SÜMEGI ISTVÁN

 

 

"...ÉS MÉGIS..."1

UTÓSZÓ HELYETT – VAJDA MIHÁLYHOZ2

 

 

Kedves Misu, nem zárhatom le ezt a könyvet anélkül, hogy a zsidó-írásaidról ne mondanék valamit. Azért sem, mert ezeket tartom a 2001 után született legjobb munkáidnak, de még inkább azért, mert van bennük valami, ami nem hagy nekem nyugtot.

Hogy mi ez a valami, azt csak a legszubjektívebb élményeimig visszahátrálva tudom elmondani – ha egyáltalán el tudom. Emlékszem, egyszer, valamikor a Sisakrostély3 megjelenése után, már próbálkoztam, de érthetetlenül zavaros voltam. – de hát én is ezt írom – válaszoltad meglepődve többször is (és igazad volt), így aztán végül beláttam: nem megy.

Most már talán tudom, miért nem ment: mert a diszkurzivitás szintjén valóban szinte teljesen egyetértettem veled; ami zavart, az mélyebben volt.

"Distanciáltság – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Ez a közép-európai zsidó kultúra jellemzője. [...] Ilyeneket természetesen olyan emberek körében is találhatunk, akik nem zsidó származásúak. Vajon akkor ők is zsidók? Természetesen nem, még ha a környezetük gyakran zsidónak látja is őket." (S 87) Korábban és néhány mondattal később azonban ezt egy kicsit még árnyalod, és valamelyest mégis igazat adsz azoknak, akik ennek a sajátos mentalitásnak a nürnbergi értelemben nem-zsidó képviselőit is hozzácsapják a zsidósághoz. Csoportként csak a zsidók ilyenek (mármint distanciáltak), továbbá ezek a nem-zsidó distanciáltak igen nagy vonzalommal viseltetnek a zsidóság iránt – írod. (S 87, 89 sk.) A szegedi előadásban pedig még egy kicsit ennél is tovább mész. "...ha ma valaki valamilyen értelemben a humán értelmiséghez akar tartozni, akkor előbbutóbb azt látjuk, hogy elsajátítja ezeket a zsidó magatartási formákat. Bizonyos szempontból zsidó lesz, anélkül, hogy mondhatná magáról, hogy zsidó."4

A legszemélyesebb tapasztalataim egy része messzemenően alátámasztja, amit állítasz. Egészen biztosan rengeteg minden rám ragadt azokról a "zsidó" értelmiségiekről, akiket annak idején a szombathelyi szakkollégiumban volt szerencsém hallgatni – nem alaptalan tehát azt állítani, hogy elsajátítottam, akaratlanul is, bizonyos zsidó magatartási formákat –, s közvetlen tapasztalataim igazolják azt is, hogy némelyek – akiknek erre van szemük – valóban zsidóként tekintenek rám.

Mégsem akaródzik elfogadni, amit mondasz. Alighanem azért, mert ahogyan te – éppen úgy, mint Hannah Arendt – azt érzed, hogy "és mégis zsidó vagyok" (S 66, 69,162); még akkor is, ha mindeközben magyar vagy, nem akarsz Izraelben élni, nem vagy vallásos stb. (S 166, 175), én meg azt érzem, hogy "és mégis magyar vagyok".

Megpróbálom röviden elsorolni, mi lehet e mögött. részben némi hiúság. Azt szeretném hinni, hogy nem azért vagyok, aki vagyok, mert valamihez asszimilálódtam, hanem mert mindig is ilyen voltam, s hogy akkor is éppen ilyen lennék, ha egyetlen "zsidóval" sem találkoztam volna életemben. Ismét Arendttel élve, páriának születtem. Már az óvodában sem sündörögtem az óvó néni körül, hogy az én kezemet fogja meg, ha sétálni megyünk, és a hadseregben is a fensőbbséget nyíltan elutasító "sittesek" (akik ültek már börtönben) voltak a barátaim, s nem tisztek körül sündörgő "táposok" (akiket, hozzám hasonlóan, egyetem vagy főiskola előtt kaszniztak be). Amióta az eszemet tudom, mindig mindenféle hatalom taszított, és minden patetikus gesztus (lehetett szó akár számomra is szent ügyről) azonnal blaszfémiára sarkallt.

Egyre inkább tudatosul bennem a magyar identitásom. Igaz, ez alig-alig hasonlít a bőszmagyarok nemzettudatára, és – alighanem – jellegzetes páriaattitűddel párosul. Legfőképpen a határon túli magyarokkal való szolidaritás érzése táplálja. Amíg nem jártam Erdélyben – jó régen volt már, hogy először mentem – nem igen jelentett számomra semmit a magyarság, mert magától értetődő volt. éppen úgy, mint az, hogy ember vagyok, nem kutya. Ott azonban azt láttam, hogy honfitársaim számára magyarnak lenni életfeladat, s hogy nemzeti hovatartozásukért foggal-körömmel harcolva olyasmit védenek, ami nekem is fontos. Magától értődően fontos. ránk – odaátról jöttekre – pedig úgy tekintettek, mint messziről jött testvéreikre: Isten áldja meg magukat, hogy eljöttek – mondta egy asszony, éppen Farkaslakán, sosem fogom elfelejteni. (Szinte ugyanezt meséli el Erdélyi Ágnes is a Bibó-emlékkönyvben közölt esszéjében,5 csak az ő történetében ott van még egy csavar, hiszen ő zsidóként élte át ezt az élményt.)

Nemigen tudok viszont büszke lenni a magyarságomra (mert ez adottság és nem teljesítmény). Nem tartom az anyaországbeli magyarokat védelemre szorulónak (a gonosz Nyugattól, a beépített ügynökeiktől, vagy nem tudom kitől). Nem érzem, hogy szüntelenül meg kellene vallanom nemzeti hovatartozásomat. (Még azt sem tudom felfogni, hogy mi a csudáért kell minden középületet kilobogózni – tudom, másutt is így van –: nehogy azt higgye valaki, hogy Ausztriában vagy Szlovákiában vagyunk? Senki sem hiszi. Vagy, hogy jelezzük: ezt nem adjuk? Nem akarja senki elvenni.) és nem hiszek semmiféle örök magyar-szubsztanciában sem.

A legintenzívebben talán abban a szégyenben élem át hovatartozásomat, amit olykor egyes honfitársaim viselt dolgairól értesülve érzek. Legutóbb akkor szembesültem ezzel – méghozzá engem is meglepő erővel –, mikor a rádióban hallottam azt a "mókás" versikét, ami Korniss Péter és Závada Pál roma-interjúkötetének6 címét ihlette: "Egy sor akác, egy sor fűz, / egy sor cigány, egy sortűz." A szégyen, amit éreztem – ezt fontos hangsúlyoznom – a legkevésbé sem volt absztrakt. Hanem például a kötet egyik interjúalanya, Szalóki Ági énekesnő – akit én is és a gyerekeim is nagyon szeretünk – előtt szégyelltem magamat.

Továbbá egyre fontosabb számomra a szülőföld: az a vidék, az a falu, ahol felnőttem. Pedig gyerekkoromban semmit nem jelentett: az állatokat büdösnek találtam, a kétkezi munkát meg robotnak. Amikor rajtam állt, leginkább csak olvastam vagy fociztam. Most meg úgy érzem, hogy minden érzésemben és gondolatomban benne van, honnan jöttem.

és az a gyanúm, hogy soha nem fogom magamat otthon érezni Budapesten, ott, ahol ez az általad emlegetett humán értelmiség nagyszámban tenyészik. Furcsa érzés. Mindig rezzori remek regénye, az Egy antiszemita emlékiratai jut ilyenkor az eszembe. Egyfelől Budapest az én fővárosom. Ott van a falakban és a kövekben az egész magyar történelem és irodalom. Néhány napja elsétáltam a Körtértől az Astoriáig. Fantasztikus, ki-mindenkivel találkoztam: Kosztolányi, Karinthy, Ottlik, Lukács, Vörösmarty, Károlyi (Mihály).

Ugyanakkor mindig idegen vagyok itt: akkor is, amikor magamban kószálok, és akkor is, amikor ilyen-olyan társaságban időzöm. Egy icipicit – megfoghatatlanul, de mégis érzékelhetően – minden más: az arcok, a ruhák, a mentalitás, a gesztusok.

Hogy ez az idegenség-érzés "a zsidóktól" van-e, nem tudom megmondani. Pontosabban, azt hiszem, hogy nem lehet tudni. Budapesttől van és a budapestiektől. (Debrecenben, Székelyudvarhelyen, Pécsen nem érzem.) Ha Budapest zsidó város – részben az –, akkor "a zsidóktól". De azt hiszem, nem a zsidóságukból eredően, hanem a nagyvárosi voltukból. Budapest egy másik ország, hiába beszélnek ott is magyarul.

Mindezzel persze egy jottányit sem cáfoltam meg, amit fönt idéztem tőled. Ezek az én személyes érzéseim, amiknek semmi köze nincsen a szociálpszichológiai és történeti–szociológiai tényekhez – mondhatnád –, és megint igazad lenne.

Sőt egy pszichológus – gondolom – nagyon is tipikusnak tartaná, amit elmeséltem. Íme, egy "nem-zsidó zsidó", akinek ahhoz hasonló identitásproblémái vannak, mint az asszimilált zsidóknak, s mindezt tetézi még némi látens antiszemitizmus is, amit a pasas nem hajlandó magának bevallani – diagnosztizálhatná.

Nem vitatom, értelmezhetjük így is, és akkor ki is tehetjük a pontot ennek a levélnek a végére. (És kár volt belekezdeni.) Én azonban nem is tudom, és nem is akarom így magyarázni az elmondottakat.

Inkább úgy szeretnék rájuk tekinteni, mint olyan "dolgokra", melyekhez a készen kínált elmélettől hátráltam vissza, és amikre – s még néhány másra, mindjárt rájuk térek – talán új konstrukció építhető.

Arról, hogy vannak (voltak) zsidók, már gyerekkoromban hallottam ezt-azt. Az első világháború utáni földosztást az itt élő egyes zsidók földjeit kiutalva bonyolították le – mesélte öregapám. Tőle tudom azt is, hogy egy időben egy Kohn nevű zsidóval járt vásárokba. Lovakat adtak-vettek. Igen rendes és jólelkű ember volt ez a Kohn – szokta mondani. Aztán sokszor emlegették a Kabost is (Lászlót, a színészt), akinek rokonai éltek a faluban. Nagy fülű, vörös, szeplős zsidógyerek volt – jegyezte meg mindig öreganyám, amikor feltűnt a tévében.

S része a családi legendáriumnak egy történet a másik nagyanyámról. A deportálások után az anyósa elzavarta, hogy vegyen néhány dolgot az elhurcoltak javaiból rendezett kótyavetyén. Feldúlva és felháborodva jött vissza. – Az a mocskos Füzi vezette a licitet a Róth bekecsében, meg fogja verni az Isten – mondta, és nem vitt haza semmit. Azoknak már mindegy – dühöngött az anyósa. Akkor sem – felelte lehajtott fejjel, de határozottan – legalábbis így szokta ezt anyám elmesélni.

Az egykori kicsiny zsidó kolóniából, mire én megszülettem, mindössze ketten maradtak. Steier néni, akit mindenki szeretett, és "a Steier" (a fia), akit mindenki utált. de nem azért utálták, mert zsidó, hanem mert – a róla szóló történetek alapján kétségkívül – igen kellemetlen ember volt.

Lehet, hogy ezek az emléktöredékek nem reprezentálják a falu hangulatát és nézeteit – nekem is gyanúsan idillikus a kép, ami különben igen hasonlatos az általad elemzett Cahnmann landjudékról adott beszámolóira (A német zsidóság. S) –, de nekem ezek az emlékeim vannak.

Hús-vér zsidót (pontosabban olyan személyt, akiről tudtam, hogy zsidó) először főiskolás koromban láttam közelről. Az egyik tanárnőm nyakában – ő adta elő a magyar őstörténetet – nagy, arany Dávid-csillag lógott. Tetszett ez a gesztus, olyasfélének éreztem, mint amikor én rávasaltam a vörös Rolling Stones-nyelvet a dzsekimre gimnazista koromban.

Aztán olvastam mindenféléket a zsidókérdésről (Bibót is, mást is), de ezeknek számomra csupán elméleti – történetszociológiai és etikai – relevanciája volt. Másmilyen nem is lehetett, hiszen sehol a láthatáron nem volt egyetlen zsidó sem. (Kivéve persze az imént említetteket.)

Kicsit később volt szerencsém találkozni néhány pesti "zsidóval". Többnyire a szakkollégiumba jöttek hozzánk előadni. Hogy "zsidók", azt legtöbbször nem tudtam róluk, bár volt, aki ezt, így vagy úgy, közölte, én meg – azt hiszem, egészséges erkölcsi érzékkel – nem érdeklődtem a pedigréjük iránt. De akár zsidók voltak, akár nem: én magyarnak láttam őket. Magyarul beszéltek, többnyire Magyarországról beszéltek, és kétségbevonhatatlanul elkötelezettek voltak az ország iránt, melyben éltünk.

Talán egy kicsit jobban megvilágítja akkori viszonyulásmódomat az alábbi kis történet. Egy barátommal és annak barátjával álltunk valahol a körúton, és azon tanakodtunk, hogy megnézzük-e a Titánia, Titánia című új Bacsó-filmet, amikor odalépett hozzánk egy idősebb férfi, és beszédbe elegyedett velünk. – Ez a film is csak arra jó, hogy felerősítse az antiszemitizmust [merthogy egy rákosira emlékeztető diktátorról szól, Rákosi (Róth) meg tudvalévőleg ... stb.] - mondta, majd addig-addig unszolt bennünket, amíg beültünk vele egy közeli presszóba.

Rejtélyes alak volt. Azt állította, hogy régóta Franciaországban él, Kende Péter sleppjéhez (ez az ő kifejezése volt) tartozik, és persze zsidó. (Máig sem vagyok benne biztos, hogy nem provokátor volt-e, de ez most mindegy is.) Arról faggatott bennünket, hogy van-e Magyarországon antiszemitizmus, meg, hogy mi, mit gondolunk erről. Cigányellenesség van, antiszemitizmus nincs – állítottuk egyöntetűen mind a hárman, ő pedig láthatóan elkönyvelte, hogy három egészen hülye gyereket sikerült kihalásznia. (A másik két fiú veszprémi volt, és mind a hárman történelmet tanultunk.) Aztán, ahogyan tovább folyt a beszélgetés, láthatóan egyre jobban elképedt: mert mindhárman mindent tudtunk (ez túlzás, igen sok mindent) a 20. századi történelemről, beleértve ebbe a zsidókérdés és a holokauszt történetét is. (Már félig-meddig benne voltunk a rendszerváltásban, és faltuk a nemrég még tiltott könyveket, ezekből voltunk olyan kikupáltak.) Nem értette. Nem hülyék, mindenfélét olvastak, és mégis azt állítják, hogy nincs antiszemitizmus? ráadásul még annak sem adják jelét, hogy ők maguk antiszemiták lennének. Hogy lehet ez?

Rettenetesen sokáig próbálta kiugratni a nyulat a bokorból (és közben még egy sört sem fizetett nekünk; pénzünk nemigen volt, az üres kávéscsészénk fölött ültünk – ez életem legnegatívabb zsidó-tapasztalata), aztán végül föladta, és elbúcsúztunk.

Mindezt azért meséltem el ilyen hosszasan, mert szeretném, ha megértenéd és elhinnéd nekem azt, amit egy tősgyökeres budapesti és főleg egy pesti zsidó – azóta már többször szembesültem ezzel – szinte el sem tud képzelni.

Tudtuk, hogy a két háború közötti Magyarországon a közbeszéd kulcseleme volt a zsidókérdés. Tudtuk, hogy igen erőteljes volt az antiszemitizmus. Tudtuk, hogy a pesti zsidók számottevő hányada megmenekült, s hogy a fővárosban ma is vannak antiszemiták. Tudtuk, hogy a holokauszt olyan seb, amely máig sem hegedt be. Mindennek ellenére egyikünk sem volt képes "a zsidókban" nem magyarokat látni, és egyikünk sem tudta felfogni, hogy ezek a magyar kultúrájú emberek miért ne tartoznának a nemzethez – még akkor is, ha zsidó identitásuk is van –, s hogy mik lehetnének azok a gazdasági–társadalmi– kulturális hatások, melyek akármilyen zsidókérdést involválhatnának. Igaz, Pesten létezik valamilyen atavisztikus antiszemitizmus, de ez táptalaj híján előbb-utóbb egyszerűen elsorvad – véltük.

Nem az az érdekes, ahogyan gondolkodtunk, hanem, ahogyan percipiáltunk. Nem úgy döntöttünk, vagy ítéltünk, hogy márpedig "a zsidók" igenis magyarok, hanem úgy láttuk. S következőleg, még ha akartunk volna sem lettünk volna képesek ezen változtatni. és nem csupán a politikai nemzet részeként tekintettük honfitársainknak az általunk ismert "zsidókat", hanem még inkább mint a kulturális nemzet tagjait. Hiszen magyar a kultúrájuk, s közülük számosan jelentős teljesítménnyel gazdagították a magyar nyelvet, tudományt, művészetet stb. – a mi kultúránkat.

És ma sem gondolom, hogy naivak lettünk volna. Még az antiszemitizmus atavisztikusnak ítélésében sem. Mert azok a társadalmi problémák, amelyek – állítólag – a két háború között zsidókérdést involváltak, ma már egyszerűen nem léteznek. (Hogy valóban az ismételten fölemlegetett anomáliák involválták-e a zsidókérdést, vagy inkább maga az erősödő és végül diabolikus méreteket öltő antiszemitizmus – nem tudom eldönteni. Annak ellenére hajlok arra, hogy az antiszemitizmusból lett a zsidókérdés, hogy nem csak Szekfű szerint voltak olyan valós társadalmi problémák, melyek kiindulópontot jelenthettek,7 hanem, például, a "zsidó" Jászi is így vélekedett.8 Sőt, te is azzal kezded a Gyurgyák János könyvéről írt esszédet, hogy "zsidókérdés igenis volt". – S 58)

De ha föl is tesszük, hogy – mondjuk – Szekfű elemzése helyes, akkor sem vonhatjuk kétségbe, hogy az általa (is) elősorolt problémák azóta eltűntek. A felületesen asszimilálódott galíciai zsidók9 leszármazottjai már legalább négy nemzedék óta élnek közöttünk. (És nem mentek el, amikor tehették volna, pedig lett volna hol másik hazát találniuk.) A silány tömegkultúra előállításában nem csak "a zsidók" jeleskednek, hanem boldogboldogtalan, aki odafér a húsosfazék közelébe. A gazdasági vagy a kulturális élet zsidó túlsúlyáról ma már komolytalan beszélni és így tovább. Olyan zsidókérdés, melyet nem maga az antiszemitizmus teremt, már csak azért sem lehet, mert nincs elég zsidó. Pontosabban, akkor nincs, ha nem csapjuk hozzá az igazi zsidókhoz (azokhoz, akiknek van zsidó identitása), a magamfajta "nem igaziakat". Ha pedig a föntiek helytállóak, akkor a tudományos, kulturális, politikai életben ismételten felbukkanó zsidó–nem zsidó konfliktusokat nem tekinthetjük többnek, mint olyan bandaháborúknak, melyeknek egyik (vagy olykor mindkét) tábora a zsidókérdésre hivatkozva értelmezi a maga pozícióját. Naivnak csupán egyetlen kérdésben tartom az ifjúkori álláspontomat. Ma már úgy vélem, nem kizárható az antiszemitizmus oly mérvű megerősödése (tudjuk, ehhez nincs szükség zsidókra), mely valóban zsidókérdést eredményezhet. Nem hiszem, hogy ez valószínű, s főleg nem, hogy már a küszöbön van, de nem kizárható.

De biztosan igaz-e, hogy én (és a hozzám hasonlók; azt remélem számosan) a magyar zsidókat teljesen magyarként percipiálom? – kérdeznél talán vissza. (S ez a döntő kérdés.) Próbáltam magamat tesztelni más – a közelemben élő – magyarországi kisebbségekhez való viszonyomra reflektálva. S a válaszom, továbbra is, határozottan igen.

Ez a percepció azonban szétválaszthatatlanul összekapcsolódik a kettős identitás lehetőségébe vetett meggyőződéssel. Mert az utóbbi nélkül minden azonnal összezavarodna. A horvát (vagy ahogyan errefelé mondják: krabót), vend, cigány származású honfitársaimat kétségkívül nem tudom csak magyarnak látni, még akkor sem, ha egyikük-másikuk csak magyar szeretne lenni. Pedig azt gondolom, hogy helyénvaló volna a döntésüket tiszteletben tartani. De hiába gondolom, mert ők mégiscsak vendek, horvátok vagy cigányok.

Ugyanakkor azonban éppen ennyire nyilvánvaló az is, hogy ezek a krabótok, vendek, németek stb. egyszersmind magyarok is. Aki magyar kultúrájú és magyarnak érzi magát, az magyar; nem kevésbé az, mint a "szimpla" identitásúak. Ez a másik identitás olykor gyengíti a magyart, olykor viszont éppen erősíti. A környékbeli horvát és német falvak az első világháború után mindent megtettek azért, hogy szülőföldjük Magyarországhoz tartozhasson. Ha nem álltak volna ki emellett, most alighanem osztrák állampolgárok lennének. Volt tehát módjuk választani, és magyarnak választották magukat. éppen úgy, mint azok a zsidók, akik megfelelő nyelv- és szaktudással bírtak, barátok vagy rokonok várták volna őket más, boldogabb országokban, mégis maradtak. (Az én magyarságom ebből a szempontból silányabb: hiszen csak belecsöppentem, még akkor is, ha aztán igent mondtam rá.)

Ezzel szemben szokás hivatkozni arra, hogy határhelyzetekben mégiscsak mindig kiderül, melyik az igazi nemzetisége a kettős identitásúaknak. (Te is említed ezt. – S 84) Nem vitatom, valóban voltak, ergo lehetnek újra, bár rövid és középtávon ez szinte kizárt, olyan történelmi helyzetek, amikor az egyik vagy a másik kettős identitást lehetetlen fenntartani. Ám ilyenkor nem lelepleződik a feladott azonosságtudat hamis volta, hanem összeomlik a régi identitás. Semmiben sem különbözik ez attól, mint amikor énképünk más jelentős összetevői vagy akár az egész énképünk omlik össze. és abból, hogy valami összeomlott, nem következtethetünk arra, hogy az nem is volt igazi, sőt még arra sem, hogy nem volt eléggé erős. (Nincs olyan erős identitás, mely ne omolhatna össze.) Esetről esetre kell megvizsgálnunk, hogy mi történt, csak azután dönthetünk. (Elemeztem ezt a problémát a Fridemann úr és az emberi természet című írásomban10 – olvastad.)

Lám, ugyanoda lyukadtam ki, ahová te is: hogy a probléma megoldása a kettős identitás elfogadása volna. (S 65 skk. 84 sk.) De csak eddig a pontig értünk egyet, hiszen te azzal folytatod, hogy ebben a régióban a kettős identitást lehetőségként és realitásként legfeljebb csak a kisebbségi sorban élők fogadják el, a többségiek nem. (S 84) Én meg éppen azt akartam hihetővé tenni, hogy Magyarországon ez ma már nem feltétlenül van így. (Ellentétben Romániával vagy Szlovákiával, melyre nézve alighanem igaz a tézised.) Mert aki hozzám hasonlóan percipiál, annak a percepciója előfeltételezi a kettős identitás elfogadását is.

Most már talán van némi esély arra, hogy érthetően el tudjam mondani, mi is bosszant a zsidó-írásaidban. Amikor te a magyar társadalmat magyarokra, zsidókra és kvázi-zsidókra osztod fel, olyan címkét ragasztasz rám, amit én nem szeretnék magamon látni. "Szekfű problémafelvetésének komolyan vétele nélkül semmiképpen sem érthetjük meg azt a még ma is szembetűnő, sok közép-európai országban, mindenekelőtt azonban Magyarországon döntő szerepet játszó jelenséget, hogy a kulturális antiszemitizmus, az a tény, hogy a »nemzeti kultúra« képviselői mindazt, ami nagyvárosi, idegennek, alapjában véve zsidónak tartják, azzal magyarázható, hogy a »nemzeti kultúra«, minthogy csakis az úgynevezett nemzeti sorskérdésekkel való foglalkozást tartja fontosnak, s így egyre inkább elveszíti kapcsolatát a modernitás problémáival, egyáltalán semmiféle mélyebb magas kultúrát nem képes létrehozni. Mindenki zsidó, akit nem a nemzet sorskérdései, hanem a modern ember problémái, a modern ember egzisztenciális kérdései izgatnak." (S 79)

Misu, én értem, hogy nem ezt akarod mondani, de mégis: ezekben a mondatokban elvitatod tőlem a magyarságomat, éppen úgy, mint azok a bőszmagyarok, akik ugyanezt ellenkező értékhangsúllyal vágják a fejemhez, és azt képzelik, hogy a Jóisten őket bízta meg azzal, hogy eldöntsék, ki a rossz és ki a jó magyar.

Ennél azonban sokkal jobban zavar, hogy ugyanabban a fogalmi keretben gondolkodsz, mint az antiszemiták, és ezáltal ugyanazt a társadalmi valóságot konstituálod tovább, amit ők.

Van még valami, amit bántónak találok. "...én mint magyar (jóllehet nem mindenki szeretné tudomásul venni, hogy az vagyok, nem pedig büdös zsidó, ami persze szintén vagyok, ha tán nem is büdös) a többséghez, Ti mint magyarok a nemszeretem kisebbséghez tartoztok..." – írod a kolozsvári Egyed Péternek válaszolva.11 de miért az antiszemiták regard-ja által engeded alakítani magadat, és miért nem az enyém által? (Meg persze a számtalan hozzám hasonló "magyar" barátodé és tanítványodé által.) Miért nem mi vagyunk a jogosult kivételek? Az előbbiek fontosabbak neked?

Tudom, hogy nem így értetted, és érzem a mondatból sugárzó keserűséget is, ennek ellenére a konstrukció, amit elfogadsz, mégis errefelé hajlít: vannak a "magyarok" – akiket, ha nem is mind antiszemiták, de kulturális szakadék választ el a "zsidók"-tól –, és vannak "a zsidók": igaziak és a hozzájuk asszimilálódottak. S ezek az asszimiláltak, értelemszerűen, nem képviselhetik a szemedben a magyarságot – az ő regard-juk indifferens –, hiszen nem is igazi magyarok.

És nem csak te vélekedsz így, hanem a legtöbb magyar eszme- és társadalomtörténet is ugyanezen az oppozíció köré épül föl. (Csak azokban ez többnyire implicit marad, és olykor többszörös áttételen keresztül jelenik csupán meg.) A "zsidó" szerzők panteonjában szinte csak baloldali (olykor szélsőbaloldali) radikálisokkal találkozhatunk (akik persze maguk is "zsidók"). Nemrég került a kezembe Litván György életműsorozatának második kötete.12 Nagy élvezettel olvastam végig. (A szerző többször is vendégünk volt a szakkollégiumban, így aztán olvasás közben ismételten felidéződtek előttem a kissé vontatott, de mindig jól felépített és okos előadásai. Szerettem őt hallgatni.) Amikor azonban nem az írásokat külön-külön, hanem a könyvet, mint egészet vettem szemügyre, mélyen problematikusnak kezdtem érezni a megközelítésmódját. A kötet mint kötet ugyanis azt a benyomást kelti, hogy említésre méltó történelmi személyiségek kizárólag csak a baloldalon voltak. Erről, egyfelől, persze nem a szerző tehet, hiszen az írások többsége alkalmi, s nem egy szisztematikus eszmetörténet darabjai, másfelől azonban mégis beszédes a válogatás: Litván György érdeklődése csak erre az igen szűk spektrumra terjedt ki. S még beszédesebb az, ahogyan a szerző Duczynska Ilonát méltatja: "De ő nem is a »szerepet« és a látványosságot kereste. Szabó Ervin tanítványaként a szálak szívós szövögetésében, a mindennapi, csöndes konspirációban volt igazán elemében. Csak utolsó éveiben árulta el – még akkor is szemérmes tartózkodással –, hogy 1917 tavaszán teljesen felkészült egy Tisza István elleni revolveres merényletre, amelyet végül a miniszterelnök hirtelen bukása tett feleslegessé. Bizonyos, hogy neki nem reszketett volna a keze."13 Tanár Úr! – kérdezném, ha lehetne még – biztos, hogy azért kell szeretnünk Duczynska Ilonát, mert nem remegett volna a keze? És biztos, hogy olyan derék dolog lett volna lepuffantani a magyar miniszterelnököt (még ha ő volt is a "vad geszti bolond", "úrnak, magyarnak egyként rongy"14)?

S ugyanezt találjuk Szabó Miklós munkáiban is (akinek észjárását, egyébként, máig csodálom): követhető hagyományt ő is csak az urbánus baloldalon lát, szinte csak azokban, akik 1867 és 1945 között a kulturális és a közélet perifériáján helyezkedtek el.

A "jobboldalon" pedig – amennyire meg tudom ítélni – még rosszabb a helyzet. ők meg valamilyen szellemi revizionizmusra fölesküdve igyekeznek kisatírozni mindenkit, akit a másik oldal jelentősnek tartott, és megpróbálnak tisztára mosni mindent, ami – szerintük – magyar. (Kivételek szerencsére azért vannak, itt is, ott is, szándékosan sarkítottam ezt kicsit.)

Azt a logikát, ami ezeket a konstrukciókat fenntartja és működteti (akár baloldali, akár jobboldali változatban), Csoóri Sándor nagy port felvert írásait alaposabban tanulmányozva sikerült jobban megértenem.15 [A '93-as Csoóri-írásodra (Megkésett reflexiók) 16, engedelmeddel, nem reflektálok, mert azóta már mintha mást gondolnál, meg ott nem is az érdekelt, ami itt és most engem. Ha ezt az esszédet is bevonnám a vizsgálatba, csak fölöslegesen bonyolítanám a dolgokat.]

Régen volt már, de alighanem mégis mindenki emlékszik az elhíresült szentenciákra: "...pártok születtek, kikiáltottuk a köztársaságot, megalakult az új parlament, és a szovjet csapatok elkezdték lassú kivonulásukat az országból. [...] Hogyan lehetséges mégis, hogy ezekben a sikeres időkben a nemzet nem tudott megállni valamelyik fordulónál vagy valamelyik magaslaton, s jó mélyet lélegezni a változások levegőjéből? Ezzel a lélegzettel – vérszerződés helyett – egységesülni, hogy utána a különbözés természetes határai mellett szétváljunk ismét. Sokan ezt nemhogy nem igényelték, zavarta is volna őket. Együtt a nemzet? Miféle idejétmúlt óhaj ez? [...] Egy szót se szólnék, ha valamilyen újabb kori erkölcsi elnyomorodás végösszege volna ez a vélemény. De be kell vallanom, hogy én nem erkölcsi elnyomorodást érzek mögötte, hanem egészen másfajta érdeket, illetve világérzékelést. Mondhattam volna agressziót is. [...] ...manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot. Ehhez olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig még nem ácsolhatott soha." (254 sk.)

Ezekhez a félreérthetetlennek tűnő mondatokhoz kétféle magyarázatot fűzött a költő: egyet a Nappali hold későbbi naplójegyzetében, s egy másikat a Kertész Ákoshoz írt levelében. Annak ellenére, hogy a két írás egyes szakaszai szinte mondatról mondatra megegyeznek, mégis egészen mást állítanak.

Az első kommentár lényegében elmeséli, hogyan lett Csoóri antiszemita. (Értsd: hogyan alakult ki "a zsidókkal" szembeni antipátiája.) "Zsidó? Nem zsidó? Nemcsak, hogy nem érdekelt, de fogalmam sem volt ilyesmiről." – kezdődik a történet. (N 285) Aztán ismételten azzal kellett szembesülnie, hogy minden alap nélkül antiszemitaként bélyegzik meg – folytatja –, s mindeközben lassanként kénytelen volt tudomásul venni azt is, hogy zsidók és magyarok a legújabb kori történelem alapvető fontosságú eseményeiről – azokról, melyekhez viszonyulva, szerinte, megformálódik nemzeti identitásunk: Trianon, a vészkorszak, az 1945-ös felszabadulás/megszállás, a kádári konszolidáció –, másként ítélnek. (N 283 skk.) S végül következett a rendszerváltás körüli idők nagy konfliktusa, a szabad demokrata "zsidók" önös hatalmi érdekből elkövetett nemzetárulása,17 és ezzel betelt a pohár: "Akkor hát mi volt az oka annak, hogy a néhány nappal ezelőtti jegyzetet, ha szorongva is, de megírtam? Hasonló mélylélektani kisiklás, mint Spiróé? Vagy valami más? Igen, más. Valami évek óta halmozódó keserűség. Valami módszeresen megtervezett lejárató hadművelet. Hisz, amit fél életemen át csak arctalan és kóbor pletykák suttogásából szűrhettem ki – hogy mi magyarok minden tulajdonságunkat megelőzve általában nacionalisták és antiszemiták vagyunk –, azt az utolsó két évben a legrangosabb világlapok rovataiban olvashatom." (N 290 – Kiemelés: S. I.)

Szomorú és megrendítő történet, még akkor is az, ha az olvasó sok mindent másképpen lát, itt-ott csúsztatásokat fedez fel, és úgy érzi, hogy az elbeszélés egyoldalú. Megrendítő, mert Csoóri szubjektív hitelessége nyilvánvaló – számomra legalábbis az –: ő ezt élte át.

A Kertész Ákosnak írt levélben viszont visszautasítja az antiszemitizmust, s amit ott mond, arra valóban nem is illik rá ez a szó. Az asszimiláció '45 után megakadt; Magyarországon élnek zsidók és magyarok; amit a zsidók mostanában ('90 után) képviselnek, azt ő pusztítónak tekinti – röviden összefoglalva mindössze ennyit állít. S nem is szőröstül-bőröstül utasítja el a "zsidó" hatásokat: "... engem a kultúrában történő asszimiláció nemhogy zavar, egyenesen izgat is! [...] Van azonban életünknek egy rejtett dimenziója, amelyet – különösen ebben a leromlott állapotunkban – védenünk kell: a nemzet, a nemzeti tudat, a magyarság önvédelmi ösztönének hagyománya. Beszéljünk tisztán: Tőled, Fejtőtől, Mezei Andrástól, Kende Pétertől és még számtalan más hozzájuk hasonló értelmiségitől egyáltalán nem féltem. Sőt elvárom tőlük, hogy segítsenek. De attól a szinte ösztönös gondolkodásmódtól, amely magától a nemzet fogalmától is idegenkedik, sőt valamilyen hamis európaiság fölényével legyint rá, bizony-bizony féltem." (339)

Mi kifogásolni való van abban, ha valaki így gondolkodik? Csoóri Sándornak súlyos aggályai vannak azzal szemben, amit egy – általa zsidóként megjelölt – társadalmi csoport tesz – lelke rajta. Hogy ezt a csoportot azonosítja a zsidókkal, az viszont már kétségkívül nem szerencsés – sőt igen rossz ízű. (Még Csoóri számára sem szerencsés, hiszen – mint a fönti idézetben is –, ismételten sorolgatnia kell, hogy ki mindenkire nem vonatkozik, amit mondott. – N 255, 337)

De mentségére szólhat, hogy ebben a kicsi, belterjes hazában úgyis mindenki tudta, kikről beszél – még én is kapásból fel tudnék sorolni nyolc-tíz nevet a tévedés kockázata nélkül, pedig igazán nem voltam és vagyok ezekben az ügyekben bennfentes –; hogy a szóban forgó személyeknek – saját bevallásuk szerint – van zsidó identitása is; s hogy ő a kárhoztatott megnyilvánulásokat azokból az élményekből vezette le, melyek specifikusan a magyar zsidóságnak voltak az élményei. Sőt még azzal is kiegészíthetjük a mondottakat, hogy a kettős identitás lehetőségét sem tagadja (N 284, 334 sk.), és a politikai nemzetből sem kíván senkit kirekeszteni (egy helyütt "zsidó származású magyar polgárok"-ról beszél – N 338).

Ugyanakkor a felháborodást kiváltó mondat a fordított asszimilációról erkölcsileg elfogadhatatlan és felháborító. Az, mert nemigen értelmezhető másképpen, mint egy homályosan meghatározott csoport másodrendűvé minősítéseként. S még a politikai nemzetből való kirekesztés is ott lebeg a mondat fölött, hiszen félreérthetetlen az üzenete: "a zsidók" okosabban tennék, ha kevésbé volnának harsányak, és egy kicsit meghúznák magukat. (S ezt a ki nem mondott jó tanácsot csak még egyértelműbbé teszi, hogy Csoóri – amint ezt másutt elmondja – a parlamentáris demokráciát nem önértéknek tekinti, hanem csupán olyan, jó esetben hasznos intézménynek, mely a nemzet felemelkedését szolgálja. – N 256, 296)

Ő azonban nem ezt akarta mondani, teszi egyértelművé a Kertésznek küldött levélben: "...ezt a rögeszmés szétválasztást nem én találtam ki. Évtizedeken át rám kényszerítették" – írja. (337 – Kiemelés: S. I.) Fáj neki, hogy megsértette "zsidó" barátait, és nem is érti pontosan, hogyan is mondhatta, amit mondott, s hogy mit is mondott egyáltalán: "Ákos, én minden érintett zsidó származású magyar polgártól nyilvánosan bocsánatot kérek, ha magyarságában megbántottam, de akkor nyelvileg és fogalmilag segítsetek nekem, hogy ezt az egész taburendszert a mélylélektani borzalmaitól elszakítva tisztába tehessük." [Ezeknek a mondatoknak a hitelességét részben megerősítik a Nappali hold későbbi reflexiói (N 282 skk.), részben pedig kétségbe vonják. Megerősítik, amennyiben valóban arról árulkodnak, hogy a szerzőben egymásnak ellentmondó gondolatok és érzelmek kavarogtak, és kétségbe vonják, hiszen egészen más felé tartanak.]

Nos, tisztába tenni, azt hiszem, lehet, de megoldás nem létezik. Mi történt? Csoóri Sándor, éppen úgy, mint te (S 105, 116, 164 skk.) vagy én, a kultúrnemzet fogalmát tekinti az európai népek identitását meghatározó nemzetfogalomnak. És éppen úgy, mint én (de gondolom, te is) feltételezi, hogy a nemzeti identitás lehet erősebb vagy gyengébb, s hogy – következőleg – léteznek fokozatok. S ez alighanem vitathatatlan. Nem vonom vissza a kettős identitás kapcsán hangoztatott meggyőződésemet, ha azt állítom, hogy egy Magyarországtól távol felnőtt, magyarul nem, vagy csak gyengén beszélő, önmagát elsősorban már a szülőföldjén élőkkel azonosító, de azért némi magyarságtudattal még rendelkező személyt nem tekintek ugyanannyira magyarnak, mint aki itt született, itt szocializálódott, és itt él. Vagy hasonlóképpen, azt sem, aki házassága vagy munkája révén keveredett ide, és vert itt gyökeret. Sőt még azt sem – maradjunk a tárgynál –, aki elsősorban zsidónak vallja magát, s csak másodsorban magyarnak. (Az utóbbit bizonyára meg is sérteném, ha "lemagyaroznám".)

S Csoóri sem gondol mást. A különbség csupán mennyiségi. Igaz, ez a mennyiség igen tetemes. Az ő szemében az összes "magyar származású zsidó polgár" csupán egy alacsonyabb minőségét hordozza a magyarságnak mint attribútumnak. Úgy sejtem, hogy szinte aritmetikailag is leírható, mennyivel alacsonyabbat. Az optimálisnak vehető magyar identitásból (ami föltehetően azonos a csak magyar nemzettudattal rendelkezők identitásának intenzitásával) le kell vonnunk a szóban forgó személyek zsidó identitását, és akkor megkapjuk az eredményt.

De ezért sem illetheti őt szemrehányás. Ha így érzi, hát így érzi. Sőt még az sem volna a szemére vethető, ha egyszerűen csak azt mondaná, hogy taszítja őt a "zsidó mentalitás". Mert van ez így: van, amit szeretünk, és van, amit nem.

S még azért sem kárhoztatható, hogy úgy gondolja, egyes helyzetekben az erősebb identitásúaknak lehet több szava. (Én is azt gondolom, hogy elsősorban az örmény származásúakra tartoznak a magyarországi örmények belügyei, rám meg csak annyiban, amennyiben ugyanahhoz a politikai közösséghez tartozunk.) És ahhoz is elvitathatatlan joga van, hogy ítéljen azokról a szituációkról, ahol ő az erősebb identitásúaknak adna nagyobb beleszólást.

Eddig tehát rendben van, ám itt egyszer csak – szinte észrevétlenül – átlépünk egy olyan határt, amit nem volna szabad még megközelítenünk sem. Vagy pontosabb inkább, ha úgy fogalmazunk, hogy a "kultúrnemzet" és a "politikai nemzet" fogalmai között egyes területeken nincs is határ, mert szétválaszthatatlanul összefonódnak, s ennek következtében vannak olyan kérdések, melyeket lehetetlen csupán az egyik vagy a másik fogalom alatt mérlegre tenni. Csak a "politikai nemzet" fogalma által hordozott maximákba vetett tántoríthatatlan meggyőződés lehetne itt a segítségünkre; egy olyan vészjelző, mely azonnal megszólal, amint kétségessé látszanak válni ezek a maximák. Ez esetben: Csoórinak észre kellett volna vennie, hogy a konklúziója a jogegyenlőség kétségbevonását implikálja, és azonnal visszavonulót kellett volna fújnia. Ő azonban nem rendelkezett a szükséges meggyőződéssel – fönt már említettem, számára a jogállam csupán eszköz és nem cél –, így aztán maradt a tétova értetlenség a saját gondolataival szemben.

Ha vannak "a magyarok" és "a zsidók" (akik, következőleg, nem magyarok, vagy nem annyira magyarok), akkor magától értődik, hogy magyarhonban az utóbbiaknak kell alkalmazkodni az előbbiekhez, ergo az utóbbiak a nemzetnek csupán másodrendű tagjai, és jól teszik, ha csendesen viselik magukat. "A zsidók" ne akarják asszimilálni a magyarságot: azaz ne nagyon írjanak bizonyos témákban túlságosan nagyhatású könyveket; ne nagyon gyűjtsenek maguk köré "magyar" tanítványokat; csak mint rétegpárt jelenjenek meg a politikában; és főleg: hallgassanak és maradjanak nyugton, amikor látják, hogy a magyarabbaknak nem tetszik, amit mondanak vagy tesznek. Ezeknek az elvárásoknak eleget tenni annyi volna, mint önként vállalni valamilyen numerus clausust, vagy egyenesen elfogadni a zsidótörvények egyes sarkalatos előírásait.

A premisszák tehát – erkölcsi szempontból – nem kifogásolhatók, a konklúzió azonban elborzasztó. Ám a konklúzió fölött nem lehet hatalmunk. Ha a szükséges premisszák jelen vannak, akkor az bizony ránk kényszeríti magát, akár akarjuk, akár nem.

Legfeljebb azt hozhatnánk fel ezzel szemben, hogy egy felelős és a gondolatai közötti kapcsolatokat átlátni képes személytől igenis elvárható: vizsgálja felül a pusztító konklúzióhoz vezető premisszáit. Csakhogy ez nem mindig lehetséges, s az a gyanúm, hogy ebben az esetben is ez a helyzet. Csoóri Sándor nem képes a "zsidó származású magyar polgárokat" (kulturális és nem politikai értelemben) éppen olyan magyarnak tekinteni, mint a magyar (vagy esetleg besenyő – vö. N 258 skk.) származású magyarokat. Nem mondhatjuk neki azt, hogy "de igenis, tessék őket így látni", mert ez olyan volna, mintha arra biztatnánk, hogy a körtét holnap szíveskedjék almaként azonosítani.

Ráadásul ő joggal felelhetne azzal, hogy maguk "a zsidók" sem tekintik önmagukat teljesen magyaroknak. S ekkor hivatkozhatna például a te írásaidra; lám megmondta a Vajda is: a zsidók distanciáltak, a magyarok meg nem, a magyarokat a nemzeti sorskérdések érdeklik, a zsidókat meg az egzisztenciális problémák, stb.

Amire te azt válaszolhatnád, hogy "a zsidók" valóban nem tekintik önmagukat egészen magyarnak, de azért nem, mert Csoóri – és sokan mások – nem fogadják el a zsidó identitást is hordozókat egyenrangú magyarként. S ez igaz is, ám nem változtat azon a tényen, hogy, íme!, ismét körben forgunk: egyesek azért nem tartják "a zsidókat" a magyar kultúrnemzet teljes jogú tagjának, mert maguk "a zsidók" is elismerik, hogy ők különböznek, te pedig azért tekintesz a "zsidó másságra" úgy, mint ami elválaszt (és azért nem tudod súlyos belső konfliktus nélkül hordozni a kettős identitásodat18), mert a többség kirekeszt. Bibó több ehhez hasonló kelet-közép-európai párost is leírt: hamis realisták és elfogult lényeglátók,19 hivatásos forradalmárok és hivatásos reakciósok;20 ezek a karakterek kölcsönösen egymásra mutattak, és egymásból táplálkoztak, s közben együtt tartottak életben egy olyan ördögi kört, amiből egyaránt szabadulni szerettek volna.

Ha kilépek abból a nézőszögből, amit az antiszemitizmus hozott létre, s amit az antiszemita regard-nak engedve – szerintem – te is átveszel, minden más fényben tűnik fel, és – megkockáztatom – a helyére kerül. Az újkori magyar történelem nem lesz többé a magyar gondolat és a szabad gondolat közötti viszály históriája, eszmetörténetünk nem szekértáborok közötti háborúk sorozataként tűnik fel, hanem egyetlen – tisztelet a mestered előtt – totalitásként. Olyan totalitásként, melynek része a kiegyezés utáni szabadelvű nacionalizmus, a polgári radikalizmus, a szociáldemokrácia, az antikapitalista keresztényszocializmus, a népi mozgalom, az urbánus liberalizmus vagy a két háború közötti antifasiszta konzervativizmus is. Nem fogjuk ezeket egyformán szeretni – nem is kell –, de mindegyiket elfogadhatjuk a saját történelmünk részeként,21 és mindegyikben találhatunk valamit, ami respektálható és megfontolható. Egy ilyen totalitásban a magyar antiszemitizmus – és a meggyőződésem szerint, jórészt általa generált zsidókérdés – története is más fénybe kerül. Nem lesz többé a magyar társadalom- és eszmetörténet centrális kérdése, és nem kötelezi többé a felé fordulókat arra, hogy pro vagy kontra hitvallást tegyenek.

S csak egy ilyen megközelítés engedné meg, hogy föl lehessen tenni azokhoz hasonló kérdéseket, mint amiket fölteszel. (Legkendőzetlenebbül a szegedi előadásodban.) Őszinte volt-e a zsidóság asszimilációs ígérete, ha közben mégis meg kívánták őrizni a zsidó identitásukat?22 Nincs-e valami pusztító negativitás abban, ahogyan a nagy nemzeti ügyekhez viszonyulnak?23 Nincs-e valami bántóan lekezelő és arrogáns olykor a zsidó kiválasztottság-tudatban? (S 159 skk.) Stb.

Csak egy ilyen konstrukció tenné magától értődővé, hogy a félreérthetőség és félremagyarázhatóság veszélye nélkül mondhasd ki azt is, amit "a magyarokról" gondolsz, még akkor is, amikor az csöppet sem hízelgő.

A számomra legfontosabbat meg majdnem elfelejtettem! Egy ilyen szemléleten belül én is nyugodtan lehetnék distanciált magyar. Olyan régi distanciált magyarok icipici utódja, mint Vörösmarty Mihály, Ady Endre, Ottlik Géza, Petri György vagy éppen Vajda Mihály.

Gyurgyák János említett könyve – és a korábbi generációból Lackó Miklós írásai – egy ilyen tágasabb társadalom- és eszmetörténetet képviselnek. Ha jól sejtem, Gyurgyák számára éppen úgy magától értetődő, hogy a magyar zsidók magyarok, mint számomra, s éppen ezért volt képes sok irányba nyitottan végigelemezni a zsidókérdés irodalmát, és kimondani azt, hogy az asszimiláció – úgy, ahogyan a 19. század második felétől a holokausztig elvárták, s ahogyan arra maga a zsidóság is gyakran törekedett – sikertelen volt. [Megjegyzem, volt egyszer egy folyóirat – a Századvég, te is írtál bele –, aminek a címlapján ott láthattuk (mások mellett) Jászi Oszkárt, Bibó Istvánt, Szabó Dezsőt és Szekfű Gyulát. Ennek felelős szerkesztője Gyurgyák János volt, a szerkesztők között pedig ott találjuk Orbán Viktort és Kövér Lászlót is.]

Miközben mindezt ilyen nagyokosan előadtam – tudom –, mélységesen igazságtalan és empátiátlan voltam veled. Bocsáss meg érte, szerettem volna – a tisztábban látás érdekében – egy kicsit kiélezni a problémát.

Mert hogyan is várhatnám el tőled (vagy bárki mástól), hogy kilépj az élettörténetedből, és átlépj egy olyan nézőszögbe, melyet a te tapasztalataid nem hogy nem alapoznak meg, hanem, éppen ellenkezőleg, cáfolnak. Nincs mit csodálkozni azon, ha egy holokaszttúlélő a magyar társadalomtörténet centrális problémájának a zsidókérdést tekinti, és nem képes egy kézlegyintéssel napirendre térni az antiszemitizmus életét végigkísérő különféle megnyilvánulásai fölött. Én vállat rántva keresztülléphetek a bőszmagyarok vádjain, és odavethetem nekik, hogy én is vagyok olyan magyar, mit ti, te azonban ezt nem tudod megtenni. Gondolom, azért sem, mert kitörölhetetlenül beléd égették, hogy a te magyarságoddal azért mégsincs minden rendben, meg azért sem, mert a túl heves tiltakozást zsidóságod (és a holokauszt áldozatai) megtagadásának éreznéd.

Ha most újra elolvasom az Egyed Péternek válaszoló mondatodat, már-már érzéketlen bárdolatlanságnak látom ezt az egész okfejtést, s inkább ahhoz hasonló szégyen fog el, mint amit az "egy sor cigány" váltott ki belőlem. Hiszen az a mondat a fájdalmadról tanúskodik, s erre nem lehet azzal válaszolni, hogy csinálj úgy, mintha nem is hallanád a kirekesztők szavait.

Ugyanakkor továbbra is fönntartom, hogy a zsidó–nem zsidó dichotómia rossz konstrukcióhoz vezet, és elmélyíti azt, amit inkább föloldani volna jó. S azt is, hogy ebben a konstrukcióban nekem nem jut hely, és ha valaki mégis ebbe akar beszuszakolni, az, akaratlanul is, megbánt egy kicsit.

Nincs tehát meg- és feloldás. Az egyetlen lehetséges viszonyulás ehhez a rettentően bonyolult pszichológiai és logikai gubanchoz a skizofrénia, amit mostanában ismételten a világhoz való adekvát hozzáállásként javasolsz. S mintha e kérdésben is igyekeznél gyakorolni ezt az újabban kifejlesztett technikát. Legalábbis erre utal az a szimpátia, mellyel Gyurgyák János emlegetett könyvét fogadtad (S 58 skk.), vagy a Pató Pálékról (a pártról) tett megjegyzésed, melyben te magad vonod kétségbe, hogy a distanciáltság sajátos zsidó tulajdonság volna.24 (Sz 171) S azt hiszem, nekem sem esik nehezemre egyszerre elfogadni a te nézőszögedet, de egyszersmind ragaszkodni a sajátomhoz is – eleget jártam az "iskoládba" ahhoz, hogy ezt megtanuljam. Sőt, azt is megértettem, hogy akkor sem dől össze a világ, ha egyben s másban mást gondolunk. Ölellek.

 

A szerkesztő megjegyzése: Sümegi István esszéjét példaadóan lelkiismeretes gondolatmenetnek és szinte megbonthatatlanul átgondolt és kimunkált szövegnek tartjuk, ezért közöljük szívesen és változtatás nélkül, s nem azért, mintha minden, főként személyekhez kötődő részletkérdésben egyetértenénk vele – Csoóri Sándor kiemelt mondataiból például semmiképp sem, utólag sem olvasunk ki olyan messzemenő következtetéseket, mint ő. Úgy véljük ugyanakkor, a vidéki – így a Vas megyei – zsidóság deportálásának 70. évfordulóján minden formális megemlékezésnél vagy penzumszerű résztanulmánynál többet adhat a szombathelyi filozófus fejtegetése. Azt a morális és gondolati igényességet képviseli, amely talán méltó reményt nyújthat a totalitásként felfogható, de igencsak széttöredezett magyar történelem számára.

   

JEGYZETEK

1 Az írás az Európai Unió és Magyarország támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosítószámú "Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program" című kiemelt projekt keretei között valósult meg.
2 Az alábbi gondolatmenet az – egyelőre kéziratként szendergő – Talpalatnyi remény című könyvem utolsó fejezete. A könyv Vajda Mihály életművét elemzi, pontosabban azt követi nyomon, ahogyan a szerző különféle abszolútumokat próbál találni vagy konstruálni magának. Vajda Mihály történetesen a mesterem és atyai barátom, a könyv azonban ennek ellenére igyekszik személytelen maradni – egészen az itt következő utolsó fejezetig. Hogy itt miért változik meg a hangütés, nem szükséges részletesen elmondani. Talán elegendő ennyi: gondolatmenetem a személyes tapasztalataimból rugaszkodik el, s ez a kiindulópont nem volt mással helyettesíthető.
3 VAJDA Mihály: Sisakrostély-hatás. Kalligram, Pozsony, 2007. A kötetre a továbbiakban szövegen belül hivatkozom "S"-el rövidítve.
4 VAJDA Mihály: "Én csak végiggondolni szeretném..." Ex-Symposion, 2004. 49. sz. 1.
5 ERDÉLYI Ágnes: Eltorzult kozmopolita alkat. In: Bibó-emlékkönyv I. Századvég – Európai Protestáns Szabadegyetem, Budapest–Bern, 1991.
6 KORNISS Péter – ZÁVADA Pál: Egy sor cigány. Corvina, Bp., 2011.
7 SZEKFŰ Gyula: Három nemzedék. ÁKV-Maecenas, Bp., 1989. Harmadik könyv, VII. fej. Negyedik könyv, V. fej. Ötödik könyv, III/3. fej.
8 JÁSZI Oszkár: Magyar kálvária – magyar feltámadás. Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1989. 129 sk. 159 skk. (Magyar Hírlap Könyvek)
9 GYURGYÁK János azt állítja, hogy a 19. század második felében is tartó galíciai zsidóbevándorlás csupán mítosz. – A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, Bp., 2001. 76 skk.
10 In: Alanyi filozófia. SUP, Szombathely, 2011.
11 Bretterről, Kolozsvárról. In: Bretter György filozófiája. Szerk. EGYEd Péter. Pro Philosophia Szegediensis, 2007.
12 LITVÁN György: Sorstársak és kortársak. Noran, Bp., 2008.
13 Uő.: Forradalmak vándora. In: I. m. 83.
14 ADY Endre: Rohanunk a forradalomba. In: Összes versei. Szépirodalmi, Bp., 1977. 490.
15 Összegyűjtve megtalálhatók a Nappali hold – Püski, Bp., 1991. – című kötetben. A két legfontosabb: a címadó írás és A mélypont – válasz Kertész Ákos levelére című levél. A kötetre a továbbiakban a szövegen belül hivatkozom, "N" rövidítéssel.
16 VAJDA Mihály: Nem az örökkévalóságnak. Osiris, Bp., 1996.
17 Csupán a rend kedvéért: ezt a szót nem használja Csoóri Sándor, de körülírja.
18 VAJDA Mihály: Szókratészi huzatban. Kalligram, Pozsony, 2009. 196.
19 BIBÓ István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem. In: Válogatott tanulmányok. II. Magvető, Bp, 1986. 603 skk.
20 BIBÓ István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Válogatott tanulmányok. III. Magvető, Bp, 1986. 47 skk.
21 Ezzel a hozzáállással, gondolom, te is szimpatizálsz. A német történészek azon kísérletei, hogy a második világháborút saját történelmük részeként értsék meg, hozzájárulhat az elfojtások feloldásához – írod –, és helyteleníted azokat a hisztérikus reakciókat, melyek a nácizmus rehabilitációját látják minden olyan megközelítés mögött, mely nem csupán elítél, hanem az események megértésére is kísérletet tesz. – VAJDA: Megemészthető-e a német múlt? Múlt és jövő, 1994/2. 103.
22 "Én csak végiggondolni szeretném..." 5. S 59 sk.
23 "Én csak végiggondolni szeretném..." 1.
24 Szókratészi huzatban. 171.