Vissza a tartalomjegyzékhez

12. évfolyam 1. szám
A. D.
MMXI

Meszesán Mária:
Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában
Malomfalvay és Szentgyörgyi munkásságát tanulmányozva tapasztaltuk, hogy a retorikai oda- és elfordulás feltűnően gyakori használata, a jellegzetes apostrophe-ok sajátos hangsúlyt kapnak a befogadó szemszögéből vizsgálva szerepüket

Malomfalvay és Szentgyörgyi munkásságát tanulmányozva tapasztaltuk,[1] hogy a retorikai oda- és elfordulás feltűnően gyakori használata, a jellegzetes apostrophe-ok sajátos hangsúlyt kapnak a befogadó szemszögéből vizsgálva szerepüket. A meditatív olvasásra ösztönző eljárások eleve olyan készségeket feltételeznek, amelyek az olvasó hitét aktivizálják, előhívják a hit megélésének teljesítményét. Ebben a helyzetben a személyes névmások változatos használata, illetve a megszólított és beszélő viszonyának alakulása nem csupán azért fontos, mert ezáltal a szöveg valós kommunikációs kontexust hoz létre, így állítása mintegy hihetőbbnek tűnik, sokkal inkább abban rejlik a beszélő, befogadó és megszólított változékony viszonyának fontossága, hogy ez a változékonyság átívelve a szereplőkön, sokszor közvetlen kapcsolatot teremt olvasó és Isten között. – Olyan alap ez, amelyből kiindulva az elmélkedés írója megépítheti közönsége számára a mennyekbe vezető utat – vélekedett Franz Eybl Abraham a Santa Clara Merk’s Wien című írása kapcsán.[2]

Mihálykó János Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való könyveczke című munkájában a hideg és meleg évszak szembeállítását szemügyre véve megvizsgáljuk, hogy a korábbiakhoz képest milyen eljárást alkalmaz ugyanannak a témának azonos célból történő kifejtésére, egyúttal megfigyeljük, milyen módszerrel írja körül az időt, illetve az időtlenséget ez a forrásszöveg a megelőző szövegpéldákra visszagondolva. Arra az időszemléletre fogunk összpontosítani, aminek mozgatója a halál. Az örökkévalóság jelentőségét és értékét csak az idő múlásának tükrében értelmezheti a halandó, akinek számára azért fontos a kettő közötti különbség, mert az idő viszont nem másban, mint a halál közeledtében megragadható, illetve a halál közelgetése szerint mérhető függetlenül attól, hogy a halál mi is voltaképpen. Emiatt az idő fizikai és antropológiai tényezőként is figyelmet érdemel. A halál természete csak a földi életre vonatkoztatva fogadható el, mint valaminek a befejezése, ebben a tekintetben lehet rendje, a közeledésére utaló jelek is ebből a megközelítésből érvényesülhetnek. Ám mivel nem tudni, mikor következik be, minden pillanatot úgy kell átélni, hogy kész legyen rá az ember. A halál tehát rend és rendetlenség, az idő múlásával egyre közelebb kerül, ugyanakkor kiszakadhat ebből a permanenciából, tetszőleges, kiszámíthatatlan alkalommal érkezve. Ennek az esetlegességnek a tudata tetten érhető szinte minden 17. századi kegyességi írásban, ami valamilyen módon a négy végső dologgal, az örökkévalósággal, a feltámadással vagy az élettel foglalkozik, illetve a napi vallásgyakorlat szükségességére figyelmeztet. A dolgozat arra keres választ, miként értelmezhette az időt a tanult, kora újkori író, aki az örökkévalóság eljövetelét várta, sőt e várakozás helyes módjának tanítására szánta el magát. A vizsgálat konkrét tárgya Mihálykó János örökkévalóságról szóló írása, amelynek idő-, illetve halálszemléletére összpontosítunk áttekintve, milyen vonatkozásokban, mely összefüggésekben, miféle nyelvi formában kerül elő a téma, nem feledkezve meg a lehetőségről, hogy az idő éppoly megfoghatatlan és nyelvileg kifejezhetetlen entitás, mint amilyen a végtelen vagy az örökkévalóság.[3]

Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való könyveczke 1603-ban Bártfán, Köss nyomdájában, jól olvasható betűkkel, és korához képest meglepően következetes helyesírással, bőrborítással készült, és három nagy részből áll.

Az első rész „közönségesképpen” szól a télről és a nyárról „melyben ez üdő szerint való és örök élet példáztatik, holot egyik a másikat követi mint az Nyár az Telet”.

A második és a harmadik rész „kiváltképpen czak az Télről”, illetve a nyárról szól. Utóbbi „példázza az köuetközendő öröck életet, mely sockal iobb ez világi életnél, mint az Nyár az Télnél”. Talán érezhető, hogy az egész mű egy nagyra nőtt hasonlat, ahogyan az eredeti cím mondja, nyárnak tüköre (Sommerspiegel), leképezi, némileg le is egyszerűsíti a jelenvaló és az örök élet természetét a két évszak váltakozására. Mihálykó János személyében egy Eperjesen született evangélikus lelkésszel van dolgunk, aki rövid ideig a wittenbergi egyetem hallgatója, és korában igen népszerű volt. Imádságos könyve például hat kiadást számlálhatott.[4] 1603-ban adta ki első fordítását Jakob Zader német nyelvű eredetijét magyarra átdolgozva. Így korántsem érdektelen, hogy a téma feldolgozásához kötődő képalkotás és szuggesztivitás mennyire tűnik át az általa fordított szövegen, a tartalmi konvenciók mennyiben hordozzák az általuk hagyományozott stílusjegyeket. Zader könyvének teljes címe: Sommer Spiegel, Des Ewigen Lebens, Welches nach den Zeitlichen angehen wird, so gewiss, als Sommer wird, wenn der Winter vergangen ist.[5] A könyv műfaját nehezünkre esik meghatározni, bár a címből kiindulva tematikus meditációk körébe sorolhatnánk első látásra, másodikra azonban inkább lelki olvasmánynak ítélnénk, mivel a néhány soros segélykérő, illetve Jézust hívó imán, továbbá a kötetben található verseken kívül viszonylag kevés olyan megnyilvánulást mutat, ami személyes, vallomásos jellegét erősítené, ráadásul elbeszélőmódjára sem jellemző a befogadóval való aktív kapcsolatkeresés. E jellemzők korántsem feltételezik azt, hogy nem is talál egymásra olvasmány és befogadó. A könyv vizsgált – meglehetős viszontagságok nyomait magán viselő, ütött-kopott, néhol talán meg is pörkölődött – példányának bizonyos lapjain tintával írt bejegyzéseket találunk, melyek – a kor szokásrendjének megfelelően – az egykori tulajdonos, Trombitás Mihály legszemélyesebb, családi adatait és vallásos nézeteit dokumentálják.[6]

Amikor a fogalmazó a képességei határaihoz ér, akár a megjelenítésre szánt tárgy ismeretlensége, akár a meglévő nyelvi elemek hagyományos kapcsolataival való bemutathatatlansága miatt, akkor válnak különösen fontossá azok a nyelvhasználati lehetőségek, amelyek e jelentéstartalmak érzékeltetésére – éppen a jelentésváltozás esetleges bekövetkezése okán – hatékonyabbnak látszanak. A módosult jelentés azért bizonytalan, mert függ a befogadó iskolázottságától, mentális állapotától. A figuratív, illetve tropikus szöveg nem feltétlenül egyértelmű minden olvasó vagy hallgató számára. Erre utal már Arisztotelész is, amikor elsősorban a poéták figyelmébe ajánlja a metaforát, a szónokot pedig ennek kapcsán óvatosságra inti, ugyanakkor az ismeretlen felderítésének, megértésének megkönnyítését elősegítő funkciót tulajdonít a metaforának.[7] Napjainak nyelvtudósai egyetértenek Arisztotelésszel abban, hogy a trópusok az ismeretlen feltárásában jelentős szerepet kaphatnak.[8] Szemiológiai közelítésből nem közömbös probléma, ha olyasmi a szöveg tárgya, aminek csak elnevezése van, ám a név mögötti tartalom a beszélő számára teljes mértékben nem megtapasztalható, mert ilyenkor a megismerhetőség és a hagyományos gondolkodás küszöbén kívül eső tartományok bemutatására a meglévő szókészlet és grammatika elemeiből úgy kell válogatni, hogy valamiképp a jelölendőhöz hasonló, ám attól mégis többet mondó kifejezés legyen az eredmény. Ez nem csak azt feltételezi, hogy az ismeretlen ábrázolásában valamely már ismert dolog, fogalom van a beszélő segítségére, „hanem azt is, hogy az ismert elemeket szokatlan kombinációkban kínálja a szöveg. Ennek az újszerűségnek a nyelvi hibától, szoloicizmustól való különbözősége szándékos, tudatos, célszerű alkalmazásában rejlik”.[9] Az idő viszonyainak tisztázása azért érdemel ebben a kontextusban is kiemelt törődést, mert ezúttal egy hozzá nem annyira hasonló, mint inkább ellentétes fogalomról próbál a szöveg alkotója újabb információkat szerezni, illetve átadni. Kézenfekvő azonban, hogy az időtlenség, az idő nélküliség vagy időfelettiség nem másként, csak az időhöz, az időben való léthez viszonyítva hordozhat sajátos jelentést. Az örökkévalóságot a végesség tölti meg többlettartalommal, ahogyan az életet a halál. A nyelvi torzulás tehát a tartalmi differenciálódás reményében, a beszélő mentális erőfeszítésének jóvoltából következik be. A létrejött módosult tartalom azonban nem feltétlenül eredményezi ugyanazt az interpretációt minden befogadó, illetőleg minden befogadás esetében. A prédikációelméleti irodalom mindig központi kérdésként kezelte a hallgatósághoz való alkalmazkodást, erre Szent Bonaventura írásaiban is találunk példát, Pseudo-Bonaventura pedig két kategóriát különböztet meg erre vonatkozólag: divisio extra, divisio intra elnevezéssel, attól függően, hogy élesebb elméjű vagy lassúbb felfogású embernek szól a szöveg.[10] Scultetus már – bár egyetértésben elődeivel megállapítja, hogy tanult és tanulatlan hallgatósághoz eltérő módon kell fordulni – úgy véli, a prédikációban, mivel a hallgatóság meglehetősen heterogén, érdemes stílus, választékosság tekintetében a középutat választani, a beszéd legyen „igényes, világos, közérthető”. Bucanus a tudományos stílustól óvja az igehirdetőket,[11] pedig az idő a tudományosságot is érdemben foglalkoztatta.

 

A fizikai idő

Az idő mértékegysége a másodperc, aminek meghatározása kezdetben (Mózesnél is) egy természeti jelenséghez, a napok és éjek váltakozásához, a Föld saját tengelye körüli forgásához kapcsolódott. Kérdés, milyen lehet a viszony a mért és az érzékelt idő között. E két tartomány, amiben az embernek esélye van választ találni a kérdéseire: tudható, mi a legrövidebb és a leghosszabb mérhető időtartam, de kifürkészhetetlen, ami ezeken a határokon kívül esik. Mint az Mihálykó – Homonnai Jánoshoz intézett, ajánlásként is működő – elöljáró beszédében olvasható, a kiinduló értelmezési tartomány a tapasztalat:

 

„Ennekokáért, mivel hogy az esztendőnek forgásában egy esztendőn úgy mint az másikon az szép és gyönyörűséges nyári időről, mely az köserves és szomorú Telet követi, mindenkor találunk, mit kellyen tanulnunk, Mind az Eghről, földről és ezeken való állatokról, mellyek példázzák és árnyékozzák az örök életnek örömét és düczőségét, mely ez világi nyavalyás, és sok fáradsággal rakua életet követi.” (Kiemelés tőlem.)

 

Az „árnyékozás” a Szentírásban is előforduló kifejezés,[12] ennek jegyében a fenti idézet elővezeti a vizsgált szöveg működési mechanizmusát. Ettől a vázlattól nem is igen lesz sokkal bonyolultabb a szerkesztettsége. Csökkentett retorikai eszköztárból merítve, hasonlatok láncolatán át vezeti a magyarázatot, ami mindvégig következetesen a jelen és az örökkévaló világ összevetését szolgálja a két nagy évszak leírására szűkítve, mintegy „árnyékozva” azt. A behatárolt képkincsből válogató, képekben mégsem kimondottan szegény munkában a szintaktikai alakzatok közül olykor a halmozás, a felsorolás, a szinonímia, az ismétlés jelentkezik, jelzős szerkezetek fordulnak elő (felsőfokú melléknevek ritkán adódnak).

