12. évfolyam 1.
szám |
Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában |
Malomfalvay és Szentgyörgyi munkásságát tanulmányozva
tapasztaltuk,[1]
hogy a retorikai oda- és elfordulás feltűnően gyakori használata, a jellegzetes
apostrophe-ok sajátos hangsúlyt kapnak a befogadó szemszögéből vizsgálva
szerepüket. A meditatív olvasásra ösztönző eljárások eleve olyan készségeket
feltételeznek, amelyek az olvasó hitét aktivizálják, előhívják a hit
megélésének teljesítményét. Ebben a helyzetben a személyes névmások változatos
használata, illetve a megszólított és beszélő viszonyának alakulása nem csupán
azért fontos, mert ezáltal a szöveg valós kommunikációs kontexust hoz létre,
így állítása mintegy hihetőbbnek tűnik, sokkal inkább abban rejlik a beszélő,
befogadó és megszólított változékony viszonyának fontossága, hogy ez a
változékonyság átívelve a szereplőkön, sokszor közvetlen kapcsolatot teremt
olvasó és Isten között. – Olyan alap ez, amelyből kiindulva az elmélkedés írója
megépítheti közönsége számára a mennyekbe vezető utat – vélekedett Franz Eybl
Abraham a Santa Clara Merk’s Wien
című írása kapcsán.[2] Mihálykó János Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári
idejéről való könyveczke című munkájában a hideg és meleg évszak
szembeállítását szemügyre véve megvizsgáljuk, hogy a korábbiakhoz képest milyen
eljárást alkalmaz ugyanannak a témának azonos célból történő kifejtésére,
egyúttal megfigyeljük, milyen módszerrel írja körül az időt, illetve az időtlenséget
ez a forrásszöveg a megelőző szövegpéldákra visszagondolva. Arra az
időszemléletre fogunk összpontosítani, aminek mozgatója a halál. Az
örökkévalóság jelentőségét és értékét csak az idő múlásának tükrében értelmezheti
a halandó, akinek számára azért fontos a kettő közötti különbség, mert az idő
viszont nem másban, mint a halál közeledtében megragadható, illetve a halál
közelgetése szerint mérhető függetlenül attól, hogy a halál mi is voltaképpen.
Emiatt az idő fizikai és antropológiai tényezőként is figyelmet érdemel. A
halál természete csak a földi életre vonatkoztatva fogadható el, mint valaminek
a befejezése, ebben a tekintetben lehet rendje, a közeledésére utaló jelek is
ebből a megközelítésből érvényesülhetnek. Ám mivel nem tudni, mikor következik
be, minden pillanatot úgy kell átélni, hogy kész legyen rá az ember. A halál
tehát rend és rendetlenség, az idő múlásával egyre közelebb kerül, ugyanakkor
kiszakadhat ebből a permanenciából, tetszőleges, kiszámíthatatlan alkalommal
érkezve. Ennek az esetlegességnek a tudata tetten érhető szinte minden 17.
századi kegyességi írásban, ami valamilyen módon a négy végső dologgal, az örökkévalósággal,
a feltámadással vagy az élettel foglalkozik, illetve a napi vallásgyakorlat
szükségességére figyelmeztet. A dolgozat arra keres választ, miként értelmezhette az időt a tanult,
kora újkori író, aki az örökkévalóság eljövetelét várta, sőt e várakozás helyes
módjának tanítására szánta el magát. A vizsgálat
konkrét tárgya Mihálykó János örökkévalóságról szóló írása, amelynek idő-,
illetve halálszemléletére összpontosítunk áttekintve, milyen vonatkozásokban,
mely összefüggésekben, miféle nyelvi formában kerül elő a téma, nem
feledkezve meg a lehetőségről, hogy az idő éppoly megfoghatatlan és nyelvileg
kifejezhetetlen entitás, mint amilyen a végtelen vagy az örökkévalóság.[3] Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való
könyveczke 1603-ban Bártfán, Köss nyomdájában, jól olvasható betűkkel, és
korához képest meglepően következetes helyesírással, bőrborítással készült, és
három nagy részből áll. Az első rész
„közönségesképpen” szól a télről és a nyárról „melyben ez üdő szerint való és
örök élet példáztatik, holot egyik a másikat követi mint az Nyár az Telet”. A második és a
harmadik rész „kiváltképpen czak az Télről”, illetve a nyárról szól. Utóbbi
„példázza az köuetközendő öröck életet, mely sockal iobb ez világi életnél,
mint az Nyár az Télnél”. Talán érezhető, hogy az egész mű egy nagyra nőtt
hasonlat, ahogyan az eredeti cím mondja, nyárnak tüköre (Sommerspiegel), leképezi, némileg le is egyszerűsíti a jelenvaló és
az örök élet természetét a két évszak váltakozására. Mihálykó János személyében egy Eperjesen
született evangélikus lelkésszel van dolgunk, aki rövid ideig a wittenbergi
egyetem hallgatója, és korában igen népszerű volt. Imádságos könyve például hat
kiadást számlálhatott.[4] 1603-ban adta ki első fordítását Jakob Zader német nyelvű
eredetijét magyarra átdolgozva. Így korántsem érdektelen, hogy a téma
feldolgozásához kötődő képalkotás és szuggesztivitás mennyire tűnik át az
általa fordított szövegen, a tartalmi konvenciók mennyiben hordozzák az általuk
hagyományozott stílusjegyeket. Zader könyvének teljes címe: Sommer Spiegel, Des Ewigen Lebens, Welches
nach den Zeitlichen angehen wird, so gewiss, als Sommer wird, wenn der Winter
vergangen ist.[5] A könyv műfaját nehezünkre esik
meghatározni, bár a címből kiindulva tematikus meditációk körébe sorolhatnánk
első látásra, másodikra azonban inkább lelki olvasmánynak ítélnénk, mivel a
néhány soros segélykérő, illetve Jézust hívó imán, továbbá a kötetben található
verseken kívül viszonylag kevés olyan megnyilvánulást mutat, ami személyes,
vallomásos jellegét erősítené, ráadásul elbeszélőmódjára sem jellemző a
befogadóval való aktív kapcsolatkeresés. E jellemzők korántsem feltételezik
azt, hogy nem is talál egymásra olvasmány és befogadó. A könyv vizsgált –
meglehetős viszontagságok nyomait magán viselő, ütött-kopott, néhol talán meg
is pörkölődött – példányának bizonyos lapjain tintával írt bejegyzéseket
találunk, melyek – a kor szokásrendjének megfelelően – az egykori tulajdonos,
Trombitás Mihály legszemélyesebb, családi adatait és vallásos nézeteit dokumentálják.[6] Amikor a fogalmazó a
képességei határaihoz ér, akár a megjelenítésre szánt tárgy ismeretlensége,
akár a meglévő nyelvi elemek hagyományos kapcsolataival való
bemutathatatlansága miatt, akkor válnak különösen fontossá azok a
nyelvhasználati lehetőségek, amelyek e jelentéstartalmak érzékeltetésére –
éppen a jelentésváltozás esetleges bekövetkezése okán – hatékonyabbnak
látszanak. A módosult jelentés azért bizonytalan, mert függ a befogadó
iskolázottságától, mentális állapotától. A figuratív, illetve tropikus szöveg
nem feltétlenül egyértelmű minden olvasó vagy hallgató számára. Erre utal már
Arisztotelész is, amikor elsősorban a poéták figyelmébe ajánlja a metaforát, a
szónokot pedig ennek kapcsán óvatosságra inti, ugyanakkor az ismeretlen felderítésének,
megértésének megkönnyítését elősegítő funkciót tulajdonít a metaforának.[7]
Napjainak nyelvtudósai egyetértenek Arisztotelésszel abban, hogy a trópusok az
ismeretlen feltárásában jelentős szerepet kaphatnak.[8]
Szemiológiai közelítésből nem közömbös probléma, ha olyasmi a szöveg tárgya,
aminek csak elnevezése van, ám a név mögötti tartalom a beszélő számára teljes
mértékben nem megtapasztalható, mert ilyenkor a megismerhetőség és a
hagyományos gondolkodás küszöbén kívül eső tartományok bemutatására a meglévő
szókészlet és grammatika elemeiből úgy kell válogatni, hogy valamiképp a
jelölendőhöz hasonló, ám attól mégis többet mondó kifejezés legyen az eredmény.
Ez nem csak azt feltételezi, hogy az ismeretlen ábrázolásában valamely már
ismert dolog, fogalom van a beszélő segítségére, „hanem azt is, hogy az ismert
elemeket szokatlan kombinációkban kínálja a szöveg. Ennek az újszerűségnek a
nyelvi hibától, szoloicizmustól való különbözősége szándékos, tudatos, célszerű
alkalmazásában rejlik”.[9]
Az idő viszonyainak tisztázása azért érdemel ebben a kontextusban is kiemelt
törődést, mert ezúttal egy hozzá nem annyira hasonló, mint inkább ellentétes
fogalomról próbál a szöveg alkotója újabb információkat szerezni, illetve
átadni. Kézenfekvő azonban, hogy az időtlenség, az idő nélküliség vagy
időfelettiség nem másként, csak az időhöz, az időben való léthez viszonyítva
hordozhat sajátos jelentést. Az örökkévalóságot a végesség tölti meg többlettartalommal,
ahogyan az életet a halál. A nyelvi torzulás tehát a tartalmi differenciálódás
reményében, a beszélő mentális erőfeszítésének jóvoltából következik be. A
létrejött módosult tartalom azonban nem feltétlenül eredményezi ugyanazt az
interpretációt minden befogadó, illetőleg minden befogadás esetében. A
prédikációelméleti irodalom mindig központi kérdésként kezelte a hallgatósághoz
való alkalmazkodást, erre Szent Bonaventura írásaiban is találunk példát,
Pseudo-Bonaventura pedig két kategóriát különböztet meg erre vonatkozólag:
divisio extra, divisio intra elnevezéssel, attól függően, hogy élesebb elméjű
vagy lassúbb felfogású embernek szól a szöveg.[10]
Scultetus már – bár egyetértésben elődeivel megállapítja, hogy tanult és
tanulatlan hallgatósághoz eltérő módon kell fordulni – úgy véli, a
prédikációban, mivel a hallgatóság meglehetősen heterogén, érdemes stílus,
választékosság tekintetében a középutat választani, a beszéd legyen „igényes,
világos, közérthető”. Bucanus a tudományos stílustól óvja az igehirdetőket,[11]
pedig az idő a tudományosságot is érdemben foglalkoztatta. A fizikai idő Az idő mértékegysége a másodperc, aminek
meghatározása kezdetben (Mózesnél is) egy természeti jelenséghez, a napok és
éjek váltakozásához, a Föld saját tengelye körüli forgásához kapcsolódott.
Kérdés, milyen lehet a viszony a mért és az érzékelt idő között. E két
tartomány, amiben az embernek esélye van választ találni a kérdéseire: tudható,
mi a legrövidebb és a leghosszabb mérhető időtartam, de kifürkészhetetlen, ami
ezeken a határokon kívül esik. Mint az Mihálykó – Homonnai Jánoshoz intézett,
ajánlásként is működő – elöljáró beszédében olvasható, a kiinduló értelmezési
tartomány a tapasztalat: „Ennekokáért, mivel
hogy az esztendőnek forgásában egy esztendőn úgy mint az másikon az szép és
gyönyörűséges nyári időről, mely az köserves és szomorú Telet követi, mindenkor
találunk, mit kellyen tanulnunk, Mind az Eghről, földről és ezeken való
állatokról, mellyek példázzák és árnyékozzák
az örök életnek örömét és düczőségét, mely ez világi nyavalyás, és sok
fáradsággal rakua életet követi.” (Kiemelés tőlem.) Az „árnyékozás” a
Szentírásban is előforduló kifejezés,[12]
ennek jegyében a fenti idézet elővezeti a vizsgált szöveg működési
mechanizmusát. Ettől a vázlattól nem is igen lesz sokkal bonyolultabb a
szerkesztettsége. Csökkentett retorikai eszköztárból merítve, hasonlatok
láncolatán át vezeti a magyarázatot, ami mindvégig következetesen a jelen és az
örökkévaló világ összevetését szolgálja a két nagy évszak leírására szűkítve,
mintegy „árnyékozva” azt. A behatárolt képkincsből válogató, képekben mégsem
kimondottan szegény munkában a szintaktikai alakzatok közül olykor a halmozás,
a felsorolás, a szinonímia, az ismétlés jelentkezik, jelzős szerkezetek
fordulnak elő (felsőfokú melléknevek ritkán adódnak). A struktúra megfelel a
biblikus parabola jegyeinek, és funkciójában is találkozik azzal. Nem hiányzik
a sztereotip bevezetés, a kommentárszöveg és a tanulság kifejtése, ami a
befogadó számára a gondolkodási folyamat lezárásaképpen a szöveg céljának
megfelelő értelmezés garanciáját előlegezi. „A befogadó a prototipikus történet
alapján következtethet arra, hogy hasonló szituációba keveredve hogyan
alakulhatna saját sorsa.”[13] Az eljárás tudatos
Mihálykó elmélkedésében, hiszen az elöljáró Krisztus didaktikai módszerére
hivatkozva tájékoztat arról, miért szándékozik „példabeszéd által szóllani”.
