Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
2. szám
A. D.
MMXII

Kovács Kálmán Árpád:
Az erdélyi vallási uniós politika rendszerének főbb jellemzői (1762–1772)*

 

 

Erdély egyik legfontosabb történeti jellemzője vallási helyzete volt, mely a történelem folyamán egy felekezeti, etnikai és nemzeti sokszínűséggel fonódott össze. A görögkeleti vagy más közkeletű néven ortodox vallás jelenléte a honfoglalás és államalapítás korától folyamatos volt a területen, de a 13-14. századtól kezdve története egyértelműen a román etnikuméval fonódott össze. Vallási értelemben az unió, vagyis egyesülés azt az eseményt jelenti, amikor a római katolikus egyház által elszakadtaknak (skizmatikusoknak) tekintett görögkeleti vallásúak (1054-es nagy vagy kelet-nyugati skizma, egyházszakadás) az 1439-es firenzei zsinat uniós pontjainak (filioque, pápai szupremácia, purgatórium és kovásztalan kenyér) elfogadásával ismételten egyesülnek a magát egyedül egyetemesnek (katolikusnak) tekintő Rómával. Az uniáltak amellett, hogy elismerik a fontos vitapontokban a római katolikus igazságot, megtarthatták görög típusú liturgiájukat, sajátos egyházszervezetüket és a Julián-naptárat. Politikailag a vallási unió betagozódott a 16-18. század felekezetképződésének (konfesszionalizálódásának) folyamatába. Lényege, hogy a korábban ellenreformáció – katolikus megújulás fogalompárjával összefoglalt történelmi folyamat részeként a római katolikus aktivitás a keleti kereszténység irányában is megélénkült. A jezsuita rend hatására a katolikus államhatalmak olyan irányban fejtették ki hatásukat, hogy az alávetett, befolyásuk alatt álló görög szertartású népesség között az uniót terjesszék. Így nyitotta meg a vallási uniók sorát a 16. század végén Lengyelországban a breszti, melyet követ a Habsburgok dunai monarchiájában a munkácsi, a kőrösi (svidnicai) és a gyulafehérvári. Innen eredt a sokáig általánosan használt megnevezésük: görög szertartású uniáltak, latinul graeci ritus uniti (gr. r. u.). A görög katolikus elnevezés elfogadása a Habsburg Birodalomban az 1773-as esztendőhöz köthető. Ma pedig a katolikus egyház erre az egyházrészére az egész világon egységesen a „bizánci rítusú katolikus” terminust használja. A kora újkori vallási unió szakadást idézett elő az alávetett görögkeleti népességeken belül, több népben megindította a folyamatos felekezetváltásoknak a történelmi közelmúltig tartó folyamatát, de az uniált egyház számára megnyitotta a modern oktatási rendszer kiépítését, az egyháziak számára pedig a jobbágyi sorból való kiemelkedést, és a lassú felemelkedést a modern értelmiségi státusz felé.[1]

A hivatali nyelvben gyakran emlegetett rendszer a terezianista egyházpolitika etatista felfogásának kulcsfogalma volt. Az abszolutista kormányzati rendszernek abból a sajátosságából adódott, amely a relatíve jelentéktelen ügyekben is az uralkodó számára tartotta fönn a döntés jogát. Az egyes ügyekben született rezolúciók ugyanakkor zavaros körülmények között, háttér mellett születtek, és (látszólag vagy valóságosan) súlyos ellentmondásokat tartalmaztak. A szisztéma ilyen háttér mellett próbálta a hivatali szervek tisztánlátását növelni. Tartalmazta mindazokat az alapelveket és legfontosabb célkitűzéseket, amelyek a korábbi ügymenetekből és uralkodói döntésekből leszűrhetőek, és amelyeket a hivatali szervek általános érvényű szabályokként („Normativum”, „Generale”) vehettek. Ha ugyanis az ügykezelés ezek mentén, ezek figyelembevételével történt, akkor elkerülhető lett, hogy a jövőben ellentmondásos határozatok szülessenek, és elérhetővé vált, hogy a gyakran számtalan ügyterületre tagozódó közigazgatás ügykezelése a meghatározott fő célok tekintetében egymás hatását erősítse és ne gyengítse.[2]

Az összefüggő uniós szisztéma gondolata – ismereteink jelenlegi szintje szerint – Mária Terézia 1762. szeptember 16-i Bartenstein báróhoz intézett kéziratában jelent meg először,[3] de az Államtanácsban született döntés minden bizonnyal magának Bartensteinnak egy korábbi felvetésén alapul. A rendszer lefektetésének szükségességét az indokolta, hogy körülbelül ekkorra zárult le az uniós politikának az az átmeneti időszaka, melyet a bécsi udvar vezető körei 1755-től vagy 1759-től számoltak.[4] 1762-re sor került az erdélyi görögkeleti püspökség helyreállítására.[5] A bécsi udvar még ezt az ügyet is az unió szemszögéből vizsgálta. Ahogy Schmiedlein (neve Schmidlin és Schmiedlin alakban is előfordul) udvari kamarai tanácsos, Erdély ügyeinek régi szakértője, az erdélyi országos kincstári igazgatás (Cameralis Directio) egykori vezetője[6] az unió gyászos helyzetével foglalkozó 1759. július 15-i előterjesztésében írta, az uniós ügy egy idő óta eltért a helyes úttól. Ennek a tévútnak a lényege, amelyet még mindig sokan követtek, hogy az „oláh” népet egy művelt nép módjára akarták vezetni és kormányozni, így is fordultak hozzá, pedig ennek a népnek egészen mások a lelki adottságai – vélekedett, hozzátéve: ameddig ezt a titkos utakon felbujtott népet nem hajtják engedelmességre, és a lázítók bejutásának útját nem zárják le, addig legalábbis tartós béke semmiképpen sem remélhető. A tanácsos számára úgy tűnt, hogy, ha nehézségek árán is, egy exempt püspök kinevezésével elérhető ez a cél, mivel éppen ő az egyik, aki a metropolita joghatósága alatt állt, és így az ismert okoknál fogva nem fogja felrúgni legalábbis a titkon való egyeztetéseiket. Ezzel szemben egy idegent nem lehetett ebbe az állásba behozni, akinek titkos szándékairól az ember nem lehet meggyőződve, annál kevésbé, ha meggondoljuk, hogy nemcsak Havasalföld és Moldva, hanem a további határos tartományok is tisztán skizmatikus lakosságúak. Schmiedlein szerint a következmények is őt igazolták, és javaslata a jövőre nézve is megérdemel egy méltányos szem előtt tartást.[7] A Habsburg központi hatalom számára nyilvánvaló volt, hogy erdélyi görögkeleti püspök csak olyan birodalmon belüli szerb lehet, aki - bár leválasztottak Karlócáról -, a szerb metropolitával való kapcsolat és egyeztetés, valamint a szerbek már kiismert szándékai és hozzáállása révén mégis ellenőrizhető volt. Bár Nenadovics metropolita tevőleges szereppel bírt az erdélyi vallási zavarok kirobbantásában, a szerbek még mindig a kisebbik rossznak számítottak ahhoz a gravitációs erőhöz képest, ami az Erdély határain kívül található ortodox területek és tömegek felől hatottak.

Az új püspököt Buccow tábornok személyesen iktatta be hivatalába 1761 augusztusának végén.[8] Bár a püspök szerb volt, nem Karlócától függött, hanem anyagilag a kincstártól. Az ortodoxoknak nem sok hasznára volt, legfeljebb a papszentelés feladatát végezte el. Székhelyéül Brassó külvárosát, Bolgárszeget jelölték ki számára, ahol a püspökség visszaállítása iránti hálából Novakovich az ortodox hívők körében gyűjtést rendezett a háború folytatásához szükséges költségekre (Ez 100.000 forintot eredményezett.). Az új püspök folytatta vizitációs körútjait, de a románság megbecsülését nem tudta megszerezni. Ez a tiszteletreméltó, törődött aggastyán nem egyszer lett saját hívei előtt durva gúny tárgyává, amit kénytelen volt szelíden tűrni. Hívei az udvar által rákényszerített tehetetlenségét kárhoztatták, pénzbehajtását anyagiassággal és pénzsóvársággal magyarázták.[9] Amikor az új püspöki hatalom külső megszilárdulása után, 1762. szeptember 16-án Mária Terézia már azon gondolkodott, hogy vajon most már további meggondolás nélkül ki lehet-e állítani és bocsátani az adományozó leveleket és a többi expedíciót, akkor már előre tekintett, és előírta, hogy az ügylet („Geschäft”) befejezése („berichtigten”) után egy rendszert kell összeállítani, és az Erdélyi Kancelláriával való előzetes koncertáció után felterjeszteni arról, hogy hogyan kellene az uniót a jövőben támogatni.[10]

Az Illír Deputáció elnöke ekkor még nem foglalkozott a rendszer aprólékos jellemzőivel. Csak azt a kulcsgondolatot adta meg, amelyre szerinte az egészet föl kellett volna építeni. Elégséges számú unitus pópában Erdélyben sohasem (korábban és akkor sem) volt hiány. A Buccow-féle szétválasztás adatai szerint is nem sokkal több, mint tíz család jutott egy pópára. A nép túlnyomó részének elpártolásakor a pópák legnagyobb részét az anyagi érdek tartotta meg az unió mellett: amíg ugyanis a nem unitus pópák az uralkodónő 1746-os döntése alapján kontribúció fizetésére voltak kötelezve, az unitusokat ez alól mentesítették.[11] Ugyanakkor ezekben a magukat unitusnak kiadó[12] pópákból az ezt megelőző időkben („in denen lezteren Zeiten”) mindig elsősorban a minőség („Eygenschafften”) hiányzott. Ezen felül ebből az is észrevehető volt („abzunehmen”), hogy a nem unitus pópák száma nemcsak nem túlzott, hanem túlságosan is kevés,  nem sokkal több, mint az unitusok fele, és ők álltak rendelkezésére az unitusokét ötször meghaladó számú laikus család számára. Az osztrák alkancellár véleménye szerint ez a helyzet adta a legbiztosabb iránymutatást („sichersten Fingerzeig”) az unió megőrzésére.[13] Bartenstein másik kulcsgondolata az unió terjesztésének módozataira vonatkozott. Megismételte, hogy nem lehet, de nem is szabad bármi szelíd („sanffte”) eszközökön túlmenő dolgot alkalmazni. Ezek pedig a szelíd keresztényi tanítás és „szeretetmunka” („Liebes Werke”), melynek egy évvel korábbi gondolatához kétszeresen kiemelve hozzátette: „NB mit Beiseitsezung alles National Hasses”. (= „N[ota] B[ene] minden nemzeti gyűlölség félre tételével.”)

Mindezzel Bartenstein indirekt módon azt a gondolatot vetette föl, hogy az unió kibontakoztatásának lehetősége abban rejlik, hogy a nem unitus klérust korlátozott helyzetében tartják, az unitust ellenben anyagilag, szellemileg, erkölcseiben „feljavítják”, s ezáltal megbecsült lelkigondozóvá teszik – amely a szelíd keresztényi tanítással és szeretetmunkával vissza tudja téríteni a népet az unióra. Az unitus papság „jobbra nevelésében” pedig meghatározó szerepet szánt annak a római katolikus klérusnak, melyet az unitustól nemzetiségi különbségek választottak el. Amikor tehát az osztrák alkancellár az összes nemzeti gyűlölség félretételéről beszélt, értette ezalatt nemcsak a római katolikus magyarságnak (magyar és székely nemességnek, székely előkelőknek), szászságnak, hanem a római katolikus papságnak is az unitus papsággal szembeni ellenérzéseit. Általános volt az erdélyi római katolikusok ellenérzése a születő román nemzeteszmével szemben, vitatták katolikus hitbeli elkötelezettségét, bírálták műveletlenségét. Bartenstein figyelmeztetése ugyanakkor nemcsak az erdélyi római katolikusokat figyelmeztette a testvéri segítségre, egyetértésre, szeretetre. Nem véletlen, hogy Micu-Klein püspök lemondatása után a bécsi udvar tudatosan olyan személyeket nevezett ki püspökké (Aron, Rednik), akik – bár csodálták nagy elődjüket – a vallást mégis egyértelműen előbbre helyezték a nemzetiségnél. Amikor pedig 1773-ban az udvar engedett az unitus papság és a nép nyomásának, Major is püspökként inkább a misszió, az uniálás gondolatát helyezte előtérbe a nemzetiségével szemben.[14]

Adódik ezen a helyen még egy kérdés: ki a felelős azért, hogy az unitus klérus 1759 előtti megfelelő létszáma és nagy többségében a vallási unió melletti megmaradása ellenére is teljes mértékben csődöt mondott? Bartenstein 1761-es előterjesztésében úgy értékelte, hogy a túlzott uniálási buzgalom előhozott minden hibás dolgot („alles irrige”), ami ugyan nem igazolta, de mentegette a dolgokat.[15] Az 1758 előtti unió számos olyan gyenge ponttal rendelkezett, amely mind lelepleződött az elszakadási mozgalom kapcsán. Báró Koller 1768-ban mégis azt írta, hogy „Mindenesetre Őfelsége ezt az először megjegyzett körülményt[16] semmiképpen sem kegyeskedett annak az állításnak az alátámasztására felhasználni, […] hogy [a dologban] az ottani püspökök és a rajtuk kívüli latin klérus részben elégtelen, részben túlzott buzgalommal véghezvitt magatartása lett volna a hibás.”[17] Az „übrigen lateinischen Cleri” megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy a kemény kritikát a 40-es évek római katolikus püspökei kapták: a tisztet 1741 és 1748 között betöltő Klobusiczky Ferenc és 1749 és 1759 között Sztojka Zsigmond Antal. Mária Terézia azonban uralkodói kegyből, az uniálási szándék mentő körülményére tekintettel úgy döntött, nem marasztalja el az erdélyi római katolikus klérust. Ugyanakkor az is tény, hogy az államhatalmi szervek a kritikus időpontban szintén nagyfokú hozzá nem értésről, zavarodottságról és határozatlanságról tettek tanúbizonyságot, és a nem helytálló eljárásuk miatt szintén gyakran kényszerültek mentegetőzésre.[18]

Báró Bartenstein a Kancellária nélkül csak saját véleményét foglalhatta össze az erdélyi uniós ügy alapproblémáival kapcsolatban. Előterjesztése nyomán Mária Terézia megbízta a Kancelláriát, hogy haladjon tovább az adományozó levelek kiállításával, és Erdély politikai szerve külön is megkapta a megbízást, hogy Bartensteinnel közösen dolgozzon ki egy szisztémát, hogy hogyan lehetne az uniót támogatni.[19] A formális rendszer kidolgozásának ügye azonban itt évekre el is akadt. Az erdélyi közigazgatás erejét uniós ügyben is sokkal sürgetőbb gyakorlati problémák megoldása kötötte le. Az erdélyi ortodox egyház szervezetének alapjait a királynő az 1762. november 6-i nyílt levélben rakta le,[20] olyan feltételek mellett, amelyek arra vallanak, hogy az új püspökséget inkább az unió további romlásának megakadályozására, mint az ortodoxia „vigasztalására” létesítette újra. Így például a püspök teljes megalázásával ért föl, hogy ismételten szigorúan megtiltották neki, hogy a római katolikus vallás növekedésének és terjesztésének bármilyen módon szembeszegüljön, valamint még kevésbé, hogy unitusokat (a római katolikusok [aposztáziájá]hoz hasonlóan) titokban vagy nyíltan az uniótól való elpártolásra izgasson vagy csábítson.[21] I. Tóth Zoltán értékelése szerint Novakovich elég jól megfelelt kijelölt szerepének, nem gátolta az unió fejlődését, igyekezett összeegyeztetni a királynő néha kemény parancsait hívei várakozásával, bár ez komoly lelkiismeret-furdalást és lelki szenvedést okozott az idős püspöknek, aki ezért és a felé áradó gúny és megvetés miatt többször kérvényben könyörgött Mária Teréziánál tiszte alól való felmentéséért. A görögkeleti püspökség berendezésének egyetlen komolyabb kedvezménye az ortodox papság fölmentése volt a fejadó alól. Az új rend mindenesetre elszigetelte az erdélyi ortodoxokat Karlócától, és 1762-től az orosz külpolitika kétszeri irányváltása miatt a görögkeleti nagyhatalom befolyása is lényegében megszűnt. A két erdélyi oláh határőrezred megszervezésével megtörtént az elszigetelés a román fejedelemségek ortodoxiájától. Dél-Erdélyben, az ortodox viharzónában az ezredállítás minden különösebb nehézség nélkül sikerült. A Beszterce melletti kerületben a nép a jobbágyságtól akart szabadulni, ezért vette fel a fegyvert és az uniót. A besztercei románok túlzott reménységgel fordultak a határőrség felé, de csalódásuk miatti lázadozásukat Buccow bitófával és vesszővel hamar elfojtotta. A határőrezredek felállítása elérte célját: kiterjesztette az uniót, szellemi korlátot állított a fejedelemségekbeli és az erdélyi románság közé, emelte a határok és ezzel az állam biztonságát, olcsó katonaságot szerzett az uralkodónak, végül társadalmi és műveltségi szempontból pozitívan hatott a román népességre.[22]

Utóbbiak mellett röviden tárgyalnunk kell a vallási előfeltételeket és az uniós politika anyagi szükségleteit is. Amikor az Államtanácsban 1763 júliusában a Radna-völgy vallási ügyeivel foglalkoztak, Borié báró államtanácsos hivatkozott arra a tényre, hogy a besztercei kerületben kilencezer „oláh” család élt. Ez számítása szerint körülbelül százezer embert jelentett, akik még keresztet vetni sem tudtak, arról, hogy Istenben hány személy van, sohasem hallottak (úgy vélte, ez a legszomorúbb dolog, ami egy katolikus országban előfordulhat), mert „Istennel kell mindent elkezdeni, különben minden hiábavaló”. Isten bölcs gondoskodásának nevezte, hogy ez az állapot Őfelsége tudomására jutott, akinek ilyen módon alkalma nyílt arra, hogy a hit világosságával ezen a „legnagyobb bajon” segítsen. Évi ötezer forint ment a lelkészek fizetésére, százezer emberből pedig évente tízezer ember halt meg, ami azt jelentette, hogy harminc krajcár csak nem sok egy lélek üdvéért! Úgy vélte, a hit terjedése az „oláhok” vándorlásának is véget vet, arról nem is szólva, hogy az uniálás Erdélyben nem egy valamikor megtűrt vallás kiirtásáról szól, hanem valódi pogányok megtérítéséről.[23] Bár elmaradt Bartenstein két fő gondolatának rendszerszintű kiértékelése, az osztrák alkancellár erdélyi ügyekben bírt befolyása révén tárgysorozatba kerültek az első olyan gyakorlati intézkedések, amelyek igyekeztek volna a római katolikus társadalmi és egyházi elit viszonyát  javítani az unitusokkal, és rendezni az egyesült papság anyagi és műveltségi helyzetét. Fontos kiemelnünk azt a tényt, hogy a latin-unitus viszony javítását a bécsi udvari elit a nyugati típusú vallásgyakorlat meghonosításával szerette volna elérni a keleti típusú uniált román egyházban.

Az erdélyi románok között a mindennapi vallásgyakorlat ősi néphagyományokon nyugodott, a teológiai tantételek messze álltak vallásosságuktól, amely a kultikusan érzékelhető dolgokra irányult. Ebben az értelemben jelentette Athanasius Rednik püspöki vikárius, későbbi püspök a Kincstartóságnak 1764. március 28-án, hogy az „oláh” népet soha sem doktrínák, hanem látható példák által lehet megnyerni, ami pedig lehetetlen egyházi javak és pénzeszközök hiányában. Nagyobb adományozási aktus nélkül lehetetlen az unió további terjedését elérni és a régi előítéleteket legyőzni – fogalmazott.[24]

Az összefüggő uniós szisztéma kidolgozását nagyban hátráltatta az a kormányzati változás, hogy báró Bartenstein 1764-ben (halála előtt három évvel) kiszorult az erdélyi vallási uniós ügyek tárgyalásából. Az Illír Deputáció erdélyi ügyektől való eltávolítása a következő ügyben is megmutatkozott: 1765. április 18-án Mária Terézia először még azt rendelte el, hogy az unitus papság és felszentelési taxája ügyében beterjesztett pontokról először még az Udvari Haditanács, az Erdélyi Kancellária és az Illír Deputáció tanácskozzon,[25] de az 1765. június 11-i koncertáció már csak a Haditanács és a Kancellária között zajlott.[26] Bartenstein 1767-es halála után a deputáció vezetését báró Kollerre bízták, aki 1768-ban kínos kompetenciavitába keveredett az Erdélyi Udvari Kancelláriával, amit két külön ügy együttesen robbantott ki. 1767-ben meghalt Dionysius Novakovich budai püspök, halála az uniós ügyben új megfontolásokat vetett föl. A másik ügy a Kancelláriától bekért, az erdélyi pópák jobb instruálására szolgáló, a pópák születési és tartózkodási helyét is pontosan feltüntető kimutatásokra vonatkozott. Az első ügyben a bécsi kormányzat Novakovich készülő lemondása idején habozni kezdett, hogy a jövőben püspököt neveztessen-e ki a helyére, vagy csak adminisztrátort. Az ügyben megszólalt az unitus püspök is. Rednik az összes ortodox feletti lelki főséget magának kérte, és a dévai esperest szerette volna proto-archidiaconusi (főesperesi) címmel kineveztetni, unitus teológust téve mellé a balázsfalvi baziliták közül.[27] Az Illír Deputáció elnöke, báró Koller a szerv 1768. január 19-i jegyzőkönyvében feltett két kérdést: 1. Nem kell-e a továbbiakban közösen egyeztetni az Erdélyi Udvari Kancelláriával az újonnan kinevezendő püspök ügyében? 2. Nem kell-e a legsürgősebben közelebbi tájékoztatást kérni egyrészt az erdélyi nem unitusok helyzetének lényeges vonatkozásairól, másrészt arról, hogy – egyáltalán – ki kell-e nevezni a nevezett rítus egy új püspökét. Az erdélyi ügyekért felelős kormányszerv úgy találta, az erdélyi görögkeleti püspök kinevezésének szükségszerűségéről való tanácsadás az ő feladata. Így az uralkodó több mint egy hónap késlekedéssel, február 25-i keltezéssel az Illír Udvari Deputáció előterjesztésére a következő teljesen elutasító értelmű döntést hozta: „Ami ellenben egy nem unitus erdélyi püspök jövőbeli kinevezését illeti, ez az ügy nem tartozik a Deputáció ágendái közé.”[28]

A második üggyel kapcsolatban  az Illír Deputáció az 1767. március 9-i jegyzőkönyvben azt a javaslatot tette, „hogy egy hasonló tájékoztatást az Erdélyben található exempt skizmatikus budai püspöktől is be lehetne kérni a nevezett Nagyfejedelemségben alkalmazott pópákat illetően, ahol a veszély még nagyobb, mint Magyarországon és a többi örökös tartományban.”

Mária Terézia „placet”-ja nyomán 1767. április 6-án átirat ment az Erdélyi Kancelláriához. Erdély udvari kormányszerve április 25-én ki is bocsátott egy dekrétumot Dionysius Novakovich nem unitus püspöknek, amely elrendelte az összes pópa összeírását, és megtiltotta a továbbiakra nézve, hogy a püspök idegen (születésű) pópát fogadjon be.[29] A listákat az uralkodónő az Erdélyi Udvari Kancelláriától kérte be kibocsátásra, és itt a kurrens dolgok között tárgyalták.[30] A Kancellária ebben az ügyben is jogkörének sérelmét érzékelte, és kérte a Deputáció kirekesztését az ügymenetből (A koncertációs jegyzőkönyv szerint.). A listákkal kapcsolatban pedig nem azt kifogásolta, hogy az Illír Deputáció azokat már korábban elkészítette, ez ugyanis a Habsburg államhatalom központi szerveinek birodalmi gyakorlatánál nem volt probléma. A hasonló munkálatokat ilyenkor elég volt formailag az Erdélyi Kancellária közbevetésével elvégezni, ami meg is történt, amikor Mária Terézia tőle is bekérte a pontosan megszabott kritériumok alapján kibocsátandó kimutatásokat. Erdély udvari szerve azt kifogásolta, hogy az 1767. március 9-i deputációs jegyzőkönyv második pontja a dolgok elé vágva kifejezetten az erdélyi vagy Erdélyen kívüli születésű erdélyi ortodox pópákkal foglalkozott.[31] A Kancellária tiltakozása nélkül az uralkodónő nem is foglalkozott volna külön ezzel a kérdéssel.[32] Rezolúciója az előzőhöz hasonlóan elutasító volt, és a következőképpen hangzott: „Ad numerum 7mus a mellékelt jegyzőkönyvben az Illír Udvari Deputáció aktivitása a nem unitus népet érintő ügyekben nem terjed ki az Erdélyi Nagyfejedelemségre.”[33] A döntéseket a Kancellária közölte is az Illír Deputációval 1768. február 29-én, majd rá következőleg („presentato” – „újabban”) március 12-én. Így viszont a határozatok az Illír Deputációt sértették, és elnökét kényszerítették védekezésre. Báró Koller egy terjedelmes mellékletekkel ellátott jegyzőkönyvben mutatta ki báró Bartenstein erdélyi ügyekben kifejtett befolyását, és annak szükségességét, hogy a fenti kérdésekben az Illír Udvari Deputáció véleményét is meghallgassák. A deputációs elnök védekezésére született uralkodói döntés nagyjából megismételte az Erdélyi Udvari Kancellária által átiratban közölt uralkodói döntéseket: „Az Illír Udvari Deputáció aktivitása semmi esetre sem terjed ki az erdélyi nem unitus nép ügyeire.” Ez a fogalmazás ugyanakkor csak az erdélyi nem unitus nép ügyeiből zárta ki az Illír Deputációt, a püspökség betöltésének és a papság közigazgatási felügyeletének kérdését nyitva hagyta. A későbbiekből kitűnik, hogy Kollernek egy másik, sokkal fontosabb célját sikerült elérnie: előterjesztése elnyerte a legfelsőbb figyelmet és tetszést, melynek következtében az udvar lassan-lassan elszánta magát az összefüggő erdélyi vallási uniós rendszer (szisztéma) kidolgoztatására.[34] A szerb befolyás és az illír jogok zavart okozó problémaköreire, illetve az uniós politika „teljesen más alakba kerülésére” tekintettel vetette föl báró Koller 1768. március 29-én ismételten a biztos („sichern”) uniós rendszer megalkotásának szükségességét.[35]

Koller szisztémás fölvetését az Államtanács és Mária Terézia ekkor még szó nélkül hagyta. Valószínűleg ennek oka az volt, hogy 1768–69-ben az uniós politikát alapjaiban érintő tárgyalások zajlottak az Erdélyi Udvari Kancellária és az Udvari Kamara között, az unitus papság anyagi fölsegítésének kezdeti tárgyalásai. Az a tény, hogy báró Kollernek 1768-as előterjesztésével sikerült az uralkodónő és az Államtanács bizalmát megnyernie, javaslatát[36] pedig nem felejtették el, 1770-ben mutatkozott meg, amikor a Kancellária és a Kamara közös munkálatai komolyan megakadtak.

1770. június 6-án az Erdélyi Udvari Bizottság tett egy előterjesztést, amelyben megkérdezte, hogy az erdélyi román unitus pópák korlátozását illető („wegen restringirung”) expedíció és a többi,[37] ami ehhez tartozik, az Udvari Kamara által tanácsolt módon azonnal expediálandó-e, vagy ki kell ehhez várni a nyugodtabb időket a határoknál („in Confiniis”) vagy legalábbis a következő telet.[38]

A határoknál zajló nyugtalanság az 1768–74-es orosz-török háborút jelenti, amelynek legnagyobb részében orosz csapatok tartották megszállva a román vajdaságokat. A tél pedig Erdélyben járhatatlanná tette a hágókat, ami meggátolta a rendeletek következtében kitörő esetleges tömeges szökéseket, valamint a Havasalföldre menekült lázítók küldötteinek („jenseitige Emissarien”) bejövetelét Erdélybe.

A döntés a kérdésben nehezen született meg az Államtanácson belül, hiszen kétszer is recirkuláltatni kellett az iratot. Az Államtanácson belüli tárgyalásról tudjuk, hogy Borié javasolta II. Katalin oroszországi módszerének alkalmazását. Ahogy a cárnő egyházi adományaival kedveltté tette magát alattvalói körében, úgy hasonló intézkedésekkel Mária Terézia is biztosíthatná maga számára a románok szeretetét. Az intézkedésekkel ugyanakkor ki lehet vonni a románságot a teljes butaság állapotából is – vélekedett –, így pedig megszűnik Oroszországtól való függőségük is. [39] Mivel azonban az unitus papság uralkodói adománnyal való anyagi felsegítése és ezáltal műveltségének emelése csak számbeli korlátozásuk mellett valósulhatott meg, győztek a reálpolitikai megfontolások. A rendelkezések kibocsátását visszatartották, hiszen nem született uralkodói rezolúció a kérdésben, hanem Binder államtanácsos javaslatára[40] augusztus 18-i dátummal egy kézirat ment báró Kollerhez. Ehhez mellékelték az Erdélyi Kancellária előterjesztését annak mellékleteivel együtt azért, hogy annak a tartalmát az Illír Deputáció pontosan mérlegelje. A Deputációnak egy szilárd („solides”) szisztémát kellett megalkotnia arról a kérdésről, hogyan lehetne az uniót Erdélyben a leghatékonyabban támogatni. Ebben a rendszerben össze kellett szednie mindazt, ami üdvöset idáig javasoltak és azokat, amiket esetleg a Deputáció még a továbbiakban előterjeszteni gondolt. Ennek a rendszernek a megfogalmazott tervét azután elő kellett terjesztenie az uralkodónőnek elfogadásra.[41]

A Deputáció 1770. augusztus 27-én elő is terjesztett egy augusztus 23-i iratot az erdélyi uniót – illetve az e kérdésben alkotandó rendszert – illetően.[42] Ebben báró Koller annak a véleményének adott hangot, hogy a rendszer kidolgozásához szoros érintkezésbe kell lépnie a Kancelláriával, ami pedig nehéz, mivel a politikai szerv vezetője elnöki minőségben a protestáns Brukenthal báró. Előtte semmi sem tartható titokban, de ezektől az ügyektől távol kell őt tartani – javasolta –, mint ahogy mindig is alapelv volt, hogy az akatolikusokat ki kell rekeszteni a görög szertartásúak vallási ügyeiből. Cserey erdélyi kancelláriai tanácsos azt közölte Kollerrel, hogy a tanácsosok annyira félnek Brukenthaltól, hogy semmi módon nem mernek vele szembehelyezkedni. Az uniós ügyeket minden körülmények között meg kell védeni a titkos fondorlatoktól („gegen verdeckte Umtriebe”).[43] Ennek a jelentésnek az államtanácsi szemrevételezése kapcsán jegyezte meg Gebler államtanácsos, hogy a Brukenthaltól való félelem „túl korai” („zu frühzeitig”).[44] Koller valószínűleg kérte az uralkodónőtől a rendelkezésére állók mellett a többi unióval kapcsolatos akta közlését is. Az Államtanács végül is elfogadta báró Kollernek azt a fölvetését, hogy nem állt elegendő információ rendelkezésére a feladat teljesítéséhez, de figyelmeztetett, hogy mivel Breuner viszi az erdélyi vallásügy elnökségét, ezért ebben a kérdésben hozzá kell fordulni. Az Államtanács annyiban ki is igazította az Illír Deputáció elnökét, hogy az aktuális pillanatban nem rendeleteknek, hanem mindössze egy felügyeletet lehetővé tevő biztos szisztéma fogalmazványának kell megérkeznie.

Báró Kollert gróf Breunerhez utasították. Ennek ellenére a nyomatékosítás kedvéért (vagy Koller megfogalmazott aggályait oldandó) egy kézirat is ment gróf Breunerhez szeptember 7-én. Ebben parancsot kapott, hogy az Erdélyi Kancellária minél hamarabb gyűjtse össze valamennyi olyan rendelet és intézkedés („Anstalten”) előkészítő iratait („Priora”), amelyek az erdélyi „szent unió” támogatására az utolsó néhány évben előírattak.

Gróf Breuner 1770. szeptember 19-i iratával kísérve fel is küldött egy Horváth Ferenc kancelláriai regisztrátor és taxator által előző nap szignált összeírást az összes olyan rendeletről, amelyek az erdélyi unió támogatására adattak ki, illetve az ilyen jellegű aktákról. Ez a gyűjtemény és összeírása az 1762 és 1769 között keletkezett iratokat tartalmazta.[45] Ezeket az aktákat az uralkodónő a szükséges használatra visszatartotta azzal, hogy a maga idején visszaküldi a Kancelláriának, valójában azonban továbbították mindezt báró Kollernek. Az Államtanácsban alaposan átnézték a listát, mivel azonban három, az Erdélyi Kancellária hatáskörébe tartozó dolog nem volt megtalálható az aktákban, ezekkel ki is egészítették. Ezeken kívül báró Koller számára külön emlékeztetés nélkül is ismert volt, hogy az Illír Nyomda olyan formában hozatott létre, hogy az a külfölddel való veszélyes kapcsolatot („Nexus”) megszüntesse, és így annál jobban megkönnyítse az uniót.[46] Ahogy később a (szintén) Koller nevet viselő kabineti titkár fogalmazott: „Báró Koller […] mind az Erdélyi Kancellária, mind az Államtanács részéről megkapott minden ebbe a dologba vágó aktát és parancsot, azért, hogy a részben már kiadott rendeleteket, részben a szent unió támogatására egy rendszeres szisztémába össze tudja foglalni.”[47]

Az Illír Deputáció 1771 elején újabb iratkéréssel fordult az Erdélyi Kancelláriához. Ebben valószínűleg az uniós ügy kezdetei és korábbi fejlődése iránt érdeklődött, mert kérését a Kancellária 1771. március 2-án az 1762 előtti iratok közlésével teljesítette.[48] Időközben az Államtanács türelmetlenkedni kezdett: 1771. március 18-án felszólították báró Kollert, hogy az erdélyi unió fellendítésével („Aufnahm”) kapcsolatban az összefüggő szisztéma tervét a (lehető) leghamarabb nyújtsa be.

1771. május 3-ára kész is lett az Illír Deputáció megfelelő előterjesztése az erdélyi uniós ügyről.[49] Bár a nevezett előterjesztés az Államtanács jegyzőkönyveibe az Illír Deputáció előterjesztéseként került, Koller kabineti titkár szerint báró Koller ezt a tárgyat egy külön bizottságon belül tárgyalta, és a kért rendszer teljes tervét tartalmazta.[50] Cserey kancelláriai tanácsos neve már szóba került, mint aki segítette Koller munkáját. A későbbiekben látni fogjuk, hogy mellette még valószínűleg van der Mark tanácsost vonták be a munkálatokba.

A terv az Államtanácson belül nagy tetszésre talált. Gebler államtanácsos megjegyezte, hogy ebből a jelentésből is látszik,  az uniós ügyben újra és újra mindenféle rendszer nélkül jártak el. Úgy vélték, létesíteni kell egy bizottságot Koller vezetése alatt, amelybe be kell vonni néhány tanácsost, Erdélyben ugyanakkor a katolikus püspököt csak akkor szabadna a bizottságba bevonni, ha az feltétlenül szükséges („nur so weit es höchst nötig”), mert ő mindig inkább arra hajlana, hogy a románokat nem az unióra, hanem a latin rítusra kellene megtéríteni. Mindenekelőtt azonban az unió végcélját titokban („Endzweck der Union in der Stille”) kellene tartani.[51] Adódik a kérdés, milyen értelemben idézte Gebler Kollert ebben az utolsó mondatában. Véleményem szerint ezt a mondatot inkább magyarázó értelemben kell fordítani, vagyis  arról kellene mindenképpen hallgatni, hogy a meghozandó rendeletek végcélja az unió terjesztése. Koller tervezetét elfogadták, sőt meg is dicsérték: jól megfogottnak és legnagyobb részt a már kiadott rendelkezéseken alapulónak nevezték, sőt elkészítésével báró Koller arról tett bizonyságot az Államtanács előtt, hogy megfelelő ismereteket szerzett az erdélyi uniós ügy összefüggő menetéről.

A szisztéma szövege sem az Erdélyi Udvari Kancellária, sem a Koller-Akten iratai között nem található. Helmut Klima a II. világháborúban elveszett Államtanács-akták alapján ismertette a rövid tartalmi kivonatot. Eszerint uniós ügyben számos üdvös (Koller németségével: „unverbesserliche” – „tovább nem javítható”) intézkedés történt, de a baj, hogy ezeket a rendeleteket nem hajtották végre. Az alábbi intézkedések sürgős életbe léptetését szorgalmazta: 1. A skizmatikusokat jobban korlátok közé kell szorítani („mehr in Schranken halten”). 2. Az unitusokat minden dologban egyenlőnek kellene tartani a katolikusokkal. 3. Végre kell hajtani az unitusok pontos összeírását minden jószágukkal egyetemben. 4. Az unitus püspöknek évente kellene vizitációkat tartania azzal az engedéllyel, hogy a nagy hiányosságokat azonnal számolja fel. 5. Saját pénztárakat kellene felállítani, melyek az unitus egyháziak javadalmazását szolgálnák. 6. Az oláhok közé „kegyes missziókat” kellene küldeni. 7. Az unitusok és a skizmatikusok közötti gyűlölségeket feltétlenül föl kell számolni. E célból pedig a nem unitusokkal nagyobb szelídséggel kellene bánni, mint eddig. A vitás esetet tekintve meg kellene osztani a templomokat a két felekezet között. A nem unitusokat unitus iskolákban kellene taníttatni. Végezetül meg kellene engedni a vegyes házasságokat, de úgy, hogy a belőlük származó gyerekek a vallási unió szellemében neveltessenek.[52]

Klima szerint Koller mindenekelőtti javaslata, melyet az Államtanács teljes egészében magáévá tett, annak a kettős bizottságnak („doppelte Commission”) a felállítása volt, amellyel a terv kivitelezését az akkori állapotoknál megbízhatóbbá akarták tenni. A kettős bizottsági felépítés jelen esetben azt jelentette volna, hogy létrejön egy testület Bécsben, illetve egy magában a tartományban. Ezt (vagy ezeket – „solche”) az uralkodónő közvetlenül saját parancsaival („Aufträge”) irányította volna, anélkül, hogy ez ügyben bármi is a hatóságok által érkezne („ohne desfalls etwas durch die Stellen gelangen zu lassen”).

Az udvari bizottság tekintetében az uralkodónő báró Kollernek az alábbiakban már bizonyított megfelelő ismereteibe vetette a bizalmát. Ennek megfelelően az ügy igazgatását („Direction”) is őrá bízta volna. Belátására bízta annak a néhány udvari tanácsosnak („ein- so andere”) a kiválasztását, akiket bevont a bizottság munkájába, de úgy, hogy köztük kellett lennie az Erdélyi Kancellária egy tanácsosának is.

Ezzel szemben a tartományban a döntés a jelenlegi gubernátort (gróf Auersperget) rendelte a felállítandó bizottság élére, aki mindenképpen javasolt néhány megbízható katolikus guberniumi tanácsost („ein Paar vertraute catholische Gubernial-Räthe”) és egy Thesaurariatus-tanácsost  tagnak („pro assessoribus”). A latin püspököt azonban mindenfajta kellemetlenség elkerülése végett rendes tagként nem vonhatta be, csupán az ügy természete szerint („nach Beschaffenheit der Sache”) kellett a tanácsát kikérnie. A tartományi bizottság nem fog még az udvaritól sem függeni („wird [...] von der hiesigen keinen Abhang haben”), hanem jelentéseit közvetlenül az uralkodónő kezeihez kellett volna küldenie. Ezekről a jelentésekről a magának fönntartott jog alapján az uralkodónő minden esetben kikérte volna az udvari bizottság hivatalos véleményét. Az ez alapján szükségesnek ítélt intézkedéseket azonban, és mindazt, amit az uralkodónő egy s más hivatal számára szükségesnek látott volna előírni, a hatóságoknak közvetlenül adta volna parancsba („unmittelbar an die Stellen gelangen lassen werde”).

A döntés ezek után fölszólította báró Kollert, hogy az uralkodói akarat szerint készítsen a legsürgősebben egy világos és foganatos („bündig”), mégis lehetőség szerint rövidre fogott instrukciót mind a maga, mind az Erdélyben létesítendő bizottság számára. Ezeket az instrukciókat pedig terjessze elő legfelső elfogadásra. Az instrukcióba („wobey”) báró Kollernek bele kellett volna vennie, hogy a tartományi bizottságnak mindenkor meg lesz engedve, hogy kinyilvánítsa azt, ha van a beterjesztett terveken („Vorsehungen”) kívül olyan további hasznos rendelkezésre („Befehl”) javaslatuk, amelyet a szent unió fellendítése („Aufnahm”) érdekében elő tudnának terjeszteni, és erről az ő további utasítását („Belehrung”) várják. A javaslatot pedig mindig az adott körülményeknek megfelelően („nach jeweiliger Beschaffenheit der Umstände”) kell megtenni.

Klima beszámolt arról, hogy báró Koller július 15-én neveztetett ki az újonnan felállított bizottság élére, ennek elnökeként nyert befolyást az elkövetkező évek uniós politikájára, és ilyen minőségében kiváló munkát végzett. Ugyanez nem mondható el a tartományi munkálatokról. Már hivatalba lépésekor érdeklődött Auersperg gubernátor az unitus püspöktől az unió helyzetéről, de Athanasius Redniktől gyengélkedésére való hivatkozással elhárította a jelentéstételt.[53] Véleményem szerint ugyanakkor a nevezett kettős bizottság sohasem jött létre. Helmut Klima figyelmét ugyanis elkerülte az a tény, hogy az Illír Deputáció 1771. július 20-án tett is egy előterjesztést egy kettős bizottság felállítását illetően, nevezetesen itt és Erdélyben az ottani uniós ügyek kezelésére.[54] Ezt az aktát az uralkodónő csak több mint két hét múlva, augusztus 6-án adatta cirkulációba, majd döntés helyett reponáltatta azt. Valószínűleg báró Koller ellenjavallta ennek a kettős bizottságnak a felállítását. Az Illír Deputációnak az erdélyi nem unitus püspök személye és a szerb privilégiumokat összefoglaló munkálatok miatt volt némi rálátása az erdélyi uniós ügyre, továbbá a dolog összefüggései és veszélyei miatt kötelességtudatból figyelemmel is kísérte ezt, de egy ilyen külön bizottság – bármily megtisztelő is volt az uralkodói bizalom – akkor is az erdélyi ügyekbe való nyílt beavatkozás lett volna. A Kancellária ezzel szemben gyakorolt heves ellenállását pedig az Illír Deputáció már számos esetben tapasztalhatta.

A visszatartott aktákat egyébként valószínűleg 1771. november 11-én juttatta vissza az Illír Deputáció, amelyeket az Államtanácstól egyszerűen továbbítottak az Erdélyi Vallási Ügyosztálynak.[55]

Végül fel kell tennünk a kérdést, mennyire segítette báró Koller tervezete az erdélyi uniós ügyben való tisztánlátást, útmutatóként használva mennyiben könnyítette meg az erdélyi közigazgatás rendeletalkotó tevékenységét. E fontos kérdések megválaszolására az alábbi adalékot találtam. 1771 végén Blümegen kivált az Államtanácsból, hogy uralkodója szolgálatát a Cseh-Osztrák Udvari Kancellária főkancellárjaként folytassa. Mivel főkancellárként már nem vonatkozott Blümegenre az összeférhetetlenségi szabály, gróf Breuner benyújtotta felmondását az erdélyi Vallási Ügyosztály (Consessus in Religiosis) éléről. Mária Terézia elégedettséggel nyilatkozott Breuner tevékenységéről, de természetesen elfogadta a lemondást, és a Consessus elnökségét Blümegenre bízta „tekintettel az erdélyi ügyekben már megszerzett jó ismereteire”.[56] Az uralkodónő részére van der Mark erdélyi kancelláriai tanácsos[57] 1771 végén[58] egy saját uniós ügyi összefoglalót készített, amelyet Mária Terézia betekintésre („zurückefolgenden”) továbbított Blümegen-nek. Az előterjesztésből egyértelműen látszik, hogy van der Mark nemcsak ismerte, hanem használta is báró Koller rendszerét. Egyértelműen reflektál ugyanis azokra a dolgokra, melyeket báró Koller az Illír Deputáció anyagai alapján ismert, de a kancelláriai levéltár rendetlen állapotai miatt az utóbbi helyen akkor éppen nem voltak föllelhetőek.[59] Miért éppen van der Mark készítette el ezt az összefoglalót? Az Erdélyi Udvari Bizottság tagja, az Erdélyi Kancelláriánál is aktív tanácsos már 1770-ben a Kollernek szánt akták összegyűjtésében is kiemelkedő szerepet játszott.[60] 1771 elején ő vette át Bajtay püspök felvetését, hogy „a kevésbé alkalmas katolikusokat előnyben kell részesíteni a hivatalok odaítélésénél az alkalmasabb akatolikusokkal szemben, […] hogy a hivatalbetöltések ügyeinél gondoskodni lehessen a katolikusok egyensúlyáról”.[61] Ennek az alapelvnek a gyakorlati kivitelezési módját ki is dolgozta.[62] Helmut Klima szerint akkor benyújtott második előterjesztésében az unió helyzetével is foglalkozott.[63] A tanácsos meglátogatott román közösségeket is, hogy az unió helyzetét helyben saját szemével tanulmányozhassa. Megkérdezte a románokat, hogy miből áll a hitük. Ezek azt válaszolták, hogy azt hiszik, amit a pópájuk hisz. Ezzel szemben a pópa ugyanerre a kérdésre azt válaszolta, hogy azt hiszi, amit a püspöke hisz, „anélkül, hogy a legkevésbé is képes lett volna meghatározni, akkor hát miben áll az, amit püspöke hisz”.[64] 1771 végén van der Mark az alábbi pontokba szedte össze az unió terjedését segíteni hivatott legfontosabb uralkodói rendelkezéseket: 1. Unitus kápolnaépítés erősen skizmatikus többségű helyen. 2. Templomok odaítélése vegyes lakosságú helyeken. 3. Unitus-skizmatikus vegyes lakosságú helyek összeírása. 4. Az unitus lelkipásztorok javára létrehozott alap. 5. Az unitus püspök jelentése vizitációjáról. 6. Az unitus papok számának korlátozása. 7. Az unitus lelkipásztorok anyagi megsegítése. 8. A balázsfalvi unitus kolostor és alapítványa, Kutfalva. 9. Marosváradgya és az elhagyott kolostorok, valamint ezek valamikori javai. 10. Az unitus  iskolaügy megjavítása. 11. A Portugál Tőke felhasználása uniós célokra. Blümegen számára az iratból leginkább az tűnt ki, hogy az erdélyi uniós üggyel kapcsolatos akták egyáltalán nincsenek rendben. Az ügyet 1760 óta már nem a rendes dicasterialis úton, hanem legnagyobbrészt elkülönítve tárgyalják, és az akták néhány udvari tanácsosnál (leginkább Cserei Eleknél) voltak, így azokból, mivel csak darabonként („stückweise") találhatók meg, nem derül ki az ügyek összefüggő menete. Blümegen támogatta volna van der Mark javaslatát arra nézve, hogy a gubernátor az unitus és nem unitus püspök ügyes kihallgatásával szerezze meg – Blümegen saját szavaival – „ezen uniós ügy egész folyamatának összefüggő” ismeretét. Még célravezetőbbnek („für sehr dienlich”) látta azonban, hogy Őfelsége bízza meg az Államtanács regisztratúráját, hogy az az Államtanács keretén belül („während des Staatsraths") kibocsátott ilyen tárgyú legfelsőbb döntésekről egy másolatot adjon át. Ezekből talán pótolhatóak lesznek az aktákban hiányzó döntések és információk.[65] Mária Terézia saját kezével írta rá döntését Blümegen előterjesztésére: „Ezeket directe gróf Blümegennek küldeni, és időt nyerni, és hogy ez titokban maradjon.”[66] Koller József kabineti titkár az uralkodónő parancsára válaszul magukat a votumíveket („die Votanten Bögen”) csatolta, mivel egyedül a döntések másolataiból egy s más a dolgokban előforduló javaslatok nem biztos, hogy eléggé kivehetők. Emellett báró Koller 1771. május 23-i előterjesztését javasolta az Erdélyi Vallási Ügyosztály elnökségét elfoglaló gróf Blümegen számára, mint ami „kétség nélkül a Consessus in Religiosis számára a legjobban használható lenne arra, hogy az uniós ügyben kiadott eddigi rendeleteket összefüggésében lehessen látni”.[67] Mivel a kabineti titkár nem tanulmányozta át van der Mark eredeti előterjesztését, nem vette (nem is vehette) észre, hogy az erdélyi kancelláriai tanácsos ismerte a Koller-féle előterjesztést, reflektált is arra, és ennek ismeretében is elégtelennek tartotta az uniós politika összefüggő ismeretét.

Az uniós ügyi összefoglalók sorát egy dátumozás nélküli 1772-es nyilatkozat („Äusserung”) zárja le, melyet Mária Terézia saját parancsával reponáltatott.[68] Az irat „brevi manu” került az Államtanácsba, vagyis Blümegen kezéhez ment, aki véleményező előterjesztésével együtt adta le oda. Ez alapján a szerzőséget szintén lehet szűkíteni: Brukenthal, Auersperg gubernátor, van der Mark és befolyásos katolikus egyháziak, mint Bajtay püspök vagy Delphini árvaház-igazgató folytattak Blümegennel ilyen típusú hivatali levelezést.[69] Ez a jelentés a korábbiakhoz hasonló megállapításokra jutott: Gyakran unitusnak tartják, ami egyáltalán nem unitus. Az áttért egyháziaknak mindössze saját hasznukra van gondjuk, tudatlanságuk nagy. Komoly szemrehányással illette őket, „mert a figyelmen kívül hagyott tanítás egy szerencsétlen népet hagy szomorú sötétségben”.[70] De nem is voltak abban a helyzetben, hogy népüknek tanítsák az igazi hittételeket.[71]

Összefoglalásképpen elmondhatjuk, az 1760–70-es évek erdélyi vallási uniós politikáját feloldhatatlan ellentmondások feszítették. Ezek a következők voltak: 1. Az unitusok és a latin rítusúak között kölcsönösek voltak a nemzetiségi és nemzeti ellentétekkel összefonódó vallásiak ellenérzések. 2. Az unitus papság megélhetési és műveltségi szintjének emelése a központi államigazgatás szerint túlzott anyagi ráfordításokat igényelt. 3. A bécsi udvar Erdély belbékéje érdekében úgy akarta tolerálni a görögkeleti felekezetet, hogy közben aktív misszionálásuk lehetőségét megőrizhesse. Mindez feloldhatatlan feszültséget eredményezett a türelmi és az uniálási politika között. 4. A bécsi elit elégedetlen volt az erdélyi közigazgatás uniós ügyi javaslataival, ráadásul a protestáns Brukenthalt is távol kellett tartani a kérdéstől. Az idegenek bevonása ugyanakkor több szempontból tovább nehezítette a terület hatékony kezelését. Hiába gondolta át Bartenstein 1762-ben, Koller 1768-ban és 1770–71-ben, van der Mark tanácsos 1771–72-ben alaposan a kérdést, és tettek tanúbizonyságot időnként igen alapos tudásról és zseniális megfigyelőképességről, az uniós ügy alapvető belső divergenciáit semmilyen szisztéma nem volt képes áthidalni. Az Államtanács által 1762 óta szorgalmazott rendszerszintű összefoglalás így nem született meg, s nem hozhatta meg a tőle várt eredményeket.

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



* A tanulmány a szerző 2008-ban, a Szegedi Tudományegyetemen Az erdélyi valláspolitika rendszere az 1760–70-es években c. doktori disszertációjának egy, szerkesztett fejezete.

[1] A keleti egyházak elnevezéseiről ld. pl.: Az orthodox kereszténység. Szerk.: Berki Feriz. Bp., 1984. 8-19. p.; Egyházak és vallások a mai Magyarországon. Szerk.: Gesztelyi Tamás. Bp., 1991. 55-58. p.; I. Tóth Zoltán: Az erdélyi román nacionalizmus első százada (1697-1792). Bp., 1946. (újra kiadva: Csíkszereda, 1998.; továbbiakban: I. Tóth, 1998.) 231-233. p.; Földvári Sándor: Bozsicskovics Bazil, az első kőrösi szerb katolikus püspök. In: Vigilia, 1998. 4. sz. 257-261. p.; 257. p. A felekezetképződés fogalmára például: Bahlcke, Joachim: Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie. Von einer Partnerschaft zur Konfrontation. (1686-1790) Stuttgart, 2005. (Forschungen zur Geschichte und Kultur im östlichen Mitteleuropa, 23.) 16. p.

[2] A tanulmány primer forrásanyagának forráshelyei: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) B 2. (= Erdélyi Udvari Kancelláriai Levéltár. Acta Generalia.); Haus-, Hof- und Statsarchiv (továbbiakban: HHStA.) Staatsratsprotokollen (továbbiakban: StRP.). Itt szeretném röviden ismertetni az Államtanács-jegyzőkönyvek szerkezetét: év/iktatószám, előterjesztő szerv, az előterjesztett irat fajtája, keltezése, az Államtanács tagjai közötti cirkulációba adás dátuma, az irat visszaküldésének, azaz a döntés expediálásának dátuma. Az Államtanács jegyzőkönyveiben megőrzött egyéb adatok forráshelyét az adott iktatószámon belül az alábbi bejegyzés-típusok szerint lehet elkülöníteni. Az Államtanács elé került ügyirat tartalmának rövid összefoglalása, esetleg mellékletei, majd egészen alul elkülönítve a resolutio vagy az ügyirat kapcsán megfogalmazott Billet-k (uralkodói kéziratok, manualis resolutiok). MOL. A 108. (= A Magyar Kancelláriai Levéltár részére a bécsi Haus-, Hof- und Staatsarchivból 1927-ben, illetve 1945-ben átadott valamikori kabineti iratok zömében erdélyi vonatkozású – Transylvanica – iratokat tartalmazó része.) A rendszernek ezt a definícióját ld.: Allerunterthänigste Nota (egyéb adatok nem ismeretesek) die Unions-Sachen in Siebenbürgen betreffend. – MOL. A 108. 20. cs. 156r-165v.

[3] Báró Bartenstein 1762. szeptember 23-i előterjesztése. – MOL. A 108. 2. cs. 365r-367r.

[4] Előbbi időpont a karlócai metropolita Erdélyre való nevezetes igénybejelentésétől számolta az átmeneti időszak kezdetét. Ohnmaßgebigste Allerunterthänigste Meynung des Freiherrn von Bartenstein ddo 4ten Juny. 1761. – MOL. A 108. 2. cs. 352r-353v. Utóbbi Sophronius fellépésétől számolta ugyanezt, mint ami az unitus szempontból „nagy skizma” eseményéhez vezetett. Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése az Illír Udvari Deputáció és az Erdélyi Udvari Kancellária koncertációjáról. – MOL. A 108. 2. cs. 385r-v.

[5] Ortodox felfogás szerint az 1759–61-ben felállított püspökség annak a püspökségnek a helyreállítása, amelynek jogfolytonossága Athanasius püspök uniálásakor („árulásakor”) jó néhány évtizedre megszakadt.

[6] Trócsányi Zsolt: Erdélyi konferenciák, erdélyi miniszterek: Erdély kormányzatának legfelsőbb irányítása, 1752-1761. In: Levéltári Közlemények, 1988. 2. sz. 217-290. p. (továbbiakban: Trócsányi, 1988.) 221. p.

[7]Das unionswesen betreffend, wenn mir erlaubet ist zu sagen was ich denke, und die Folgen bekräftigen, so ist man von etwelcher Zeit von dem rechten Weg abgewichen und hat sich auf den Irrwege begeben, dem mann noch stätts hin nachgehet. Man will das walachische Volk nach Art deren gesütteten Völkern führen, lenken und wenden, dessen genius jedoch ganz anders beschaffen ist, in so lang diesem durch heimliche Wege aufgewikleten Volk keine Forcht eingetrieben und denen Aufwiklern einzuschleichen der Weg nicht verschlossen wird, so ist keine oder doch nicht beständige ruhe zu hoffen. Mir kommt Vor, daß die bestellung des exemten Bischoff, den zweck, schwehrlich erreichen werde, den ist es einer, der unter des metropoliten jurisdiction gestanden ist, so wird die wenigstens heimlich pflegende einverständniss aus schon bekant gemachter ursach nicht aufheren, einem fremden hingegen, von dessen innerlicher gesinnung man nicht vollkommentlich überwiesen ist, in solche activität zu setzen dürfte allzu bedenklich seyn, anerwogen und wenn man betrachtet, daß nicht nur die Walachey und Moldau, sondern auch die an selbe weiters angränzende lande mit lautern Schismaticiis angefüllet seind, dass verdienet die Sache ein billiges nachdenken in ansehung deren künftigen Zeiten.“ Schmiedlein előterjesztését idézi: Klima, Helmut: Die Union der siebenbürgischen Rumänen und der Wiener Staatsrat im theresianischen Zeitalter. In: Südost-Forschungen. Jahrgang 1941. 249-256. p. (továbbiakban: Klima, 1941.) 251. p.

[8] Az időpontra ld.: Jancsó Benedek: A román nemzetiségi törekvések története és jelenlegi állapota. I. köt. Bp., 1896. (újabb kiadása: Bp., 2001.) 93. p.

[9] Valószínűleg az elterjedt szóbeszédek miatt merült fel az államhatalmi szervekben a püspök halála után, hogy Novakovich 11.582 forint 52 krajcár összeget nem fizetett be a donumból a kincstárba, hanem ezt a pénzt a saját szakállára tartotta meg. Gróf Blümegen notája, 1772. január 21. – MOL. A 108. 20. cs. 199r.

[10] Ld. 3. sz. jegyz.

[11] Az Erdélyi Udvari Bizottság 1746. december 9-i jegyzőkönyve. Balogh teológus jelentése. Mária Terézia saját kezű döntése (Conclusum). MOL. A 108. 19. cs. 132r-139v.

[12] „sich für Unirt angebender Poppen” – rendkívül kemény ítélet.

[13] Ld. 3. sz. jegyz.

[14] I. Tóth, 1998. 234., 252., 256-257. p.

[15] „Der übertriebene Unions Eyffer hat alle irrige vorgeben, wo nicht gerechtfertiget, doch entschuldiget.”

[16] Vagyis hogy lelepleződtek az unió gyenge pontjai, és maga az unió is kis híján odalett.

[17] „Diesen erstbemerkten umstand geruhen jedoch Euer May(estät) mit nichten dahin aufzunehmen, alß wann mann jenes so diesfalls zu selber Zeit veranlasset worden, alß einen minder richtig bestandenen Fürgang auszudeuten wolte, die theils mit einem übertriebenen eifer befangener Benehmung der dasige Bischofe und übrigen lateinischen Cleri hatte hieran vorzüglich schuld.” Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.

[18] Álljon itt példaként a Bartenstein osztrák alkancellár és illír deputációs elnök kínos mentegetőzése, amikor kifecsegi a kifejezett uralkodói titoktartási szándék mellett meghozott határozatot az erdélyi görögkeleti püspökség felállításáról 1758-ban, és ezáltal – tápot adva Nenadovics karlócai metropolita ellenakciójának – áttételesen az 1759–61-es Sofronius-féle vallási mozgalom elindítójává vált. Trócsányi, 1988. 245. p.

[19] Ld. 3. sz. jegyz.

[20] Az Erdélyi Kancelláriánál megtalálható: Diploma super exemto Graeci ritus in Transylvania non Unitorum Episcopatu; Collationales Episcopatus exempti Graeci ritus in Transylvania non Unitorum pro Dionysio Novakovich una cum Nota Cancellarii de 29. Decembris 1761. Nota B. a Bartenstein de 24. Dec. 1761. – MOL. B 2. 502:1762. sz.

[21] „Serio sibi vetitum esse noverit, ne Romanae Catholicae Religionis incremento, et propagationi quovis modo adversetur, tanto minus Unitos, utpote Romano Catholicos ad defectionem ab Unione seu clam, seu palam sollicitare, aut pellicere praesumat.” I. Tóth, 1998. 402-403. p. (Jegyzetekben.)

[22] I. Tóth, 1998. 206-208. p.

[23] Borié vótumát a HHStA. StRA. 2325/1763. sz. alapján idézi: Ember Győző: Egy katolikus államférfi a XVIII. században. Báró Boriè Egyed. In: Regnum. Egyháztörténeti Évkönyv. Bp., 1936. 330-331. p. ill. 330. p. (jegyzet); Klima, 1941. 252. p.

[24] Idézi: Klima, 1941. 253. p.

[25] Az Udvari Haditanács előterjesztése, 1765. február 1. (Cirk.: február 3., recirk.: március 29., exp.: április 18.) – HHStA. StRP. 253/1765. sz.

[26] Koncertációs jegyzőkönyv az Erdélyi Kancellária és az Udvari Haditanács között, 1765. június 11. (Cirk.: június 20., exp.: június 28.) – HHStA. StRP. 1582/1765. sz.

[27] MOL. B 2. 476:1768. sz. Idézi: I. Tóth, 1998. 227. p.

[28] Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz. Tárgy: az Illír Deputáció erdélyi hatásköre. (Talán az erdélyi görögkeleti püspökség betöltésének nehézségeire és bonyolultságára utal, hogy Mária Terézia feltűnően sok idő múlva reagált.)

[29] 1767. április 25-i dekrétum a Guberniumhoz. 1767. április 6-i átirat az Illír Udvari Deputációhoz. – MOL. B 2. 176:1767. sz.

[30] Pontosabban a szöveg szerint az uralkodói döntés egy kurrens ügyek jegyzőkönyve kapcsán keletkezett. A kurrens ügy a korabeli hivatali gyakorlatban a hivatali ügymenetben újonnan előkerülő ügyeket jelentette. A “Protocoll in Current sachen” valószínűleg azt jelenti, hogy az ilyen természetű ügyekről – ha talán külön kancelláriai tárgyaláson nem is vették elő őket – mindenképpen külön iratot szerkesztettek.

[31] Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.

[32] Mint ahogyan báró Koller joggal vetette föl, hogy az 1767. március 9-i jegyzőkönyvre született uralkodói „placet” semmit sem kifogásolt ebben a véleményező előterjesztésben, valamint hogy az Illír Deputáció 1767. április 6-án kiadott egy különleges dekrétumot az Erdélybe kinevezett Dionisius püspöknek, amiről akkor elég volt egy barátságos átiratot kibocsátania az Erdélyi Udvari Kancellária részére. Uo. 383v.

[33] Báró Koller 1768. március 29-i előterjesztése […], ld. 4. sz. jegyz.

[34] Koller maga így fogalmazott: „A leghűségesebb Illír Udvari Deputáció … megelégszik azzal, hogy biztos reménységgel lehet afelől, hogy legkegyelmesebb tetszésre (»Aufnahm«) szolgál minden fenti dolog.” Uo. 385v.

[35] Uo. 385r.

[36] Ami tulajdonképpen egy 1762 óta függőben lévő uralkodói kezdeményezés fölelevenítése volt.

[37] Az anyagi megsegítés intézkedései, amelyek már csak egy korlátozott számú unitus papságra terjedhettek ki.

[38] Az Erdélyi Bizottság 1770. június 6-i előterjesztése, cirk.: június 19., recirk.: június 25., augusztus 12., exp.: augusztus 18. – HHStA. StRP. 2105/1770. sz. Tárgy: az a kérdés, hogy az erdélyi oláh unitus pópák korlátozását illető („wegen restringirung”) expedíció és a többi, ami ehhez tartozik az Udvari Kamara által tanácsolt módon azonnal expediálandó-e, vagy ki kell ehhez várni a nyugodtabb időket a határoknál („in Confiniis”) vagy legalábbis a következő telet.

[39] „Auch sei das Volk sus seiner äußersten Dummheit zu ziehen, so wird der Hang nach Rußland benommen.“ Borié vótumát idézi: Klima, 1941. 254. p.

[40] Klima, 1941. 254. p.

[41] Ld. korábban: Billet an Freiherr von Koller. – HHStA. StRP. 2105/1770. sz.

[42] Az Illír Deputáció 1770. augusztus 23-i előterjesztése, cirk.: augusztus 28., exp.: augusztus 30. (Együtt egy augusztus 27-i kísérő irattal.) – HHStA. StRP. 2999/1770. sz.

[43] Arra, hogy mit értett Koller titkos fondorlatok alatt, egy későbbi 1774-es előterjesztése kapcsán még ki szeretnék térni.

[44] Koller előterjesztésének tartalmi összefoglalóját és Gebler vótumát közli az Államtanács-akták alapján: Klima, 1941. 254. p.

[45] MOL. B 2. 1528:1771. sz. (Az uniós ügyben 1762 óta keletkezett akták kimutatása.)

[46] Erre a Kurzbeck-féle nyomdára a későbbiekben még vissza szeretnék térni.

[47] Joseph Koller kabineti titkár notája, 1772. január 8. – MOL. A 108. 20. cs. 155r-v.

[48] Ld. 45. sz. jegyz.

[49] Az Illír Deputáció 1771. május 23-i előterjesztése, cirk.: május 23. – HHStA. StRP. 2058/1771. sz.

[50] Joseph Koller kabineti titkár notája, ld. 47. sz. jegyz.

[51] Gebler vótumát közli: Klima, 1941. 255. p.

[52] Klima, 1941. 254. p.

[53] Klima, 1941. 255. p. (Hivatkozással az Illír Deputáció előterjesztésére, ld. 49. sz. jegyz.) Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Rednik betegsége valós volt, mégis udvarias hárításnak tekinthető, mert amikor a megtámadott balázsfalvi nyomda ügyében kellett közbenjárni, a püspök kész volt az alapos jelentéstételre.

[54] Az Illír Deputáció július 20-i előterjesztése, cirk.: augusztus 6. – HHStA. StRP. 2755/1771. sz. Tárgy: Egy kettős bizottság felállítása, nevezetesen itt és Erdélyben az ottani uniós ügyek kezelésére.

[55] Az Illír Deputáció november 11-i előterjesztése, cirk.: november 12. – HHStA. StRP. 3845/1771. sz.

[56] Billet gróf Breunerhez és gróf Blümegenhez. S.d. – HHStA. StRP. 4/1772. sz.

[57] Szerzőjének beazonosításához  az irat személyes vonatkozásai nyújtanak támpontot: Az irat „allerunterthänigste Nota”, vagyis az uralkodónőhöz intézett személyes felség-előterjesztés. Ilyet az Államtanács jegyzőkönyvei alapján az 1770-es évek elején kizárólag az uralkodónő legközvetlenebb munkatársai, a hivatalvezetők és az uralkodónő bizalmasai intézhettek hozzá. A szerző 1771 végén már hat éve volt az Erdélyi Udvari Kancelláriánál, egy másik helyen pedig Szebenben tartózkodásának idejéről beszél. Ezek alapján a szerzőnek korábban báró Brukenthalt, az Erdélyi Udvari Kancellária vezetőjét tartottam. Ld.: Kovács Kálmán Árpád: Állam – Szent Unió – Skizma. (Válogatott dokumentumok a bécsi udvar 1765 és 74 közötti erdélyi uniós politikájához.) Szeged, 2003. (Documenta Historica, 58.) 50. p. Újabb vizsgálataim során azonban az előterjesztőt egyre inkább a Kancellária idegen tanácsosában látom. Már 1761-ben felmerültek ugyanis az Államtanácson belül az első olyan gondolatok, hogy az Erdélyi Udvari Kancelláriára örökös tartományi német tanácsost kellene kinevezni, mivel a Kancellária javaslatai nem felelnek meg az elvárásoknak. HHStA. StRA. 1194/1761.; 1302/1761. sz., idézi: Ember Győző: Der Staatsrat und die ungarische Verfassung. In: Acta Historica, 1959. 120., 122. p. Báró van der Mark (neve több írásmódban ismeretes), aki 1763-tól töltött be tanácsosságot az Erdélyi Udvari Bizottságban, formálisan a kancelláriai tanácsosságot gróf Bethlen Gábor erdélyi kancellár kiválásával kaphatta meg, amikor Brukenthal átvette a kancelláriai ügyvitel irányítását. Ellenőrzendő a tény, hogy 1765-ben őrá bízták-e a Kancellária levéltárának rendezését és jegyzékbe foglalását. 1770-ben elkísérte Brukenthalt erdélyi útjára, ahol részt vett az új adórendszer bevezetésének munkálataiban. Az Erdélyi Vallási Ügyosztályon és a Kancellárián belül fontos vallási ügyekben referált. Protocollum Consessus in Religiosis Transylvanicis 15a Martii 1773. celebrati in puro. – MOL. B 2. 1773:1591. d. sz. A Kancellária 1775-ös referenciabeosztása: Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak. Bp., 1973. 51-52. p. Kornis valószínűleg az ő befolyását kívánta gyengíteni, amikor az uralkodónőtől engedélyt szerzett arra, hogy időnként változtasson a referenciabeosztáson, hogy a Kancellária tanácsosai más-más ügycsoportokban is megfelelő jártasságot szerezhessenek. Mindennek ismeretében az irat végén található olvashatatlan szignót ma „M”-nek valószínűsítem.

[58] Allerunterthänigste Nota, ld. 2. sz. jegyz. Az erdélyi uniós munkálatokkal kapcsolatos előterjesztés keletkezését két adat alapján lehet pontosan meghatározni: Az irat arról beszél, hogy Kutfalva uradalom éppen ebben az évben adatott át a balázsfalvi unitus szemináriumnak. Ennek a birtoknak a végleges átadásáról az Államtanácson belül 1771 januárjában született döntés. Az Erdélyi Kancellária 1770. szeptember 26-i előterjesztése, cirk.: október 16. – HHStA. StRP. 3675/1770. sz., vide 1143/1770., 3337/1770., 3960/1770, 62/1771. sz. Utóbbi Bajtay 1770. december 19-i Szebenben keltezett irata – tehát ez minden bizonnyal még ebben az évben megtörtént. 1772. január 5-én viszont már gróf Blümegen nyilvánított véleményt erről az iratról egy saját iratban. E két adat alapján az irat keletkezését 1771 legvégére kell tennünk.

[59] Van der Mark összefoglalóját egy későbbi tanulmányomban szeretném részletes vizsgálatnak alávetni.

[60] Allerunterthänigste Nota, ld. 2. sz. jegyz.

[61] „Um bey den Dienst Ersetzungen auf das Gleichgewicht deren Catholiquen fürdenken zu können“.

[62] 2 Br van der Mark két irata, s.d., cirk. január 22. – HHStA. StRP. 257/1771. sz.

[63] Számomra érthetetlen módon Helmut Klima névtelennek, azonosíthatatlannak tartja a jelentések szerzőjét. Klima, 1941. 255. p.

[64] „Ohne im Stande zu sein, das mindeste bestimmen zu können, in was denn jenes bestünde, was der Bischof glaubt.“

[65] Gróf Blümegen notája, 1772. január 5. – MOL. A 108. 20. cs. 154r-v. Tárgy: Annak módja, ahogyan meg lehetne összefüggően ismerni az uniós ügyben a dolgok menetét.

[66] „Allerhöchst eigenhändige Resolution”. – Uo.

[67] Joseph Koller kabineti titkár notája, ld. 47. sz. jegyz.

[68] Brevi manu egy névtelen nyilatkozata, „1772 …” (sic!) – HHStA. StRP. 1061/1772. sz. Tárgy: az erdélyországi unió.

[69] A kérdéshez ld.: Kovács Kálmán Árpád: Adalékok az erdélyi vallásügy államtanácsi, kancelláriai és guberniumi tárgyalásaihoz, 1765–1773. In: Regnum – Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 2002. 1-4. sz. 119-121. p.

[70] „Dan den außer Acht gelassenen Unterricht ein unglückliches Volk in der bedauerlichen Dunkelheit.“

[71] „Die wahren Glaubenssätze beizubringen“. Idézi a 68. sz. jegyz.-ben említett névtelen nyilatkozat alapján: Klima, 1941. 255. p.