Vissza a tartalomjegyzékhez

13. évfolyam
1. szám
A. D.
MMXII

Egyházügyi, vallásszabadsági tudományos konferencia.
(Boldog Élet Alapítvány, H.N. Adventista Egyház.)
Budapest, 2011. november 21.

 

 

A budapesti Hetednapi Adventista Egyház terézvárosi kápolnája adott otthont a jeles vallásszabadsági konferenciának. A 2011. évi C. egyházügyi törvény nem csupán a „biznisz egyházak” életét pecsételte meg, hanem a kisegyházak számára is aránytalan megaláztatást jelent. A törvényhozó jogilag nem finomította a törvényt, hogy ne egy mértékkel mérjen az egyház bőrébe bújt civil szervezetek és a valós egyházi tevékenységet végzők között. A konferencia anyaga példás gyorsasággal, alig három héttel a rendezvény után nyomtatásban is megjelent. Ennek december 20-án Budapesten tartott bemutatóján Sólyom László, az Alkotmánybíróság és a Magyar Köztársaság korábbi elnöke Egyházügyi törvény és alkotmányos kultúra című elemzésében a rendezvényről így vélekedett: „Ismét egy konferencia, amelyet előbb kellett volna megtartani: az egyházak jogállásáról szóló sarkalatos törvény megalkotása előtt. Egy ilyen súlyú törvény előkészítése megkövetelte volna mind a valóság föltárását, vagyis az egyházak mai helyzetének és tevékenységének elemzését, mind pedig az elvi és az alkotmányjogi alapok tisztázását, vagy legalább felelevenítését.”

E tudományos konferencián olyan jogi szakemberek voltak az előadók, akik az egyházügyi törvény szakmai koherenciáját elemezték, a magyar jogalkotás történeti távlataiba helyezték a 2011. évi C. törvényt. Az előadók között teológiát művelő egyetemi tanárok az ekklészia fogalmát, újszövetségi összefüggéseit elemezve a törvény diszkriminatív oldalára mutattak rá.

A konferencia bevezetőjében Erdélyi László, foglalkozására nézve köztisztviselő, aki vallási hovatartozását és presbiteri megbízatását egyszerre vallotta meg, így fogalmazott: „Mivel az új törvény sok egyházat megszüntetett, mi úgy érezzük, hogy Jézus vallatásához hasonlóképpen kaptunk egy nagy pofont, amely akár egy közösség vagy több közösség teljes szétoszlásához, halálához is vezethetne. Ezért mi úgy gondoljuk, hogy van jogunk megkérdezni a döntéshozóktól: »Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról; ha pedig jól, miért versz engem.« (János evangéliuma 18,22-23).”

Szuhánszky Gábor, az Aliansz Magyar Evangéliumi Szövetség főtitkára 32 egyház és gyülekezet nevében jegyezte meg, hogy „nem politikai üzenet kíván lenni e konferencia, hanem szakmai és teológiai értékelést végzünk a törvény kapcsán”.

Bóna Zoltán politikai főtanácsadó, a Magyarországi Ökumenikus Tanács Főtitkára így fogalmazott: „Az sem titok, és nem nekem kell elmondani, hogy az aktuális, éppen még érvényben lévő egyházi törvény erős korrekcióra szorult, és ezt a feladatot kapta az a részben szakértői, részben politikusi közösség, amely a törvényalkotás mögött áll. És nem titkolt, nem is csak implicite, hanem explicite is kifejtett tény az, hogy a mai konferencia ennek a törvénynek az összefüggésében került megrendezésre; ha úgy tetszik a törvény hívta életre és a törvényalkotás folyamatában – amely több szempontból nem zárult le – van óriási jelentősége ennek a konferenciának. Nekem személy szerint nagyon tetszett az a kifejezés a meghirdetett program címlapján, hogy a törvényalkotás elősegítésére jön létre ez a megbeszélés.”

