13.
évfolyam |
Fazekas Csaba: |
|
Cherrier Miklós János (1790-1862) a nagyszombati érseki líceum
tanára, pozsonyi kanonok, siklósi apát stb. a 19. századi magyarországi
kánonjog, illetve egyháztörténetírás ismert művelője volt. Prédikációinak,
köszöntőinek megjelentetése mellett írt egy-egy nagy terjedelmű egyetemes
egyháztörténeti monográfiát magyar és latin nyelven,[1]
valamint egyházjogi összefoglalásokat is.[2]
Ezek mellett kortársai, illetve az utókor elsősorban az 1856-ban kiadott
magyar egyháztörténeti monográfiája kapcsán ismerhette a nevét.[3]
Utóbbi fogadtatása nem mondható épp pozitívnak. Bár több alkalommal idézték
egyháztörténeti tanulmányokban, jelentősebb hatásról nem beszélhetünk.
Fraknói Vilmos például egy recenziójában „gyarló compendium”-nak minősítette,[4]
de több mint száz évvel később katolikus egyház-historiográfiai tanulmányában
Vanyó Tihamér is úgy beszélt róla, hogy „ámbár nagy anyagot ad következetes
szerkezeti keretben, már megjelenésekor nem felelt meg a tudományos
igényeknek, és nyelve csikorgóan nehézkes”.[5] E negatív minősítéseket részben
indokolta, hogy Cherrier kortársa, illetve egy pályázaton vetélytársa, Lányi
Károly (1812-1856) monográfiája[6]
sokkal jobb fogadtatásban részesült. A szóban forgó pályázatot a magyar
katolikus püspöki kar írta ki 1845-ben azzal a céllal, hogy ösztönözze egy
magyar nyelvű, a hazai katolikus egyháztörténetet monografikus igénnyel
feldolgozó munka születését. A felhívásra csak Lányi és Cherrier nyújtotta be
pályamunkáját, mint ahogy – az ekkor eredménytelen, majd a szabadságharc
leverése után – a püspöki kar által megújított pályázatra is.[7]
Bár valamennyi bíráló Lányi munkáját tartotta jobbnak, sőt, sokkal jobbnak,
mégis Cherrier kötete jelent meg 1856-ban (esztergomi érseki jóváhagyással),
csak találgatni tudjuk, hogy ebben Lányi fiatal korban bekövetkezett halála
mellett Cherrier esetleges ügyes „lobbizása” (kapcsolatrendszere) is szerepet
játszhatott. Cherrier az 1850-es évek első
felében lényegében ugyanazt a kéziratot nyújtotta be, mint 1847-ben.
Fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy az egyház közelmúltját,
„jelenkortörténetét” is beépítse munkájába, ezért néhány fejezetet
kiegészített illetve átdolgozott. Tudatosan törekedett arra, hogy az
egyháztörténetet a legutóbbi napokig értelmezze, mintegy a múltból az
aktuális jelenkorig vezesse olvasóját. A kötet végső szövegét csak a nyomdába
adás előtt alakította ki, előszava tanulsága szerint 1856 májusában,[8]
s részletesen, több helyen ismertette például nemcsak a Szűz Mária
szeplőtelen fogantatásáról 1854 decemberében alkotott dogmát, hanem a
Habsburg Birodalom és az Apostoli Szentszék között 1855 augusztusában kötött
konkordátumot is.[9] Logikusan következett ebből, hogy
foglalkoznia kellett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel
is, ezt meglehetősen sajátos stílusban és értékeléssel tette, minden
vonatkozásban közvetítette az önkényuralom korának katolikus egyházi
álláspontját.[10]
Alábbiakban néhány válogatott szemelvény közlésével Cherrier munkájának
eredeti (1847-ben íródott) kéziratát[11]
kívánjuk összehasonlítani az 1856-ban megjelent, nyomtatott változattal – úgy
gondoljuk, ez az összevetés érdekes
tanulságokkal szolgál. Cherrier történetírói
alapfelfogása eredeti kéziratából is kitűnt: mélyen elítélte a forradalmi
jellegű változásokat, a reformkor politikai folyamatait az egyház szempontjából
rendkívül károsnak tekintette, viszont nagyon is pozitívan méltatta az
uralkodó tevékenységét, feltétlen bizalommal tekintett a Habsburg-házra.
