Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
4. szám
A. D.
MMXII

Sarnyai Csaba Máté:
A Szellem vallása, avagy az egyház-mentes vallás szelleme.* Schmitt Jenő Henrik anarchista vallás- és egyházvíziója

 

 

{90}Tanulmányunkban Schmitt Jenő Henrik Felekezetnélküli testvérközösségek a Szellem vallása alapján című, 1899-ben megjelent könyvét forrásul használva az ő – Magyarországon mindenképpen egyedinek tekinthető – vallási közösség-elgondolását mutatjuk be.

Mielőtt rátérnék írásunk fő témájára, néhány szó a szerző élet- és főként szellemi útjáról.[1] 1851. november 5-én született a morvaországi Znaimban. Apja a morva Schmitt Károly Nándor császári és királyi kapitány, anyja Bulla Karolina, zombori származású magyar nő volt. Középiskoláit Zomborban és Budapesten végezte. Tanulmányait ezután – szűkös anyagi viszonyai miatt – nem folytathatta, ezért írnoki állást vállalt Bács megyében. 1887-ben Hegelről írt tanulmányával (Das Geheimniss der Hegel’schen Dialektik) megszerezte a berlini filozófiai társaság pályadíját. Ennek hatására Trefort Ágoston kultuszminiszter segítségével, állami ösztöndíjjal Budapestre került egyetemi hallgatónak, és már a következő évben bölcsészdoktorrá avatták. 1890-től az Igazságügyi Minisztériumban könyvtárőr volt, de 1896-ban lemondott állásáról, hogy írói szabadságát biztosítsa.

1892-ben tette közzé a Krisztus istensége a modern ember szellemében című könyvét. A kötet tanúsága szerint elfordult az idealizmustól, és minden erejét újgnoszticizmusa és anarchizmusa terjesztésének szentelte. Egyúttal kutatni kezdte az egyházak, különösen a katolikus egyház korábbi áldozatait. Az anarchista mozgalom átalakítása céljából 1894 és 96 között kiadta Die Religion des Geistes című folyóiratát Lipcsében, s közreműködött a berlini Der Socialist című anarchista közlönyben is. 1897-ben Budapesten Állam nélkül (Ohne Staat) címen anarchista lapot indított, majd még egy lapot adott ki Erőszaknélküliség (1899) címmel. 1900-tól Budapesten, Berlinben, Nürnbergben, Hamburgban és Frankfurtban gondolkodói köröket alapított, melyek Bund der Gnostiker néven nemzetközi szövetséggé alakultak.

Magyarországon tanait az alföldi parasztság körében is hirdette, és hatással volt az ekkortájt létrejövő agrárszocialista mozgalmakra. Anarchiz{91}musa miatt többször perbe fogták, de felmentették. 1916. szeptember 14-én Németországban halt meg.

Az életút rövid áttekintése után lássuk Schmitt Jenő Henrik anarchista vallás- és egyházvízióját, melynek bemutatásához forrásul a Felekezetnélküli testvérközösségek a Szellem vallása alapján című írását használjuk. Schmittnek ebben a kevésbé hivatkozott művében – amellett, hogy anarchista jellegű világfelfogását az erőszakról, a szabadságról, a törvényről, vagy a politikáról itt is tetten érhetjük – kifejezetten hangsúlyt kap egy sajátos vallás- és egyházkép is. Bírálja benne a szerinte a hierarchiában megtestesülő hagyományos egyházat, fő hangsúllyal a katolikust, és leírja ezzel szembenálló elképzeléseit egy ideális felekezetről, egyházról, a keresztény tanítások sajátos, újgnosztikus, kissé tolsztojánus interpretációjáról.

