13.
évfolyam |
Kovács Kálmán Árpád: |
|
Erdély egyik legfontosabb történeti jellemzője vallási
helyzete volt, mely a történelem folyamán egy felekezeti, etnikai és nemzeti
sokszínűséggel fonódott össze. A görögkeleti vagy más közkeletű néven ortodox
vallás jelenléte a honfoglalás és államalapítás korától folyamatos volt a
területen, de a 13-14. századtól kezdve története egyértelműen a román
etnikuméval fonódott össze. Vallási értelemben az unió, vagyis egyesülés azt
az eseményt jelenti, amikor a római katolikus egyház által elszakadtaknak
(skizmatikusoknak) tekintett görögkeleti vallásúak (1054-es nagy vagy
kelet-nyugati skizma, egyházszakadás) az 1439-es firenzei zsinat uniós
pontjainak (filioque, pápai szupremácia, purgatórium és kovásztalan kenyér)
elfogadásával ismételten egyesülnek a magát egyedül egyetemesnek
(katolikusnak) tekintő Rómával. Az uniáltak amellett, hogy elismerik a fontos
vitapontokban a római katolikus igazságot, megtarthatták görög típusú
liturgiájukat, sajátos egyházszervezetüket és a Julián-naptárat. Politikailag
a vallási unió betagozódott a 16-18. század felekezetképződésének
(konfesszionalizálódásának) folyamatába. Lényege, hogy a korábban
ellenreformáció – katolikus megújulás fogalompárjával összefoglalt történelmi
folyamat részeként a római katolikus aktivitás a keleti kereszténység
irányában is megélénkült. A jezsuita rend hatására a katolikus államhatalmak
olyan irányban fejtették ki hatásukat, hogy az alávetett, befolyásuk alatt
álló görög szertartású népesség között az uniót terjesszék. Így nyitotta meg
a vallási uniók sorát a 16. század végén Lengyelországban a breszti, melyet
követ a Habsburgok dunai monarchiájában a munkácsi, a kőrösi (svidnicai) és a
gyulafehérvári. Innen eredt a sokáig általánosan használt megnevezésük: görög
szertartású uniáltak, latinul graeci ritus uniti (gr. r. u.). A görög
katolikus elnevezés elfogadása a Habsburg Birodalomban az 1773-as esztendőhöz
köthető. Ma pedig a katolikus egyház erre az
egyházrészére az egész világon egységesen a „bizánci rítusú katolikus”
terminust használja. A
kora újkori vallási unió szakadást idézett elő az alávetett görögkeleti
népességeken belül, több népben megindította a folyamatos
felekezetváltásoknak a történelmi közelmúltig tartó folyamatát, de az uniált
egyház számára megnyitotta a modern oktatási rendszer kiépítését, az
egyháziak számára pedig a jobbágyi sorból való kiemelkedést, és a lassú
felemelkedést a modern értelmiségi státusz felé.[1] A hivatali nyelvben gyakran
emlegetett rendszer a terezianista egyházpolitika etatista felfogásának kulcsfogalma
volt. Az abszolutista kormányzati rendszernek abból a sajátosságából adódott,
amely a relatíve jelentéktelen ügyekben is az uralkodó számára tartotta fönn
a döntés jogát. Az egyes ügyekben született rezolúciók ugyanakkor zavaros
körülmények között, háttér mellett születtek, és (látszólag vagy valóságosan)
súlyos ellentmondásokat tartalmaztak. A szisztéma ilyen háttér mellett
próbálta a hivatali szervek tisztánlátását növelni. Tartalmazta mindazokat az
alapelveket és legfontosabb célkitűzéseket, amelyek a korábbi ügymenetekből
és uralkodói döntésekből leszűrhetőek, és amelyeket a hivatali szervek
általános érvényű szabályokként („Normativum”, „Generale”) vehettek. Ha
ugyanis az ügykezelés ezek mentén, ezek figyelembevételével történt, akkor
elkerülhető lett, hogy a jövőben ellentmondásos határozatok szülessenek, és
elérhetővé vált, hogy a gyakran számtalan ügyterületre tagozódó közigazgatás
ügykezelése a meghatározott fő célok tekintetében egymás hatását erősítse és
ne gyengítse.[2] Az összefüggő uniós szisztéma
gondolata – ismereteink jelenlegi szintje szerint – Mária Terézia 1762.
szeptember 16-i Bartenstein báróhoz intézett kéziratában jelent meg először,[3]
de az Államtanácsban született döntés minden bizonnyal magának Bartensteinnak
egy korábbi felvetésén alapul. A rendszer lefektetésének szükségességét az
indokolta, hogy körülbelül ekkorra zárult le az uniós politikának az az
átmeneti időszaka, melyet a bécsi udvar vezető körei 1755-től vagy 1759-től
számoltak.[4]
1762-re sor került az erdélyi görögkeleti püspökség helyreállítására.[5]
A bécsi udvar még ezt az ügyet is az unió szemszögéből vizsgálta. Ahogy
Schmiedlein (neve Schmidlin és Schmiedlin alakban is előfordul)
udvari kamarai tanácsos, Erdély ügyeinek régi szakértője, az erdélyi országos
kincstári igazgatás (Cameralis Directio) egykori vezetője[6] az unió gyászos helyzetével
foglalkozó 1759. július 15-i előterjesztésében írta, az uniós ügy egy idő óta
eltért a helyes úttól. Ennek a tévútnak a lényege, amelyet még mindig sokan
követtek, hogy az „oláh” népet egy művelt nép módjára akarták vezetni és
kormányozni, így is fordultak hozzá, pedig ennek a népnek egészen mások a
lelki adottságai – vélekedett, hozzátéve: ameddig ezt a titkos utakon
felbujtott népet nem hajtják engedelmességre, és a lázítók bejutásának útját
nem zárják le, addig legalábbis tartós béke semmiképpen sem remélhető. A
tanácsos számára úgy tűnt, hogy, ha nehézségek árán is, egy exempt püspök
kinevezésével elérhető ez a cél, mivel éppen ő az egyik, aki a metropolita
joghatósága alatt állt, és így az ismert okoknál fogva nem fogja felrúgni
legalábbis a titkon való egyeztetéseiket. Ezzel szemben egy idegent nem
lehetett ebbe az állásba behozni, akinek titkos szándékairól az ember nem
lehet meggyőződve, annál kevésbé, ha meggondoljuk, hogy nemcsak Havasalföld
és Moldva, hanem a további határos tartományok is tisztán skizmatikus
lakosságúak. Schmiedlein szerint a következmények is őt igazolták, és
javaslata a jövőre nézve is megérdemel egy méltányos szem előtt tartást.[7]
A Habsburg központi hatalom számára nyilvánvaló volt, hogy erdélyi
görögkeleti püspök csak olyan birodalmon belüli szerb lehet, aki - bár
leválasztottak Karlócáról -, a szerb metropolitával való kapcsolat és
egyeztetés, valamint a szerbek már kiismert szándékai és hozzáállása révén
mégis ellenőrizhető volt. Bár Nenadovics metropolita tevőleges szereppel bírt
az erdélyi vallási zavarok kirobbantásában, a szerbek még mindig a kisebbik
rossznak számítottak ahhoz a gravitációs erőhöz képest, ami az Erdély
határain kívül található ortodox területek és tömegek felől hatottak. Az új püspököt Buccow tábornok
személyesen iktatta be hivatalába 1761 augusztusának végén.[8]
Bár a püspök szerb volt, nem Karlócától függött, hanem anyagilag a kincstártól.
Az ortodoxoknak nem sok hasznára volt, legfeljebb a papszentelés feladatát
végezte el. Székhelyéül Brassó külvárosát, Bolgárszeget jelölték ki számára,
ahol a püspökség visszaállítása iránti hálából Novakovich az ortodox hívők
körében gyűjtést rendezett a háború folytatásához szükséges költségekre (Ez
100.000 forintot eredményezett.). Az új püspök folytatta vizitációs
körútjait, de a románság megbecsülését nem tudta megszerezni. Ez a
tiszteletreméltó, törődött aggastyán nem egyszer lett saját hívei előtt durva
gúny tárgyává, amit kénytelen volt szelíden tűrni. Hívei az udvar által
rákényszerített tehetetlenségét kárhoztatták, pénzbehajtását anyagiassággal
és pénzsóvársággal magyarázták.[9]
Amikor az új püspöki hatalom külső megszilárdulása után, 1762. szeptember
16-án Mária Terézia már azon gondolkodott, hogy vajon most már további
meggondolás nélkül ki lehet-e állítani és bocsátani az adományozó leveleket
és a többi expedíciót, akkor már előre tekintett, és előírta, hogy az ügylet
(„Geschäft”) befejezése („berichtigten”) után egy rendszert kell
összeállítani, és az Erdélyi Kancelláriával való előzetes koncertáció után
felterjeszteni arról, hogy hogyan kellene az uniót a jövőben támogatni.[10] Az Illír Deputáció elnöke ekkor
még nem foglalkozott a rendszer aprólékos jellemzőivel. Csak azt a
kulcsgondolatot adta meg, amelyre szerinte az egészet föl kellett volna
építeni. Elégséges számú unitus pópában Erdélyben sohasem (korábban és akkor
sem) volt hiány. A Buccow-féle szétválasztás adatai szerint is nem sokkal
több, mint tíz család jutott egy pópára. A nép túlnyomó részének
elpártolásakor a pópák legnagyobb részét az anyagi érdek tartotta meg az unió
mellett: amíg ugyanis a nem unitus pópák az uralkodónő 1746-os döntése
alapján kontribúció fizetésére voltak kötelezve, az unitusokat ez alól
mentesítették.[11]
Ugyanakkor ezekben a magukat unitusnak kiadó[12]
pópákból az ezt megelőző időkben („in denen lezteren Zeiten”) mindig
elsősorban a minőség („Eygenschafften”) hiányzott. Ezen felül ebből az is
észrevehető volt („abzunehmen”), hogy a nem unitus pópák száma nemcsak nem
túlzott, hanem túlságosan is kevés,
nem sokkal több, mint az unitusok fele, és ők álltak rendelkezésére az
unitusokét ötször meghaladó számú laikus család számára. Az osztrák
alkancellár véleménye szerint ez a helyzet adta a legbiztosabb iránymutatást
(„sichersten Fingerzeig”) az unió megőrzésére.[13]
Bartenstein másik kulcsgondolata az unió terjesztésének módozataira
vonatkozott. Megismételte, hogy nem lehet, de nem is szabad bármi szelíd
(„sanffte”) eszközökön túlmenő dolgot alkalmazni. Ezek pedig a szelíd
keresztényi tanítás és „szeretetmunka” („Liebes Werke”), melynek egy évvel
korábbi gondolatához kétszeresen kiemelve hozzátette: „NB mit Beiseitsezung
alles National Hasses”. (= „N[ota] B[ene] minden nemzeti gyűlölség félre
tételével.”) Mindezzel Bartenstein indirekt
módon azt a gondolatot vetette föl, hogy az unió kibontakoztatásának
lehetősége abban rejlik, hogy a nem unitus klérust korlátozott helyzetében
tartják, az unitust ellenben anyagilag, szellemileg, erkölcseiben
„feljavítják”, s ezáltal megbecsült lelkigondozóvá teszik – amely a szelíd
keresztényi tanítással és szeretetmunkával vissza tudja téríteni a népet az
unióra. Az unitus papság „jobbra nevelésében” pedig meghatározó szerepet szánt
annak a római katolikus klérusnak, melyet az unitustól nemzetiségi
különbségek választottak el. Amikor tehát az osztrák alkancellár az összes
nemzeti gyűlölség félretételéről beszélt, értette ezalatt nemcsak a római
katolikus magyarságnak (magyar és székely nemességnek, székely előkelőknek),
szászságnak, hanem a római katolikus papságnak is az unitus papsággal
szembeni ellenérzéseit. Általános volt az erdélyi római katolikusok
ellenérzése a születő román nemzeteszmével szemben, vitatták katolikus
hitbeli elkötelezettségét, bírálták műveletlenségét. Bartenstein
figyelmeztetése ugyanakkor nemcsak az erdélyi római katolikusokat
figyelmeztette a testvéri segítségre, egyetértésre, szeretetre. Nem véletlen,
hogy Micu-Klein püspök lemondatása után a bécsi udvar tudatosan olyan
személyeket nevezett ki püspökké (Aron, Rednik), akik – bár csodálták nagy
elődjüket – a vallást mégis egyértelműen előbbre helyezték a nemzetiségnél.
Amikor pedig 1773-ban az udvar engedett az unitus papság és a nép nyomásának,
Major is püspökként inkább a misszió, az uniálás gondolatát helyezte előtérbe
a nemzetiségével szemben.[14] Adódik ezen a helyen még egy
kérdés: ki a felelős azért, hogy az unitus klérus 1759 előtti megfelelő
létszáma és nagy többségében a vallási unió melletti megmaradása ellenére is
teljes mértékben csődöt mondott? Bartenstein 1761-es előterjesztésében úgy
értékelte, hogy a túlzott uniálási buzgalom előhozott minden hibás dolgot
(„alles irrige”), ami ugyan nem igazolta, de mentegette a dolgokat.[15]
Az 1758 előtti unió számos olyan gyenge ponttal rendelkezett, amely mind
lelepleződött az elszakadási mozgalom kapcsán. Báró Koller 1768-ban mégis azt
írta, hogy „Mindenesetre Őfelsége ezt az először megjegyzett körülményt[16]
semmiképpen sem kegyeskedett annak az állításnak az alátámasztására
felhasználni, […] hogy [a dologban] az ottani püspökök és a rajtuk kívüli
latin klérus részben elégtelen, részben túlzott buzgalommal véghezvitt
magatartása lett volna a hibás.”[17]
Az „übrigen lateinischen Cleri”
megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy a kemény kritikát a 40-es évek római
katolikus püspökei kapták: a tisztet 1741 és 1748 között betöltő Klobusiczky
Ferenc és 1749 és 1759 között Sztojka Zsigmond Antal. Mária Terézia azonban
uralkodói kegyből, az uniálási szándék mentő körülményére tekintettel úgy
döntött, nem marasztalja el az erdélyi római katolikus klérust. Ugyanakkor az
is tény, hogy az államhatalmi szervek a kritikus időpontban szintén nagyfokú
hozzá nem értésről, zavarodottságról és határozatlanságról tettek
tanúbizonyságot, és a nem helytálló eljárásuk miatt szintén gyakran
kényszerültek mentegetőzésre.[18] Báró Bartenstein a Kancellária
nélkül csak saját véleményét foglalhatta össze az erdélyi uniós ügy
alapproblémáival kapcsolatban. Előterjesztése nyomán Mária Terézia megbízta a
Kancelláriát, hogy haladjon tovább az adományozó levelek kiállításával, és
Erdély politikai szerve külön is megkapta a megbízást, hogy Bartensteinnel
közösen dolgozzon ki egy szisztémát, hogy hogyan lehetne az uniót támogatni.[19]
A formális rendszer kidolgozásának ügye azonban itt évekre el is akadt. Az
erdélyi közigazgatás erejét uniós ügyben is sokkal sürgetőbb gyakorlati
problémák megoldása kötötte le. Az erdélyi ortodox egyház szervezetének
alapjait a királynő az 1762. november 6-i nyílt levélben rakta le,[20]
olyan feltételek mellett, amelyek arra vallanak, hogy az új püspökséget
inkább az unió további romlásának megakadályozására, mint az ortodoxia
„vigasztalására” létesítette újra. Így például a püspök teljes megalázásával
ért föl, hogy ismételten szigorúan megtiltották neki, hogy a római katolikus
vallás növekedésének és terjesztésének bármilyen módon szembeszegüljön,
valamint még kevésbé, hogy unitusokat (a római katolikusok [aposztáziájá]hoz
hasonlóan) titokban vagy nyíltan az uniótól való elpártolásra izgasson vagy
csábítson.[21]