Soraiból a minden változást veszélyesnek tartó, állagőrző konzervativizmus
felfogása rajzolódik ki, annak sajátos, a katolikus egyház aktuális állapotát
(kiváltságait) minden eszközzel fenntartani kívánó véleménnyel együtt. Az
1856-ban kiadott kötetében az 1848-as forradalmat lépten-nyomon nemzeti
szerencsétlenségnek, híveit lázadóknak minősítette, a cs.kir. csapatokat az
igazságot helyreállító hadseregnek, Ferenc Józsefet pedig bölcs és igazságos
uralkodónak. A magyar egyháztörténetet amúgy három nagy korszakra osztotta: a
kezdetektől az Árpád-ház kihalásáig (1301), majd I. Ferdinánd trónra lépéséig
(1526), és onnan saját jelenkoráig. Az utolsó időszakot nyilvánvalóan a
Habsburg-ház magyarországi uralmával azonosította, szerencséjére ez éppen
egybeesett a reformáció-ellenreformáció időszakával, az újkorral stb. Ez
utóbbi részben külön alfejezetekben végigtekintett valamennyi egyházmegye
történetén, elsősorban az érsekek és püspökök személyére, illetve
tevékenységére koncentrálva. Valamennyi esetben kiegészítette 1847-es
kéziratát az azóta bekövetkezett személyi változások ismertetésével és azok
értékelésével. Ez több esetben érezhetően nehézséget okozott számára, hiszen
újra kellett értékelnie egyes főpapok 1848–1849-es szerepvállalását. A reformkor utolsó időszakában
bekövetkezett halálesetek nyomán több magyar érseki, illetve püspöki szék is
betöltetlen volt 1848 tavaszán: az esztergomi érsek 1847 szeptemberében, az
egri érsek, illetve a székesfehérvári püspök 1847 decemberében, a szepesi
ugyanazon év márciusában, a győri egy évvel később (1848. március 7-én) hunyt
el. (A váci püspökség 1845 óta vacantiában, vagyis üresedésben volt.) Ocskay
Antal kassai püspök 1848 szeptemberében hunyt el.[12]
A Batthyány Lajos vezette magyar kormány kieszközölt néhány kinevezést az
uralkodótól 1848. június 25-én: Hám János szatmári püspök esztergomi,
Lonovics József csanádi püspök egri érsek lett, utóbbi egyházmegyéjébe
püspökként Horváth Mihály került, szepesi püspöknek Jekelfalussy Vincét,
székesfehérvárinak Karner Antalt nevezték ki. A pápa azonban ezeket a
kinevezéseket nem erősítette meg, nem történt meg az egyházi jóváhagyás (praeconisatio).[13]
Ráadásul az 1849. évi megtorlások során több főpapot is eljárás alá vontak a
magyar oldal iránti vélt vagy valós elkötelezettség miatt, lemondattak
tisztségükről, vagy szabadságuktól is megfosztották őket, az önkényuralom
támaszának szánt katolikus egyház belső szervezetét is – elsősorban új
érsekségek szervezése folytán – átalakították.[14] * * * Cherriernek ezt az éppen mozgásban lévő, sokszor zavaros
állapotot kellett megörökítenie, pontosabban 1847-es munkáját ilyen
szellemben átírnia.[15]
Bemutatásában azonban az 1850-es évek közepe nem zavaros, átalakuló
állapotokat talált a katolikus egyházban, épp ellenkezőleg: a kívánatos
egység, a vallásosság fejlődése időszakának, valóságos virágkornak látta