„Imez három okért”, amelyek miatt Krisztus is kedvelte a módszert: mert
„könnyebben eszébe veheti és elméjében tarthattia” a példázatok tartalmát az
ember, másodszor, mert világi dolgokkal való bajlódása közben is inti őt az
istenes gondolkodásra, harmadszor, mert könnyen érthetővé, megjegyezhetővé
teszi a mondanivalót az „együgyüek és vékony elmüiek” számára is. A szöveg
semmit nem bíz az értelmezés tekintetében a befogadóra, kitér erre az elöljáró,
és leszögezi, hogy szerzője ebben is Krisztust követi, aki többnyire
megmagyarázta példabeszédeit. „Ahól penig valamely példabeszédet Wrunk meg nem
magyarázot vólna, hogy annak gloszáia ne az mi agyunk gondolattia szerint
légyen, azokat más felől vgy meg erősitette, hogy annnak az ő igaz értelme aut
ex antecedentibus aut confequentibus tessek meg.” Míg a perc pontosan
mérhető időtartam, addig a kétségtelenül elmúló percekből álló élet tartama
több tudományterület felől (fizika, csillagászat, biológia) tekintve is
relatív. Egy nap a csillagászatban bolygónként más és más időmennyiségnek felel
meg, a biológiában különböző az egyes földi élőlények számára kimért idő. Egy
bizonyos: az idő – mint dimenzió – iránya, ami visszafordíthatatlanul tart a
születéstől a halál felé. Ez kell, hogy meghatározza az ember törekvéseit.
Kevesek képesek már a földi életben megszabadulni minden – ördög által plántált
– vágytól, kíváncsiságtól. A földön is feladata van az embernek,[14]
a véges idő nélkül még a szaporodásnak sincs, de legalábbis torzul jelentősége.
Az idő mérése, mértéke az ember lelki, szellemi ténykedésében, képessége
határainak kutatásában is meghatározó szerepet kapott (gyorsasági versenyek, az
időmértékes verselés, zene stb.), bár tudvalévő, hogy minden alkotás, tett
hiábavaló, hiszen a földi csak az öröklétet készíti elő. A vizsgált munka – más
koraújkori írások mintáján – az emberi élet átlagos hosszához képest mulandó
dolgokhoz hasonlítja a földi pályafutást (árnyék, buborék, füst, pára). Kairosz és kronosz, az
antropológiai idő Az időegységekkel való játék és a pillanat
megállításának, megörökítésének
szándéka egyaránt jelen van a tevékenységek között, a nyelv, az írásbeliség is
felfogható, mint az idő kitágításának egyfajta kísérlete. Ám míg a ritmus vagy
a motívum az idő megújulásából, folytonos visszatéréséből születik, addig a
halandónak adatott idő a Biblia szerint egyszeri mérték, aminek van kezdete és
vége, ami minden ember, de minden tevékenység számára is külön kiszabatott.[15]
Az örökkévalósággal foglalkozó prédikátor egyik fő feladata, hogy a híveket
emlékeztesse erre a kiszabott időre, a jelenvaló végességére, a halálra való
felkészülés fontosságára, elsajátíttassa a túlvilágra készülés gyakorlatát.
Ehhez többnyire bőségesen használ retorikai eszközöket, a devóciós irodalom
kifejezéskészletének kellékei mellett hasznát veszi lélektani és bölcseleti
ismereteknek, és kiaknázza a köznapi tapasztalatokban rejlő lehetőségeket
többnyire a puritas, perspicuitas alapelveinek szem előtt tartásával.[16]
Foucault utal a hit és a hívő ember oltalmazójaként, segítőjeként fellépő
prédikátor (a vallás szolgálattevője) szerepvállalásának alakulására. Meglátása
szerint a kereszténység – mivel üdvösség-vallás – feladatának tartja, hogy az
egyént egyik realitásból egy másik realitásba, a halálból az életbe, az időből
az örökkévalóságba vezesse.[17]
A gondolkodó megállapítása szerint a katolicizmus és a protestantizmus
megegyezik abban, hogy az igazságra vonatkozó kötelezettségek egyik része – a
könyvek, dogmák előírásai – a hit területére tartozik, a másik részük pedig a
szív és a lélek igazságait érintik. Az igazsághoz csak a lélek tisztaságán át
vezet az út. A lélek tisztasága pedig önismeretből adódik, és a szent szöveg
megértésének elengedhetetlen feltétele. Nem csak a
szövegértelmező, de a szövegalkotó helyzetét is bonyolítja az exegetikai
módszerként funkcionáló tipológia, ami – Bultmann analízisét alapul véve –
jövendölésként értelmezi az Ószövetség történeteit, így az ismétlődést
hangsúlyozva a ciklikus időszemléletet érvényesíti. A szöveg – szándéka szerint
– azonban éppen a beteljesülés tudatát igyekszik a befogadóban erősíteni, ami
pedig a lineáris időmúlás alapján fogadható el.[18]
E két felfogást kell összebékíteni ahhoz, hogy hozzáférhetővé váljék a végtelen
az értelem (a tiszta lélek által megvilágosodott értelem) számára. A parabolikus
konstrukción túl működtethető az elmélkedésben a Beda Venerabilis által
Órigenész és Augustinus nyomán megállapított négyes szentírásértelmezés, ahol
az anagogikus értelemben rejlik a jövőre vonatkozó, az isteni ígéretek
beteljesedését jelölő üzenet, amely azonban feltételezi a ciklikus időszemlélet
elfogadását. Így válhat a jövendő dicsőség, illetve a Krisztusban megtörtént
hittételek előképévé az Ószövetség betűje. Ennek alapján a szó szerinti
(literaris) jelentés nyitja meg az utat a további (allegorikus, tropologikus,
anagogikus) értelmezések felé. Ahogyan a nyelvi síkon sem boldogul a recepció
egy legtöbbek által elfogadott, érvényesnek tekintett, hagyományos
nyelvhasználat nélkül, úgy a tartalmi analízis sem boldogul egy normatív, szó
szerinti jelentés nélkül, ami mind nyelvi, mind fogalmi síkon egyfajta
hierarchiát irányoz elő, hiszen ha csak a nyelvi kánonhoz, illetve az ennek
megfelelően létrejött „elsődleges” jelentéshez viszonyítva konstruálható más nyelvi
forma, illetve bontakozhat ki eltérő, többletjelentés, akkor a különböző alakok
vélhetőleg nem egy szinten helyezkednek el, hanem egyik megalapozza a másikat.
Célszerű itt nem megfeledkezni Órigenész elgondolásáról, aki viszont úgy látta,
nincs mindig betű szerinti „testi” jelentése az írásnak, vagy ha van is,
annyira abszurd, hogy értelmezésként nem akceptálható.[19]
„A Szentírás isteni volta, amely minden részére kiterjed, semmit sem veszít
azzal a ténnyel, hogy gyengeségünkben nem mindig tudjuk felfogni a tanítás
rejtett ragyogását, amit eltakar az alantas és hitvány kifejezésmód”[20]
– írja Órigenész. Szavai nemcsak azt közlik, hogy az értelmezés a testi
jelentéstől elrugaszkodva, magasabb szellemi szinten válhat eredményesebbé,
hanem nyelvfilozófiailag is értékelhetőek: a nyelv elégtelenségét, a nyelvi
kifejezés kudarcát, a megformálás tökéletlenségét tematizálják. Megállapítja,
hogy az Ige nem az emberi bölcsességnek köszönheti hatását. Ereje isteni
természetű, „a szellem és a hatalom bizonyító erejével (vö. 1Kor. 2,4.)
győzedelmeskedett a sokaság fölött”.[21]
Beda Venerabilis ellenkező kiindulópontból, a szóképek kapcsán arról ír, hogy
ezek alkalmazásakor „a szó helyes jelentéséről elmozdul egy hasonló, de
helytelen jelentés felé”,[22]
alapvetően helyesnek tehát a testi jelentést tekinti. Lutheren át számos
további egzegétával bővíthetnénk a kört, de kiemeljük egy 20. századi
gondolkodó álláspontját, aki fanatizálta a literális olvasatot. Frye azt
vallja: „A Bibliát olyannyira betű szerint kell értelmeznünk, amint bármely
fundamentalista csak elvárhatja, csakhogy a betű szerinti, tényleges jelentése
képzeletbeli és költői jelentés.”[23]
Ennek az elképzelésnek más aspektusára a mennyország jellemzésénél térünk
vissza. 1636-ban Medgyesi „A
halálnak félelme ellen való vigasztalásnak” szánja az idő alábbi beosztását: „Emlékezzél meg, hogy
ez a te életed csak második grádicsa valóságos életednek, mert minekutána
elsőben kilenc hónapig szorongtál a te anyádnak méhében, szükségképpen
kényszeríttettél onnan e te életednek második grádicsára lépni. És midőn ez
élet hónapjainak is Istentől elrendeltetett száma beteljesedik, ezt is
kényszeríttetel elhagyni, és a következendő világba, melynek vége nem lesz, a
harmadik grádicsra lépni. Mely dicsőséges utolsó grádicsára az életnek, ez ajtó
által kellett még ő magának is a Krisztusnak és minden szentjének is teelőtted
átmenni.”[24] A kibontott grádics-,
illetve ajtó-metafora Krisztus eszköz voltára utal, arra, hogy az ő
munkálkodását kell helyesen használnia annak, aki örök életre vágyik. A
„kényszeríttetel” kifejezés az ember passzivitását érzékelteti az
eszkatologikus folyamatban. A nyelvhasználó grammatikai és szemantikai lépései,
amelyek a figurális szövegalkotás folyamatában előre mutatnak,
megfeleltethetőek a szándékolt hatásnak, az időben előrehaladva várhatóan
bekövetkező eredménynek, ti. annak, hogy a befogadó az első és második grádics
után az élet harmadik, utolsó fokához érjen. Ezzel persze korántsem állítjuk,
hogy a figurák és alakzatok száma egy szövegkorpuszban egyenes arányosságban
állna a szöveg hatékonyságával, inkább arra következtethetünk belőle, hogy
Mihálykó elmélkedésének parabolikus váza oly erős retorikai építményt képez,
ami a befogadót analogikus gondolkodásra ösztönzi akár más hasonló tárgyú
szöveg értelmezésekor is. Mihálykó szemléletes példákat sorol (rövidítve,
inkább csak utalásszerűen), melyek arra intenek, hogy a halandónak a végre kell
tekinteni, nem hagyhatja, hogy a mindennapok öröme, bánata kösse le a
figyelmét, mindez azonban nem hozza ki a béketűrésből a beszélőt. A szöveg
tárgyilagos, természetes, érzelemmentes stílusban szól, higgadtan beszél a
rendről, amelyhez – talán épp e túlzásoktól mentes nyugalom közvetíti
meggyőzően – nem férhet kétség. „Minthogy az Télnek és
az Nyárnak különbsége amely változásképpen lészen, míg ez világ fen áll ő
magában meg változik és el múlik, minden fueknek, virágoknak földi és kerti
terméseknek változásokat és el romlásokat közelb hozza. Ezenképpen minden
teremtett állatok és még az emberek is romlandók, miuel hogy ez világ is igen
romlandó és bomlandó.”[25] A lelki olvasmány
szerzőjének feladata nem kevesebb, minthogy beépítse az olvasó személyiségébe
az olvasmányban foglalt gondolatokat, evidenciává tegye számára a mondanivalója
lényegét. Athanasziosz a Vita Antonii-ben
a gondolatok feljegyzését tartja nélkülözhetetlennek ahhoz, hogy a lélek
megtisztulásához jussunk: „Ha figyelünk majd
arra, amiről most szólok, bebiztosíthatjuk magunkat a bűn ellen. Ragadjuk meg
és írjuk le mindnyájan lelkünk minden rezdülését és mozdulatát, mintha csak
kölcsönösen meg akarnánk egymással ismertetni azokat. Biztosak lehetünk abban,
hogy a felismerésükből adódó szégyen miatt elkerüljük a bűnöket, kiűzünk szívünkből
minden bűnös szándékot. Ki szeretné, ha vétkezés közben meglátnák, s ki nem
igyekszik elhazudni a vétkét, ha rajtakapják. […] Szerzetestársunk tekintetét
helyettesítse az írás. […] Ha így fegyelmezzük magunkat, megzabolázhatjuk a
test vágyait és kijátszhatjuk az ellenség minden ármánykodását. […] Azt a
kényszerítő erőt, melyet a viselkedés során a másik ember jelent a számunkra, a
lélek belső rezzenéseiben az írás kelti.”[26] Bárki forgassa is az írásos testet öltött
elmélkedést, annak szellemét egy már meglévő tudás járja át, aktiválódik egy
szunnyadó ismeret. Ahogyan Epiktétosz rámutat: az írás a meditációhoz
kapcsolódik, amiből körkörös folyamat bontakozhat ki: „A meditáció megelőzi a
feljegyzések készítését, majd pedig ezek az újraolvasás által újabb meditáció
kiindulópontjává válhatnak.”[27] Ezen – általunk
feltételezett – cél eléréséhez nem kell feltétlenül a burjánzó dekorativitást
és érzelmi hatáskeltést előtérbe helyezni a szöveg előállításakor, a
visszafogott szemléletesség adott esetben szintén megfelelően hatékonyan
működhet, logikai folyamatosságával támogatva az írás pragmatikáját. Az
elmélkedés műfaja a fentiek alapján magában tudja azt a képességet, hogy bárki
belehelyezkedjék általa a (Szent)lélekkel folytatott párbeszédbe. Az olvasót
beszippantja az intuitív, szuggesztív, mégis egyetemes érvényű igazságok közege
anélkül, hogy a szöveget szerkesztő különösebb mesterségbeli bravúrokat,
rendkívüli grammatikai konfigurációkat produkálna. Nem feltétlenül az a lényeg,
hogyan van megírva, maga az írás művelete jótékony hatású. A télről szóló
részben a XII. CAPUT Az éhi madarakról
szólva, ha nem is a szerzői öntudat hangján, de említést tesz a szöveg erről a
termékeny mértéktartásról, melyet mindenben kívánatosnak tüntet fel. – Minthogy
télben az szegény madaracskáknak énekléseket nem halljuk, ilyen a mi énekünk is
e világon, gyakorta énekelünk, de ez életünk tele, mely meghidegíti szívünket.