I. Tóth Zoltán értékelése szerint Novakovich elég jól megfelelt kijelölt
szerepének, nem gátolta az unió fejlődését, igyekezett összeegyeztetni a
királynő néha kemény parancsait hívei várakozásával, bár ez komoly
lelkiismeret-furdalást és lelki szenvedést okozott az idős püspöknek, aki
ezért és a felé áradó gúny és megvetés miatt többször kérvényben könyörgött
Mária Teréziánál tiszte alól való felmentéséért. A görögkeleti püspökség
berendezésének egyetlen komolyabb kedvezménye az ortodox papság fölmentése
volt a fejadó alól. Az új rend mindenesetre elszigetelte az erdélyi
ortodoxokat Karlócától, és 1762-től az orosz külpolitika kétszeri
irányváltása miatt a görögkeleti nagyhatalom befolyása is lényegében
megszűnt. A két erdélyi oláh határőrezred megszervezésével megtörtént az
elszigetelés a román fejedelemségek ortodoxiájától. Dél-Erdélyben, az ortodox
viharzónában az ezredállítás minden különösebb nehézség nélkül sikerült. A
Beszterce melletti kerületben a nép a jobbágyságtól akart szabadulni, ezért
vette fel a fegyvert és az uniót. A besztercei románok túlzott reménységgel
fordultak a határőrség felé, de csalódásuk miatti lázadozásukat Buccow
bitófával és vesszővel hamar elfojtotta. A határőrezredek felállítása elérte
célját: kiterjesztette az uniót, szellemi korlátot állított a
fejedelemségekbeli és az erdélyi románság közé, emelte a határok és ezzel az
állam biztonságát, olcsó katonaságot szerzett az uralkodónak, végül
társadalmi és műveltségi szempontból pozitívan hatott a román népességre.[22] Utóbbiak mellett röviden
tárgyalnunk kell a vallási előfeltételeket és az uniós politika anyagi
szükségleteit is. Amikor az Államtanácsban 1763 júliusában a Radna-völgy
vallási ügyeivel foglalkoztak, Borié báró államtanácsos hivatkozott arra a tényre,
hogy a besztercei kerületben kilencezer „oláh” család élt. Ez számítása
szerint körülbelül százezer embert jelentett, akik még keresztet vetni sem
tudtak, arról, hogy Istenben hány személy van, sohasem hallottak (úgy vélte,
ez a legszomorúbb dolog, ami egy katolikus országban előfordulhat), mert
„Istennel kell mindent elkezdeni, különben minden hiábavaló”. Isten bölcs
gondoskodásának nevezte, hogy ez az állapot Őfelsége tudomására jutott,
akinek ilyen módon alkalma nyílt arra, hogy a hit világosságával ezen a
„legnagyobb bajon” segítsen. Évi ötezer forint ment a lelkészek fizetésére,
százezer emberből pedig évente tízezer ember halt meg, ami azt jelentette,
hogy harminc krajcár csak nem sok egy lélek üdvéért! Úgy vélte, a hit
terjedése az „oláhok” vándorlásának is véget vet, arról nem is szólva, hogy
az uniálás Erdélyben nem egy valamikor megtűrt vallás kiirtásáról szól, hanem
valódi pogányok megtérítéséről.[23]
Bár elmaradt Bartenstein két fő gondolatának rendszerszintű kiértékelése, az
osztrák alkancellár erdélyi ügyekben bírt befolyása révén tárgysorozatba
kerültek az első olyan gyakorlati intézkedések, amelyek igyekeztek volna a
római katolikus társadalmi és egyházi elit viszonyát javítani az unitusokkal, és rendezni az
egyesült papság anyagi és műveltségi helyzetét. Fontos kiemelnünk azt a
tényt, hogy a latin-unitus viszony javítását a bécsi udvari elit a nyugati
típusú vallásgyakorlat meghonosításával szerette volna elérni a keleti típusú
uniált román egyházban. Az erdélyi románok között a
mindennapi vallásgyakorlat ősi néphagyományokon nyugodott, a teológiai
tantételek messze álltak vallásosságuktól, amely a kultikusan érzékelhető
dolgokra irányult. Ebben az értelemben jelentette Athanasius Rednik püspöki
vikárius, későbbi püspök a Kincstartóságnak 1764. március 28-án, hogy az
„oláh” népet soha sem doktrínák, hanem látható példák által lehet megnyerni,
ami pedig lehetetlen egyházi javak és pénzeszközök hiányában. Nagyobb
adományozási aktus nélkül lehetetlen az unió további terjedését elérni és a
régi előítéleteket legyőzni – fogalmazott.[24] Az összefüggő uniós szisztéma
kidolgozását nagyban hátráltatta az a kormányzati változás, hogy báró
Bartenstein 1764-ben (halála előtt három évvel) kiszorult az erdélyi vallási
uniós ügyek tárgyalásából. Az Illír Deputáció erdélyi ügyektől való
eltávolítása a következő ügyben is megmutatkozott: 1765. április 18-án Mária
Terézia először még azt rendelte el, hogy az unitus papság és felszentelési
taxája ügyében beterjesztett pontokról először még az Udvari Haditanács, az Erdélyi
Kancellária és az Illír Deputáció tanácskozzon,[25]
de az 1765. június 11-i koncertáció már csak a Haditanács és a Kancellária
között zajlott.[26]
Bartenstein 1767-es halála után a deputáció vezetését báró Kollerre bízták,
aki 1768-ban kínos kompetenciavitába keveredett az Erdélyi Udvari
Kancelláriával, amit két külön ügy együttesen robbantott ki. 1767-ben meghalt
Dionysius Novakovich budai püspök, halála az uniós ügyben új megfontolásokat
vetett föl. A másik ügy a Kancelláriától bekért, az erdélyi pópák jobb
instruálására szolgáló, a pópák születési és tartózkodási helyét is pontosan
feltüntető kimutatásokra vonatkozott. Az első ügyben a bécsi kormányzat
Novakovich készülő lemondása idején habozni kezdett, hogy a jövőben püspököt
neveztessen-e ki a helyére, vagy csak adminisztrátort. Az ügyben megszólalt
az unitus püspök is. Rednik az összes ortodox feletti lelki főséget magának
kérte, és a dévai esperest szerette volna proto-archidiaconusi (főesperesi)
címmel kineveztetni, unitus teológust téve mellé a balázsfalvi baziliták
közül.[27]
Az Illír Deputáció elnöke, báró Koller a szerv 1768. január 19-i
jegyzőkönyvében feltett két kérdést: 1. Nem kell-e a továbbiakban közösen
egyeztetni az Erdélyi Udvari Kancelláriával az újonnan kinevezendő püspök
ügyében? 2. Nem kell-e a legsürgősebben közelebbi tájékoztatást kérni
egyrészt az erdélyi nem unitusok helyzetének lényeges vonatkozásairól,
másrészt arról, hogy – egyáltalán – ki kell-e nevezni a nevezett rítus egy új
püspökét. Az erdélyi ügyekért felelős kormányszerv úgy találta, az erdélyi
görögkeleti püspök kinevezésének szükségszerűségéről való tanácsadás az ő
feladata. Így az uralkodó több mint egy hónap késlekedéssel, február 25-i
keltezéssel az Illír Udvari Deputáció előterjesztésére a következő teljesen
elutasító értelmű döntést hozta: „Ami ellenben egy nem unitus erdélyi püspök
jövőbeli kinevezését illeti, ez az ügy nem tartozik a Deputáció ágendái
közé.”[28] A második üggyel
kapcsolatban az Illír Deputáció az
1767. március 9-i jegyzőkönyvben azt a javaslatot tette, „hogy egy hasonló
tájékoztatást az Erdélyben található exempt skizmatikus budai püspöktől is be
lehetne kérni a nevezett Nagyfejedelemségben alkalmazott pópákat illetően,
ahol a veszély még nagyobb, mint Magyarországon és a többi örökös
tartományban.” Mária Terézia „placet”-ja nyomán
1767. április 6-án átirat ment az Erdélyi Kancelláriához. Erdély udvari
kormányszerve április 25-én ki is bocsátott egy dekrétumot Dionysius
Novakovich nem unitus püspöknek, amely elrendelte az összes pópa összeírását,
és megtiltotta a továbbiakra nézve, hogy a püspök idegen (születésű) pópát
fogadjon be.[29]
A listákat az uralkodónő az Erdélyi Udvari Kancelláriától kérte be
kibocsátásra, és itt a kurrens dolgok között tárgyalták.[30]
A Kancellária ebben az ügyben is jogkörének sérelmét érzékelte, és kérte a
Deputáció kirekesztését az ügymenetből (A koncertációs jegyzőkönyv szerint.).