saját időszakát. A legérdekesebb azonban, hogy mindenkor az éppen hivatalban
lévő püspököket magasztalta, mint kiknek „bölcs kormányzása” a vallás
felvirágoztatására, a társadalom felemelkedésére stb. vezet. Akit 1847-ben
még pozitívan láttatott, azt 1856-ban csak akkor tüntette fel kedvező színben,
ha 1848–49-ben Habsburg-hű álláspontot képviselt, és a megtorlásoknak nem
volt elszenvedője. (Több esetben nem változtatott 1847-es szövegén, akkor,
amikor például ugyanaz a főpap töltötte be a méltóságot, s nem kellett a
negyvennyolcas tevékenység következtében a „minősítésen” változtatnia.) Figyelemre méltó például Lonovics
József esete, akit jellemző módon egy helyen „kiretusált” a monográfia
szövegéből. (Az 1840-es évek elejének egyházpolitikai vitáira utalt, melyben
– római utazása és XVI. Gergely pápával való közvetlen tárgyalásai révén –
Lonovics kulcsszerepet játszott.) A két szöveg így hangzik:
A csanádi püspökség újkori történetének leírását pedig
Lonovics kapcsán teljesen megváltoztatta:
Látható, hogy az utóbbi szövegben, bár próbált
távolságot tartani a bécsi udvar által meghurcolt főpap minősítésekor
(például úgy fogalmazott, hogy Lonovics a forradalmi országgyűlésben „is
részesültnek mondatott”), a reformkori eseményeket is teljesen negligálta,
sőt még negatív színben is feltüntette, azt a látszatot keltvén, hogy a
püspök nem foglalkozott a csanádi egyházmegye ügyeivel. 1847-es szövegében
pedig pont azt részletezte, milyen nagyszerű volt püspöki teljesítménye. A
csanádi püspökség 1848-as történetéről szóló beszámolója szintén nagyon
tanulságos a szóhasználat szempontjából: „Lonovics után csanádi püspöknek
Horváth Mihály hatvani lelkész s czímzetes prépost még a magyar ministerium
előterjesztése következtében neveztetett. Azonban ő szintén a szerencsétlen
magyar forradalom szelleme által elragadtatván, annak végéig mint Cultus
minister abban buzgólkodott. A forradalom örökös királyunk fegyverei által
szerencsésen legyőzetvén, Horváth püspökségét, melyre a pápai megerősítést
úgy sem nyerendette, elhagyván, az országból elillant, annál inkább, minthogy
kineveztetése már annak előtte is megsemmisíttetett.” (Cherrier, 1856. 354. p.) A
folytatásban az 1849 után kinevezett Csajághy Sándor püspökségét a szokásos
fordulatokkal jellemezte. („Bölcs tapintattal s szelíd egyházi szellemmel
buzgón működik, a nevelési intézeteket, a tudományokat, s az azokkal
foglalkozókat nagylelkűleg pártolja.”) Jellemző, hogy több egyházmegye
esetében nem is tett említést arról, hogy 1848 júniusában új főpap került a
főpapi méltóságba, például a szepesi püspökség kapcsán „átugrotta”
Jekelfalussy Vince, az egri érsekség kapcsán pedig Lonovics kinevezését. (Cherrier,
1856. 366. p.) Akadtak olyan püspökök, akiknek
1848–49-es szerepvállalásáról egyszerűen semmit nem írt, még annyit sem, hogy
a forradalmi mozgalmakban való érintettsége miatt mondott le méltóságáról.
Például a fogarasi görög katolikus püspökséget 1833 óta betöltő Leményi János
(Ioan Lemeni) sorsa a letartóztatás, majd 1850 márciusában hivataláról való
kényszerű lemondás lett. Tevékenységét Cherrier kéziratában és kötetében
ugyanazokkal a pozitív szavakkal méltatta („számos nem egyesült görögöket az
ősi egyház kebelébe visszavezetvén, őket szent vallásunk tartalma, kegyszerei
s minden élvezeteivel dúsan megismertette”), viszont 1848 utáni
meghurcolására még csak nem is utalt, csak annyit írt, hogy „a püspökség
legújabban megürülvén” később érseki rangra emelkedett, s a posztot Suluţiu
Alexandru Sterca (Szterka Sándor) töltötte be. (Cherrier, 1856. 402. p.) (Leményi egyébként 1861-ben
Bécsben hunyt el.) Tanulságos az esztergomi
főegyházmegye leírásával foglalkozó szövegrészek összehasonlítása. Kopácsy
érsek 1847 szeptemberében hunyt el, Cherrier – kéziratának tanúsága szerint –
gyorsan neki is látott a vonatkozó szövegrész átírásához. Először is a jelen
idejű szóhasználatot mindenhol múlt időre változtatta, továbbá számos, a
főpapra nézve – mintegy „feleslegessé” vált – pozitív méltatást kihúzott a
szövegből.
Az esztergomi érsekségbe 1848 júniusában kinevezett Hám
János korábbi szatmári püspök tevékenységéről alig írt, csak azt említette
meg, hogy a negyvennyolcas „minisztérium neveztette ki”, azonban amint
lehetett, „ritka szerénységéhez képest leköszönt” az érsekségről és
püspökként visszatért Szatmárba. A fentiek után nem meglepő, hogy a bécsi
udvar által az esztergomi érsekségbe már 1849 júliusában pozicionált
Scitovszky Jánosról valóságos szuperlatívuszokban beszélt: „[Scitovszky]
eddig tanúsított buzgósága s jótékonysága által magyar egyházunk s hazánk
szükségeinek megfelelni, s mind a kettőnek felvirágzását tehetségéhez képest
előmozdítani, szent vallásunkat s hívei erkölcsösségét káptalanai s alája
rendelt papsága segítsége mellett feszült erővel terjeszteni törekszik.”
Részletezte érdemeit az esztergomi bazilika felszerelése, és várható
felszentelése körül, majd 1853. évi bíborosi kinevezésének méltatása után
Bakócz Tamáshoz és Pázmány Péterhez hasonlította Scitovszkyt. Kiemelte, hogy
a főpap elutazott Rómába, a „világ városába”, részt vett a Szűz Mária
szeplőtelen fogantatásával kapcsolatos tanácskozásokban, jelen volt a dogma
kihirdetésénél, hazatérve számos egyházlátogatást (vizitációt) tartott stb. (Cherrier, 1856. 345-346. p.) Hám János szatmári püspökségéről
egyébként a kézirat és a nyomtatott kötet azonos szöveget tartalmaz (Hám
mindkét időpontban ugyanazt a méltóságot töltötte be), vagyis hosszan
méltatta vallásos buzgóságát, jótékonyságát, a szerzetesség támogatását, az általa
alapított oktatási intézményeket. Csupán egyetlen mondatot fűzött hozzá az
1848 előtti kéziratához: „Esztergomi érseknek s országunk áldorának
neveztetett, de a forradalom okozta bujdosásai közt Bécsben leköszönvén,
megyéjébe visszatért, s azt jelenleg is szerencsésen igazgatja.” (Cherrier, 1847. 259. p.; Cherrier, 1856. 397. p.) A magyar
kormány egyébként 1849-ben Hámot is hazaárulónak nyilvánította a bécsi udvar
(konkrétan Windischgrätz) melletti nyílt kiállása miatt. A szabadságharc utáni megtorlások
során súlyosan meghurcolt Bémer László nagyváradi püspökről 1847-ben még
szűkszavúan, de pozitívan nyilatkozott, utóbb a nyomtatott kötetben pedig épp
ellenkezőleg:
Utóbbi megfogalmazás meglehetősen óvatos, és feltűnő
benne a „királyi kegyelemdíj” mint a Ferenc Józsefet pozitív színben
feltüntető momentum. Arról Cherrier nem számolt (nem számolhatott) be, hogy Haynau
megígérte Bémernek: a püspökségről való lemondása fejében mentesül a további
eljárás alól, aztán mégis letartóztatták. Elsősorban a debreceni
országgyűlésben való részvétele miatt 1850 márciusában halálra ítélték,
amelyet a teljhatalmú tábornok húszévi várfogságra enyhített. A „királyi
kegyelemdíj” időszakában Bémer megvakult, ezt követően engedélyezték számára,
hogy 1855-ben Ungvárra visszavonulhasson (1862-ben ott is halt meg.). A
továbbiakról Cherrier úgy számolt be, hogy ismét nem mulasztotta el megemlíteni
az új püspök 1848 előtti állami adminisztrációban való tevékenységét:
„Utódának m. Szaniszló Ferencz volt nagyváradi kanonok s helytartói
tanácsnok, ki munkás és tudományos életéről, különösen pedig ékes
szónoklatáról a hazában ismeretes, neveztetett. Ez a hitet s az
erkölcsösséget megyéjében káptalanával együtt jelenleg is buzgón terjeszti, s
híveit bölcsen kormányozza.” Rudnyánszky József 1845-ben
beiktatott besztercebányai püspököt Haynau bírósága szintén fogságra ítélte,
amit csak a méltóságáról való lemondás fejében engedtek el neki. Cherrier
vele kapcsolatosan érdekes módon meghagyta az 1847-es pozitív tartalmú
mondatokat is, melyekben elsősorban a püspök jótékonyságát (nyugalmazott
papok és a népnevelés támogatását), továbbá a „vallás védelmeztetését”
ecsetelte. (Cherrier, 1847. 255.
p.) A megjelent kötetben ehhez csak hozzáírt néhány, megértést sugalló
gondolatot: „Azonban a szerencsétlen 1848. évi magyar forradalom alatt egy
közrebocsátott körlevél miatt a kormány által elítéltetett. Annak következése
vala, hogy megyéjéről lemondván, máig hol Bécsben, hol másutt királyi
kegyelemdíj mellett tartózkodik. Utódjának m. Moyzes István zágrábi kanonok
neveztetett, ki megyéje kormányában, szent vallásunk s az erkölcsiség
terjesztésében káptalanával együtt buzgón munkálkodik.” (Cherrier, 1856. 391. p.) Más irányú politikai tevékenység
miatt érdekes a veszprémi püspökök ismertetése. A püspöki széket 1842-től
betöltő Zichy Domokost ugyanis a forradalmi magyar kormány nyilvánította
hazaárulónak, a püspökséget (Zichy 1849 márciusában lemondott méltóságáról)
üresnek nyilvánította, vagyis Cherrier szemében pozitív személyiségnek
számított:
Különösen érdekesek a Haulik
György zágrábi püspökkel (1853 után: érsekkel) kapcsolatos szövegrészek,
hiszen a főpap a magyar liberálisokkal nemcsak egyházpolitikai szempontok
miatt állt éles ellentétben, hanem a horvát nemzeti mozgalom híveként is a
bécsi udvar elkötelezett támogatója lett. Cherrier 1847-es pozitív
minősítését már ekkor kihúzásokkal próbálta finomítani (például 1848 előtt
sem hangozhatott hitelesen Hauliknak a magyar haza híveként való jellemzése),
majd a vonatkozó szövegrészt teljesen átdolgozta:
|
|
||||||||||||||||||||||||
|
* A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt
részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv
keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap
társfinanszírozásával valósult meg.
[1] Cherier,
Nicol.[aus] Joan.[nes]: Institutiones historiae ecclesiasticae N.[ovi]
F.[oederis] Tom. I-IV. Pestini, 1840-1841. (Ezt a munkáját egyébként egyháztörténetíró
kortársai – úgy tűnik, nem is alaptalanul – súlyos plágium-váddal illették. Ld.
erről: Fazekas Csaba: Katolikus
egyháztörténetírók plágiumvitája 1841-ben. Megjelenés alatt.) Magyar fordítása
megjelent: Cherrier Miklós: Köz
egyháztörténet. Pozsonyban, 1844.
[2] Cherier,
Nicol.[aus] Joan.[nes]: Enchiridion juris ecclesiastici cum singulari ad
alienas confessiones attentione. Tom. I-II. Pestini-Budae, 1836-1837. (További
kiadásai: 1839, 1848, 1855.); Cherrier
Miklós: Egyházi jog, idegen felekezetek iránti különös figyelemmel.
I-II. köt. Nagyszombatban, 1843.
[3] Cherrier
Miklós: A magyar egyház története. Pesten, 1856. (továbbiakban: Cherrier, 1856.)
[4] F.V.
[Fraknói Vilmos:] Lányi Károly Magyar Egyháztörténelme. […] [Recenzió.]
In: Századok, 1871. 338-343. p., 339.
p.
[5] Vanyó
Tihamér: Nemzeti egyháztörténetírásunk. Teljesítmények és föladatok. In:
Századok, 1986. 3. sz. 678-705. p.,
685. p.
[6] Csak halála után egy évtizeddel
jelent meg nyomtatásban: Lányi Károly
magyar egyháztörténelme. Átdolgozta: Knauz Nándor. I-II. köt. Esztergom,
1866-1869. (Továbbiakban: Lányi-Knauz,
1866-
[7] Ennek történetét, a bírálatokat
stb. részletesen Knauz Nándor ismertette a Lányi-monográfiához készített
bevezetésében: Lányi-Knauz, 1866.
I. köt. VII-LXXVI. p.
[8] Cherrier,
1856. VIII. p.
[9] Ld. pl. Uo. 125-126., 572. p. (Még
az 1856. május 6-án Bécsben megnyílt birodalmi püspökkari tanácskozást is
ismertette.)
[10] A témával részletesen
foglalkoztunk: Fazekas Csaba: Katolikus
egyháztörténetírók 1848-képe az önkényuralom korában. In: Publicationes
Universitatis Miskolciensis. Sectio Philosophica. Tom. XVI. Fasc. 2. Miskolc,
2011. 211-230. p.
[11] Országos Széchényi Könyvtár
Kézirattára, Quart. Hung. 1263. (= „Magyarhon Egyháztörténete. Írta Cherrier
Miklós J., a posoni társas káptalan kanonoka […]
[12] A püspökségek betöltésével,
életrajzi adatokkal kapcsolatos információk forrása: Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori
Magyarországon, 1790-1992. Bp., 1996. (História Könyvtár. Kronológiák,
adattárak, 4.) 40-83. p.
[13] A témáról ld. részletesen pl.: Adriányi Gábor: Püspökök kinevezése és
elmozdítása 1848–1849-ben. In: Vigilia,
1998. 10. sz. 722-727. p.
[14] A korszakra vonatkozó irodalomból
ld. legutóbb: Gergely Jenő: A
katolikus egyház és a protestáns pátens. In: Eszmék, forradalmak, háborúk.
Vadász Sándor 80 éves. Szerk.: Háda Béla
et. al. Bp., 2010. 193-198. p.
[15] Továbbiakban a főszövegben
hivatkozunk Cherrier kéziratára illetve a nyomtatásban megjelent kötetre. A
kihagyásokat szögletes zárójellel, a szerző által már az 1847-es kéziratban is
kihúzott szövegrészeket dőlt szedéssel
tüntetjük fel.
[16] Itt többek között saját munkájára
utalt, vö. 2. sz. jegyz.