13.
évfolyam |
Sarnyai Csaba Máté: |
|
{90}Tanulmányunkban Schmitt Jenő
Henrik Felekezetnélküli testvérközösségek a Szellem vallása alapján című,
1899-ben megjelent könyvét forrásul használva az ő – Magyarországon
mindenképpen egyedinek tekinthető – vallási közösség-elgondolását mutatjuk
be. Mielőtt rátérnék írásunk fő
témájára, néhány szó a szerző élet- és főként szellemi útjáról.[1]
1851. november 5-én született a morvaországi Znaimban. Apja a morva Schmitt
Károly Nándor császári és királyi kapitány, anyja Bulla Karolina, zombori
származású magyar nő volt. Középiskoláit Zomborban és Budapesten végezte.
Tanulmányait ezután – szűkös anyagi viszonyai miatt – nem folytathatta, ezért
írnoki állást vállalt Bács megyében. 1887-ben Hegelről írt tanulmányával (Das Geheimniss der Hegel’schen Dialektik)
megszerezte a berlini filozófiai társaság pályadíját. Ennek hatására Trefort
Ágoston kultuszminiszter segítségével, állami ösztöndíjjal Budapestre került
egyetemi hallgatónak, és már a következő évben bölcsészdoktorrá avatták.
1890-től az Igazságügyi Minisztériumban könyvtárőr volt, de 1896-ban
lemondott állásáról, hogy írói szabadságát biztosítsa. 1892-ben tette közzé a Krisztus istensége a modern ember
szellemében című könyvét. A kötet tanúsága szerint elfordult az
idealizmustól, és minden erejét újgnoszticizmusa és anarchizmusa
terjesztésének szentelte. Egyúttal kutatni kezdte az egyházak, különösen a
katolikus egyház korábbi áldozatait. Az anarchista mozgalom átalakítása
céljából 1894 és 96 között kiadta Die
Religion des Geistes című folyóiratát Lipcsében, s közreműködött a
berlini Der Socialist című
anarchista közlönyben is. 1897-ben Budapesten Állam nélkül (Ohne Staat)
címen anarchista lapot indított, majd még egy lapot adott ki Erőszaknélküliség (1899) címmel. 1900-tól Budapesten,
Berlinben, Nürnbergben, Hamburgban és Frankfurtban gondolkodói köröket
alapított, melyek Bund der Gnostiker
néven nemzetközi szövetséggé alakultak. Magyarországon tanait az alföldi
parasztság körében is hirdette, és hatással volt az ekkortájt létrejövő
agrárszocialista mozgalmakra. Anarchiz{91}musa
miatt többször perbe fogták, de felmentették. 1916. szeptember 14-én Németországban
halt meg. Az életút rövid áttekintése után
lássuk Schmitt Jenő Henrik anarchista vallás- és egyházvízióját, melynek
bemutatásához forrásul a Felekezetnélküli
testvérközösségek a Szellem vallása alapján című írását használjuk.
Schmittnek ebben a kevésbé hivatkozott művében – amellett, hogy anarchista
jellegű világfelfogását az erőszakról, a szabadságról, a törvényről, vagy a
politikáról itt is tetten érhetjük – kifejezetten hangsúlyt kap egy sajátos
vallás- és egyházkép is. Bírálja benne a szerinte a hierarchiában
megtestesülő hagyományos egyházat, fő hangsúllyal a katolikust, és leírja
ezzel szembenálló elképzeléseit egy ideális felekezetről, egyházról, a
keresztény tanítások sajátos, újgnosztikus, kissé tolsztojánus
interpretációjáról. Elméletének alaptétele a saját
koráig terjedő világgal való szakítás, amit ő csak „régi világnak” nevez. Az
új törvény abban áll, hogy az embernek mentesnek kell lennie a politikától,
azaz az államtól és a teológiától, vagyis a hagyományos egyháztól. Fel kell azonban
ismernie, hogy ez a törvény sem hozza el a szabadságot, mert minden szabály
alapvető természete, hogy korlátoz: „minden törvény a kényszernek, az
erőszakuralom szervezetének jogilag kötelező szabálya”.[2]
Az erőszak pedig a kizsákmányolással jár együtt: akinek hatalma van, az
uralkodik, akinek nincs, azon hatalmaskodnak. A korszellem egyik fontos
újítása, az általános választójog a szerző szerint alapvetően nem változtat a
nép sorsán, nem hozza el a neki tulajdonított szabadságot, mert csak a
vezetők életét javítja. Az emberek nem ismerik fel, hogy új jogok követelése
a valódi szabadság helyett csak új láncokat, törvényeket jelent a régiek
helyébe. Ezt tudatosítva – Schmitt szerint – alapvetően megváltozhat a
törvényhez, az államhoz és a hatalomhoz való viszonyuk, legalábbis
elméletben. A továbbiakban a demokráciáról
írva megállapítja, hogy az is tulajdonképpen a vezetők uralmát készíti elő és
tartja fenn, mert minden államformában vannak irányítók, és vannak, akiket
irányítanak. A jog az erőszak rendje, hiszen ha nem tartjuk be, akkor
következik a megtorlás, a bosszú és a szolgaság, azaz a függőség a jogtól és
annak végrehajtóitól. Megoldást a lázadások, a forradalmak sem jelentenek,
mert valódi változást így sem lehet elérni. A háború csak a társadalom formáját
változtatja meg, de a nyomoron nem segít. A fennálló rendet meg lehet ugyan
dönteni, de az új rend új vezetőket hoz, akik irányítják az állomot, így
ismét csak alá-fölérendeltségi viszonyt teremtenek. Ha segítünk az embereknek
abban, hogy ezt felismerjék, akkor ezt belátva a valódi szabadság és szeretet
istenországa felé fordulnak. Schmitt könyvének következő
részében azt igyekszik alátámasztani, hogy a hagyományos (történeti)
keresztény egyház(ak) nem hordozói és közvetítői a valódi krisztusi szabadságnak,
szeretetnek, és az istenországnak. Úgy látja, hogy azok közül is különösen a
katolikus egyház, mint intézmény, maga a hatalom bálványimádója, az
uralomvágy és bosszúvágy szimbóluma. A bálványimádás fényében a keresztény
egyház istenimádata nem különbözik azon vallások bálványimádásától, amelyek {92}középpontjában szintén
valamilyen tárgynak a tisztelete áll, legyen az egy- vagy többistenhit,
természeti jelenségek tisztelete vagy fétisimádás. Az egyház festményeket és
szobrokat készít Szűz Máriáról, Krisztusról, az angyalokról, pedig a bibliai
Isten megtiltotta, hogy bármilyen faragott képet készítsenek maguknak.
Gondoljunk csak az ószövetségi aranyborjú történetére. A történeti keresztény
egyházak egy elképzelt istent tisztelnek; a szeretetet és a testvériséget
hirdetik, ugyanakkor a könyörületesség elvét megszegve gyakorolják hatalmukat
embertársaik felett. A szent törvényeket prédikálják, a jóra tanítják az
embereket, miközben ők nem tartják be a parancsolatokat és sanyargatják
híveiket. Ez utóbbi gondolatmenetének
igazolására végigtekinti a már elfogadottá, majd államegyházzá lett katolikus
egyház történetét, és azt a felekezeti erőszak történeteként láttatja,
melynek során sok ártatlan embert ítéltek halálra csak azért, mert nem
értettek egyet a katolikus egyház hitértelmezésével és tevékenységével. Ez
szemben áll az Igével, a megbocsátással, a keresztényi könyörületességgel.
Schmitt Jenő arra is rávilágít, hogy az egyház uralomvágyát kiélve a
gazdagságra és hatalomra törekedett. Már a Római Birodalom fennállása óta,
majd pedig minden feudális jellegű társadalomban a főnemesek mellett a
főpapok voltak a legmagasabb társadalmi státuszban. Birtokaikkal megalapozták
vagyonukat, hatalommal rendelkeztek, az uralkodó közvetlen köréhez tartoztak,
így befolyásolni tudták az állam politikáját, például az
igazságszolgáltatásban, gondoljunk csak az inkvizícióra. Hatalmukat féltve
félreállítottak minden olyan akadályt, amely pozíciójukat veszélyeztette,
gyakran börtönöztek be tudósokat. Az egyház saját vagyona felhalmozása közben
a nyomor szolgaságában hagyta az egyszerű híveket. A szegénységet és a
túlvilági boldogságot hirdette, miközben beszedte az egyházi adót saját
hasznára. Ugyanakkor Schmitt arra is rámutat, hogy a materialisták tana
ugyanúgy a szolgaság tana, mint az egyházé, csak ők az anyagiság rabjai. A katolikus egyház
„erőszak-történetének” fenti összefoglalásához szorosan kapcsolódva azt a
Hegyi beszéd-beli gondolatot emeli ki a szerző, hogy csak a szelídek fogják
bírni a földet, azaz számukra jön el a boldogság. Ebből azt a következtetést
vonja le, hogy az őskeresztények az erőszak mellőzését hirdették: „A
krisztusi erőszaknélküliség szent elve a szabadság egyedüli útja.”[3]
A valódi szabadságot az ember
csak a saját lelkében hozhatja létre, ha az erőszak helyett a szeretet útját
kezdi el követni. Az Én döntése, hogy ezt az utat válassza-e. Csak ez
ébresztheti rá szabadságára, ezért lesz ez az érzés az igazi hatalom. A
szeretettől áthatott gondolatok, cselekvések pedig felszabadítják a lelki,
szellemi és fizikai szolgaságból. Aki jót cselekszik, békében él saját
lelkével. Ez a felismerés, a magasabb öntudat adhat szabadságot, ez lesz az
igazi fegyver a kezünkben. Aki a szeretet és a szabadság
lényegét megérti, az láthatja, hogy külső erőszakkal nem lehet kivívni a
szabadságot, csak a Szellem öntudata, szeretete képes erre. Krisztus pedig
megjövendölte a megvilágosodást, azt, hogy a Szellem számára ez világossá fog
válni. Szellem alatt itt Schmitt a mindenséget átható és összekötő gnosztikus
Szellem-fogalmat érti. Az isteni az életben és az ember mélységében
található, így az egyes ember szellemi léte betölti a mindenséget. A magasabb
öntudathoz az kell, hogy az ember meg{93}lássa
magában ezt a nagyszerűséget, és ennek fényében cselekedjen. Az isteni kinyilatkoztatást
tehát nem a papok szavaiban kell keresnünk. Az Isteni Lélek bennünk van,
lelkünk mélyén, az ész világosságában és a szeretet melegében. Ha az ember
nem is jön rá erre az igazságra, azért az megmarad, és új alakban feltámad
majd születendő gyermekében, a következő nemzedékekben. Amit ebben az
életünkben előkészítünk, az lesz az alapja gyermekeink életének, mert
testünkből lesznek. Ha az embernek nem lenne ez a magasabb öntudata, akkor
csak a testiség és az állatiság erőszaka létezne és „akkor igaza volna a
hatalmasoknak, ha önzően erőszakot gyakorolnak”. A továbbiakban a régi rend és a
tudomány kapcsolatára tekint a szerző. A hagyományos hatalmi rend, az
erőszak, a kizsákmányolás, a kegyetlenség, a szolgaság nem illik össze a
felvilágosodással kezdődő tudományszemlélettel. A tudósok új és nagyszerű
elméleteket alkottak, megismerhetővé tették a világot, rájöttek az egyetemes
törvényekre. Ezenközben hatalmi helyzetükben a régi rend képviselői továbbra
is kegyetlenkedtek, s erőszakot alkalmaztak. Elfelejtették a humánumot. A
tudomány eredményei ezzel szemben az emberi bölcsesség példatárát adják: az
emberi ész hatalmasabb az égitestek rendszerénél, mert a világegyetem
végtelenségének gondolatát szemléli. Tudjuk, hogy a világűr végtelen, így
nincs benne se vég, se kezdet, se fönt, se lent, s amit mi égnek látunk, az
csak látszat. Minden, ami a világot jelenti, csak valami viszonylatában tűnik
annak, így nincs objektív igazság. Látszat, mert érzékszerveink által
korlátozott az emberi megismerés. Érzékeink korlátozott mivolta még nem
jelenti azt, hogy csak annyi a világ, amennyit mi felfogunk belőle. További
példákat hozva: a Föld a tengelye körül forog és a középpontja felé van a
lenn, azonban a Föld másik oldalán éppen ellenkező irányban van a fönt és a lenn.
Ez már önmagában is bizonyítja a viszonylagosságot mint a világ alapvető
jellemzőjét. Schmitt ebből egy merész következtetést levonva azt írja: a
pokol és a mennyország is bennünk van, nem létezik önállóan sem a menny a
benne trónoló Úrral s az angyalok karával, sem a pokol az ördöggel és a
bűnösökkel. Maga az élet, az élőlények, és a lelkünk mivolta az isteni, amely
tehát jelen van minden teremtett dologban. Az ember elfelejtette származását,
azt, hogy isteni képmásra teremtetett, pedig Jézus sem azt tanította a
Szentírás szerint, hogy a felhők fölött találjuk majd meg a mennyek országát.
(„Ne itt vagy amott keressétek: az Istennek országa tibennetek vagyon.”)[4]
Azt hirdette, hogy itt a földön kell azt megvalósítani. A szeretet
végtelensége a hatalom, és a világegyetem központja az emberi szívbeli
szeretet. A Szellem ilyetén öntudatra ébredésének lehetőségét a szerző a
magyar népben és testvérnemzeteiben látja először megjelenni. A magyarság
ezáltal a „népek vezércsillaga
lesz”, és „nagyobb birodalmat fog hódítani, mint Attila”.[5] A történelmi egyházakkal szemben
Schmitt egy olyan testvéri közösséget képzel el ideálisnak, amelyet a
szeretet tart össze, és ahol az emberek a vigasztalásukat kereshetik. Ez a
közösség a szabad egyezkedés, a végtelen könyörület rendje lenne, és a világ
megváltásán működne közre. Nem akar olyan vallást, amely az embereket
valamilyen ködös túlvilágba utasítja. {94}Figyelemre méltóan részletezi az általa elképzelt
felekezetet, pontokban fogalmazza meg annak legfontosabb tételeit:[6] – Az
ember szabad elhatározásból lehet tagja a közösségnek, nem megkeresztelés
révén, gyermekként. –
Tagjai a szeretet kötelességéből cselekednek embertársaikért. Ezt vallássá
kell tenniük, a család és az élet minden mozzanatára kiterjesztve. A család
és a szív melegén alapuló testvérközösséget nem oszlathatja fel semmilyen
külső hatóság. Krisztus is azért Megváltó, mert erre az isteni öntudatra
tanította az embereket; könyörületes minden emberrel, nem alkalmaz erőszakot,
és a békés életet, a szeretet elsőrendűségét hirdeti. – A
közösség tagjai alkossanak fogyasztási és termelő szövetkezeteket. –
Baráti körben kenyeret és hígított bort, teát vagy vizet fogyasszanak.
Hasonló ünnepséggel fogadhatják az újonnan született gyermeket a
testvérközösség körében. – Vasárnaponként
gyűljenek össze a tagok, elmélkedjenek és énekeljenek. –
Ünnepeljék meg a Karácsonyt, mint Jézus születését, és a Pünkösdöt, de csupán
a tavasz ünnepeként. – Az
eljegyzés és a házasság eskü nélkül történjék, mert Krisztus megtiltotta azt
(Máté 4,33). Az eskü csak egy babonás kijelentés az egyház előtt, a hódolat
és a szolgaság elismerése, hisz a hagyományos egyház, mint fentebb láttuk,
ennek az egyik legfőbb hordozója. Ehelyett mindkét fél ünnepélyesen jelentse
ki, hogy szeretetből választják egymást, és kitartanak a másik mellett. A
férfi az észt, a nap világosságát, a nő a kedélyt, a nap melegét, a hold
képét mutatja, de mindkettő a szeretet mindent átható isteni öntudatát
hivatott győzelemre vinni. Összegzés Schmitt Jenő Henrik egy a hagyományos értelemben vett
szakrális és profán határán álló vallást (világnézetet) fogalmazott meg
életművében. Egy új vallásbölcseleti iskola létrehozásán munkálkodott,
amelynek gondolati alapját a Krisztus
istensége a modern ember szellemében[7]
című műve mellett az általunk elemzett könyvében is igyekezett megvetni.
Ebben az írásban is visszatükröződik az újgnoszticizmusnak nevezett
gondolatrendszere. Ebben a keleti filozófia, teozófiai tanok, anarchista
eszmék, Tolsztoj és Nietzsche gondolatai egyaránt keverednek, összekapcsolva
egy aktualizált gnoszticizmusértelmezéssel. A gnosztikus felfogás lényege –
tömören összefoglalva és kissé leegyszerűsítve –, hogy mindenki részese az
Istenről való tudásnak, ám csak a gnosztikusok képesek a belső istenit
megtalálni, s ennek révén a külső Istent megismerni. Az isteni tudást a
reveláció útján fogadják be. A gnózis Schmitt megközelítésében is minden idők
bölcsességét jelenti, az időtlen szellemi igazságot. Ezekből leszűrve röviden
úgy fogalmazhatnánk, hogy a Szellem vallása az ő számára az én és a szeretet
tana. Itt kapcsolódik be egy sajátos Krisztus interpretáció, mely szerint
Krisztus az erőszakmentes szeretet szabadságán alapuló békesség szimbóluma. {95}A Szellemvallás eszméi egy „egyházvízióval” bővülnek a
bemutatott szövegben. A mű mélyebb elemzése után láthatjuk, hogy – nem kis
önellentmondást is teremtve – az előírásokra mégiscsak szükség van, mert ha
minden szabályt elvetnénk, akkor nem lehetne közösség. Ezért is alkot Schmitt
maga is hasonlókat, amikor könyve második felében megfogalmazza az általa
elképzelt közösség legfontosabb tételeit. Ez egy felnőtt fejjel szabadon
választható, a családra épülő közösség, amelynek összetartó ereje a kölcsönös
szeretet-kötelesség. Ennek egyik leglátványosabb cselekvő megnyilvánulása,
hogy tagjai fogyasztási és termelő szövetkezetet alkotnak. |
|
|
* Az írás a Magyar Vallástudományi
Társaság által szervezett Szent és Profán
című konferencián 2010. május 15-én, a Debreceni Egyetemen elhangzott előadás
közlésre szánt formája. A szerző külön köszönettel tartozik prof. dr. Máté-Tóth
Andrásnak, aki felhívta a figyelmét Schmitt Jenő Henrik vallástudományi
szempontból is tanulságos munkásságára.
[1] Az életrajzhoz felhasznált
irodalom: Kepes Ferenc: Schmitt
Jenő Henrik élete és tanítása. Bp., 1918., küln. 39–41., 47–48. p.; Révai Nagy
Lexikona. XV. köt. Bp., 1994. 650. p.
[2]
Schmitt
Jenő: Felekezetnélküli
testvérközösségek a Szellem vallása alapján. Bp., 1899. (továbbiakban: Schmitt, 1899.) 3. p.
[3]
Schmitt, 1899. 5. p.
[4]
Schmitt, 1899. 6. p.
[5] Schmitt,
1899. 7. p.
[6] Schmitt,
1899. 8-11. p.
[7]
Schmitt
Jenő: Krisztus
istensége a modern ember szellemében. Bp., 1993. (Reprint.)