A listákkal kapcsolatban pedig nem azt kifogásolta, hogy az Illír Deputáció
azokat már korábban elkészítette, ez ugyanis a Habsburg államhatalom központi
szerveinek birodalmi gyakorlatánál nem volt probléma. A hasonló munkálatokat
ilyenkor elég volt formailag az Erdélyi Kancellária közbevetésével elvégezni,
ami meg is történt, amikor Mária Terézia tőle is bekérte a pontosan
megszabott kritériumok alapján kibocsátandó kimutatásokat. Erdély udvari
szerve azt kifogásolta, hogy az 1767. március 9-i deputációs jegyzőkönyv
második pontja a dolgok elé vágva kifejezetten az erdélyi vagy Erdélyen
kívüli születésű erdélyi ortodox pópákkal foglalkozott.[31]
A Kancellária tiltakozása nélkül az uralkodónő nem is foglalkozott volna
külön ezzel a kérdéssel.[32]
Rezolúciója az előzőhöz hasonlóan elutasító volt, és a következőképpen
hangzott: „Ad numerum 7mus a mellékelt jegyzőkönyvben az Illír Udvari
Deputáció aktivitása a nem unitus népet érintő ügyekben nem terjed ki az
Erdélyi Nagyfejedelemségre.”[33] A
döntéseket a Kancellária közölte is az Illír Deputációval 1768. február
29-én, majd rá következőleg („presentato” – „újabban”) március 12-én. Így
viszont a határozatok az Illír Deputációt sértették, és elnökét
kényszerítették védekezésre. Báró Koller egy terjedelmes mellékletekkel
ellátott jegyzőkönyvben mutatta ki báró Bartenstein erdélyi ügyekben
kifejtett befolyását, és annak szükségességét, hogy a fenti kérdésekben az
Illír Udvari Deputáció véleményét is meghallgassák. A deputációs elnök
védekezésére született uralkodói döntés nagyjából megismételte az Erdélyi
Udvari Kancellária által átiratban közölt uralkodói döntéseket: „Az Illír
Udvari Deputáció aktivitása semmi esetre sem terjed ki az erdélyi nem unitus
nép ügyeire.” Ez a fogalmazás ugyanakkor csak az erdélyi nem unitus nép
ügyeiből zárta ki az Illír Deputációt, a püspökség betöltésének és a papság
közigazgatási felügyeletének kérdését nyitva hagyta. A későbbiekből kitűnik,
hogy Kollernek egy másik, sokkal fontosabb célját sikerült elérnie:
előterjesztése elnyerte a legfelsőbb figyelmet és tetszést, melynek
következtében az udvar lassan-lassan elszánta magát az összefüggő erdélyi
vallási uniós rendszer (szisztéma) kidolgoztatására.[34]
A szerb befolyás és az illír jogok zavart okozó problémaköreire, illetve az
uniós politika „teljesen más alakba kerülésére” tekintettel vetette föl báró
Koller 1768. március 29-én ismételten a biztos („sichern”) uniós rendszer
megalkotásának szükségességét.[35] Koller szisztémás fölvetését az
Államtanács és Mária Terézia ekkor még szó nélkül hagyta. Valószínűleg ennek
oka az volt, hogy 1768–69-ben az uniós politikát alapjaiban érintő
tárgyalások zajlottak az Erdélyi Udvari Kancellária és az Udvari Kamara
között, az unitus papság anyagi fölsegítésének kezdeti tárgyalásai. Az a
tény, hogy báró Kollernek 1768-as előterjesztésével sikerült az uralkodónő és
az Államtanács bizalmát megnyernie, javaslatát[36]
pedig nem felejtették el, 1770-ben mutatkozott meg, amikor a Kancellária és a
Kamara közös munkálatai komolyan megakadtak. 1770. június 6-án az Erdélyi
Udvari Bizottság tett egy előterjesztést, amelyben megkérdezte, hogy az
erdélyi román unitus pópák korlátozását illető („wegen restringirung”)
expedíció és a többi,[37]
ami ehhez tartozik, az Udvari Kamara által tanácsolt módon azonnal
expediálandó-e, vagy ki kell ehhez várni a nyugodtabb időket a határoknál
(„in Confiniis”) vagy legalábbis a következő telet.[38] A határoknál zajló nyugtalanság az 1768–74-es orosz-török háborút jelenti, amelynek legnagyobb részében orosz csapatok tartották megszállva a román vajdaságokat. A tél pedig Erdélyben járhatatlanná tette a hágókat, ami meggátolta a rendeletek következtében kitörő esetleges tömeges szökéseket, valamint a Havasalföldre menekült lázítók küldötteinek („jenseitige Emissarien”) bejövetelét Erdélybe. A döntés a kérdésben nehezen
született meg az Államtanácson belül, hiszen kétszer is recirkuláltatni
kellett az iratot. Az Államtanácson belüli tárgyalásról tudjuk, hogy Borié
javasolta II. Katalin oroszországi módszerének alkalmazását. Ahogy a
cárnő egyházi adományaival kedveltté tette magát alattvalói körében, úgy
hasonló intézkedésekkel Mária Terézia is biztosíthatná maga számára a románok
szeretetét. Az intézkedésekkel ugyanakkor ki lehet vonni a románságot a
teljes butaság állapotából is – vélekedett –, így pedig megszűnik
Oroszországtól való függőségük is. [39]
Mivel azonban az unitus papság uralkodói adománnyal való anyagi felsegítése
és ezáltal műveltségének emelése csak számbeli korlátozásuk mellett
valósulhatott meg, győztek a reálpolitikai megfontolások. A rendelkezések
kibocsátását visszatartották, hiszen nem született uralkodói rezolúció a
kérdésben, hanem Binder államtanácsos javaslatára[40]
augusztus 18-i dátummal egy kézirat ment báró Kollerhez. Ehhez mellékelték az
Erdélyi Kancellária előterjesztését annak mellékleteivel együtt azért, hogy
annak a tartalmát az Illír Deputáció pontosan mérlegelje. A Deputációnak egy
szilárd („solides”) szisztémát kellett megalkotnia arról a kérdésről, hogyan
lehetne az uniót Erdélyben a leghatékonyabban támogatni. Ebben a rendszerben
össze kellett szednie mindazt, ami üdvöset idáig javasoltak és azokat, amiket
esetleg a Deputáció még a továbbiakban előterjeszteni gondolt. Ennek a rendszernek
a megfogalmazott tervét azután elő kellett terjesztenie az uralkodónőnek
elfogadásra.[41] A Deputáció 1770. augusztus 27-én elő is terjesztett egy augusztus 23-i iratot az erdélyi uniót – illetve az e kérdésben alkotandó rendszert – illetően.[42] Ebben báró Koller annak a véleményének adott hangot, hogy a rendszer kidolgozásához szoros érintkezésbe kell lépnie a Kancelláriával, ami pedig nehéz, mivel a politikai szerv vezetője elnöki minőségben a protestáns Brukenthal báró. Előtte semmi sem tartható titokban, de ezektől az ügyektől távol kell őt tartani – javasolta –, mint ahogy mindig is alapelv volt, hogy az akatolikusokat ki kell rekeszteni a görög szertartásúak vallási ügyeiből. Cserey erdélyi kancelláriai tanácsos azt közölte Kollerrel, hogy a tanácsosok annyira félnek Brukenthaltól, hogy semmi módon nem mernek vele szembehelyezkedni. Az uniós ügyeket minden körülmények között meg kell védeni a titkos fondorlatoktól („gegen verdeckte Umtriebe”).[43] Ennek a jelentésnek az államtanácsi szemrevételezése kapcsán jegyezte meg Gebler államtanácsos, hogy a Brukenthaltól való félelem „túl korai” („zu frühzeitig”).[44] Koller valószínűleg kérte az uralkodónőtől a rendelkezésére állók mellett a többi unióval kapcsolatos akta közlését is. Az Államtanács végül is elfogadta báró Kollernek azt a fölvetését, hogy nem állt elegendő információ rendelkezésére a feladat teljesítéséhez, de figyelmeztetett, hogy mivel Breuner viszi az erdélyi vallásügy elnökségét, ezért ebben a kérdésben hozzá kell fordulni. Az Államtanács annyiban ki is igazította az Illír Deputáció elnökét, hogy az aktuális pillanatban nem rendeleteknek, hanem mindössze egy felügyeletet lehetővé tevő biztos szisztéma fogalmazványának kell megérkeznie. Báró Kollert gróf Breunerhez
utasították. Ennek ellenére a nyomatékosítás kedvéért (vagy Koller
megfogalmazott aggályait oldandó) egy kézirat is ment gróf Breunerhez
szeptember 7-én. Ebben parancsot kapott, hogy az Erdélyi Kancellária minél
hamarabb gyűjtse össze valamennyi olyan rendelet és intézkedés („Anstalten”)
előkészítő iratait („Priora”), amelyek az erdélyi „szent unió” támogatására
az utolsó néhány évben előírattak. Gróf Breuner 1770. szeptember
19-i iratával kísérve fel is küldött egy Horváth Ferenc kancelláriai
regisztrátor és taxator által előző nap szignált összeírást az összes olyan
rendeletről, amelyek az erdélyi unió támogatására adattak ki, illetve az
ilyen jellegű aktákról. Ez a gyűjtemény és összeírása az 1762 és 1769 között
keletkezett iratokat tartalmazta.[45]
Ezeket az aktákat az uralkodónő a szükséges használatra visszatartotta azzal,
hogy a maga idején visszaküldi a Kancelláriának, valójában azonban
továbbították mindezt báró Kollernek. Az Államtanácsban alaposan átnézték a
listát, mivel azonban három, az Erdélyi Kancellária hatáskörébe tartozó dolog
nem volt megtalálható az aktákban, ezekkel ki is egészítették. Ezeken kívül
báró Koller számára külön emlékeztetés nélkül is ismert volt, hogy az Illír
Nyomda olyan formában hozatott létre, hogy az a külfölddel való veszélyes
kapcsolatot („Nexus”) megszüntesse, és így annál jobban megkönnyítse az
