Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
2. szám
A. D.
MMXII

Fazekas Csaba:
„Forradalom után”. Eltérések Cherrier Miklós egyháztörténetének 1847. és 1856. évi változatai között*

 

 

Cherrier Miklós János (1790-1862) a nagyszombati érseki líceum tanára, pozsonyi kanonok, siklósi apát stb. a 19. századi magyarországi kánonjog, illetve egyháztörténetírás ismert művelője volt. Prédikációinak, köszöntőinek megjelentetése mellett írt egy-egy nagy terjedelmű egyetemes egyháztörténeti monográfiát magyar és latin nyelven,[1] valamint egyházjogi összefoglalásokat is.[2] Ezek mellett kortársai, illetve az utókor elsősorban az 1856-ban kiadott magyar egyháztörténeti monográfiája kapcsán ismerhette a nevét.[3] Utóbbi fogadtatása nem mondható épp pozitívnak. Bár több alkalommal idézték egyháztörténeti tanulmányokban, jelentősebb hatásról nem beszélhetünk. Fraknói Vilmos például egy recenziójában „gyarló compendium”-nak minősítette,[4] de több mint száz évvel később katolikus egyház-historiográfiai tanulmányában Vanyó Tihamér is úgy beszélt róla, hogy „ámbár nagy anyagot ad következetes szerkezeti keretben, már megjelenésekor nem felelt meg a tudományos igényeknek, és nyelve csikorgóan nehézkes”.[5]

E negatív minősítéseket részben indokolta, hogy Cherrier kortársa, illetve egy pályázaton vetélytársa, Lányi Károly (1812-1856) monográfiája[6] sokkal jobb fogadtatásban részesült. A szóban forgó pályázatot a magyar katolikus püspöki kar írta ki 1845-ben azzal a céllal, hogy ösztönözze egy magyar nyelvű, a hazai katolikus egyháztörténetet monografikus igénnyel feldolgozó munka születését. A felhívásra csak Lányi és Cherrier nyújtotta be pályamunkáját, mint ahogy – az ekkor eredménytelen, majd a szabadságharc leverése után – a püspöki kar által megújított pályázatra is.[7] Bár valamennyi bíráló Lányi munkáját tartotta jobbnak, sőt, sokkal jobbnak, mégis Cherrier kötete jelent meg 1856-ban (esztergomi érseki jóváhagyással), csak találgatni tudjuk, hogy ebben Lányi fiatal korban bekövetkezett halála mellett Cherrier esetleges ügyes „lobbizása” (kapcsolatrendszere) is szerepet játszhatott.

Cherrier az 1850-es évek első felében lényegében ugyanazt a kéziratot nyújtotta be, mint 1847-ben. Fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy az egyház közelmúltját, „jelenkortörténetét” is beépítse munkájába, ezért néhány fejezetet kiegészített illetve átdolgozott. Tudatosan törekedett arra, hogy az egyháztörténetet a legutóbbi napokig értelmezze, mintegy a múltból az aktuális jelenkorig vezesse olvasóját. A kötet végső szövegét csak a nyomdába adás előtt alakította ki, előszava tanulsága szerint 1856 májusában,[8] s részletesen, több helyen ismertette például nemcsak a Szűz Mária szeplőtelen fogantatásáról 1854 decemberében alkotott dogmát, hanem a Habsburg Birodalom és az Apostoli Szentszék között 1855 augusztusában kötött konkordátumot is.[9]

Logikusan következett ebből, hogy foglalkoznia kellett az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeivel is, ezt meglehetősen sajátos stílusban és értékeléssel tette, minden vonatkozásban közvetítette az önkényuralom korának katolikus egyházi álláspontját.[10] Alábbiakban néhány válogatott szemelvény közlésével Cherrier munkájának eredeti (1847-ben íródott) kéziratát[11] kívánjuk összehasonlítani az 1856-ban megjelent, nyomtatott változattal – úgy gondoljuk, ez az összevetés  érdekes tanulságokkal szolgál.

