12. évfolyam 2.
szám |
Tamási Zsolt: Erdélyi katolikus rítusok autonómiája 1848-ban |
Az erdélyi katolicizmus a 19. század közepén, az
1848/49-es forradalom és szabadságharc ideje alatt három rítusban volt jelen
Erdélyben. A római katolikus egyház mellett ott találjuk a számbelileg is
jelentős görög katolikus egyházat, illetve az örmény katolikusságot. A
forradalmi események során általánosítva azt mondhatjuk, hogy az
örmény-katolikus örmény-magyarok és a római katolikus magyarok a forradalom
támogatói, míg a görög katolikus románság az ellenforradalom szolgálatába
sodródott. A forradalmi eseményekben való részvételt önmagában is fontos lenne
bemutatni, jelen tanulmány inkább arra keres választ, hogy a katolikus rítusok
hogyan és miért határozták meg a követőik identitását, a nemzeti ébredésben
miért erősödhet a katolicizmus által a magyarok és a románok nemzeti öntudata,
illetve, hogy miért járul hozzá ugyanez a tényező az örmények asszimilációjának
felgyorsulásához. Az egyházi autonómia lehetőségét a római katolikus egyház
számára a belső reform, a görög katolikusok részére az önálló érsekség
létesítése jelenthette, míg az örmények egyházilag a latinizálódás, nemzetileg
a magyarosodás útját látták célravezetőnek ebben a történelmi kontextusban.
Egyúttal az önálló egyházszervezet örmény részről történő mellőzésén és a görög
katolikus részről történő fejlesztésén keresztül az identitástudat intenzitása
jól lemérhető. A
görög katolikusok érsekséget kérő terve a kiéleződő nemzeti konfliktusban az
egyházi (magyar és világegyházi) vezetés mellett a forradalmi kormány
érdeklődésére is számot tarthatott, miközben az osztrák ellenforradalmi terv
igyekezett az örmény katolikusok asszimilálódását megállítani, s visszaállítani
az örmény katolikus püspökséget. A görög katolikusok és az örmény katolikusok
esetében egyaránt meghatározó szerepet töltött be Róma szándéka. Az uniós,
keleti rítusú katolikusok egyházi önrendelkezésének erősítése jelzésértékű
lehetett nem csak az erdélyi ortodoxok, hanem a keleti ortodoxia felé is: Róma
támogatja a saját rítusát megőrző, de Rómával egyesült közösségek szerves
fejlődését. Ezért Róma elutasítja ezeknek a rítusoknak a latinizálását,
asszimilálódását, s ebben Bécs partnere volt a pápaságnak. A magyar kormány
viszont üdvözölte az önkéntes asszimilációt, amely az örményeknél jelentkezett,
miközben a románok felé azáltal tudott nyitni, hogy egyházi nagyobb
önrendelkezésüket támogatni próbálta A tanulmány során ezért előbb
utalásszerűen vázoljuk az erdélyi római katolikus egyház helyzetét, majd
részletesebben megvizsgáljuk az örmény és a görög katolikus rítusok
egyházszervezetének helyzetét, változásait a forradalom előtt, s a forradalom
alatti lehetőségek bemutatásával. A magyar, római katolikus egyházon
belül a forradalmi változás nagy belső mozgást indít meg, amely elsősorban az
egyházon belül jelentkező erőteljes reformmozgalomban, a későbbiekben a
forradalmi kormány támogatásában és a szabadságharc eseményeiben való
szerepbetöltésben konkretizálódik. Az egyházon belüli reformmozgalom a magyar
püspöki kar által szorgalmazott nemzeti zsinathoz és a magyarországi, s így az
erdélyi egyházmegyében is jelentkező alsópapsági tervekhez kötődik. A két
reformelképzelés egymással párhuzamos, s egybeeső is. Mindkét elképzelés
alapvetően azt feltételezte, hogy sor kell kerüljön úgy a nemzeti, mint az ezt
megelőző vagy követő egyházmegyei zsinatokra, amelyek döntéseinek életbe
léptetése garantálhatta a reformok sikerét. A felsőpapság számára ez azért volt
fontos, mert a zsinati munkálatok segítségével mederbe tudták/remélték tartani
az egyházon belüli megújulás folyamatát, miközben az alsópapság is tudatában
volt, hogy terveinek törvényes hátteret csak a zsinati jóváhagyás adhat.
Ezeknek a körülményeknek a következtében 1848 tavaszán az espereskerületek
papsága hosszas jegyzőkönyvekben részletezi javaslatait, megfogalmazva
észrevételeit a püspöki kar által tárgyalásra javasolt zsinati pontok kapcsán
és a saját lelkipásztori tapasztalatain alapuló kérdésekben is. A javaslatok
összegzése után a kolozsvári egyházmegyei zsinaton, illetve az azt megelőző
vegyes Státusgyűlésen elvi és jogerős döntéseket fogalmaznak meg, amelyek közül
az ezeken a fórumokon szabályozható kérdésekben a püspök a későbbiekben a
gyakorlatban is alkalmazza a határozatokat. A forradalmi események hatására a
római katolikus klérus nemzeti érzelmeinek ad hangot már a forradalom kezdetén,
amikor a kokárda mintájára a Székelyföldön nemzeti színű kollárét visel.[1] A
püspöki utasításoknak megfelelően jó papként és jó polgárként a forradalmi
kormányt támogatva nyílt antidinasztikus propagandát nem fejt ki, viszont
amikor az őszi ellenforradalmi események kezdetüket veszik, a szabadságharc
szolgálatába állnak. Nemzetőrként, honvédként, tábori lelkészként, vagy csak a
szószékről, de mindenképp a törvényesen elnyert szabadság támogatóivá vált a
római katolikus klérus nagy része. A nyílt szakítást követő magatartásukat
lemérhetjük abból, hogy mennyien lettek a megtorlás áldozataivá a forradalom és
a szabadságharc leverése után. A fenti magatartás ebben a
formában az örmény katolikus klérust ugyanúgy jellemezte, eltérően a görög
katolikus klérussal szemben. A helyzet azért is sajátos, mert mindkét rítus
Bécs támogatásával, nagyjából egy időben, azonos okok miatt, s szinte azonos
forgatókönyv szerint alakult meg Erdélyben, viszont a 18. században, s sokkal
hangsúlyosabban a 19. század során mégis más utat járnak be. Ezt a másságot két
területen keresztül próbáljuk meg egy időben érzékeltetni: az egyik az egyházi
jogállás (önálló püspökség léte, illetve Róma és a magyar római katolikus
felsőklérus hozzáállása), a másik pedig a társadalmi helyzethez is kötődő nemzettudat
alakulása. Amikor 1699-ben a Habsburg monarchia bekebelezte
Erdélyt, megerősítette azt a rendet, azokat a társadalmi kiváltságokat és
kirekesztéseket, melyek gyökerei a 15. századba nyúltak vissza. A három rend és
a négy bevett vallás rendszerében a román és örmény közösség és azok ortodox
egyháza a kirekesztettség állapotában volt. A felvilágosodás filozófiájának
hatása és a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusa azonban módosította a
nemzeti közösségek közötti erőviszonyokat. Az uralomváltás 1686 és 1699
közötti időszakában, a törökellenes háború során Erdély helyzete gyökeresen megváltozott.
1690–1691-ben a Habsburg császár, I. Lipót híres okiratával, a Diploma
Leopoldinummal szabályozta Erdély közjogi viszonyait. A Diploma Leopoldinumot
1691-ben a rendek is elfogadták, s ez másfél évszázadra az osztrák császári
dinasztiához kötötte Erdélyt. A katolikus térnyerés legfontosabb dokumentumai
azok az általában uralkodói oklevelek, diplomák formájában kiadott iratok
voltak, amelyeket a kortársak külön-külön is Diploma Leopoldinumként
emlegettek. Közkeletű elnevezéseiken ezek a következők voltak: az 1693. április
9-i vallásügyi pótdiploma;[2]
az 1693. május 14-i Alvincziana Resolutio (Alvinczi-féle döntés);[3] az
1699. február 16-i első uniós diploma; az 1699. szeptember 5-i katolikus
pótdiploma[4]
és az 1701. március 19-i második uniós diploma. Ebben a korszakban az erdélyi
római katolikus egyház igyekszik a kálvinizmus térnyerését lassítani, híveket
szerezni. Erre a legjobb lehetőség az volt, hogy asszimiláljon más erdélyi
nemzeteket. A két lehetséges célpont a románok és az örmények voltak. A vallási
egyesülés fejében az egyházi vezetőknek gazdasági, társadalmi és politikai
előnyöket ígértek. A görög katolikus egyház
megszervezésében az unió kezdeményezését a kortársak Baranyi Pál László
jezsuita atyának tulajdonították.[5]
Baranyi megnyerte tervének Kollonich Lipót esztergomi bíboros-érseket, s ezáltal
a bécsi kormány támogatását is. Négyévi belső tárgyalások után meggyőzte Teofil
görögkeleti, ortodox metropolitát az unió szükségességéről, és rávette, hogy az
uniótárgyalások ügyében 1697 februárjában hívja össze az úgynevezett „kis
zsinatot”, amelyen feltételek mellett deklarálták az uniót. Az 1439-es firenzei
uniós zsinatnak megfelelően elfogadták a pápa joghatóságát, a „Filioque”-t, az
áldozáshoz a kovásztalan kenyér elégségességét és a tisztítótűz létét.
Ugyanakkor azt is megfogalmazták, hogy ragaszkodnak a rítusukhoz, egyházuk
belső szervezetéhez és fegyelméhez. A naptárra vonatkozólag kimondták, hogy ők
is a Julián-naptárt fogják használni addig, amíg az ortodox egyház is azt
tekinti érvényesnek. Ennek fejében elvárták, hogy papjaik a bevett
vallásfelekezetek papságának jogait élvezzék, a papjaik püspökeiktől és ne a
világiaktól függjenek; s az egyesült egyház hívei a római katolikus egyház
híveivel azonos jogokat élvezzenek.[6]
Nyilatkozatukat Baranyi Pál jezsuita atya felterjesztette – Kollonich útján –
I. Lipót császárhoz. A császári diploma megérkezése előtt Teofil püspök
1697-ben meghalt, de a következő évben Dositei jeruzsálemi pátriárka
felszentelte püspöknek az Athanáz nevet felvevő Popa Anghelt. 1698. április
14-én I. Lipót császár – a pápa nevében is – kibocsátotta a gyulafehérvári
unióval kapcsolatos első dekrétumát. Az unió mellett magát elkötelező Athanáz
1698 októberében összehívta a gyulafehérvári zsinatot, melyen a „románok egyfelől vallásilag egyesültek a
római egyházzal, de másrészt biztosították egyházuknak román jellegét,
püspökválasztási jogukat, függetlenségüket minden más hazai egyháztól, egyházi
szertartásaikat, szervezetüket és fegyelmüket”.[7]
I. Lipót 1699. február 16-án kiadta ünnepélyes diplomáját, melyben tudomásul
vette és ünnepélyesen helybenhagyta az Athanáz püspök által 1698 októberében
tartott zsinat, illetve manifesztum állásfoglalását, továbbá az erdélyi görög
vallású románoknak a katolikus egyházzal való unióját.[8] Az unió lehetővé tette az erdélyi
románságnak a nemzeti emancipációt Bécs támogatásával. A nemzettudat fejlődése
hosszú utat járt be 1848-ig. A 18. század közepéig,
amikor a modern értelemben vett nemzeti tudat kezd kialakulni, a román lakosság
vallási terminusokban gondolkozott, ezek alapján döntött minden új helyzetben.
A hovatartozás mércéje még nem az azonos etnikai, hanem a vallási tudat. Akkor
még szinonim fogalom az „ortodox” és a „nemzet”.[9]
A román öntudatban egyelőre az egyház és a vallás fontosabb szerepet kapott,
mint az etnikai azonosság. A görög katolikus egyház létrejötte a nép vallási
gondolkodását nem érintette túl erősen, hiszen az egyesülés előkészítése során
a jezsuiták elsősorban a klerikusok megnyerésén fáradoztak, akik majd a maguk
során a szélesebb néptömeget voltak hivatva az egyesülés eszméjének előnyeiről
meggyőzni. E klerikus elit lehetőséget kapott felsőbb szintű tanulmányok
végzésére, amely során a nemzeti fejlődés „laikus dogmáját” fogalmazzák meg. Ez
jelentős változást jelentett: ettől kezdve nem egyértelműen szinonim az
„ortodox” és a „román nemzet”. Természetesen nem ment ez annyira simán, de az
ortodox próbálkozás, amely a szláv ortodoxiától várt segítséget, szintén
hozzájárult a nemzet és az ortodoxia fogalmának elválásához. A nép számára
annyira meghatározó volt a felekezet, hogy az ortodox román paraszt könnyebben
vállalt szolidaritást a szintén ortodox szerb paraszttal, mint a görög
katolikus románnal. Visarion és Sofronie mozgalmai, amelyek az ortodoxiához
való visszatérést szorgalmazták, ugyan felismerték az etnikai azonosságot a
románságban, de a hovatartozás mércéje náluk is még a vallás, a felekezet volt.
A nemzetet csak vallásos szempont szerint tudták tekinteni. Valóban, a 18. századi román falvakban a nemzeti tudat csak vallásos tudatként jelent meg. A veszélyérzetet csak a rituális változások tudták felébreszteni a falu közösségében. Természetesen nem teológiai elvekről van itt szó, hanem a hagyományokhoz való ragaszkodásról (a vallásosság külső formáihoz, rítusokhoz való ragaszkodásról). Számukra a legfontosabb aspektust a vallási hiedelmek jelentették, nincs jelen ideológiai elvként az etnikai-nemzeti sors.[10] Ezzel szemben a görög katolikusok ötvözték a vallási és etnikai tudatot, kiemelve, hogy Erdélyben igazán román nemzeti intézmény csak a Rómával egyesült görög katolikus egyház. Ugyanis itt a románság önmagában már különálló entitást jelentett, amely etnikailag elkülönült Erdély más népeitől, ugyanakkor különálló vallásilag is az ortodox szomszédaitól. Így nézve az egyház és vallás kategorikusan alárendelődött a nemzetiségi nacionalizmusnak. Vallás és nemzet egységéről beszélve Petru Maior elsősorban azt emelte ki, hogy eltérően az oroszoktól, szerbektől, görögöktől, a románoknál a liturgia anyanyelvű.[11] Az eszmei vezetők úgy látják, az egyház a román nép megmaradásának mentsvára,[12] de ugyanakkor azt is nagyon jól érzékelték, hogy a papokból és általában az egyházból hiányzott a nemzeti célért való elkötelezett tenni akarás. Egyelőre valóban nagyon ambivalens módon jelentkezett az egyház és nemzet kapcsolatának értelmezése. Az egyház és nemzet közt szinte egyidejűleg tesznek is különbséget, meg nem is. Simion Bărnuţiu például elítélte azt, aki azt állítaná, hogy egy dolog a nemzet, és egy egészen más dolog a vallás,[13] ugyanakkor azonban azt is igyekezett sugallni, hogy mindenki román marad, még az is, aki más felekezetbe lép be.[14] Ugyanez az ambivalencia jelentkezett akkor is, amikor a nemzet történelme iránti érdeklődés kérdését nézzük meg. Az ortodoxokat nem is érdekelte a történelem, a múlt. Ennek ugyanis az örök üdvösség szempontjából nem volt s nem is lehetett jelentősége. A görög katolikusok, pontosabban az Erdélyi Triász, a felvilágosodás jegyében nagyon keményen dolgoztak a nemzeti tudat erősítésén. Továbbra is hangoztatva a Rómával való unió fontosságát, kiemelték a románság római eredetét, ami mindaddig a románok számára közömbös volt. Ilyen formában a történelmi jog hangoztatását kezdték el, a kontinuitás elve alapján. Mindez az új román nemzetkép kialakításához vezetett, elsősorban herderi mintát követve. Itt ugyanis a 19. századi nemzetkép iránti érdeklődés Herder hatása alatt állva, a „nemzeti lélek” keresésében csapódott le.[15] Az egyéni jogok helyett a nemzeti közösségi jogok biztosítására törekedtek már az eszmei vezetők, s ez alapozza meg ideológiailag ellenreakciójukat a magyar liberalizmussal szemben.[16] Az átmenethez nagymértékben hozzájárult, hogy a laikus értelmiség átvette az egyházi értelmiség helyét, s diskurzusába a hátrányos helyzetben levő társadalmi rétegeket is beemelte.[17] Amikor 1848-ban érzékelték, hogy a régi rend összedőlt, az egyéni jogok mellett a képviseleti intézményekben látták a politikai autonómia lehetőségét.[18] A rendiség korában is a politikai jogokért harcoltak, akkor azonban e jogokkal csak, mint elismert negyedik rend élhettek volna. A forradalmi polgári átalakulás után a politikai jogok gyakorlásához már nem lett volna szükség a rendiségre. A forradalom az áhított politikai jogok gyakorlásának lehetőségét hozta meg mindenkinek, így a románságnak is.[19] Mivel azonban nem került sor a teljes társadalmi átalakulásra, ez még inkább megalapozhatta a románság igényét, hogy negyedik nemzetként ismerjék el őket Erdélyben. A magyarok hajlandóak lettek volna kulturális, egyházi autonómia megadására, de arra nem, hogy külön nemzetként ismerjék el a románokat. A külön nemzet alatt a magyarok külön kormányt és autonómiát értettek, vagyis a nemzetet politikailag értelmezték.[20] A nemzetiségek viszont a nemzet kifejezés alatt kultúrnemzetet értettek (Ilyen szempontból a román, illetve örmény nemzetfogalom hasonló karakterű.). Ez a megnemértés derült ki abból, ahogy a magyar fél többször is megfogalmazta: nem érti, hogy mi az a szabadság, amit a nemzetiségek kérnek, mi az, ami még hiányzik.[21] A magyarok ugyanis nem, vagy csak nehezen és későn ismerték fel azt, hogy a szomszéd nemzetek ugyanazt akarják a maguk számára elérni, amit ők – a magyarok – úgy látszott, hogy megszereztek. Ha érzékelték is, nem volt szándékukban e követeléseknek eleget tenni.[22] Kelet-Európában a politikai határok nem estek egybe az etnikai határokkal. Az etnikumok keverten éltek, szétszórtan, ugyanakkor társadalmi helyzetük folytán is sajátos képet mutattak. Egy-egy társadalmi rétegen belül is megtalálhatóak a különböző nemzetiségek, de a felsőbb rétegek túlnyomó része magyar, s a más nemzetiségek inkább az alsóbb rétegekben voltak reprezentálva. Ilyen szempontból egymás fölé rétegződtek az etnikumok. A nemzeti autonómiát önmagában e kétszeresen kevert módón való elhelyezkedés miatt nehezen lehetett volna kivitelezni.[23] A nemesek féltek átadni a részterületek igazgatását a nemzetiségeknek.[24] A magyarok nem tudták a nemzetállam kereteibe a nemzetiségek kollektív egyéniségét megnyugtatóan beilleszteni, a románok viszont rendi gyökerű nemzetfogalmuknak a polgári állameszmével való egyeztetésre nem találtak utat.[25] A márciusi ifjak a nemzetiségi jogok szélesítésében a polgári átalakulás veszélyeztetését látták, így ők se támogatták.[26] A magyar politikusok gondolatmenetében az volt a téves pont, hogy azt hitték: a nemzetiségi kérdés önmagától megoldódik, ha az elnyomott nemzetiségi tömegek megkapják a polgári szabadságjogokat.[27] A nemzetiségeket befogadó elméletnek megfelelően ugyanis arra alapoztak, hogy az egyenlő jogok révén egy természetes asszimilálódásra fog majd sor kerülni.[28] A liberális politikusokat még csak nem is foglalkoztatta a gondolat, hogy a nem magyarokat külön nemzetiségi jogokkal kellene felruházni (A 48-as törvények a társadalmi egyenlőség jogi alapját teremtették meg a nemzetiségek számára is). Az se elhanyagolható szempont, hogy a térségben két eltérő nacionalista modell hatott. Az egyik modell befogadó jellegű, liberális. Ennek példája Franciaország, ahol mindenki francia, aki ott él. A másik modell kizáró, konzervatív. Ennél a hangsúly az etnikumon van, nem az államon. Ugyanakkor a román nemzeti mozgalmon belül is megfigyelhető egy polarizálódás. A népi nacionalizmus konzerválni akarta értékeit, ezért defenzív jellegű. Az értelmiség nacionalizmusa azonban már ennél jóval tovább ment, politikai kérdéssé tették a nemzeti kérdést.[29] A szabadságharc első vívmányai után a román értelmiség hajlandó lett volna követni a magyar radikális forradalmárok jelszavait, beleértve Erdély unióját is Magyarországgal. A számukra addig csak remélt vívmányok megszülettek. Felszabadult a jobbágyság, s a román nép többségének ezzel máris ütött a szabadság órája. A románok politikai jogai is elismerést nyertek, egyenlő polgároknak számíthattak. Simion Bărnuţiu kivételével a márciusi román állásfoglalás, még ha feltételekkel is, de elfogadta az uniót. Egyetlen kikötés csak az volt a részükről, hogy elismerést nyerjen minden szinten a románságnak mint nemzetnek a joga. [30] Ugyanis az erdélyi románokat nem elégíthették ki a kétségkívül demokratikus és jogkiterjesztő 1848-as magyar törvények, mert azok a román közösség szempontjából nem jelentettek minőségi változást. Személyenként a román nemest eddig is megillették a nemesek kiváltságai, a királyföldi románoknak is megvoltak a jogaik. A nemzeti ébredés jegyében nagyobb
önállóságra törekedtek egyházi vonalon is a görög katolikus románok, akik a
román nemzeti mozgalom további irányítását is igyekeztek ezáltal biztosítani a
maguk számára. Ilyen szempontból jelentős az az 1848-ban megfogalmazott terv,
mely szerint kérték az erdélyi/fogarasi görög katolikus érsekség felállítását.
A terv kulcsfontosságú volt azért is, mert az erdélyi görög katolikus románság
egyházi önrendelkezésének ilyen formájú bővítése nem csak az erdélyi ortodox
románság, hanem a keleti ortodoxia számára is jelzésértékű lehetett: Róma
támogatta a saját rítusát megőrző közösségek szerves fejlődését. A görög
katolikus egyházi vezetőség, az esztergomi prímási és a Vallás- és
Közoktatásügyi Minisztérium közti levélváltások sora egyaránt tanúsítja, hogy
ennek jelentőségét minden döntéshozásra jogosított fórumon felmérték.
Ugyanakkor a korabeli viszonyokat ismerő, s hatásukat mérlegelő felelős
klerikusok is belátták, hogy a nemzetiségi ébredés korában a kérdés rendezése
egyaránt fontos a magyar forradalmi kormány, a magyar római katolikus egyház és
az erdélyi lakosok számára. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy maga Hám
János, kinevezett esztergomi érsek és magyar hercegprímás – miközben a pápai
megerősítés hiányában ilyen jellegű joghatóságát a forradalom ideje alatt ugyan
nem gyakorolta – a görög katolikus érsekség kérdésében állást foglalt. Az
esztergomi érseki levéltár korabeli forradalmi dokumentumainak jelentős része
éppen ezzel a kérdéskörrel kapcsolatos. A kérdés napirendre kerülése
Erdélynek Magyarországgal történő uniójával kapcsolatosan a limitróf zónában
található egyházmegyei területi átrendeződésekhez köthető. A kérdés árnyaltabb
megközelítése miatt szükséges utalni arra, hogy hasonló, egyházmegyék határát
változtató szándékok más egyházmegyék esetében is jelentkeztek. A folyamat
párhuzamba állítható a Muraköz hovatartozásával kapcsolatos problémával. Muraköznek
a zágrábi püspökségtől a szombathelyihez való átcsatolása még a reformkorban
magyar részről megfogalmazódott óhajnak számított. 1848-ban az osztrák-magyar,
illetve horvát-magyar konfliktusok miatt újra terítékre kerülő kérdés kapcsán a
magyar részről megbízott Scitovszky János pécsi püspök illetve Haulik György
zágrábi püspök levelei azt tanúsítják, hogy az egyébként pusztán egyházi
joghatósági probléma tényleges megoldása az aktuális katonai és politikai
helyzet függvénye lett.[31]
A politikai helyzet hatása az egyházi adminisztrációra hasonló módon
jelentkezett Zaránd vármegye visszakapcsolásakor is. Zaránd vármegye plébániái
közlekedés szempontjából racionálisabban lettek volna megközelíthetőek, ha néhány
közülük más egyházmegyéhez került volna. Ádám Ágoston nagyhalmágyi római
katolikus plébános 1848. augusztus 21-én folyamodó levelet írt a vallás- és
közoktatásügyi miniszternek, melyben maga és személyzete kellő ellátását
igyekszik biztosítani. Kérelmező levelét azért intézi a minisztériumhoz, mert
Zaránd vármegye Magyarországhoz május 13-án történt visszakapcsolásakor ilyen
tanácsot kapott Beöthy Ödön királyi biztos és Bihar megyei főispántól. E
terület egyházi igazgatása az erdélyi egyházmegyéhez tartozott, viszont a
visszakapcsolás után, tekintve, hogy ekkor még Erdély uniója nem valósult meg,
felvetődött a lehetősége, hogy a térség egyházi közigazgatási szempontból a
csanádi vagy a váradi egyházmegye hatásköre alá kerüljön. Az első jelentést a
térség problémájával kapcsolatosan a kiküldött királyi bizottság tette, a
belügyminiszternek küldve el azt.[32]
Maguk a római katolikus egyházmegyék igyekeztek egymással egyeztetni a kérdéses
terület egyházkormányzati ügyében. A csanádi egyházmegye 1848. augusztus 3-i
keltezéssel, javaslattal fordult Kovács Miklós erdélyi püspökhöz, s a
minisztérium javaslatát követve felsorolta, hogy mely plébániák kerülnének
átcsatolásra a csanádi egyházmegyébe. „Jegyzőkönyveink szerint a fent érintett jelentésben előforduló
Kőrösbányai plébánia 1782 évig megyénkhez tartozott, még az 1784 évi megyei
névkönyv ezen plébániát s a nagyhalmágyi helybeli káplányságot mint megyénk
alkat részeit említi, az átmegyesítést pedig csak 1786 évi augusztus 31 7526/E
267 Szám alatt az Erdélyi kormányszék útján kiadott s ide //: alatt rekesztett
királyi rendelmény eszközlötte azon sokféle nehézségek tekintetéből, melyekre
mind a helybeli távolság, mind a Magyarországon kívüli törvényszékekkel, s
erdélyi közhatóságokkali ezen lelkészség miatti levelezések okoztak a Csanádi
püspökségnek, – maga a bekebelezés és átadás 1787 évben az akkori erdélyi
megyés püspöknek innét írt, s ///: alatt másolatban olvasható levél által, s
azon kikötés mellett történt meg, hogy ezen helyekre, tulajdonkép csak
Kőrösbányára nézve – mert Nagy Halmágy úgy tekintetett mint annak fiók helysége
– a Csanádi püspöknek eredetileg saját hatósága csak ideiglen, míg az apostoli
Sz[ent] Szék jóváhagyása hozzá nem járul, engedett át az Erdélyi püspöki
széknek […] Ezen kívül /: alatti jelentésben még a Boiczai lelkészség is mint
szinte Zarándba fekvő, s megyénkhez kapcsolandó említtetik, azonban miután ezen
plébánia sem az 1784 évi névkönyvünkben nem említtetik, sem annak
jegyzőkönyveiben s levelezési naplóinkban sehol nyoma nem találtatik, méltán
következtethetjük: hogy az kezdettől fogva mindég az Erdélyi püspöki megyéhez
tartozott, s ehhez a Csanádinak semmi köze, vagy igénye nincsen”.[33] E helyzetkép bemutatása után megfogalmazzák javaslatukat
is. A javaslat alapgondolata, hogy „a helybeli fekvést, a püspöki Székkeli közlekedést tekintve alkalmatosabban
gyakorolhatja a Zaránd vármegyei katholikusok feletti püspöki hatóságot az
Erdélyi, mint a Csanádi püspök”. Kitérnek arra is, hogy az esperesi kerületek
létrehozásában is az erdélyi római katolikus, bányavidéki esperesi kerülethez
való tartozása az érintett plébániáknak azért is előnyös, mert a csanádi
egyházmegyének e térséghez legközelebb eső plébániája is, a „M[onyoszai,] melytől körül belül három posta
állomásra” esnek az eddig erdélyi egyházmegyéhez tartozó plébániák. Arra
is utalnak, hogy tekintve Erdély uniójának közelségére, semmi komoly indok nem
támasztja alá az egyházmegye területi átrendezését. A felsorolt érvek és
javaslatok végső kicsengését az átirat záró soraiban foglalják össze: „Minthogy tehát közkormányzati tekintetből a kérdéses plébániáknak
visszakapcsolását mi sem igényli, egyházkormányzati tekintetből pedig azoknak
az erdélyi megye melletti meghagyatását a fellyebb kitett körülmények
szükségessé teszik, véleményünk oda terjed, hogy az 1787 évben ideiglenesen
történt átmegyesítés jövőre ne csak fenntartassék, hanem pápai jóváhagyás
kikérése, s megszerzése által szentesíttessék is, szintúgy mint 1775 évben az
Esztergomi, Nyitrai, Egri, Pécsi, Csanádi, Veszprémi, Győri s többi megyékben
történt határbéli változások pápai bulla által törvényesítettek.” Kovács Miklós püspök a csanádi javaslatot elfogadta, s
ennek szellemében fogalmazta meg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz
kelt felterjesztését, amely engedélyezte is az érintett plébániáknak a Kovács
Miklós erdélyi római katolikus püspök joghatósága alatti maradását. Miközben a római katolikus
egyházmegye esetében az adminisztrálás gondjait megoldották, a görög
katolikusok számára egyházkormányzati gondot s egyben a nemzeti törekvéseket is
támogató lehetőséget jelentette a térség hovatartozásának rendezése. Erdélyi
Vazul váradi görög katolikus püspöknek a Vallás- és Közoktatásügyi
Minisztériumhoz írt beadványában[34]
azt fejtegeti, hogy a Zaránd megyei plébániáknak inkább hozzanak létre
Nagybánya központtal egy új püspökséget, amelyhez csatolni lehetne a munkácsi
püspökség „oláh ajkú” plébániáit, ezek a munkácsi románok úgyis már 1802-ben
kértek oláh püspököt. „És hogy valamint a Nagy Bányai
Püspökség fel állítassék úgy a Fogarasi Püspöki Szék Érseki fensöbségre
emeltessék,[35]
a hazának szintúgy mint az egyháznak érdekei annyira sürgetik, hogy ezt pillanatig
sem lehet halasztani; mert arról van szó, hogy három millió Román ajkú népet
szorosabb kaptsolással hozzánk kössük e, vagy azt elbocsássuk? A Szabadságnak felderült
nagy napja Hazánkba a különféle Nemzetiségeket életre riasztotta. Nemzetiségi
egyesülés eszméi forongnak, fel fogva minden ajkú nép, hogy egyesülnie kell,
hogy létezni meg ne szűnjön, és a Román népnek egyesülése meg fog történni,
tsak az a kérdés, hogyan? A Római széktőli elszakadás által? És akkor az orientális
népek nagy családjához fog tartozni azokkal érdekben egyesülhetni, melyek a
magyar és többi nyugati civilisált népek érdekeivel ellentétben állanak; vagy
pedig a Római Székkeli egyesülés által, és így a Román és Magyar két hű
Testvéreknek frigyes öszve tartásában egymásnak fönnmaradása biztosítására? E
kettő közt most és jókor válasszon a magyar kormány, és ha ez utóbbit találja
üdvösebbnek, sőt egyedül üdvösnek, ne késedelmezzen azt tenni élelmezzen azt
tenni a mi czélhoz vezett, akkor mikor még valamit meg menteni lehet; haladék
nélkül tehát a Románoknak görög Katolikus Metropolita Nagy Bányai és még Lugosi
Bánáti Püspök is eszközöltessék, mert igaza van Leményi János Püspök Úrnak
midőn a Ministeriumnak fölterjesztett nyilatkozatában azt mondja: Hogy ez a
Hazára nézve üdvös hatással lesz, tsak így remélhetvén a magyarokkali egyes
erőt biztosan elérhetni, valamint ellenben, ha nem egyesülteknek a
Karloviczitől elválva Metropolita az előtt adatnék mielőtt az egyesültek
kezdettől fogva el vesztett Metropolitai főnökség vissza nyerésével meg
vigasztaltatnának képtelen káros, sőt gyászos következéseket vonhatna maga
után. Hogy a Fogarasi Püspöki Szék Érseki hatóságra fölemeltessék erre tsak az
szükséges, hogy a Magyar országi Püspöki Kar, mely folyó Évi September 24-én
Esztergomba zsinatra öszve gyülekezend a Ministerium által is föl híva az eránt
folyamodással járuljon a Romai Apostoli Szent Széknél közben vetésével. A Nagy
Bányai és Lugosi újonnan fel állítandó Püspökségek canonisatioja pedig ugyan
azon módon a Római Szent Széktől csak úgy kérhető, hogy ha először a Fogarasi
és Munkácsi Püspökök azon Plebániákról, melyek részére állíttatna föl a Nagy
Bányai Püspökség, le mondanának, és ezen le mondásokat ünnepélyesen be
mutatják; részemről a Bánáti Parochiákról, hogy a Lugosi Püspökség föl
állítassék, szívesen le mondok.” A beadványok hatására Eötvös
József kérte is Hám Jánostól, hogy a kérdést érdemben tárgyalják a tervezett
nemzeti zsinaton. Levelében[36]
a következőket írja: „Annak, hogy a vallás oktatás
melyben minden alkotmány a rendnek egyik legfőbb biztosítékát találja a román
ajkú katolikus honpolgárok között mentől czélszerűbben rendeztessék el nem csak
a katolikus egyháznak magának a magyar alkotmány s nemzetiségek érdekében szükséges
immár beállván szíves méltánylattal vettem a Munkácsi görög szentszék, úgy a
N[agy] Váradi és Fogarasi g[örög] e[gyesült] püspökök által hozzám intézett s
az első által ugyan Munkácson, de a két utóbbi által helyesebben Balásfalván
leendő görög katolikus érsekség, úgy N[agy] Bányán egy új szinte görög
katolikus püspökség felállítását szorgalmazó három rendű felterjesztményeket –
s valamint részemről eme felállíttatni szorgalmazott egyházi méltóságok
alapítását az összes álladalomra nézve egyedül üdvös eredményeknek ítélvén e
három rendű felterjesztvényben előhozott alapos indokokkal igen is méltánylani
tudom – úgy azokat Herczegségednek azon meggyőződés szülő reményem kifejezése
mellett küldöm át, miszerint Herczegséged a legközelebb tartandó zsinatban ez
ügyet az összes püspöki kar elébe terjesztve, felkarolandja az alkalmat,
mellyel ez üdvös czél elérése legbiztosabban eszközölhető lészen. Fölkérvén
egyúttal Herczegségedet, mi szerint mellőzve ez alkalommal a Lugosi püspökség
felállítása körüli kérést, egyedül a Balásfalvi érsekség és N[agy] Bányai
püspökség alapítására vonatkozva e kettőnek mi módóni ellátásukról s a
felállítandó érsekségnek a magyar katolikus egyház körében leendő
jogviszonyáról véleményes javallatát nékem fel mutatni szíveskedjék.” A görög katolikus egyház
önállóságának erősítésére az elmaradt nemzeti zsinat miatt nem kerülhetett sor,
ami az erdélyi román görög katolikusok[37]
esetében az ellenforradalom szolgálatába való sodródásban játszott szerepet. Az
elmaradt nemzeti zsinaton érdemben tehát a görög katolikus kérdést sem
tárgyalni, sem megoldani nem lehetett. A nemzeti zsinat tervezett tárgyalási
pontjai közt eredetileg a kérdés nem is szerepelt. Mégsem állítható, hogy annak
keretében erre a kérdésre nem is tértek volna ki. A nemzeti zsinatot megelőzően
ugyanis az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegye esetében is a tervezett pontokon
kívül újabbak javaslására is sor került. Sajátos módon a görög katolikus
kérdésben is. Az erdélyi egyházmegyei zsinatot előkészítő kerületi
tanácskozások után Kovács Antal brassói plébános jól érzékelve a nemzetiségi
feszültségek súlyát, e szempont figyelembe vételét ajánlja egyházi
elöljárójának, Kovács Miklós püspöknek: „Elleneink lefegyverzésére méltóztassék Excellentiád az Erdélyi Görög
egyesült hitű oláhokat szent érdekünkbe felvenni, s velek kezet fogva
munkálkodni a szent ügy kivívásában. Ötszázezer lélek nem megvetendő szám, s ma
holnap hatalmas tényezővé fog változni, miután a jobbágyság nem csak
felszabadult az úrbértől, hanem saját birtokra emelkedett. S miután előre
látható, hogy a hongyűléseken is előbb utóbb hatalmas számú s erélyes
képviselőkkel fog dicsekedni […] könyörgésem oda menne ki, hogy az Unitus
Clerusból is szintúgy, mint az oláh Unitus Honoratiorokból egynéhányat a
Kolosvári zsinatra meghívni kegyelmesen méltóztassék.”[38] A püspök méltányolta a plébános javaslatát, de rámutatott
arra, hogy a román görög katolikus egyház külön egyházkormányzatot alkot, „s mivel ők a Katholikusok petícióit mellőzve
inkább nemzetiségi tekintetben iparkodnak jogokat szerezni”, nem tartja
aktuálisnak a magyar római katolikus egyházmegye tanácskozásaiba őket is bevonni.
Kiemeli viszont, hogy mivel szintén katolikusok, az érdekeik ezen a téren kell,
hogy találkozzanak.[39]
Kovács Miklós püspök tehát kellő tapintattal, de ugyanakkor éleslátással is
meghallgatja ugyan az egyházmegye javaslatait, viszont határozottan kiállt
amellett, hogy az egyházmegyei zsinaton történő tanácskozást csupán a római
katolikus klerikusokkal óhajtja megtartani. Magán az egyházmegyei zsinaton
mégis sor került egy, a görög katolikusokat is érintő kérdés tárgyalására, ami
a naptárkérdéshez kapcsolódott. Az erdélyi római katolikus zsinatozó klerikusok
a Gergely-féle naptár előírásának lehetőségét – a görögkeleti szertartásúak
között – jó érzékkel a nemzeti zsinatra bízzák. Ugyanis ez volt az az időben is
közel álló lehetőség, amely amennyiben e kérdésben döntést hozhatott volna,
annak kihirdetése és életbe léptetése az apostoli Szentszékhez való
felterjesztés és jóváhagyás után lehetséges is lett volna. Márpedig a
görögkeletieket érintő döntés csak ilyen jogi formában ért volna valamit,
másképp csak írott malasztként szabályozhatták. Azt azonban nem hallgathatjuk
el, hogy ennek ellenére a kérdéssel kapcsolatos konkrét javaslatra ekkor is sor
került. A válaszmányi munkában közóhajként fogalmazták meg, hogy a
görögkeletiek Julianus-féle naptára eltöröltessék.
A választmányi jegyzőkönyvben végül ezt a teljes részt kihúzták, s jól látható,
hogy más tintával, tehát máskor odaírták: „a nemzeti zsinat eszközölje ki az egyformaságot”. Az utolsó,
erre vonatkozó mondatot („minthogy ez
a G[örög]Kat[oliku]sok hitvallásával nem ellenkezik”[40])
újra csak kihúzták. Ezek a javítgatások az előkészítő választmányi jegyzőkönyvben
jelzik, hogy a zsinati munkálat során próbáltak ugyan döntést hozni, de a
tárgyalások során úgy látták, hogy ez az egyházmegyei zsinat jogkörén kívül
esik, ezért a nemzeti zsinat elé terjesztik javaslatukat. Ugyanúgy, ahogy a
vallás- és közoktatási miniszter is a nemzeti zsinat elé kívánta terjeszteni az
erdélyi görög katolikus érsekség felállításának a kérdését. Témánk szempontjából fontos, hogy
Kovács Miklós erdélyi római katolikus püspök a görög katolikusokat teljesen
külön álló rítusnak kezelte, akiknek a tervei nem igazán esnek egybe a magyar
római katolikus érdekekkel. Amint látni fogjuk, az örmények esetében viszont
egészen más a hozzáállása, még ha az örménység is különálló rítusként volt
jelen. Az erdélyi örmények ősei Moldvában
még nem egyesült örmények voltak, Erdélybe jövetelükkor ismerték a román
nyelvet. Az örményeket ekkor, mint idegeneket ilyen szempontból korlátok
akadályozták a szabad fejlődésben. Az örmény városok alapításának a lehetősége
a vallási unió feltétele volt, abban a formában, ahogy IV. Jenő pápa Exsultate
Deo enciklikája biztosította: örmény katolikussá válás által. A nehézség, hogy
az erdélyi katolikus papok nem beszéltek örményül, az örmények meg nem ismerték
a latint. Ezért kellett olyan térítő, aki tudott románul és örményül egyaránt.[41] 1684-ben
a római Propaganda Fide missziós
kongregáció ifjú végzettje, Oxendius Verzirescu[42]
(1687-1714) érkezett Erdélybe, s sikerült neki az örményeket a katolikus
egyházzal egyesíteni. Botoşaniban született örmény volt, aki ismerte a
katolikus és az örmény rítust is. A nép eleinte ellenségesen fogadta, még meg
is dobálták, de ez nem szegte kedvét. Munkájának eredménye, hogy Minász
püspököt[43]
is sikerült meggyőznie az unió előnyeiről, aki 1686-ban Hunanian Vártán
lembergi örmény katolikus érsek és Pallavicini kardinális és lengyel érsek
előtt letette a hitvallást.[44]
Az erdélyi örmények katolizálásának folytatására a pápa utasítására Hunanian
Vártán 1687-ben kinevezte vikáriusnak és püspöki kormányzónak Oxendiust.[45]
A kinevezési levél Oxendiust mint plébánost, s nem mint hittérítő papot
említette. 1690-ben jelentette, hogy 30.000 örmény katolizált, ezért
VII. Sándor pápa 1690. október 3-án az erdélyi örmények vikáriusává és
kormányzójává nevezi ki. 1691-ben XII. Ince pápa megerősítette apostoli
általános vikáriusi tisztségében, s ez év július 30-án Hunanian Vártán lembergi
érsek Cantelmus bíboros jelenlétében erdélyi örmény katolikus püspöknek
szentelte fel.[46] Ezt követően Oxendius
kezdeményezte a megígért anyagi és más természetű előnyök megszerzését is az
örményeknek, elsősorban a városalapítás terén. A törökökkel szembeni harcban
fogságba esett. Három éves konstantinápolyi rabsága alatt az erdélyi katolikus
örmények a tapasztalt anyagi előnyök elmaradása, sőt az adók növekedése miatt
is kezdtek visszatérni az ősi vallásra (Gyergyó, Szépvíz, Ebesfalva), de a
püspök kiszabadulása gátat vetett ennek a folyamatnak. A disunitus kísérlet
legerőteljesebben Gyergyószentmiklóson jelentkezett. A hazatérő Oxendius Bécs
segítségét kérte, akik viszont, mint sajátos erdélyi problémát, a helyi hatóságokkal
igyekeztek mindezt lerendeztetni. Oxendius 1692-ben a kolozsvári országgyűlés
határozata szerint, ha bizonyítani tudta, hogy a disunitusok 1689 előtt
unitusok voltak, akkor visszakaphatta joghatóságát. Ez meg is történt. A disunitusok
ellenállásának megtörésére az anyagi mellőzésüket alkalmazta, s az
átköltöztetéssel is megpróbálkozott. A gond megoldását egy kisebb mechitarista
szerzetesrend Erzsébetvárosba költöztetése hozta Róma kezdeményezésére.
Alapvetően fontos kiemelni, hogy a disunitus probléma 1689 és 1701 közt
egybeesett a görög katolikus egyház kialakításával, ami egyben az erdélyi római
katolikusok számára egy nehéz időszak volt. Ekkor az 1697-es, protestáns
többségű országgyűlés Illyés András erdélyi püspököt még távozásra tudta
késztetni, s ebben a helyzetben a latin rítust is jól ismerő Oxendius 1712-ig
sikerrel vezethette Illyés kérésére az erdélyi római katolikus egyházat is.[47]
Ő szentelte fel például a mikházi kolostor templomát és harangjait is. Arra is
őt kérték fel a jezsuiták, hogy a görög katolikus térítéshez szükséges román
könyveket vizsgálja felül. Megtette, s több hibát is talált az Athanasie által
kibocsátott templomi könyvekben, ezt jelentette az erdélyi jezsuita rendfőnök,
Kapi Gábor Kollonich Lipót esztergomi érseknek 1701-ben. Így gyakorlatilag
mindhárom erdélyi püspökség életében fontos szerepe volt ekkor.[48] Oxendius
volt az erdélyi örmény püspökség első és utolsó püspöke, utódai ugyanis vagy
apostoli vikáriusok, vagy csak főesperesek voltak. Oxendius halála után az
örmények a Guberniumtól kértek engedélyt, hogy az Erdélyi Örmény Nemzeti
Tanácsot összehívják, s utódját megválasszák. Az engedélyt meg is kapták,
1715-ben Görgényszentimrén viszont nem tudtak megegyezni a püspök személyében,
habár Oxendius végrendeletében erre Stanislavi Roska-Stefanovics főprépostot
ajánlotta. Ezért úgy döntöttek, hogy a Vatikánra bízzák az új erdélyi örmény
katolikus püspök személyének meghatározását. A Szentszéket ez meglepte, hiszen
az örmények korábban még a plébános-választás kapcsán is ragaszkodtak a saját
választási eljárásukhoz. Időt kívánt hagyni Róma, hogy majd újra gyakorolják
választási jogukat. Mivel erre nem került sor, Róma kinevezte Stanislavi
Roska-Stefanovicsot, akit viszont az örmények elutasítottak. Ezt követően 1716-ban
Budakovics Lázár szamosújvári plébánosnak az erdélyi örmények ideiglenes
apostoli vikáriusává és főesperesévé történt római kinevezésére került sor,
papszentelési joggal.[49]
Működését alárendelték a Propaganda Fide erdélyi delegátusának. Kinevezése több
örmény vezetőnek nem tetszett, ezért azt a vádat koholták ellene, hogy nem elég
erélyes, s passzivitással bátorítja az ősi vallásra visszatérő disunitusokat. A
vád hihetőnek tűnt, hiszen valóban voltak, akik az anyagi kérdések miatt
visszatértek az ősi vallásra, még ha ehhez Budakovicsnak semmi köze sem volt.
Az erdélyi római katolikus püspök, Mártonffy György látva az örmények zavaros
helyzetét, úgy gondolta, hogy ha Oxendiusnak joga volt a római katolikusokat
vezetni, neki is joga van az örmény katolikus egyház belügyeibe beavatkozni,
amíg az örmények új püspököt nem kapnak. Az örmények felháborodtak, hiszen
Oxendiust Illyés kérte fel, Mártonffyt meg senki a „kölcsön” visszaadására.[50]
A Propaganda Fide Mártonffyt bízta meg, hogy a Budakovicsot ért vádpontokat
kivizsgálja. Ennek során Mártonffy 1719-ben összehívta az örmény papságot,
amely a vádakat tisztázó nyilatkozatot fogalmazott. A nyilatkozatot utólag
Budakovics is aláírta. A Propaganda Fide viszont tudta, hogy Mártonffy
szükségtelennek tartotta az örmény püspökség helyreállítását, viszont a
nyilatkozat azt sugallta, hogy vannak olyan problémák, amelyek miatt szükséges
lenne az örmény püspök, de ezt Mártonffy elkendőzni szeretné. Ezért érkezik
kivizsgálásra a mechitaristák egyik misszionáriusa, Cacciadurus Arachiel, majd
Jónás sebastiai örmény püspök. Jónás jelentése után a kongregáció megrótta
Mártonffyt azért, mert titkolta az ősi vallásra való visszatérési problémákat.
Budakovics alaptalan vádolásának az eredménye végül az lett, hogy tisztségeitől
megfosztották. Helyette az erdélyi örmények főesperesévé a pápa dr.
Theodorovics Mihályt nevezte ki. Mártonffy utóda, Antalfy János püspök és
Theodorovics együttműködött az örmények közti viszálykodások felszámolásában.
Ennek ellenére 1728-ban Antalfy megvonta Theodorovics főesperesi megbízását.
Ezáltal a gyakorlatban alkalmazta az örmény katolikusokra is a püspöki szabad
kinevezés latin jogát. A főesperesi megbízást ugyan Stephanovics Roska István
vizitátor visszaadta Theodorovicsnak, s Antalfy utódjától, Zorger Gergely
püspöktől a vikáriusi kinevezést is kérte, de ez eredménytelen maradt. Az
egység helyett megosztás következett: két egyházkerületbe osztják az erdélyi
örményeket (szamosújvári és erzsébetvárosi – ez utóbbihoz kapcsolva a gyergyóit
és a szépvízit is), majd ez utóbbi kettőt a gyergyói és a felcsíki római
katolikus kerülethez csatolták. A szamosújvárit is megszüntették, ez a szolnoki
latin kerülethez került. Theodorovics
idejében nagyon aktívan próbálták az örmény püspökséget restaurálni. 1758-ban
Mária Terézia ki is nevezte püspöknek,[51]
de a Vatikán nem erősítette meg. A meghiúsítás talán Dániel Tódor örmény
királyi tanácsos ügyködéséhez köthető, aki szerette volna saját latin szertartású
pap testvérét a püspöki székbe juttatni.[52]
A lényeg, hogy ezáltal az örmény püspökség helyreállítása meghiúsult. Ezért
Róma 1741-ben elfogadva a helyzetet, az örményeket az erdélyi püspök
fennhatósága alá helyezte.[53]
Batthyányi Ignác püspök 1786-ban a lembergi érsekhez írt levelében ki is
emelte, hogy az erdélyi örmények a gyulafehérvári római katolikus püspökség
joghatósága alá tartoznak.[54] Miután
1758-ban Szamosújváron létrejött a görög katolikus püspökség, az elvi
lehetősége is megszűnt az itteni örmény püspökségnek, hiszen a IV. lateráni
zsinat értelmében azonos helységben nem működhet két különböző rítusú katolikus
püspökség.[55] Az erdélyi örmény klérus
mindinkább engedett a latinizáló törekvéseknek. Például a fiatalabbaknak egyre
inkább mindegy volt, hogy örmény vagy latin misekönyvet használnak.[56]
A Szentszék azonban ellenezte a latinosítást. 1750-ben Baranyai László
gyulafehérvári házfőnökhöz írt levelében a bécsi nuncius megtiltja, hogy bárki
is a latin rítusra térjen az örmények közül, mert ezt a keleti szakadárok a
saját rítusuk megvetéseként értékelhetik. Az erdélyi örmény rítus
fennmaradásában látták a lehetőséget arra, hogy a keleti (havasalföldi, moldvai
és bukovinai) örmény „szakadárokat” meg lehessen téríteni. Ugyanez az elv
motiválta a görög katolikusok támogatását, egyházszervezetük önállósítását akár
egy görög katolikus érsekség létrehozásával is, amint a fentiekben ezt láttuk.
A havasalföldi, moldvai és bukovinai örménység katolizálása viszont nem
feltétlenül tette szükségessé az örmény rítus erősítését. A latin püspökség
fennhatósága alá került erdélyi örménység példájára próbálják meg kiterjeszteni
az erdélyi püspök joghatóságát ezekre a térségekre is, elsősorban az ott élő
magyarokra.
[57]
Az 1848-as egyházmegyei zsinaton konkrétan megfogalmazásra is került ez az
elképzelés. A magyar püspöki kar arra kért javaslatokat, hogy a moldvai magyar
katolikusok helyzetét hogyan rendezné az egyházmegyés papság. A zsinat során
ezt bővítve az Erdély határain túl élő magyar katolikusok ügyéről tárgyaltak, a
moldvai térséget kiegészítve a havasalföldi (oláhországi) magyarok ügyével.
[58]
Kifejezik óhajukat, hogy a csángó magyarok nyelvi és vallási identitásának
megőrzését támogatni kell. A nemzeti zsinattól várják ennek elősegítését, de
már itt ajánlják, hogy magyar (nem pedig olasz) lelkészeket és tanítókat kell
hozzájuk küldeni, s ugyanakkor magyar nyelvű könyvekkel is ajánlatos volna a
csángó katolikusokat ellátni.
[59]
Mindezt csupán átmeneti jellegű rendezésnek tekintik, ezért csupán ideiglenes
megoldásként javasolják, hogy joghatóságilag az erdélyi egyházmegyéhez
csatolják a csángókat. Végső megoldásnak az esetleges áttelepítést tartják az
egyházmegyei zsinaton résztvevők.[60]
Tekintve az akkori politikai helyzetet, s a forradalmi eszmék hatására
nemzetállamban való gondolkodást, a lehető legérthetőbb magatartást fogalmazták
meg a zsinatra egybegyűlt klerikusok. A kérdés utótörténetéről érdemes
megjegyezni, hogy ekkor ugyan konkrét megoldás, lépés nem történt, egyrészt a
politikai események változásai miatt, másrészt az elmaradt nemzeti zsinat ténye
miatt. Nem jött össze az a fórum, amelytől a kérdés rendezésének elősegítését
várták. Csupán 1859-ben, Haynald Lajos püspöksége idején került sor a
Szentszékhez küldött felterjesztés megfogalmazására. Ebben a püspök kifejezi
kérését, hogy az erdélyi püspökséget emeljék érsekségi rangra, s a
visszaállítandó milkóvi püspökség legyen ennek szuffrarégens püspöksége. Így
elérhető lett volna, hogy a moldvai magyar katolikusok egyházi irányítását
Gyulafehérvár rendezhesse. Ekkor még nem létezett független államként Románia,
így a kérdés rendezésére elméletileg lehetőség is lehetett volna, hiszen a
megoldás csak az egyházi jóváhagyástól függött. Hogy mégse valósult meg a terv,
annak oka abban kereshető, hogy Kunszt József kalocsai érsek, akinek
joghatósága alá tartozott az erdélyi püspökség, nem adta ebbe beleegyezését.
Gyakorlatilag tehát a kérdés rendezése akkor is, illetve ezt követően is
elmaradt. Előrelépés 1848-ban csak annyiban történt, hogy Kovács Miklós püspök
50 példányban magyar imakönyvet küldött a kantai házfőnök, Körösi Ferenc
közvetítésével a moldvai csángóknak. A moldvai magyarság egyházi joghatóságának
a rendezése ugyan elmaradt, viszont az erdélyi római katolikus érsekség
létrehozásának a lehetősége, s ennek joghatósági kiterjesztése működtethető elv
lehetett az amúgy is a gyulafehérvári latin püspökség joghatósága alá rendelt
örmények esetében a keleti katolizálás terén is. Miközben a görög katolikusok aktívan lobbiztak a görög katolikus érsekség
ügyében, az örmény papságra ez 1848-ban nem volt jellemző. A pápai óvásokkal
szemben mindinkább a latinizálódás konkrét lépéseit tették meg korábban is,
ekkor is. Az örmények
a rítushoz tartozó naptár-kérdésben maguk szorgalmazták a módosítást: 1750-ben
kérték a Gergely-naptár használatának engedélyezését, amit Róma 1758-ban meg is
adott.[61]
Emellett az örmények pragmatikus célból a böjti fegyelemben is inkább a latin
rítust követték, ami rövidítette a böjti napok sorát. Ez gyakorlatilag azt
jelentette, hogy az erdélyi örmények nem tisztán örmény, hanem inkább vegyes
rítusúak lettek.[62]
Az egyházi téren követett latinizálást párhuzamosan a magyarosodás jelensége is
kísérte, illetve igényelte. Ez a gazdasági előnyök miatt fokozatosan egyre
szükségesebb lett. Nem elválasztható ugyanis a gazdasági és társadalmi előnyök
élvezése az erre lehetőséget nyújtó katolizálódástól. Az örmények esetében
azért is vezethetett a románok esetében már tárgyalt nemzetkép-formálódástól
eltérő eredményhez a társadalmi előny, mert miközben az erdélyi románság
túlnyomó része a jobbágysághoz tartozott, a rendi társadalomban mindvégig
kirekesztettségben éltek (akárcsak a magyar vagy más anyanyelvű jobbágyok),
miközben a zömmel pénzügyekből élő örménységnek nem volt mindegy a politikai
jogállás gazdasági érvényesülése szempontjából. Integrálódásuk, amely
magyarosodást jelentett, természetszerű szükségletként jelentkezett. Az erdélyi
örmények a közvetítő kisebbség szerepét töltötték be Erdélyben, elsősorban a
gazdasági életben. Integrálódásuk a 17-18. században történt meg, folyamatosan.
Miközben integrálódtak a domináns csoporthoz (magyarok), megőrizték kulturális
identitásukat. A 19. század második felében kibontakozó armenizmus ideológiája
is csak ezt a kulturális öntudatot emelte ki, miközben politikailag a magyar
nemzet részeként határozta meg az örménységet. Itt is érzékelhető tehát az a
nemzetkép-eltérés a görög katolikus románságtól, amely a politikai
nemzettesthez tartozást nem tudta elfogadni. A románok esetében ennek a
beilleszkedésnek több akadálya is volt, miközben az örmények korábban
felismerték az ebben rejlő lehetőséget. A rítus megtartása garantálta a nyelv
megtartását is, így az etnikai tudatot lehetett ápolni, miközben a vallási unió
megkönnyítette a beilleszkedést a rendi társadalomba. Mivel azonban az erdélyi
társadalom agrártársadalom, ők mint kézművesek és kereskedők idegen testet
képeztek. Idegenségük gyanús volt és félelmet keltett. A hagyományos társadalom
ellenérzését az motiválta, hogy aki nem termel, az nem végez hasznos tevékenységet,
tehát kizsákmányolja mások munkáját. Eleinte az örményeket bizalmatlanul
fogadták. Az erdélyi kézművesek (főleg a szászok) a konkurens örményekkel
szemben fejezték ki neheztelésüket. A két fél panaszait folyamatosan jegyezte
az erdélyi Gubernium. A konfliktusok oka a piaci szabad kereskedés, a
kocsmanyitás, a vásárjog és a legeltetés. Ideológiailag a székelység a
középkori struktúrák továbbélésében látta a reményt az örményekkel szemben,
akikkel nem tudnak lépést tartani a modernebb eszközök alkalmazásában, a
kereskedelemben és a kézművességben. A székelyek ezért szerették volna
megakadályozni a rendi társadalom széthullását, az örmények viszont új
életformát képviseltek, másságuk megzavarta a társadalom megszokott rendjét. A
székelyek birtoktalan jövevényekként kezelték az örményeket. A jöttment idegen
és a tősgyökeres hazafi ellenpár jelentkezik a székely beadványokban. Az
elégedetlenség oka az örmények gazdasági sikere. Nem beszélhetünk tehát etnikai
diszkriminációról, hanem csak a rendi társadalomban előjogokat élvezők önvédelmi,
befolyásukat védő politikájáról. A kép változása a 19. század közepétől
érzékelhető: az örmények mint hasznos polgárok jelennek meg. Orbán Balázs
leírása ezt emeli ki: megteszik, amire az erdélyi lakosság nem volt képes. A
változás oka az örmények zártságának bomlása, illetve a meginduló asszimilációs
folyamat mellett az, hogy a reformkori liberális nemesség az örményekben
szövetségest látott a nem létező polgárság pótlására. A magyaroknak is jól jött
az örmények asszimilációja, mert ezzel növelhették a létszámukat, amellyel
Erdélyben kisebbséget képviseltek.[63]
Az örmény gazdasági integrációt Bécs támogatta, kiváltságaik kiharcolásával
viszont az örmények megkerülték az országgyűlést. Miközben korábban sorozatosan
összeütköztek a székelyekkel, és gyarapodásukat a nemesség is ellenségesen
figyelte, honosításukat az erdélyi országgyűlés 1840-ben már megszavazta.[64]
A teljes jogú állampolgárságot 1848-ban[65]
nyerték el.[66]
Ekkor az osztrák kormány szívesen hozzájárult volna az örmény püspökség visszaállításához,
de az örmények nem akarták hazafiúságuk árán püspökké tenni Lukácsi Kristófot,
aki személyesen utasította vissza az ajánlatot.[67] Az
örmény klerikusok ekkor nem is tiltakoztak a latin püspök joghatóságának
gyakorlása ellen. Teljesen természetesnek tekintették, hogy Kovács Miklós
püspök erősítse meg a helyi választás eredményeként felterjesztett plébánosok
személyét.[68]
Még akkor is engedelmeskedtek, amikor a püspök a helyi választást
visszautasította. Például P. Amberboy Mózes (1840-1841) velencei mechitarista
atyát hiába akarta a gyergyószentmiklósi közösség plébánosnak, Kovács Miklós
püspök nem engedélyezte, arra hivatkozva, hogy szerzetes nem lehet plébános.
Végül beleegyezett, hogy adminisztrátorként vezesse a közösséget, amihez
hozzájárult a velencei érsek, Szomál Zukiusz is. Az engedély 1840-re szólt,
amíg sort kellett keríteni a választásra. A közösség Lukácsi Kristófot akarta,
de Kovács Miklósnál küldöttségük nem járt sikerrel. 1841-ben sort kerítettek a
plébános választásra. Eredetileg három személyt jelöltek, Bárány Istvánt,
Keresztes Kristófot és Czetz Emmánuelt. Kovács Miklós a választás eredményét
nem fogadta el. Helyettük más személyeket javasolt: Csíki Imrét, Lengyel Gergelyt,
Merza Antalt, Kajtár Simont és Rácz Mihályt. A szavazáson Merza Antal mellett
döntöttek az örmények, a választási eredmény bemutatása után pedig kérték
Kovács Miklóst, hogy hagyja jóvá a plébános választását, amire sor is került.[69] 1848-ban
a szamosújvári örmény katolikus papság jelezte, hogy a püspök ugyan összehívta
a katolikus Státusgyűlést, amelyre minden kerület esperesének (ennek
távollétében a jegyzőjének) kell megjelennie, illetve a kerületeknek egy-egy
egyházi és világi követet delegálnia. A kerületi esperes viszont öregsége miatt
nem mehetett el, ami komoly szomorúságot okozott az örmény papságnak, kik
„Excellenciád bölcs kormánya alatt mint egy össze olvadtak a tisztelt magyar
papsággal, de különözöttek szertartásunk és némely külviszonyainkra nézt”.
Ezért is fájlalták, hogy a Státusgyűlésen nem lehettek képviselve. A püspök
válaszlevelében kiemelte, hogy külön papi gyűlésben lesznek a zsinati pontok
megtárgyalva, amint ezt a zsinatot és a Státusgyűlést meghirdető körlevelében
jelezte. „A Katolikus Státus Gyűlésre ha
nem is jöhet el a szamosújvári esperes és plébános, miután a kerületi jegyző s
egy egyházi és egy világi képviselő itt lesz, s azon kívül a szamosújvári
főbíró is meghívatott, nem lesz szükség örmény szertartású papságot képviselni,
de a zsinati Gyűlésen sem! hol az említett két papi egyén a kerület részéről
jelen fog lenni. Azonban ha mégis a szamosújvári örmény papságnak a zsinati
pontokra vonatkozólag valami különös feljelentése lenne és az esperesek ugyan
meg nem jelenhetne, ugyan ezt adják be írásba.”[70] A zsinati jegyzőkönyvbe feljegyezték, hogy Gajzágó Kristóf
esperes valóban távolmaradt a tárgyalásoktól, viszont azok megkezdése előtt a
jelenlevők megállapították, hogy bár az örmény képviselők nem jöttek el, de
beadványukat azért még tárgyalni kell, melyre már az első ülésnap utolsó tárgyalási
pontjaként sort is kerítettek. Egyházjogilag ennek a jelentősége abban állt,
hogy az egyházmegyei zsinati munkálatok során a magyar püspöki kar által
javasolt pontokkal kapcsolatban csak véleményt, javaslatot kellett
megfogalmazni, amelyek kapcsán a végső szót a – végül elmaradt – nemzeti
zsinatnak lett volna joga megfogalmazni. Kovács Miklós püspök viszont
engedélyezte, hogy az egyházmegye szükségleteinek megfelelően más, helyi
jelentőségű témákat is tárgyaljanak, illetve az egyházjogi szabályoknak
megfelelően az ilyen ügyekben hozott határozat azonnal életbe léptethető volt a
püspök részéről. Az örmény beadvány helyi jellegű szükségletnek minősült. Ezért
– eltérően a többi tárgyalási pontoktól – a megfogalmazott álláspontot az
erdélyi egyházmegye a magyar püspöki karnak elküldött zsinati jegyzőkönyvben
nem is szerepeltette, csak az erdélyi egyházmegye felett joghatóságot gyakorló
kalocsai főegyházmegye érsekének, gróf Nádasdy Ferencnek küldött
jegyzőkönyvben. (Illetve megőrződött értelemszerűen a Gyulafehérvárott maradt
eredeti jegyzőkönyvben.) A zsinati beadványukban az aláíró szamosújvári plébános és segédlelkészei
[71]
három alapvető kéréssel fordultak a zsinaton egybegyűltekhez. Első kérésükben
rámutatnak, hogy saját főpásztorral nem rendelkezve, „az Erdélyi Romai Katholika Magyar Egyházzal mintegy összeolvadva, annak
latin szertartású Főpásztorát atyánknak minket pedig hű fiainak nevezhettünk”,
de mégsem részesülnek egyenlő bánásmódban a latin szertartású egyházmegyei
papsággal. „Mi az Erdélyi Püspök minden
parancsainak hű teljesítése s minden megyei terhek viselete után is, az Erdélyi
Magyar Egyház javaiból talán nem egyaránt részesítettünk; – értjük itt s
egyedül azon terhelő pontot, mely nehezült vállainkra a fölszenteltetés
küszöbén álló napokban, midőn is a latin szertartású Főpásztorunk által
egyszerűen és hidegen arra utasitattunk, miszerint a püspöki kezek reánk leendő
tétele végett a szükséges titulust ne tőle Atyánktól s főnökünktől, hanem
mástól kérnénk, s mintegy koldulnánk, és zörgettünk hol opurtune hol importune,
nyertünk is utoljára, mert ezt nélkülözni nem lehetett, s nyertünk főleg azért,
mert a felebaráti szeretet nemes érzetétől átmelegült emberbarátok által Isten
ügyűnkre atyailag letekintett, s kérelmünket a kegyelemtől átihletett jószívűek
által meghalgattatá. [Ezért elvárják, hogy] leendő papjainkat az erdély megyei Püspöktől adandó titulussal
ellátatni, minket pedig már áldozárokat jóltevőink a bizontalan jövendő
patrimonium s jótállások gyámsága alól felmenteteknek nyilvánítani.” Következő
kérésükben kifejtették, hogy ugyan ők is hozzájárultak az elaggott papok
nyugdíjalapjához, de öregségükben ebből nem részesültek. Ezért kérték, hogy ily
irányban is döntés szülessen, amely orvosolja a jelenleg megoldásra váró helyzetet.
Harmadik kérésükben papjelöltjeiknek az egyházmegyei szemináriumba való
felvételét igényelték. Kérésüket azzal is alátámasztották, hogy részükről is
történt ezen intézmény javára anyagi hozzájárulás: „Elődeink a megyei papnevelde alapítványa gyarapítására kitünöleg
működtek – de más részről mivel az elfeledhetetlen jóemlékű Karácsonyi Emmanuel
Úr által a Károly Fejérvári neveldébe örményszertartású papnevelésre hagyományozott
alapítvány.” Az örmény papok beadványait a zsinaton jelenlevők jogosnak
tartották, s azokat el is fogadták. Az örmény klérus beadványában
tehát az integrálódás fokozását kérte. A szabadságharc ideje alatt a
megfogalmazott egybeolvadás a magyar klérussal abból is érzékelhető, hogy a
megtorlás során a római katolikus papsághoz hasonlóan az örmény katolikus
papság sem kerülte el a meghurcoltatást. Jákobi Sándor gyergyói örmény szertartású káplánt
1849. szeptember 15-én vitték katonai kísérettel Erzsébetvárosba, majd onnan
Szebenbe. Hazafias szónoklataiért komáromi várfogságot kapott.[72]
Az örmény közösség lelki ellátását ekkor biztosítani lehetett, hiszen a
plébános, Merza Antal „valamint az
egész forradalmi üdőkben úgy most is csendesen vagyon megyéjével együtt, buzgón
víve el hívatásánál fogva tartozott kötelességét” – jelentette a ditrói
plébános. Keresztes Márton, az 1814-ben Szamosújvárt született örmény
szertartású pap, udvarhelyi tanár részt vett az agyagfalvi gyűlésen. A magyar
szabadságharccal és forradalommal való szimpatizálása és tevékeny szervező
munkája miatt 1849-ben börtönre ítélték, de ő elbujdosott. 1858-ban királyi
kegyelmet kapott, viszont utána is csak lelkigyakorlatokat tarthatott. Az 1848/49-es események tehát
alapvető fontosságúak voltak Erdély mindhárom katolikus rítusa számára.
Miközben a görög katolikus románságnak a nemzeti öntudata ekkor erősödik,
sikerült megfogalmazniuk és támogatást is szerezniük arra, hogy
egyházszervezetük önállósodhasson a későbbiekben létrejövő görög katolikus
érsekség által. Javasolt retorikájukat nemcsak az esztergomi érseki szék
fogadta el, hanem Róma is támogatta az ortodoxiában történhető további
térnyerés reményében. Ezzel szemben az örménység korábbi asszimilációs
törekvéseinek és az erdélyi püspökök rájuk történő joghatóság-kiterjesztésének
eredményeként ekkor – a kulturális autonómiát leszámítva – a teljes
integrálódás mellett döntöttek, s a későbbiekben sem tagadták meg 1848
örökségét. (Készült a Bolyai János Ösztöndíj
támogatásával.) Jegyzetek [1] Szentkatolnai
Bakk Endre: Az erdélyi r[ómai] kath[olikus] világi és szerzetespapság az
1848-49-iki szabadságharcz alatt. In. Történelmi
Lapok, 1902. augusztus 19 – 1903. január 9. 43. p. [2] A vallásügyi pótdiplomában
úgy rendezték az egykori katolikus javak kérdését, hogy a rendek ígéretet
tettek arra, hogy 15 ezer forinton visszaváltják a kolozsmonostori uradalmat,
és átadják azt katolikus egyházi célokra. [3] Az Alvincziana Resolutio
elrendelte Kolozsvárott a piactéri unitárius templom átadását a katolikusoknak
(ami azonban csak 1716-ban valósult meg), a jezsuita rend kérdésében pedig
kimondta, hogy a katolikus ifjúságot megfelelő személyek tanítsák. Katolikus
püspök kinevezésére csak 1696-ban került sor, sőt a püspök hivatalát csak
1716-ban tudta elfoglalni. [4] Az 1699-es katolikus pótdiploma eltörölte a római
katolikusok vallásegyenlősége ellen hozott törvényeket, statútumokat,
szokásokat. Ennek a rendelkezésnek csak az volt a problémája, hogy nem
határozta meg, melyek ezek. A rendelkezés becikkelyezése is csak jóval később,
az 1744-es országgyűlésen történt meg. A fenti dokumentum ezen túl kimondta,
hogy a római katolikusok a többi vallásfelekezettel (különösen a
reformátusokkal) azonos kiváltságokkal rendelkeznek. Ezt azonban nehéz volt a
gyakorlatban megvalósítani, hiszen például a kiváltságok közé tartoztak a tizedadományok
is. [5] Bethlen
Miklós levelei. Sajtó alá rend.: Jakovics
József. Bp., 1987. 773. p.; apud Marton
József: A gyulafehérvári vallási
unió (1697–1701). Apor István és Baranyi Pál László szerepe az unió
létrejöttében. In: Studia Universitatis Babes-Bolyai – Theologia
Catholica Latina. 2003. 1. sz. 23-32. p. [6] Uo. [7] „Prin manifestul din 7 Octobre 1698, prin care, pe
când Românii se unesc in credinţă cu biserica Romei, pe atunci de altă parte ei
reserveză bisericei lo caracterul ei românesc, dreptul de a-şi alege episcopul,
independenţa ei de ori ce altă biserică din ţara, ritul şi disciplina şi
organizaţia besericescă, aşa pe cum se află acelea la bisericele orientale.”
(„Az 1698. október 7-ei nyilatkozattal, – miközben a románok a hitben
egyesülnek Róma egyházával – megőrizve az egyház román jellegét, fenntartva a
püspökválasztás jogát, minden más felekezettel szembeni függetlenségüket, a
rítust, egyházfegyelmet és egyházszervezetet, ahogy a többi keleti egyház is.”)
Bunea Augustin: Discursuri. Autonomia Bisericească. Diverse.
Balázsfalva, 1903. 358. p. [8] Gyárfás Elemér: Az erdélyi románok uniója.
Dicsőszentmárton, 1925. 132–134. p. [9] Hitchins, Keith: Mit şi realitate în istoriografia românească. Bukarest, 1997. 11. p. [10] Mitu, Sorin: Geneza identităţii naţionale la românii
ardeleni. Bukarest, 1997. (továbbiakban: Mitu,
1997.) 358–360. p. [11] Mitu, 1997. 362. p. [12] Bariţiu, George: Românii şi maghiarismul. Foaie pentru minte,
inimă şi literatură. Brassó, 1842. V. nr. 9. 68–69. p. [13] Bărnuţiu, Simion: Soborul cel mare al episcopiei Făgăraşului
a Prologus galeatus. Foaie pentru minte, inimă şi literatură. Brassó, 1848. VI.
nr. 4–5. [14] Mitu, 1997. 365. p. [15] Köpeczi Béla: Nemzetképkutatás és a XIX. századi román
irodalom magyarságképe. Bp., 1995. 14., 23. p. [16] Hitchins,
Keith: Românii, 1774-1866. Bukarest, 1998. (továbbiakban: Hitchins, 1998.) 274. p. [17] Grancea,
Mihaela – Sonoc, Alexandru: Consideraţii cu privire la procesul de
formarea identităţii naţionale. In. Bocşan,
Nicolae – Mitu, Sorin – Nicoara, Toader: Identitate şi alteritate. Studii de imagologie. II. Kolozsvár,
1998. (továbbiakban: Grancea-Sonoc,
1998.) 9. p. [18] Hitchins,
1998. 307. p. [19] Arató Endre:
A magyarországi nemzetiségek nemzeti
ideológiája. Bp., 1983. (továbbiakban: Arató,
1983.) 33. p. [20] Grancea-Sonoc,
1998. 9. p. [21] Gergely
András: Az 1849. évi magyar nemzetiségi törvény. In. A szabadság Debrecenbe költözött.
Tanulmányok 1848/49 történetéhez. Szerk. Takács Péter. Debrecen, 1998. (továbbiakban: Gergely, 1998.) 84. p. [22] Almaş
Dumitru: Problema naţională în revoluţiile din [23] Gergely,
1998. 85. [24] Spira
György: A nemzetiségi kérdés a
negyvennyolcas forradalom Magyarországán. Debrecen, 1980. (továbbiakban:
Spira, 1980.) 29. p. [25] Makkai
László: Magyar-román közös múlt.
Bp., 1989. 232. p. [26] Spira,
1980. 31-32. p. [27] Katona
Tamás: Nemzeti összeütközések
1848-49-ben. In. Erdély
a históriában. Szerk. Bárdi Nándor. Csíkszereda,
1998. 148. p. [28] Arató,
1983. 129. p. [29] Bocşan,
Nicolae: Legalism şi revoluţie în evenimentele din 1848-1849 la români
din Transilvania. In. Revista istorică.
Tomul 5. nr. 5-6. (május-június), Bukarest, 1994. 434. p. [30] Durandin,
Catherine: Istoria Românilor.
Iaşi, 1998. 97. p. [31] Ld. részletesebben: Sarnyai Csaba Máté: Politikai és/vagy egyházkormányzati
konfliktus. Megjegyzések a Muraköz zágrábi egyházmegyétől való elcsatolásának
1848-as történetéhez. In: Magyar
Egyháztörténeti Vázlatok, 2008. 1-2. sz. 131-143. p. [32] „A
belügyminiszter által f.é. ápril[is] hó 28-ról a részek visszakapcsolása
tárgyabani munkálkodásra utasításul kiadott rendelet megszabott teendők iránt s
nyomán a Zaránd megyében […] A római katholikusokat illető rendeleteket
minthogy egyáltalában nem tudjuk a Csanádi, vagy a nagy váradi egyházi megyéhez
fognak-e kapcsoltatni? e megyében pedig esperesség nem létezik, sőt az összes
katholikus egyházügyek csak két anya egyházban u[gy] m[int] Kőrösbányán, mely
az 1786-k előtt a Csanádi megyéhez tartozott, s jelenben bulgarita szerzetesek
által, kiknek fő zárdájuk Déván létezik, és Boiczán lévő lelkész által
kezeltetnek, mindeddig ki nem adhattuk a visszakapcsolás érdekében. Annyit
azonban jelenthetünk: hogy az anyakönyvek magyar nyelven leendő vezetésére […]
már vettek szükséges tudósítást az erdélyi püspökségtől.” A részek
visszakapcsolására kiküldött királyi bizottság jelentése. Kőrösbánya,
1848. május 18. – Gyulafehérvári
Érseki és Főkáptalani Levéltár (továbbiakban: GYÉFKL.) Püspöki Iratok
(továbbiakban: PI.) 389.d. 3.cs. 1091/1848. sz. [33] A csanádi
püspöki szentszéktől Kovács Miklósnak. Temesvár, 1848. augusztus 3. –
GYÉFKL. PI. 389.d. 1848:3.cs. 1091/1848. sz. [34] Erdélyi Vazul váradi görög katolikus püspök
beadványa a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez. Nagyvárad, 1848. augusztus 13. – Esztergomi Prímási Levéltár.
(továbbiakban: EPL.) Fond 1309. (= Hám János prímás 1848-49.) File 117. / Magyar Országos Levéltár
(továbbiakban: MOL.) 795 mikrofilm. EPL. Hám János kinevezett prímás
egyházkormányzati iratai. 640. sz. (Másolat.) [35] Egy korábbi beadványban a munkácsi görög katolikus
egyházmegye kérte, hogy a magyarországi és a kapcsolt részeken létező görög
katolikus egyházmegyék részére érsekséget hozzanak létre, „s ezen előnyre a
munkácsi püspöki megye emeltessék”. A munkácsi görög katolikus egyházmegye
beadványa a Vallás és Közoktatási Minisztériumhoz, 1848. július 13. – MOL. 795
mikrofilm, 4094/1848. sz. [36] A vallás- és közoktatásügyi miniszter levele Hám
Jánoshoz. Pest, 1848. augusztus 28. – EPL. File 151. / MOL 795. mikrofilm. EPL. Hám János kinevezett prímás
egyházkormányzati iratai. 4094/843. sz. [37] Nem minden görög katolikus
közösség esetében volt ez így. Releváns ellenpélda a munkácsi görög katolikus
egyházmegye, amelynek püspöke elkötelezett szabadságharc-párti volt. Popovics
Bazil egyházmegyés püspök a szabadságharc leverése után felfüggesztésre került,
egyházmegyéje exponáltan hazafias magatartást tanúsított 1848–49-ben. Vö. Bendász István:
Az 1848–1849-es szabadságharc és a Munkácsi Görög Katolikus Egyházmegye.
Ungvár, 1997. [38] Kovács Antal
brassói plébános levele Kovács Miklós püspökhöz. Brassó, 1848. július
24. – GYÉFKL. PI. 393.d. 1848:37.cs. 989/1848. sz. [39] Kovács
Miklós püspök válaszlevele Kovács Antal brassói plébánosnak. Gyulafehérvár,
1848. július 28. – GYÉFKL. PI. 393.d. 1848:37.cs. 989/1848. sz. [40] Választmányi
munkálat azon zsinati tárgyakról, melyekről készítendő megyezsinati munkálat a
veszprémi nagyméltóságú püspök Úrnak leszen beküldendő, a. 4. – GYÉFKL.
Fond. Egyházmegyei Zsinatok. (továbbiakban: EZs.) d. I. 1/e. ikt. sz. nélk. [41] Gazdovits
Miklós: Az erdélyi örmények története. Kolozsvár, 2006. (továbbiakban: Gazdovits, 2006.) 271-277. p. [42] Oxendius Lukács Verzerescu-ként, Verzár
Oxendiusként is ismert, a továbbiakban Oxendius néven utalunk rá. [43] Az Erdélybe érkező még nem egyesült örmények
püspöke volt 1649-től, de halála évében katolizált. [44] Szongott
Kristóf: Szamosújvár szab[ad] kir[ályi] város monográfiája. 1700-1900.
I. Szamosújvár, 1901. (továbbiakban: Szongott,
1901.) 297. p. [45] Petrowicz,
Gregorio: La chiesa armenia in Polonia e nei paesi limitrofi. Parte
terza. 1686-1954. Róma, 1988. (továbbiakban: Petrowicz,
1988.) 79. p. [46] Gazdovits,
2006. 271-277. p. [47] Szongott,
1901. 267-268. p. [48] Gazdovits,
2006. 296-319. p. [49] A romániai katolikus örmények ordináriátusa,
Szamosújvár. Szerk. Jakubinyi György.
Kolozsvár, 2001. (továbbiakban: Jakubinyi,
2001.) 26-27. p. [50] Szongott,
1901. 199. p. [51] Szongott,
1901. 304. p. [52] Dániel Tódor királyi örmény tanácsos
megakadályozta a kinevezés végrehajtását. III. Károly király 1738-ban
engedélyezte az erdélyi örmény püspök megválasztását, de az örmények nem tudtak
a Szentszékkel megegyezni. Jakubinyi,
2001. 34. p. [53] A négy örmény plébániát egy esperes-plébánossal a
gyulafehérvári püspök és a Propaganda Fide erdélyi kiküldöttén keresztül
egyenesen Rómának rendeli alá. Gazdovits,
2006. 322-324. p. [54] A lembergi érsekhez tartozó erdélyi örmények
mindinkább az erdélyi római katolikus püspök joghatósága alá kerültek. 1786-ban
ebből joghatósági vita is keletkezett. II. József császár az ügyben a
bécsi káptalanhoz fordult, akik kijelentették, hogy a lembergi érseknek
látszatra ugyan igaza van, de a gyakorlat az erdélyi püspök mellett szól, tehát
ennek fennhatósága alá tartoznak. [55] Az első görög katolikus püspök, Athanasie 1713-ban
bekövetkezett haláláig Gyulafehérváron lakott a püspöki székhelyen.
Ioan-Giurgiu pataki püspököt két év múlva nevezték ki, s megkapta 1717-ben a
Martinuzzi birtokot. Emellett jött létre 1700-ban az első örmény város,
Armenopolis (Szamosújvár). Ettől északra Gerla (Kandia) faluban románok laktak.
Az örmény város növekedésével a román falu a város lakónegyedévé vált, s így az
ő adminisztrációjukkal is Szamosújvár foglalkozott. 1715 és 1717 közt Pataki
Fogarason a vár templomában működött, ez volt a püspöki székhely is. Miután
megkapták a Martinuzzi birtokot, Pataki szerette volna a püspöki központot
Gerlara költöztetni. Az ottani templom leromboltsága sem akadályozta meg, hogy
1725-ig ott rendezze be a püspöki központot. Utóda, Ion Inocentiu Micu Klein
nem akart sem Fogarason, sem Kandiában tartózkodni, így elcserélte a Martinuzzi
birtokot a balázsfalvi várra, s ott rendezte be 1736-tól a püspökséget,
amelyből később érseki rangot kapott. 1853-ban IX. Pius pápa újra létesítette a
gerlai görög katolikus püspökséget, első püspöke Ioan Alexi lett. Gazdovits, 2006. 325-329. p. [56] Petrowicz,
1988. 197. p. [57] Természetesen, ha ez sikerült volna, az erdélyi
örmény katolikusok római katolikus püspökség alá rendelésének mintájára
ugyanezt megpróbálhatták volna a Kárpátokon kívül is. [58] Az
erdélyi egyházmegyei zsinat jegyzőkönyve. Első ülés, 6. pont. – GYÉFKL.
EZs. d. I. 1/e. 1085/1848. sz.; Vélemény
azon zsinati tárgyakról, melyekről készítendő megyezsinati munkálat a
besztercebányai nagyméltóságú püspök Úrnak leszen beküldendő, D. a. 2. –
GYÉFKL. EZs. d. I. 1/e. ikt. sz. nélk. [59] A „Jó és
olcsó könyvkiadó” kérdés kapcsán a gyulafehérvári papság zsinatot előkészítő
tanácskozása már leszögezte, hogy ez a kiadó az figyelmét terjessze ki „a moldvai és oláhhoni hitsorsink állapotára”. Gyulafehérvári papság beadványa.
Gyulafehérvár, 1848. július 31. – GYÉFKL. PI. 389.d. 11.cs. 1010/1848. sz. [60] „Addig
is, míg talán magyarhon ezen moldvai testvéreknek honunkba leendő áttelepítése
iránt intézkednék.” Az erdélyi
egyházmegyei zsinat jegyzőkönyve. Első ülés, 6. pont. – GYÉFKL. EZs. d.
I. 1/e. 1085/1848. sz. [61] Igaz, hogy Zorger püspök már 1733-ban erre
igyekezett rávenni az örményeket. Petrowicz,
1988. 196. p. [62] Gazdovits,
2006. 296-319. p. [63] Pál Judit: Az örmények
integrálódása és az örménykép változásai Erdélyben a 18-19. században. In.
Örmény diaszpóra a Kárpát-medencében. II. Szerk. Őze Sándor – Kovács Bálint. Piliscsaba, 2007. (továbbiakban: Pál, 2007.) 77-85. p. [64] Az erzsébetvárosi beadvány 1868-ban viszont azt
állítja, hogy az 1791-es erdélyi országgyűlés 61. törvénycikke a magyar
nemzethez tartozónak deklarálta az örményeket. Szongott, 1901. 332. p. Ávedik Lukács viszont rámutatott,
hogy 1791-ben az erzsébetvárosi és szamosújvári képviselők kérték az
országgyűléstől a honfiúsítást. A székely képviselők sérelmesnek találták a
kérést, de Kolozsvár, Gyulafehérvár és Marosvásárhely képviselői feltételekhez
kötve hozzájárultak. Az országgyűlés szabad királyi városként elfogadta őket,
anélkül, hogy negyedik nemzetet képeznének. Ávedik
Lukács: Szabad királyi Erzsébetváros Monográfiája. Szamosújvár, 1896.
(hasonmás kiadás: Bp., 2004.) 189-194. p. A két város révén tehát már ekkor a
magyar rendi nemzet kebelébe kerültek beiktatásra. Pál, 2007. 86. p. [65] 1889-ben a szamosújvári polgármester is kiemelte,
hogy 1848-ban olvadt a hazai örménység a magyar nemzetbe, örökre. Pál, 2007. 92-93. p. [66] Szalmási
Pál: Örmények In: Magyar Művelődéstörténeti Lexikon. Középkor és kora
újkor. Főszerk.: Kőszeghy Péter.
Bp., 2008. 441-444. p. [67] Szongott
Kristóf: Szamosújvár szab[ad] kir[ályi] város monográfiája. 1700-1900.
III. kötet. A Magyar-örmény metropolisz. Szamosújvár, 1901. 48. p. [68] Például Gajzágó Kristóf szamosújvári plébánost
1839-ben erősítette meg. Szongott,
1901. 388. p. [69] Garda Dezső:
Gyergyói örmények könyve. II. köt. Bp., 2007. 118-124. p. [70] 1848. augusztus 19. – GYÉFKL. PI. 389.d. 10. cs.
1088/1848. sz. [71] Gajzágó Kristof plébános, Korbuly János, Lengyel
Gergely, Kopár Simon, Csákány Adeodat, Mártonffy Antal és Papp Tivadar
segédlelkészek. Ld. A szamosújvári
örmény szertartású papságnak az erdély–megyei zsinathoz beadott, s a zsinati
jegyzőkönyvben a 10. alatt az első ülésben tárgyalt kérelme. Szamosújvár,
1848. augusztus 26. – GYÉFKL. EZs. d. I. 1/e. 1085/1848. sz. [72] „A mi pedig az örmény szertartáson levő segéd
lelkészt illeti, őtőt szépíteni és menteni semmiben se lehet, mert korlátlan
szavait tényeit és kiborulásait mindenki tudja és beszéli.” Eránosz Jeremiás ditrói plébános levele
Kovács Miklós püspöknek. Ditró, 1849. szeptember 12. – GYÉFKL. PI.
394.d. 16.cs. 362/1849. sz. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |