13.
évfolyam |
Horváth Zita: |
|
{58}A II. József-féle népszámlálás
idején Borsod megyének 196 települése volt, szabad királyi várossal nem
rendelkezett, tíz mezővárosa közül Sajószentpéter lakosságszámát (2349 fő)
tekintve az ötödik volt. A város társadalma, etnikai és felekezeti tagozódása
hasonló és eltérő tendenciákat is mutat a 18. századi országos és megyei
viszonyokkal, változásokkal. Miközben a 18. századi betelepítések hatására az
ország etnikai térképe megváltozott (a magyarok aránya 50% alá süllyedt),
addig Sajószentpéter a korszakban végig megőrizte magyar nemzetiségét. A
zsidók száma jelentősen megnőtt a 18. század második felében és folyamatosan
nőtt a 19. században is, de emellett más nemzetiség nem volt jellemző, a
cigány népességgel viszont a 18-19. században folyamatosan számolhatunk. Magyarországon a 18. században
nagyarányú rekatolizációs folyamat indult be, sokan tértek vissza a római
katolikus hitre különböző, itt nem részletezett okokból. A katolikus egyházat
ebben a Habsburg dinasztia is támogatta elkötelezettségből is, de a
felekezeti egység az egységes birodalom megteremtésének egyik eszköze is
volt. Sajószentpéter ebben a tekintetben sem követte az országos
változásokat, a város mindvégig református többségű maradt. A város
különlegességét azonban leginkább az adja, hogy társadalmán belül a nemesség
aránya az országos, és az országosnál lényegesen nagyobb Borsod megyei
átlagnál is jelentősebb volt, meghaladta a 30%-ot, igaz, főként nem tehetős,
hanem armalista nemesekről van szó. A lakosok földesurukkal,[1]
Szirmay gróffal nap mint nap szembekerültek, amikor a 18. század folyamán az
folyamatosan csorbította a mezőváros középkortól kezdve meglévő
privilégiumait, jobbágysorba kényszerítve nemest és nem nemest egyaránt. A
földesúrral szembeni elégedetlenség a társadalom egészét érintette, a
konfliktus évtizedekig tartó pereskedést hozott, néha tettlegességig fajuló
zendülést, amelyben a nemesek együtt vettek részt a jobbágyokkal, hiszen a
földesúri hatalom a nemesség érdekeit éppen úgy veszélyeztette, mint a
jobbágyokét. A várost irányító testületben (szenátusban) nemeseket és nem
nemeseket egyaránt találunk, sőt a testület nagyjából leképezte a felekezeti
arányokat is, a többségében református szenátorok mellett római katolikusokat
is találunk. Borsod megye Magyarország azon
területei közé tartozott, ahol a reformáció gyorsan és eredményesen terjedt
mind a nagybirtokos főurak, mind a középbirtokos nemesek hamar az új hitet
vallották, a katolicizmus Borsodban nagyon háttérbe szorult. Míg az 1332/37.
évi pápai tizedjegyzék szerint 119 plébánia volt a megyében, addig 1699-ben
már csak 7 maradt. {59}Közben
egyre több új református eklézsiát alapítottak, 1550 és 1598 között 60,
Bocskai idejében 12, 1631-ig további 14 keletkezett.[2] A reformátusok 18. századi
túlsúlyának megmaradása bizonyítja egyrészt a reformáció erősségét, másrészt
azt, hogy a megyében, és így Sajószentpéteren is az ellenreformáció békésebb
eszközökkel folyt. Továbbá Szentpéteren nem működött olyan hittérítő, mint
Miskolcon Kelemen Didák (1683-1744) minorita szerzetes, viszont a város olyan
református tudós-prédikátorral büszkélkedhetett, mint Őri Fülep Gábor
(1739-1823). A Dunántúlon még a 18. században is sor került erőszakos
templom-foglalásokra, például Padányi Bíró Márton veszprémi püspöksége alatt.
Veszprémtől Komáromon át Zemplénig a protestánsok vallásgyakorlata – az
uralkodói rendeletek ellenére – mindenütt megmaradhatott, ahol 1681 előtt is
bizonyíthatóan éltek vele. Az ország e protestáns többségű helyein felső
engedéllyel a katolikus eskü (decretális) letételétől is el lehetett
tekinteni a hivatalvállaláskor.[3] Sajószentpéteren a 18. század
végén 311 római katolikust írtak
össze, a város ekkor az egri püspökség szendrői esperességéhez
tartozott. Sajószentpéter anyaegyház fíliái voltak: Macska, Alsóbarcika, Bábony, Berente, Dusnok
(praedium), Felsőbarcika, Harnóc (praedium), Kápolna, Kondó, Lászlófalva, Ludna
(praeidum), Parasznya, Radistyán, Sajóecseg, Sajókazinc, Varbó. Az 1776-os
felekezeti összeírás szerint 1650 református
élt a városban, a római katolikus schematismus szerint 1816-ban
2150 fő, 1819-ben 2149 fő, 1822-ben 2300 fő tartozott a református
felekezethez. A város a Tiszáninneni Református Egyházkerület felső-borsodi
egyházmegyéjének részét képezte. Ugyanekkor 12 görög katolikus élt itt, a munkácsi püspökség borsodi
esperességének Múcsony fíliájaként. (Múcsony fíliái: Alacska, Berente,
Disznós-horvát, Dövény, Edelény, Felsőnyárád, Finke, Kálló, Kismúcsony,
Sajógalgóc, Sajószentpéter, Szirák.)
Csak 1 görög keletit találunk
a 18. század második felében, aki a karlócai püspökség miskolci fíliájában
élt. (Miskolchoz tartozott: Csát, Ónod, Sajószentpéter, Tiszakeszi.) 1786-ban 139 izraelitát írtak össze 31
háztartásban, az 1816-os schematismus szerint 795 fő, 1819-es szerint 732 fő,
1822-ben: 650 fő élt a városban.[4] {60}Felekezeti megoszlás a 19.
század elején és közepén[5]
A férfiak felekezeti megoszlása 1815–1846[6]
Amint az a táblázat adataiból is kitűnik, Sajószentpéter
a 19. század közepéig is megmaradt alapvetően református többségű városnak.
Noha a római katolikusok száma a 18. századhoz képest folyamatosan nőtt, de
itt nem figyelhető meg jelentős mértékű rekatolizáció. Az evangélikusok száma
sem volt jelentős, templommal és iskolával nem rendelkeztek. Jelentő{61}sebb emelkedés a zsidóság
soraiban figyelhető meg, a 18. század végén
volt iskolájuk és imaházuk, azonban zsinagógájuk csak 1900-ban épült.[7] A 18–19. századi egyházi
viszonyokról nagyon sokat megtudhatunk a katolikus canonica visitatiokból
(egyházlátogatási jegyzőkönyvekből), különösen a 18. századi
egyházlátogatások értékesek, ugyanis a katolikus egyházra vonatkozó
információkon túl a többi felekezetről is találhatunk adatokat, mivel az
1715. évi országgyűlés és az 1731. évi Carolina Resolutio értelmében a
protestánsok hosszú időre katolikus felügyelet alá kerültek, az illetékes
megyéspüspök a protestáns gyülekezetekben vizitálhatott, így volt ez Sajószentpéter
esetében is. A 18. századból két katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyv
maradt ránk, az első 1746-ban – ez az első az egri egyházmegyéből – gr.
Barkóczy Ferenc (1710–1765) egri püspök idejében, a második 1769-ben gr.
Esterházy Károly püspök korában készült.[8] Az 1746-os egyházlátogatási
jegyzőkönyvből[9]
tudjuk, hogy amikor a 18. század első felében gróf Szirmay Tamás sárosi
főispán – maga római katolikus – megvásárolta a kincstártól a várost, a
lakosság túlnyomó részt reformátusokból állt, 218 házban laktak reformátusok
és csak 8-ban katolikusok. A 8 házban összesen 65 személy lakott. A görög
katolikusok 2 házban laktak, az evangélikusok 5 házban 44-en. Az
egyházlátogatás idején Sajószentpéter még nem anyaegyház és nem is
leányegyház katolikus szempontból. A református prédikátor ekkor Öri Pál, a
rektor Simon Pál volt. Az 1769-es egyházlátogatásból[10]
megismerjük, hogy milyen helyzetben voltak a református többségű városban a
római katolikusok, ezzel egyidejűleg a református egyházra vonatkozóan is
vannak értékes adatok. A sajószentpéteri egyház kegyura a gróf Szirmay család
volt. Az 1769-es egyházlátogatás idejére már felépült az az új katolikus
templom, amelyet Szirmay Tamás földesúr anyagi támogatásával emeltek. A
templomot 1765-ben építették, melyet Thuróczi Imre miskolci plébános, akkori
alesperes szentelt fel Szent István király tiszteletére. Apostoli áldással
Szent István ünnepén búcsút tartanak. A templom állapota az egyházlátogatás idején még jó volt, de az
összeíró megjegyezte, hogy a felső diadalíven már repedések mutatkoznak, és a
hívek számához képest szűkös. A templomnak két hordozható oltárral ellátott
oltára van, a nagyobbik oltár szentségházában őrzik az Oltáriszentséget,
melyet Úrnapján és a templom védőszentjének ünnepe előtti éjszakán hordoznak
körbe nyilvános búcsújárással. A keresztelővizet egy ón edényben tartják, ezt
a sekrestyében elzárva őrzik. Az egyik kulcs a gondnoknál van, a másik a
plébánosnál. A sekrestye a templom nyugati oldalán helyezkedik el, szűk, de
jó állapotban van, itt tárolják egy ládában az egyházi pénztárat és két
asztalon az egyházi felszereléseket. Ezen kívül van a templomban egy
prédikáló szék, két zászló, egy hordozható kereszt a temetések számára,
valamint egy kő karzat {62}ötváltós
orgonával. A karzat fölött van egy fából készült roskatag tornyocska,
amelyben két harang lóg, közülük az egyik 80 fontos, már repedt, Szent István
tiszteletére szentelte fel Egerben Esterházy Károly püspök, a másikat
Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szentelte fel a püspök, 60 fontos. Az
egyház felszerelései: egy aranyozott réz kehely, egy aranyozott bronz
áldoztató kehely fedéllel, 3 erszény, 2 kehelyfedő, 5 kehelykendő, 8
kehelytörlő, 2 fátyol, 7 oltárterítő, 5 kendő, 3 miseruha, 4 stóla, egy öv, 2
karkendő, 3 miseing, egy új papi palást, 3 réz harangocska, egy
szentségmutató takaró, egy réz tömjénező tömjéntartóval, egy fadoboz a tömjén
számára, 12 gyertyatartó, 2 nagy gyertyatartó, 4 asztalka, 3 ternó, egy pár kis csupor, egy pár ministráns ruha, egy
pár ingecske, egy karing, egy evangéliumok könyve, egy szertartáskönyv, egy
vasmozsár, egy ágykárpit, egy nagy lámpás, egy hordozható lámpás, rézedény a
szentelt víz számára, egy Szűz Mária szobor, vas az ostyasütéshez, két
hordozható oltár. Az egyház egy köböl nagyságú szántóföldet birtokolt 1767
óta, amelyet a földesúr adományozott, egykor Gedei Szabó Jánosé volt. A
földet az egyház dézsma fejében kiadta egy jobbágynak. Valaki 180 rajnai
forintot hagyott az egyházra, de ezt 1769-ben az egyház szükségleteire
fordították. Egyházadóból néha 12 forint jött be. A számadásokat a plébános
készítette a város jegyzője, a gondnok és az egyházfi (harangozó) előtt. Az
egyház 15 forinttal tartozott a görög kereskedőnek. A templom mellett van a katolikusok bekerített tágas
temetője, a templommal egy időben szentelték fel. A canonica visitatio idején
Szlantsik György a plébános, 68 esztendős, 36 éve élt hivatásának. Bélabányán
született, Nagyazaron 2 év, Göröginyén 4 év, Jankócon 4 év, Alsóábrányban 2 év, Darócon 11 év, Diósgyőrben 8
év és 2 hónap szolgálatot teljesített. 1763-tól végezte a lelki gondozást
Szentpéteren. Vásár- és ünnepna-pokon 10 órakor kezdte el az
istentiszteletet, hogy a – templommal nem rendelkező – leányegyházak
katolikus hívei is ideérjenek, két órán keresztül misézett. Búcsújárásokat is
vezetett Nagyboldogasszony ünnepén Szirákra, Kisboldogasszony ünnepén
Kelecsénybe. Voltak tanult bábaasszonyai is. Az elhunyt kereszteletlen
csecsemőket a nem katolikus temetőben temette el. Szorgalmasan tartotta
prédikációit és a katekizmusokat, vezette az anyakönyveket. Volt egy háza,
amelyet Szirmay Tamás adományozott neki, nem volt túl jó állapotban, fából
épült és beázott, „sem az uradalom, sem pedig a község nem igyekezett azt
kijavítani”. A házban semmilyen ingóság nem volt, csak egy asztal. A plébános jövedelmei a következők
voltak: minden katolikus gazda házaspártól kapott 1 kila gabonát és 8 garast,
az evangélikusoktól ennek a felét. A szolga állapotú emberektől, a
gazdálkodást folytató férfiaktól és özvegyasszonyoktól szintén fél kila gabonát
és 4 garast kapott. Ezen kívül voltak szántóföldjei három nyomásban, két
nyomásban 5 köböl, a harmadik nyomásban 6 kőből őszi vetésre valók. A
földesúr ezeket a földeket a mezőváros földjeiből hasította ki. A szántást és
a vetést a hívek teljesítették, az aratást
segítették, a behordást pedig szintén ők végezték. Emellett voltak még
telki földjei, az egyik a folyó mellett, a mezőváros és a majorság (allódium)
fölött feküdt, a másik a mezőváros alatt, és a temetőhöz kapcsolódott. A
harmadik szántóföld a Sajó folyón túl volt, a Dombhatár nevezetű dombocska
alatt, az egyik végén a Moroszka folyócska (itt szomszédos a templom
szántóföldjével), a másik végén a {63}mezővárost és a szántóföldet összekötő út
határolta. A telkek utáni földeken kívül volt még kenderföld, káposztáskert,
kukoricás, 4 szekér szénát termő rét. A malomból való szombati jövedelem
helyett volt a heti malomrész, amely minden esztendőben 80 kila őszi gabonát
hozott, a tavasziból 5 kilát, a kenderből 14 köteget, ami 140 vásznat
jövedelmezett, a kukoricából 2 kilát. Beszedte a dézsmaadó szőlők királyi
dézsmáját egy jegyzékben megjelölt szőlők után, amit 1763. augusztus 11-én a
földesúr adott át a plébánosnak a városházánál. Kapott még: „A felnőttek
temetése után 2 rénes forintot, a keresztelés után 12 krajcárt, a szülés
utáni bevezetéstől 12 krajcárt, a háromszori kihirdetés után 9 krajcárt, a
gazdák és a fiaik esketése után 2 rénes forintot, a szolga állapotú emberek
esketése után 1 rénes forintot, az új házas bevezetése után 12 krajcárt, a
gyermek temetése után 30 krajcárt, az énekes szertartás után 1 rénes
forintot, olvasott szertartás után 30 krajcárt, a keresztelés
tanúsítványa után 30 krajcárt, a házasság tanúsítványa után 30 krajcért, a
kihirdetés és a temetés tanúsítványa után 12 krajcárt.” A kántort Bajnóczi Ignácnak hívják,
ő volt a tanító is. Magyar és szlovák nyelven beszélt, magaviseletét
megfelelőnek írták. A kicsik tanítására a Mennyei
oktatás című könyvet használta, az ének oktatásához a Csíky-féle, a
Zsámbár-féle és a Szelepcsényi-féle énekeskönyvet. Számára a földesúr jelölt
ki házat, ami elég régen készült, a község már több ízben helyreállította. A
kántor a következő jövedelemmel rendelkezett:
a katolikusok, minden gazda házaspár 1 véka gabonát és 4 garast adott, az
evangélikusok és a katolikus szolgák, illetve a gazdálkodást folytató
özvegyasszonyok ennek felét. Voltak telek utáni földjei a házhoz kapcsolódva,
káposztaföldje, melyeket maga
művelt, és nem adózott utánuk. A háromszori ünnepi éneklés, a vendégség és a
házszentelés után kb. 9 vonás forintot kapott, a felajánlás után néha másfél
forintot, az uradalomtól pedig A következő Huszár István, a
harangozó, más néven egyházfi, akit a kántorhoz hasonlóan Szirmay gróf
fogadott fel. Hivatását tisztességesen látta el,
„már amennyire megtompult tehetsége engedi”. Fizetésként minden
katolikus gazda házaspártól fél véka fizetést kapott. Nem volt számára
kijelölt ház vagy telek, de az akkori harangozó háza a telek utáni
földekkel együtt mentes volt a közterhektől. Keresztelés után 3 vagy 4
krajcárt kapott, a temetések alkalmával a harangozás után 3 garast. A városban volt a sajóládi pálos szerzeteseknek egy udvarháza, melyet egy bizonyos
Baráth nevű nemesember adományozott
nekik „fejének váltságául”. Az udvarházat használják még, de nem itt laknak. A reformátusok temploma eredetileg a katolikusoké volt. Ez a templom az 1756. évi
tűzvészben leégett. A templomnak három nyomásban voltak szántóföldjei, ezek a
prédikátor földjei mellett feküdtek, a
felső 70, az alsó 45, a harmadik 60 kila befogadóképességű. Ezek a földek a
község tulajdonát képezték, belőlük még a sárospataki egyház is kapott
segélyt. A templom tornyában három harang volt, az egyik 10 mázsás, a másik
6, {64}a harmadik 1 mázsás. A toronyban óra
is volt. A templom kriptáján kívül volt egy fallal körülvett református
temető a templom körül, egy másik pedig a mezővároson kívül. A canonica visitatio idején Őri Fülep Pál volt a
református lelkész, akinek működését a katolikus püspök törvénytelennek
tartotta, ugyanis elválasztott házaspárokat gyermekük megszületése után, nem
hirdette ki az ünnepeket, rávette a katolikusokat hitük elhagyására. Jó
állapotban lévő háza volt, amelyet a város lakosai tartottak rendben.
Jövedelme elérte az 1200 forintot, ez a következő tételekből jött össze: 288
kila párbér gabona (igás marhák után a két ökörrel bíró gazda vékát adott, 4
ökörrel bíró 2 vékát, akinek 6 ökre volt, 3 vékát adott, 8 ökör után 1 köböl
gabona járt.) Minden jobbágy 10 nagyobb icce bort adott. Volt két nyomásban
három szántóföldje, 12 köböl befogadóképességű mind az őszi, mind a tavaszi
vetésből. Ezen kívül 12 szekér szénát és 40 szekér fát, esketés és
gyászbeszéd után 1 vonás forintot, keresztelés után egy máriást,
felajánlásból egy máriást, harangozás után minden alkalommal 24 krajcárt
kapott. „A sajószentpéteri tanító pedig
kántorböjt idején jelmezes és nem eléggé ellenőrzött komédiákat mutat be a
népnek” – írták. Két tanuló segítségével az iskolásokat négy grammatikai
osztályig tanította, a két tanuló az egyház gabonájából ellátást kapott. A
tanító a fiúkat tanította, a lányokat pedig a kántor, aki szintén az egyház
gabonájából kapott fizetést. Az egyházlátogatás idején még
új, 1765-ben emelt katolikus templom egyre rosszabb állapotba került, a
katolikus pap emiatt hosszú időn keresztül hol a földesúrhoz, hol a püspökhöz
írt panaszos kérvényeket, sőt a hívek állítólag magához a királynőhöz, Mária
Teréziához is folyamodtak. Az alábbi levelek a templom felújítására tett
kísérleteket bizonyítják. Májer János sajószentpéteri plébános 1785-ben
özvegy Szirmay Tamásnéhoz írt levelet a templom elkeserítő állapota miatt: „Szirmay Tamás Gróff Urtul díszessen elkészíttetett
sajószentpéteri parochiális templomotskánk üdó jártával úgy boltozattyában,
valamint kőfalaiban és hajazattyában már-már végső romlásra és elpusztulásra
jutott úgy annyira, hogy majd lehetetlen légyen többé abban az isteni
szolgálatokat végben vinni. Télben az havaknak béfuvattatása és az üdőnek mostohasága, nyárban pedig az elementumoknak
gyakor változási az isteni szolgálatokat vélem majdnem félben szakasztattyák.
Miólta Szirmay Tamás Gróff Uram ezen kisded templomotskát felállíttatta és
halála által ennek patrónusság letette volna, senki többé eztet nem
segítette. Én legkisebb szolgája Méltóságtoknak és ezen rongyos templom
érdemtelen jegyesse esedezem, méltóztassanak további botránkozástúl az Úr
nyáját megmenteni.”[11] {65}1787-ben
pedig ugyanezért gróf Esterházy Károly püspökhöz írt: „A régi templom helyreállítása iránt
híveim kérelmet adtak be a királynőhöz. Mindkét templomról mellékelem a kijavított
tervrajzokat és bemutatom Excellentiádnak. Ami a tervrajzokat illeti, már
harmadszor hívtam ki a mestereket és közöltem velük, hogy a régi templom
romjait egészen meg kell hagyni, bár így az épület nem lesz arányos. Ezt
költségkímélés céljából kívánjuk. De erre Klir Vencel királyi kőművesmester
azt felelte, hogy ó így nem kezdi meg a helyreállítást, mert ez a régi
templom a régiek szokása szerint annak idején több külső pillérrel
megtámasztva épült fel, ezek a kőkockákból, meg faragott kövekből felhúzott
támpillérek a templomrom baloldalán ma is megvannak, ezért az arány és
szilárdság céljából a másik oldalra is ugyanilyen pilléreket kellene
felépíteni, ez pedig nagyon sokba kerülne. Az építész a tervrajzon fekete
színnel megjelölte, hol hagyandók meg a régi pillérek alapjai. A többi
fundamentum nem maradna meg. Az építőkövekkel úgy akar gazdálkodni, hogy a
gyengébbeket a köz-falakba, a vágott és kockaköveket pedig a toronyba rakná.
Az a hír járja, hogy a templomrom alatt kincsek és régi templomi felszerelési
tárgyak rejtőznek, melyeket a háborús időkben raktak oda. Ezért egyes
kereskedők a szirmabesenyői uradalmi inspectortól engedélyt eszközöltek ki e
templom megásására: »Tisztelendő Plébános
Úr! Gróf Szirmay uraság részéről inspector Fedák Jóseff úrtúl engedelmünk
lévén, hogy a titulált uraság jószágán akárminémű metallumoknak s mineráknak
nyomozásában bízvást ereszkedhetnők, a felséges idaeális resolutionak – mely
1781. 28-a octobris Bécsben emanáltatott – hasonlatossága szerént. Lévén nem
ok nélkül való bizodalmunk, hogy a szentpéteri puszta templom környékén, vagy szögleteiben potomra
fekvő kincsek rejtettek ell, melly templom mindazáltal az itt lévő
parochiához tartozna. Plébános úr hite nélkül azon kincseknek motozásában
avatkozni nem bátorkodtunk, folyamodunk szabadságért, hogy akadály nélkül
munkálkodhassunk. Nemes Berzi János, nemes Telegdi János miskolczi felek.«”[12] Fennmaradt
a kerületi esperes jelentése az egri püspöki helynökhöz, amelyet 1804. május
24-én keltezett: „Ápr. 26-án Sajószentpéteren a Szirmay-uradalom
inspectorával mint a kegyuraság képviselőjével és a kőművesmesterrel
megtárgyaltuk a sajószentpéteri jelenlegi plébániatemplom renoválásának,
illetve a régi prépostsági templom újjáépítésének kérdését. A Szirmay Tamás által 1765-ben épített jelenlegi
plébániatemplom puha kőből készült, most már minden részében összedől, s ha
nagy költséggel újjáépítenék is, hosszabb ideig nem állna meg, ezért kár
volna rá pénzt költeni. {66}A régi prépostsági templom falai
egyik oldalon erősek és magasak, megvan a szentély is, de a másik oldalon új
falakat kellene rakni a még meglévő fundamentumokra. E munkálatok tervrajzát
és költségelőirányzatát a mesterek elkészítették, ezeket 10 db-ban most
Uraságodnak megküldöm, jóváhagyás végett. (A költségigény A
kerületi esperes jelentése az egri érsekhez 1805 májusában: „Vettem Excellenciádnak azon levelét, mely szerint a
sajószentpéteri új templom építésének ügye egyelőre kútba esett, mert az
építésre kötelezett kegyúr, gr. Szirmay Tamás, akinél 12 év óta sürgették a
plébánosok és a hívek a régi templom helyreállítását, vagy új templom
építését, nemrég meghalt, fia pedig pénzhiánya miatt nem hajlandó az
építkezés költségeit viselni. 12 év óta a katonai kvártélyházban folyik az
istentisztelet. A 16 filiába szétszóródott katolikusok szégyenére válik,
hogy nincs templomuk, ugyanakkor a protestánsok a mezőváros központjában levő
piac közepén nagy és fényes bazilikával dicsekedhetnek, melynek magas tornya,
benne toronyóra, a szuperintendensnek fényes lakóhelye van, mi katolikusok
pedig 1801 óta a város végén levő katonai kvártélyház alkalmatlan két
szobácskájában szorongunk.”[13] A templom állapotáról, a felújítási munkálatokról
szintén fennmaradt egy
kronologikus leírás az espereslátogatási jegyzőkönyvben:[14] „1808.
A templomot az elhunyt érsek költségén most restaurálták. A szentély
boltozott, a hajó mennyezetes. Javítani kell az oltárt, szószéket, padokat,
be kell szerezni a keresztkutat. A
paplak fából készült, 1100 Ft-ért vásárolták. 1840. Ebben az évben a templom, kőtornyával együtt, az egyházmegye
költségén renováltatott, de a munka még nincs készen. {67}1851. Az iskola 1842-ben
leégett, most csak romjai láthatók. A tanítás azóta bérelt házban folyik.” Sajószentpéteren
új templomtorony és sekrestye készült a 19. század közepén, az alábbi a
munkafolyamatot, az elvégzett munka költségeit dokumentálja: „Kőművesmunkái. 1838. dec. 1. Zibriczky Pál rozsnyói
építőmester és Dankó János sajószentpéteri plébános közt létrejött
»Kötelezés« a templom helyreállítása tárgyában. Az építőmester 460 Ft-ért
elvégezteti a következő munkálatokat: 1. A chorus megrepedezett egyik bolthajtását
elbontja, új boltozatot rak. A kórus feljáróját boltozat alá veszi, karfalát
kiigazítja, padlóját téglával kirakja. 2. A templom hajójában a stukaturát elbontja,
újat épít. 3. A főajtó boltozatát elbontja, új szemöldök- s
küszöbköveket állít, a boltozatot itt is újonnan rakja. 4. A roskadófélben levő sekrestyét elbontja, majd
azzal azonos nagyságura, egy ablakra, fundamentumtul egészen újonnan építi,
stukaturára vagy boltozatra, földjét kitéglázza. 5. Az egész templom külsejét
jól kiigazítja, a hajót és homlokzatot vas ankerokkal megerősíti,
a homlokfalat kiigazítja, az újonnan épülendő tetőhöz és toronyhoz alkalmatos irányban idomítja, párkányát faragott
lapos kövekkel beborítja, az egész övpárkányt újonnan rakja. 6. 3 harang befogadására alkalmas új tornyot épít,
külsejét stukatufa formán. 7. A templom egész belsejét, személyét kitéglázza,
sekrestyével együtt az egész templomot kívül-belül kivakolja, kimeszeli. A torony fundamentumtól kezdve 9 öl két láb
magasságig kőből épült. Ezen kőmennyiséget a régi nagytemplom omladékából és
fundamentumából fogja egészen kiállítani és helybe fuvarozni a nép. A
kivitelezés során a torony a plébános utólagos kívánságára egészen kőből épült. Ácsmunka: Szabó József miskolci ácsmester: az
egész templomnak, sekrestyének teteje, valamint az összeroskadáshoz közelítő
harangláb elhányattatván, a templom és sekrestye stukaturára készülvén, a
harangláb helyett pedig a templom homlokán új, erős torony épülvén. Másik ácsmesterként működött: Russ Mátyás
ácsmester.”[15] Az 1829-es egyházlátogatás tudósít arról, hogy a város alsó végén, a
temetőn belül van egy plébániatemplom, amely ugyan szilárd anyagból készült,
de gyengék a falai, a teteje zsindelyes, a templom felett van egy fakereszt.
Van egy 3 harangos harangláb. A templomot Szirmay József Tamás 1765-ben
építtette, de hamar összedőlt, hét évig használaton kívül állt, 1807-ben
Fuchs érsek költségén állították helyre. Klier Vencel miskolci építész új szentélyt
épített a plébániatemplomhoz, azt ígérve, hogy 50 évig kitart, de már
1832-ben düledezni kezdett, Váczy István miskolci {68}építész azt
ajánlotta, hogy helyreállítja. 1814 és 1816 között plébániaház is épült
szilárd anyagból, zsindelytetővel a kegyúr költségén, amelyben a plébánosnak
három szobája volt, egy a cselédnek. A plébánia melléképületei az 1823.
november 18-i tűzvészben leégtek vagy megrongálódtak.
(1843-ban a plébániaház ismét leégett, 1845-ben helyreállították, de 1849-ben
megint roskadozni kezdett.) Ekkor 370 fő katolikust tartottak számon. Kegyúr
a Szirmay család, a plébános Grancsay József, az iskolamester-kántor
Zboray István. Az iskola 1810–1813-ban épült, egy szoba a tanítóé volt, a
másik tanterem. 53 iskolaköteles katolikus gyermek élt ekkor a közösségben,
közülük 20 fiú és 18 lány jár iskolába. Az egyházlátogatás idején megfelelő
épület hiányában a berentei gyerekek is ide jártak, amíg az iskolájuk fel
nem épült. A sajószentpéteri iskolamester segédtanítónak fogadta fel
Sebestyén Istvánt, aki tanította a berentei gyerekeket. 1835-ben kirabolták a templomot, a tabernákulumot nem törték fel, de a
templomi ruhákat ellopták. A 18. századi egyházlátogatási
jegyzőkönyvekben, amint írtam, részletesen olvashatunk a nem katolikus
felekezetekről, mindenekelőtt a városban a lakosság többségét képviselő
református egyházról. A Sárospataki Református Kollégium Levéltárában több
református egyházlátogatási jegyzőkönyvet őriznek. Különösen a 19. századiak
érdekesek, hiszen ekkor már a katolikus egyházlátogatásokban nem írták össze
más felekezet egyházait és híveit, valamint azért is informatívak, mert a
születettek, meghaltak és házasultak számát is közlik az adott évre. Az 1806.
február 16-án készült canonica visitatio meglehetősen szűkszavú, mindössze
arról olvashatunk, hogy az összeírók dicsérték a szentpéteri egyház rendezett
állapotát (75 született, 77 meghalt és 26 házasult személyt írtak össze.). Az
1811. január 20-i egyházlátogatás idején Őri Fülep Gábor volt a
prédikátor (róla ld. még alább), mellette Szombathi Dániel káplánkodott.
Munkájukat a visitatorok kiemelkedőnek jellemezték, mondván, nemcsak az
egyház vagyonára, de a hívekre is gondosan felügyeltek. A parochiális épület
javítását szorgalmazták. A tanítóról, Rákosy Sámuelről olvashatjuk: „a
tanulókat a keze alatt értelmesen taníttani tapasztaltuk, nem külömben az
elsőbb praeceptor keze alatt valókat is. A kisebb praeceptor keze alatt lévők
inkább csak könyv nélkül, mint értelemmel tanultak.” (1810-ben 40 fiú, 26
kislány született, 35 férfi és 43 nő halt meg, 13-an házasodtak.) Az 1838.
február 12-i látogatáskor a tanítók és a prédikátor szorgalmát dicsérték,
azonban úgy látták, a lakosság számához képest nem jár elég fiúgyerek
iskolába, ennek okaként a szülőket nevezték meg. (33 fiú és lány született,
37 férfi és 52 nő halt meg, 19-en kötöttek házasságot.) 1841. február 25-én
főként azt emelték ki a
visitatorok, hogy az egyház rendesen vezette számadásait, az egyházi szolgálat
és a szertartások az előírásoknak megfeleltek. „Az egyház veteményes
kertjeinek gyenge plántái, nagyobbik oktató Rozgonyi József és kisebbik
tanító Ando Lajos, mint szinte éneklő Török János gondoskodásuk s vezérlésök
alatt szépen nevekednek.” Szántóföldjei, szőlői jó állapotban voltak.
(1840-ben 28 fiú és 24 leánygyermek született, 32 férfi és 25 nő halt meg,
14-en házasodtak.) 1842. január 27-én készült a korszakunkra vonatkozó utolsó
egyházlátogatás. A visitatorok úgy találták, hogy az egyház szántóföldjei,
szőlői időről időre gyarapodnak, a szántóföldeket három nyo{69}másban művelik, 30 köblösek, az egyház tagjai művelik, „de nem egész
pontossággal”. 16 kapás szőlője van egy darabban, 4 hordó bort termett a korábbi
évben. Dézsmaadó szőlője szintén 4 hordó bort termett. (1841-ben 43 fiú és 35
lány született, 43 férfi és 49 nő halt meg, 31-en házasodtak.) Az iskolát
roskatag állapotban találták, az eklézsia új építését határozta el. A
tanítóról, Rozgonyi Józsefről feljegyezték, hogy értelmesen tanít az
„elöljáróság által kiszabott könyvekből”. Főként írást, fejben számolást
tanít, de „szoktat a tisztasághoz, jó rendhez, kiterjesztvén gondját a
gyermekek erkölcsök s isteni félelemben nevelésökre”. Ekkor 18 fiú és 44 lány
járt iskolába. Az összeírók kevésnek találták az iskolába járókat.[16] A lakosok között nem találtam adatot felekezeti villongásra, amiből
úgy tűnik, hogy békében éltek egymás mellett. Sem a római katolikusok és
reformátusok között, sem általában a keresztény lakosok és a zsidóság között
jelentősebb összetűzésre a források tanúsága szerint nem került sor. A
zsidók, csakúgy, mint más magyarországi településen, Szentpéteren is
kereskedtek, szőlőt, kocsmát, mészárszéket stb. béreltek. Idővel a bevándorló
zsidó lakosok végleg letelepedtek a városban, házat vettek, és mint állandó
lakosoknak, nekik is részt kellett vállalniuk a teherviselésben. Arra van
viszont adat, hogy a katolikus pap panaszkodott a reformátusokra, hogy Szent
István ünnepén dolgoztak, búzát hordtak be a mezőről. Fel is sorolták a
tilalomtörők nevét 1812-ből.[17]
Szintén a katolikus pappal volt konfliktusa két református bábonyi lakosnak,
Alats Jánosnak és Jancsuska Andrásnak, akik nem akarták fizetni a szentpéteri
plébánosnak a papi bért, tartoztak 12 forinttal, aminek kifizetésére Óváry
Miklós, Borsod vármegye főszolgabírája és Tomka Miklós esküdt által felvett
vizsgálat kötelezte őket.[18] Összegezve a fentieket elmondható, hogy Szentpéteren több felekezet
élt békésen egymás mellett a 18-19. században, azonban a református egyház
túlsúlya a lakosság körében, és ezáltal a város vezetésében a 16. század
második felétől kezdve megmaradt. |
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
[1] A Szirmay család a 18. század
végéig birtokolta a várost teljes egészében, utána a város fele részét gróf
Aspermont család birtokolta, mint Rákóczi Julianna örököse, majd részüket
eladták egy görög eredetű, magyar nemességet szerzett kereskedőnek, Pilta
Mihálynak. Tóth Péter:
Birtoktörténet. In: Tóth Péter – Horváth
Zita: Sajószentpéter története II. 1526-1848. Sajószentpéter, 2010.
29-30. p.
[2] Soós
Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp.,
1985. (továbbiakban: Soós, 1985.) 37.
p.
[3] Horváth
Zita: Miskolc és környékének egyházi élete a 18. században a canonica
visitatiok tükrében. In: Miskolc a Millecentenárium évében 1. Szerk.: Dobrossy
István. Miskolc, 1997. 219-226. p. (továbbiakban: Horváth, 1997.) 225. p.
[4] Magyarország történeti
helységnévtára. Borsod megye (1773-1808). Szerk.: Barsi János. Bp.-Miskolc,
1991. 80-81., 133., 141., 150. p.
[5] Borsod-Abaúj-Zemplén megyei
Levéltár (továbbiakban: B-A-Z. m. Lt.), XV. SI. (= Gyűjtemények. Soós Imre
egyháztörténeti adatgyűjtése.) Rövidítések: Rk. = római katolikus, Gk. = görög
katolikus, Luth. = lutheránus vagy evangélikus, Ref. = református, G. =
orthodox vagy nem egyesült görög, görögkeleti, Izr. = izraelita, zsidó.
[6] Az összeírások jelzete: B-A-Z. m.
Lt., IV. 501/i. (= Borsod vármegye levéltára. Borsod vármegye nemesi
közgyűlésének iratai. Népösszeírások.) „A szentpéteri járás adófizető
népességét magában foglaló summás táblázat” Sajószentpéter nemtelenek
összeírása 1814–1847. passim.
[7] Szűcs
Tamás – Tóth Péter: Üdvözlet Sajószentpéterről. Sajószentpéter, 2008.
42. p.
[8] Horváth,
1997. 219. p.
[9] B-A-Z-. m. Lt. XV. SI. Egri Főegyházmegyei
Levéltár, 3415. 81–83. p. Valamint ld. az 1746-os canonica visitatiot, ld.: Soós, 1985. 141. p.
[10] Tóth
Péter: Válogatott források Sajószentpéter történetéhez. Sajószentpéter,
2007. 193–202. p.
[11] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri
Főegyházmegyei Levéltár, Archívum Vetus, 1878. sz.
[12] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri
Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter.
[13] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri
Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter.
[14] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri
Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter. Espereslátogatási
jegyzőkönyvek, 3165. rakt. sz.
[15] B-A-Z. m. Lt. XV. SI. Egri
Főegyházmegyei Levéltár, Parochialia Sajószentpéter. 1839–1841.
[16] A Sáropataki Református Kollégium
Levéltára. Felsőborsodi egyházmegye, Szentpéteri járás. Egyházlátogatások
jegyzőkönyve, Sajószentpéter, 1804–1841. és 1841–1851. (1806.; 1811.; 1838.;
1841.; 1842.)
[17] Molnár István, Deák István, Gedei
Szabó János, nemes Réthi András, ifj. Pogány György hadnagy, öreg Szahay János,
Oláh János, Csirkó János, Egri Pál, Szentiványi István, Szűts István, Szuhay
István, Csirkó István, Kósik István, Dobai D. Szabó Pál, Dobai Szabó János. Ld.
B-A-Z. m. Lt. IV. 501/f. (=Borsod vármegye levéltára: Borsod vármegye nemesi
közgyűlésének iratai, Mandata et intimata politica.) 1815. 349.
[18] B-A-Z. m. Lt. IV. 501/f. 1791.
739.