Ezért a mértékletesség minden dologban jó. Mértékletes, józan életet viseljünk
– javasolja. „Minthogy Télben minden férgek meghólnak és megfagynak, az
asszonyállatból született is kevés ideig él, és sokféle nyavalyákkal megrakodik.”
A Jób könyvéből (14) való textust többször, több összefüggésben parafrazeálja a
szöveg. Felnevekedik, mint a virág, mint az árnyék, hirtelen elmúlik –
folytatódik a textus például a VI. fejezet II. egységében.[28]
– Minthogy a madarak rettenetes sebesen gyorsan repkednek az égen, szem elől
vesznek, az ember nem tudja, hova lesznek. Ily hirtelen elmúlik az embernek is
élete – fejti ki másutt utalva arra, hogy a vég, bizony idővel várható, ám
ideje nem kiszámítható, bármikor, bárhol, hirtelen is bekövetkezhet.[29] Ez az összefüggés
mintha megzavarná a korábbi tárgyilagosságot, kizökkentené a szöveget szokásos
hömpölygéséből, a témához tartozó képeket kerestetve vele, hogy plasztikusabbá
és egyben köznapivá, ezért emberközelivé váljék a leírás. Mert leírásról beszélünk
Mihálykó fordítása kapcsán, a szöveg is descriptióként definiálja önmagát.[30]
Az itt tetten érhető érzelmi többlet mögött a veszélyhelyzet tudata lappang.
Hamarosan kiderül, hol a halál, hol az ördög, hol Isten fenyegetése szól a
sorok közül. „Minthogy az madarak,
midőn az étel keresve kü röpülnek legvígabbak egymáshoz cziczegnek és
tombolnak”, nyakába vetik a hálót, és megfogják: „Ilyen ez mi állapatunk is ez
világon, mikoron mi azt gondoljuk, hogy legbátrabbak vagyunk és vastagok és
erősek, olyankor az halál utánunk talpal és kullog.” Később a halak
viselkedésével veti össze az emberi meggondolatlanság jelenségét. A mit sem
sejtve fickándozó halak is „vídáman horgon akadnak”, miként az ember sem veszi
észre, hogy a halál utána kullog, hálót vet neki.[31]
A comparatiós építkezésben az – „aminthogy, úgy”, „az miképpen, ezenképpen” –
összevetésre alkalmas – geminatióként vagy complexioként is értékelhető[32]
– formulák térnek vissza szinte minden egyes bekezdés argumentációjában. Az
áttekinthető logika a két évszak általános leírását követő két fejezetben
teljesen hasonló szerkezeti vázra rakódik. Mindkét évszak leírása az alábbi 15
fejezetben fogalmazódik meg: „1. az embernek
életéről és táplálásáról 2. az égről és az
földről 3. az háború üdőről 4. az napnak fényéről 5. az kerteknek
plántálásáról 6. az füvekről és
virágokról 7. az fákról és az ő
gyümölcsükről 8. az szántó föld az ő
maguával 9. az szőlőnek
nevekedéséről 10. az oktalan
állatokról 11. az férgekről 12. az éghi madarakról 13. az víízen való
halakról 14. az napról és az
éghről 15. az aratásról Ez 15 caputomat elő
vegyük, és mindenikről rend szerint szóljunk, melyre segítsen az Úr Isten.” Izgalmas e párhuzamos szerkesztés, hiszen az
egyik rész a kronoszban, a másik az örökkévalóságban, kairoszban játszódik. Az
ember ideje egy irányba halad egy tengelyen, nem megfordítható, nem
visszahozható, vélhetőleg nem végtelen. Ezzel szemben a kairosz, Isten ideje,
örök egyidejűség, a beteljesült idő, ahol megszűnik múlt, jelen és jövő
különbsége és értelme.[33]
Mihálykó írása ezt az elképzelést számtalanszor hangoztatja. Mint már
említettük az írásmű érvrendszerének a comparatio adja meg sodrását, az
egyébként koherens, a Bibliához hű szöveg mégis több ízben megkísérli
elmagyarázni, hogy a két szféra tulajdonképpen sem mennyiségét sem minőségét
tekintve nem vethető egybe. „Ezer esztendő teelőtted csak olyan, mint az nap,
mely tegnap múlt el, és mint az éyeli virrasztás. […] Egy dolgot el nem
titkolok tü töletek: Egy nap az úr előtt annyi, mint ezer esztendő, és ezer
esztendő annyi, mint egy nap.”[34]
Mintha eltérő kvalitásukból következően csak egymástól függetlenül léteznének,[35]
az Úr ideje nem idő, nem mérhető, nem osztható. Malomfalvay szövege az
örökkévalóságról azt állapítja meg, hogy az állandó mai nap, „az melly, semmi
elmúlt, avagy követközendő időtől nem függ”. Később azonban úgy határozza meg,
mintha egymás után következő esztendők „nyughatatlan forgása” lenne.
Körkörösség és függetlenség egyaránt sajátja lehet ennek a dimenziónak. Ha nem
volna összefüggés a két szféra (kairosz és kronosz) között, akkor annak az
erőfeszítésnek sem volna jelentősége, amit a hit szolgálója a sóvárgott
örökkévalóság halandók előtti megnyitásának irányába tesz. A Szentírás
olvasatában a két egymással ellentétes realitás között éppen a quattuor sensus
teremti meg az átjárhatóságot. Krisztus felől felfogva az Ószövetség
útmutatást, jövőképet fogalmaz meg a mindenkori jelen számára. Amikor az anyag
megteremtésével az idő is létrejött, a Teremtés a Biblia tanúsága szerint
szigorú kronológiát követve, napi ritmusban folyt tovább, így az idő
teremtetett dimenzió, akárcsak az ember lakhelye.[36]
A kronosz és kairosz minőségi különbségére Gitt szerint utal A jelenések
könyvében használt nyelvtani igeidők, időalakok váltakozása: a kairoszból tekintve
a kronosz jövőbeli eseményei megtörténtként közölhetők. Aquinói Szent Tamás az
Ó- és Újszövetségre vonatkozó elméletében a mag és a fa, illetve fiú és férfi
közötti viszony világítja meg a testamentumok kapcsolatát.[37]
Az apokaliptika és a tipológia is úgy értelmezi a történelmet, hogy közben az
eszkatonra figyelmez, ám az apokaliptika úgy tekint a történelemre, mint ami a
végkifejlet felé fut, a tipológia viszont úgy, mint a végkifejlet előképére.[38] Az allegorikus és
anagogikus olvasat – földi menny Mihálykónál azok a szövegrészek utalhatnak
Isten valódi idejének esetleges földi megtapasztalhatóságára, amelyek arról
számolnak be, hogy Isten a túlvilági jutalmazást már e földön elkezdheti.
Amikor arról szól, mint fizeti meg a jó gazda munkásait, akik közül ravasz
rosszakaróit kalodába zárja, megjegyzi: Isten is osztani kezdi jutalmát e világ
vége felé.[39]
Mint látható, az anagogikus értelmezés annyira egyértelmű nyelvi formát kap
Mihálykó szövegében, hogy szinte magától értetődik, nem kíván az olvasótól
különösebb kognitív erőfeszítést e jelentésréteg megfejtése. Annál inkább a négyféle
jelentés együtthatásának kimutatása, kibogozása. Megállapítható, hogy a
vizsgált szövegkorpusz az üdvösségre koncentrál, erre az olvasatra van
leginkább tekintettel. Ennek rendelhető alá a szövegegységek többségének
értelmezése. A CAPUT XIIII. Az Naprol és
az Éyről mesél, az időt tematizálja. „Minthogy az Télben ige rövid és hamar
elmúlandó napok vannak […] Ezenképpen az mi életünk is igen rövid, múlton múl
és fogyton fogy. […] Minek előtte eszünkbe vennénk, hogy mi utolsó óránk el
közelget és az gyékint el rántiák alólunk”, tehát észre sem vesszük, és már
„elmúlt mint takács vetélője, mint az török hajók, mintha röpülnénk, mint a
füst, üszög, mint árnyék, mint a pásztoroknak hajlékok, mint pára, mely
elenyészik”. A mulandóság ábrázolásával bajlódó szerző keresztény jelrendszer
működtetésén túl a figura etymologica, majd az adiectio retorikájához fordul,
egyebütt pedig nagy nevekre (Nagy Sándor), majd apró állatokra (indiai egynapos
állatok) hivatkozva (argumenta a pesona, a naturalis) igazolja, hogy e világon
semmi, senki nem maradandó, az ubi sunt és a vanitás formulák sugallatát
mintegy közös nevezőre hozva.[40]
„Az mi hamar lészen, hamar vész el” – mintha valóban lenne terv, ami alapján a
földről az időtlenségbe vettetnek a Teremtés tárgyai, pedig mint leszögezi: „Az
ember nem tudgya az ő idejét.” Ez a fajta
szabálykeresés a halál munkálkodásának bemutatásakor is tetten érhető. A X., oktalan állatokról szóló fejezet szavai
szerint hiába különbözik az állatoktól, sok ember mégsem használja megfelelően
képességeit. Isten az állatokat úgy teremtette, hogy szemük a földet nézze, „de
az ember ábrázatia felemeltetett, az égbe néz – csak az ember választattatott
arra, hogy az öröck életet megnyerie”.[41]
Újabb anagogikus utalásként interpretálva: egyedül az ember képes az örök jövő
vigaszát elméjében hordozni. „Az oktalan állat semmit nem gondol, Nyár van vagy
Tél, csak az ió abrak száya előtt legyen, az istentelenek is nem gondolnak, jó
gonosz hírekkel csak ők is kedvet vehessenek. Egyél igyál és iádzál. Az hóltod
után nem lészen semmi gyönyörűséged”[42]
– vélekednek, vesztükre. „Minthogy az Télben igen hosszú és kedvetlen sötét
éyszakák vadnak, így az elmúlandó világi élet is igen hosszúnak és kedvetlennek
tetszik mert az, ki az Istenben nyugszik, az nem tudgya, mi lészen az üdő” –
emlékeztet újra.[43]
Másutt arra int, tartson egy élet bármeddig, Isten nem felejt: az idő
hosszúsága, melyet csak mi emberek „vesződünk ez életben, nem árthat az
Istennek ígéretinek, se az véle el nem felejtheti”.[44]
„Taníts úgy számlálni, napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” A zsoltár
szerint az lesz bölcs, aki tudomásul veszi, hogy élete véges, és ezzel a
szemlélettel tanulja meg megítélni, mi az életben a fontos, és mi mellékes.[45]
„Időm a te kezedben van” – ez a zsoltáridézet azt üzeni, Istennel az idő más,
új minőséget nyer, mely túlmutat a földi dolgokon. Aki Isten kezében tudja
magát, tisztában van az örök dolgokkal. A személyesség, a lírai elérzékenyülés
hangja mindössze a fentiekhez hasonló, minden esetben forrásmegjelöléssel álló
citátumokban nyilvánul meg (sermo humilis), ugyanakkor maradéktalanul
érvényesül a tropologikus exegézis, az adhortatio szándéka is. „Az idő az
örökkévalóság szükséges előszobája vagy öltözőszobája” – ami a halál kapuján át
vezet az örökkévalóságba, a haláltól való félelem ellen pedig kizárólag a hit
keményítheti meg a szívet. A hit nem más, mint a megváltó Jézus mint axioma,
amit feltétel nélkül el kell fogadnia annak, aki üdvözülni vágyik. Előfordul, hogy
áttételesen azt is közli a szöveg, hogyan kell reagálni, mit kell érezni az
igaz hívőnek Isten munkája nyomán. „Minthogy az vintzellér az erőtlen szőlő
vesszőt karókkal megtámogatja és megkötözvén megerősíti, így cselekszik az Atya
az ő erőtlen híveivel Örüljünk, hogy Isten igéjét hallgatjuk”[46]
– indítja az allegorikus olvasás folyamatát. „Minthogy az ember
mikoron hallya, hogy az Nyárból lesz Tél, nem hiszi a változást […] szükségképpen
mi emberek sohasem hihetnők el azt, hogy ez világi élet után más élet
követköznék, és arra minden emberek, kik meghóltanak és a földben meg
rothadtanak, ismeg feltámadgyanak.”[47] Hasonló összefüggésben szemlélteti az emberi
kétely, hezitálás helytelenségét a „szántó földről és annak magiáról” szóló
bibliai toposzt tematizáló fejezet. „Miképpen, hogy az elveszett magnak, mely
télen a földben fekszik, nincsen annyi láttatia, hogy abban oly szép szál és
kalász volna helyheztetvén, ezenképpen a mi testünk és vérünk is kételkedhetnék
ebben, de mi higgyünk Isten Igéjének.” A halandó számára nem transzparens a
Mindenható világa, és ezen valóban nem segíthet semmi, csak az elfogadó,
feltétlen, soha vissza nem kérdező hit. Higgye a halandó azt is, amit nem lát,
nem látott soha, hogy ne csak áttetszővé, de átjárhatóvá is váljék neki a
világok között húzódó küszöb. Akinek gondolkodása földhözragadt, nem
rugaszkodhat el az üdvösség felé, arról azonban nem nyilatkozhat a szöveg, nem
jut-e mégis oda. Az ítélkezés nem az ember dolga, mert az vak hozzá, nem láthat
a másik szívébe, olykor még a sajátját sem ismeri: „Az szerencse és
szerencsétlenség együtt jár ez világon, szintén ugy annál az ki selyem ruhában
öltözik és korona fejében, mint annál az, ki temérdek és goromba ruhába
öltözik.” S mivel egyenlőek vagyunk szerencse dolgában is, „ne ítéljünk az
emberről szerencséje forgása szerint”.[48]
„Az szerencse olyan mint az uüeg, mely, mikor leg inkább fénlik, el törik.”[49] Miért? Lehet
rendezőelv, amely megmagyarázza, miért távoznak egyesek korábban, mások később
a földről? Meg lehet hosszabbítani jósággal és a Gondviselésbe vetett hittel a
földi pályafutást? Az elmélkedés gördülékenyen alkalmazza a bibliai
szövegrészek és köznapi jelenetek egymásra vonatkoztatásának parabolikus módszerét,
amiből mégsem származhat, csak egyetlen, logikailag indokolhatatlan
következtetés. Halálnak halálával –
az időküszöb átlépése „Minthogy csak egy szántóföldet sem
építhetnénk így meg, hogy azon semminemű konkoly ne találtassék, ezenképpen
mind az ördög hajtásai ezek kik az Istennek Anyaszentegyházában ennyi
tévelygéseket és eretnekségeket hint.” A tökéletlenség a másik axiomatikus
tétel, amit tudomásul kell venni. Azt, hogy miért tökéletlen, nem tudni, nem is
magyarázza az elmélkedés. Már sokadszor döbben rá az olvasó, hogy a vallásos
tanítónak nem magyarázat, hanem a hit megtapasztalása szükséges a – minden
hátráltató körülmény ellenére – bekövetkező továbblépéshez. A szövegben ható
négyes írásmagyarázat allegorikus és morális tartalmai igen hangsúlyosak, így
irányítják a befogadót az esetleges kételyt elkerülő vonalon, miközben a saját
életben fellelhető „konkoly” burjánzásának okát is tisztázzák. Bár a kognitív
tevékenységet mindvégig kordában tartva – ily módon mégis irányított –
továbbgondolkodásra ösztönöznek. „Az ió czelédes embernek nem czak Télben,
hanem még Nyárban is, aratáskor is, akaratia ellen is meg kell engedie, hogy az
bévetett jó mag között konkoly és egyéb ártalmas virág, perie és koro
nevekedgyék.” „Eként ez világon
nincsen oly tiszta ekklézsia az mint az angyaloké, hanem az iók és gonoszok
egyueledtek. […] Emiatt nem hagyjuk el az Anyaszentegyházat, miként a szántó
ember se hagyja el a földet. […] Mint hogy az ió czelédes ember az ő szolgáinak
nem engedi, hog az konkolyt kü szaggassák és kü irczák, hogy az iót az
gonosznak egyetemben kü ne szaggassák, hanem az aratásnak idejére hadgyák, […]
Ezenképen az prédikátoroknak sem illik, hogy ők fegyverrel írtsák kü
Anyaszentegyházunkból az hamis és csak név és szín szerint való keresztiéneket,
mert különb szemek kívántatnak ához hogy az embernek bűnét is által láthassa.
Mivel pedig czak az Isten a szívek által látója, idő előtt ne ítéljetek.”[50] A szentenciózus,
higgadt bölcsesség fent hallatott preceptori hangjához képest dörgedelmes
retorikával csattannak az olvasóra Malomfalvay azonos tárgyú sorai, melyekben
maga a tétel, amit a ca. két és féllapnyi terjedelemben előhozott példa alátámaszt,
nem is fogalmazódik meg egymondatos, egyértelmű formában: „Hally rettenetes
példát az megvetött bűnösnek itéletésről-is, és iszonyodgyál.” A történet
főhőse egy párizsi tudós doktor, aki „nem chak tudománnyal, de tökéletes
erkölchökkel tündöklő fedhetetlen szent élettel-is, meghalad-vala másokat, az emberek ítélete szerent”. (Kiemelés
tőlem.) Csakhogy különb ítélet várt rá halála után, amelyet rendkívüli módon
hirdetett ki az emberek között. Temetésekor „Koporsója födelét föl ütvén,
hallyad, mindeneknek hallattára, mit kiált teli torokkal, maga felől”, az első
nap azt kiáltotta: „vádoltattam”, másod nap: „meg itéltettem”, harmad nap:
„el-kárhoztám”. Az ismerősökön és hozzátartozókon rémület lett úrrá. A beszélő
ezt a rémületet fokozva olyan – elkerülhetetlenül reflektálttá váló – szöveget
alkot, amely a kétségbeesett félelem érzését mardosó lelkiismeret-furdalással
vegyítve plántálja a befogadásba. „Ninchen bizonyára
igaz szived, valaki ez iszonyu dolgokat és rettentő példákat, olvasván, halván;
vagy elmédben viselvén, nem félsz, nem rettegsz, és meg-nem-rémülsz; nem Chak
a’ baromnál értetlenemb; avagy az Tzölönknél és Tönkönél ostobább; de még az
kőnél-is keményebb vagy; ha ezekre meg-nem indulsz és rettensz.” Malomfalvay már-már
interaktív szövege egy szóval sem jelenti ki, hogy az emberi ítélet elégtelen,
ugyanakkor olyan fokozatosan építkező narrációt működtet, aminek a végére a
befogadó be kell, hogy lássa: a teremtett ember ostoba, empátia nélkül való
léte alkalmatlan az ítéletmondásra. Az imént említett szukcesszió hatását
ezúttal is erősíti a képszerűség, ami az olvasó befogadás folyamán egyfajta
jelenlétet konstruál. A befogadásban történnek meg az elmélkedésben levetített
események. Látható a temetés, a koporsó, hallhatóak a doktor szájából elhangzó
kiáltások, tanulmányozható az egybegyűltek arcán tükröződő elképedés, sőt,
szent Brúnóval az élen még a Karthauzi rend megalapítása is. Szentgyörgyi írása
ettől konkrétabban, ám nem kevésbé képszerűen fogalmazza meg az ember
tökéletlen, igaz látásra alkalmatlan helyzetét, amikor azt írja „igen chipás és
hályogos szemünk vagon: közelről eleget látunk, távúlról majd semmit sem.” Az eredendően bűnös
embernek nincs hatalmában a megismerés, még önnön természetével kapcsolatban
sem lehet maradéktalanul tájékozott, a Gondviselés előtt azonban anélkül is
nyitott könyv test és lélek gyarlósága, hogy beismerné bűneit. Ezek szerint a
halál bekövetkezése előtti bűnbánatra sem Istennek, hanem csakis az egyénnek
van szüksége. Foucault ebben a vonatkozásban két alapvető, korai, a
mindennapokban szükséges, tudományosságban gyökerező elképzelésre hivatkozik,
melyek a megtisztulást, illetve a kárhozattól való menekülést szolgálják: az
egyik az orvos, a másik az ítélkezés modellje. Előbbiben a sebeknek az orvos
előtt való feltárása kell, hogy megelőzze a gyógyulást, a másikban a bűnök
beismerése és a védő munkálkodása enyhíti a büntetést.[51]
Ez azt jelenti, hogy az egyén el kell, hogy fogadja a rajta kívül eső Isten
tekintélyét, amikor megítéltetik.[52]
Többszörösen bizonyíttatott, hogy a földi periódus alkalmatlan az emberi
ítéletmondásra,[53]
ahogyan az is, hogy Isten döntése nem prejudikálható, de vannak, akik
vigyázhatnak az esendőre, figyelmeztethetnek a bűn lehetőségére. Ezt az alábbi,
az allegorikus értelem sablonjával írott példa is szemlélteti: „Az miképpen az
czelédes ember őrizteti búzáiát hogy az ragadozók és az tolvai szabású madarak
az magot ki ne egyék, úgy az ÚrIésus is vigyázókat rendelt, akik felemelik
szavukat a bűnösök ellen.”[54]
Felismerhető a melanchthoni negyedik genus, a didascalicum működése[55]
és a hasonlatsorok rendre úgy működnek, hogy vesznek egy a mindennapi
valóságból jól ismert jelenetet, majd a realitás e szeletét vallási tartalommal
kapcsolják össze. Így kerülnek közel a vallásos tartalmak, így szivárognak be a
mindennapok mozzanataiba, hogy télen-nyáron átélhetőek legyenek a befogadó
számára. A vallási összefüggés ezzel párhuzamosan térben, időben kitágítja a
köznapi eseményeket, ami segíti a didaktikus szándék beteljesedését. A szöveg
ezúttal tehát nem kiszólásokkal, megszólítással, saját fohásszal közelít a
befogadó horizontja felé, hanem a láttató kifejezésekben gazdag elbeszélés
emberközelisége hivatott „megszólítani” az olvasót, még akkor is, ha néhol
mesterkéltnek hat az átkötés. A nyomatékosítást, megerősítést az igen gyakori
bibliai, a lélekbe való bevésődést a valamivel ritkább, verses idézetek
segítik. Az egyes képekkel, hasonlatokkal fémjelzett egységek többnyire
felépítésükből adódóan hordozzák Krisztus munkáját, morális tartalmat
közvetítenek, és a helyes életvezetés következményére világítanak rá. Egy példa
a szöveg ilyetén működésére, amikor egy korábban már említett képet csekély
mértékben módosított tartalommal újra kiaknáz az elmélkedés. Ismét köznapi
párhuzam ábrázolja Isten lehetséges cselekvési tervét: A közember meglehetősen
állhatatlan, nehezen viseli a rosszat maga körül. „Az miképpen a cselédes
mégsem tűrheti, hogy néha a konkolyt ki ne húzza, úgy Isten sem tűrheti, hogy
néhányat idő előtt ki ne irtson az eretnekek közül, hogy hívei lélegzethez
jussanak.”[56]
Ebből az következne, hogy azokat éri el előbb a halál, akik rosszak, de az
egész elmélkedés ellentmond ennek a kiszámítható elméletnek. Az itt vázoltakkal
szemben épp a „minél rosszabb, annál jobb” tézis kap több megerősítést.[57]
(Eszerint minél sanyarúbb sorsa van valakinek a földi életben, annál kedvezőbb
fogadtatásra számíthat a Mennyekben. A tétel Medgyesinél is verbalizálódik: „Az
Isten a sanyarúsággal fiúvá fogadottságunkat akarja megpecsételni, mert
valamely fiát ő szereti, megvesszőzi”.) Kiderül, hogy „az leg
iobb erkölcsű és gyengébb gyermekek leg halandóbbak, és az ió elméiűek leg
hamarébb meg haraguznak, és meg mérkődnek.” Továbbá, hogy „az gyors és éles
elmuiek ritkán élnek sokáig. Mely dolgon igenis czudálkozhatnánk, ha hozzá nem
szoktunk vólna.” Mivel a jó mag sokkal többet tűr, az igaz hitűeknek is többet
kell tudni elviselni, mert „Akit az Úr szeret meg is sanyargatia”.[58]
„Mint hogy ió jell az, mikoron a szőlő vesszők mintha igen könnyeznének”,
ilyenkor azt reméli a gazda, hogy bőséges termés lesz, „ezenképpen az sem
gonosz jel, mikor valamely házban sok féle kereszt, nyomorúság és keserűség
találtatik. Igaz keresztények laknak ott, kiknél a keserűség örömre fordul.
