beszállásolás tárgyában 1. §. In: ABTK 1851. 124. sz. 391. old.
5 Szabály a hadsereg beszállásolás tárgyában 16. §. In: ABTK 1851. 124. sz. 393. old.
6 Gebühren-Reglement für die kaiserlich-königliche Armee. Wien, 1858. Anhang 1. 48–49. §. és Ausweis F.
7 Corpus Juris Hungarici 1867. XII. tc. 11–12. §.
8 Corpus Juris Hungarici 1870. XLII. tc. 58.§. l. pont.
9 Az 1878. évi október 17-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. IV. k. Bp. 1879. 92. sz. 374. old.
10 VIDOS Géza: Kőszeg város helyőrségei, 1681–1912. In: Dunántúli Szemle, 1942. 7–8. sz. 251–268. old.
11 A lovasság szervezetét 1867-ben egységesítették. Egy lovasezred 2 osztályból, egyenként 3–3 századból állt, egy század pedig 4–4 szakaszból. Egy század 161 főből, az ezredtörzs pedig 11 tisztből és 23 nem lovasított legénységből állt. Emellett minden ezredhez tartozott még egy pótkeret, 1881-től egy utászszakasz, 1890-től egy távírószakasz, 1907-től pedig egy géppuskaosztag. SÁGVÁRI György–SOMOGYI Győző: Nagy huszárkönyv. Bp. 1999. 141–142. old.
12 Magyar Nemzeti Levéltár Vas Megyei Levéltára (a továbbiakban: MNL VaML) Vas vármegye törvényhatósági bizottságának közgyűlési jegyzőkönyvei (a továbbiakban: TB közgy. jkv.) 13729/1876
13 CHERNEL Kálmán: Kőszeg sz. kir. város jelene és múltja. I. rész. Szombathely, 1877. 121. old.; MNL VaML TB közgy. jkv. 4175/1876; 3516/1876; 4916.4727/1877; 9918/1877; 9936/1877; 11136/1877; 15389/1877; 2927/1879; 6705/1879; 7259/1879
14 A vármegyéket a beszállásolási törvénnyel párhuzamosan elfogadott 1879. XXXVII. tc. hatalmazta fel katonai pótadó kivetésére.
15 Mind a kőszegi, mind a rohonci tulajdonosokkal a vármegye féléves időszakokra kötött szerződést, melyet újra és újra meghosszabbított. MNL VaML TB közgy. jkv. 260/1880; 15864/1882
16 Lásd: SÉLLEY Gábor–TANGL Balázs: A szombathelyi Ferenc józsef lovassági laktanya építésének története 1879–1889. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények 2011. 2. sz. 33–45. old.
17 Az 1866-os reformot követően (az 1882-es reformokig) egy ezred 4 zászlóaljból (egyenként 4–4 századdal) valamint egy pótkeretből állt, melyhez aztán 1868-ban egy ötödik zászlóaljat is felállítottak. Teljes békelétszámra azonban csak három zászlóalj volt feltöltve, a 4. és 5. zászlóaljnak pedig mindössze egy kerete működött, melyek állandó jelleggel a hadkiegészítő-kerület területén állomásozott. Adam WANDRUSZKA–Peter URBANITSCH (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. Band V. Die Bewaffnete Macht. Wien, 1987. 431. old.
18 A 75. gyalogzászlóalj állomásozott Kőszegen (1869–1914; 1886-tól mint a 18. honvédgyalogezred 3. zászlóalja) és a 76. gyalogzászlóalj Körmenden (1869–1914; 1886-tól mint a 20. honvédgyalogezred 3. zászlóalja). Emellett 1869-től a 27. lovasszázad került Kőszegre, a 28. lovasszázad pedig Körmendre, majd 1874-ben a lovasezredek megszervezésekor előbbit a 39. lovasszázaddal, utóbbit pedig a 40. lovasszázaddal egészítették ki. Innentől kezdve Kőszegen 1889-ig a 7. lovasezred 2. osztálya, Körmenden pedig 1886-ig a 8. lovasezred 2. osztálya állomásozott. A magyar királyi honvédség 1868–1918. Szerk.: BERKÓ István. Bp. 1928. 498. és 500. old.
19 A magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. Bp. 1882. II. k. 18–32. old.
20 MNL VaML TB közgy. jkv. 13372/1879
21 Az 1878. évi október 17-ére hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Irományok. VIII. k. Bp. 1879. 269. sz. 249. old.
22 I. m. 268. sz. 194–195. és 269. sz. 249. old.
23 KÁRPÁTI Kelemen: Szombathely–Savaria rend. tan. város monographiaja II. k. Szombathely, 1894. 214. old.
24 MNL VaML Vas vármegye bizottmányának közgyűlési jegyzőkönyvei (a továbbiakban: Megyei biz. jkv.) 1626/1867; 1122/1867; 1533/1868; 1984/1868
25 MNL VaML Szombathely város közgyűlési jegyzőkönyvei 68/1867; 82/1867
26 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1626/1867
27 MNL VaML Megyei biz. jkv. 303. 919/1867
28 MNL VaML Megyei biz. jkv. 2305/1867; 1122/1867; 3866/1867; 3907/1867; 3934/1867; 2377/1868; Nagyméltóságú honvédelmi Ministerium. In: Vasmegyei Lapok (a továbbiakban: VmL), 1867. dec. 10. 1–2. old.; Megyei élet. In: VmL, 1868. jan. 22. 1–2. old.
29 MNL VaML Megyei biz. jkv. 3391/1867
30 VÍZI László: Körmendi helytörténeti lexikon. Körmend, 2005. 155. old.
31 MNL VaML Megyei biz. jkv. 3489/1868
32 MNL VaML Megyei biz. jkv. 4489/1868; 1463/1869
33 MNL VaML Megyei biz. jkv. 5120/1872
34 A határnapok május 1. és november 1. voltak. 1870-től a Tiszától keletre fekvő területek kivételével a határnapokat április 1-jére és október 1-jére módosították. A magyar királyi honvédelmi ministeriumnak 1870. jul. 31-én 21702 sz. a. kelt körrendelete a katonák félévi állomás változtatásának határnapja iránt. In: Magyarországi Rendeletek Tára (a továbbiakban: MRT) 1870. 54. sz. 278–279. old.
35 Szálláslisták: MNL VaML Megyei biz. jkv. 919/1867; 764/1868; 767/1867; 3178/1868; 4441/1868; 4077/1868; 874.875.876/1869; 2725/1869; 3710/1870; 1163/1871; 2215.3542/1871. Változások: MNL VaML Megyei biz. jkv. 2279/1867; 3152/1867; 3261/1867; 269/1868; 651/1868; 2854/1868; 4960/1868; 4993/1868; 5274/1868; 531/1869; 2809/1869; 1535/1870; 1495/1870; 3715/1870; 4570/1870.
36 Hírek s különféle a megyéből. A katona-elszállásolás. In: VmL, 1873. aug. 24. 2. old.
37 Lásd: 13. sz. jegyzet.
38 A katonaelszállásolás ügyéhez. In: VmL, 1877. máj. 3. 1. old.; A katonaelszállásolás ügyéhez. In: VmL, 1877. aug. 5. 1. old.; MNL VaML TB közgy. jkv. 9951/1877; 13378/1877
39 BOROVSZKY Samu–SZIKLAY János (Szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Vasvármegye. Bp. 1898. 442. és 448. old.
40 I. m. 419–427. old.
41 MNL VaML Megyei biz. jkv. 635/1861; 1332/1861
42 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1807/1867
43 MNL VaML Megyei biz. jkv. 390/1868; Megyei élet. In: VmL, 1868. febr. 19. 1. old.
44 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1988/1868; 2573/1868; Megyei élet. In: VmL, 1868. ápr. 22. 1. old.; Megyei élet. In: VmL, 1868. máj. 20. 1. old
45 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1535/1870; 2442/1870; 3489/1870
46 MNL Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (a továbbiakban: Min. tan. jkv.) 1874. 09. 28. 8. pont.; A törvényjavaslatot lásd: Az 1872. évi september hó 1-jére hírdetett országgyűlés képviselőházának irományai. XXV. k. Bp. 1875. 1060. sz. 5–8. old.
47 MNL MOL Min. tan. jkv. 1874. 11. 15. 3. pont; MNL VaML TB közgy. jkv. 13444/1874
48 Szabály a hadsereg beszállásolása tárgyában 11. §. In: ABTK 1851. 124. sz. 391. old.
49 MNL VaML TB közgy. jkv. 9881/1876; 13073/1876
50 MNL VaML TB közgy. jkv. 9951/1877; 13378/1877
51 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1627/1867; 2279/1867; 651/1868
52 Néhány esetet lásd: MNL VaML Megyei biz. jkv. 94/1868; 436/1868; 2093/1868; 631/1869; 3810/1869; 1535/1870; 4570/1870; 4673/1870; 1914/1871
53 A magyar királyi honvédelmi ministeriumnak 1867. sept. 21. kelt rendelete valamennyi törvényhatósághoz a katonaság áthelyezése tárgyában. In: MRT 1867. 174. sz. 505. old.
54 A m. k. honvédelmi ministeriumnak 1870. jul. 31-én 21270. sz. a. kelt körrendelete a katonaság félévi elhelyezésének megtartása iránt. In: MRT 1870. 63. sz. 277–278. old.
55 Szalay Sándor képviselő interpellációját és Andrássy Gyula miniszterelnök válaszát lásd: Az 1869-dik év april 20-dikára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Napló. III. k. Bp. 1869. 73. ülés. 342–343. old. és Az 1869-dik év april 20-dikára hirdetett országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház – Napló. IV. k. Bp. 1870. 118. ülés. 285. old.
56 A nyolcévi tényleges szolgálatot 1867-ben először hat évre, majd a véderőtörvénnyel 1868-ban 3 évre szállították le. A m. kir. honvédelmi ministermiumtól, az ország minden törvényhatóságához. In: MRT 1867. 83. sz. 178–179. old.; Corpus Juris Hungarici 1868. XL. tc. 4. §. a. pont.
57 A m. k. honvédelmi ministernek 1874. május 2-án 14069/IV. sz. a. a törvényhatóságokhoz intézett rendelete aziránt, hogy a lovasságnak az állomáscsere alkalmával leendő szabályszerű elszállásolása czéljából idejekorán kellőleg intézkedjenek, valamint a katonai elhelyezés s beszállásolás körüli változásokról jelentést tegyenek. In: MRT 1874. 107. sz. 388–389. old.; A m. k. honvédelmi ministernek 1874. évi junius 29-én 25507/IV. sz. a. a köztörvényhatóságokhoz intézett rendelete a sorhadbeli lovasság állomásainak cseréi alkalmából a csapat elhelyezése s a gyakorlóterek biztosítása végett teendő intézkedés iránt. In: MRT 1874. 133. sz. 414–416. old.
58 Szabály a hadsereg beszállásolása tárgyában. F Melléklet. In: ABTK 1851. 124. sz. 406. old.
59 MNL VaML Kőszegi Fióklevéltára (a továbbiakban KF) Kőszeg város közgyűlési jegyzőkönyvei 1878. márc. 1. 744. sz.
60 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1535/1870
61 MNL VaML Megyei biz. jkv. 1979/1871
62 Megyei élet. In: VmL, 1869. jún. 6. 1. old.; MNL VaML Megyei biz. jkv. 2735/1869.
63 A m. kir. honvédelmi ministeriumnak 1867-dik évi ápril 16-án kelt rendelete, az ország valamennyi törvényhatóságához a katonai gyakorlatok által okozott kártételek, s azok megtérítése tárgyában. In: MRT 1867. 42. sz. 101. old.; A m. kir. honvédelmi ministeriumnak 1867-dik évi nov. 6-án kelt rendelete, az ország valamennyi törvényhatóságához a katonai gyakorlatok által okozott károk megvizsgálása tárgyában. In: MRT 1867. 199. sz. 540. old.; A honvédelmi m. k. ministeriumnak 1868. oct. 11-én kelt rendelete az ország valamennyi törvényhatóságához a katonai gyakorlatok helyéről, és azokból netán eredhető károk megtérítéséről. In: MRT 1868. 113. sz. 492. old.
64 Ferdnind Strobl von RAVELSBERG: Geschichte des k. und k. 12. Dragoner-Regiments 1798–1890. Wien, 1890. 280. old.
65 Szájbely Gyula önéletírása, 1846–1931. Kézirat. 12. old. MNL VaML KF Kézirattár 123/2000.
66 Ehhez lásd: HAJDU Tibor: Tisztikar és középosztály. Ferenc József magyar tisztjei. Bp. 1999. 62–97. old.