uniót.[46]
Ahogy később a (szintén) Koller nevet viselő kabineti titkár fogalmazott:
„Báró Koller […] mind az Erdélyi Kancellária, mind az Államtanács részéről
megkapott minden ebbe a dologba vágó aktát és parancsot, azért, hogy a
részben már kiadott rendeleteket, részben a szent unió támogatására egy
rendszeres szisztémába össze tudja foglalni.”[47] Az Illír Deputáció 1771 elején
újabb iratkéréssel fordult az Erdélyi Kancelláriához. Ebben valószínűleg az
uniós ügy kezdetei és korábbi fejlődése iránt érdeklődött, mert kérését a
Kancellária 1771. március 2-án az 1762 előtti iratok közlésével teljesítette.[48]
Időközben az Államtanács türelmetlenkedni kezdett: 1771. március 18-án
felszólították báró Kollert, hogy az erdélyi unió fellendítésével („Aufnahm”)
kapcsolatban az összefüggő szisztéma tervét a (lehető) leghamarabb nyújtsa
be. 1771. május 3-ára kész is lett az
Illír Deputáció megfelelő előterjesztése az erdélyi uniós ügyről.[49]
Bár a nevezett előterjesztés az Államtanács jegyzőkönyveibe az Illír
Deputáció előterjesztéseként került, Koller kabineti titkár szerint báró
Koller ezt a tárgyat egy külön bizottságon belül tárgyalta, és a kért
rendszer teljes tervét tartalmazta.[50]
Cserey kancelláriai tanácsos neve már szóba került, mint aki segítette Koller
munkáját. A későbbiekben látni fogjuk, hogy mellette még valószínűleg van der
Mark tanácsost vonták be a munkálatokba. A terv az Államtanácson belül
nagy tetszésre talált. Gebler államtanácsos megjegyezte, hogy ebből a jelentésből
is látszik, az uniós ügyben újra és
újra mindenféle rendszer nélkül jártak el. Úgy vélték, létesíteni kell egy
bizottságot Koller vezetése alatt, amelybe be kell vonni néhány tanácsost,
Erdélyben ugyanakkor a katolikus püspököt csak akkor szabadna a bizottságba
bevonni, ha az feltétlenül szükséges („nur so weit es höchst nötig”), mert ő mindig inkább arra
hajlana, hogy a románokat nem az unióra, hanem a latin rítusra kellene
megtéríteni. Mindenekelőtt azonban az unió végcélját titokban („Endzweck der
Union in der Stille”) kellene tartani.[51]
Adódik a kérdés, milyen értelemben idézte Gebler Kollert ebben az utolsó
mondatában. Véleményem szerint ezt a mondatot inkább magyarázó értelemben
kell fordítani, vagyis arról kellene
mindenképpen hallgatni, hogy a meghozandó rendeletek végcélja az unió
terjesztése. Koller tervezetét elfogadták, sőt meg is dicsérték: jól
megfogottnak és legnagyobb részt a már kiadott rendelkezéseken alapulónak
nevezték, sőt elkészítésével báró Koller arról tett bizonyságot az Államtanács
előtt, hogy megfelelő ismereteket szerzett az erdélyi uniós ügy összefüggő
menetéről. A szisztéma szövege sem az
Erdélyi Udvari Kancellária, sem a Koller-Akten iratai között nem található.
Helmut Klima a II. világháborúban elveszett Államtanács-akták alapján
ismertette a rövid tartalmi kivonatot. Eszerint uniós ügyben számos üdvös
(Koller németségével: „unverbesserliche”
– „tovább nem javítható”) intézkedés történt, de a baj, hogy ezeket a
rendeleteket nem hajtották végre. Az alábbi intézkedések sürgős életbe
léptetését szorgalmazta: Klima szerint Koller
mindenekelőtti javaslata, melyet az Államtanács teljes egészében magáévá
tett, annak a kettős bizottságnak („doppelte Commission”) a felállítása volt,
amellyel a terv kivitelezését az akkori állapotoknál megbízhatóbbá akarták
tenni. A kettős bizottsági felépítés jelen esetben azt jelentette volna, hogy
létrejön egy testület Bécsben, illetve egy magában a tartományban. Ezt (vagy
ezeket – „solche”) az uralkodónő közvetlenül saját parancsaival („Aufträge”)
irányította volna, anélkül, hogy ez ügyben bármi is a hatóságok által érkezne
(„ohne desfalls etwas durch die Stellen gelangen zu lassen”). Az udvari bizottság tekintetében
az uralkodónő báró Kollernek az alábbiakban már bizonyított megfelelő
ismereteibe vetette a bizalmát. Ennek megfelelően az ügy igazgatását
(„Direction”) is őrá bízta volna. Belátására bízta annak a néhány udvari
tanácsosnak („ein- so andere”) a kiválasztását, akiket bevont a bizottság
munkájába, de úgy, hogy köztük kellett lennie az Erdélyi Kancellária egy
tanácsosának is. Ezzel szemben a tartományban a
döntés a jelenlegi gubernátort (gróf Auersperget) rendelte a felállítandó
bizottság élére, aki mindenképpen javasolt néhány megbízható katolikus
guberniumi tanácsost („ein Paar vertraute catholische Gubernial-Räthe”) és
egy Thesaurariatus-tanácsost tagnak
(„pro assessoribus”). A latin püspököt azonban mindenfajta kellemetlenség
elkerülése végett rendes tagként nem vonhatta be, csupán az ügy természete
szerint („nach Beschaffenheit der Sache”) kellett a tanácsát kikérnie. A
tartományi bizottság nem fog még az udvaritól sem függeni („wird [...] von
der hiesigen keinen Abhang haben”), hanem jelentéseit közvetlenül az
uralkodónő kezeihez kellett volna küldenie. Ezekről a jelentésekről a magának
fönntartott jog alapján az uralkodónő minden esetben kikérte volna az udvari
bizottság hivatalos véleményét. Az ez alapján szükségesnek ítélt
intézkedéseket azonban, és mindazt, amit az uralkodónő egy s más hivatal
számára szükségesnek látott volna előírni, a hatóságoknak közvetlenül adta
volna parancsba („unmittelbar an die Stellen gelangen lassen werde”). A döntés ezek után fölszólította
báró Kollert, hogy az uralkodói akarat szerint készítsen a legsürgősebben egy
világos és foganatos („bündig”), mégis lehetőség szerint rövidre fogott
instrukciót mind a maga, mind az Erdélyben létesítendő bizottság számára.
Ezeket az instrukciókat pedig terjessze elő legfelső elfogadásra. Az
instrukcióba („wobey”) báró Kollernek bele kellett volna vennie, hogy a
tartományi bizottságnak mindenkor meg lesz engedve, hogy kinyilvánítsa azt,
ha van a beterjesztett terveken („Vorsehungen”) kívül olyan további hasznos
rendelkezésre („Befehl”) javaslatuk, amelyet a szent unió fellendítése
(„Aufnahm”) érdekében elő tudnának terjeszteni, és erről az ő további
utasítását („Belehrung”) várják. A javaslatot pedig mindig az adott
körülményeknek megfelelően („nach jeweiliger Beschaffenheit der Umstände”)
kell megtenni. Klima beszámolt arról, hogy báró
Koller július 15-én neveztetett ki az újonnan felállított bizottság élére,
ennek elnökeként nyert befolyást az elkövetkező évek uniós politikájára, és
ilyen minőségében kiváló munkát végzett. Ugyanez nem mondható el a tartományi
munkálatokról. Már hivatalba lépésekor érdeklődött Auersperg gubernátor az
unitus püspöktől az unió helyzetéről, de Athanasius Redniktől gyengélkedésére
való hivatkozással elhárította a jelentéstételt.[53]
Véleményem szerint ugyanakkor a nevezett kettős bizottság sohasem jött létre.
Helmut Klima figyelmét ugyanis elkerülte az a tény, hogy az Illír Deputáció
1771. július 20-án tett is egy előterjesztést egy kettős bizottság
felállítását illetően, nevezetesen itt és Erdélyben az ottani uniós ügyek
kezelésére.[54]
Ezt az aktát az uralkodónő csak több mint két hét múlva, augusztus 6-án
adatta cirkulációba, majd döntés helyett reponáltatta azt. Valószínűleg báró
Koller ellenjavallta ennek a kettős bizottságnak a felállítását. Az Illír
Deputációnak az erdélyi nem unitus püspök személye és a szerb privilégiumokat
összefoglaló munkálatok miatt volt némi rálátása az erdélyi uniós ügyre,
továbbá a dolog összefüggései és veszélyei miatt kötelességtudatból
figyelemmel is kísérte ezt, de egy ilyen külön bizottság – bármily
megtisztelő is volt az uralkodói bizalom – akkor is az erdélyi ügyekbe való
nyílt beavatkozás lett volna. A Kancellária ezzel szemben gyakorolt heves
ellenállását pedig az Illír Deputáció már számos esetben tapasztalhatta. A visszatartott aktákat egyébként
valószínűleg 1771. november 11-én juttatta vissza az Illír Deputáció, amelyeket
az Államtanácstól egyszerűen továbbítottak az Erdélyi Vallási Ügyosztálynak.[55] Végül fel kell tennünk a kérdést,
mennyire segítette báró Koller tervezete az erdélyi uniós ügyben való
tisztánlátást, útmutatóként használva mennyiben könnyítette meg az erdélyi
közigazgatás rendeletalkotó tevékenységét. E fontos kérdések megválaszolására
az alábbi adalékot találtam. 1771 végén Blümegen kivált az Államtanácsból,
hogy uralkodója szolgálatát a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária
főkancellárjaként folytassa. Mivel főkancellárként már nem vonatkozott
Blümegenre az összeférhetetlenségi szabály, gróf Breuner benyújtotta
felmondását az erdélyi Vallási Ügyosztály (Consessus in Religiosis) éléről.
Mária Terézia elégedettséggel nyilatkozott Breuner tevékenységéről, de
természetesen elfogadta a lemondást, és a Consessus elnökségét Blümegenre
bízta „tekintettel az erdélyi ügyekben már megszerzett jó ismereteire”.[56]
Az uralkodónő részére van der Mark erdélyi kancelláriai tanácsos[57]
1771 végén[58]
egy saját uniós ügyi összefoglalót készített, amelyet Mária Terézia
betekintésre („zurückefolgenden”) továbbított Blümegen-nek. Az
előterjesztésből egyértelműen látszik, hogy van der Mark nemcsak ismerte,
hanem használta is báró Koller rendszerét. Egyértelműen reflektál ugyanis
azokra a dolgokra, melyeket báró Koller az Illír Deputáció anyagai alapján
ismert, de a kancelláriai levéltár rendetlen állapotai miatt az utóbbi helyen
akkor éppen nem voltak föllelhetőek.[59]
Miért éppen van der Mark készítette el ezt az összefoglalót? Az Erdélyi
Udvari Bizottság tagja, az Erdélyi Kancelláriánál is aktív tanácsos már
1770-ben a Kollernek szánt akták összegyűjtésében is kiemelkedő szerepet
játszott.[60]
1771 elején ő vette át Bajtay püspök felvetését, hogy „a kevésbé alkalmas
katolikusokat előnyben kell részesíteni a hivatalok odaítélésénél az
alkalmasabb akatolikusokkal szemben, […] hogy a hivatalbetöltések ügyeinél
gondoskodni lehessen a katolikusok egyensúlyáról”.[61]
Ennek az alapelvnek a gyakorlati kivitelezési módját ki is dolgozta.[62]
Helmut Klima szerint akkor benyújtott második előterjesztésében az unió
helyzetével is foglalkozott.[63]
A tanácsos meglátogatott román közösségeket is, hogy az unió helyzetét
helyben saját szemével tanulmányozhassa. Megkérdezte a románokat, hogy miből
áll a hitük. Ezek azt válaszolták, hogy azt hiszik, amit a pópájuk hisz.
Ezzel szemben a pópa ugyanerre a kérdésre azt válaszolta, hogy azt hiszi,
amit a püspöke hisz, „anélkül, hogy
a legkevésbé is képes lett volna meghatározni, akkor hát miben áll az, amit
püspöke hisz”.[64]
1771 végén van der Mark az alábbi pontokba szedte össze az unió terjedését
segíteni hivatott legfontosabb uralkodói rendelkezéseket: 1. Unitus
kápolnaépítés erősen skizmatikus többségű helyen. 2. Templomok odaítélése
vegyes lakosságú helyeken. 3. Unitus-skizmatikus vegyes lakosságú helyek
összeírása. 4. Az unitus lelkipásztorok javára létrehozott alap. 5. Az unitus
püspök jelentése vizitációjáról. 6. Az unitus papok számának korlátozása. 7.
Az unitus lelkipásztorok anyagi megsegítése. Az uniós ügyi összefoglalók sorát
egy dátumozás nélküli 1772-es nyilatkozat („Äusserung”) zárja le, melyet
Mária Terézia saját parancsával reponáltatott.[68]
Az irat „brevi manu” került az Államtanácsba, vagyis Blümegen kezéhez ment,
aki véleményező előterjesztésével együtt adta le oda. Ez alapján a
szerzőséget szintén lehet szűkíteni: Brukenthal, Auersperg gubernátor, van
der Mark és befolyásos katolikus egyháziak, mint Bajtay püspök vagy Delphini
árvaház-igazgató folytattak Blümegennel ilyen típusú hivatali levelezést.[69]
Ez a jelentés a korábbiakhoz hasonló megállapításokra jutott: Gyakran
unitusnak tartják, ami egyáltalán nem unitus. Az áttért egyháziaknak
mindössze saját hasznukra van gondjuk, tudatlanságuk nagy. Komoly
szemrehányással illette őket, „mert a figyelmen kívül hagyott tanítás egy
szerencsétlen népet hagy szomorú sötétségben”.[70]
De nem is voltak abban a helyzetben, hogy népüknek tanítsák az igazi
hittételeket.[71] Összefoglalásképpen elmondhatjuk,
az 1760–70-es évek erdélyi vallási uniós politikáját feloldhatatlan
ellentmondások feszítették. Ezek a következők voltak: 1. Az unitusok és a latin
rítusúak között kölcsönösek voltak a nemzetiségi és nemzeti ellentétekkel
összefonódó vallásiak ellenérzések. 2. Az unitus papság megélhetési és
műveltségi szintjének emelése a központi államigazgatás szerint túlzott
anyagi ráfordításokat igényelt. |
|
|
* A tanulmány a szerző 2008-ban, a Szegedi
Tudományegyetemen Az erdélyi
valláspolitika rendszere az 1760–70-es években c. doktori disszertációjának
egy, szerkesztett fejezete.
[1] A keleti egyházak elnevezéseiről
ld. pl.: Az orthodox kereszténység. Szerk.: Berki Feriz. Bp., 1984. 8-19. p.;
Egyházak és vallások a
[2] A tanulmány primer forrásanyagának
forráshelyei: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) B 2. (= Erdélyi
Udvari Kancelláriai Levéltár. Acta Generalia.); Haus-, Hof- und Statsarchiv
(továbbiakban: HHStA.) Staatsratsprotokollen (továbbiakban: StRP.). Itt
szeretném röviden ismertetni az Államtanács-jegyzőkönyvek szerkezetét:
év/iktatószám, előterjesztő szerv, az előterjesztett irat fajtája, keltezése,
az Államtanács tagjai közötti cirkulációba adás dátuma, az irat
visszaküldésének, azaz a döntés expediálásának dátuma. Az Államtanács
jegyzőkönyveiben megőrzött egyéb adatok forráshelyét az adott iktatószámon
belül az alábbi bejegyzés-típusok szerint lehet elkülöníteni. Az Államtanács
elé került ügyirat tartalmának rövid összefoglalása, esetleg mellékletei, majd
egészen alul elkülönítve a resolutio vagy az ügyirat kapcsán megfogalmazott
Billet-k (uralkodói kéziratok, manualis resolutiok). MOL. A 108. (= A Magyar
Kancelláriai Levéltár részére a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivból 1927-ben,
illetve 1945-ben átadott valamikori kabineti iratok zömében erdélyi vonatkozású
– Transylvanica – iratokat tartalmazó része.) A rendszernek ezt a definícióját
ld.: Allerunterthänigste Nota (egyéb adatok nem ismeretesek) die Unions-Sachen
in Siebenbürgen betreffend. – MOL. A 108. 20. cs. 156r-165v.
[3] Báró Bartenstein 1762. szeptember
23-i előterjesztése. – MOL. A 108. 2. cs. 365r-367r.
[4] Előbbi időpont a karlócai
metropolita Erdélyre való nevezetes igénybejelentésétől számolta az átmeneti
időszak kezdetét. Ohnmaßgebigste Allerunterthänigste Meynung des Freiherrn von
Bartenstein ddo 4ten Juny. 1761. – MOL. A 108. 2. cs. 352r-353v. Utóbbi
Sophronius fellépésétől számolta ugyanezt, mint ami az unitus szempontból „nagy
skizma” eseményéhez vezetett. Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése az
Illír Udvari Deputáció és az Erdélyi Udvari Kancellária koncertációjáról. –
MOL. A 108. 2. cs. 385r-v.
[5] Ortodox felfogás szerint az
1759–61-ben felállított püspökség annak a püspökségnek a helyreállítása,
amelynek jogfolytonossága Athanasius püspök uniálásakor („árulásakor”) jó
néhány évtizedre megszakadt.
[6] Trócsányi
Zsolt: Erdélyi konferenciák, erdélyi miniszterek: Erdély kormányzatának
legfelsőbb irányítása, 1752-1761. In: Levéltári
Közlemények, 1988. 2. sz. 217-290. p. (továbbiakban: Trócsányi, 1988.) 221. p.
[7] „Das unionswesen betreffend, wenn mir
erlaubet ist zu sagen was ich denke, und die Folgen bekräftigen, so ist man von
etwelcher Zeit von dem rechten Weg abgewichen und hat sich auf den Irrwege
begeben, dem mann noch stätts hin nachgehet. Man will das walachische Volk nach
Art deren gesütteten Völkern führen, lenken und wenden, dessen genius jedoch
ganz anders beschaffen ist, in so lang diesem durch heimliche Wege
aufgewikleten Volk keine Forcht eingetrieben und denen Aufwiklern einzuschleichen
der Weg nicht verschlossen wird, so ist keine oder doch nicht beständige ruhe
zu hoffen. Mir kommt Vor, daß die bestellung des exemten Bischoff, den zweck,
schwehrlich erreichen werde, den ist es einer, der unter des metropoliten
jurisdiction gestanden ist, so wird die wenigstens heimlich pflegende einverständniss aus schon bekant
gemachter ursach nicht aufheren, einem fremden hingegen, von dessen innerlicher gesinnung man nicht vollkommentlich
überwiesen ist, in solche activität zu setzen dürfte allzu bedenklich seyn,
anerwogen und wenn man betrachtet, daß nicht nur die Walachey und Moldau,
sondern auch die an selbe weiters angränzende lande mit lautern Schismaticiis
angefüllet seind, dass verdienet die Sache ein billiges nachdenken in ansehung
deren künftigen Zeiten.“ Schmiedlein előterjesztését idézi: Klima, Helmut: Die Union der siebenbürgischen
Rumänen und der Wiener Staatsrat im theresianischen Zeitalter. In:
Südost-Forschungen. Jahrgang 1941. 249-256. p.
(továbbiakban: Klima, 1941.) 251. p.
[8] Az időpontra ld.: Jancsó Benedek: A román nemzetiségi
törekvések története és jelenlegi állapota. I. köt. Bp., 1896. (újabb kiadása:
Bp., 2001.) 93. p.
[9] Valószínűleg az elterjedt
szóbeszédek miatt merült fel az államhatalmi szervekben a püspök halála után,
hogy Novakovich 11.582 forint 52 krajcár összeget nem fizetett be a donumból a
kincstárba, hanem ezt a pénzt a saját szakállára tartotta meg. Gróf Blümegen
notája, 1772. január 21. – MOL. A 108. 20. cs. 199r.
[10] Ld. 3. sz. jegyz.
[11] Az Erdélyi Udvari Bizottság 1746.
december 9-i jegyzőkönyve. Balogh teológus jelentése. Mária Terézia saját kezű
döntése (Conclusum). MOL. A 108. 19. cs. 132r-139v.
[12] „sich
für Unirt angebender Poppen” – rendkívül kemény ítélet.
[13] Ld. 3. sz. jegyz.
[14] I.
Tóth, 1998. 234., 252., 256-257. p.
[15] „Der
übertriebene Unions Eyffer hat alle irrige vorgeben, wo nicht gerechtfertiget,
doch entschuldiget.”
[16] Vagyis hogy lelepleződtek az unió
gyenge pontjai, és maga az unió is kis híján odalett.
[17]
„Diesen erstbemerkten umstand geruhen jedoch Euer May(estät) mit nichten dahin
aufzunehmen, alß wann mann jenes so diesfalls zu selber Zeit veranlasset
worden, alß einen minder richtig bestandenen Fürgang auszudeuten wolte, die
theils mit einem übertriebenen eifer befangener Benehmung der dasige Bischofe
und übrigen lateinischen Cleri hatte hieran vorzüglich schuld.” Báró Koller 1768. március 29-i
előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.
[18] Álljon itt példaként a Bartenstein
osztrák alkancellár és illír deputációs elnök kínos mentegetőzése, amikor kifecsegi
a kifejezett uralkodói titoktartási szándék mellett meghozott határozatot az
erdélyi görögkeleti püspökség felállításáról 1758-ban, és ezáltal – tápot adva
Nenadovics karlócai metropolita ellenakciójának – áttételesen az 1759–61-es
Sofronius-féle vallási mozgalom elindítójává vált. Trócsányi, 1988. 245. p.
[19] Ld. 3. sz. jegyz.
[20] Az Erdélyi Kancelláriánál
megtalálható: Diploma super exemto Graeci ritus in Transylvania non
Unitorum Episcopatu; Collationales Episcopatus exempti Graeci ritus in
Transylvania non Unitorum pro Dionysio Novakovich una cum Nota Cancellarii de
29. Decembris 1761. Nota B. a Bartenstein de 24. Dec. 1761. – MOL. B 2.
502:1762. sz.
[21]
„Serio sibi vetitum esse noverit, ne Romanae Catholicae Religionis incremento,
et propagationi quovis modo adversetur, tanto minus Unitos, utpote Romano
Catholicos ad defectionem ab Unione seu clam, seu palam sollicitare, aut
pellicere praesumat.” I. Tóth,
1998. 402-403. p.
(Jegyzetekben.)
[22] I. Tóth, 1998. 206-208. p.
[23] Borié vótumát a HHStA. StRA. 2325/1763.
sz. alapján idézi: Ember Győző:
Egy katolikus államférfi a XVIII. században. Báró Boriè Egyed. In:
Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv. Bp., 1936. 330-331. p. ill. 330. p. (jegyzet);
Klima, 1941. 252. p.
[24] Idézi: Klima, 1941. 253. p.
[25] Az Udvari Haditanács
előterjesztése, 1765. február 1. (Cirk.: február 3., recirk.: március 29., exp.: április 18.) – HHStA. StRP. 253/1765.
sz.
[26] Koncertációs jegyzőkönyv az
Erdélyi Kancellária és az Udvari Haditanács között, 1765. június 11. (Cirk.:
június 20., exp.: június 28.) – HHStA. StRP. 1582/1765. sz.
[27] MOL. B 2. 476:1768. sz. Idézi: I. Tóth, 1998. 227. p.
[28] Báró Koller 1768. március 29-i
előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz. Tárgy: az Illír Deputáció erdélyi
hatásköre. (Talán az erdélyi görögkeleti püspökség betöltésének nehézségeire és
bonyolultságára utal, hogy Mária Terézia feltűnően sok idő múlva reagált.)
[29] 1767. április 25-i dekrétum a
Guberniumhoz. 1767. április 6-i átirat az Illír Udvari Deputációhoz. – MOL. B
2. 176:1767. sz.
[30] Pontosabban a szöveg szerint az
uralkodói döntés egy kurrens ügyek jegyzőkönyve kapcsán keletkezett. A kurrens
ügy a korabeli hivatali gyakorlatban a hivatali ügymenetben újonnan előkerülő
ügyeket jelentette. A “Protocoll in Current sachen” valószínűleg azt jelenti,
hogy az ilyen természetű ügyekről – ha talán külön kancelláriai tárgyaláson nem
is vették elő őket – mindenképpen külön iratot szerkesztettek.
[31] Báró Koller 1768. március 29-i
előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.
[32] Mint ahogyan báró Koller joggal
vetette föl, hogy az 1767. március 9-i jegyzőkönyvre született uralkodói
„placet” semmit sem kifogásolt ebben a véleményező előterjesztésben, valamint
hogy az Illír Deputáció 1767. április 6-án kiadott egy különleges dekrétumot az
Erdélybe kinevezett Dionisius püspöknek, amiről akkor elég volt egy barátságos
átiratot kibocsátania az Erdélyi Udvari Kancellária részére. Uo. 383v.
[33] Báró Koller 1768. március 29-i
előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.
[34] Koller maga így fogalmazott: „A
leghűségesebb Illír Udvari Deputáció … megelégszik azzal, hogy biztos
reménységgel lehet afelől, hogy legkegyelmesebb tetszésre (»Aufnahm«) szolgál
minden fenti dolog.” Uo. 385v.
[35] Uo. 385r.
[36] Ami tulajdonképpen egy 1762 óta
függőben lévő uralkodói kezdeményezés fölelevenítése volt.
[37] Az anyagi megsegítés intézkedései,
amelyek már csak egy korlátozott számú unitus papságra terjedhettek ki.
[38] Az Erdélyi Bizottság 1770. június
6-i előterjesztése, cirk.: június 19., recirk.: június 25., augusztus 12.,
exp.: augusztus 18. – HHStA. StRP. 2105/1770. sz. Tárgy: az a kérdés, hogy az
erdélyi oláh unitus pópák korlátozását illető („wegen restringirung”) expedíció
és a többi, ami ehhez tartozik az Udvari Kamara által tanácsolt módon azonnal
expediálandó-e, vagy ki kell ehhez várni a nyugodtabb időket a határoknál („in
Confiniis”) vagy legalábbis a következő telet.
[39] „Auch
sei das Volk sus seiner äußersten Dummheit zu ziehen, so wird der Hang nach
Rußland benommen.“ Borié vótumát idézi: Klima,
1941. 254. p.
[40] Klima, 1941. 254. p.
[41] Ld. korábban: Billet an Freiherr
von Koller. – HHStA. StRP. 2105/1770. sz.
[42] Az Illír Deputáció 1770. augusztus
23-i előterjesztése, cirk.: augusztus 28., exp.: augusztus 30. (Együtt egy
augusztus 27-i kísérő irattal.) – HHStA. StRP. 2999/1770. sz.
[43] Arra, hogy mit értett Koller
titkos fondorlatok alatt, egy későbbi 1774-es előterjesztése kapcsán még ki
szeretnék térni.
[44] Koller előterjesztésének tartalmi
összefoglalóját és Gebler vótumát közli az Államtanács-akták alapján: Klima, 1941. 254. p.
[45] MOL. B 2. 1528:1771. sz. (Az uniós
ügyben 1762 óta keletkezett akták kimutatása.)
[46] Erre a Kurzbeck-féle nyomdára a
későbbiekben még vissza szeretnék térni.
[47] Joseph Koller kabineti titkár
notája, 1772. január 8. – MOL. A 108. 20. cs. 155r-v.
[48] Ld. 45. sz. jegyz.
[49] Az Illír Deputáció 1771. május
23-i előterjesztése, cirk.: május 23. – HHStA. StRP. 2058/1771. sz.
[50] Joseph Koller kabineti titkár
notája, ld. 47. sz. jegyz.
[51] Gebler vótumát közli: Klima, 1941. 255. p.
[52] Klima,
1941. 254. p.
[53] Klima,
1941. 255. p. (Hivatkozással az Illír Deputáció előterjesztésére, ld. 49. sz.
jegyz.) Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rednik betegsége valós volt, mégis
udvarias hárításnak tekinthető, mert amikor a megtámadott balázsfalvi nyomda
ügyében kellett közbenjárni, a püspök kész volt az alapos jelentéstételre.
[54] Az Illír Deputáció július 20-i
előterjesztése, cirk.: augusztus 6. – HHStA.
StRP. 2755/1771. sz. Tárgy: Egy kettős bizottság felállítása, nevezetesen itt
és Erdélyben az ottani uniós ügyek kezelésére.
[55] Az Illír Deputáció november 11-i
előterjesztése, cirk.: november 12. – HHStA. StRP. 3845/1771. sz.
[56] Billet
gróf Breunerhez és gróf Blümegenhez. S.d. – HHStA. StRP. 4/1772. sz.
[57] Szerzőjének beazonosításához az irat személyes vonatkozásai nyújtanak
támpontot: Az irat „allerunterthänigste Nota”, vagyis az uralkodónőhöz intézett
személyes felség-előterjesztés. Ilyet az Államtanács jegyzőkönyvei alapján az
1770-es évek elején kizárólag az uralkodónő legközvetlenebb munkatársai, a
hivatalvezetők és az uralkodónő bizalmasai intézhettek hozzá. A szerző 1771
végén már hat éve volt az Erdélyi Udvari Kancelláriánál, egy másik helyen pedig
Szebenben tartózkodásának idejéről beszél. Ezek alapján a szerzőnek korábban
báró Brukenthalt, az Erdélyi Udvari Kancellária vezetőjét tartottam. Ld.: Kovács Kálmán Árpád: Állam – Szent Unió
– Skizma. (Válogatott dokumentumok a bécsi udvar 1765 és 74 közötti erdélyi
uniós politikájához.) Szeged, 2003. (Documenta Historica, 58.) 50. p. Újabb
vizsgálataim során azonban az előterjesztőt egyre inkább a Kancellária idegen
tanácsosában látom. Már 1761-ben felmerültek ugyanis az Államtanácson belül az
első olyan gondolatok, hogy az Erdélyi Udvari Kancelláriára örökös tartományi
német tanácsost kellene kinevezni, mivel a Kancellária javaslatai nem felelnek
meg az elvárásoknak. HHStA. StRA. 1194/1761.; 1302/1761. sz., idézi: Ember Győző: Der Staatsrat und die
ungarische Verfassung. In: Acta Historica,
1959. 120., 122. p. Báró van der Mark (neve több írásmódban ismeretes), aki
1763-tól töltött be tanácsosságot az Erdélyi Udvari Bizottságban, formálisan a
kancelláriai tanácsosságot gróf Bethlen Gábor erdélyi kancellár kiválásával
kaphatta meg, amikor Brukenthal átvette a kancelláriai ügyvitel irányítását.
Ellenőrzendő a tény, hogy 1765-ben őrá bízták-e a Kancellária levéltárának
rendezését és jegyzékbe foglalását. 1770-ben elkísérte Brukenthalt erdélyi
útjára, ahol részt vett az új adórendszer bevezetésének munkálataiban. Az
Erdélyi Vallási Ügyosztályon és a Kancellárián belül fontos vallási ügyekben
referált. Protocollum Consessus in Religiosis Transylvanicis 15a
Martii 1773. celebrati in puro. – MOL. B 2. 1773:1591. d. sz. A Kancellária
1775-ös referenciabeosztása: Trócsányi
Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Bp., 1973. 51-52. p. Kornis
valószínűleg az ő befolyását kívánta gyengíteni, amikor az uralkodónőtől
engedélyt szerzett arra, hogy időnként változtasson a referenciabeosztáson,
hogy a Kancellária tanácsosai más-más ügycsoportokban is megfelelő jártasságot
szerezhessenek. Mindennek ismeretében az irat végén található olvashatatlan
szignót ma „M”-nek valószínűsítem.
[58] Allerunterthänigste Nota, ld. 2.
sz. jegyz. Az erdélyi uniós
munkálatokkal kapcsolatos előterjesztés keletkezését két adat alapján lehet
pontosan meghatározni: Az irat arról beszél, hogy Kutfalva uradalom éppen ebben
az évben adatott át a balázsfalvi unitus szemináriumnak. Ennek a birtoknak a
végleges átadásáról az Államtanácson belül 1771 januárjában született döntés. Az Erdélyi Kancellária
1770. szeptember 26-i előterjesztése, cirk.: október 16. – HHStA.
StRP. 3675/1770. sz., vide 1143/1770., 3337/1770., 3960/1770, 62/1771. sz.
Utóbbi Bajtay 1770. december 19-i Szebenben keltezett irata – tehát ez minden
bizonnyal még ebben az évben megtörtént. 1772. január 5-én viszont már gróf
Blümegen nyilvánított véleményt erről az iratról egy saját iratban. E két adat
alapján az irat keletkezését 1771 legvégére kell tennünk.
[59] Van der Mark összefoglalóját egy
későbbi tanulmányomban szeretném részletes vizsgálatnak alávetni.
[60] Allerunterthänigste Nota, ld. 2.
sz. jegyz.
[61] „Um bey den Dienst Ersetzungen auf
das Gleichgewicht deren Catholiquen fürdenken zu können“.
[62] 2
Br van der Mark két irata, s.d., cirk. január 22. – HHStA. StRP. 257/1771. sz.
[63] Számomra érthetetlen módon Helmut Klima névtelennek,
azonosíthatatlannak tartja a jelentések szerzőjét. Klima, 1941. 255. p.
[64] „Ohne
im Stande zu sein, das mindeste bestimmen zu können, in was denn jenes
bestünde, was der Bischof glaubt.“
[65] Gróf Blümegen notája, 1772. január
5. – MOL. A 108. 20. cs. 154r-v. Tárgy: Annak módja, ahogyan meg lehetne
összefüggően ismerni az uniós ügyben a dolgok menetét.
[66] „Allerhöchst eigenhändige
Resolution”. – Uo.
[67] Joseph Koller kabineti titkár
notája, ld. 47. sz. jegyz.
[68] Brevi manu egy névtelen
nyilatkozata, „1772 …” (sic!) – HHStA. StRP. 1061/1772. sz. Tárgy: az
erdélyországi unió.
[69] A kérdéshez ld.: Kovács Kálmán Árpád: Adalékok az erdélyi
vallásügy államtanácsi, kancelláriai és guberniumi tárgyalásaihoz, 1765–1773.
In: Regnum – Magyar Egyháztörténeti
Vázlatok, 2002. 1-4. sz. 119-121. p.
[70] „Dan
den außer Acht gelassenen Unterricht ein unglückliches Volk in der
bedauerlichen Dunkelheit.“
[71] „Die
wahren Glaubenssätze beizubringen“. Idézi a 68. sz. jegyz.-ben említett névtelen nyilatkozat
alapján: Klima, 1941. 255. p.