Cherrier történetírói alapfelfogása eredeti kéziratából is kitűnt: mélyen elítélte a forradalmi jellegű változásokat, a reformkor politikai folyamatait az egyház szempontjából rendkívül károsnak tekintette, viszont nagyon is pozitívan méltatta az uralkodó tevékenységét, feltétlen bizalommal tekintett a Habsburg-házra. Soraiból a minden változást veszélyesnek tartó, állagőrző konzervativizmus felfogása rajzolódik ki, annak sajátos, a katolikus egyház aktuális állapotát (kiváltságait) minden eszközzel fenntartani kívánó véleménnyel együtt. Az 1856-ban kiadott kötetében az 1848-as forradalmat lépten-nyomon nemzeti szerencsétlenségnek, híveit lázadóknak minősítette, a cs.kir. csapatokat az igazságot helyreállító hadseregnek, Ferenc Józsefet pedig bölcs és igazságos uralkodónak. A magyar egyháztörténetet amúgy három nagy korszakra osztotta: a kezdetektől az Árpád-ház kihalásáig (1301), majd I. Ferdinánd trónra lépéséig (1526), és onnan saját jelenkoráig. Az utolsó időszakot nyilvánvalóan a Habsburg-ház magyarországi uralmával azonosította, szerencséjére ez éppen egybeesett a reformáció-ellenreformáció időszakával, az újkorral stb. Ez utóbbi részben külön alfejezetekben végigtekintett valamennyi egyházmegye történetén, elsősorban az érsekek és püspökök személyére, illetve tevékenységére koncentrálva. Valamennyi esetben kiegészítette 1847-es kéziratát az azóta bekövetkezett személyi változások ismertetésével és azok értékelésével. Ez több esetben érezhetően nehézséget okozott számára, hiszen újra kellett értékelnie egyes főpapok 1848–1849-es szerepvállalását.

A reformkor utolsó időszakában bekövetkezett halálesetek nyomán több magyar érseki, illetve püspöki szék is betöltetlen volt 1848 tavaszán: az esztergomi érsek 1847 szeptemberében, az egri érsek, illetve a székesfehérvári püspök 1847 decemberében, a szepesi ugyanazon év márciusában, a győri egy évvel később (1848. március 7-én) hunyt el. (A váci püspökség 1845 óta vacantiában, vagyis üresedésben volt.) Ocskay Antal kassai püspök 1848 szeptemberében hunyt el.[12] A Batthyány Lajos vezette magyar kormány kieszközölt néhány kinevezést az uralkodótól 1848. június 25-én: Hám János szatmári püspök esztergomi, Lonovics József csanádi püspök egri érsek lett, utóbbi egyházmegyéjébe püspökként Horváth Mihály került, szepesi püspöknek Jekelfalussy Vincét, székesfehérvárinak Karner Antalt nevezték ki. A pápa azonban ezeket a kinevezéseket nem erősítette meg, nem történt meg az egyházi jóváhagyás (praeconisatio).[13] Ráadásul az 1849. évi megtorlások során több főpapot is eljárás alá vontak a magyar oldal iránti vélt vagy valós elkötelezettség miatt, lemondattak tisztségükről, vagy szabadságuktól is megfosztották őket, az önkényuralom támaszának szánt katolikus egyház belső szervezetét is – elsősorban új érsekségek szervezése folytán – átalakították.[14]

 

* * *

 

Cherriernek ezt az éppen mozgásban lévő, sokszor zavaros állapotot kellett megörökítenie, pontosabban 1847-es munkáját ilyen szellemben átírnia.[15] Bemutatásában azonban az 1850-es évek közepe nem zavaros, átalakuló állapotokat talált a katolikus egyházban, épp ellenkezőleg: a kívánatos egység, a vallásosság fejlődése időszakának, valóságos virágkornak látta saját időszakát. A legérdekesebb azonban, hogy mindenkor az éppen hivatalban lévő püspököket magasztalta, mint kiknek „bölcs kormányzása” a vallás felvirágoztatására, a társadalom felemelkedésére stb. vezet. Akit 1847-ben még pozitívan láttatott, azt 1856-ban csak akkor tüntette fel kedvező színben, ha 1848–49-ben Habsburg-hű álláspontot képviselt, és a megtorlásoknak nem volt elszenvedője. (Több esetben nem változtatott 1847-es szövegén, akkor, amikor például ugyanaz a főpap töltötte be a méltóságot, s nem kellett a negyvennyolcas tevékenység következtében a „minősítésen” változtatnia.)

Figyelemre méltó például Lonovics József esete, akit jellemző módon egy helyen „kiretusált” a monográfia szövegéből. (Az 1840-es évek elejének egyházpolitikai vitáira utalt, melyben – római utazása és XVI. Gergely pápával való közvetlen tárgyalásai révén – Lonovics kulcsszerepet játszott.) A két szöveg így hangzik:

 

Cherrier, 1847. 309. p.

Cherrier, 1856. 494-495. p.

Mennyi buzgósággal e tárgy érleléséhez járultak ő herczegsége, országunk [volt fő]áldora, Kopácsy Jósef s Lonovics József csanádi püspök ő nagyméltósága […] Egyházi jogunk[16] […] lapjaiból kiviláglik.

Mennyi buzgósággal e tárgy érleléséhez járult boldogult érsekünk s országunk áldora Kopácsi József […] Egyházi jogunk […] lapjaiból kiviláglik.

 


A csanádi püspökség újkori történetének leírását pedig Lonovics kapcsán teljesen megváltoztatta:

 

Cherrier, 1847. 230. p.

Cherrier, 1856. 353-354. p.

Török Antal, ki szintén csanádi prépost s káptalani helynök lévén, 1832. évben püspöknek neveztetett, két év múlva azonban meghalálozván, széke krivinai Lonovics Jósefre, Csanád megye mostani jeles püspökére szállott. Ez egri főmegye kanonoka, s királyi tábla egyházi főnökéből 1834. évben püspöknek kineveztetvén, s a megyét kormányozni, apostoli buzgósága, szelídsége, bölcs tapintata által, mellyel minden körülményekben feltalálja magát, de főleg tudományon alapult ékes szónoklata által, mellyel a megyékben, különösen pedig hongyűlésekben bár melly színű pártot maga után ragad, olly diplomatikai polczra emelkedett, hogy őt a csanádi püspökök közül eddig talán senki fel nem múlta. Megyéje igazgatása mellett pedig sz.[ent] vallásunk terjesztését az egyházi fegyelem fentartását, főb s alsóbb tanodák, s más tudományos, sőt közhasznú intézetek alapítását vagy felsegítését fő czéljául tűzvén ki magának, az egyház s haza szellemében s érdekében szünet nélkül dicsően működik. A többi tetteiről máshol szólandunk.

Török Antal, ki szintén csanádi prépost s káptalani helynök lévén, 1832. évben püspöknek neveztetett, két év múlva azonban meghalálozván, széke krivinai Lonovics Józsefre szállott. Ez egri főmegye kanonokja s királyi tábla egyházi főnökéből 1834. évben püspöknek neveztetvén ki, egyházmegyéje kormányát többnyire helynöke által viseltette, maga pedig országlati ügyekkel foglalkozott. 1848-ik évben a magyar ministerium előterjesztése által egri érseknek neveztetett. A gyűlés september 28-tól kezdve forradalmi alakot öltvén magára, V. Ferdinánd törvényes királyunk azt october 3-án szétoszlatta. De a gyűlés törvényes királyunk intézkedését nem tekintve, tanácskozásait folytatta. Minthogy pedig Lonovics érsek azokban is részesültnek mondatott, a forradalom szerencsés legyőzetése után annak egri érsekségre történt kineveztetése visszavonatott. Sőt a volt érsek fogság s perbe idéztetett. Ennek következése lőn, hogy a csanádi püspökségről is lemondván, magán életre királyi kegyelemdíj mellett Austriába, a melki kolostorba utasíttatott, jelenleg pedig Bécsben tartózkodik.

 

Látható, hogy az utóbbi szövegben, bár próbált távolságot tartani a bécsi udvar által meghurcolt főpap minősítésekor (például úgy fogalmazott, hogy Lonovics a forradalmi országgyűlésben „is részesültnek mondatott”), a reformkori eseményeket is teljesen negligálta, sőt még negatív színben is feltüntette, azt a látszatot keltvén, hogy a püspök nem foglalkozott a csanádi egyházmegye ügyeivel. 1847-es szövegében pedig pont azt részletezte, milyen nagyszerű volt püspöki teljesítménye. A csanádi püspökség 1848-as történetéről szóló beszámolója szintén nagyon tanulságos a szóhasználat szempontjából: „Lonovics után csanádi püspöknek Horváth Mihály hatvani lelkész s czímzetes prépost még a magyar ministerium előterjesztése következtében neveztetett. Azonban ő szintén a szerencsétlen magyar forradalom szelleme által elragadtatván, annak végéig mint Cultus minister abban buzgólkodott. A forradalom örökös királyunk fegyverei által szerencsésen legyőzetvén, Horváth püspökségét, melyre a pápai megerősítést úgy sem nyerendette, elhagyván, az országból elillant, annál inkább, minthogy kineveztetése már annak előtte is megsemmisíttetett.” (Cherrier, 1856. 354. p.) A folytatásban az 1849 után kinevezett Csajághy Sándor püspökségét a szokásos fordulatokkal jellemezte. („Bölcs tapintattal s szelíd egyházi szellemmel buzgón működik, a nevelési intézeteket, a tudományokat, s az azokkal foglalkozókat nagylelkűleg pártolja.”)

Jellemző, hogy több egyházmegye esetében nem is tett említést arról, hogy 1848 júniusában új főpap került a főpapi méltóságba, például a szepesi püspökség kapcsán „átugrotta” Jekelfalussy Vince, az egri érsekség kapcsán pedig Lonovics kinevezését. (Cherrier, 1856. 359., 398. p.) Ahol szóba hozta az esetet, ott a kinevezések törvénytelenségét, a pápa általi meg nem erősítését, 1849 utáni megsemmisítését hangsúlyozta – kivéve azoknál, akik a szabadságharc alatt elkötelezték magukat a cs.kir. oldal támogatása mellett. A székesfehérvári püspökség kapcsán például úgy fogalmazott, hogy a pozitívan méltatott, jótékonykodó Barkóczy László halála után „a megürült püspöki széket Karner Antal leköszönése után m. Farkas Imre azon megye kanonokja nyerte meg”. (Cherrier, 1856. 392. p.) Vagyis eltekintett annak említésétől, hogy Karnert szintén 1848. június 25-én, a Batthyány-kormány tevékenysége nyomán nevezték ki székesfehérvári püspöknek. Karner győri püspökségéről fontosnak tartotta megemlíteni, hogy miután Sztankovics János püspök 1848-ban elhalálozott, „utódának m. Karner Antal győri kanonok, címzetes püspök, s a hajdani k. magyar bécsi Kancellária előterjesztő tanácsnoka neveztetett, s jelenleg a megyét szerencsésen s atyailag kormányozza”. (Cherrier, 1856. 366. p.)

Akadtak olyan püspökök, akiknek 1848–49-es szerepvállalásáról egyszerűen semmit nem írt, még annyit sem, hogy a forradalmi mozgalmakban való érintettsége miatt mondott le méltóságáról. Például a fogarasi görög katolikus püspökséget 1833 óta betöltő Leményi János (Ioan Lemeni) sorsa a letartóztatás, majd 1850 márciusában hivataláról való kényszerű lemondás lett. Tevékenységét Cherrier kéziratában és kötetében ugyanazokkal a pozitív szavakkal méltatta („számos nem egyesült görögöket az ősi egyház kebelébe visszavezetvén, őket szent vallásunk tartalma, kegyszerei s minden élvezeteivel dúsan megismertette”), viszont 1848 utáni meghurcolására még csak nem is utalt, csak annyit írt, hogy „a püspökség legújabban megürülvén” később érseki rangra emelkedett, s a posztot Suluţiu Alexandru Sterca (Szterka Sándor) töltötte be. (Cherrier, 1856. 402. p.) (Leményi egyébként 1861-ben Bécsben hunyt el.)

Tanulságos az esztergomi főegyházmegye leírásával foglalkozó szövegrészek összehasonlítása. Kopácsy érsek 1847 szeptemberében hunyt el, Cherrier – kéziratának tanúsága szerint – gyorsan neki is látott a vonatkozó szövegrész átírásához. Először is a jelen idejű szóhasználatot mindenhol múlt időre változtatta, továbbá számos, a főpapra nézve – mintegy „feleslegessé” vált – pozitív méltatást kihúzott a szövegből.

 



Cherrier, 1847. 224. p.

Cherrier, 1856. 345. p.

Rudnay bíbornok kezdette munkái hét évi széküresség, szerencsétlen [az] építész balfogásai, s az idő mindent romboló vas fogai által rosz karba jutván, szakértő s tevékeny utódat igénylének. E tulajdonok Kopácsy Jósef veszprémi püspökben öszpontosulva lévén, honnunk többi nagy s dicső férfiai közül ő neveztetett ki esztergomi érseknek. Ámbár pedig hazánk e legfőbb méltóságát kitűnő szerénységgel több ízben leköszönné, elvégre mégis a fejedelem, haza s egész egyház óhajtásának engedve, azt 1838. évi decemberben elfogadá, s atyai gondoskodása által új életet esztergomi bús főmegyénkben tüstént gerjeszteni kezdett. Azóta magas állásánál fogva honunk egyházát, mint főáldor, főmegyénket mint érsek, híveit mint szeretetteljes atya [1847. évi september 18-ig] igazgatta, gondait egyedül a haza s egyház ügyeire fordítva, s bölcsen mind a kettőt átkarolva, józan tapintattal kormányozta. Hogy szent hitünk naponkint szerencsésen terjed, az erkölcsiség s erény növekedése, a tudományok s művek kegyes pártolása alatt haladnak, tudósok s műkedvelők, kiket külországi utazásokra nagylelkűleg ajánlott, költségek mellett évenként felserkenteni szokott, szaporodnak. Alatta számos világi s egyházi intézetek bőkezűsége által vagy újdan alapíttattak, vagy felsegíttettek. A nép magzataival együtt dicsőleg neveltetik, árvák, özvegyek s minden más nemű szegények enyhülést nyernek tőle, az ország, nemzet, trón ügyeiben hongyűlések alkalmával lényeges részt vévén, s mindeniket a törvények szelleméhez képest erélyesen támogatván, honunkat valódilag boldogítja, s azt pompás, roppant, legfinomabb ízlésű épületekkel herczegi bőkezűséggel ékesítette. Adja Isten! hogy nemes lelkű terveit szerencsésen végrehajthassa, s érlelhesse – boldog jövendőre!”

Rudnay bíbornok kezdette munkái hét évi széküresség, az építész balfogásai, s az idő mindent romboló vas fogai által rosz karba jutván, szakértő s tevékeny utódat igény-lének. E tulajdonok Kopácsy Jósef veszprémi püspökben öszpontosulva lévén, ő esztergomi érseknek neveztetett. Noha pedig hazánk e legfőbb méltóságát példás szerénységgel vonakodnék elfogadni, mindamellett a kormány isméti felszólításának engedve, azt 1838. évi decemberben elfogadá, s atyai gondoskodása által új életet esztergomi főmegyénkben gerjeszteni kezdett. Honunk egyházát, mint ál-dor, főmegyénket mint érsek, híveit mint atya 1847. évi september 18-ig igazgatta, gondjait a haza s egyház ügyeire fordítva, s bölcsen mind a kettőt átkarolva, józan tapintattal támogatta. Több világi s egyházi intézeteket vagy újdan alapított, vagy felsegített, a hazát jó ízlésű épületekkel díszítette. A művészet s tudomány felkentjeit kedvelte s pártfogolta. Többi jótékonysága, melyet mind Veszprém, mind Esztergomban haláláig gyakorlott, 52ezer forintnál többre rúg fel. Esztergomban eltakaríttatott.

 

Az esztergomi érsekségbe 1848 júniusában kinevezett Hám János korábbi szatmári püspök tevékenységéről alig írt, csak azt említette meg, hogy a negyvennyolcas „minisztérium neveztette ki”, azonban amint lehetett, „ritka szerénységéhez képest leköszönt” az érsekségről és püspökként visszatért Szatmárba. A fentiek után nem meglepő, hogy a bécsi udvar által az esztergomi érsekségbe már 1849 júliusában pozicionált Scitovszky Jánosról valóságos szuperlatívuszokban beszélt: „[Scitovszky] eddig tanúsított buzgósága s jótékonysága által magyar egyházunk s hazánk szükségeinek megfelelni, s mind a kettőnek felvirágzását tehetségéhez képest előmozdítani, szent vallásunkat s hívei erkölcsösségét káptalanai s alája rendelt papsága segítsége mellett feszült erővel terjeszteni törekszik.” Részletezte érdemeit az esztergomi bazilika felszerelése, és várható felszentelése körül, majd 1853. évi bíborosi kinevezésének méltatása után Bakócz Tamáshoz és Pázmány Péterhez hasonlította Scitovszkyt. Kiemelte, hogy a főpap elutazott Rómába, a „világ városába”, részt vett a Szűz Mária szeplőtelen fogantatásával kapcsolatos tanácskozásokban, jelen volt a dogma kihirdetésénél, hazatérve számos egyházlátogatást (vizitációt) tartott stb. (Cherrier, 1856. 345-346. p.)

Hám János szatmári püspökségéről egyébként a kézirat és a nyomtatott kötet azonos szöveget tartalmaz (Hám mindkét időpontban ugyanazt a méltóságot töltötte be), vagyis hosszan méltatta vallásos buzgóságát, jótékonyságát, a szerzetesség támogatását, az általa alapított oktatási intézményeket. Csupán egyetlen mondatot fűzött hozzá az 1848 előtti kéziratához: „Esztergomi érseknek s országunk áldorának neveztetett, de a forradalom okozta bujdosásai közt Bécsben leköszönvén, megyéjébe visszatért, s azt jelenleg is szerencsésen igazgatja.” (Cherrier, 1847. 259. p.; Cherrier, 1856. 397. p.) A magyar kormány egyébként 1849-ben Hámot is hazaárulónak nyilvánította a bécsi udvar (konkrétan Windischgrätz) melletti nyílt kiállása miatt.


A szabadságharc utáni megtorlások során súlyosan meghurcolt Bémer László nagyváradi püspökről 1847-ben még szűkszavúan, de pozitívan nyilatkozott, utóbb a nyomtatott kötetben pedig épp ellenkezőleg:

 



Cherrier, 1847. 247. p.

Cherrier, 1856. 379. p.

[Lajcsák Ferenc] Püspökségéről lemondván, utána Béhmer László 1844-ik évben következett, ki máig a megyét bölcsen igazgatván, a vallást, erkölcsiséget s erényt minden alkalommal káptalanával együtt előmozdítani törekszik.

[Lajcsák Ferenc] Püspökségéről lemondván, utána Béhmer László 1844-ik évben következett. Ez a magyar forradalom legyőzetése után felelősségre vonatott, s amabbai avatkozásról elmarasztaltatván püspökségéről lelépett s az enczesdorfi ferencziek kolostorába Bécs közelében királyi kegyelemdíj mellett utasíttatott.

 

Utóbbi megfogalmazás meglehetősen óvatos, és feltűnő benne a „királyi kegyelemdíj” mint a Ferenc Józsefet pozitív színben feltüntető momentum. Arról Cherrier nem számolt (nem számolhatott) be, hogy Haynau megígérte Bémernek: a püspökségről való lemondása fejében mentesül a további eljárás alól, aztán mégis letartóztatták. Elsősorban a debreceni országgyűlésben való részvétele miatt 1850 márciusában halálra ítélték, amelyet a teljhatalmú tábornok húszévi várfogságra enyhített. A „királyi kegyelemdíj” időszakában Bémer megvakult, ezt követően engedélyezték számára, hogy 1855-ben Ungvárra visszavonulhasson (1862-ben ott is halt meg.). A továbbiakról Cherrier úgy számolt be, hogy ismét nem mulasztotta el megemlíteni az új püspök 1848 előtti állami adminisztrációban való tevékenységét: „Utódának m. Szaniszló Ferencz volt nagyváradi kanonok s helytartói tanácsnok, ki munkás és tudományos életéről, különösen pedig ékes szónoklatáról a hazában ismeretes, neveztetett. Ez a hitet s az erkölcsösséget megyéjében káptalanával együtt jelenleg is buzgón terjeszti, s híveit bölcsen kormányozza.”

Rudnyánszky József 1845-ben beiktatott besztercebányai püspököt Haynau bírósága szintén fogságra ítélte, amit csak a méltóságáról való lemondás fejében engedtek el neki. Cherrier vele kapcsolatosan érdekes módon meghagyta az 1847-es pozitív tartalmú mondatokat is, melyekben elsősorban a püspök jótékonyságát (nyugalmazott papok és a népnevelés támogatását), továbbá a „vallás védelmeztetését” ecsetelte. (Cherrier, 1847. 255. p.) A megjelent kötetben ehhez csak hozzáírt néhány, megértést sugalló gondolatot: „Azonban a szerencsétlen 1848. évi magyar forradalom alatt egy közrebocsátott körlevél miatt a kormány által elítéltetett. Annak következése vala, hogy megyéjéről lemondván, máig hol Bécsben, hol másutt királyi kegyelemdíj mellett tartózkodik. Utódjának m. Moyzes István zágrábi kanonok neveztetett, ki megyéje kormányában, szent vallásunk s az erkölcsiség terjesztésében káptalanával együtt buzgón munkálkodik.” (Cherrier, 1856. 391. p.)

Más irányú politikai tevékenység miatt érdekes a veszprémi püspökök ismertetése. A püspöki széket 1842-től betöltő Zichy Domokost ugyanis a forradalmi magyar kormány nyilvánította hazaárulónak, a püspökséget (Zichy 1849 márciusában lemondott méltóságáról) üresnek nyilvánította, vagyis Cherrier szemében pozitív személyiségnek számított:

 

Cherrier, 1847. 249-250. p.

Cherrier, 1856. 382. p.

Kopácsy József […] Esztergomba átvitetvén, utódát vásonkeői Zichy Domokosban szemlélé, ki a rosnyói püspökségből virágzó, s legerélyesb korban a megyébe átmenvén, elődei nyomait annyi buzgósággal követi, hogy minden léptének céla üdvös munkásság lévén, kormányát is a vallás terjesztésére s erkölcsesség előmozdítására káptalana segítsége mellett irányozza.

Kopácsy József […] Esztergomba átvitetvén, utódát vásonkeői Zichy Domokosban szemlélé, ki a rosnyói püspökségből Veszprémbe átmenvén, a megyét egy ideig kormányozta. De 1849. évben részint a szegény hazánkat sanyargatott forradalmi üldözések, részint más viszontagságok miatt püspökségéről a pápa beleegyezése mellett lemondván, utódának m. Ránolder János pécsi kanonok, ki munkás életét, buzgóságát s jótékonságát a haza is méltányolja, neveztetett. Ő jelenleg a megyét kormányozza, s egyházi alárendeltjei s hívei szeretetében egyenlőleg részesülve, szent hitünket s az erkölcsiséget káptalanával együtt szerencsésen terjeszti.

 

Különösen érdekesek a Haulik György zágrábi püspökkel (1853 után: érsekkel) kapcsolatos szövegrészek, hiszen a főpap a magyar liberálisokkal nemcsak egyházpolitikai szempontok miatt állt éles ellentétben, hanem a horvát nemzeti mozgalom híveként is a bécsi udvar elkötelezett támogatója lett. Cherrier 1847-es pozitív minősítését már ekkor kihúzásokkal próbálta finomítani (például 1848 előtt sem hangozhatott hitelesen Hauliknak a magyar haza híveként való jellemzése), majd a vonatkozó szövegrészt teljesen átdolgozta:

 

Cherrier, 1847. 252. p.

Cherrier, 1856. 385-386. p.

Utána főméltóságú Haulik György püspöknek neveztetett, ki máig a megyét bölcsen s józan tapintattal kormányozván a haza mellett jeles polgári, a vallás mellett pedig apostoli szellemben buzgólkodik.

Utána n.m. Haulik György püspöknek, s a horváth tartományok az anyaországtóli elválásuk után Horváthország érsekének, legújabban pedig a római sz.[ent] szék bíbornokának neveztetett, ki máig a megyét kormányozván a vallás mellett hatósan buzgólkodik.

 

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



* A tanulmány a TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0008 jelű projekt részeként – az Új Magyarország Fejlesztési Terv keretében – az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

[1] Cherier, Nicol.[aus] Joan.[nes]: Institutiones historiae ecclesiasticae N.[ovi] F.[oederis] Tom. I-IV. Pestini, 1840-1841. (Ezt a munkáját egyébként egyháztörténetíró kortársai – úgy tűnik, nem is alaptalanul – súlyos plágium-váddal illették. Ld. erről: Fazekas Csaba: Katolikus egyháztörténetírók plágiumvitája 1841-ben. Megjelenés alatt.) Magyar fordítása megjelent: Cherrier Miklós: Köz egyháztörténet. Pozsonyban, 1844.

[2] Cherier, Nicol.[aus] Joan.[nes]: Enchiridion juris ecclesiastici cum singulari ad alienas confessiones attentione. Tom. I-II. Pestini-Budae, 1836-1837. (További kiadásai: 1839, 1848, 1855.); Cherrier Miklós: Egyházi jog, idegen felekezetek iránti különös figyelemmel. I-II. köt. Nagyszombatban, 1843.

[3] Cherrier Miklós: A magyar egyház története. Pesten, 1856. (továbbiakban: Cherrier, 1856.)

[4] F.V. [Fraknói Vilmos:] Lányi Károly Magyar Egyháztörténelme. […] [Recenzió.] In: Századok, 1871. 338-343. p., 339. p.

[5] Vanyó Tihamér: Nemzeti egyháztörténetírásunk. Teljesítmények és föladatok. In: Századok, 1986. 3. sz. 678-705. p., 685. p.

[6] Csak halála után egy évtizeddel jelent meg nyomtatásban: Lányi Károly magyar egyháztörténelme. Átdolgozta: Knauz Nándor. I-II. köt. Esztergom, 1866-1869. (Továbbiakban: Lányi-Knauz, 1866-1869. A fogadtatásra ld. pl. Fraknói és Vanyó előző jegyzetekben idézett írásait.)

[7] Ennek történetét, a bírálatokat stb. részletesen Knauz Nándor ismertette a Lányi-monográfiához készített bevezetésében: Lányi-Knauz, 1866. I. köt. VII-LXXVI. p.

[8] Cherrier, 1856. VIII. p.

[9] Ld. pl. Uo. 125-126., 572. p. (Még az 1856. május 6-án Bécsben megnyílt birodalmi püspökkari tanácskozást is ismertette.)

[10] A témával részletesen foglalkoztunk: Fazekas Csaba: Katolikus egyháztörténetírók 1848-képe az önkényuralom korában. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Philosophica. Tom. XVI. Fasc. 2. Miskolc, 2011. 211-230. p.

[11] Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Quart. Hung. 1263. (= „Magyarhon Egyháztörténete. Írta Cherrier Miklós J., a posoni társas káptalan kanonoka […] 1847.”) (továbbiakban: Cherrier, 1847.) A kézirat 1887-ben került a nemzeti könyvtár állományába, ld.: A múzeumi könyvtár kéziratgyarapodása 1887-ben. In: Magyar Könyvszemle, 1889. 329. p.

[12] A püspökségek betöltésével, életrajzi adatokkal kapcsolatos információk forrása: Balogh Margit – Gergely Jenő: Egyházak az újkori Magyarországon, 1790-1992. Bp., 1996. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak, 4.) 40-83. p.

[13] A témáról ld. részletesen pl.: Adriányi Gábor: Püspökök kinevezése és elmozdítása 1848–1849-ben. In: Vigilia, 1998. 10. sz. 722-727. p.

[14] A korszakra vonatkozó irodalomból ld. legutóbb: Gergely Jenő: A katolikus egyház és a protestáns pátens. In: Eszmék, forradalmak, háborúk. Vadász Sándor 80 éves. Szerk.: Háda Béla et. al. Bp., 2010. 193-198. p.

[15] Továbbiakban a főszövegben hivatkozunk Cherrier kéziratára illetve a nyomtatásban megjelent kötetre. A kihagyásokat szögletes zárójellel, a szerző által már az 1847-es kéziratban is kihúzott szövegrészeket dőlt szedéssel tüntetjük fel.

[16] Itt többek között saját munkájára utalt, vö. 2. sz. jegyz.