Ezért a keresztet Istenünktől jó néven, zúgolódás nélkül fogadjuk”. Az írás
anagogikus értelemben a jövendő kedvező eseményeit vetíti előre, a „mag” képe
magában foglalja a Pál apostoltól az egyházatyákon át a későbbi gondolkodókig
hagyományozódott négyes értelmezés minden lehetséges variánsát, melyek a
korabeli befogadót a dekódolásban minden bizonnyal befolyásolják. A juhokra
festett keresztről szóló példával szemlélteti, hogy minél nagyobb mértékű a
sanyargattatás, annál inkább szembetűnő Isten számára annak elszenvedője:
„Mennél súlyosabb az keresztién emberen az keserűség, annál ismeretesb az
Úrnál.” A vonatkozó argumentáció a tél hideg voltából és a térben felmérhető
távolságokból is táplálkozik. „Ahogy télen a nap legközelebb a földnek
színéhez, eképp az Úr is híveihöz nyomorúságuk idején van legközelebb […] mennél
nagyobb az nyavalya, annál közelebb hozzánk az Úr Istennek óltalma és
segítsége.” Szentgyörgyi és
Malomfalvay írásaiban szintén helyet kap a földi jó és túlvilági rossz
ekvivalenciája, érdekes egyezés továbbá Theodorusnak, az érett gondolkodású
ifjúnak a története, aki szinte emberfeletti bátorsággal szakítja el a
„Világhoz-vonó kötelet; és a’ rövid vigaságokért” az örökkévaló örömet
választja. Ez az a választás, csere vagy vásár, amit a balga, rövidlátó ember
nem képes megcselekedni. A motívum feltűnően sokszor, feltűnően hasonlóan
bukkan fel a vizsgált szövegekben, többször különböző aspektusból válaszol a
hit kérdéseire. Malomfalvaytól az alábbi sorok kínálkoznak ebben a tekintetben
megfontolásra: „az kik nagyob
gyönyörüséggel hízelkednek ez világon életekben érzékenségeknek, keservesb és
Súlyosb kénok várják azókat pokolban[…] az kik e’földön inségeket, fáidalmokat,
és nyughatatlanságokat nem szenvettenek, keservesb kénokat szenvednek pokolban:
a’ mint hogy azok-is, az kiknek e’ világon, erzékenségeket hízlaló nyugodalmok
és gyönyörüségek nem volt, kedvesb és nagyob gyönyörüségek vagyon az más
világo: pokolba helyheztetvén a’ hatalmasok hatalmason szenvednek kínokat.” A katolikus példákban kevésbé plasztikus a
tétel consolatiós, adhortátiós funkciója, amire a lutheránus retorika nagyobb
hangsúlyt fektet.[59] Mihálykó a helyből
vett érveket sorolva is elsősorban időben értelmezi a kedvezőtlen, nyomorú
létet, ennek időbelisége, ideiglenes jellege egyik legfőbb ismertetője, és
talán ebben a vigasztalanságban bújik meg a vigasz, ami ki is mondatik a
Bibliában. „Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak!”– Az aratás, az ítélet
előtt azonban vár a halál: „Mert ez amaz ó és régi kötés, ember meg kell
halnod.”[60]
„Bolond, még az éjjel elkérik tőled lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit
felhalmoztál?”[61]
A szemantikai szinten zajló szövegvizsgálat oda jutott, ahonnan indult: az élet
értelme ismét megkérdőjeleződik. Nem érdemes a földi javak után futni: Miként a
fák elszáradnak, ilyen az ember állapota is e világon. „Semmit sem hoztunk
magunckal ezért bizon dolog, hogy semmit sem viszünk ki. Egyiptombeli szultán
fehér lepedőt hordoztatott maga előtt, mondván, csak annyit visz magával
hatalmas országából.”[62] A vanitás gondolat
nyomatékosítására a bibliai textus mellé a tárgyalt ügyön kívül álló, nem
keresztény személyiség példáját hozza, a rövid res gesta exemplummal mintegy
kifejezve: minden józan gondolkodású ember belátja, fölösleges, illetőleg csak
e világon örömszerző a kincsek halmozása. A halál mint világnak
szomorítója, vigasza „Mert az Halál, mely oka mindenféle bánatnak
és szomorúságnak igen közönségessé lőn köztünk”. Télen minden szomorú,
„mindenek rongyosnak tetszenek lenni”, „az világ semmi nem egyéb, mint
siralomnak völgye”.[63]
A szövegkorpuszban a tél a jelen definiálására szolgál, rideg, hideg természete
kiválóan alkalmas a halál leheletének érzékeltetésére, ami elfújja végül az
árnyékvilágot. Kibontakozik a szövegben a romlás, a fáradtság, az enyészet
territóriuma, ami – az idő dimenzióját tekintve – várakozás. Az igazak számára
a reménység terepe, aminek befejezése kívánatos. A „szántó földről és
annak maguáról” szóló, VIII. fejezet – bizonyos értelemben – a példa szabad
használatának retorikai elvét követi, hiszen nem csak a Pál apostoltól ismert módon
aknázza ki a magvetés gondolatát. Egyfelől a halál ideiglenességét közvetíti
ezzel a képpel, másfelől egyértelmű morális olvasata is érezhető a
szövegrésznek: „A miként az ió czelédes ember Télen az szántót megkészíti,
miként az földben az búza mag, az keresztény ember sem veszhet el soha az
Halálban.” A „minél rosszabb, annál jobb” variációt amplifikálja mondván: „Mint
hogy az czelédes ember minél iobb magot talál, azon igyekszik, hogy azt mielőbb
elvesse és kiszaggassa, Urunk az igazakat, jókat annyira szereti, hogy hamar
kiszakasztja őket.”[64]
Ezen a ponton úgy tűnik, mintha az Úr maga tartaná a sarlót kezében, másutt –
például a füvekről és virágokról értekező terjedelmes VI. fejezetben, valamint
a fákról és azok gyümölcseiről szóló VII. részben – azonban csak a tél láttán
is elbizonytalanodhat az olvasó. Van program, ami a halál pillanatát elhozza az
egyes emberre vagy valóban annyira véletlenszerű, ahogyan az egyházfiak a hívők
jobb, igazabb életre serkentése céljából üzenik? A halál képében egyként van
jelen Isten szerető, gondoskodó lénye és a mindenkire nehezedő, vak fenyegetés
réme. Egyes értelmezők szerint ebben rejlik a morális fejlődés kulcsa: a
szeretetnek és félelemnek egyszerre kell ahhoz működni, hogy az ember jó
legyen. Ha nincs fenyegetettség, akkor elmosódnak jó és gonosz koordinátái.
Hevenesi János Szent Ignác elemzése ürügyén mutat rá, hogy a szeretet és
félelem együttmunkálkodása nélkülözhetetlen a bűnbánat eléréséhez.[65]
A télről szóló egység hatodik fejezete szintén a halál témájában megfogalmazható
tényekkel foglalkozik, a tél, a füvek és virágok képeire építve. „Mint ahogy a tél
jöttekor a virágok, levelek hullani kezdenek, majd mindet befedi a hó, mert
igen állhatatlan az ő állapattiok, […] Ezenképpen egy ember a másik után az
halál által veszten vész, most ez, maid más, mindaddig, míg mindnyáian oda
lészünk, és az emberi nemzetnek közönsége. […] Minden el múlandó dolgoknak
végének kell szakadni, és az, kik az körül iárnak, azokis el múlnak.”[66] Hogy minden elmúlik, azt már tudjuk, de a
halál idejéről újra ellentmondásos adatokat kapunk: „Az, miképpen az legszebb
és ió illatú virágok leg gyengébbek, és leg hamarébb meg heruadnak vgy, hogy
néha azt az ember ingyen eszébe sem veheti, mely hirtelenséggel el vesznek.” E
váratlanság szemléltetésére a legkülönbözőbb személyek példáit vonultatja fel a
szöveg, nem csak ebben, hanem már a megelőző fejezetekben is. Így az alábbi,
köznapisága okán rettentő katalógusból válogathat, aki képtelen halálesetekre
kíváncsi: „Spurius Sauffeins Az fördő haztól ki iuövén, egy higan sült,
tikmonyat iut meg és abban mindiárt meghólt”, „Valentiniánus az Római Czászár
az szólásban fúlt meg”, „Anacreutis egy igen fő poéta egy szőlő szemnek levében
fúlt meg”. E poéta esetét a VI. fejezet újra felidézi, majd továbbiakkal
egészíti ki: „Fassius Praetor: egy hajszálat tejben lenyelt, Alexander Sextus,
Római Pápa egy legyet el nyelvén halt meg, Xeusis képíró egy bába képét
czudásan írta meg, és annyira nevetett, hogy belehalt, Alexander Magnus pedig
lerészegedett, ebben az állapotban kellett átköltöznie. […] Az halál bizonyos,
az nap bizonytalan, és az óra megtudhatatlan. Azért minden órát utolsó órának
gondoly lenni”– visszhangozza a memento mori tétele, amit ismét nagy földi
pályát befutott személyek fellépése, a vanitas és az egalitarista gondolat
követ: „Az halál szintén úgy nem kíméli azt, ki selyem ruhában jár es korona a
fejében, mint azt, ki valami temérdek kitlébe öltözött.[…] De mindazonáltal a
halálhoz hasonló volnék, ha oly szép, mint Absolon, bölcs, mint Salamon,
kevély, mint Pharaon”, Nagy Sándor gazdagsága, török császár hatalma sem
segíthet, a halandónak halni kell. Nem akármiért
plántálta olvasója fejébe a boldog idő felőli olvasatot a szöveg. A megrendülés
és annak fölöslegessége, helyesebben ellenkezője csak a menny felől szemlélve
lehet azonos. A tél képei mutatják meg igazán a halál szeszélyes természetét a
gyásszal szembesítve: „Az miképpen hogy az fák tél fele az ő levelektől és
gyümölcsöktől megfosztatnak, ezenképpen az anyák az ő magzatiktól és az atyafiak
egymástól az testi halál által megfosztatnak, ne is láttiák őket, míg ez
világon élnek.”[67] „Minthogy tél felé az
fáról az levelek nem rend szerint hullanak le, az miképpen állanak, hanem hol
allól, hol fellyől, hol közepiről. Ezenképpen az Halál is minden embert elragad
személyi válogatás nélkül […] néha közép szerint valót, néha ifjat, néha
gyermeket, ott nem használ se sírás, se jajgatás, se kérés, ha bátor nem tudom,
hány ezer forintot ígérjenek is ő neki, ugyan haszontalan.” A hasonlatszerű elbeszélés a lényeget a
képekben közvetlenül megragadva mutatja be az elvont, halandó számára meg nem
ismerhető diszciplínát. A természet szemléléséből a megfigyelést egy tágabb,
természetfeletti kontextusba helyezve levonható következtetés egybecseng magával
a tanítással, a szöveg téziseivel. Az ember hozzá képest meghatározható
viszonya világos, pedig terminológiája, motívumkincse sem túl gazdag, a
megindító témához képest még a többszörösen összetett mondatok is viszonylagos
nyugalmat hordoznak. A szövegrész a halálról, mint független létezőről beszél.
Bár nem áll lefestve sarlóval, kaszával kezében, bordáit meghajtva szkeleton
képében – ahogyan a metszetekkel ékes katolikus elmélkedésgyűjtemények
hagyománya diktálná – mégis „megszemélyesedik” cselekedetei révén. Máskor úgy
hallani róla, mint magáról az Úrról, aki e pillanaton fordítja meg a halandó
megítéltetését, sorsát. „Nem tudgyátok, mikor
az háznak Ura eliő estefelé, éjfélkor, tikszókor, avagy hajnalban, hogy mikoron
hirtelenséggel el iövend, ne találjon titeket aluván. […] Mind vént, mind ifiat
megfojt ő és senkivel nem gondol” – azt sugallja, hogy önálló létezővel van
dolgunk, aki nem megfontolásból cselekszik. Másutt ellenkezőleg, azt írja,
akinek nehéz a sora, az nyer a túlvilágon, illetve, ahogyan azt korábban
idéztük, a legjobbak törettetnek le leghamarabb. Kérdés, mennyire tudatos
szövegszerkesztési elv ez az ellentmondásosság, ami adott esetben könnyen
elbizonytalaníthatja, de legalábbis töprengésre készteti a befogadót. A szöveg
többi részében nem jellemző az ellenpontozó technika, sőt, látszólag minden
nyelvi eszköz – így az értelmező és jelzős szerkezetek – a linearitást,
egyszerűsítést, könnyebb emészthetőséget szolgálják. Nem engedi tudni a szöveg,
hogy felfedezhető szabály vagy sem a halál működésében, hogy egy rapszodikus
emberfeletti létező kezében él az ember, aki vaktában csapkod, vagy minden
előre determinált rend szerint tart az örök nyugalom zónája felé. Ez nem
derülhet ki, a teremtett lény azonban mindenképpen kiszolgáltatottnak tételezheti
helyzetét. „Az miképpen az fáról az levelek zölden is hullanak, senki az
Istennel nem pántolódhatik, hogy ő azt mondaná, miért cselekszed ezt.” Kérdezni
tehát felesleges, el kell fogadni az engedelmes gyermek szerepét, akinek
egyetlen feladata van: „Gondoljuk azt: netalán szintén ez az utolsó óra, az
mely órán mi elhivattatunk.” Ez a feladat azonban rettenetes. Aligha sejthető,
mit jelentett a korban a memento mori leckéje (pestis, járványok, háborúk,
hadjáratok, életkörülmények), de az is csak fáradságosan képzelhető el,
hányszor kellene végigküzdeni magát a halandónak valamely lelkigyakorlatos
munka szintjein, mire olyan állapotba kerülne, ami által képes kitárni szívét a
bármikor reá törő halál előtt. Abszurd ötlet, hogy valaki minden pillanatában,
minden mozdulatában kész legyen maga mögött hagyni összes földi gondját, mégis
erre szólít fel a megfejthetetlen kiszámíthatatlanság, amivel a végzet
dolgozik, s amiről ezúttal az is kiderül, hogy sajátos – mégiscsak
szabályozott, több szinten összehangolt, ráadásul az élet fenntartására
irányuló – dinamikával bír. „Minthogy az levelek,
melyeknek mind le kell hullani, ekként jóllehet mindenkinek meg kell halni,
mindazonáltal az ÚrIsten nem hadgya az egész emberi nemzetet meg halni, egyször
smind, hanem egy ember az másik után, hogy egy a mását el tudja temetni […]
Minthogy egy levél sincs, mely valami bimbót ne hagyna, ha meghal, születik is
helyette.” A halál a magvetés
toposzában minduntalan segíti a tudomásulvétel folyamatát. „Mivel minden nap
fogyton fogyunk, egyéb ne legyen eszünkben, hanem ez, hogy először mi alólunk
is el ránttiák az gyékint, mely üdőhöz hozzá készüllyünk” és közben gondoskodik
arról, hogy ne feledje: „Minthogy az földbe vetett magnak előbb meg kell
rothadni, ezenképpen az mi testünknek is előbb meg kell rothadni az földben.”[68]
Meghökkentő képpel igyekszik oldani a halállal szembeni emberi feszültséget a
szöveg, amikor a sírhalmokat, a nyár elején fakadó rügyekhez hasonlítja. – Mint
a fán a bimbók a nyár közeledtét jelzik, így sírjainkon is halmok lesznek, mely
jelenti a feltámadást – a szokatlan comparatio elősegíti annak tudatosítását,
hogy ebben a szövegben, ahogyan a Szentírásban vagy az életben magában, semmi
sem csupán az, aminek első pillantásra látszik. A temetés, illetve a
temetőkert kitüntetett figyelmet kap A’
kertek plántásáláról című fejezetben. A szövegrészt olvasva a sorok között
Foucault elgondolásának nyomaira téved az értelmezés. A nyelv – a filozófus
vélekedése alapján – kapcsolatot tart a halállal, azzal a határral, amely felé
irányul és amely ellen létesült.[69]
Nézete szerint minden civilizációban vannak olyan helyek, amelyek „kiforgatják”
a kultúra belsejében meglévő valódi szerkezeti helyeket, „melyek külsőek minden
helyhez képest, mégis lokalizálhatók, eltérőek az általuk elbeszélt, tükrözött
szerkezeti helyektől.” Ezeknek a locusoknak a nyelvi működését is megvilágítja
a tükör analízise. A tükör hely nélküli hely, utópia. Ott szemlélem magam,
ahonnét hiányzom(felszín mögötti, irreális tér), közli Foucault, majd így pontosít:
„Egyben heterotópia is, hisz a tükör a valóságban létezik, és visszahatást
gyakorol a helyre, amit betöltök. A hely egyszerre reális, irreális.”[70]
Heterotópiáknak az olyan helyeket nevezi, amelyek az idő feldarabolódását
rögzítik. A nyelv, a nyelvhasználó és az idő viszonyrendszerének alakulásáról
Foucault a heterotópiák kiteljesedését magyarázva tesz izgalmas
megállapításokat. A kiteljesedést az a momentum kínálja, amikor szakadás
következik be az emberek és a hagyományos emberi idő viszonyában. A fentiekhez
képest is különleges transzcendens hely a temető, mert ideje azzal a
momentummal veszi kezdetét, amit az egyén számára az élet elvesztése jelent,
amivel „belép szertefoszlásának és eltörlődésének kvázi-örökkévalóságába” –
vélekedik.[71]
A temetés, illetve a temetőkert kifejezés magában rejti azt a sokrétű
tartalmat, ami az élet, a halál és az újjászületés periódusait permanens
láncolatként engedi értelmezni. Az idő nyughelye, az
újjászületés hírnöke A temetés több szempontból kiemelt alkalma az
életnek és kiemelt szimbóluma a kegyességi írásoknak, hangsúlyozza a hozzá
kapcsolódó esemény méltóságát, jelentőségét. Minősége megkülönbözteti az
egyetlen túlvilági örökkévalóságra teremtett lény, az ember magasabbrendűségét
a Teremtés többi alakjához képest. „A halál az testet az lélektől el választja,
mint az választó víz aranytól az egyéb féle metallomot”, és a temetés aktusával
a test elmúlása kerül előtérbe.[72]
Szentgyörgyi szövegében: „el-válik a’ Lélek a’ testtől; és már mind meg-lett:
’s ez az, a’ mit mi MEG-HALNI mondunk.” Medgyesi gyakorlatában a helyzet ennél
összetettebb, ő azt írja, nem csak a testet és lelket választja el egymástól a
halál, hanem a lélek tiszta, újonnan született részét is elkülöníti annak
tisztátalan részéről.[73]
„Az emberi temetkezési hely ne legyen hasonló az oktalan döggel meghólt oktalan
állatoknak nyúzó helyekhöz, ahól minden fele oktalan állatok keresztül-kasul
idestova futkosnak, és mindent feltúrnak” – reguláz a szöveg, majd folytatja az
intést: „Az keresztiének az ő temető helyeket tisztességesen tartsák, es az ő
halottakat böczülettel el takari czák.” Nyomatékot a Szentírás ad a fentieknek.
(1Móz. 23,35.; Mát. 27.; Mk. 25.; Luk. 23.; Jn. 19.) A temetkezés helye a
halandók utolsó földi helye, egyben emlékeztető az itt maradóknak, ami a nyár
közelgetését is jelzi a csüggedőknek, és nem utolsósorban Krisztus ott talál
fel az utolsó napon, ez tehát az újrakezdés idejének helye. „Minthogy az Télben az
szorgalmas kertész nem felejti, mely magot hova vetett és plántált, hanem mindjárt
az Nyárnak elein mindent meg keres, őket meg tudia számlálni, ha nem tudom,
mennyi vólna is. […] Ezenképpen Iésus Chistus, az mi mennyei kertészünk nem
feleitette el, hol vagyon helyek az földben minden ő hűveinek, és hól
nyugoznak, hanem mindeneket tud, az meyek ez előtt egynéhány ezer esztendővel
löttenek, mintha csak tegnap este löttek volna.” E konzekvencia az aratásról szóló fejezetben ellentmondásossá lesz. Az érintett
szöveghely második bekezdése még arról számol be, hogy miként a cselédes ember
is alig tizedét takaríthatja be a termésnek, úgy a holtaknak is alig tized
része, ha üdvözül, oly szoros kapun kell majd átjutni a kiválasztottaknak. A
következő bekezdés viszont már arról biztosít, hogy mindenkinek jut hely az
öröklétben, miként a jó gazdának sem teremhet annyi búzája, hogy helyet ne
találjon mindnek az utolsó szemig. A retorika funkcionalitása – érzésünk
szerint – sérül azáltal, hogy azonos képi elemekkel, azonos szereplőkkel
dolgozik, ám egymásnak némileg ellentmondó következtetést levonva érvel az
egészen közeli, ezért könnyen összevethető szöveghelyeken. Megállapíthatjuk,
hogy ha verbálisan nem is jelenik meg, nyomot hagy a szövegen a tenni akarás
szenvedélye, ami mit sem von le a meggyőződésből, mely szerint bekövetkezik a
feltámadás. Túlvilági nyár „Minthogy az szőlő vessző az szőlő tőkében
megmaradván annak erejétől és levelétől igen édes, kedves és jóízű gerézdeket
teremi”, ezenképpen az igaz keresztyének, akik az Úr Jézusban megmaradnak,
szent neve dicséretét keressék. „Én vagyok a szőlőtőke, mond az Úr, aki bennem
marad, én is őbenne teremt sok gyümölcsököt.”[74] Ismét az allegorikus
értelmezésmód egy feloldott formájával találkozhat a befogadó, amiből a morális
és az anagogikus felfogás is következik. Akik hisznek, azoknak a halál nem
végleges, erre már nem egy utalás volt, a feltámadás utáni örökkévalóság
birodalmába azonban igazán csak az első, mindkét évszakot elemző, illetve a
harmadik, nyarat leíró rész enged bepillantást. A bűnbeesés óta szakadék tátong
a szent Isten és a bűnös emberek között. „Mert nincs különbség: mindenki
vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” – írja az Ige. Ember nem
kerülhet közel hozzá, mert megközelíthetetlen világosságban lakik.[75]
A világosságról rendre üzeneteket, jeleket kap a halandó, ám ezek korántsem
bizonyos, hogy értelmezhetők számára.[76]
Erről szóltuk fent az exegézis, illetve a négyféle értelem vonatkozásában. Az
üzenetekből – korábban ezt is érintettük – nem egyértelmű, hogyan viszonyul az
időhöz az a Mennyország, amit az üzenetek mint végső létállapotot tartalmaznak.
Az episztémé része ebben a helyzetben az emberhez eljuttatott, így számára
megismerhető írás, és az ember által – például a megélt időről – szerzett
tapasztalat lehetnek, ezeket egymásba lehet fésülni, ami azonban nem egyenlő az
isteni titok megfejtésével. Nem leírható a halálon túli valóság, ezt egyedül
Jézus ismeri, mi leképzelni is alkalmatlanok vagyunk, mert: „Amit szem nem
látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el az
Isten az őt szeretőknek.”[77]
Ez okból a modern, és a 17. századi leíró is erősen ragaszkodik a Bibliához, ha
az örökkévalóság bemutatását várják tőle. Mihálykó is rendben „lehivatkozza”
forrásait (Ésa. 64,1.; 1Kor. 2,1.; 1Kor. 15.; 2Kor. 5.) miután szerényen
kijelenti: Az aratás előtt nem tudni, milyen haszon várható, csak, ha megmérik
a szemet. Bővebben: „Nem találtatik senki, ki megmondhatná, minemű
kijelenthetetlen nagy örömet és dicsőséget hoz minékünk az örök élet […]
hanemha meg váriuk, hogy az utolsó aratás el végződiék és az utolsó itéletnek
napia el iővén annak nagy haszna szemünk eleibe adassék és meg mutattassék.” Ezek szerint tehát
együtt várja holt és eleven az utolsó ítélet napját, ami az utolsó nap. Jelzi
az idő befejezését, végét. Ez ugyanakkor maga a küszöb, ami az idő utolsó
pillanata után a kezdetet fejezi ki.[78]
Ahogyan az örökkévalóságról, úgy a Mennyről és Pokolról is többféle elképzelés
mutatható ki a szövegben. Mihálykónál ezen a ponton is vannak félreérthető, de
még inkább félremagyarázható, tökéletlenségre utaló képletek. A harmadik rész első
fejezete arról ír, hogy „valamit ez világon elvesztettünk, ismét meg találiuk
[…] az gyönyörűséges Paradiczomban”, majd fel is sorolja, mik lehetnek az
üdvösségben az ember kedvére. Megtalálhatóak: az mennyeknek országa, az örökké
való dicsőség, az mi szüleink, magzatink, feleségink, barátink, atyánkfiai,
rokonaink, egészségünk, sőt, testünk és vérünk. „Innen nevezi az Szent Pál
Actor ez napot mindennek megadás napiának”– teszi hozzá. A harmadik fejezetre
azonban – mintegy megfeledkezve a fentiekről – így fogalmaz: „Új Menny, Új
föld. Az előtt valókról nem emlékeznek.” A közlést megint a Textus igazolja,
ott áll a bejegyzés (Ésa. 65.), az olvasóban ettől függetlenül motoszkál a
kérdés: most akkor mindent megkap, ami gyógyír a földi sebekre, vagy minderről
megfeledkezik? Azon, hogy vajon nem mindegy-e tulajdonképpen, melyik variáció
(tehát a mindent megkapok vagy mindent elfeledek elve) érvényes, filozofálgatni
sincs alkalom, mert a negyedik fejezet ismét ehhez a problémához szól hozzá:
miután az igazság napján, Jézus áthív az új életbe, nem kívánkozunk többé a
régibe – közli. Az ötödik fejezet közli, hogy az örök gyönyörben szívesen
megfeledkezik majd bárki a világi gyönyörökről. A nyelvhasználat
megbicsaklása ismét szükségszerű. Hogyan is lehetne konzekvens egy ismeretlen
szféra életfeltételeiről szólva? Aligha feleltethető meg egymásnak az egyik és
másik létállapotban használatos fogalom, illetve a hozzá kapcsolódó jelentés.