Kukorelli István egyetemi tanár előadása Az Alaptörvény és az egyházakról szóló sarkalatos törvény kapcsolata címmel hangzott el. A 2011. évi C. törvény 11. § (1) bekezdése szerint az egyesület egyházként történő elismeréséhez az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. A törvény 14 egyházat elismerő melléklete a törvény alapján sarkalatos. „Dönthet-e egy sarkalatos törvény arról, hogy az alkotmányozói hatalomnak megfelelő szavazati arány kell a melléklet esetleges kiegészítéséhez, vagy ez konkrét országgyűlési határozat lesz a jövőben? Hol vannak akkor az azonos feltételek az egyházalapítás során?” – tette fel kérdését az előadó, majd így folytatta: „Az egyénnek, a vallásos embernek az Alkotmány alapján alapjoga, hogy vallását másokkal együttesen reális lehetőségekkel rendelkezve gyakorolja. A véleményem prejudikációk nélkül tehát az, hogy az egyházalapítás nézőpontjából a liberális krédó talaján álló 1990-es alkotmányerejű törvényhez képest a 2011-es sarkalatos törvény átesett a másik oldalra, az alapjog gyakorlását, a normatív rendszert – és ennek szigorítását nem vitatom – is felülírva direkt politikai döntéshez köti. Ez a megoldás – elfogadva a számomra veretes és kedves alapjog szükséges és arányos korlátozását – alkotmányjogi felfogásomtól távol áll.”

A jogterület tudósai és előadói egyértelműen megfogalmazták az új egyházügyi törvénnyel kapcsolatos aggodalmukat, amelyet szakmai érvek formájában tártak a hallgatóság elé. Schanda Balázs, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dékánja előadásának címe is nagyon találó a mai jogi helyzetre: Vallásszabadság – törvényi keretek között? Az alapjog lényeges tartalmát nem érintő törvényi korlátozásoknak is – hátrányos megkülönböztetés nélkül – a szükségesség és arányosság keretei között kell maradniuk. Az előadó rámutatott arra, hogy „a kétszintű jogállás jellemezte 1895 és 1947 között a hazai szabályozást is, akkor elismert és bevett vallásfelekezetek között tett különbséget a törvény”. Úgy is értelmezhetjük, hogy a törvényhozás visszalépett az 1895-ös jogi megoldásokhoz azáltal, hogy kétféle egyházi státuszt alakított ki, aminek történeti előzményei már megvannak. Bár megjegyzem, hogy az 1895-ös törvénynek a legnagyobb vesztesei pontosan azok a kedvezményezett történelmi egyházak voltak, akik érdekében megszületett a 19. századi törvény. Lehet, hogy újabb veszteseket prognosztizálhatunk abban a 14 egyházban, akik kedvezményezettjei a 2011. évi C. törvénynek? A nyilvántartásba nem vett közösségek nem viselhetik majd az egyházi elnevezést, amely újabb jogi és teológiai buktatókat rejteget magában. Schanda Balázs is, mint e téma igen jeles képviselője, kifejezte aggodalmát, hogy „egy, különböző felekezetek teológiája által különbözőképpen értelmezett közszó (egyház) jogi fogalommá tétele szerencsés-e”. Ugyanakkor az eredeti törvényjavaslatban még 44 egyház elismertetésére tett kísérlet elbukott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az egyházak 96%-a a későbbiekben nem használhatja az egyház kifejezést, amely viszont politikától mentes újszövetségi szó. A katolikus előadó nagyon frappánsan, egy megválaszolatlan kérdéssel fejezte be előadását: „Nem kerülhető meg annak áttekintése sem, hogy a vallásszabadság lényeges tartalmi elemeit, jogi formájától függetlenül, valóban valamennyi vallási közösség élvezi-e. Nem lebecsülve a szubjektív szempontok szerinti (többen úgy érzik, hogy ha közösségük »csak« egyesületként rendelkezik jogi személyiséggel, ezzel másodrendűvé fokoztatnak le), megalapozott véleményt arról, hogy a vallásszabadság korlátozása bekövetkezett-e, és ha igen, a korlátozás elfogadható-e, csak a felmerülő konkrét kérdések tartalmi vizsgálata nyomán fogalmazható-e meg?” Ezekre a kérdésekre a jövő gyakorlata adja majd meg visszavonhatatlan válaszát.

Rixer Ádám, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója előadását három pillérre építette: 1. A(z új) törvény állami, társadalmi közege. 2. Mit várunk általánosságban egy egyházügyi/vallásügyi törvénytől? 3. Az új törvény egyes rendelkezéseinek kritikája. „Jog és vallás kapcsolata azonban nem lehet egyirányú – szögezte le. – Miként hathat a legáltalánosabban felfogott vallás a tárgyi jogra, s azt részben alakító, részben magyarázó jogtudományra?” Az előadó rámutatott arra, hogy a vallásnak nincs kimutatható hatása az új egyházügyi törvényre, ugyanakkor megjegyezhetjük azt, hogy a „szentkorona-tanítás” pedig elég erőteljesen jelentkezik az új alaptörvény írott szövegében. Tehát egyfajta törvényhozási zavar figyelhető meg az eltérő magyar jogszabályokban. Rixer Ádám nagyon bölcsen mutat rá arra, hogy a Nemzeti Hitvallásban a következőket olvassuk: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét. Becsüljük országunk különböző vallási hagyományait.” – Ez a megfogalmazás akár visszalépésnek is tekinthető a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló 2010. évi XLV. törvény preambulumában foglaltakhoz képest, hiszen ott azt olvassuk, hogy: „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért […]” Továbbá előadásában Rixer Ádám hangsúlyozta, hogy az új „Alaptörvény sajátosan megnyitja, elerőtleníti önmagát”, nagyobb teret engedve a nem – feltétlenül – jogpozitivista alapokon álló eszmék beszüremkedésének, mind a jogalkotásban, mind a jogalkalmazásban és az alkotmánybíráskodásban.

A következő előadó, Máté-Tóth András A vallásszabadság kortárs diskurzusa címmel tartotta meg előadását, aki mondanivalóját nem a habermasi értelemben fogalmazta meg, hanem Ernesto Laclau és Chantal Mouffe megállapításait használta fel. Az erős állam és semleges állam fogalmát végigvezetve jutott el az előadó a vallási pluralizmusig, mely szerint: „A vallásszabadság tükrében a társadalom akkor lepleződik le elsősorban, amikor a kisebbségi vallási közösségekről van szó. Itt mutatkozik meg a nagyok hatalmi összejátszása a kicsik terhére, az állami és egyházi privilégiumok érvényesítésének valódi célja és gyakorlata. A kisebbségi egyházaknak történelmük során Európában nem csak az állami hatalommal kellett megbirkózniuk, hanem a többségi egyházak társadalmi pozícióihoz is viszonyulniuk kellett. Privilégiumaik alakulása attól a politikai alkutól függött, amit a többségi egyházak az államhatalommal kötöttek. Ez a társadalmi helyzet természetesen a kisebbségi egyházak esetében sem csak saját politikájukra, hanem teológiájukra is hatással volt. A többségi egyházakhoz viszonyítva esetükben könnyebb belátni, hogy milyen nehéz különbséget tenni a túlélésért vívott taktikájuk és a közjóért kifejtett tevékenységük között. Miközben számos ilyen kisebbségi egyház radikális antipolitikát vallott és próbált gyakorolni, a társadalmi felelősségvállalás dimenziója is árnyékba került számukra.” Máté-Tóth András befejező gondolatai megszívlelendő társadalompolitikai összefüggést és egyben iránymutatást is tartalmaznak: „Amennyiben mind a társadalomban, mind a vallásban uralkodóvá válna a demokrácia agonisztikus modellje, akkor csökkenne a totális kirekesztés lehetősége, jobban megvalósulhatna a vallásszabadság, az állam és az egyházak erőteljesebben összpontosíthatnának a közjóval kapcsolatos értékeikre. Ez pedig kihívás a társadalom és a vallás intézményei számára, a polgárok és a hívek számára egyaránt.”

Fazekas Csaba, a Miskolci Egyetem oktatója Egyházak és egyházügyi törvények Magyarországon, 1791-2011 címmel tartotta meg igen érdekes és tartalmas előadását, mivel a több mint két évszázados törvényhozást kísérte végig az előadó, melyben a kisebbség és többség egyházi struktúrája szembeötlő módon jelent meg. Rámutatott arra, hogy az 1895. évi XLIII. tc. „a vallás szabad gyakorlásáról” valószínűleg a legjelentősebb hazai törvény a vallásszabadság területén. „Utóbbi talán a legnagyobb jelentőségű és hatású az eddigi magyarországi átfogó vallásügyi törvények közül. Először is deklarálta a teljes vallásszabadságot (a közrend és közerkölcsiség felté-telei között mindenki olyan tanítást hirdet, illetve követ, amilyet akar); kimondta, hogy az egyházi hovatartozás teljes mértékben független az állampolgári kötelezettségektől (ez lényegében az állam-egyház elválasztásának felelt meg); megteremtette a felekezeten kívüli státus lehetőségét, vagyis valamely bevett vagy elismert egyházból való kilépés (továbbá az átlépés) szabadságát, és a mi szempontunkból a legnagyobb jelentőségű: először biztosított jogi lehetőséget a szervezetten megalakulni kívánó új vallásfelekezetek számára. (Deklarálva a »bevett« és a »törvényesen elismert« vallásfelekezetek közötti különbséget. Utóbbit lényegében »ugródeszkaként« kínálta az akkor még jogi státussal nem rendelkező kisegyházak számára.)” Fazekas Csaba rámutatott arra, hogy az 1990. évi IV. törvény a vallásszabadság bővítésének irányába hatott, a „történelmi” egyházak pedig „társutasként”, de támogatták a törvény megalkotását, abban a szekuláris törvényhozó és végrehajtó hatalom kezdeményezése és befolyása volt döntő. A 2011. évi C. törvény pedig a vallásszabadság szűkítése irányába fejt ki jogi hatást. A „történelmi”, illetve politikai döntéssel közéjük beemelt privilegizált egyházak határozottan támogatták a törvény megalkotását, sőt, szempontjaik, érdekeik döntőnek bizonyultak a törvény megalkotásának és alkalmazásának folyamatában.

Köbel Szilvia Egyházak, vallásfelekezetek törvényes elismerése 1988/89-ben Magyarországon témában tartott előadást. Rámutatott arra, hogy a pártállam idején milyen bonyolult volt az egyházi elismertetés folyamata: „A vallási közösségek jogi helyzetének kérdésén keresztül érthetővé válik, hogy miért volt olyan nagy igény a rendszerváltáskor a politikai alkuk helyett a kiszámítható jogi feltételek szerint elnyerhető egyházi jogi státusra, mely politikai döntésektől független, bírósági aktussal szerezhető meg. Ez tükröződött a lelkiismereti- és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvénynek az egyházak nyilvántartásba vételére vonatkozó szabályaiban.”

Szécsi József vallásfilozófus a II. Vatikáni Zsinat Declaratio de libertate religiosa című, a vallásszabadságról szóló nyilatkozatát elemezve a következőket állapította meg: „Minden államhatalomnak a lényegéhez tartozó kötelessége, hogy az ember sérthetetlen jogait védelmezze és erősítse. A polgári hatalomnak tehát igazságos törvényekkel és más alkalmas eszközökkel vállalnia és biztosítania kell minden polgára vallásszabadságának védelmét. Ezen kívül, mivel a polgári társadalomnak joga van megvédenie magát a vallásszabadság ürügyén elkövethető visszaélésekkel szemben, e védelem biztosítása főként az államra tartozik. Ennek azonban nem önkényesen vagy valamely félnek nyújtott igazságtalan kedvezményekkel, hanem az objektív erkölcsi rendnek megfelelő jogi normák szerint kell történnie… érvényesülnie kell a társadalomban a csorbítatlan szabadság gyakorlatának, mely abban áll, hogy az embernek a szabadság maximumát biztosítják, és szabadságát csak szükség esetén és csak a szükséges mértékben korlátozzák.” A vallásfilozófus előadó rámutatott arra, hogy tarthatatlan az a tény, hogy a pártpolitika függvényében a magyar országgyűlés kétharmados arányban hozza meg a döntést arról, hogy melyik az a közösség, aki használhatja a bibliai egyház kifejezést, és melyik az a közösség, amely nem.

Szűcs Ferenc: A hatalom – keresztyén szabadság – vallásszabadság értelmezései bibliai és teológiatörténeti kontextusban címmel tartotta meg figyelemreméltó és érdekes előadását. A professzor úr igen mély bibliai, újszövetségi gyökerekre hivatkozott a szabadság és hatalom vonatkozásában, ugyanakkor a 20. század egyik legjelentősebb teológusára, Dietrich Bonhoeffer szavaira, aki vallásszabadsági kérdésben így fogalmazott: az egyház és világ között határ húzódik meg, amelyet a kívülállóknak – jelen esetben az államnak – is illik tiszteletben tartani. Amennyiben a szabadságot Bibó István nyomán úgy értelmezzük, mint „az idegen törvényszerűségektől való mentességet”, akkor az is nyilvánvaló, hogy minden szabadságjognak megvannak a maga sajátos törvényszerűségei – így a vallásszabadságnak is. A vallás lényegétől idegen törvényszerűségnek kell tekintenünk minden kényszerítést, intoleráns fundamentalizmust, amely bármely eszközt felhasznál saját térnyerése érdekében.

Rajki Zoltán előadása Szabad államban – szabad egyházak: A Magyarországi Szabadegyházak Szövetsége 1945. évi kiáltványának mai üzenete címmel hangzott el, amely a pártállami politikai manipulációkról lebbentette fel a fátylat. Az új egyházi törvénnyel kapcsolatban az egyetemi docens megjegyezte, hogy: „Kritikaként fogalmazhatjuk meg, hogy a felekezetek többsége nem kellően vonta be a rendelkezésére álló értelmiségi bázisukat a problémamegoldásba. Csupán az egyházvezetéshez közel álló értelmiségiekre próbált meg támaszkodni. Félő, hogy több felekezet esetében a gyülekezeti tagság számára sem vált közüggyé e probléma. Az Iványi Gábor által elindított aláírásgyűjtési akció lényegében sikertelen maradt. Bár mozgósította a szimpatizánsokat, de társadalmi szinten 6,1 ezer aláírás nem jelent akkora társadalmi súlyt, hogy komolyan vegyék kormányzati szinten.”

Hubai Péter arról szólt: Van-e aktualitása a politikai theológiának? „A 2011. évi C. egyházügyi törvény – miközben Preambulumában azt állítja, hogy »tiszteletben tartja, és nem változtatja meg az egyházak és vallási egyesületek vagy közösségek [...] meglévő státuszát« – nagyjából 150 egyházat és vallási közösséget, talán százezer magyar állampolgárt megfosztott szerzett jogaitól. Nem biztos, hogy ez a jogállás fogja teljes mértékben meghatározni e közösségek életének jobbra vagy rosszabbra fordulását.” Hubai Péter előadásának utolsó mondatai nagyon jól summázták a jogi és teológiai előadások üzenetét, mondanivalóját. „A politikum hatalmat akar gyakorolni a poliszban, miközben az uralkodó semmiben sem különbözik azoktól, akiken uralkodna. Ez az alattvalókban szkepszist ébreszthet a hatalom legitimitása felől, amit viszont kizárólag az a karizma legitimálhat, amit a Szentség nyújt. A szemünk előtt olvadt el Ben Ali, Mubarak vagy Khadafi hatalma; az állítólagos »társadalmi szerződés« nem mentette meg őket – hiszen nem is szerződtek ők (sem) senkivel. A politikum támasza az erő lehetne, de nincs olyan erő, ami egyszer el ne fogyna. Nincs tartós politikai legitimitás a Szentség legitimációja nélkül.”

Jelen ismertetésünket 2011. december 19-én zártuk le. E pillanatban csak az tudható, hogy a 2011. évi C. törvény körüli bizonytalanság és feszültség egyre nő. Az Alkotmánybíróság néhány perccel ezelőtt kihelyezte a honlapjára, hogy ezt a törvényt alkotmányellenesnek találta, és kasszációs jogával megszüntette. Az országgyűlésben Lázár János bejelentette (nem a felelős államtitkár!), hogy ugyanezen törvényt változatlan formában még ebben az évben benyújtják a törvényhozás számára, és jóváhagyás után, 2011. december 31-én lesz egyházi törvénye az országnak.[1]

Mire a Tisztelt Olvasó kezébe jut e vallásszabadsággal kapcsolatos cikk, elképzelhető, hogy bizonyos – talán politikai – szempontból idejétmúlttá válik. Viszont aktualitása jogi és teológiai perspektíva oldaláról semmiképp sem vész el, mivel a konferencián megfogalmazott gondolatok és alapelvek érvényessége fennáll. A kisegyházak visszavonulhatnak illegalitásba, hiszen van idejük kivárni a változást, amíg egyházi státuszuk használatának jogát visszakapják. Az esetleges illegalitás nem gyengíteni fogja ezeket a közösségeket, hanem megerősödnek, és küldetésük bibliai alapelveit újrafogalmazzák az erkölcsileg és gazdaságilag krízisben lévő társadalmunk számára. Az el nem ismert egyházaknak van idejük várni…

(Tokics Imre)

 

 

a cikk elejére,

 

a vissza a tartalomjegyzékhez,

 



[1] A „lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” szóló 2011. évi CCVI. törvényt az országgyűlés 2011. december 30-án fogadta el. Bár kisebb módosításokat eszközöltek a korábbiakhoz képest, a 14 egyház minősítése, valamint az elismertetés rendje (alapvetően) nem változott. (A Szerk.)