A struktúra megfelel a biblikus parabola jegyeinek, és funkciójában is találkozik azzal. Nem hiányzik a sztereotip bevezetés, a kommentárszöveg és a tanulság kifejtése, ami a befogadó számára a gondolkodási folyamat lezárásaképpen a szöveg céljának megfelelő értelmezés garanciáját előlegezi. „A befogadó a prototipikus történet alapján következtethet arra, hogy hasonló szituációba keveredve hogyan alakulhatna saját sorsa.”[13]

Az eljárás tudatos Mihálykó elmélkedésében, hiszen az elöljáró Krisztus didaktikai módszerére hivatkozva tájékoztat arról, miért szándékozik „példabeszéd által szóllani”. „Imez három okért”, amelyek miatt Krisztus is kedvelte a módszert: mert „könnyebben eszébe veheti és elméjében tarthattia” a példázatok tartalmát az ember, másodszor, mert világi dolgokkal való bajlódása közben is inti őt az istenes gondolkodásra, harmadszor, mert könnyen érthetővé, megjegyezhetővé teszi a mondanivalót az „együgyüek és vékony elmüiek” számára is. A szöveg semmit nem bíz az értelmezés tekintetében a befogadóra, kitér erre az elöljáró, és leszögezi, hogy szerzője ebben is Krisztust követi, aki többnyire megmagyarázta példabeszédeit. „Ahól penig valamely példabeszédet Wrunk meg nem magyarázot vólna, hogy annak gloszáia ne az mi agyunk gondolattia szerint légyen, azokat más felől vgy meg erősitette, hogy annnak az ő igaz értelme aut ex antecedentibus aut confequentibus tessek meg.”

Míg a perc pontosan mérhető időtartam, addig a kétségtelenül elmúló percekből álló élet tartama több tudományterület felől (fizika, csillagászat, biológia) tekintve is relatív. Egy nap a csillagászatban bolygónként más és más időmennyiségnek felel meg, a biológiában különböző az egyes földi élőlények számára kimért idő. Egy bizonyos: az idő – mint dimenzió – iránya, ami visszafordíthatatlanul tart a születéstől a halál felé. Ez kell, hogy meghatározza az ember törekvéseit. Kevesek képesek már a földi életben megszabadulni minden – ördög által plántált – vágytól, kíváncsiságtól. A földön is feladata van az embernek,[14] a véges idő nélkül még a szaporodásnak sincs, de legalábbis torzul jelentősége. Az idő mérése, mértéke az ember lelki, szellemi ténykedésében, képessége határainak kutatásában is meghatározó szerepet kapott (gyorsasági versenyek, az időmértékes verselés, zene stb.), bár tudvalévő, hogy minden alkotás, tett hiábavaló, hiszen a földi csak az öröklétet készíti elő. A vizsgált munka – más koraújkori írások mintáján – az emberi élet átlagos hosszához képest mulandó dolgokhoz hasonlítja a földi pályafutást (árnyék, buborék, füst, pára).

 

Kairosz és kronosz, az antropológiai idő

Az időegységekkel való játék és a pillanat megállításának, megörökítésének szándéka egyaránt jelen van a tevékenységek között, a nyelv, az írásbeliség is felfogható, mint az idő kitágításának egyfajta kísérlete. Ám míg a ritmus vagy a motívum az idő megújulásából, folytonos visszatéréséből születik, addig a halandónak adatott idő a Biblia szerint egyszeri mérték, aminek van kezdete és vége, ami minden ember, de minden tevékenység számára is külön kiszabatott.[15] Az örökkévalósággal foglalkozó prédikátor egyik fő feladata, hogy a híveket emlékeztesse erre a kiszabott időre, a jelenvaló végességére, a halálra való felkészülés fontosságára, elsajátíttassa a túlvilágra készülés gyakorlatát. Ehhez többnyire bőségesen használ retorikai eszközöket, a devóciós irodalom kifejezéskészletének kellékei mellett hasznát veszi lélektani és bölcseleti ismereteknek, és kiaknázza a köznapi tapasztalatokban rejlő lehetőségeket többnyire a puritas, perspicuitas alapelveinek szem előtt tartásával.[16] Foucault utal a hit és a hívő ember oltalmazójaként, segítőjeként fellépő prédikátor (a vallás szolgálattevője) szerepvállalásának alakulására. Meglátása szerint a kereszténység – mivel üdvösség-vallás – feladatának tartja, hogy az egyént egyik realitásból egy másik realitásba, a halálból az életbe, az időből az örökkévalóságba vezesse.[17] A gondolkodó megállapítása szerint a katolicizmus és a protestantizmus megegyezik abban, hogy az igazságra vonatkozó kötelezettségek egyik része – a könyvek, dogmák előírásai – a hit területére tartozik, a másik részük pedig a szív és a lélek igazságait érintik. Az igazsághoz csak a lélek tisztaságán át vezet az út. A lélek tisztasága pedig önismeretből adódik, és a szent szöveg megértésének elengedhetetlen feltétele.

Nem csak a szövegértelmező, de a szövegalkotó helyzetét is bonyolítja az exegetikai módszerként funkcionáló tipológia, ami – Bultmann analízisét alapul véve – jövendölésként értelmezi az Ószövetség történeteit, így az ismétlődést hangsúlyozva a ciklikus időszemléletet érvényesíti. A szöveg – szándéka szerint – azonban éppen a beteljesülés tudatát igyekszik a befogadóban erősíteni, ami pedig a lineáris időmúlás alapján fogadható el.[18] E két felfogást kell összebékíteni ahhoz, hogy hozzáférhetővé váljék a végtelen az értelem (a tiszta lélek által megvilágosodott értelem) számára.

A parabolikus konstrukción túl működtethető az elmélkedésben a Beda Venerabilis által Órigenész és Augustinus nyomán megállapított négyes szentírásértelmezés, ahol az anagogikus értelemben rejlik a jövőre vonatkozó, az isteni ígéretek beteljesedését jelölő üzenet, amely azonban feltételezi a ciklikus időszemlélet elfogadását. Így válhat a jövendő dicsőség, illetve a Krisztusban megtörtént hittételek előképévé az Ószövetség betűje. Ennek alapján a szó szerinti (literaris) jelentés nyitja meg az utat a további (allegorikus, tropologikus, anagogikus) értelmezések felé. Ahogyan a nyelvi síkon sem boldogul a recepció egy legtöbbek által elfogadott, érvényesnek tekintett, hagyományos nyelvhasználat nélkül, úgy a tartalmi analízis sem boldogul egy normatív, szó szerinti jelentés nélkül, ami mind nyelvi, mind fogalmi síkon egyfajta hierarchiát irányoz elő, hiszen ha csak a nyelvi kánonhoz, illetve az ennek megfelelően létrejött „elsődleges” jelentéshez viszonyítva konstruálható más nyelvi forma, illetve bontakozhat ki eltérő, többletjelentés, akkor a különböző alakok vélhetőleg nem egy szinten helyezkednek el, hanem egyik megalapozza a másikat. Célszerű itt nem megfeledkezni Órigenész elgondolásáról, aki viszont úgy látta, nincs mindig betű szerinti „testi” jelentése az írásnak, vagy ha van is, annyira abszurd, hogy értelmezésként nem akceptálható.[19] „A Szentírás isteni volta, amely minden részére kiterjed, semmit sem veszít azzal a ténnyel, hogy gyengeségünkben nem mindig tudjuk felfogni a tanítás rejtett ragyogását, amit eltakar az alantas és hitvány kifejezésmód”[20] – írja Órigenész. Szavai nemcsak azt közlik, hogy az értelmezés a testi jelentéstől elrugaszkodva, magasabb szellemi szinten válhat eredményesebbé, hanem nyelvfilozófiailag is értékelhetőek: a nyelv elégtelenségét, a nyelvi kifejezés kudarcát, a megformálás tökéletlenségét tematizálják. Megállapítja, hogy az Ige nem az emberi bölcsességnek köszönheti hatását. Ereje isteni természetű, „a szellem és a hatalom bizonyító erejével (vö. 1Kor. 2,4.) győzedelmeskedett a sokaság fölött”.[21] Beda Venerabilis ellenkező kiindulópontból, a szóképek kapcsán arról ír, hogy ezek alkalmazásakor „a szó helyes jelentéséről elmozdul egy hasonló, de helytelen jelentés felé”,[22] alapvetően helyesnek tehát a testi jelentést tekinti. Lutheren át számos további egzegétával bővíthetnénk a kört, de kiemeljük egy 20. századi gondolkodó álláspontját, aki fanatizálta a literális olvasatot. Frye azt vallja: „A Bibliát olyannyira betű szerint kell értelmeznünk, amint bármely fundamentalista csak elvárhatja, csakhogy a betű szerinti, tényleges jelentése képzeletbeli és költői jelentés.”[23] Ennek az elképzelésnek más aspektusára a mennyország jellemzésénél térünk vissza.

1636-ban Medgyesi „A halálnak félelme ellen való vigasztalásnak” szánja az idő alábbi beosztását:

 

„Emlékezzél meg, hogy ez a te életed csak második grádicsa valóságos életednek, mert minekutána elsőben kilenc hónapig szorongtál a te anyádnak méhében, szükségképpen kényszeríttettél onnan e te életednek második grádicsára lépni. És midőn ez élet hónapjainak is Istentől elrendeltetett száma beteljesedik, ezt is kényszeríttetel elhagyni, és a következendő világba, melynek vége nem lesz, a harmadik grádicsra lépni. Mely dicsőséges utolsó grádicsára az életnek, ez ajtó által kellett még ő magának is a Krisztusnak és minden szentjének is teelőtted átmenni.”[24]

 

A kibontott grádics-, illetve ajtó-metafora Krisztus eszköz voltára utal, arra, hogy az ő munkálkodását kell helyesen használnia annak, aki örök életre vágyik. A „kényszeríttetel” kifejezés az ember passzivitását érzékelteti az eszkatologikus folyamatban. A nyelvhasználó grammatikai és szemantikai lépései, amelyek a figurális szövegalkotás folyamatában előre mutatnak, megfeleltethetőek a szándékolt hatásnak, az időben előrehaladva várhatóan bekövetkező eredménynek, ti. annak, hogy a befogadó az első és második grádics után az élet harmadik, utolsó fokához érjen. Ezzel persze korántsem állítjuk, hogy a figurák és alakzatok száma egy szövegkorpuszban egyenes arányosságban állna a szöveg hatékonyságával, inkább arra következtethetünk belőle, hogy Mihálykó elmélkedésének parabolikus váza oly erős retorikai építményt képez, ami a befogadót analogikus gondolkodásra ösztönzi akár más hasonló tárgyú szöveg értelmezésekor is. Mihálykó szemléletes példákat sorol (rövidítve, inkább csak utalásszerűen), melyek arra intenek, hogy a halandónak a végre kell tekinteni, nem hagyhatja, hogy a mindennapok öröme, bánata kösse le a figyelmét, mindez azonban nem hozza ki a béketűrésből a beszélőt. A szöveg tárgyilagos, természetes, érzelemmentes stílusban szól, higgadtan beszél a rendről, amelyhez – talán épp e túlzásoktól mentes nyugalom közvetíti meggyőzően – nem férhet kétség.

 

„Minthogy az Télnek és az Nyárnak különbsége amely változásképpen lészen, míg ez világ fen áll ő magában meg változik és el múlik, minden fueknek, virágoknak földi és kerti terméseknek változásokat és el romlásokat közelb hozza. Ezenképpen minden teremtett állatok és még az emberek is romlandók, miuel hogy ez világ is igen romlandó és bomlandó.”[25]

 

A lelki olvasmány szerzőjének feladata nem kevesebb, minthogy beépítse az olvasó személyiségébe az olvasmányban foglalt gondolatokat, evidenciává tegye számára a mondanivalója lényegét. Athanasziosz a Vita Antonii-ben a gondolatok feljegyzését tartja nélkülözhetetlennek ahhoz, hogy a lélek megtisztulásához jussunk:

 

„Ha figyelünk majd arra, amiről most szólok, bebiztosíthatjuk magunkat a bűn ellen. Ragadjuk meg és írjuk le mindnyájan lelkünk minden rezdülését és mozdulatát, mintha csak kölcsönösen meg akarnánk egymással ismertetni azokat. Biztosak lehetünk abban, hogy a felismerésükből adódó szégyen miatt elkerüljük a bűnöket, kiűzünk szívünkből minden bűnös szándékot. Ki szeretné, ha vétkezés közben meglátnák, s ki nem igyekszik elhazudni a vétkét, ha rajtakapják. […] Szerzetestársunk tekintetét helyettesítse az írás. […] Ha így fegyelmezzük magunkat, megzabolázhatjuk a test vágyait és kijátszhatjuk az ellenség minden ármánykodását. […] Azt a kényszerítő erőt, melyet a viselkedés során a másik ember jelent a számunkra, a lélek belső rezzenéseiben az írás kelti.”[26]

 

Bárki forgassa is az írásos testet öltött elmélkedést, annak szellemét egy már meglévő tudás járja át, aktiválódik egy szunnyadó ismeret. Ahogyan Epiktétosz rámutat: az írás a meditációhoz kapcsolódik, amiből körkörös folyamat bontakozhat ki: „A meditáció megelőzi a feljegyzések készítését, majd pedig ezek az újraolvasás által újabb meditáció kiindulópontjává válhatnak.”[27]

Ezen – általunk feltételezett – cél eléréséhez nem kell feltétlenül a burjánzó dekorativitást és érzelmi hatáskeltést előtérbe helyezni a szöveg előállításakor, a visszafogott szemléletesség adott esetben szintén megfelelően hatékonyan működhet, logikai folyamatosságával támogatva az írás pragmatikáját. Az elmélkedés műfaja a fentiek alapján magában tudja azt a képességet, hogy bárki belehelyezkedjék általa a (Szent)lélekkel folytatott párbeszédbe. Az olvasót beszippantja az intuitív, szuggesztív, mégis egyetemes érvényű igazságok közege anélkül, hogy a szöveget szerkesztő különösebb mesterségbeli bravúrokat, rendkívüli grammatikai konfigurációkat produkálna. Nem feltétlenül az a lényeg, hogyan van megírva, maga az írás művelete jótékony hatású. A télről szóló részben a XII. CAPUT Az éhi madarakról szólva, ha nem is a szerzői öntudat hangján, de említést tesz a szöveg erről a termékeny mértéktartásról, melyet mindenben kívánatosnak tüntet fel. – Minthogy télben az szegény madaracskáknak énekléseket nem halljuk, ilyen a mi énekünk is e világon, gyakorta énekelünk, de ez életünk tele, mely meghidegíti szívünket. Ezért a mértékletesség minden dologban jó. Mértékletes, józan életet viseljünk – javasolja. „Minthogy Télben minden férgek meghólnak és megfagynak, az asszonyállatból született is kevés ideig él, és sokféle nyavalyákkal megrakodik.” A Jób könyvéből (14) való textust többször, több összefüggésben parafrazeálja a szöveg. Felnevekedik, mint a virág, mint az árnyék, hirtelen elmúlik – folytatódik a textus például a VI. fejezet II. egységében.[28] – Minthogy a madarak rettenetes sebesen gyorsan repkednek az égen, szem elől vesznek, az ember nem tudja, hova lesznek. Ily hirtelen elmúlik az embernek is élete – fejti ki másutt utalva arra, hogy a vég, bizony idővel várható, ám ideje nem kiszámítható, bármikor, bárhol, hirtelen is bekövetkezhet.[29]

Ez az összefüggés mintha megzavarná a korábbi tárgyilagosságot, kizökkentené a szöveget szokásos hömpölygéséből, a témához tartozó képeket kerestetve vele, hogy plasztikusabbá és egyben köznapivá, ezért emberközelivé váljék a leírás. Mert leírásról beszélünk Mihálykó fordítása kapcsán, a szöveg is descriptióként definiálja önmagát.[30] Az itt tetten érhető érzelmi többlet mögött a veszélyhelyzet tudata lappang. Hamarosan kiderül, hol a halál, hol az ördög, hol Isten fenyegetése szól a sorok közül.

„Minthogy az madarak, midőn az étel keresve kü röpülnek legvígabbak egymáshoz cziczegnek és tombolnak”, nyakába vetik a hálót, és megfogják: „Ilyen ez mi állapatunk is ez világon, mikoron mi azt gondoljuk, hogy legbátrabbak vagyunk és vastagok és erősek, olyankor az halál utánunk talpal és kullog.” Később a halak viselkedésével veti össze az emberi meggondolatlanság jelenségét. A mit sem sejtve fickándozó halak is „vídáman horgon akadnak”, miként az ember sem veszi észre, hogy a halál utána kullog, hálót vet neki.[31] A comparatiós építkezésben az – „aminthogy, úgy”, „az miképpen, ezenképpen” – összevetésre alkalmas – geminatióként vagy complexioként is értékelhető[32] – formulák térnek vissza szinte minden egyes bekezdés argumentációjában. Az áttekinthető logika a két évszak általános leírását követő két fejezetben teljesen hasonló szerkezeti vázra rakódik. Mindkét évszak leírása az alábbi 15 fejezetben fogalmazódik meg:

 

„1. az embernek életéről és táplálásáról

2. az égről és az földről

3. az háború üdőről

4. az napnak fényéről

5. az kerteknek plántálásáról

6. az füvekről és virágokról

7. az fákról és az ő gyümölcsükről

8. az szántó föld az ő maguával

9. az szőlőnek nevekedéséről

10. az oktalan állatokról

11. az férgekről

12. az éghi madarakról

13. az víízen való halakról

14. az napról és az éghről

15. az aratásról

Ez 15 caputomat elő vegyük, és mindenikről rend szerint szóljunk, melyre segítsen az Úr Isten.”

 

Izgalmas e párhuzamos szerkesztés, hiszen az egyik rész a kronoszban, a másik az örökkévalóságban, kairoszban játszódik. Az ember ideje egy irányba halad egy tengelyen, nem megfordítható, nem visszahozható, vélhetőleg nem végtelen. Ezzel szemben a kairosz, Isten ideje, örök egyidejűség, a beteljesült idő, ahol megszűnik múlt, jelen és jövő különbsége és értelme.[33] Mihálykó írása ezt az elképzelést számtalanszor hangoztatja. Mint már említettük az írásmű érvrendszerének a comparatio adja meg sodrását, az egyébként koherens, a Bibliához hű szöveg mégis több ízben megkísérli elmagyarázni, hogy a két szféra tulajdonképpen sem mennyiségét sem minőségét tekintve nem vethető egybe. „Ezer esztendő teelőtted csak olyan, mint az nap, mely tegnap múlt el, és mint az éyeli virrasztás. […] Egy dolgot el nem titkolok tü töletek: Egy nap az úr előtt annyi, mint ezer esztendő, és ezer esztendő annyi, mint egy nap.”[34] Mintha eltérő kvalitásukból következően csak egymástól függetlenül léteznének,[35] az Úr ideje nem idő, nem mérhető, nem osztható.

Malomfalvay szövege az örökkévalóságról azt állapítja meg, hogy az állandó mai nap, „az melly, semmi elmúlt, avagy követközendő időtől nem függ”. Később azonban úgy határozza meg, mintha egymás után következő esztendők „nyughatatlan forgása” lenne. Körkörösség és függetlenség egyaránt sajátja lehet ennek a dimenziónak. Ha nem volna összefüggés a két szféra (kairosz és kronosz) között, akkor annak az erőfeszítésnek sem volna jelentősége, amit a hit szolgálója a sóvárgott örökkévalóság halandók előtti megnyitásának irányába tesz. A Szentírás olvasatában a két egymással ellentétes realitás között éppen a quattuor sensus teremti meg az átjárhatóságot. Krisztus felől felfogva az Ószövetség útmutatást, jövőképet fogalmaz meg a mindenkori jelen számára. Amikor az anyag megteremtésével az idő is létrejött, a Teremtés a Biblia tanúsága szerint szigorú kronológiát követve, napi ritmusban folyt tovább, így az idő teremtetett dimenzió, akárcsak az ember lakhelye.[36] A kronosz és kairosz minőségi különbségére Gitt szerint utal A jelenések könyvében használt nyelvtani igeidők, időalakok váltakozása: a kairoszból tekintve a kronosz jövőbeli eseményei megtörténtként közölhetők. Aquinói Szent Tamás az Ó- és Újszövetségre vonatkozó elméletében a mag és a fa, illetve fiú és férfi közötti viszony világítja meg a testamentumok kapcsolatát.[37] Az apokaliptika és a tipológia is úgy értelmezi a történelmet, hogy közben az eszkatonra figyelmez, ám az apokaliptika úgy tekint a történelemre, mint ami a végkifejlet felé fut, a tipológia viszont úgy, mint a végkifejlet előképére.[38]

 

Az allegorikus és anagogikus olvasat – földi menny

Mihálykónál azok a szövegrészek utalhatnak Isten valódi idejének esetleges földi megtapasztalhatóságára, amelyek arról számolnak be, hogy Isten a túlvilági jutalmazást már e földön elkezdheti. Amikor arról szól, mint fizeti meg a jó gazda munkásait, akik közül ravasz rosszakaróit kalodába zárja, megjegyzi: Isten is osztani kezdi jutalmát e világ vége felé.[39] Mint látható, az anagogikus értelmezés annyira egyértelmű nyelvi formát kap Mihálykó szövegében, hogy szinte magától értetődik, nem kíván az olvasótól különösebb kognitív erőfeszítést e jelentésréteg megfejtése. Annál inkább a négyféle jelentés együtthatásának kimutatása, kibogozása. Megállapítható, hogy a vizsgált szövegkorpusz az üdvösségre koncentrál, erre az olvasatra van leginkább tekintettel. Ennek rendelhető alá a szövegegységek többségének értelmezése. A CAPUT XIIII. Az Naprol és az Éyről mesél, az időt tematizálja. „Minthogy az Télben ige rövid és hamar elmúlandó napok vannak […] Ezenképpen az mi életünk is igen rövid, múlton múl és fogyton fogy. […] Minek előtte eszünkbe vennénk, hogy mi utolsó óránk el közelget és az gyékint el rántiák alólunk”, tehát észre sem vesszük, és már „elmúlt mint takács vetélője, mint az török hajók, mintha röpülnénk, mint a füst, üszög, mint árnyék, mint a pásztoroknak hajlékok, mint pára, mely elenyészik”. A mulandóság ábrázolásával bajlódó szerző keresztény jelrendszer működtetésén túl a figura etymologica, majd az adiectio retorikájához fordul, egyebütt pedig nagy nevekre (Nagy Sándor), majd apró állatokra (indiai egynapos állatok) hivatkozva (argumenta a pesona, a naturalis) igazolja, hogy e világon semmi, senki nem maradandó, az ubi sunt és a vanitás formulák sugallatát mintegy közös nevezőre hozva.[40] „Az mi hamar lészen, hamar vész el” – mintha valóban lenne terv, ami alapján a földről az időtlenségbe vettetnek a Teremtés tárgyai, pedig mint leszögezi: „Az ember nem tudgya az ő idejét.”

Ez a fajta szabálykeresés a halál munkálkodásának bemutatásakor is tetten érhető. A X., oktalan állatokról szóló fejezet szavai szerint hiába különbözik az állatoktól, sok ember mégsem használja megfelelően képességeit. Isten az állatokat úgy teremtette, hogy szemük a földet nézze, „de az ember ábrázatia felemeltetett, az égbe néz – csak az ember választattatott arra, hogy az öröck életet megnyerie”.[41] Újabb anagogikus utalásként interpretálva: egyedül az ember képes az örök jövő vigaszát elméjében hordozni. „Az oktalan állat semmit nem gondol, Nyár van vagy Tél, csak az ió abrak száya előtt legyen, az istentelenek is nem gondolnak, jó gonosz hírekkel csak ők is kedvet vehessenek. Egyél igyál és iádzál. Az hóltod után nem lészen semmi gyönyörűséged”[42] – vélekednek, vesztükre. „Minthogy az Télben igen hosszú és kedvetlen sötét éyszakák vadnak, így az elmúlandó világi élet is igen hosszúnak és kedvetlennek tetszik mert az, ki az Istenben nyugszik, az nem tudgya, mi lészen az üdő” – emlékeztet újra.[43] Másutt arra int, tartson egy élet bármeddig, Isten nem felejt: az idő hosszúsága, melyet csak mi emberek „vesződünk ez életben, nem árthat az Istennek ígéretinek, se az véle el nem felejtheti”.[44] „Taníts úgy számlálni, napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” A zsoltár szerint az lesz bölcs, aki tudomásul veszi, hogy élete véges, és ezzel a szemlélettel tanulja meg megítélni, mi az életben a fontos, és mi mellékes.[45] „Időm a te kezedben van” – ez a zsoltáridézet azt üzeni, Istennel az idő más, új minőséget nyer, mely túlmutat a földi dolgokon. Aki Isten kezében tudja magát, tisztában van az örök dolgokkal. A személyesség, a lírai elérzékenyülés hangja mindössze a fentiekhez hasonló, minden esetben forrásmegjelöléssel álló citátumokban nyilvánul meg (sermo humilis), ugyanakkor maradéktalanul érvényesül a tropologikus exegézis, az adhortatio szándéka is.

„Az idő az örökkévalóság szükséges előszobája vagy öltözőszobája” – ami a halál kapuján át vezet az örökkévalóságba, a haláltól való félelem ellen pedig kizárólag a hit keményítheti meg a szívet. A hit nem más, mint a megváltó Jézus mint axioma, amit feltétel nélkül el kell fogadnia annak, aki üdvözülni vágyik.

Előfordul, hogy áttételesen azt is közli a szöveg, hogyan kell reagálni, mit kell érezni az igaz hívőnek Isten munkája nyomán. „Minthogy az vintzellér az erőtlen szőlő vesszőt karókkal megtámogatja és megkötözvén megerősíti, így cselekszik az Atya az ő erőtlen híveivel Örüljünk, hogy Isten igéjét hallgatjuk”[46] – indítja az allegorikus olvasás folyamatát.

 

„Minthogy az ember mikoron hallya, hogy az Nyárból lesz Tél, nem hiszi a változást […] szükségképpen mi emberek sohasem hihetnők el azt, hogy ez világi élet után más élet követköznék, és arra minden emberek, kik meghóltanak és a földben meg rothadtanak, ismeg feltámadgyanak.”[47]

 

Hasonló összefüggésben szemlélteti az emberi kétely, hezitálás helytelenségét a „szántó földről és annak magiáról” szóló bibliai toposzt tematizáló fejezet. „Miképpen, hogy az elveszett magnak, mely télen a földben fekszik, nincsen annyi láttatia, hogy abban oly szép szál és kalász volna helyheztetvén, ezenképpen a mi testünk és vérünk is kételkedhetnék ebben, de mi higgyünk Isten Igéjének.” A halandó számára nem transzparens a Mindenható világa, és ezen valóban nem segíthet semmi, csak az elfogadó, feltétlen, soha vissza nem kérdező hit. Higgye a halandó azt is, amit nem lát, nem látott soha, hogy ne csak áttetszővé, de átjárhatóvá is váljék neki a világok között húzódó küszöb. Akinek gondolkodása földhözragadt, nem rugaszkodhat el az üdvösség felé, arról azonban nem nyilatkozhat a szöveg, nem jut-e mégis oda. Az ítélkezés nem az ember dolga, mert az vak hozzá, nem láthat a másik szívébe, olykor még a sajátját sem ismeri: „Az szerencse és szerencsétlenség együtt jár ez világon, szintén ugy annál az ki selyem ruhában öltözik és korona fejében, mint annál az, ki temérdek és goromba ruhába öltözik.” S mivel egyenlőek vagyunk szerencse dolgában is, „ne ítéljünk az emberről szerencséje forgása szerint”.[48] „Az szerencse olyan mint az uüeg, mely, mikor leg inkább fénlik, el törik.”[49]

Miért? Lehet rendezőelv, amely megmagyarázza, miért távoznak egyesek korábban, mások később a földről? Meg lehet hosszabbítani jósággal és a Gondviselésbe vetett hittel a földi pályafutást? Az elmélkedés gördülékenyen alkalmazza a bibliai szövegrészek és köznapi jelenetek egymásra vonatkoztatásának parabolikus módszerét, amiből mégsem származhat, csak egyetlen, logikailag indokolhatatlan következtetés.

 

Halálnak halálával – az időküszöb átlépése

„Minthogy csak egy szántóföldet sem építhetnénk így meg, hogy azon semminemű konkoly ne találtassék, ezenképpen mind az ördög hajtásai ezek kik az Istennek Anyaszentegyházában ennyi tévelygéseket és eretnekségeket hint.” A tökéletlenség a másik axiomatikus tétel, amit tudomásul kell venni. Azt, hogy miért tökéletlen, nem tudni, nem is magyarázza az elmélkedés. Már sokadszor döbben rá az olvasó, hogy a vallásos tanítónak nem magyarázat, hanem a hit megtapasztalása szükséges a – minden hátráltató körülmény ellenére – bekövetkező továbblépéshez. A szövegben ható négyes írásmagyarázat allegorikus és morális tartalmai igen hangsúlyosak, így irányítják a befogadót az esetleges kételyt elkerülő vonalon, miközben a saját életben fellelhető „konkoly” burjánzásának okát is tisztázzák. Bár a kognitív tevékenységet mindvégig kordában tartva – ily módon mégis irányított – továbbgondolkodásra ösztönöznek. „Az ió czelédes embernek nem czak Télben, hanem még Nyárban is, aratáskor is, akaratia ellen is meg kell engedie, hogy az bévetett jó mag között konkoly és egyéb ártalmas virág, perie és koro nevekedgyék.”

 

„Eként ez világon nincsen oly tiszta ekklézsia az mint az angyaloké, hanem az iók és gonoszok egyueledtek. […] Emiatt nem hagyjuk el az Anyaszentegyházat, miként a szántó ember se hagyja el a földet. […] Mint hogy az ió czelédes ember az ő szolgáinak nem engedi, hog az konkolyt kü szaggassák és kü irczák, hogy az iót az gonosznak egyetemben kü ne szaggassák, hanem az aratásnak idejére hadgyák, […] Ezenképen az prédikátoroknak sem illik, hogy ők fegyverrel írtsák kü Anyaszentegyházunkból az hamis és csak név és szín szerint való keresztiéneket, mert különb szemek kívántatnak ához hogy az embernek bűnét is által láthassa. Mivel pedig czak az Isten a szívek által látója, idő előtt ne ítéljetek.”[50]

 

A szentenciózus, higgadt bölcsesség fent hallatott preceptori hangjához képest dörgedelmes retorikával csattannak az olvasóra Malomfalvay azonos tárgyú sorai, melyekben maga a tétel, amit a ca. két és féllapnyi terjedelemben előhozott példa alátámaszt, nem is fogalmazódik meg egymondatos, egyértelmű formában: „Hally rettenetes példát az megvetött bűnösnek itéletésről-is, és iszonyodgyál.” A történet főhőse egy párizsi tudós doktor, aki „nem chak tudománnyal, de tökéletes erkölchökkel tündöklő fedhetetlen szent élettel-is, meghalad-vala másokat, az emberek ítélete szerent”. (Kiemelés tőlem.) Csakhogy különb ítélet várt rá halála után, amelyet rendkívüli módon hirdetett ki az emberek között. Temetésekor „Koporsója födelét föl ütvén, hallyad, mindeneknek hallattára, mit kiált teli torokkal, maga felől”, az első nap azt kiáltotta: „vádoltattam”, másod nap: „meg itéltettem”, harmad nap: „el-kárhoztám”. Az ismerősökön és hozzátartozókon rémület lett úrrá. A beszélő ezt a rémületet fokozva olyan – elkerülhetetlenül reflektálttá váló – szöveget alkot, amely a kétségbeesett félelem érzését mardosó lelkiismeret-furdalással vegyítve plántálja a befogadásba.

 

„Ninchen bizonyára igaz szived, valaki ez iszonyu dolgokat és rettentő példákat, olvasván, halván; vagy elmédben viselvén, nem félsz, nem rettegsz, és meg-nem-rémülsz; nem Chak a’ baromnál értetlenemb; avagy az Tzölönknél és Tönkönél ostobább; de még az kőnél-is keményebb vagy; ha ezekre meg-nem indulsz és rettensz.”

 

Malomfalvay már-már interaktív szövege egy szóval sem jelenti ki, hogy az emberi ítélet elégtelen, ugyanakkor olyan fokozatosan építkező narrációt működtet, aminek a végére a befogadó be kell, hogy lássa: a teremtett ember ostoba, empátia nélkül való léte alkalmatlan az ítéletmondásra. Az imént említett szukcesszió hatását ezúttal is erősíti a képszerűség, ami az olvasó befogadás folyamán egyfajta jelenlétet konstruál. A befogadásban történnek meg az elmélkedésben levetített események. Látható a temetés, a koporsó, hallhatóak a doktor szájából elhangzó kiáltások, tanulmányozható az egybegyűltek arcán tükröződő elképedés, sőt, szent Brúnóval az élen még a Karthauzi rend megalapítása is.

Szentgyörgyi írása ettől konkrétabban, ám nem kevésbé képszerűen fogalmazza meg az ember tökéletlen, igaz látásra alkalmatlan helyzetét, amikor azt írja „igen chipás és hályogos szemünk vagon: közelről eleget látunk, távúlról majd semmit sem.”

Az eredendően bűnös embernek nincs hatalmában a megismerés, még önnön természetével kapcsolatban sem lehet maradéktalanul tájékozott, a Gondviselés előtt azonban anélkül is nyitott könyv test és lélek gyarlósága, hogy beismerné bűneit. Ezek szerint a halál bekövetkezése előtti bűnbánatra sem Istennek, hanem csakis az egyénnek van szüksége. Foucault ebben a vonatkozásban két alapvető, korai, a mindennapokban szükséges, tudományosságban gyökerező elképzelésre hivatkozik, melyek a megtisztulást, illetve a kárhozattól való menekülést szolgálják: az egyik az orvos, a másik az ítélkezés modellje. Előbbiben a sebeknek az orvos előtt való feltárása kell, hogy megelőzze a gyógyulást, a másikban a bűnök beismerése és a védő munkálkodása enyhíti a büntetést.[51] Ez azt jelenti, hogy az egyén el kell, hogy fogadja a rajta kívül eső Isten tekintélyét, amikor megítéltetik.[52] Többszörösen bizonyíttatott, hogy a földi periódus alkalmatlan az emberi ítéletmondásra,[53] ahogyan az is, hogy Isten döntése nem prejudikálható, de vannak, akik vigyázhatnak az esendőre, figyelmeztethetnek a bűn lehetőségére. Ezt az alábbi, az allegorikus értelem sablonjával írott példa is szemlélteti: „Az miképpen az czelédes ember őrizteti búzáiát hogy az ragadozók és az tolvai szabású madarak az magot ki ne egyék, úgy az ÚrIésus is vigyázókat rendelt, akik felemelik szavukat a bűnösök ellen.”[54] Felismerhető a melanchthoni negyedik genus, a didascalicum működése[55] és a hasonlatsorok rendre úgy működnek, hogy vesznek egy a mindennapi valóságból jól ismert jelenetet, majd a realitás e szeletét vallási tartalommal kapcsolják össze. Így kerülnek közel a vallásos tartalmak, így szivárognak be a mindennapok mozzanataiba, hogy télen-nyáron átélhetőek legyenek a befogadó számára. A vallási összefüggés ezzel párhuzamosan térben, időben kitágítja a köznapi eseményeket, ami segíti a didaktikus szándék beteljesedését. A szöveg ezúttal tehát nem kiszólásokkal, megszólítással, saját fohásszal közelít a befogadó horizontja felé, hanem a láttató kifejezésekben gazdag elbeszélés emberközelisége hivatott „megszólítani” az olvasót, még akkor is, ha néhol mesterkéltnek hat az átkötés. A nyomatékosítást, megerősítést az igen gyakori bibliai, a lélekbe való bevésődést a valamivel ritkább, verses idézetek segítik. Az egyes képekkel, hasonlatokkal fémjelzett egységek többnyire felépítésükből adódóan hordozzák Krisztus munkáját, morális tartalmat közvetítenek, és a helyes életvezetés következményére világítanak rá. Egy példa a szöveg ilyetén működésére, amikor egy korábban már említett képet csekély mértékben módosított tartalommal újra kiaknáz az elmélkedés. Ismét köznapi párhuzam ábrázolja Isten lehetséges cselekvési tervét: A közember meglehetősen állhatatlan, nehezen viseli a rosszat maga körül. „Az miképpen a cselédes mégsem tűrheti, hogy néha a konkolyt ki ne húzza, úgy Isten sem tűrheti, hogy néhányat idő előtt ki ne irtson az eretnekek közül, hogy hívei lélegzethez jussanak.”[56] Ebből az következne, hogy azokat éri el előbb a halál, akik rosszak, de az egész elmélkedés ellentmond ennek a kiszámítható elméletnek. Az itt vázoltakkal szemben épp a „minél rosszabb, annál jobb” tézis kap több megerősítést.[57] (Eszerint minél sanyarúbb sorsa van valakinek a földi életben, annál kedvezőbb fogadtatásra számíthat a Mennyekben. A tétel Medgyesinél is verbalizálódik: „Az Isten a sanyarúsággal fiúvá fogadottságunkat akarja megpecsételni, mert valamely fiát ő szereti, megvesszőzi”.)

Kiderül, hogy „az leg iobb erkölcsű és gyengébb gyermekek leg halandóbbak, és az ió elméiűek leg hamarébb meg haraguznak, és meg mérkődnek.” Továbbá, hogy „az gyors és éles elmuiek ritkán élnek sokáig. Mely dolgon igenis czudálkozhatnánk, ha hozzá nem szoktunk vólna.” Mivel a jó mag sokkal többet tűr, az igaz hitűeknek is többet kell tudni elviselni, mert „Akit az Úr szeret meg is sanyargatia”.[58] „Mint hogy ió jell az, mikoron a szőlő vesszők mintha igen könnyeznének”, ilyenkor azt reméli a gazda, hogy bőséges termés lesz, „ezenképpen az sem gonosz jel, mikor valamely házban sok féle kereszt, nyomorúság és keserűség találtatik. Igaz keresztények laknak ott, kiknél a keserűség örömre fordul. Ezért a keresztet Istenünktől jó néven, zúgolódás nélkül fogadjuk”. Az írás anagogikus értelemben a jövendő kedvező eseményeit vetíti előre, a „mag” képe magában foglalja a Pál apostoltól az egyházatyákon át a későbbi gondolkodókig hagyományozódott négyes értelmezés minden lehetséges variánsát, melyek a korabeli befogadót a dekódolásban minden bizonnyal befolyásolják. A juhokra festett keresztről szóló példával szemlélteti, hogy minél nagyobb mértékű a sanyargattatás, annál inkább szembetűnő Isten számára annak elszenvedője: „Mennél súlyosabb az keresztién emberen az keserűség, annál ismeretesb az Úrnál.” A vonatkozó argumentáció a tél hideg voltából és a térben felmérhető távolságokból is táplálkozik. „Ahogy télen a nap legközelebb a földnek színéhez, eképp az Úr is híveihöz nyomorúságuk idején van legközelebb […] mennél nagyobb az nyavalya, annál közelebb hozzánk az Úr Istennek óltalma és segítsége.”

Szentgyörgyi és Malomfalvay írásaiban szintén helyet kap a földi jó és túlvilági rossz ekvivalenciája, érdekes egyezés továbbá Theodorusnak, az érett gondolkodású ifjúnak a története, aki szinte emberfeletti bátorsággal szakítja el a „Világhoz-vonó kötelet; és a’ rövid vigaságokért” az örökkévaló örömet választja. Ez az a választás, csere vagy vásár, amit a balga, rövidlátó ember nem képes megcselekedni. A motívum feltűnően sokszor, feltűnően hasonlóan bukkan fel a vizsgált szövegekben, többször különböző aspektusból válaszol a hit kérdéseire. Malomfalvaytól az alábbi sorok kínálkoznak ebben a tekintetben megfontolásra:

 

„az kik nagyob gyönyörüséggel hízelkednek ez világon életekben érzékenségeknek, keservesb és Súlyosb kénok várják azókat pokolban[…] az kik e’földön inségeket, fáidalmokat, és nyughatatlanságokat nem szenvettenek, keservesb kénokat szenvednek pokolban: a’ mint hogy azok-is, az kiknek e’ világon, erzékenségeket hízlaló nyugodalmok és gyönyörüségek nem volt, kedvesb és nagyob gyönyörüségek vagyon az más világo: pokolba helyheztetvén a’ hatalmasok hatalmason szenvednek kínokat.”

 

A katolikus példákban kevésbé plasztikus a tétel consolatiós, adhortátiós funkciója, amire a lutheránus retorika nagyobb hangsúlyt fektet.[59]

Mihálykó a helyből vett érveket sorolva is elsősorban időben értelmezi a kedvezőtlen, nyomorú létet, ennek időbelisége, ideiglenes jellege egyik legfőbb ismertetője, és talán ebben a vigasztalanságban bújik meg a vigasz, ami ki is mondatik a Bibliában. „Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak!”– Az aratás, az ítélet előtt azonban vár a halál: „Mert ez amaz ó és régi kötés, ember meg kell halnod.”[60] „Bolond, még az éjjel elkérik tőled lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”[61] A szemantikai szinten zajló szövegvizsgálat oda jutott, ahonnan indult: az élet értelme ismét megkérdőjeleződik. Nem érdemes a földi javak után futni: Miként a fák elszáradnak, ilyen az ember állapota is e világon. „Semmit sem hoztunk magunckal ezért bizon dolog, hogy semmit sem viszünk ki. Egyiptombeli szultán fehér lepedőt hordoztatott maga előtt, mondván, csak annyit visz magával hatalmas országából.”[62]

A vanitás gondolat nyomatékosítására a bibliai textus mellé a tárgyalt ügyön kívül álló, nem keresztény személyiség példáját hozza, a rövid res gesta exemplummal mintegy kifejezve: minden józan gondolkodású ember belátja, fölösleges, illetőleg csak e világon örömszerző a kincsek halmozása.

 

A halál mint világnak szomorítója, vigasza

„Mert az Halál, mely oka mindenféle bánatnak és szomorúságnak igen közönségessé lőn köztünk”. Télen minden szomorú, „mindenek rongyosnak tetszenek lenni”, „az világ semmi nem egyéb, mint siralomnak völgye”.[63] A szövegkorpuszban a tél a jelen definiálására szolgál, rideg, hideg természete kiválóan alkalmas a halál leheletének érzékeltetésére, ami elfújja végül az árnyékvilágot. Kibontakozik a szövegben a romlás, a fáradtság, az enyészet territóriuma, ami – az idő dimenzióját tekintve – várakozás. Az igazak számára a reménység terepe, aminek befejezése kívánatos.

A „szántó földről és annak maguáról” szóló, VIII. fejezet – bizonyos értelemben – a példa szabad használatának retorikai elvét követi, hiszen nem csak a Pál apostoltól ismert módon aknázza ki a magvetés gondolatát. Egyfelől a halál ideiglenességét közvetíti ezzel a képpel, másfelől egyértelmű morális olvasata is érezhető a szövegrésznek: „A miként az ió czelédes ember Télen az szántót megkészíti, miként az földben az búza mag, az keresztény ember sem veszhet el soha az Halálban.” A „minél rosszabb, annál jobb” variációt amplifikálja mondván: „Mint hogy az czelédes ember minél iobb magot talál, azon igyekszik, hogy azt mielőbb elvesse és kiszaggassa, Urunk az igazakat, jókat annyira szereti, hogy hamar kiszakasztja őket.”[64] Ezen a ponton úgy tűnik, mintha az Úr maga tartaná a sarlót kezében, másutt – például a füvekről és virágokról értekező terjedelmes VI. fejezetben, valamint a fákról és azok gyümölcseiről szóló VII. részben – azonban csak a tél láttán is elbizonytalanodhat az olvasó. Van program, ami a halál pillanatát elhozza az egyes emberre vagy valóban annyira véletlenszerű, ahogyan az egyházfiak a hívők jobb, igazabb életre serkentése céljából üzenik? A halál képében egyként van jelen Isten szerető, gondoskodó lénye és a mindenkire nehezedő, vak fenyegetés réme. Egyes értelmezők szerint ebben rejlik a morális fejlődés kulcsa: a szeretetnek és félelemnek egyszerre kell ahhoz működni, hogy az ember jó legyen. Ha nincs fenyegetettség, akkor elmosódnak jó és gonosz koordinátái. Hevenesi János Szent Ignác elemzése ürügyén mutat rá, hogy a szeretet és félelem együttmunkálkodása nélkülözhetetlen a bűnbánat eléréséhez.[65] A télről szóló egység hatodik fejezete szintén a halál témájában megfogalmazható tényekkel foglalkozik, a tél, a füvek és virágok képeire építve.

 

„Mint ahogy a tél jöttekor a virágok, levelek hullani kezdenek, majd mindet befedi a hó, mert igen állhatatlan az ő állapattiok, […] Ezenképpen egy ember a másik után az halál által veszten vész, most ez, maid más, mindaddig, míg mindnyáian oda lészünk, és az emberi nemzetnek közönsége. […] Minden el múlandó dolgoknak végének kell szakadni, és az, kik az körül iárnak, azokis el múlnak.”[66]

 

Hogy minden elmúlik, azt már tudjuk, de a halál idejéről újra ellentmondásos adatokat kapunk: „Az, miképpen az legszebb és ió illatú virágok leg gyengébbek, és leg hamarébb meg heruadnak vgy, hogy néha azt az ember ingyen eszébe sem veheti, mely hirtelenséggel el vesznek.” E váratlanság szemléltetésére a legkülönbözőbb személyek példáit vonultatja fel a szöveg, nem csak ebben, hanem már a megelőző fejezetekben is. Így az alábbi, köznapisága okán rettentő katalógusból válogathat, aki képtelen halálesetekre kíváncsi: „Spurius Sauffeins Az fördő haztól ki iuövén, egy higan sült, tikmonyat iut meg és abban mindiárt meghólt”, „Valentiniánus az Római Czászár az szólásban fúlt meg”, „Anacreutis egy igen fő poéta egy szőlő szemnek levében fúlt meg”. E poéta esetét a VI. fejezet újra felidézi, majd továbbiakkal egészíti ki: „Fassius Praetor: egy hajszálat tejben lenyelt, Alexander Sextus, Római Pápa egy legyet el nyelvén halt meg, Xeusis képíró egy bába képét czudásan írta meg, és annyira nevetett, hogy belehalt, Alexander Magnus pedig lerészegedett, ebben az állapotban kellett átköltöznie. […] Az halál bizonyos, az nap bizonytalan, és az óra megtudhatatlan. Azért minden órát utolsó órának gondoly lenni”– visszhangozza a memento mori tétele, amit ismét nagy földi pályát befutott személyek fellépése, a vanitas és az egalitarista gondolat követ: „Az halál szintén úgy nem kíméli azt, ki selyem ruhában jár es korona a fejében, mint azt, ki valami temérdek kitlébe öltözött.[…] De mindazonáltal a halálhoz hasonló volnék, ha oly szép, mint Absolon, bölcs, mint Salamon, kevély, mint Pharaon”, Nagy Sándor gazdagsága, török császár hatalma sem segíthet, a halandónak halni kell.

Nem akármiért plántálta olvasója fejébe a boldog idő felőli olvasatot a szöveg. A megrendülés és annak fölöslegessége, helyesebben ellenkezője csak a menny felől szemlélve lehet azonos. A tél képei mutatják meg igazán a halál szeszélyes természetét a gyásszal szembesítve: „Az miképpen hogy az fák tél fele az ő levelektől és gyümölcsöktől megfosztatnak, ezenképpen az anyák az ő magzatiktól és az atyafiak egymástól az testi halál által megfosztatnak, ne is láttiák őket, míg ez világon élnek.”[67]

 

„Minthogy tél felé az fáról az levelek nem rend szerint hullanak le, az miképpen állanak, hanem hol allól, hol fellyől, hol közepiről. Ezenképpen az Halál is minden embert elragad személyi válogatás nélkül […] néha közép szerint valót, néha ifjat, néha gyermeket, ott nem használ se sírás, se jajgatás, se kérés, ha bátor nem tudom, hány ezer forintot ígérjenek is ő neki, ugyan haszontalan.”

 

A hasonlatszerű elbeszélés a lényeget a képekben közvetlenül megragadva mutatja be az elvont, halandó számára meg nem ismerhető diszciplínát. A természet szemléléséből a megfigyelést egy tágabb, természetfeletti kontextusba helyezve levonható következtetés egybecseng magával a tanítással, a szöveg téziseivel. Az ember hozzá képest meghatározható viszonya világos, pedig terminológiája, motívumkincse sem túl gazdag, a megindító témához képest még a többszörösen összetett mondatok is viszonylagos nyugalmat hordoznak. A szövegrész a halálról, mint független létezőről beszél. Bár nem áll lefestve sarlóval, kaszával kezében, bordáit meghajtva szkeleton képében – ahogyan a metszetekkel ékes katolikus elmélkedésgyűjtemények hagyománya diktálná – mégis „megszemélyesedik” cselekedetei révén. Máskor úgy hallani róla, mint magáról az Úrról, aki e pillanaton fordítja meg a halandó megítéltetését, sorsát.

„Nem tudgyátok, mikor az háznak Ura eliő estefelé, éjfélkor, tikszókor, avagy hajnalban, hogy mikoron hirtelenséggel el iövend, ne találjon titeket aluván. […] Mind vént, mind ifiat megfojt ő és senkivel nem gondol” – azt sugallja, hogy önálló létezővel van dolgunk, aki nem megfontolásból cselekszik. Másutt ellenkezőleg, azt írja, akinek nehéz a sora, az nyer a túlvilágon, illetve, ahogyan azt korábban idéztük, a legjobbak törettetnek le leghamarabb. Kérdés, mennyire tudatos szövegszerkesztési elv ez az ellentmondásosság, ami adott esetben könnyen elbizonytalaníthatja, de legalábbis töprengésre készteti a befogadót. A szöveg többi részében nem jellemző az ellenpontozó technika, sőt, látszólag minden nyelvi eszköz – így az értelmező és jelzős szerkezetek – a linearitást, egyszerűsítést, könnyebb emészthetőséget szolgálják. Nem engedi tudni a szöveg, hogy felfedezhető szabály vagy sem a halál működésében, hogy egy rapszodikus emberfeletti létező kezében él az ember, aki vaktában csapkod, vagy minden előre determinált rend szerint tart az örök nyugalom zónája felé. Ez nem derülhet ki, a teremtett lény azonban mindenképpen kiszolgáltatottnak tételezheti helyzetét. „Az miképpen az fáról az levelek zölden is hullanak, senki az Istennel nem pántolódhatik, hogy ő azt mondaná, miért cselekszed ezt.” Kérdezni tehát felesleges, el kell fogadni az engedelmes gyermek szerepét, akinek egyetlen feladata van: „Gondoljuk azt: netalán szintén ez az utolsó óra, az mely órán mi elhivattatunk.” Ez a feladat azonban rettenetes. Aligha sejthető, mit jelentett a korban a memento mori leckéje (pestis, járványok, háborúk, hadjáratok, életkörülmények), de az is csak fáradságosan képzelhető el, hányszor kellene végigküzdeni magát a halandónak valamely lelkigyakorlatos munka szintjein, mire olyan állapotba kerülne, ami által képes kitárni szívét a bármikor reá törő halál előtt. Abszurd ötlet, hogy valaki minden pillanatában, minden mozdulatában kész legyen maga mögött hagyni összes földi gondját, mégis erre szólít fel a megfejthetetlen kiszámíthatatlanság, amivel a végzet dolgozik, s amiről ezúttal az is kiderül, hogy sajátos – mégiscsak szabályozott, több szinten összehangolt, ráadásul az élet fenntartására irányuló – dinamikával bír.

 

„Minthogy az levelek, melyeknek mind le kell hullani, ekként jóllehet mindenkinek meg kell halni, mindazonáltal az ÚrIsten nem hadgya az egész emberi nemzetet meg halni, egyször smind, hanem egy ember az másik után, hogy egy a mását el tudja temetni […] Minthogy egy levél sincs, mely valami bimbót ne hagyna, ha meghal, születik is helyette.”

 

A halál a magvetés toposzában minduntalan segíti a tudomásulvétel folyamatát. „Mivel minden nap fogyton fogyunk, egyéb ne legyen eszünkben, hanem ez, hogy először mi alólunk is el ránttiák az gyékint, mely üdőhöz hozzá készüllyünk” és közben gondoskodik arról, hogy ne feledje: „Minthogy az földbe vetett magnak előbb meg kell rothadni, ezenképpen az mi testünknek is előbb meg kell rothadni az földben.”[68] Meghökkentő képpel igyekszik oldani a halállal szembeni emberi feszültséget a szöveg, amikor a sírhalmokat, a nyár elején fakadó rügyekhez hasonlítja. – Mint a fán a bimbók a nyár közeledtét jelzik, így sírjainkon is halmok lesznek, mely jelenti a feltámadást – a szokatlan comparatio elősegíti annak tudatosítását, hogy ebben a szövegben, ahogyan a Szentírásban vagy az életben magában, semmi sem csupán az, aminek első pillantásra látszik.

A temetés, illetve a temetőkert kitüntetett figyelmet kap A’ kertek plántásáláról című fejezetben. A szövegrészt olvasva a sorok között Foucault elgondolásának nyomaira téved az értelmezés. A nyelv – a filozófus vélekedése alapján – kapcsolatot tart a halállal, azzal a határral, amely felé irányul és amely ellen létesült.[69] Nézete szerint minden civilizációban vannak olyan helyek, amelyek „kiforgatják” a kultúra belsejében meglévő valódi szerkezeti helyeket, „melyek külsőek minden helyhez képest, mégis lokalizálhatók, eltérőek az általuk elbeszélt, tükrözött szerkezeti helyektől.” Ezeknek a locusoknak a nyelvi működését is megvilágítja a tükör analízise. A tükör hely nélküli hely, utópia. Ott szemlélem magam, ahonnét hiányzom(felszín mögötti, irreális tér), közli Foucault, majd így pontosít: „Egyben heterotópia is, hisz a tükör a valóságban létezik, és visszahatást gyakorol a helyre, amit betöltök. A hely egyszerre reális, irreális.”[70] Heterotópiáknak az olyan helyeket nevezi, amelyek az idő feldarabolódását rögzítik. A nyelv, a nyelvhasználó és az idő viszonyrendszerének alakulásáról Foucault a heterotópiák kiteljesedését magyarázva tesz izgalmas megállapításokat. A kiteljesedést az a momentum kínálja, amikor szakadás következik be az emberek és a hagyományos emberi idő viszonyában. A fentiekhez képest is különleges transzcendens hely a temető, mert ideje azzal a momentummal veszi kezdetét, amit az egyén számára az élet elvesztése jelent, amivel „belép szertefoszlásának és eltörlődésének kvázi-örökkévalóságába” – vélekedik.[71] A temetés, illetve a temetőkert kifejezés magában rejti azt a sokrétű tartalmat, ami az élet, a halál és az újjászületés periódusait permanens láncolatként engedi értelmezni.

 

Az idő nyughelye, az újjászületés hírnöke

A temetés több szempontból kiemelt alkalma az életnek és kiemelt szimbóluma a kegyességi írásoknak, hangsúlyozza a hozzá kapcsolódó esemény méltóságát, jelentőségét. Minősége megkülönbözteti az egyetlen túlvilági örökkévalóságra teremtett lény, az ember magasabbrendűségét a Teremtés többi alakjához képest. „A halál az testet az lélektől el választja, mint az választó víz aranytól az egyéb féle metallomot”, és a temetés aktusával a test elmúlása kerül előtérbe.[72] Szentgyörgyi szövegében: „el-válik a’ Lélek a’ testtől; és már mind meg-lett: ’s ez az, a’ mit mi MEG-HALNI mondunk.” Medgyesi gyakorlatában a helyzet ennél összetettebb, ő azt írja, nem csak a testet és lelket választja el egymástól a halál, hanem a lélek tiszta, újonnan született részét is elkülöníti annak tisztátalan részéről.[73] „Az emberi temetkezési hely ne legyen hasonló az oktalan döggel meghólt oktalan állatoknak nyúzó helyekhöz, ahól minden fele oktalan állatok keresztül-kasul idestova futkosnak, és mindent feltúrnak” – reguláz a szöveg, majd folytatja az intést: „Az keresztiének az ő temető helyeket tisztességesen tartsák, es az ő halottakat böczülettel el takari czák.” Nyomatékot a Szentírás ad a fentieknek. (1Móz. 23,35.; Mát. 27.; Mk. 25.; Luk. 23.; Jn. 19.)

A temetkezés helye a halandók utolsó földi helye, egyben emlékeztető az itt maradóknak, ami a nyár közelgetését is jelzi a csüggedőknek, és nem utolsósorban Krisztus ott talál fel az utolsó napon, ez tehát az újrakezdés idejének helye.

 

„Minthogy az Télben az szorgalmas kertész nem felejti, mely magot hova vetett és plántált, hanem mindjárt az Nyárnak elein mindent meg keres, őket meg tudia számlálni, ha nem tudom, mennyi vólna is. […] Ezenképpen Iésus Chistus, az mi mennyei kertészünk nem feleitette el, hol vagyon helyek az földben minden ő hűveinek, és hól nyugoznak, hanem mindeneket tud, az meyek ez előtt egynéhány ezer esztendővel löttenek, mintha csak tegnap este löttek volna.”

 

E konzekvencia az aratásról szóló fejezetben ellentmondásossá lesz. Az érintett szöveghely második bekezdése még arról számol be, hogy miként a cselédes ember is alig tizedét takaríthatja be a termésnek, úgy a holtaknak is alig tized része, ha üdvözül, oly szoros kapun kell majd átjutni a kiválasztottaknak. A következő bekezdés viszont már arról biztosít, hogy mindenkinek jut hely az öröklétben, miként a jó gazdának sem teremhet annyi búzája, hogy helyet ne találjon mindnek az utolsó szemig. A retorika funkcionalitása – érzésünk szerint – sérül azáltal, hogy azonos képi elemekkel, azonos szereplőkkel dolgozik, ám egymásnak némileg ellentmondó következtetést levonva érvel az egészen közeli, ezért könnyen összevethető szöveghelyeken. Megállapíthatjuk, hogy ha verbálisan nem is jelenik meg, nyomot hagy a szövegen a tenni akarás szenvedélye, ami mit sem von le a meggyőződésből, mely szerint bekövetkezik a feltámadás.

 

Túlvilági nyár

„Minthogy az szőlő vessző az szőlő tőkében megmaradván annak erejétől és levelétől igen édes, kedves és jóízű gerézdeket teremi”, ezenképpen az igaz keresztyének, akik az Úr Jézusban megmaradnak, szent neve dicséretét keressék. „Én vagyok a szőlőtőke, mond az Úr, aki bennem marad, én is őbenne teremt sok gyümölcsököt.”[74]

Ismét az allegorikus értelmezésmód egy feloldott formájával találkozhat a befogadó, amiből a morális és az anagogikus felfogás is következik. Akik hisznek, azoknak a halál nem végleges, erre már nem egy utalás volt, a feltámadás utáni örökkévalóság birodalmába azonban igazán csak az első, mindkét évszakot elemző, illetve a harmadik, nyarat leíró rész enged bepillantást. A bűnbeesés óta szakadék tátong a szent Isten és a bűnös emberek között. „Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének” – írja az Ige. Ember nem kerülhet közel hozzá, mert megközelíthetetlen világosságban lakik.[75] A világosságról rendre üzeneteket, jeleket kap a halandó, ám ezek korántsem bizonyos, hogy értelmezhetők számára.[76] Erről szóltuk fent az exegézis, illetve a négyféle értelem vonatkozásában. Az üzenetekből – korábban ezt is érintettük – nem egyértelmű, hogyan viszonyul az időhöz az a Mennyország, amit az üzenetek mint végső létállapotot tartalmaznak. Az episztémé része ebben a helyzetben az emberhez eljuttatott, így számára megismerhető írás, és az ember által – például a megélt időről – szerzett tapasztalat lehetnek, ezeket egymásba lehet fésülni, ami azonban nem egyenlő az isteni titok megfejtésével. Nem leírható a halálon túli valóság, ezt egyedül Jézus ismeri, mi leképzelni is alkalmatlanok vagyunk, mert: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg nem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.”[77] Ez okból a modern, és a 17. századi leíró is erősen ragaszkodik a Bibliához, ha az örökkévalóság bemutatását várják tőle. Mihálykó is rendben „lehivatkozza” forrásait (Ésa. 64,1.; 1Kor. 2,1.; 1Kor. 15.; 2Kor. 5.) miután szerényen kijelenti: Az aratás előtt nem tudni, milyen haszon várható, csak, ha megmérik a szemet. Bővebben: „Nem találtatik senki, ki megmondhatná, minemű kijelenthetetlen nagy örömet és dicsőséget hoz minékünk az örök élet […] hanemha meg váriuk, hogy az utolsó aratás el végződiék és az utolsó itéletnek napia el iővén annak nagy haszna szemünk eleibe adassék és meg mutattassék.”

Ezek szerint tehát együtt várja holt és eleven az utolsó ítélet napját, ami az utolsó nap. Jelzi az idő befejezését, végét. Ez ugyanakkor maga a küszöb, ami az idő utolsó pillanata után a kezdetet fejezi ki.[78] Ahogyan az örökkévalóságról, úgy a Mennyről és Pokolról is többféle elképzelés mutatható ki a szövegben. Mihálykónál ezen a ponton is vannak félreérthető, de még inkább félremagyarázható, tökéletlenségre utaló képletek.

A harmadik rész első fejezete arról ír, hogy „valamit ez világon elvesztettünk, ismét meg találiuk […] az gyönyörűséges Paradiczomban”, majd fel is sorolja, mik lehetnek az üdvösségben az ember kedvére. Megtalálhatóak: az mennyeknek országa, az örökké való dicsőség, az mi szüleink, magzatink, feleségink, barátink, atyánkfiai, rokonaink, egészségünk, sőt, testünk és vérünk. „Innen nevezi az Szent Pál Actor ez napot mindennek megadás napiának”– teszi hozzá. A harmadik fejezetre azonban – mintegy megfeledkezve a fentiekről – így fogalmaz: „Új Menny, Új föld. Az előtt valókról nem emlékeznek.” A közlést megint a Textus igazolja, ott áll a bejegyzés (Ésa. 65.), az olvasóban ettől függetlenül motoszkál a kérdés: most akkor mindent megkap, ami gyógyír a földi sebekre, vagy minderről megfeledkezik? Azon, hogy vajon nem mindegy-e tulajdonképpen, melyik variáció (tehát a mindent megkapok vagy mindent elfeledek elve) érvényes, filozofálgatni sincs alkalom, mert a negyedik fejezet ismét ehhez a problémához szól hozzá: miután az igazság napján, Jézus áthív az új életbe, nem kívánkozunk többé a régibe – közli. Az ötödik fejezet közli, hogy az örök gyönyörben szívesen megfeledkezik majd bárki a világi gyönyörökről.

A nyelvhasználat megbicsaklása ismét szükségszerű. Hogyan is lehetne konzekvens egy ismeretlen szféra életfeltételeiről szólva? Aligha feleltethető meg egymásnak az egyik és másik létállapotban használatos fogalom, illetve a hozzá kapcsolódó jelentés. Foucault szerint a „nyelv és a világ mély együvé tartozásának vége”.[79] Ha valahol, akkor itt bizonyára vége a kettő együvé tartozásának, hiszen, mivel a földi lét szenvedésekkel, gonoszságokkal, balszerencsével van tele, a tökéletes boldogság ezért nem ismert a ráadásul eredendő bűnnel viseltes ember számára. A pokolról még alkothat talán megközelítőleg helyes képet, a Paradicsomhoz azonban semmi érzéke. Foucault úgy véli, a dolgok és az azokat jelölő szavak egy bizonyos szint után szétválnak. A Szentírás értelmezésére[80] és az üdvös életvitelben való jártasság alapján nyugvó didaktikára törekvő szövegalkotásban szükségszerűen végbemegy az új értelemképzés. A túlvilág ábrázolásában megképződik az evilági jelenségeket hordozó kifejezések sajátos erőtere, melynek fő ismertetője az azonosság helyett a hasonlatosság, vagy legalábbis viszonylagosság. Ilyenformán az e világra rendeltetett nyelv is sajátos elven működik tovább, már nem azt mutatja be, aminek kifejezésére eredetileg létesült, hanem olyasminek az érzékeltetésére szolgál, ami minden földi nyelv struktúráján felül áll. Bizonyos értelemben a nyelv kell, hogy alkotóvá váljék.[81] Ezt igazolja Mihálykó fordítása, melyben egy helyütt az olvasható a mennyei Paradicsomról, hogy az ott lakók fölöttébb „gyorsak” lesznek, ami csak az időfogalom meghagyásával együtt interpretálható:

 

„Részesek leszünk az isteni természetben, ilyen tündöklő, szép világos és düczőséges testünk lészen mi nékünk, sockal szebb az üuegnél feiérb az hónál, világosb az Napnál, Hóldnál, Czillagoknál, oly, mint ő maga az Isten, az bűn nélkül, macula és fogyatkozás nélkül tellyes isteni bölczességgel, szentséggel, igassággal, halhatatlansággal es bóldogsággal, könyuek és igen gyorsak, minden ez világi testi kívánság nélkül, mint az angyalok.”[82]

 

Jóllehet nem az egyetlen, de nem is a legegyszerűbben áthidalható probléma az időtengely kikapcsolásáé a túlvilág bemutatásának kísérletében. E ponton nem feledhető az első részben foglalt alapvetés, mely szerint „ez világi életet az örök élettel egyben nem hasonlíthatiuk”. Mihálykó írása mégis segít hasonló vonásokat felfedezni a két szféra között.

 

„Az miképpen Télben az ió és szorgalmatos kertésznek minden gondolattia és esze azon forog, miképpe az iouendo Nyárban az ő kertét különb-különb fele […] szép és illatos virágokkal rakja […] ezenképpen Iesus Christus az mennyei kertész most is azon forgódik, miképpen plántálhasson magának az emberi nemzetből mennyei paradiczomat és gyönyörűséges kertet.”

 

Az allegorikus értelem e ponton azonosítható tétele szerint odaát nincs előre eldöntve minden, hanem a trónon ülő Krisztus feladata azon törni a fejét, hogyan alakíthatna minél hibátlanabb édent e tökéletlen népség fiaiból. A szöveghely egyértelmű tropologikus és anagogikus üzenetet is hordoz, és a parabola a további sorokban kibontakozva újabb tartalmakkal gazdagodik a mennybéli jutalom és hatalom vonatkozásában.[83] Szentgyörgyi szövegének hetedik elmélkedésében egy csodálatos körmondatban utal arra, hogy Isten földi szolgálata mennybéli uralkodást kínál osztályrészül a hívőknek:

 

„a’ma végtelen és Örökké-való Országot el-nyerjük: holott, nem chak Száz esztendeig, hané orokkon orokké fogunk uralkodni: nem a földnek, hané Meny-országnak lészünk orokosi. Azért, édes fiatskáim, se az únalmasság el ne fáraszszon benneteket, se a’ hiuságos dichóségnek kívánása ne chiklandozzon: mert e’ Világnak minden szenvedési sem méltók arra a’ juvendő dichóségre, melly mi-bennünk meg-jelenik.”

 

A dolgozat végére a Malomfalvay és Szentgyörgyi tollából vett szövegekkel való összehasonlítást is tekintve egyértelmű retorikai eljárástani különbségekre és meggyőző tartalombeli, tematikai egyezésekre mutathattunk rá. A fenti összefüggésrendszert is tekintetbe véve leplezhetetlen időzavarba kerültünk, és e riadalom bennünk csak fokozódik, ha a vizsgált szövegkorpusz utolsó szavaihoz érünk, amelyek pontosan a két összeférhetetlen szféra átjárására buzdítják, sürgetik az egyetlen fiút, aki képes lehet megteremteni az összeköttetést:

 

„No azért Uram Iésus Christus, kit nag reménséggel és igaz hüttel várunk, siess el iőni és ne késsél, és vígy minket magadhoz az te Atiádnak országába, Amen, Amen, Amen.” (Kiemelés tőlem.)

 

Jegyzetek:

 



[1] Az alábbi elmélkedések olvasása közben: Malomfalvay Gergely: Belső-képpen indító tudomány. Bécs, 1653.; Szentgyörgyi Gergely: Elmélkedések az Orokké-valóságról. Pozsony, 1643.

[2] Eybl, Franz M.: Abraham a Sancta Clara. Vom Prediger zum Schriftsteller. Tübingen, 1992. 286. p.

[3] Gondoljunk csak Szent Ágoston vallomásaira: „Tehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, nyomát sem lelnénk jövő időnek és ha semmi sem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő.”

[4] Heltai János: Műfajok és művek. Bp., 2008. (Res Libraria, 2.) 94-103. p.

[5] Bethlen Gábor korának költészete. Szerk.: Komlovszki Tibor – Stoll Béla. Bp., 1976. (Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 8.) 515-516. p. Jacob Zaderről, a szerzőről igen keveset tudunk. Tanult filozófus és a zeissi Szt. Nicolai templom lelkipásztora volt, nyomtatott művei közül a Zedlers-lexikon mindössze hármat sorol fel, köztük a Winter Spiegel des ewigen Lebens címűt meglehetősen kései, 1711-es évszámmal. „Zader, Jacob ein Magister der Philosophie und alter Pfarrer zu St. Nicolai in Zeiβ, hat zum Druck befördert: 1. Ehe- und Haus Spiegel von der Verehligung Davids mit Abigail, in 28 Prdigten, über I Sam. XXV. Wittenberg 1596 und 1615 in 4.Siehe Pratorii Bibl. Homil.; 2. Winter Spiegel des Zeitlichen Lebens, ebend. 1711 in Fol. Siehe Biblioth. Itting P. I, P. 234.; 3. Johanis Baptista Martyrium in sieben Predigten, über Matth. XIV. I 13. ebend. 1604 in 4. Pratorii Biblioth. Homil. Biblioth Itting. P.I. p.” Grosses Universal-Lexicon aller Wissenschaften und Künste, welche bishero durch menschlichen Verstand und Wiss erfunden worden. Zechszigster Band. Leipzig-Halle, 1749. 362. p. Neki feltehetően fia az az 1612-ben Zeissben született Johann Zader, akiről feltűnően sok adatot találunk az Allgemeine Deutsche Biographie 660-661. lapjain, s aki ennek tanúsága szerint ugyancsak Lipcsében hallgatott filozófiát és teológiát, és élete végén a hamburgi dómban szolgált.

[6] A könyv első és utolsó lapján, valamint a 122. lap alján van bejegyzés, adatokat, bibliai idézetet, imádságot vetett papírra Trombitás Mihály. Ezek közül a személyes adatok: „1748 szül. István nevű fiam; 1753 szül. Ferenc nevű fiam; 1772 halt meg az én feleségem, Molnár Ilona Pünkösd havának 30. napján este 6 óra tájban.”

[7] Arisztotelész: Rétorika. Bp., 1999.

[8] „Az allegória képi erejénél fogva az ismeretterjesztés, népszerűsítés, propaganda fontos eszköze. Általa szólhattak a megfoghatatlanról, ismeretlenről, amit csak így volt szabad vagy lehetséges kifejezni.” Kocsány Piroska: Allegória. In: Kocsány PiroskaSzikszainé Nagy Irma: Alakzatok. Előtanulmányok egy tervezett alakzatlexikon számára. Bp., 2006. (Az alakzatok világa, 16.) Vö. Szabó Etelka: A nyelvi képek osztályozása és elméleti megközelítése a XVI. századi francia ramista retorikákban. Debrecen, 2007. [Kézirat. PhD-értekezés. Debreceni Egyetem Modern Nyelvtudományok Doktori Iskolája.] (továbbiakban: Szabó, 2007.) 149-165. p.

[9] A nyelvi hiba fogalmát már Arisztotelész és Quintiliánusz is relativizálta. További összefüggésekkel szolgál: Szabó, 2007. 33., 52. p.

[10] Bartók István: „Sokkal magyarabbúl szólhatnánk és írhatnánk.” Irodalmi gondolkodás Magyarországon 1630-1700 között. Bp., 1998. (Irodalomtudomány és kritika.) (továbbiakban: Bartók, 1998.) 190. p.

[11] Bartók, 1998. 257. p.

[12] Az Ószövetség az egzegétikai folyamat alapja, az Újszövetség, illetve eljövendő javak előképe, árnyéka; „mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgáltak”. (Zsid. 8,5.) Vö.: Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története. I. A prekritikai korszak: az első századtól a reformáció koráig. Bp., 1998. (továbbiakban: Fabiny, 1998.) 147. p.

[13] Szabó, 2007. 167. p. A szerző pontosan sematizálja a parabola működését: „A biblikus parabola mint szövegtípus szerkezeti felépítése: a sztereotip bevezetés mint kommentárszöveg, a parabolát működtető analógia első rendezett párjának megadása az X olyan mint Y formulával a szövegalkotó megalkotja a forrástörténetet […], mely tanulsággal zárul, a befogadó megalkotja a céltörténetet, melynek főszereplője ő maga egy hasonló élethelyzetben, a befogadó a történet alapján tanulságot von le.” Ld. Szabó, 2007. 169. p.

[14] A jó cselekedet szükséges az üdvösséghez, „mert mi Isten alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk Jézus Krisztusban a jó cselekedetekre, melyeket készített az Isten, hogy azokban járjunk”. Ld.: Medgyesi Pál: Praxis Pietatis. Kolozsvár, 2003. (továbbiakban: Medgyesi, 2003.) 15. p.

[15] E tétellel a vizsgált elmélkedés számos helyén találkozni fogunk különböző variációkban: „Az asszonytól született ember rövid életű, […] kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem mered meg […] Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amit nem léphet át.” (Jób 14,1-2.,5.) „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek és a megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek és megvan az ideje a gyógyításnak.” (Préd. 3,1-15.)

[16] A szónok műveltségének szerepéről és a beszéd ékítésének helyes módjáról lásd még: Imre Mihály: A retorikai műveltség szerepe Szenci Molnár Albert szótárszerzői munkásságában. In: Studia Litteraria, XXXVI. Debrecen, 1998. 50-84. p.; 54. p.

[17] Foucault, Michel: Nyelv a végtelenhez. Debrecen, 2000. (továbbiakban: Foucault, 2000.) 363. p.

[18] Bultmann írja a tipológiáról (1950): „A tipológia mint hermeneutikai módszer az Újtestamentum óta az Ótestamentum olyan egyházi értelmezését jelenti, amely az abban előforduló alakokat, eseményeket vagy intézményeket a Jézus Krisztus eljövetelét követő üdvkorszak alakjainak, eseményeinek vagy intézményeinek előképeként előábrázolásaként fogja fel. (Hermeneutikai Füzetek 11, 15. old.) […] A ciklikusságnak az idő körkörös mozgásának képzete az ókori Keletről és a görög kultúrából származik. Ám az ószövetségi próféták az idő körkörös mozgásának képzetét már igen korán az eszkhatologikus remény szolgálatába állították. A bultmanni felfogás szerint a tipológia nem más, mint a ciklikus időszemléletnek, az ismétlődés gondolatának az eszkatologizálása.” Idézi: Fabiny, 1998. 62. p.

[19] Órigenész a Teremtés könyvéről jelenti ki, hogy azt ostobaság literálisan értelmezni, ehelyett képletesen értendő. Elgondolása szerint az Írásnak mindig van spirituális jelentése, de nincs mindig testi jelentése. Vö. Fabiny, 1998. 142-143. p. „A tévtanok, istentelenségek vagy az istenre vonatkozó balga beszédek oka – úgy tűnik – nem más, mint az, hogy nem szellemileg értik az Írást, hanem mintegy a puszta betű szerint.” Órigenész: A princípiumokról. Idézi: Fabiny, 1998. 142-143. p.

[20] Uo.

[21] Uo.

[22] Ld. Fabiny, 1998. 190. p. Vö. még: The Venerable Bede: Concerning Figures and Tropes. In: Miller, Joseph M. et al.: Readings in Medieval Rhetorics. Bloomington, 1973. 106. p. Az isteni és emberi szólás vonatkozásában ld. még: Imre Mihály: Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció XVI. századi retorikáinak egyik dilemmája. In: Religió, retorika, nemzettudat régi irodalmunkban. Szerk.: Bitskey IstvánOláh Szabolcs. Debrecen, 2004. 125-166. p.

[23] Frye, Northrop: Az Ige hatalma. Második tanulmány a Biblia és az irodalom kapcsolatáról. Bp., 1997. 12. p.

[24] Medgyesi, 2003. 240. p.

[25] Mihálykó János: Az örök életnek szép és gyönyörűséges nyári idejéről való könyveczke. Bártfa, 1603. (továbbiakban: Mihálykó, 1603.) 26. p.

[26] Szent Athanasziosz: Vita Antonii. In: Foucault, 2000. 331. p.

[27] Foucault, 2000. 332-333. p.

[28] Mihálykó, 1603. 41., 64., 108. p.

[29] Mihálykó, 1603. 111. p.

[30] Az első rész alcíme: „Az Télnek és az Nyárnak közenseges képpen való descriptiója.”

[31] Mihálykó, 1603. 117. p.

[32] Szavak, szócsoportok ismétlődését jegyzi mindkét szintaktikai alakzat, utóbbi az ismétléses alakzatok kombinációja: az „a minthogy, […] eképpen” visszatérő grammatikai kapcsolatra alkalmazva. Vö.: Szabó G. Zoltán – Szörényi László: Kis magyar retorika. Bp., 1988.

[33] Sauer, Erich: Isten, emberiség és örökkévalóság. Bp., 1995. (továbbiakban: Sauer, 1995.) 142-143. p.

[34] Mihálykó. 1603. 61. p.

[35] Ki is mondja a szöveg az első részben: „Ezenképpen ez világi életet az örök élettel egyben nem hasonlíthatjuk.”

[36] Mihálykó, 1603. 29. p. Az időmérésről: 1Móz.1,14.

[37] A szavak és a dolgok összefüggéséről: Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, I. London-NewYork, 1964. 37-38. p.: „Az a jelentés azonban, miáltal a szavak által jelölt dolgok maguk megint más dolgokat jelölnek spirituális értelemnek neveztetik. Emez a literális értelmen alapszik és előfeltételezi is azt. Mármost, ez a spirituális értelem három részre osztatik. Amint Szent Pál mondja, a Régi Törvény az Új előképe, az Új Törvény maga pedig, amint Dénes mondja, az eljövendő dicsőség előképe. Ekképpen hát az allegorikus értelem akkor kerül elő, midőn a Régi Törvény dolgai az Új Törvény dolgait jelölik; a morális értelem, amikor a Krisztusban véghezvitt dolgok és azok, kik előképezték őt, annak jelei, mit nekünk kell véghezvinnünk; és az anagogikus értelem, amikor az előttünk örök dicsőségben nyugvó dolgok jelöltetnek. […] Most, mivel a literális értelem az, mi a szerző szándékában áll, és a Szentírás szerzője Isten, ki megértésben mindent egyszerre fog fel, nem válik kárára, miként Szent Ágoston megjegyzi, ha számos jelentés van jelen még az Írás egyetlen passzusának literális értelmében is. […] Tamás különbségtétele a literális és spirituális értelem között a szavak (verba) és a dolgok (res) jelölésén alapszik […] nem zárja ki a spirituális értelmet, de elsőbbségben részesíti az Írás literális értelmét.” Fabiny, 1998. 208. p.

[38] Fabiny, 1998. 66-68. p. A „typos” kifejezés Pál apostol óta alapeleme a hermeneutikai szakszókincsnek. A Krisztus-esemény felől visszapillantva az Ószövetség Isten „végidőbeli cselekvésének” előre való kiábrázolásait tárja fel.

[39] Mihálykó, 1603. 246. p.

[40] Mindkét említett retorikai közhellyel részletesen foglalkozik: Lukácsy Sándor: Isten gyertyácskái. Tanulmányok a régi magyar egyházi irodalomról. Bp., 1994.

[41] Mihálykó, 1603. 100-102. p.

[42] Ugyanez a tétel a 37. lapon is előfordul az első, az emberek életéről és táplálásáról szóló fejezetben.

[43] Ezen a helyen, a 122. lap alján tintával bejegyzés található, mely azonban alig olvasható.

[44] Mihálykó, 1603. 61. p.

[45] Gitt, Werner: Idő és örökkévalóság. Bp., 2000. (továbbiakban: Gitt, 2000.) 63. p.; Zsolt. 90,12.

[46] Mihálykó, 1603. 98. p.

[47] Mihálykó, 1603. 27. p.

[48] Mihálykó, 1603. 70. p. A szerencse kapcsán egy vélhetőleg a korban ismert példát idéz fel a szöveg, melyben Démokritoszt, egy igen bölcs filozófust arra kért Artaxerxész, hogy támassza fel feleségét. Rendben, szólt a fogadás, ha 3 olyan embert mondasz, akinek 60 éves koráig semmi nyomorúsága, szerencsétlensége nem volt. „Oh, szám csak egy ember sinczen valami szerencsétlenség nélkül, mely dólgot iól eszekbe vegyenek azok, kik ez világon valami kevés ideig ió szerencsében és nagy méltók vadnak.” Luthernél hasonló példa a bűntelenséggel fordul elő. Aszerint nem találhatunk olyan embert, aki minden bűn nélkül élte le életét, ezért a bűnben vagyunk egyenlőek.

[49] Mihálykó, 1603. 40. p.

[50] Mihálykó, 1603. 82-83. p. Az idő előtti ítélkezés helytelenségére – Szent Pálra és Krisztusra hivatkozva is – figyelmeztet a szöveg.

[51] A bűnbánat: „Ha meg akarunk gyógyulni, fel kell tárnunk a sebeket az orvos előtt. Ítélkezés: a vétkek beismerése enyhít a bíró szigorán. A bűnösnek az ördög ügyvédjének kell lennie, ahogyan az utolsó ítélet napján az ördög is a maga ügyvédje lesz.” Foucault, 2000. 365. p.

[52] Foucault, 2000. 279. p.

[53] A sort még folytathatnánk, akár időben visszafelé haladva. Laskai Osváttól idéz idevágó példát az emberi ítéletek hibás voltáról Bárczi Ildikó: Ars compilandi. Bp., 2007. 52-53. p. Említett szerző párhuzamos szöveghelyek egyezéseinek és különbségeinek mérlegét recepcióelméleti megközelítésből vonja meg – ld. uo. 147. p. – amennyiben analízisét jelen szöveghelyek tartalmi egybeeséseire alkalmazzuk, kirajzolódik a közös hagyomány háttere, és körvonalazódik az egybehangzó következtetés.

[54] Mihálykó, 1603. 87. p.

[55] Vö. Kecskeméti Gábor: A genus didascalicum és a régi magyarországi irodalomelmélet alappozíciói. Bp., 2007. 363-377. p.

[56] Mihálykó, 1603. 84. p.

[57] Medgyesi, 2003. 204. p.

[58] Mihálykó, 1603. 90., 140. p.

[59] Ld. még: Oláh Szabolcs: Tanítás, buzdítás, affektusok Batizi András verses világkrónikájában. (1544) In: Studia Litteraria, XXXVI. Debrecen, 1998. 16-49. p.

[60] Mihálykó, 1603. 41. p. Vö. Rom 5., hasonló még: „Elrendeltetett, hogy az emberek meghaljanak, azután pedig ítélet következik.” (Zsid. 9,27.) Gitt, 2000. 94. p.

[61] Luk. 12,20.; Gitt, 2000. 84. p.

[62] Tim. 6.; Mihálykó, 1603. 33-34. p.

[63] Mihálykó, 1603. 41. p.

[64] Mihálykó, 1603. 80. p.

[65] Szent Ignác, 192. p.

[66] Mihálykó, 1603. 63. p. A nyár leírására szánt rész párhuzamos fejezete Jézus ítéletre való eljövetelét hasonlítja a növények előbújásához, a jelen világi pompás növényeknél összehasonlíthatatlanul szebb környezettel kecsegteti olvasóját.

[67] „VII. Caput Az Fákról és azoknak gyümölcsiről”. Mihálykó, 1603. 71. p. A nyárról szóló rész párhuzamos fejezete a lélek megújulásáról, a túlvilágon evilági érdemeink alapján várható jutalomról, illetve az ott készülő, számunkra meghatározott helyünkről ad hírt.

[68] Mihálykó, 1603. 89. p.

[69] Foucault, 2000. 64. p. Diderot Az apáca című műve kapcsán fejti ki: „A levél mint nyelv megkettőzi azt az aktualitás egyazon rendszerében, a nyelv ugyanakkor beszél, amikor a levél, ugyanazon szavakat használja, azonos testi léttel bír a nyelv a levél teljes életnagyságban. […] A nyelvi mű nem más, mint a nyelv teste, amit a halál keresztez, hogy felnyissa számára azt a határtalan teret, ahol a hasonmások visszaverődnek.”

[70] Foucault, 2000. 150. p.

[71] Foucault, 2000.153. p.

[72] Test és lélek elválásáról, egységéről, feltámadásáról megoszlanak a teológiában a vélemények, felekezeti és filozófiai síkon egyaránt.

[73] Medgyesi, 2003. 244. p.

[74] Mihálykó, 1603. 99. p. Mihálykó bibliai forráshasználatát szemügyre véve megállapítható, hogy a szerző valószínűleg nem a Vizsolyi Bibliára támaszkodott, amikor a fordítását elkészítette. A szöveghelyek Vizsolyi Bibliával való összevetése arra enged következtetni, hogy helytállóak lehetnek Horváth Cyrillnek a Magyar Könyvszemle 1904-es számában publikált feltételezései, és Mihálykó valóban közreműködhetett a bártfai nyomdában 1607-ben készült – vélhetőleg befejezetlenül maradt – evangélikus bibliafordítás megfogalmazásában. A fordítás fellelhető töredékei Mózes, Józsua és Jeremiás könyveiből közölnek részleteket. Mivel Mihálykó elmélkedésében az említettek-hez képest egyéb bibliai helyeket is idéz, így szövegének későbbi, tüzetes filológiai tanulmányozása alapján a bártfai edíció soha nem látott részei válhatnak esetleg rekonstruálhatóvá.

[75] Rom. 3,22-23.; 1Tim. 6,16. Vö.: Gitt, 2000. 95-97. p. Ld. még: Sauer, 1995. 34-35. p.

[76] Sauer, 1995. 161. p. A jövendölésekben harmonikus egységet alkot a betű szerinti és a képes beszéd.

[77] Gitt, 2000. 121-130. p., 1Kor. 2,99.; Jer. 33,22.

[78] Junk, Karsten: Das Zeitverhältnis des hl. Augustinus im XI. Buch des Confessiones und Aspekte seiner theologisch-philosophischen Rezeption im 20. Jahrhundert. Tübingen, 2006. „Wenn in der Bibel der Begriff »ewig« gebraucht wird, steht im griechischen Urtext der Begriff »aion«. Dieser Begriff kann je nach Grammatik und Textzusammenhang folgende Bedeutungen haben: a. »Die Zeit in ihrer unendlichen Ausdehnung«: In dieser Bedeutung hat die Zeit der Ewigkeit weder einen Anfang, noch ein Ende – sie ist unendlich.b. »Die Zeit zwischen Schöpfung und Weltende«: In dieser Bedeutung beinhaltet die Zeit der Ewigkeit »nur« jenen Zeitraum, in dem diese Erde existiert.c. «Die Zeit, die über das Ende dieser Welt hinausgeht«: In dieser Bedeutung beginnt die Ewigkeit, sobald diese Erde aufgehört hat, zu existieren.”

[79] Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. Bp., 2000. (továbbiakban: Foucault, 2000/a.) 63. p.

[80] Foucault, 2000/a. 103. p.

[81] Foucault, 2000/a. 63-110. p. A „miképp kötődhet egy jel ahhoz, amit jelent?” kérdésre a modern gondolkodás értelem és jelentés elemzésével felel. „Ám éppen ezért, a nyelv nem lesz semmi egyéb, mint a reprezentáció egyedi esete (a klasszikusoknál), vagy a jelentésé (számunkra). A nyelv és a világ mély együvé tartozásának vége. Az írás elsődlegessége megszűnik […] A dolgok és szavak szétválnak. A szem rendeltetése a látás és csakis a látás lesz; a fülé viszont a hallás csupán. A diskurzusnak az lesz a feladata, hogy elmondja, ami van, ám nem lesz semmi több annál, amit mond. […] A 17-18. században a nyelv sajátos léte, a világba vésett ősi, dologi szilárdsága föloldódott a reprezentáció műkö-désében: minden nyelvhasználat diskurzusnak minősül. A nyelv művészete valamiféle »jelzés« lett – valamit jelentett és ugyanakkor e valami körül jeleket helyezett el: tehát a megnevezés művészete lett, majd a rámutató és díszítő megkettőződés révén ugyanakkor meg is kötötte e nevet, magába zárta, elrejtette, más nevekkel jelölte meg, amelyek az említett jelentései, másodlagos jelei, alakzatai, retorikai apparátusa voltak. […] A kritika tüzetesen szemügyre veszi a retorikai formákat is: a figurák elemzése, vagyis a diskurzus típusai, kifejező értékükkel együtt, a trópusok elemzése, vagyis azon különböző viszonyoké, amelyeket a szavak képesek alkotni ugyanazzal a reprezentáló tartalommal (rész vagy egész, lényegi vagy járulékos elem, esemény vagy körülmény, maga a dolog vagy analógjai általi megnevezés.) […] A XVII. századtól kezdve a vallási szöveg exegézise ekképp kezdett kritikai módszerekkel kiegészülni: már nem azt mondták el újra, ami már elhangzott bennük, hanem meghatározták, milyen alakzatok és képek révén, milyen rend alapján, milyen kifejezett célok szerint, milyen igazság érdekében hangzott el Isten vagy a próféták adott diskurzusa a ránk hagyományozódott formában.” Foucault, 2000/a. 63., 102. p.

[82] Mihálykó, 1603. 137. p. Érdemes lenne egyébként, de e tekintetben is össze-vetni a fordítást az eredeti szöveggel. Úgy tudjuk, ezt az izgalmas feladatot még senki sem végezte el, reméljük, egyszer még lesz rá módunk.

[83] A mennybéli uralkodásra kifejezett utalás nem szerepel Mihálykó fordításban, legfeljebb arról asszociálhat ilyen összefüggésre az olvasó, ahogyan a szöveg az Apokalipszis mondatára emlékeztet, ti.: „Légy hív mindhalálig, megadom életed koronáját.”

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,