Foucault szerint a „nyelv és a világ mély együvé tartozásának vége”.[79]
Ha valahol, akkor itt bizonyára vége a kettő együvé tartozásának, hiszen, mivel
a földi lét szenvedésekkel, gonoszságokkal, balszerencsével van tele, a
tökéletes boldogság ezért nem ismert a ráadásul eredendő bűnnel viseltes ember
számára. A pokolról még alkothat talán megközelítőleg helyes képet, a
Paradicsomhoz azonban semmi érzéke. Foucault úgy véli, a dolgok és az azokat
jelölő szavak egy bizonyos szint után szétválnak. A Szentírás értelmezésére[80]
és az üdvös életvitelben való jártasság alapján nyugvó didaktikára törekvő
szövegalkotásban szükségszerűen végbemegy az új értelemképzés. A túlvilág
ábrázolásában megképződik az evilági jelenségeket hordozó kifejezések sajátos
erőtere, melynek fő ismertetője az azonosság helyett a hasonlatosság, vagy
legalábbis viszonylagosság. Ilyenformán az e világra rendeltetett nyelv is
sajátos elven működik tovább, már nem azt mutatja be, aminek kifejezésére
eredetileg létesült, hanem olyasminek az érzékeltetésére szolgál, ami minden
földi nyelv struktúráján felül áll. Bizonyos értelemben a nyelv kell, hogy
alkotóvá váljék.[81]
Ezt igazolja Mihálykó fordítása, melyben egy helyütt az olvasható a mennyei
Paradicsomról, hogy az ott lakók fölöttébb „gyorsak” lesznek, ami csak az
időfogalom meghagyásával együtt interpretálható: „Részesek leszünk az
isteni természetben, ilyen tündöklő, szép világos és düczőséges testünk lészen
mi nékünk, sockal szebb az üuegnél feiérb az hónál, világosb az Napnál,
Hóldnál, Czillagoknál, oly, mint ő maga az Isten, az bűn nélkül, macula és
fogyatkozás nélkül tellyes isteni bölczességgel, szentséggel, igassággal,
halhatatlansággal es bóldogsággal, könyuek és igen gyorsak, minden ez világi
testi kívánság nélkül, mint az angyalok.”[82] Jóllehet nem az egyetlen, de nem is a
legegyszerűbben áthidalható probléma az időtengely kikapcsolásáé a túlvilág
bemutatásának kísérletében. E ponton nem feledhető az első részben foglalt
alapvetés, mely szerint „ez világi életet az örök élettel egyben nem
hasonlíthatiuk”. Mihálykó írása mégis segít hasonló vonásokat felfedezni a két
szféra között. „Az miképpen Télben az
ió és szorgalmatos kertésznek minden gondolattia és esze azon forog, miképpe az
iouendo Nyárban az ő kertét különb-különb fele […] szép és illatos virágokkal
rakja […] ezenképpen Iesus Christus az mennyei kertész most is azon forgódik,
miképpen plántálhasson magának az emberi nemzetből mennyei paradiczomat és
gyönyörűséges kertet.” Az allegorikus értelem e ponton azonosítható
tétele szerint odaát nincs előre eldöntve minden, hanem a trónon ülő Krisztus
feladata azon törni a fejét, hogyan alakíthatna minél hibátlanabb édent e
tökéletlen népség fiaiból. A szöveghely egyértelmű tropologikus és anagogikus
üzenetet is hordoz, és a parabola a további sorokban kibontakozva újabb
tartalmakkal gazdagodik a mennybéli jutalom és hatalom vonatkozásában.[83]
Szentgyörgyi szövegének hetedik elmélkedésében egy csodálatos körmondatban utal
arra, hogy Isten földi szolgálata mennybéli uralkodást kínál osztályrészül a
hívőknek: „a’ma végtelen és
Örökké-való Országot el-nyerjük: holott, nem chak Száz esztendeig, hané orokkon
orokké fogunk uralkodni: nem a földnek, hané Meny-országnak lészünk orokosi.
Azért, édes fiatskáim, se az únalmasság el ne fáraszszon benneteket, se a’
hiuságos dichóségnek kívánása ne chiklandozzon: mert e’ Világnak minden
szenvedési sem méltók arra a’ juvendő dichóségre, melly mi-bennünk
meg-jelenik.” A dolgozat végére a
Malomfalvay és Szentgyörgyi tollából vett szövegekkel való összehasonlítást is
tekintve egyértelmű retorikai eljárástani különbségekre és meggyőző
tartalombeli, tematikai egyezésekre mutathattunk rá. A fenti
összefüggésrendszert is tekintetbe véve leplezhetetlen időzavarba kerültünk, és
e riadalom bennünk csak fokozódik, ha a vizsgált szövegkorpusz utolsó szavaihoz
érünk, amelyek pontosan a két összeférhetetlen szféra átjárására buzdítják,
sürgetik az egyetlen fiút, aki képes lehet megteremteni az összeköttetést: „No azért Uram Iésus
Christus, kit nag reménséggel és igaz hüttel várunk, siess el iőni és ne késsél,
és vígy minket magadhoz az te Atiádnak országába, Amen, Amen, Amen.” (Kiemelés
tőlem.) Jegyzetek: [1] Az alábbi elmélkedések olvasása közben: Malomfalvay Gergely: Belső-képpen indító tudomány. Bécs, 1653.; Szentgyörgyi Gergely: Elmélkedések az Orokké-valóságról. Pozsony, 1643. [2] Eybl, Franz
M.: Abraham a Sancta Clara. Vom
Prediger zum Schriftsteller. Tübingen, 1992. 286. p. [3] Gondoljunk
csak Szent Ágoston vallomásaira: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem,
akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis
nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt
időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk jövő időnek és ha semmi
sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő.” [4] Heltai
János: Műfajok és művek. Bp.,
2008. (Res Libraria, 2.) 94-103. p. [5] Bethlen Gábor korának költészete.
Szerk.: Komlovszki Tibor – Stoll Béla.
Bp., 1976. (Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 8.) 515-516. p. Jacob
Zaderről, a szerzőről igen keveset tudunk. Tanult filozófus és a zeissi Szt.
Nicolai templom lelkipásztora volt, nyomtatott művei közül a Zedlers-lexikon mindössze hármat sorol
fel, köztük a Winter Spiegel des ewigen
Lebens címűt meglehetősen kései, 1711-es évszámmal. „Zader, Jacob ein
Magister der Philosophie und alter Pfarrer zu St. Nicolai in Zeiβ, hat zum
Druck befördert: 1. Ehe- und Haus Spiegel von der Verehligung Davids mit
Abigail, in 28 Prdigten, über I Sam. XXV. Wittenberg 1596 und 1615 in 4.Siehe
Pratorii Bibl. Homil.; 2. Winter Spiegel des Zeitlichen Lebens, ebend. 1711 in
Fol. Siehe Biblioth. Itting P. I, P. 234.; 3. Johanis Baptista Martyrium in
sieben Predigten, über Matth. XIV. I 13. ebend. 1604 in 4. Pratorii Biblioth.
Homil. Biblioth Itting. P.I. p.” Grosses Universal-Lexicon aller Wissenschaften
und Künste, welche bishero durch menschlichen Verstand und Wiss erfunden
worden. Zechszigster Band. Leipzig-Halle, 1749. 362. p. Neki feltehetően fia az
az 1612-ben Zeissben született Johann Zader, akiről feltűnően sok adatot
találunk az Allgemeine Deutsche Biographie
660-661. lapjain, s aki ennek tanúsága szerint ugyancsak Lipcsében hallgatott
filozófiát és teológiát, és élete végén a hamburgi dómban szolgált. [6] A könyv első és utolsó lapján,
valamint a 122. lap alján van bejegyzés, adatokat, bibliai idézetet, imádságot
vetett papírra Trombitás Mihály. Ezek közül a személyes adatok: „1748 szül.
István nevű fiam; 1753 szül. Ferenc nevű fiam; 1772 halt meg az én feleségem,
Molnár Ilona Pünkösd havának 30. napján este 6 óra tájban.” [7] Arisztotelész:
Rétorika. Bp., 1999. [8] „Az allegória képi erejénél fogva az
ismeretterjesztés, népszerűsítés, propaganda fontos eszköze. Általa szólhattak
a megfoghatatlanról, ismeretlenről, amit csak így volt szabad vagy lehetséges
kifejezni.” Kocsány Piroska:
Allegória. In: Kocsány Piroska – Szikszainé Nagy Irma: Alakzatok. Előtanulmányok egy tervezett
alakzatlexikon számára. Bp., 2006. (Az alakzatok világa, 16.) Vö. Szabó
Etelka: A nyelvi képek
osztályozása és elméleti megközelítése a XVI. századi francia ramista
retorikákban. Debrecen, 2007. [Kézirat. PhD-értekezés. Debreceni Egyetem Modern
Nyelvtudományok Doktori Iskolája.] (továbbiakban: Szabó, 2007.) 149-165. p. [9] A nyelvi hiba fogalmát már Arisztotelész és
Quintiliánusz is relativizálta. További összefüggésekkel szolgál: Szabó, 2007. 33., 52. p. [10] Bartók István: „Sokkal
magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk.” Irodalmi gondolkodás Magyarországon
1630-1700 között. Bp., 1998. (Irodalomtudomány és kritika.)
(továbbiakban: Bartók,
1998.) 190. p. [11] Bartók,
1998. 257. p. [12] Az Ószövetség az egzegétikai folyamat alapja, az
Újszövetség, illetve eljövendő javak előképe, árnyéka; „mennyei dolgok
képmásának és árnyékának szolgáltak”. (Zsid. 8,5.) Vö.: Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és
története. I. A prekritikai korszak: az első századtól a reformáció koráig.
Bp., 1998. (továbbiakban: Fabiny,
1998.) 147. p. [13] Szabó,
2007. 167. p. A szerző pontosan sematizálja a parabola működését: „A
biblikus parabola mint szövegtípus szerkezeti felépítése: a sztereotip
bevezetés mint kommentárszöveg, a parabolát működtető analógia első rendezett
párjának megadása az X olyan mint Y formulával a szövegalkotó megalkotja a
forrástörténetet […], mely tanulsággal zárul, a befogadó megalkotja a
céltörténetet, melynek főszereplője ő maga egy hasonló élethelyzetben, a
befogadó a történet alapján tanulságot von le.” Ld. Szabó, 2007. 169. p. [14] A jó cselekedet szükséges az üdvösséghez, „mert mi
Isten alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk Jézus Krisztusban a jó
cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járjunk”. Ld.: Medgyesi Pál: Praxis Pietatis. Kolozsvár, 2003. (továbbiakban: Medgyesi, 2003.) 15. p. [15] E tétellel a vizsgált elmélkedés
számos helyén találkozni fogunk különböző variációkban: „Az asszonytól
született ember rövid életű, […] kihajt, mint a virág, majd elfonnyad,
árnyékként tűnik el, nem mered meg […] Ha meg vannak határozva napjai, ha
számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át.” (Jób
14,1-2.,5.) „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az
ég alatt. Megvan az ideje a születésnek és a megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek és megvan az ideje a gyógyításnak.” (Préd. 3,1-15.) [16] A szónok műveltségének szerepéről és a beszéd
ékítésének helyes módjáról lásd még: Imre
Mihály: A retorikai műveltség
szerepe Szenci Molnár Albert szótárszerzői munkásságában. In: Studia
Litteraria, XXXVI. Debrecen, 1998. 50-84. p.; 54. p. [17] Foucault,
Michel: Nyelv a végtelenhez.
Debrecen, 2000. (továbbiakban: Foucault,
2000.) 363. p. [18] Bultmann írja a tipológiáról (1950): „A tipológia
mint hermeneutikai módszer az Újtestamentum óta az Ótestamentum olyan egyházi
értelmezését jelenti, amely az abban előforduló alakokat, eseményeket vagy
intézményeket a Jézus Krisztus eljövetelét követő üdvkorszak alakjainak,
eseményeinek vagy intézményeinek előképeként előábrázolásaként fogja
fel. (Hermeneutikai Füzetek 11, 15. old.) […] A
ciklikusságnak az idő körkörös mozgásának képzete az ókori Keletről és a görög
kultúrából származik. Ám az ószövetségi próféták az idő körkörös mozgásának
képzetét már igen korán az eszkhatologikus remény szolgálatába állították. A
bultmanni felfogás szerint a tipológia nem más, mint a ciklikus időszemléletnek,
az ismétlődés gondolatának az eszkatologizálása.” Idézi: Fabiny, 1998. 62. p. [19] Órigenész
a Teremtés könyvéről jelenti ki, hogy azt ostobaság literálisan értelmezni,
ehelyett képletesen értendő. Elgondolása szerint az Írásnak mindig van
spirituális jelentése, de nincs mindig testi jelentése. Vö. Fabiny, 1998. 142-143. p. „A tévtanok,
istentelenségek vagy az istenre vonatkozó balga beszédek oka – úgy tűnik – nem
más, mint az, hogy nem szellemileg értik az Írást, hanem mintegy a puszta betű
szerint.” Órigenész: A
princípiumokról. Idézi: Fabiny,
1998. 142-143. p. [20] Uo. [21] Uo. [22] Ld. Fabiny, 1998. 190. p. Vö. még: The Venerable Bede: Concerning Figures and Tropes. In: Miller, Joseph M. et al.: Readings in
Medieval Rhetorics. Bloomington, 1973. 106. p. Az isteni és emberi szólás
vonatkozásában ld. még: Imre Mihály: Cicero és/vagy Krisztus? A
reformáció XVI. századi retorikáinak egyik dilemmája. In: Religió, retorika,
nemzettudat régi irodalmunkban. Szerk.: Bitskey
István – Oláh Szabolcs.
Debrecen, 2004. 125-166. p. [23] Frye,
Northrop: Az Ige hatalma. Második
tanulmány a Biblia és az irodalom kapcsolatáról. Bp.,
1997. 12. p. [24] Medgyesi,
2003. 240. p. [25] Mihálykó János: Az
örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való könyveczke. Bártfa,
1603. (továbbiakban: Mihálykó,
1603.) 26. p. [26] Szent
Athanasziosz: Vita Antonii. In: Foucault, 2000. 331. p. [27] Foucault, 2000.
332-333. p. [28] Mihálykó,
1603. 41., 64., 108. p. [29] Mihálykó,
1603. 111. p. [30] Az első rész alcíme: „Az Télnek és az Nyárnak
közenseges képpen való descriptiója.” [31] Mihálykó,
1603. 117. p. [32] Szavak, szócsoportok ismétlődését jegyzi mindkét
szintaktikai alakzat, utóbbi az ismétléses alakzatok kombinációja: az „a
minthogy, […] eképpen” visszatérő grammatikai kapcsolatra alkalmazva. Vö.: Szabó G. Zoltán – Szörényi László: Kis
magyar retorika. Bp., 1988. [33] Sauer,
Erich: Isten, emberiség és örökkévalóság. Bp., 1995. (továbbiakban: Sauer, 1995.) 142-143. p. [34] Mihálykó.