Elméletének alaptétele a saját koráig terjedő világgal való szakítás, amit ő csak „régi világnak” nevez. Az új törvény abban áll, hogy az embernek mentesnek kell lennie a politikától, azaz az államtól és a teológiától, vagyis a hagyományos egyháztól. Fel kell azonban ismernie, hogy ez a törvény sem hozza el a szabadságot, mert minden szabály alapvető természete, hogy korlátoz: „minden törvény a kényszernek, az erőszakuralom szervezetének jogilag kötelező szabálya”.[2] Az erőszak pedig a kizsákmányolással jár együtt: akinek hatalma van, az uralkodik, akinek nincs, azon hatalmaskodnak.

A korszellem egyik fontos újítása, az általános választójog a szerző szerint alapvetően nem változtat a nép sorsán, nem hozza el a neki tulajdonított szabadságot, mert csak a vezetők életét javítja. Az emberek nem ismerik fel, hogy új jogok követelése a valódi szabadság helyett csak új láncokat, törvényeket jelent a régiek helyébe. Ezt tudatosítva – Schmitt szerint – alapvetően megváltozhat a törvényhez, az államhoz és a hatalomhoz való viszonyuk, legalábbis elméletben.

A továbbiakban a demokráciáról írva megállapítja, hogy az is tulajdonképpen a vezetők uralmát készíti elő és tartja fenn, mert minden államformában vannak irányítók, és vannak, akiket irányítanak. A jog az erőszak rendje, hiszen ha nem tartjuk be, akkor következik a megtorlás, a bosszú és a szolgaság, azaz a függőség a jogtól és annak végrehajtóitól. Megoldást a lázadások, a forradalmak sem jelentenek, mert valódi változást így sem lehet elérni. A háború csak a társadalom formáját változtatja meg, de a nyomoron nem segít. A fennálló rendet meg lehet ugyan dönteni, de az új rend új vezetőket hoz, akik irányítják az állomot, így ismét csak alá-fölérendeltségi viszonyt teremtenek. Ha segítünk az embereknek abban, hogy ezt felismerjék, akkor ezt belátva a valódi szabadság és szeretet istenországa felé fordulnak.

Schmitt könyvének következő részében azt igyekszik alátámasztani, hogy a hagyományos (történeti) keresztény egyház(ak) nem hordozói és közvetítői a valódi krisztusi szabadságnak, szeretetnek, és az istenországnak. Úgy látja, hogy azok közül is különösen a katolikus egyház, mint intézmény, maga a hatalom bálványimádója, az uralomvágy és bosszúvágy szimbóluma. A bálványimádás fényében a keresztény egyház istenimádata nem különbözik azon vallások bálványimádásától, amelyek {92}középpontjában szintén valamilyen tárgynak a tisztelete áll, legyen az egy- vagy többistenhit, természeti jelenségek tisztelete vagy fétisimádás. Az egyház festményeket és szobrokat készít Szűz Máriáról, Krisztusról, az angyalokról, pedig a bibliai Isten megtiltotta, hogy bármilyen faragott képet készítsenek maguknak. Gondoljunk csak az ószövetségi aranyborjú történetére. A történeti keresztény egyházak egy elképzelt istent tisztelnek; a szeretetet és a testvériséget hirdetik, ugyanakkor a könyörületesség elvét megszegve gyakorolják hatalmukat embertársaik felett. A szent törvényeket prédikálják, a jóra tanítják az embereket, miközben ők nem tartják be a parancsolatokat és sanyargatják híveiket.

Ez utóbbi gondolatmenetének igazolására végigtekinti a már elfogadottá, majd államegyházzá lett katolikus egyház történetét, és azt a felekezeti erőszak történeteként láttatja, melynek során sok ártatlan embert ítéltek halálra csak azért, mert nem értettek egyet a katolikus egyház hitértelmezésével és tevékenységével. Ez szemben áll az Igével, a megbocsátással, a keresztényi könyörületességgel. Schmitt Jenő arra is rávilágít, hogy az egyház uralomvágyát kiélve a gazdagságra és hatalomra törekedett. Már a Római Birodalom fennállása óta, majd pedig minden feudális jellegű társadalomban a főnemesek mellett a főpapok voltak a legmagasabb társadalmi státuszban. Birtokaikkal megalapozták vagyonukat, hatalommal rendelkeztek, az uralkodó közvetlen köréhez tartoztak, így befolyásolni tudták az állam politikáját, például az igazságszolgáltatásban, gondoljunk csak az inkvizícióra. Hatalmukat féltve félreállítottak minden olyan akadályt, amely pozíciójukat veszélyeztette, gyakran börtönöztek be tudósokat. Az egyház saját vagyona felhalmozása közben a nyomor szolgaságában hagyta az egyszerű híveket. A szegénységet és a túlvilági boldogságot hirdette, miközben beszedte az egyházi adót saját hasznára. Ugyanakkor Schmitt arra is rámutat, hogy a materialisták tana ugyanúgy a szolgaság tana, mint az egyházé, csak ők az anyagiság rabjai.

A katolikus egyház „erőszak-történetének” fenti összefoglalásához szorosan kapcsolódva azt a Hegyi beszéd-beli gondolatot emeli ki a szerző, hogy csak a szelídek fogják bírni a földet, azaz számukra jön el a boldogság. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy az őskeresztények az erőszak mellőzését hirdették: „A krisztusi erőszaknélküliség szent elve a szabadság egyedüli útja.”[3] A valódi szabadságot az ember csak a saját lelkében hozhatja létre, ha az erőszak helyett a szeretet útját kezdi el követni. Az Én döntése, hogy ezt az utat válassza-e. Csak ez ébresztheti rá szabadságára, ezért lesz ez az érzés az igazi hatalom. A szeretettől áthatott gondolatok, cselekvések pedig felszabadítják a lelki, szellemi és fizikai szolgaságból. Aki jót cselekszik, békében él saját lelkével. Ez a felismerés, a magasabb öntudat adhat szabadságot, ez lesz az igazi fegyver a kezünkben.

Aki a szeretet és a szabadság lényegét megérti, az láthatja, hogy külső erőszakkal nem lehet kivívni a szabadságot, csak a Szellem öntudata, szeretete képes erre. Krisztus pedig megjövendölte a megvilágosodást, azt, hogy a Szellem számára ez világossá fog válni. Szellem alatt itt Schmitt a mindenséget átható és összekötő gnosztikus Szellem-fogalmat érti. Az isteni az életben és az ember mélységében található, így az egyes ember szellemi léte betölti a mindenséget. A magasabb öntudathoz az kell, hogy az ember meg{93}lássa magában ezt a nagyszerűséget, és ennek fényében cselekedjen. Az isteni kinyilatkoztatást tehát nem a papok szavaiban kell keresnünk. Az Isteni Lélek bennünk van, lelkünk mélyén, az ész világosságában és a szeretet melegében. Ha az ember nem is jön rá erre az igazságra, azért az megmarad, és új alakban feltámad majd születendő gyermekében, a következő nemzedékekben. Amit ebben az életünkben előkészítünk, az lesz az alapja gyermekeink életének, mert testünkből lesznek. Ha az embernek nem lenne ez a magasabb öntudata, akkor csak a testiség és az állatiság erőszaka létezne és „akkor igaza volna a hatalmasoknak, ha önzően erőszakot gyakorolnak”.

A továbbiakban a régi rend és a tudomány kapcsolatára tekint a szerző. A hagyományos hatalmi rend, az erőszak, a kizsákmányolás, a kegyetlenség, a szolgaság nem illik össze a felvilágosodással kezdődő tudományszemlélettel. A tudósok új és nagyszerű elméleteket alkottak, megismerhetővé tették a világot, rájöttek az egyetemes törvényekre. Ezenközben hatalmi helyzetükben a régi rend képviselői továbbra is kegyetlenkedtek, s erőszakot alkalmaztak. Elfelejtették a humánumot. A tudomány eredményei ezzel szemben az emberi bölcsesség példatárát adják: az emberi ész hatalmasabb az égitestek rendszerénél, mert a világegyetem végtelenségének gondolatát szemléli. Tudjuk, hogy a világűr végtelen, így nincs benne se vég, se kezdet, se fönt, se lent, s amit mi égnek látunk, az csak látszat. Minden, ami a világot jelenti, csak valami viszonylatában tűnik annak, így nincs objektív igazság. Látszat, mert érzékszerveink által korlátozott az emberi megismerés. Érzékeink korlátozott mivolta még nem jelenti azt, hogy csak annyi a világ, amennyit mi felfogunk belőle. További példákat hozva: a Föld a tengelye körül forog és a középpontja felé van a lenn, azonban a Föld másik oldalán éppen ellenkező irányban van a fönt és a lenn. Ez már önmagában is bizonyítja a viszonylagosságot mint a világ alapvető jellemzőjét. Schmitt ebből egy merész következtetést levonva azt írja: a pokol és a mennyország is bennünk van, nem létezik önállóan sem a menny a benne trónoló Úrral s az angyalok karával, sem a pokol az ördöggel és a bűnösökkel. Maga az élet, az élőlények, és a lelkünk mivolta az isteni, amely tehát jelen van minden teremtett dologban. Az ember elfelejtette származását, azt, hogy isteni képmásra teremtetett, pedig Jézus sem azt tanította a Szentírás szerint, hogy a felhők fölött találjuk majd meg a mennyek országát. („Ne itt vagy amott keressétek: az Istennek országa tibennetek vagyon.”)[4] Azt hirdette, hogy itt a földön kell azt megvalósítani. A szeretet végtelensége a hatalom, és a világegyetem központja az emberi szívbeli szeretet. A Szellem ilyetén öntudatra ébredésének lehetőségét a szerző a magyar népben és testvérnemzeteiben látja először megjelenni. A magyarság ezáltal a „népek vezércsillaga lesz”, és „nagyobb birodalmat fog hódítani, mint Attila”.[5]

A történelmi egyházakkal szemben Schmitt egy olyan testvéri közösséget képzel el ideálisnak, amelyet a szeretet tart össze, és ahol az emberek a vigasztalásukat kereshetik. Ez a közösség a szabad egyezkedés, a végtelen könyörület rendje lenne, és a világ megváltásán működne közre. Nem akar olyan vallást, amely az embereket valamilyen ködös túlvilágba utasítja.

{94}Figyelemre méltóan részletezi az általa elképzelt felekezetet, pontokban fogalmazza meg annak legfontosabb tételeit:[6]

 

– Az ember szabad elhatározásból lehet tagja a közösségnek, nem megkeresztelés révén, gyermekként.

– Tagjai a szeretet kötelességéből cselekednek embertársaikért. Ezt vallássá kell tenniük, a család és az élet minden mozzanatára kiterjesztve. A család és a szív melegén alapuló testvérközösséget nem oszlathatja fel semmilyen külső hatóság. Krisztus is azért Megváltó, mert erre az isteni öntudatra tanította az embereket; könyörületes minden emberrel, nem alkalmaz erőszakot, és a békés életet, a szeretet elsőrendűségét hirdeti.

– A közösség tagjai alkossanak fogyasztási és termelő szövetkezeteket.

– Baráti körben kenyeret és hígított bort, teát vagy vizet fogyasszanak. Hasonló ünnepséggel fogadhatják az újonnan született gyermeket a testvérközösség körében.

– Vasárnaponként gyűljenek össze a tagok, elmélkedjenek és énekeljenek.

– Ünnepeljék meg a Karácsonyt, mint Jézus születését, és a Pünkösdöt, de csupán a tavasz ünnepeként.

– Az eljegyzés és a házasság eskü nélkül történjék, mert Krisztus megtiltotta azt (Máté 4,33). Az eskü csak egy babonás kijelentés az egyház előtt, a hódolat és a szolgaság elismerése, hisz a hagyományos egyház, mint fentebb láttuk, ennek az egyik legfőbb hordozója. Ehelyett mindkét fél ünnepélyesen jelentse ki, hogy szeretetből választják egymást, és kitartanak a másik mellett. A férfi az észt, a nap világosságát, a nő a kedélyt, a nap melegét, a hold képét mutatja, de mindkettő a szeretet mindent átható isteni öntudatát hivatott győzelemre vinni.

 

Összegzés

Schmitt Jenő Henrik egy a hagyományos értelemben vett szakrális és profán határán álló vallást (világnézetet) fogalmazott meg életművében. Egy új vallásbölcseleti iskola létrehozásán munkálkodott, amelynek gondolati alapját a Krisztus istensége a modern ember szellemében[7] című műve mellett az általunk elemzett könyvében is igyekezett megvetni. Ebben az írásban is visszatükröződik az újgnoszticizmusnak nevezett gondolatrendszere. Ebben a keleti filozófia, teozófiai tanok, anarchista eszmék, Tolsztoj és Nietzsche gondolatai egyaránt keverednek, összekapcsolva egy aktualizált gnoszticizmusértelmezéssel. A gnosztikus felfogás lényege – tömören összefoglalva és kissé leegyszerűsítve –, hogy mindenki részese az Istenről való tudásnak, ám csak a gnosztikusok képesek a belső istenit megtalálni, s ennek révén a külső Istent megismerni. Az isteni tudást a reveláció útján fogadják be. A gnózis Schmitt megközelítésében is minden idők bölcsességét jelenti, az időtlen szellemi igazságot. Ezekből leszűrve röviden úgy fogalmazhatnánk, hogy a Szellem vallása az ő számára az én és a szeretet tana. Itt kapcsolódik be egy sajátos Krisztus interpretáció, mely szerint Krisztus az erőszakmentes szeretet szabadságán alapuló békesség szimbóluma.

{95}A Szellemvallás eszméi egy „egyházvízióval” bővülnek a bemutatott szövegben. A mű mélyebb elemzése után láthatjuk, hogy – nem kis önellentmondást is teremtve – az előírásokra mégiscsak szükség van, mert ha minden szabályt elvetnénk, akkor nem lehetne közösség. Ezért is alkot Schmitt maga is hasonlókat, amikor könyve második felében megfogalmazza az általa elképzelt közösség legfontosabb tételeit. Ez egy felnőtt fejjel szabadon választható, a családra épülő közösség, amelynek összetartó ereje a kölcsönös szeretet-kötelesség. Ennek egyik leglátványosabb cselekvő megnyilvánulása, hogy tagjai fogyasztási és termelő szövetkezetet alkotnak.

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



* Az írás a Magyar Vallástudományi Társaság által szervezett Szent és Profán című konferencián 2010. május 15-én, a Debreceni Egyetemen elhangzott előadás közlésre szánt formája. A szerző külön köszönettel tartozik prof. dr. Máté-Tóth Andrásnak, aki felhívta a figyelmét Schmitt Jenő Henrik vallástudományi szempontból is tanulságos munkásságára.

[1] Az életrajzhoz felhasznált irodalom: Kepes Ferenc: Schmitt Jenő Henrik élete és tanítása. Bp., 1918., küln. 39–41., 47–48. p.; Révai Nagy Lexikona. XV. köt. Bp., 1994. 650. p.

[2] Schmitt Jenő: Felekezetnélküli testvérközösségek a Szellem vallása alapján. Bp., 1899. (továbbiakban: Schmitt, 1899.) 3. p.

[3] Schmitt, 1899. 5. p.

[4] Schmitt, 1899. 6. p.

[5] Schmitt, 1899. 7. p.

[6] Schmitt, 1899. 8-11. p.

[7] Schmitt Jenő: Krisztus istensége a modern ember szellemében. Bp., 1993. (Reprint.)