SZÉLL KÁLMÁN

 

 

SMIDT LAJOS, MINT ORVOS

 

 

Az ember akkor hal meg igazán és véglegesen, amikor elfelejtik. A felejtés vagy életben tartás lehetősége és felelőssége tehát a mindenkori utókor, vagyis a mi értékbecsülésünkön és lelkiismeretünkön múlik. Smidt Lajos 110 évvel ezelőtt született, és most, hogy megemlékezünk róla, hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a kiváló orvos és múzeumalapító kortársunk ne haljon meg végleg, emlékét ne semmisítse meg a történelemi felejtés zúzdája.

Smidt Lajos életművét, főként annak gyűjtői és múzeumalapító tevékenységét sokan – bár talán még mindig nem elegen – ismerik. Életrajzi adatait is sokszor ismertették már, egyebek mellett magam is írtam róla a Vasi Szemlében és a Fehérköpenyes óriások című könyvemben. Éppen ezért engedjék meg, hogy a mai megemlékezés alkalmával ne az életrajzát ismertessem, hanem őrá, mint orvosra és emberre emlékezzem.

Az orvosi munka elsősorban szakma, amelynek megvannak a tudásbéli feltételei, szabályai, amelyeket szigorúan meg kell tartanunk, hiszen a beteg egészsége, gyógyulása, nemritkán akár élete a tét. A – főleg jó tanulókra kiterjedő – szigorú felvételi rendszernek és a jó magyar egyetemi oktatásnak köszönhetően hála Istennek sokan vannak, akik ezt a tudást és a mesterségbeli szabályokat jól elsajátították. Csakhogy az orvos gyógyító tevékenysége a tudás és a szabályok megtartásán túl – akarva, nem akarva – emberi vonatkozásait is magában hordozza. Ennek kapcsán feltárulhatnak olyan vonások, amik – nem egy esetben – a szakmai tudásnál is meghatározóbbak. Lehet valaki kedves, megértő, segítő, együtt érző, vagy éppen szenvtelen, elzárkózó, érzelem nélküli, mogorva "gyógyiparos". Merem remélni, hogy az orvosok zöme az előbbi kategóriába sorolható – akik foglalkozásukat nem csupán mesterségnek, hanem hivatásnak is tekintik. Nemcsak értelemmel, hanem érzelemmel gyógyítanak. Van orvosi eszményük, emberségük, amely már túlmutat a szakmán, egyfajta életfilozófiát, hivatást feltételez.

Nos, ebből a megközelítésből Smidt Lajost nemcsak szakmájához értő sokoldalú orvos, de hivatását magas szinte ellátó ember is volt, mert a gyógyításba világnézetét, szeretetét, együttérzését, segítő készségét, magyarán emberségét is beleadta. Magam diák koromban ismerkedtem meg vele. Édesanyám – emlékezetem szerint – 1941 őszén súlyos gépkocsibalesetet szenvedett, és kórházba került. Amikor Nagyváradról szabadságra hazajöttem, Édesanyám elmesélte kórházi élményeit. Érdekes módon elsősorban nem magáról a kórházi kezelésről, hanem a kezelőorvosáról mesélt, aki nemcsak gyógyította, hanem emberként is melléállott. Mert ne feledjük, hogy minden betegség által nemcsak egy vagy néhány szerv, testrész, hanem az egész ember megbetegszik. Sőt! Nemcsak a teste, hanem a lelke is! Édesanyám beszámolója szerint kezelőorvosa – Smidt Lajos – őt gyakran felkereste, leült az ágyához beszélgetni, sőt munka után verseit is felolvasta. Amikor engem neki bemutatott, nem sejthette bennem a leendő kollégát, barátságosan fogadott, szinte egyenrangú félként kezelt, iskolámról érdeklődött, és édesanyám bátor viselkedését dicsérte.

Smidt Lajos Pető Ernő alorvosaként 1942-ben vonult frontszolgálatra, majd amikor Pető helyét a Celldömölkön dolgozó dr. Jósa László foglalta el, 1945 január elsejétől csaknem egy évig a celldömölki kórház, majd azt követően a szombathelyi Emberbaráti Egylet kórházának igazgató sebész főorvosa lett. Amikor 1950-ben az Emberbaráti Kórházat a megyei kórházba olvasztották, s ezzel ott megszűnt a sebészeti osztály, őt a közkórház mellkassebészeti osztályára nevezték ki adjunktusi beosztásban. A mellkassebészetet akkor tüdősebészetnek hívták, aminek élére az 56-ban az országot elhagyó, Smidt Lajosnál fiatalabb Tiroller Zoltán főorvost nevezték ki Budapestről. Smidt Lajost valószínűleg azért helyezték a tüdősebészetre, mert ott egyrészt kevés orvos volt, másrészt mert a kőszegi kórház már korábban megszűnt, és az ottani igazgató sebész főorvost, dr. Vukán Györgyöt a Szombathely Város és Vasvármegye Közkórháza sebészeti osztályára osztották be, ugyancsak adjunktusi beosztásban.

Smidt Lajos számára a kórházigazgatói főorvosi beosztás után egy nála fiatalabb főorvos alárendeltjének lenni, részben kényszer, részben megaláztatás volt. Kényszer azért, mert a kórház megszűnésével nem volt olyan főorvosi hely, amit vele betölthettek volna, de az is igaz, hogy nem is nagyon törték magukat azért, hogy egy megbízhatatlan, vallásos egyént vezető állásba segítsenek. A mellkassebészet hazánkban akkor teljesen új szakterület volt, s eleinte főleg a tüdő tuberculosisos betegek műtéteivel foglalkozott. Kevés orvos lévén, a sebészetről időlegesen orvosokat helyeztek a tüdősebészetre dolgozni. Mások mellett engem is átvezényeltek a mellkassebészetre, amikor is néhány hétig alkalmam volt Smidt Lajossal együtt dolgozni, s őt, mint munkatársat is megismerni. Smidt Lajos ott is lelkiismeretes munkát végzett, szívesen dolgozó, munkára mindig kész, énekelni szerető és örökké jókedvű, szinte bohém agglegény kolléga benyomását keltette, aki saját sorsa felett sohasem panaszkodott. Közismert volt, hogy orvosi honorárium helyett szívesen fogadott el mindenféle régiséget, s ezek után kollegáinál is érdeklődött. Engem is megkörnyékezett a padlás átkutatására, s lehetetlen volt neki ellenállni. Sok mindent adtam neki, egyebek mellett szüleim nászútjáról származó, ma már nem létező 8 mmes, de működőképes mozigépet, amit kézzel kellett tekerni, s ami ma már csaknem 100 éves. De adtunk egy régi pántos családi ládát és uniformist is, aminek legjobban örült. Kisfiam is segített gyűjteni, akit Smidt Lajos a köszönő levelében külön is megemlített. (Ma már ő is érsebész főorvos!)

Számomra élmény volt Smidt Lajossal beszélgetni. Megértő, segítő kolléga, tapasztalatait szívesen közlő, humorral megáldott, ugyanakkor kivételes életbölcsességgel, empátiával bíró ember volt. Rangtól és vagyontól függetlenül minden beteggel személyes kapcsolatot épített fel. Nemcsak gyógyítást szolgáltató, hanem a beteggel együtt érző, szinte vele "együtt gyógyuló" orvos-embertárs volt. Soha nem titkolt vallásos meggyőződése motiválta tetteit. Mindannyian tudtuk, hogy a műtőben dolgozó három annunciata apáca közül a két idősebbet, a nyugdíjas kort túlhaladó Szalézia nővért és a még dolgozni tudó, s később a kórházba is bejáró Vilma nővért magához fogadta akkor, amikor a rendeket feloszlatták, s amikor ezek a megbélyegzett apácák sok esetben még saját családjuknak is terhére voltak. Korábban brazíliai lepratelepre is jelentkezett gyógyítani, de a Sors – vagy a Gondviselés – nem őt választotta, fivére halála után neki más sorsot szánt a Mindenható.

Tisztelt Hallgatóság!

Orvosnak természettudományos és humán érdeklődésű emberek egyaránt jelentkeznek. Ma talán éppen a természettudományos előképzettség van túlsúlyban, hiszen a felvételhez – jó ideig – biológiai és fizikai tudásra volt szükség. Smidt Lajos azonban elsősorban humán beállítottságú ember volt. A humán kultúra szinte eggyé forrott az irodalommal, zenével, és általában a művészetekkel. Nem véletlen, hogy maga Smidt Lajos is szeretett írni, nemcsak szakmai, hanem irodalmi, történeti munkákat, és nem utolsó sorban verseket is. Nem ritka ez az orvostudományban, hiszen pl. Németh László, de Csehov, sőt a legtöbbet író evangelista, Lukács is orvos volt. Számos híres orvos, sőt professzor is, magas szinten tudott hangszereken játszani. Magam is sok muzsikus orvost ismertem, hogy Szombathelyen másokat nem, csak dr. Kiss Domonkos Géza csellistát, vagy a nemrég elhunyt Tarján Jenő kardiológus főorvos zongoristát említsem. Maga Smidt Lajos is operaénekesnek készült, s eleinte párhuzamosan járt a Zeneművészeti Főiskolára és az orvos karra, s orvos korában is tagja volt a Werner Alajos által vezetett híres Scola Cantorum Sabariensis kórusnak. Nem meglepő tehát, hogy humán kultúrával rendelkező, érző szívű ember volt.

Mint majdnem mindenkit az életben, őt is meglátogatták a "véletlenek". Visszaemlékezésében írja, hogy mivel akkor szűkebb pátriájába, a Felvidékre nem mehetett, a nyári vakáció hasznos eltöltése céljából, fiatal medikusként, egy közgazdász barátjával 1923. augusztus 8-án és 9-én Hamburg és Helgoland között hajókiránduláson vett részt, ahol összetalálkozott és összebarátkozott Ádám Lajos sebész professzorral és feleségével. Ő oltotta belé a sebészet iránti vonzalmat, ekkor határozta el, hogy sebész lesz. Ádám őt később Budapesten felkarolta, és sebészi működésében is segítségére volt. (Ádám Lajos volt különben Szabolcs Zoltánnak is az első egyetemi sebész főnöke, az én egyetemi felvételemkor pedig ő volt az egyetem rektora.) Smidt Lajost vonzotta Szombathely, az ősi római város, másrészt az ország akkor talán legmodernebb kórháza, ezért megpályázta a meghirdetett sebészeti állást, amit meg is kapott. Pető – úgy is mint földijét – örömmel fogadta. Először ugyan csak fizetés nélküli állást kapott – ami koszt-kvártélyt és az ún. "kiskasszából" származó szerény jövedelmet biztosított, de azután segéd- majd alorvosi kinevezést kapott. Ő még az ún. nagysebészetet művelte, vagyis nem volt külön baleseti sebészet, urológia, ortopédia, de a kórházban nőgyógyászat sem.

Számos betege hálás szívvel emlékezett orvosára, betegeinek több levelét tette el emlékül, amiknek egy része ma is megmaradt. És persze ezekből a levelekből a gyűjtési szenvedélye is elő-elő bukkant. Az egyik levelet 1940-ben a magát "öreg révésznek" nevező Révész Lajos Marcaliból írta, amelyben szíves fáradozását köszöni meg, de a levélben említést tesz valami propaganda jegyekről is, amit úgymond "ezek a brigantik adtak ki". (Ezek lehettek 19-es kommunista, de akár korabeli nyilas emlékek is), amik – ahogy a levélíró írta – gyűjteményében még nem voltak megtalálhatók.

Egy a rogawatojei hadikórházban 1943-ban kezelt betege is levélben hálálkodik gyógyítása és jóindulata okán. Azt írja: "Valószínű, hogy doktor úr nem emlékezik már rám, hisz ez természetes, mert a háború folyamán biztosan több ezer sebesült ment át a kezei között. Én a rogawatojei kórházba kerültem egy lövegcső robbanás miatt, mint a volt 3. gyalogezred páncéltörős ágyús századának őrmestere. Doktor úr operált meg súlyos mellkas sérülésemmel, tíz napig voltam kezelése alatt." Levelében még utalt arra, hogy beszélgetéseik során orvosa említette, hogy régiségeket gyűjt. Ígérte, hogy pisztoly gyűjteményéből hazaérkezése után egyet küld Szombathelyre, de mire négy havi hányódás után hazakerült, mindene elveszett. Még egyszer mindent szívből köszön Barabás Dezső Székesfehérvárról.

Egy másik levél 1945-ből Erdész Ernőtől, Rumból származik, akinek Smidt Lajos mint zsidó munkaszolgálatosnak "mindkét bokája" törését kezelte, s aki ezért azóta is sokat gondol a doktorra, akire Isten áldását kéri, sőt "mint igaz hívőt" arra kéri őt, hogy imádkozzon feleségéért és kislányáért, hogy megtalálhassa őket. (Feltételezem, hogy családtagjait az egyik haláltáborba vihették, s félő, hogy ott elpusztították őket.)

Befejezésül álljon itt egy levél, amit – akárcsak az előbbit – magam is megrendüléssel olvastam. A levelet 1946. január 17-én Sebestény László egykori zsidó munkaszolgálatos budapesti lakos írta. Idézem: "Amit Főorvos Úr 1942 júniusában Kurskban a III/2-es hadikórházban velem tett, azt soha el nem felejtem.. Én akkor zsidó munkaszolgálatos voltam. Csak verést, durvaságot, embertelenséget és testi-lelki kínzásokat kaptam. Ön viszont – igen tisztelt főorvos úr – Ön volt az első ember, aki emberi hangon beszélt velem, és orvosi hivatásának magaslatán állott. Látta elesettségemet, látta, hogy zsidó voltom miatt nem gyógyítani, hanem a másvilágra küldeni fognak. Vigasztalt, erőt adott, bizalmat öntött belém. Sohasem fogom elfelejteni szavait, amelyeket akkor mondott, amikor a villany elaludt, és egy zseblámpa fényénél folytatta a műtétet. Azt mondta, ne féljen, csak a világítás rossz, de a többi kellék, a segíteni akarás, a szeretet ugyanolyan, mintha a szombathelyi közkórház műtőjében operálnám magát. Főorvos úr, ...aki olyan körülmények között, ami akkor volt ott Kurskban, ilyen ember, és ilyen orvos tudott maradni, azt a mai demokrácia nem bánthatja. Mert nem tehetett olyat, ami az isteni és emberi törvényekkel ellenkezne! Amennyiben bármiben segítségére lehetek, a legnagyobb készséggel állok rendelkezésére. Boldoggá fog tenni az a tudat, hogy egy igaz ember, egy jó és érző szívű orvos ismét élhet hivatása teljesítésének." – Úgy gondolom, ez a levél mindent elárul Smidt Lajosról.

Tisztelt Hallgatóság! Megemlékezésem elején arra utaltam, hogy rajtunk áll, hogy őt elfelejtsük, vagy emlékét kegyelettel megőrizzük. Azt hiszem, a válasz nem lehet kétséges. Smidt Lajos emlékének megőrzése az utókor, tehát mindannyiunk szent kötelessége.

   

JEGYZETEK

1 Smidt Lajos születésének 110 éves évfordulóján, 2013. október 29-én tartott előadás.