1603. 61. p. [35] Ki is mondja a szöveg az első részben: „Ezenképpen
ez világi életet az örök élettel egyben nem hasonlíthatjuk.” [36] Mihálykó,
1603. 29. p. Az időmérésről: 1Móz.1,14. [37] A szavak és a dolgok
összefüggéséről: Aquinói Szent Tamás:
Summa Theologiae, I. London-NewYork, 1964. 37-38. p.: „Az a jelentés azonban,
miáltal a szavak által jelölt dolgok maguk megint más dolgokat jelölnek
spirituális értelemnek neveztetik. Emez a literális értelmen alapszik és
előfeltételezi is azt. Mármost, ez a spirituális értelem három részre osztatik.
Amint Szent Pál mondja, a Régi Törvény az Új előképe, az Új Törvény maga pedig,
amint Dénes mondja, az eljövendő dicsőség előképe. Ekképpen hát az allegorikus
értelem akkor kerül elő, midőn a Régi Törvény dolgai az Új Törvény dolgait
jelölik; a morális értelem, amikor a Krisztusban véghezvitt dolgok és azok, kik
előképezték őt, annak jelei, mit nekünk kell véghezvinnünk; és az anagogikus
értelem, amikor az előttünk örök dicsőségben nyugvó dolgok jelöltetnek. […]
Most, mivel a literális értelem az, mi a szerző szándékában áll, és a Szentírás
szerzője Isten, ki megértésben mindent egyszerre fog fel, nem válik kárára,
miként Szent Ágoston megjegyzi, ha számos jelentés van jelen még az Írás
egyetlen passzusának literális értelmében is. […] Tamás különbségtétele a
literális és spirituális értelem között a szavak (verba) és a dolgok (res)
jelölésén alapszik […] nem zárja ki a spirituális értelmet, de elsőbbségben
részesíti az Írás literális értelmét.” Fabiny,
1998. 208. p. [38] Fabiny,
1998. 66-68. p. A „typos” kifejezés Pál apostol óta
alapeleme a hermeneutikai szakszókincsnek. A Krisztus-esemény felől
visszapillantva az Ószövetség Isten „végidőbeli cselekvésének” előre való
kiábrázolásait tárja fel. [39] Mihálykó,
1603. 246. p. [40] Mindkét
említett retorikai közhellyel részletesen foglalkozik: Lukácsy Sándor: Isten gyertyácskái. Tanulmányok a
régi magyar egyházi irodalomról. Bp., 1994. [41] Mihálykó,
1603. 100-102. p. [42] Ugyanez a tétel a 37. lapon is előfordul az első,
az emberek életéről és táplálásáról szóló fejezetben. [43] Ezen a helyen, a 122. lap alján tintával bejegyzés
található, mely azonban alig olvasható. [44] Mihálykó,
1603. 61. p. [45] Gitt,
Werner: Idő és örökkévalóság. Bp., 2000. (továbbiakban: Gitt, 2000.) 63. p.; Zsolt. 90,12. [46] Mihálykó,
1603. 98. p. [47] Mihálykó,
1603. 27. p. [48] Mihálykó,
1603. 70. p. A szerencse kapcsán egy vélhetőleg a korban ismert példát idéz fel
a szöveg, melyben Démokritoszt, egy igen bölcs filozófust arra kért
Artaxerxész, hogy támassza fel feleségét. Rendben, szólt a fogadás, ha 3 olyan
embert mondasz, akinek 60 éves koráig semmi nyomorúsága, szerencsétlensége nem
volt. „Oh, szám csak egy ember sinczen valami szerencsétlenség nélkül, mely
dólgot iól eszekbe vegyenek azok, kik ez világon valami kevés ideig ió
szerencsében és nagy méltók vadnak.” Luthernél hasonló példa a bűntelenséggel
fordul elő. Aszerint nem találhatunk olyan embert, aki minden bűn nélkül élte
le életét, ezért a bűnben vagyunk egyenlőek. [49] Mihálykó,
1603. 40. p. [50] Mihálykó,
1603. 82-83. p. Az idő előtti ítélkezés helytelenségére – Szent Pálra és
Krisztusra hivatkozva is – figyelmeztet a szöveg. [51] A bűnbánat: „Ha meg akarunk
gyógyulni, fel kell tárnunk a sebeket az orvos előtt. Ítélkezés: a vétkek
beismerése enyhít a bíró szigorán. A bűnösnek az ördög ügyvédjének kell lennie,
ahogyan az utolsó ítélet napján az ördög is a maga ügyvédje lesz.” Foucault, 2000. 365. p. [52] Foucault, 2000.
279. p. [53] A sort még folytathatnánk, akár időben visszafelé
haladva. Laskai Osváttól idéz idevágó példát az emberi ítéletek hibás voltáról Bárczi Ildikó: Ars compilandi. Bp., 2007. 52-53. p. Említett szerző
párhuzamos szöveghelyek egyezéseinek és különbségeinek mérlegét
recepcióelméleti megközelítésből vonja meg – ld. uo. 147. p. – amennyiben
analízisét jelen szöveghelyek tartalmi egybeeséseire alkalmazzuk, kirajzolódik
a közös hagyomány háttere, és körvonalazódik az egybehangzó következtetés. [54] Mihálykó,
1603. 87. p. [55] Vö. Kecskeméti
Gábor: A genus didascalicum és a régi magyarországi irodalomelmélet
alappozíciói. Bp., 2007. 363-377. p. [56] Mihálykó,
1603. 84. p. [57] Medgyesi,
2003. 204. p. [58] Mihálykó,
1603. 90., 140. p. [59] Ld. még: Oláh Szabolcs:
Tanítás, buzdítás, affektusok Batizi András verses világkrónikájában. (1544)
In: Studia Litteraria, XXXVI. Debrecen, 1998. 16-49. p. [60] Mihálykó, 1603. 41. p.
Vö. Rom 5., hasonló még: „Elrendeltetett, hogy az emberek meghaljanak, azután
pedig ítélet következik.” (Zsid. 9,27.) Gitt,
2000. 94. p. [61] Luk. 12,20.; Gitt,
2000. 84. p. [62] Tim. 6.; Mihálykó,
1603. 33-34. p. [63] Mihálykó,
1603. 41. p. [64] Mihálykó,
1603. 80. p. [65] Szent Ignác,
192. p. [66] Mihálykó,
1603. 63. p. A nyár leírására szánt rész párhuzamos fejezete Jézus ítéletre
való eljövetelét hasonlítja a növények előbújásához, a jelen világi pompás
növényeknél összehasonlíthatatlanul szebb környezettel kecsegteti olvasóját. [67] „VII. Caput Az Fákról és azoknak gyümölcsiről”. Mihálykó, 1603. 71. p. A nyárról szóló
rész párhuzamos fejezete a lélek megújulásáról, a túlvilágon evilági érdemeink
alapján várható jutalomról, illetve az ott készülő, számunkra meghatározott
helyünkről ad hírt. [68] Mihálykó,
1603. 89. p. [69] Foucault,
2000. 64. p. Diderot Az apáca
című műve kapcsán fejti ki: „A levél mint nyelv megkettőzi azt az aktualitás
egyazon rendszerében, a nyelv ugyanakkor beszél, amikor a levél, ugyanazon
szavakat használja, azonos testi léttel bír a nyelv a levél teljes
életnagyságban. […] A nyelvi mű nem más, mint a nyelv
teste, amit a halál keresztez, hogy felnyissa számára azt a határtalan teret,
ahol a hasonmások visszaverődnek.” [70] Foucault, 2000.
150. p. [71] Foucault, 2000.153.
p. [72] Test és lélek elválásáról, egységéről,
feltámadásáról megoszlanak a teológiában a vélemények, felekezeti és filozófiai
síkon egyaránt. [73] Medgyesi,
2003. 244. p. [74] Mihálykó,
1603. 99. p. Mihálykó bibliai forráshasználatát
szemügyre véve megállapítható, hogy a szerző valószínűleg nem a Vizsolyi Bibliára támaszkodott, amikor a
fordítását elkészítette. A szöveghelyek Vizsolyi
Bibliával való összevetése arra enged következtetni, hogy helytállóak
lehetnek Horváth Cyrillnek a Magyar Könyvszemle 1904-es számában
publikált feltételezései, és Mihálykó valóban közreműködhetett a bártfai
nyomdában 1607-ben készült – vélhetőleg befejezetlenül maradt – evangélikus
bibliafordítás megfogalmazásában. A fordítás fellelhető töredékei Mózes, Józsua
és Jeremiás könyveiből közölnek részleteket. Mivel Mihálykó elmélkedésében az
említettek-hez képest egyéb bibliai helyeket is idéz, így szövegének későbbi,
tüzetes filológiai tanulmányozása alapján a bártfai edíció soha nem látott
részei válhatnak esetleg rekonstruálhatóvá. [75] Rom.
3,22-23.; 1Tim. 6,16. Vö.: Gitt, 2000. 95-97.
p. Ld. még: Sauer, 1995. 34-35.
p. [76] Sauer,
1995. 161. p. A jövendölésekben harmonikus egységet alkot a betű szerinti és a
képes beszéd. [77] Gitt, 2000.
121-130. p., 1Kor. 2,99.; Jer. 33,22. [78] Junk,
Karsten: Das Zeitverhältnis des hl. Augustinus im XI. Buch des
Confessiones und Aspekte seiner theologisch-philosophischen Rezeption im 20.
Jahrhundert. Tübingen, 2006. „Wenn in der Bibel der Begriff »ewig« gebraucht
wird, steht im griechischen Urtext der Begriff »aion«. Dieser Begriff kann je
nach Grammatik und Textzusammenhang folgende Bedeutungen haben: a. »Die Zeit in
ihrer unendlichen Ausdehnung«: In dieser Bedeutung hat die Zeit der Ewigkeit
weder einen Anfang, noch ein Ende – sie ist unendlich.b. »Die Zeit zwischen
Schöpfung und Weltende«: In dieser Bedeutung beinhaltet die Zeit der Ewigkeit
»nur« jenen Zeitraum, in dem diese Erde existiert.c. «Die Zeit, die über das
Ende dieser Welt hinausgeht«: In dieser Bedeutung beginnt die Ewigkeit, sobald
diese Erde aufgehört hat, zu existieren.” [79] Foucault,
Michel: A szavak és a dolgok. Bp., 2000. (továbbiakban: Foucault, 2000/a.) 63. p. [80] Foucault, 2000/a.
103. p. [81] Foucault,
2000/a. 63-110. p. A „miképp kötődhet egy jel ahhoz, amit jelent?”
kérdésre a modern gondolkodás értelem és jelentés elemzésével felel. „Ám éppen
ezért, a nyelv nem lesz semmi egyéb, mint a reprezentáció egyedi esete (a
klasszikusoknál), vagy a jelentésé (számunkra). A nyelv és a világ mély együvé
tartozásának vége. Az írás elsődlegessége megszűnik […] A dolgok és szavak
szétválnak. A szem rendeltetése a látás és csakis a látás lesz; a fülé viszont
a hallás csupán. A diskurzusnak az lesz a feladata, hogy elmondja, ami van, ám
nem lesz semmi több annál, amit mond. […] A 17-18. században a nyelv sajátos
léte, a világba vésett ősi, dologi szilárdsága föloldódott a reprezentáció
műkö-désében: minden nyelvhasználat diskurzusnak minősül. A nyelv művészete
valamiféle »jelzés« lett – valamit jelentett és ugyanakkor e valami körül
jeleket helyezett el: tehát a megnevezés művészete lett, majd a rámutató és
díszítő megkettőződés révén ugyanakkor meg is kötötte e nevet, magába zárta,
elrejtette, más nevekkel jelölte meg, amelyek az említett jelentései,
másodlagos jelei, alakzatai, retorikai apparátusa voltak. […] A kritika
tüzetesen szemügyre veszi a retorikai formákat is: a figurák elemzése, vagyis a
diskurzus típusai, kifejező értékükkel együtt, a trópusok elemzése, vagyis azon
különböző viszonyoké, amelyeket a szavak képesek alkotni ugyanazzal a
reprezentáló tartalommal (rész vagy egész, lényegi vagy járulékos elem, esemény
vagy körülmény, maga a dolog vagy analógjai általi megnevezés.) […] A XVII.
századtól kezdve a vallási szöveg exegézise ekképp kezdett kritikai
módszerekkel kiegészülni: már nem azt mondták el újra, ami már elhangzott
bennük, hanem meghatározták, milyen alakzatok és képek révén, milyen rend
alapján, milyen kifejezett célok szerint, milyen igazság érdekében hangzott el
Isten vagy a próféták adott diskurzusa a ránk hagyományozódott formában.” Foucault, 2000/a. 63., 102. p. [82] Mihálykó,
1603. 137. p. Érdemes lenne egyébként, de e tekintetben is össze-vetni a
fordítást az eredeti szöveggel. Úgy tudjuk, ezt az izgalmas feladatot még senki
sem végezte el, reméljük, egyszer még lesz rá módunk. [83] A mennybéli uralkodásra kifejezett utalás nem
szerepel Mihálykó fordításban, legfeljebb arról asszociálhat ilyen
összefüggésre az olvasó, ahogyan a szöveg az Apokalipszis mondatára emlékeztet,
ti.: „Légy hív mindhalálig, megadom életed koronáját.” | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |