Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 3. szám
A. D.
MMX

Szűcs Zoltán Gábor:
"Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete a halottbúcsúztatók tükrében
Bevezetés: egy újszövetségi motívum lehetséges tanulságai

Bevezetés: egy újszövetségi motívum lehetséges tanulságai

Temetést tartottak 1824. augusztus 22-én Tolcsván. A mindössze hat nappal korábban elhunyt helybéli birtokos,[1] tekintetes Szemerei Szemere Albert, több vármegye és a Zempléni Református Egyházmegye hajdani táblabírájának elbúcsúztatására összegyűltek apai és anyai ági rokonai: néhány Szemere, Mezősy, Vay, Karove, Hosszúfalusi etc., vagyis a környékbeli nemesség ismertebb és kevésbé ismert családjainak tagjai, valamint az özvegy, született Sárkány Zsuzsanna, a hajdani tolcsvai prédikátor, Sárkány Pál lányának családja, közte a szalai, a nyíri, a bányai prédikátorok[2] és még számosan mások.

Somosi István tolcsvai prédikátor és Majoros András, a humaniórák sárospataki professzora tartották Az ilyenkor szokásos búcsúztatókat, amelyek szövegét a kutató szerencséjére a következő évben Sárospatakon, Nádaskay Andrásnál kinyomtatták, s így fennmaradtak az utókor számára is.

Somosi az „élet betséről”, Majoros az „igazi nemességről” beszélt a szomorú gyászoló közönség előtt. Az előbbitől hallhatták a temetésen jelenlévők azt az e tanulmánynak is címéül szolgáló, újszövetségi eredetű, egyebek között Máté evangéliumára[3] és Pál apostol több levelére[4] visszavezethető gondolatot, mely szerint:

 

„Szemerei Szemere Albert Úr, a’ ki származását vette ez előtt 64 esztendőkkel Néhai Tek. Szemerei Szemere György Úrtól, és Tek. Mezőssy Éva Asszonytól. Tisztességes származás! mellyet ő betsűlt is ugyan, de nem tartotta egyedűl abban állani a’ maga méltóságát; hanem eggy más tisztességet ’s méltóságot keresett ő, mellyre mindnyájan törekednünk kell, melly az, hogy Isten Fijai légyünk; erre törekedett ő.”[5]

 

Majoros orátiója vezérfonalául az a gondolat vált, hogy „tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját és vallását híven szereti”.

Talán mondanunk sem kell, mindkét előadó úgy vélte, az elhunyt élete tökéletesen megfelelt ezeknek a mércéknek. Számunkra azonban nem ez az érdekes, hanem az a komplex szerep, amit a halottbúcsúztatók, s maga egy ilyen temetés a kor politikai kultúrájában (a korszak emberei által közösen osztott hitek, meggyőződések, értékek körében) betöltöttek. A portré, amelyet a prédikáció és az orátió megrajzolnak a tolcsvai tekintetesről, nyilván idealizált, s bizonyára kísérletet lehetne tenni egy „hiteles” Szemere-életrajz elkészítésére, jelen tanulmány szempontjából azonban sokkal fontosabb maga a perspektíva, amelyből Szemere Albert élete ilyennek látszhatott. Vagyis egyfelől azok a konvenciók, vallási, erkölcsi, politikai normák, s másfelől azok a diszkurzív stratégiák érdekesek, amelyek a halottbúcsúztatókban megőrzött Szemere-életrajzot formálták.[6] Márpedig e konvenciók, normák aligha csak egyszeri alkalomra szóltak, hanem bizonyos mértékben jellemzőek voltak a „hosszú 18. század”[7] korának világára, amelyben Szemere Albert és társai otthon érezték magukat. S ha az így nyerhető tanulságok annyiban erősen korlátozottak is, hogy annak egy egészen másfajta tanulmány tárgyának kellene lennie, hogy milyen normák hatottak a korszak embereinek tényleges cselekedeteire, e mostani írásból remélhetőleg világosan ki fog derülni, hogy milyennek szerették volna látni saját életüket.

 

A halottbúcsúztatók szövege  mint kiindulópont

A szakirodalom alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a kora-újkori politikai kultúrát az újkoritól elválasztó egyik legfeltűnőbb törésvonal a halálhoz való nyilvános viszony különbsége a 18. századot megelőző korok és a későbbi idők között. Éppen ezért a kora-újkor kutatói számára a halál és a temetés elsőrendű fontosságú kutatási témák, hiszen a reprezentatív nyilvánosság, a rendi jog és a felekezeti alapon szerveződő szubkultúrák világában az ember halála és „eltakaríttatása” még életének szerves része, sőt egyik legfontosabb nyilvános pillanata. A halál nem pusztán az élet fonalának megszakadása, hanem új és fontos események kiindulópontja, mind vallási, morális, mind társadalmi és jogi értelemben: a megholt számára a túlvilági élet kezdete, evilági élete nyilvános megmérettetésének ideje, a hátramaradottak számára lehetőség vallási és morális normákkal való szembesülésre, találkozásra az atyafisággal és egyúttal a (jelen esetben: a nemesi birtok-) jogból fakadó következmények levonására.[8] Ennek megfelelően mind a magyar, mind a külföldi szakirodalomban fontos szerepet játszanak a nyilvánosságtörténeti,[9] prozopográfiai,[10] történeti kommunikációelméleti[11] és egyéb vizsgálatok. Az újkorral foglalkozó kutatásokban viszont, úgy tűnik, mintha egy kettős tendenciát figyelhetnénk meg. Egyfelől, senki sem vonja kétségbe, hogy a halottakkal való törődés rítusai, konvenciói, normái tovább élnek, jelentőségük és társadalmi funkciójuk viszont változáson megy keresztül. Mintha ezt tükrözné az a tény is, hogy főként kultusztörténeti és szimbolikus antropológiai vizsgálatokat találhatunk e korszakkal kapcsolatban, amelyek nem annyira kiindulópontként kezelik az ilyen praxisok jelentőségét, mint inkább feltárni, rámutatni igyekeznek azok lappangva, rejtőzködve túlélt szerepére. S emellett a halottakkal való foglalatoskodáshoz kapcsolódó jelentéstulajdonításoknak az átvittebb, szimbolikus dimenziói felé fordulnak. (Amint ez jól látszik a kultuszkutatás egész előfeltevés-rendszerén is.) Másfelől pedig, mintha a halál kiszorult volna az újkorban az életből, a kettő közötti határvonal sokkal élesebbé, nehezebben átjárhatóvá vált volna, s voltaképpen ez az élet és halál értelmezésében bekövetkezett alapvető változás türköződne vissza a kutatói érdeklődésben is.

Szemere Albert temetése azért is érdekes, mert egy olyan nyilvános térben zajlik, s egy olyan politikai kultúra évszázados hagyományok által formált és átörökített nyelvi konvencióit, vallási, erkölcsi, politikai normáit tükrözi, amelyeknek történelmi távlatból nézve az 1820-as évek az utolsó pillanatai.

Elég egy pillantást vetni a búcsúztatók szövegére, hogy beláthassuk, az egész esemény évszázados tradíciók terméke. Humanista toposzok, mint Somosi prédikációjában a Janus Pannonius híres versére, A roskadozó gyümölcsfára visszavezethető „Mint a’ gyűmöltsökkel megrakott élőfa, nem bírhatván tovább a termést, kidűl” fordulat, vagy Majoros orátiójának tézise, a humanista gyökerű „igaz nemesség” problémája; a közjóra, az egyetértésre való hivatkozások; Somosi prédikációjának sztoikus közhelyei (például az „élet betsének” elsősorban a helyes megismerés problémájaként való felfogása), Majoros hivatkozásai Ciceróra, Juvenalisra, Ovidiusra; a két beszéd puritán, coccejanus, racionális teológiai, természetjogi gondolatfutamai, hivatkozásuk Kantra és – negatívan – Rousseau-ra – mind-mind arról a kontinuitásról tanúskodnak, amelyet a „hosszú 18. század” politikai kultúrája mutat, visszakapcsolódva a 16–17. század fejleményeihez, de magába építve az újabb és újabb külső hatásokat.

E világnak azonban ekkorra már meg voltak számlálva a napjai. Még néhány év és a reformkor fiatalabb nemzedékeinek fellépése, a közben végbemenő alapvető társadalmi változások, egy új országos politikai nyilvánossági szint intézményesülése az 1830-as évektől, majd 1848–49 megrázkódtatásai teljesen átkonfigurálták nem csupán a társadalmi-politikai struktúrákat, de ezzel együtt magát a politikai kultúrát is. Szemere Albert temetésére ezért úgy is tekinthetünk, mint a végnapjait élő ancien régime életének egyik jellemző, igaz, csupán helyi jelentőségű epizódjára, amelyből, aprólékos szövegelemzéssel, felszínre hozhatjuk ennek a hamarosan elsüllyedt világnak az emlékeit.

 

„midőn e’ Szent Helyre a’ végre állottam fel, hogy [...] utólsó tisztességét tégyek”

Szemere Albert temetéséről meglehetősen kevés konkrét információnk van. Hogy miként történhetett, arról azonban viszonylag könnyű képet alkotnunk, mivel a református birtokos nemes temetésének egész szertartása sejthetően nem nagyon tért le az évszázados tradíciók kijelölte útról, amelyet könnyen megismerhetünk a korabeli irodalomból. Maga Szemere Albert is bizonyára számtalan ilyen gyászszertartáson vehetett részt életében, közelebbi és távolabbi rokonai mellett más jeles személyiségekén is.[12] A halál állandó részét képezte az életnek, mint ahogy ez Somosi prédikációjából is kivehető, aki ezt írja:

 

„a’ temetőn a’ sírok között láthatjátok, mitsoda rend nélkűl fekteti ezeket egymás mellé; az öregeket a’ tsetsemőhöz, az öreg aszszonyt az ő virágjában lévő leányzóhoz, ezt ismét a’ legjobb erejében lévő férjfiúhoz vagy asszonyhoz; ott alusszák ők a’ halálos álmot minden külömbség nélkűl, a’ nagy méltóságú, az alatsony sorsú, a’ gazdag és a’szegény, a’ kegyes és a’ ki az nem vólt; mindnyájan az ő közönséges annyoknak a’ főldnek kebelében, mint a’ borzasztó rothadásnak visszahozhatatlan példáji”,[13]

 

Vagy Szemere Albert egykori barátjának, Kazinczy Ferencnek ebből az 1812-es levélrészletéből, mely szerint

 

„Még eggy esztendőben sem tudok annyi Uri halált: Péchy Jósef Tusán, Tusai Sándor Halászon, Szirmay Antal Véken, Darvas Imre Rédén, Kövér Imre, az Anyám és Fráter Pál Semlyénben, Bornemisza Ferencz Ótományban, Consil[iarius] Budai László, Baranyi Mihályné és Pongrácz János Váradon, Domokos Dienes Munkácson ’s Szemere László Lasttóczon, Szemere Ferenc az Ágens Péczelen, mind ez idén holtak-meg.”[14]

 

Így a temetési szertartások, s a prédikációk és orátiók visszatérő toposzai otthonos közeget jelenthettek mindenki számára.

Tóth Ferenc pápai professzor pasztorális teológiájának 1810-ben Győrben kiadott harmadik kötetében, a Liturgikában, annak is IX. részében a következőképpen foglalja össze a temetéssel kapcsolatos tudnivalókat.[15] Miután a LXXVII. § 1. pontjában különválasztja a „tisztességes” és „nemtisztességes”, s az előbbiek között a minden ceremóniát tartalmazó „pompás” és a bizonyos részleteket nélkülöző „nempompás” temetést, a 2. pontban megjegyzi, hogy temetésre csak nappal kerüljön sor, mert kezdettől ez a keresztény szokás, míg az éjszakai búcsúzatás a pogányokra volt jellemző. Felhívja a figyelmet a 3. pontban arra is, hogy a szegényeknek is jár a tisztességes temetés, annak hiánya ugyanis egyházi büntetés, ezért, ha szükséges, az eklézsia fizesse a szertartást, s abban is példát mutasson, hogy kísérjék ki még a szegény halottakat is, ne csak a pap vegyen részt a temetésen. A 6. pont szerint a szertartáson vagy prédikáció vagy énekszó hangozzék el, mindkettőt részben az „elsőbb Keresztyén ekklésiák követésére”, amelyek mindig így jártak el, a holtakért könyörögve és énekelve, s jeles halottak esetében még halotti beszédet is tartva; részben a megholt iránti tisztelet miatt. Tóth itt megjegyzi azt is, „a’ mái ember közül sokan” megtagadják a halotti pompát az elhunyttól, amit rendkívül helytelennek tart, s nem a „pallérozódással”, hanem a korra szerinte jellemző bűnök (érzéketlenség, szülők tiszteletének hiánya etc.) hatásával magyaráz. Sőt, nemcsak ezért helyteleníti a dolgot, hanem arra a közösségre leselkedő veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy mivel a halotti prédikáció az egyik legfontosabb tanító eszköze a prédikátornak, ezért nem lenne szerencsés, „kivált e’ mai feslet világban ezt az egy eszközt is kirántani az erkőltsi jóságot munkálkodó embereknek kezeikből vagy azt azoknak magoknak önként kibotsátani kezeikből”. A 7. pontban azt mondja Tóth, a halotti prédikációra rendesen a templomban, esetleg a temetőben vagy a halottasháznál kerül sor. A halottat azonban nem szabad bevinni a templomba, hanem vagy már előbb el kell temetni, vagy a templom előtt letenni. A 9. pontban azt is megtudhatjuk, elővigyázatosságból királyi parancsnak megfelelően legkorábban 48 órával a halál után szabad a temetést megtartani, orvosi igazolás esetén sem lehet azonban 24 óra eltelte előtt (nehogy élve temessenek el valakit). A 10. pontból megismerhetjük magát a temetést: „A Halottat vagy karunkon viszszük rudak segitisegével vagy Vállainkon de ha ragados nyavajában holt meg valaki azt kotsin kell vitetni.” A 12. pont tartalmazza a halottról rögzítendő fontosabb adatokat, az LXXVIII. § pedig a halottról kiállítandó bizonyságlevél formáját.

Szemere Albert temetése többé-kevésbé hűen követhette az itt leírt utat. Az az 1825-ös könyv címleírásaiból biztosnak látszik, hogy a búcsúztatók a tolcsvai református templomban hangzottak el, nem a temetőben. Azt, hogy volt-e énekszó vagy vers, viszont nem tudjuk, de akár a tolcsvai református iskola diákjai is mondhattak volna ilyeneket. A megjelentek viszonylag nagy száma, az egyházi prédikátor és világi orátor – egy pataki professzor – felléptetése, a búcsúztatók szövegének kinyomtattatása mindenesetre arra látszanak utalni, hogy Szemere temetése nem csupán „tisztességes”, de „pompás” is lehetett, egy viszonylag jelentős társadalmi esemény Tolcsván.

Ez persze nem is meglepő annak fényében, hogy egy jó nevű családból származó, előkelő rokonokkal rendelkező tekintetes urat, táblabírát temettek, aki, ha nem is futott be fényes karriert, azért több vármegyei tisztséget (alszolgabíró, több ízben surrogatus vice-ispán), egyházi közéleti tisztséget töltött be, utóbbit sem csak a mezővároson belül (a tolcsvai református egyház egykori főcurátoraként), de a zempléni egyházmegyében is (hét esztendeig coadjutor curátor volt). S egyébként is évtizedeken át aktívan tevékenykedett mind a vármegyei, mind az egyházi közéletben. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy mindkét búcsúztató egyértelműen beszámol a megholt utolsó éveinek betegeskedéséről és nyomoráról, s világos utalásokat tesznek az atyafiság összefogására mind Szemere betegsége, mind a temetés előkészítése során, világossá válik, hogy ez a figyelem és gondoskodás a környezetnek köszönhető, nem Szemere örökségének. Láthatjuk ugyan Tóth leírásából, hogy a helyi egyháznak amúgy is kifejezetten kötelessége volt, hogy még egy szegény tagját is tisztességes temetésben részesítse, a halotti orátió szavai alapján azonban úgy tűnik, Szemere Albert anyai ági rokonának, Mezősy Imrének, a tolcsvai egyház akkori főcurátorának, Szemere István zempléni vice-ispánnak és b. Vay Ábrahámnak lehetett meghatározó szerepe abban, hogy a szertartás ezenfelül „pompás”, s ne „pompa nélküli” legyen.

Persze szerepet játszhatott ebben Szemere Albert hajdani tolcsvai társadalmi presztízse is. Hiszen nemcsak a halottbúcsúztatók, de más források is azt mutatják, hogy a megholtat nagy és széleskörű műveltségű, törvénytudó, vallásos embernek tartották, akinek szavaira saját kis világában, s itt most elsősorban a 2-3 ezer lakosú Tolcsva néhány, talán három-négyszáz fős református lakosságára,[16] illetve a nemesi lakosságra gondolhatunk, bizonyára odafigyeltek. De presztízsét mutatja az a patriarchális gesztus is, amellyel az elhunyt Palótzy Pál református esperes, tállyai, majd tolcsvai lelkész verseit az özvegy támogatása céljából saját költségén és saját maga által írt előszóval kiadatta.[17] Így történhetett, hogy mikor Somosi István a tolcsvai református templomban felállt, hogy a „néhai b. e. Tek. Szemerei Szemere Albert Úrnak, míg élt több Tek. Vármegyék, és az Alsó Zempléni Helv. Vallástételt követő Tiszt. Egyházi Megye Assessorának utólsó tisztességét”[18] tegye, s őutána Majoros András vette át a szót, utóbbi joggal állapíthatta meg az „illy úri gyűlekezet előtt”, hogy „az ő utólsó tisztességének megadására illy szép számmal öszvegyűltetek”.[19]

 

„Mert elmúlik e’ világnak ábrázatja”

A protestáns temetési szertartás rituáléja, s azon belül a prédikációk és orátiók rendje fokozatosan alakult ki a 16-17. század folyamán a mindennapi gyakorlat, az antik retorikaelmélet újragondolása és bizonyos teológiai megfontolások összjátékában. Kecskeméti Gábor rendkívüli jelentőségű monográfiában dolgozta fel az ilyen prédikációk és orátiók 1711 előtti magyarországi történetét, s összevetve az ott olvasottakat a „hosszú 18. század” ilyen műfajú szövegeivel, nem lehet nem észrevennünk e diszkurzív gyakorlat erőteljes folytonosságát és asszimilatív erejét.

Jó példája ennek Somosi prédikációja is, amely minden különösebb nehézség nélkül értelmezhető a Kecskeméti által feltárt kora-újkori kommunikációelméleti és műfaji keretek között. Kecskeméti jelzi a halotti prédikációk és orátiók alapvető funkcionális különbségét: előbbi az örök igazságokra irányítja rá a figyelmet, Isten igéjét közvetíti, ezért a prédikáció szövegét az antik minták újraértelmezésével létrehozott didascalicum genusba sorolták, és megkülönböztették a genus demonstrativumba tartozó, a megholt életét akár némi megszépítésre is jogosultan bemutató orátiótól. Somosi prédikációja ennek megfelelően is választotta a maga témáját: az „élet betsét” és annak helyes használatát.[20]

A szöveg felépítése is konvencionális, meglehetősen könnyen azonosíthatjuk a megszokott egységeket: a textust, kontextust, magyarázatot és tudományt, a tanító, vigasztaló, intő részeket és a búcsúztatást.[21] E konvencionalitás jele egyébként az is, ahogyan a prédikátor reflektál saját szövegének műfaji jellegzetességeire, mondván:

 

„Túl lépnék én Prédikátori rendeltetésem határán, ’s talám vissza is élnék békességes-tűréstekkel, ha az ő életének minden vonásait rendel igyekezném előtökbe rajzolni; annyival inkább, hogy ez a’ helyembe állandó nagy-tiszteletű orátorra néz egyenesebben: azt mindazáltal meg nem állhatom, hogy az ő szembetűnőbb, ’s az élőknek példáúl szolgáló virtusait meg ne említsem.”

 

Somosi egy Pál apostoltól származó locust választ szent leckéül: „1. Kor. ’7.: 31. A’ kik e’ világgal élnek, úgy tartsák, mintha nem élnének, mert elmúlik e’ világnak ábrázatja.” Vagyis egyáltalán nem szokatlan módon a halandóság problémájával kíván foglalkozni, majd nekilát a választott szöveghely kibontásának, amely a prédikációnak tulajdonképpen az elöljáró beszédét alkotja. Előbb néhány kérdéssel közelebbről is meghatározza prédikációjának tárgyát, aziránt érdeklődve, hogy a magas életkor megélése vajon az isteni kegyelem jele-e. Ezután kifejti, hogy számtalan jel utal arra, hogy az emberi élet második fele már csupa unalom, ismétlés, hanyatlás, csupa nyavalya, gyengeség. Aztán rámutat, hogy annak, aki nem ismeri „az életnek azon felséges rendeltetését, melly néki az életnek Urától adattatott”, az élet nem több, mint amit eddig mondott róla. Ezért, mondja, ha az ember szívébe nem lenne „béoltva” az élet szeretete, bizonyára lennének, akik meg akarnának tőle szabadulni. A kérdés azonban az, hogy miként lehet „okosan”, s nem pusztán ösztöneinket követve, az élet iránti „vak szeretetből” ragaszkodni az élethez, amire a választ a szent lecke kínálja: az embernek mindig észben kell tartania, hogy az élet mulandó, véges.

Innentől következik aztán a prédikáció magyarázat része. Előbb azt jelzi Somosi, hogy az általa vizsgálandó kérdést Szemere Albert élete vetette fel számára, hiszen egykor szerencsés élete végét betegen és nyomorban töltötte, s ezért „talám mint kívánta vólna, tovább élt”. Ezután pedig nekiáll, hogy megmutassa, hogy miben is áll az „élet betse”, amelynek titka szerinte az, hogy az ember se fel ne nagyítsa, se le ne értékelje az élet javait. Somosi készségesen elismeri az élet értékeit, amelyek mind a lelket, mind a testet gyönyörködtethetik, s azt, hogy az ember messzire előrejuthat „természetének tökéletesítésében”, ami már az életben is külső „hírt”, illetve „belső megelégedést” kaphat jutalomként. A lélek fejlődésével szembeállítva a testet, kiemeli annak hátrányait, mivel túlságosan állati, alá van vetve „alatsony szükségeknek” és „kedvetlen történeteknek”. Mégis, teszi hozzá, a test és a lélek kapcsolata, „ez a’ testboríték olly kedvezőleg intéztetett”, hogy nem csak a lélek gyönyörűségére, de hasznára is szolgál, mert megcsodálhatja segítségével a lét gyönyörűségeit, s azt is, hogy a természeti erők is „a’ mi hasznunkra vagynak rendeltetve”. Azonban, mondja Somosi, hiába nem öröm nélküli hely a világ, hiába jó az élet „átaljában véve”, ha az egyes embert és körülményeiket nézzük, hiszen sok a „nyomorúlt, szegény és siralmas sorsú”. S ez, folytatódik a gondolatmenet, világossá teszi, hogy a földi élet nem lehet az emberek számára az ő „egész rendeltetések, vagy egyedülvaló bóldogságok”.

Még a legszerencsésebb ember földi élete sem lehet maradéktalanul boldog, ha más hiánya nem volna, rövidsége, bizonytalansága, mulandó volta aligha adhatna az emberi léleknek „tökéletes megelégedést”. Hiszen sem a múlt, sem a jövő nincs az ember hatalmában, csupán a „jelenvaló eggyetlenegy szempillantás”, amit csak tetéz, mondja érdekesen relativizálva az idő fogalmát Somosi, hogy nem tud olyan rövid lenni az élet, hogy abba megannyi baj bele ne férhetne: akár gyors megöregedés, vagy váratlan halálesetek, esetleg a szerencse fordulása. A halál ráadásul minden, a földi élet perspektívájából nézve átlátható rend, értelem nélkül csap le öregre, fiatalra, gazdagra, szegényre etc. Vagyis az élet csak földi életként nézve nem több, mint töredék, híján van az értelemnek: „így az én okosságom merő ellentmondások között tévelyeg”, amit csak úgy lehet feloldani, ha kénytelenségből a lélek feltételez „egy olly jövendő állapotot”, amely kiegészíti kerek egésszé e földi élet töredékességét, beilleszti egy „jobb világ”, a „halhatatlanság” összefüggéseibe. Éppen így mondja Somosi szerint ezt az emberi szív, s ezt jelzi az ember erkölcsi érzéke, „törvényhozó és számadásra kötelező szabadságom érzése”, amely szerint „vagy az erkőltsi törvény én bennem tsupa szemfényvesztés, és az ő kívánságai merő haszontalan képzelgések: vagy az én lelkem halhatatlan.” S ez a mindenkiben meglévő, „homályos érzés”, a „nemesebben gondolkodó lelkeknek félelemmel vegyes sajdítások” csak a pozitív vallás, Krisztus révén válik hitbeli bizonyossággá, mondja Somosi.

Majd e magyarázatból levont tudományként „annakutánna némelly törvényregulákat” ad, az „élet betsének” helyes használatára. Először, hogy az örök élet ténye legyen „a’ mi feltételeinket, gondolatainkat és tselekedeteinket igazgató sinórmérték”. Másodszor, hogy szerencsénket és szerencsétlenségeinket is ehhez kellene mérnünk, hogy ne legyünk „hijjával ama háboríthatatlan lelki tsendességnek és nagyságnak, a’ melly egyedűl támogathat és erősíthet bennünket a’ külső változások között való hányattatásainkban”. Harmadszor, hogy mindig észben kellene tartani, hogy nincs rövid, sem hosszú élet, ha az örökkévalóság szempontjából nézzük a dolgot. Minden élet elég ahhoz, hogy beteljesítse rendeltetését, ha az ember kellő bölcsességgel használja fel. S végül, negyedszer, fel kell vérteznünk magunkat a bizonytalanság ellen, s tudomásul venni, hogy a bizonytalan jó az embernek nem tulajdona, amit el tudna veszíteni. Vagyis „a’ külső dolgok bizonytalanságáról való elmélkedéssel foglalatoskodjunk”.

A következő része a prédikációnak az alkalmaztatás, amelyben Somosi így szólítja meg a hallgatóságot:

 

„Keresztyén Halotti Gyülekezet! eggy olly felvilágosodott és kimívelt esméretű Férjfiú képében szóllottam én most előttetek ez élet ideje betséről, és ennek helyesen való használása módjáról, a’ ki épen ez által tette magát, nem tsak az ő vele szoros öszveköttetésben lévő szerelmesei ’s különösebb barátai, hanem mások előtt is esméretessé, hogy az élet Urától néki engedtetett esztendőket épen úgy használta, a’ mint ezeknek betséhez illendő vólt. – Ez vólt Tekintetes Szemerei Szemere Albert Úr.”

 

E részben megismerkedhetünk Szemere igényével, hogy „tisztes származása” helyett másban keresse a „tisztességet” és a „méltóságot”, abban, hogy „Isten Fija” legyen. Megtudjuk továbbá, hogy „ritka elmebeli képességekkel”, „legmélyebb dolgokat is megfogni alkalmatos elmével” rendelkezett, hogy a „keresztyén Vallás tudományába, ’s a’ törvényekbe” igyekezett belátást nyerni. Hogy nem szégyellte soha a vallást sok vele egyrangúval ellentétben. Mi több, a vallást nem csak erkölcsi haszna, „az erkölcsi jó rend támogatása”, de igazsága miatt is magáénak érezte, és ebben példát kellene vennie a kor politikában elmerült fiatalságának is. Szemerének ráadásul nemcsak alapos vallási ismeretei voltak, de erős hite is, így „Teremtőjével való társalkodást mindenek felett szerette”, már egészségesen is sokat énekelt, könyörgött, Bibliát olvasott, s erre vett rá másokat is. De hitét nemcsak szavakban, hanem tettekben is gyakorolta, és „utólsó napjaiban azért tartotta tehernek az életet, mivel már ekkor sem tanátsa, sem akadozósága által embertársait nem segíthette”. Így, foglalja össze Szemere életének tanulságát egy hasonlattal Somosi: „Mint a’ gyömöltsökkel megrakott élőfa, nem bírhatván tovább a termést, kidűl; úgy dűlt ki ez a’ jótételben gyönyörködő Úr életének 65-dik esztendejében.”

Majd jön a vigasztalás, amelybe számos intést sző bele a prédikátor, mint például az özvegynek szólót, hogy imádkozzon Istenhez segítségért, vagy az árvának, hogy „írd bé mélyen a szívedbe mind azokat a’ jó tanátsokat, mellyekkel oktatott”, azoknak a vármegyéknek, melyeknek táblabírája volt, hogy legyen köztük „békesség” és legyen tisztviselőik „fő törvények a közjó”, Tolcsva református consistóriumának pedig, hogy a  tisztségviselők mindig az igazságot kövessék a nyilvános tanácskozásaikban, Isten dicsőségét mozdítsák elő, „a’ jó rendnek ’s egyetértésnek fenntartására törekedjenek”, s adjanak másoknak saját életükkel példát.

Végül pedig a rövidke búcsúztatásban azt vallja a prédikátor, hogy míg a megholt halandó teste, „sár hajléka” nyugszik már, lelke „kóstolja [...] a’ mennyei örömöknek édességét mind örökké. Ámen.”

Somosi, egyébként meglehetősen konvencionális, gondolatmenete számunkra alapvetően két okból érdekes: egyrészt amiatt a kép miatt, amit ő a világról, s abban az ember helyéről rajzol, s ami sokat elárul a korszak emberének gondolkodásáról, másrészt amiatt, ahogyan ez a gondolatmenet sok évszázados nyelvi elemekből építkezik, amelyek révén még a 18. század koncepciói is belesimulnak egy sok tekintetben antik eredetű diskurzus mintázataiba. Ez ugyanis segíthet jobban megérteni azt is, miért is volt a „hosszú 18. század” legalább annyira az ancien régime világa, mint a modernitás előszobája.

Somosi gondolatmenetét ugyanis  amellett, hogy a szöveg természetesen a magyarországi, puritán és coccejánus hatásokkal átitatott református tradícióknak megfelelően, jelzett vagy nem jelzett, de a gyakori Biblia-olvasásra buzdított jelenlévők számára nyilvánvaló módon ismerős bibliai idézetek sorára épül,[22] mélységesen áthatja a természetjogi gondolkodás. A világ egy jól átlátható, erkölcsileg megalapozott rend részét képezi, amely alapvetően teleologikusan működik, a dolgoknak célja, értelme, rendeltetése van, a világi dolgok az ember „hasznára” szolgálnak, míg az emberi élet rendeltetése túlmutat ezen a világon, amit legjobban az az erkölcsileg elfogadhatatlannak érzett logikai ellentmondás fejez ki, amellyel akkor szembesül az ember, ha az emberi életet kiragadja az örökkévalóság összefüggéseiből.[23] Ekkor ugyanis a teleologikus rend felbomlani látszik, ami vagy ahhoz kellene vezessen, hogy az ember elveti ezt a rendet (s vele „szemfényvesztésnek” lássa az erkölcsöt), vagy felismerje azt a magasabb összefüggésrendszert, amelyben a látszólagos ellentmondások egyszerre megszűnnek, a teleológia ismét érvényessé válik. Olyan könnyen átlátható összefüggésrendszer ez, amelynek felismerése ráadásul nem pusztán „okossággal” (bár természetesen az a magasabbrendű megismerési forma), de „érzésekkel”, „sajdításokkal” is lehetséges, hiszen annak logikája sokszor a „szívünkbe van írva”, mint például az élet szeretete, vagy az erkölcsi szabadság érzése esetében.

Emellett Somosi gondolatmenetét, különösen a magyarázat és a tudomány részt döntően meghatározza a sztoikus etika és ismeretelmélet szótára. Az „élet betsének” megértése elsősorban a helyes megismerés kérdése, amelyben a dolgok értékét sem túl, sem alá nem becsüljük, s nem követünk el olyan hibákat, mint hogy bizonytalan jókat bizonyosnak véve, félni kezdjünk annak elvesztésétől. Éppen ezért Somosi rendre olyan sztoikus kategóriákkal írja le a helyes magatartást, mint a bizonytalansággal való helyes szembenézés esetében, ahol szinte tankönyvszerűen, pontosabban szinte a Tusculumi eszmecserét idézve veszi elő a témához illő sztoikus fogalmakat, például a „lelki tsendességet”, ami nem más, mint a tranquillitas animi, a „lelki nagyságot”, ami a magnanimitas, vagy az „állhatatosságot”, ami a constantia megfelelője.

Nem kérdés persze, hogy ezek az elképzelések részét képezték a „hosszú 18. század” korszerű természeti és morális teológiai tanításainak, az ember nemcsak a klasszikus auktorok (egyébként szintén tanult) szövegeiben, de Pictet, Hollmann, Heineccius, Szentgyörgyi István tankönyvként használt műveiben is megismerkedhetett velük,[24] vagy az esetleg mintául szolgáló korábbi halotti prédikációk szövegében.[25] S így éppúgy olvashatók sok évszázados közhelyekként, mint kortárs diskurzusok részeként. Jó példa erre, hogy míg egyfelől a földi élet örökkévalósághoz kötöttségéből levonandó tudományként a sztoicizmus szótárával operálva írja Somosi, hogy miként tudja az ember a gyakorlatban alkalmazni ezt a belátást, maga a gondolat, hogy az emberi élet csak átmeneti állapot, amelynek célja az előrehaladás „a’ bőltsességben ’s kegyességben, tehetségeink pallérozásában, ’s egész természetünk tökéletesítésében”, lényegében a 18. század morálfilozófiájának, morálteológiájának, természeti teológiájának diskurzusaiból meríti legfőbb összetevőit, amelynek párhuzamai éppúgy megtalálhatók Christian Wolff, mint Szentgyörgyi István írásaiban.[26]

Somosi szövege elsősorban az „élet betséről”, az egyénnek a halálhoz való viszonyáról szól,  de éppen azért, mert szövegének értelmét az imént felidézett tágabb kontextusokban nyeri, érdemes lehet egy pillanatra még felidézni azt a kérdést, miként viszonyulhatott ez a fajta gondolkodás társadalmi-politikai kérdésekhez. Erre kétféle válasz is adható, egyfelől, Somosi szövege tökéletesen beleillik abba a sorba, amelyben a megholt, Szemere Albert nemzedéke a 18. század végének radikális, felforgató mozgalmaira  és a francia forradalomra reflektált. Ez a fajta természetjogi gondolkodás ugyanis a világot alapvetően jól elrendezettnek, a morális rend legitimitását pedig az örökkévalósághoz kötöttnek látta. Nem véletlenül operáltak a forradalom-ellenes röpiratok olyan gyakran ezzel a fajta természetjogi fogalmi apparátussal, ezért hivatkoztak a forradalom vallás-ellenességére, ezért állították szembe az ember valódi, erkölcsi szabadságát a külsődleges szabadsággal, ezért írták le az evilági javak megszerzésében megnyilvánuló egyenlőségi igényeket alapvetően elhibázottnak. Olyan érvek voltak ezek ugyanis, amelyek a kor embere számára otthonosak, ismerősek, s egészen más összefüggések révén amúgy is elismertnek számítottak.[27] Nem árt felidéznünk, hogy éppen Szemere Albert volt az, aki jó harminc évvel korábban, 1794-ben egy ilyen, protestáns szellemiségű német nyelvű röpiratot fordíttatott le és nyomtattatott ki, saját szavaival: „ex Burke”.[28] Olyan érvelésmód volt ez tehát, amely nem meglepő módon igen-igen közel állt magához az elhunythoz is.

Másfelől viszont az iménti kérdést megpróbálhatjuk megválaszolni úgy is, hogy megnézzük, mit mond Somosi, amikor intéseit a vármegye és az egyház tisztviselőihez intézi. S ekkor azt láthatjuk, hogy részben diskurzust is vált, hiszen az „igazság”, „egyesség” és a „közjó” legfőbb törvénnyé tétele olyan humanista gyökerű fogalmak, amelyek egyáltalán nem feltétlenül következnek elkerülhetetlenül az iménti gondolatmenetből, annál szorosabban kötődnek a halotti orátio szövegének jellegzetességeihez.

 

„a’ ki szóval is tselekedettel is igazán nemes”

A sárospataki professzor, Majoros András halotti orátiója egy éppolyan tradicionális műfaj jellegzetes példánya, mint Somosi prédikációja, és tulajdonképpeni forrását abban az iskolai képzésen keresztül a 19. századig több-kevesebb folytonosságot mutató, időről-időre újratermelődött, végső soron humanista megalapozottságú retorikai diskurzusban kereshetjük, amely sosem volt pusztán a beszéd tudománya, hanem egyúttal mindig szorosan összefonódott más kora-újkori társadalmi-politikai diskurzusokkal is.

Ennek az orátió-műfajnak alapvető különbségét az jelenti a prédikációkhoz képes, hogy miként erre már Kecskeméti Gábor rámutatott, míg a protestáns prédikációban a prédikátor szerepe az elhunyt életének elbeszélésében erősen korlátozott volt, addig a genus demonstrativumhoz sorolt, s azon belül – érthető módon – többnyire laudatióként működő halotti beszédben elméletileg is tág tér nyílt a halott életének „mítizációjára” (hogy Kecskeméti kifejezését használjuk). A „mítizáció” alatt ez esetben az életrajz elemeinek gazdag felhasználását és az exemplaritásnak alárendelt elrendezését kell értenünk.[29] Az ilyen életrajzok természetesen, bár egy konkrét személyről szólnak, korántsem individuálisak: az értelmezett életút előadása többnyire bibliai vagy antik gyökerű motívumok felhasználásával igyekszik a példaszerűséget megvalósítani. Ezért extrém helyzetben az is előfordulhatott, mint ami például megholt főrangú gyermekek esetében történt, hogy a – valójában elmaradt – életút helyét a mintákból összerakott lehetséges jövő témája, illetve az annak meg nem valósulása miatti veszteség taglalása töltötte ki. Az ily módon felhalmozódott, hasonló jellegzetességet mutató halotti beszédek pedig – amint erre Keszeg Anna felhívja a figyelmet tanulmányában[30] – számos biográfiai alaptípust hoztak létre, amelyeket az orátiók készítői sokszor közvetlenül a korábbi szövegekből merítve örökítettek tovább. A bemutatott életutak példaszerűsége,  az ismétlődő minták és motívumok ismerőssége aligha vált e műfaj hátrányára, éppen ellenkezőleg, vélhetően éppen ez tette alkalmassá arra, hogy a kora-újkor reprezentatív nyilvánosságának népszerű szövegtípusa, s ily módon fontos vallási, erkölcsi, politikai normák közvetítője legyen.

Majoros orátiója láthatólag igyekszik pontosan megfelelni ezeknek az évszázados tradícióknak. Már választott témája, az „igazi nemesség” is egy humanista toposz, amely a firenzei humanisták, Leonardo Bruni, Poggio Bracciolini és Platina munkái nyomán vált, természetesen klasszikus szerzők munkáit felidézve, de egyértelműen a késő-középkor uralkodó nézeteivel polemizálva, a politikai gondolkodás részévé.[31] Az igaz nemességről szóló szövegek mindig is a vagyonhoz és leszármazáshoz kötött, bevett nemességfogalom definíciójának újraírására törekedtek. Ezt teszi természetesen maga Majoros is, aki szintén klasszikus szerző, „a’ római gúnyoló poéta”, azaz Juvenalis 8. szatírájára hivatkozva vezeti be hipotézisét, amelyben különválasztja egymástól „a’ polgári nemesi rangot”, azaz a jogban ismert nemességfogalmat és az „erkőltsi értelemben” vett nemességet, melynek kritériumához négy feltételt köt: „tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját és vallását híven szereti.”

A beszéden minden különösebb nehézség nélkül felismerhetjük az alapvető retorikai egységeket: az exordium, narratio, digressio, propositio, argumentatio, refutatio, peroratio egymásutánját, s az egyes egységek felépítése is jól bejáratott utakon halad. Ez utóbbit érdemes lehet talán az exordium részletesebb bemutatásával érzékeltetni, mert az egyúttal reflektál is az orátor szokásos szerepére és a retorikai tradícióra, így mintegy külön hangsúlyozza Szemere Albert búcsúztatásának konvencionális voltát. Az exordiumnak három része van: a captatio benevolentiae, azaz a hallgatóság jóindulatának megnyerése, amelynek egyik bevett formája a diminutio, a szónok önlebecsülő gesztusa. Ezt a szerepet Majorosnál az a nyitó mondattal kezdődő gondolatsor játssza, amelyben az orátor bevallja: „nem kis félelem fogja el szívemet, hogy illy jeles úri Gyülekezet előtt halotti Orátornak felállottam”. Félelme magyarázataként pedig részben „tsekély tehetségét”, részben a gyakorlat hiányát hozza fel, majd szembeállítja az orátorral szembeni követelményeket („gondoktól üres és a’ tsendes elmélkedésre alkalmatos élet”; a tárgyak „minél elevenebb előterjesztésében” való gyakorlat; a nagyvilági tapasztalat) saját tanítói életével: az oktatási kötelezettség miatti kevés idejével, azzal, hogy neki „száraz igazságokat” kell előadnia, s közben „négy falak közt, kis kerűletben szedi magára az oskolai port, rongálja testét, zavarja elméje nyugodalmát”.[32] Ezután elmagyarázza, miért jelent hátrányt számára, hogy sem őt nem ismeri a jelenlévők többsége, sem ő azokat, mert az ismeretlenség olyan nagy elvárásokat szül, amelyeket lehetetlen beváltani, s ahogy azt a régi filozófusok is mondják, ha valami kívánság teljesülne is, rögtön utána közömbössé válunk iránta, ezért – hivatkozik Cicero tekintélyére – nem szégyelli a „Római ékesenszóllás attyával megvallani” félelmét. Gondolatmenete ezután az attentio, a figyelemfelkeltés jól bevált eszközével él: tárgyának fontosságára emlékezteti hallgatóságát, jelezve, hogy szinte lehetetlen feladatra vállalkozik az, aki hozzá hasonló tárgyhoz lát, mert „ditsérő beszédet tartani” (nevezi meg gondosan orátiója típusát) azt jelenti, hogy nem hízelgünk, felsoroljuk az illető érdemeit, de másokat meg nem sértünk és nem hagyjuk magunkat „az irígyektől vádoltatni”, márpedig, idézi az eredetileg Chatillon-i Gaultier Alexandreiséből származó latin szállóigét, s annak magyar fordítását: „A’ melly hajós magát az örvénytől ójja,/ Gyakran a’ kőszirthez ütődik hajója.” Majd, feltéve egy szónoki kérdést, hogy vajon akkor nem kellene-e lemondania inkább kötelességéről, határozottan nemleges választ ad. Már csak azért is, mondja, mert „eggy érdemes haldokló” kívánságának enged ezzel. A haldoklók kívánságát pedig, mondja, „szent kötelességként” tisztelték „eleitől fogva a’ legpallérozottabb nemzetek.” Mielőtt azonban belekezdene a következő részbe, Majoros még összefoglalja beszéde lényegét, hogy „se magam a’ gondolatok oczeánján el ne tévedjek, ti is figyelmességtekkel jobban kísérhessetek”, tulajdonképpen nem csak használva, de egyúttal pontos definícióját is közölve az exordium harmadik egységének, a docilitasnak, amelynek éppen az a lényege, hogy a nehéz tárgyat a hallgatóság számára minél érthetőbb módon kijelölje.

Milyen embernek mutatja be Szemere Albertet Majoros halotti beszéde? A narratio és a propositio jelölik ki a tolcsvai táblabíró életrajzának általános értelmezési kereteit, hogy aztán a tulajdonképpeni életrajz mintegy argumentatioként mutassa be az igaz nemességet a gyakorlatban.

A narratio voltaképp az „emberi egyenlőséget teli torokkal predikálló” Rousseau-val vitatkozva fejti ki, hogy az emberek közötti különbségtevés olyan érdemek alapján, mint „vitézség, tudomány, a’ testi és lelki felséges erők, és azokkal a’ hazának és a’ hazáért végbe vitt nagy szolgálatok” szokásban volt „eleitől fogva minden nemzeteknél”, s ez, hangsúlyozza Majoros, nem pusztán történelmi véletlen, hanem „minteggy természeti vonszódással” megalapozott jelenség. Ezért figyelhető már meg a felnőtteket „majmoló gyermekek” játékaiban is (amire Majoros a biztonság kedvéért Cyrus perzsa birodalomalapító életére vonatkozó történelmi példát is felhoz Justinusra hivatkozva), s ezért tisztelték a régi rómaiak őseiket éppúgy, mint „a’ mi Őseink és azoknak Fejedelmeik is” a sajátjaikat. S ezért kell fennmaradnia az egyenlőséghívők ellenére is ennek a társadalmilag egyébként is hasznos, mert „nemes vetélkedésre, jeles tettekre, ’s a’ haza szeretetére” ingerlő intézménynek. Amivel kapcsolatban azért Majoros Juvenalisra hivatkozó intést is megenged magának, melynek magyar „fordítása” szerint „Mit ér ditsekedni Öseid képével, / Régi nemzetséged pompás tzimerével?/ Ha Árpád ’s Hunyadi képe alatt ülve / A’ vétkek árjában torkig vagy merűlve / Ha szívedből minden jóság ki van zárva, / Így már famíliád te miattad árva.”

Ezt követően fejti ki négy részre bontva a propositio a beszéd Szemere Albert életével demonstrálható összetett témáját (quaestio coniuncta).

Az első szerint az igazi nemes „Igyekezik elméjét a’ Tudományok által kimívelni”, aminek oka, hogy az ember több puszta állatnál, egyúttal „okos valóság” is, akinek ezért mind „természetes késztetése”, mind „belső kötelessége”, hogy „okosságát, elméjét kipallérozza.” S ennek jeleit láthatjuk már a gyermekkorban, hivatkozik Majoros ezúttal is a gyermekség példájára. Majd felidézi a „déli szigeteknek nyomorúlt lakosait”, akik tanulni vágyásból sereglenek a partra az európai hajókat megtekinteni, s az összetalálkozó emberek között szokásos „mi újság?” kérdést is a tanulni vágyással magyarázza. S – ezúttal megnevezetlenül ugyan, de mégis – Rousseau-val polemizálva azt állítja, hogy ama „18-dik Század elein” élt tudós „Herosztratus igyekezete” ellenére sem lehet letagadni a tudás számos „felséges hasznait”, legfeljebb azt kell elismerni, hogy „minden dolognak [...] van rossz oldala”. S nemcsak a görög és a római nagyságot vezeti vissza a tudományra, nemcsak a „pallérozottabb nemzetek” rangjának biztosítékaként látja a tudományt, de kijelenti azt is, hogy a tudomány „bóldogítja” és „nemesíti” az embert, aminek szemléltetéseként arra kéri hallgatóit, hasonlítsák össze magukban „az ötnél tovább számlálni nem túdó Irokészt, vagy Hottentottát a’ nagy Newton, vagy Kánt” személyével. Mert, idézi még fel Ovidius sorait, „A’ tudomány által kimívelt elmének / Indúlatai is szelídek levének”.

A propositio második eleme a „jó szív” szükségessége, ami nélkül a tudomány mit sem ér, sőt veszélyessé is válhat, s amely fogalom alatt Majoros „mind azon virtusokat” érti, amelyek „szokták ékesíteni az embereket, és a’ mellyekkel az ember ékessége a főldnek”.[33] E „virtusok”a másik emberrel való együttérzésen alapulnak, és mivel a példa – idézi fel azt az antik gyökerű gondolatot – jobban tanít, mint „minden hideg és hosszú okoskodás”, az ilyen emberek „többet használnak a társaságnak” mint a bölcsek, s egyébként is, mivel benne az „emberi szeretet munkás”, szüntelenül segíti környezetét, s még azokkal is becsülettel van, akiken nem segíthet. Mi több, még a saját kárára is használ környezetének. E „jó szív” érzéseit pedig Majoros végül egy Vergilius-idézettel (Aeneis I. 630.), Dido szavaival jellemzi „A’ bajok, inségek engem is nyomának / Azért enyhítője lészek más bajának.”

A harmadik része a propositiónak a hazaszeretet, amely nemcsak a „polgári”, de az „erkőltsi értelemben vett” nemességhez is szükséges, s így a közrendűeknek is lehet sajátossága. Ez, Majoros szerint, nem csak a horatiusi „Dulce et decorum est pro patria mori” kötelességét jelenti, bármennyire is érvényes azok példája, akik így jártak el, s akiket megfelelő helyzetben követni kell. A hazaszeretet a mindennapokban is gyakorolható ugyanis, s voltaképp a felebarát iránti szeretetből következik. Ezért van, hogy a „hideg Egoista” sem a „szenyvedő emberiség sorsa”, sem a „hazának bóldog és virágzó állapotja” iránt nem lelkesedik, hanem csigaként húzódik vissza saját házába. Majoros első példája a hazaszeretetre, a „társaság bóldogságára” és az emberiség „díszére” szolgáló „intézetek” támogatása, a tudományok és mesterségek „bóldogítása”. A második példa a fejedelem és a haza „hasznát szorosan öszveforrasztani” való képesség, amelynek lényege, hogy ha valaki az egyik pártját fogja, a másiknak azért ne ártson, mivel „a’ Fejedelem és a’ haza nem két külömböző test”. A harmadik, hogy bíróként semmi sem tántoríthatja el az igazságtól. A negyedik, hogy a felsőbbséget elismeri, de ha valakinek a  jogai sérülnek, akkor „bátran és okosan tud és mer szóllani”.[34]

A propositio negyedik része a vallásosságról szól, amelyet az ember okos lény mivoltából fakadó természetes kötelességként ír le Majoros. Hiszen magának az emberi értelemnek is az a lényege, hogy „igazságokat” és „reményt” ad az embernek. Az igazi nemes helyes vallásosságát Majoros előbb szembeállítja azokkal a felfogásokkal, amelyek a vallást vagy „tsak haszonkeresés eszközévé”, illetve „haszontalan szőrszál hasogatásoknak szövevényévé” fokozták le, majd egy újabb ellentétpár segítségével elhatárolja az ilyen ember „tiszta” vallását mind a „babonás vak hittől”, mind a „kételkedéstől,” és természetesen azonosítja azzal a vallással, amelyet „Jézus e’ világra hozott”. E vallást „az okosság és a’ szív táplálja”, a „hit kifejti” és jó cselekedetek forrásává teszi. S ez a vallás teszi Majoros szerint fontos kötelességévé az igaz nemesnek az „Eklésiák jobb karba, bátorságba való” hozását, az „oskolák” gondozását.

Szemere életrajzi adatai ezután következnek, mégpedig oly módon, hogy az iménti értelmezési keret elemei gyakran szó szerint ismétlődnek ott is, jelezve, hogy az igaz nemességnek Szemere Albert valóban igazi példája volt.

Majoros orátiója ugyanúgy sok évszázados tradíciók továbbörökítője, mint Somosi prédikációja. A gondolatmenet részben humanista, részben a természetjog, természeti teológia és morálfilozófia szókincséből építkezik. Mikor Majoros például amellett érvel, hogy a kitűnők megkülönböztetése hasznos a társadalomra, mert „nemes vetélkedésre”, „jeles tettekre” és a „haza szeretére” buzdítja az embereket, tulajdonképpen egyszerűen és pontosan ismerteti a humanista gyökerű terminológiát: az aemulatio, laus és amor patriae fogalmait. Emellett számos klasszikus idézettel operál, az igazi nemes életének exemplaritását hangsúlyozza, s szövegében később Szemere életének elbeszélését az otium és negotium, azaz a békés visszavonultság és a nyilvános szereplés kettőssége szervezi. Majoros olyan tudást használ, amely természetesen évszázadok óta része az iskolai oktatásnak, s akár a tanult szónoklatok (a gyakorlat), akár a retorikai (elméleti) diskurzus révén is könnyen elsajátítható volt. De olyan tradíció is volt egyúttal, amely a későbbi intellektuális diskurzusok számára is alapanyaggal szolgált, így nincs abban semmi meglepő, hogy Majoros szövegének ezek a humanista gyökerű motívumai egy alapvetően természetjogi jellegű érvelésbe simulnak bele, s amelyben a természeti ösztönök és kötelességek, az ember szociabilitása játsszák a főszerepet, s amelyben a történelem és az ember gyermekkori viselkedése a természeti megalapozottság bizonyítékaiul szolgálnak. Ebben a diskurzusban az emberek közötti egyenlőtlenség éppúgy természetes, mint felebaráti szereteten alapuló egymásrautaltságuk; a pozitív vallás csupán egyértelmű igazságként állítja azt, amit az emberi szív már úgyis sejt; s ahol az erkölcs az okos valóság sajátja, amelynek szabályait a számára adott értelem biztosítja.

E gondolatmenetben a vallás, szemben a prédikációval, érthető módon alárendelt szerepet játszik, de nyelvi szempontból mégis nagyon hasonló a két szöveg. Majoros nyílt vitája Rousseau-val e közösen osztott diskurzusnak – a Somosi prédikációjából márt ismert vallási és morális dimenziók mellett – a politikai implikációit erősíti meg. Vagyis Somosi „erkőltsi jó rendje” Majoros szövegének is meghatározó előfeltevése. Nem véletlen azonban, hogy a szövegben Somosi prédikációjának szövegéhez képest a humanista elemek sokkal nagyobb súllyal vannak jelen. Az „egyesség” sokat hangoztatott követelménye a búcsúztató részben, a vármegyének szóló  intés, hogy „Salus patriae suprema lex esto” csupán legfeltűnőbb jelei ennek, de láttuk, hogy valójában az argumentatiót, vagyis Szemere Albert életének részletes ismertetését is átjárják a humanista motívumok. S ez nem is csoda, hiszen a „hosszú 18. század” végéig a hagyományos, vármegyei politika önértelmezésének legfontosabb nyelvi keretét talán éppen a republikanizmus jelenti. Innen nézve az otium és negotium szembeállítása, pontosabban megfelelően adagolt megjelenítése az életrajzban voltaképpen azt jelenti, hogy a halotti beszéd szisztematikusan hozzáigazítja Szemere portréját a közszerepet játszó emberrel szemben érvényesnek érzett morális, politikai normákat közvetítő, uralkodó nyelvi konvenciórendszerhez .

 

„engedek eggy érdemes haldokló kívánságának is”

A két búcsúztató egyik legérdekesebb vonása, hogy bizonyos mértékig akár önéletrajzként is olvashatjuk őket. (Ez egyébként elméletileg jól összefér a műfaji konvenciókkal is, hiszen mind a prédikátor, mind az orátor tradicionálisan a halott „képében” szólal meg,) Különösen így van ez Majoros András orátiójával, aki maga mondta, hogy beszédét részben az „érdemes haldokló kívánságának” engedve tartotta. Lehetne persze Majoros szavaiban puszta frázist látni, de az általam ismert prédikációknak és oratióknak egyáltalán nem kötelező eleme a személyes viszony hangsúlyozása. Éppen ellenkezőleg, a búcsúztatók gyakran kifejezetten esetlegesen szoktak kapcsolódni az elhunythoz.[35]

Feltűnően részletgazdag is emellett Szemere Albert életének bemutatása Majoros részéről, ami különösen akkor szembeötlő, ha összevetjük ezt a beszámolót olyan személyek életrajzával, mint Miklós Sámuelnél a hajdani négyszeres diétai követ, borsodi alispán, sárospataki főcurátor Szathmári Király György portréja[36] vagy Szathmári Dánielnél az 1790-es Ungvár megyei követ, Szemere László bemutatása.[37] Lehet ebben persze elsősorban Majoros alkotói sajátosságát keresni,[38] de az mindenesetre tény, hogy a halotti orátio számos apró-cseprő adatot tartalmaz Szemere Albert külső eseményekben jelentősebb kortársaihoz képest korántsem olyan nagyon gazdag életéből, amelyek egy része aligha származhatott mástól, mint magától az elhunyttól, még ha esetleg rokonai vagy  27 éven át házastársa, Sárkány Zsuzsanna is szolgálhattak adatokkal.

Ezt a benyomásunkat tovább erősíti az is, hogy, mint Majoros maga is említi, Szemere a halála előtti időkben találkozott Majorossal. Mint mondja:

 

„Halála előtt egynehány hetekkel eggy különös Deák Poétának több verseit bámúlásra méltó könnyűséggel előttem is fenszóval mondotta, sőt utolsó órájiban kesergő Feleségének, a’ dűléshez közelgető állapotját Vergíliusnak egynehány szép soraiban adta elő.”[39]

 

Felmerülhet bennünk, hogy talán a Kazinczy által öregségéig „szörnyű Theologusként”[40] jellemzett, mélyen vallásos, három éve már gutaütése miatt betegeskedő, nyomorgó Szemere, aki Majoros szerint „idejét, mikor a’ nyavalya engedte, éneklésben, imádkozásban, Biblia olvasásban tőltötte; sőt az ő utósó órájiban való tépelődései is teljesek vóltak a’ Királyról, Nemzetről, Vallásról való hasznos tanúságokkal, az isteni félelemről, Istenben vetett bizodalomról való szép intésekkel”[41] esetleg olyannyira tudatosan készült a túlvilági életre, hogy akár a saját prédikátora halotti prédikációjának és az általa is ismert professzor orátiójának témájára is hatással lehetett. Szemere régi törzsökös nemesi családból való származása például mindkét szövegben pontosan ugyanabban a funkcióban kerül elő, ti. mindkét esetben az ott kiemelt központi értékkel szembeállítva: előbb, mint az „Isten fiajinak lenni” törekvéssel, másodszor, mint az erkölcsi értelemben vett „igazi nemesség” kritériumainak teljesítésével meghaladható méltóság. S mindkét búcsúztató szó szerint ugyanazzal az intéssel fordul a vármegyei tisztségviselőkhöz, hogy legfőbb törvényük a közjó legyen, csak Somosi magyarul, míg Majoros latinul idézi a jól ismert szállóigét.

Akárhogy is, a biográfiai adatok összeválogatása és elrendezése sokszor önéletrajzinak, sőt apologetikusnak tűnik, csábítva az embert arra, hogy a máshonnan megismerhető adatok alapján próbálja Szemere saját, biográfiai narratíváján elvégzett végső munkálkodásának nyomait keresni. Így olvasva Majoros orátióját több olyan témát is találhatunk, ami, úgy tűnik, erősen foglalkoztatta a végső távozás előtt Szemere Albertet.

Az egyik ilyen élete balszerencsés fordulatának, öregkori szegénységének problémája, amivel kapcsolatban Szemere saját, inkább a tudományokhoz és az elmélkedéshez, mint a gazdálkodáshoz vonzódó természetében kereste az alapvető okokat. Már a pataki tanulmányok befejezése és a budai joggyakorlat ideje közötti időről is megtudjuk Majorostól:

 

„A’ legjobb bizonyság levéllel hazájába visszatérvén, a’ tudományokat megkedvellett lelke egészen a’ Könyvek olvasásában találta minden gyönyörűségét, még a’ mezei életnek ’s gazdálkodásnak édességei sem vonhatván el őtet attól. Nem sokára, kiváltképpen a’ mezei gazdálkodás terheitől irtózván, édes Attya akaratjából a’ törvényes pályára lépett”.[42]

 

Aztán a „a’ néki nem tetsző” prókátori pályától való gyors visszavonulással kapcsolatban idézi Majoros Ovidiust előbb latinul, majd saját magyar fordításában, hogy „Arra való testel nem bírok kedvem is elvész, / A’ Tisztség-keresést messze kerűlöm igen. / A’ szűz Kásztaliak tsendes tudományt javasolnak, / Ezt szeretem hevesen, kedvem is erre vagyon.”[43] Majd később még egyszer megjegyzi Majoros, mikor Szemere műveltségéről szól, hogy „A’ gazdaság néki kedve ellen való dolog vólt, az ő házának ’s famíliájának nem kis hátramaradásával; inkább szeretett tsendességben a’ Múzsákkal társalkodni.”[44]

Szemerében egyébként is lehetett saját világi pályájának menetével kapcsolatban egyfajta elégedetlenség, hiszen miközben Majoros többször is elmondja, hogy csak egészen rövid ideig viselt hivatalt: hamar visszavonult a prókátorságból, vice szolgabírói hivatalát is „tsak kevés ideig viselte”,[45] és az 1797-es inszurgens kapitánysága után később többé „vármegyei közönséges Hívatalt nem viselt ugyan”,[46] de azért hosszasan sorolja mindazt a sok jót, amit Szemere ezekben a megbízatásokban tett. Az 1780-as évek eleji alkalmi megbízásai során „bámultatta az eszes ifjú jeles tudományát”,[47] „a jutalomnak minden várása és következése nélkűl” végezte prókátori és vice szolgabírói munkáját, későbbi alkalmi megbízatásait „a’ legnagyobb pontossággal és igazságszeretettel folytatta és végzette”.[48]  S vagyoni helyzetének alakulását leírva meglehetősen árulkodóak Majoros azon szavai, melyek szerint „A’ másokkal való jótételben annyira gyönyörködött, hogy míg a’ sors által jobb helyheztetésben vólt, jó szívűségét még az érdemtelenekre is a’ maga és famíliája kárával név nélkűl is pazérolta”,[49] s talán az se pusztán a közösen osztott műveltség zártságának véletlene, hogy Szemere sorsát, az árva leányait szegénységben hátrahagyó, megvesztegethetetlen római Fabricius mellett éppen ahhoz az igazságosságáról ismert, halála előtt szintén elszegényedett athéni Aristideshez hasonlítja, s magasztosítja fel erkölcsileg Majoros, akihez annak idején éppen Szemere hasonlította elhunyt barátját, Palóczy Pált verseinek poszthumusz kiadásában.[50]

Ismerve más forrásokat, így Kazinczynak Szemeréről adott jellemzéseit, igen érdekesnek érezhetjük Majorosnak azt a mondatát is, mely szerint „Az igazságot körömszakadtáig óltalmazta, és attól semmi barátság, tekintet színe alatt el nem állott, és el lehetett róla mondani, a’ mit Fábriciusról mondott Pyrhus, hogy könnyebb a’ napot a’ maga járásából, mint őtet az igazságtól elmozdítani, mellyek az ő jó szívének és egyenes lelkének valóságos jelei”.[51] Hiszen jól tudjuk, hogy Kazinczy magánleveleiben és életrajzi feljegyzéseiben újra meg újra visszatért arra a kérdésre, hogy Szemere életét mennyire megnehezítette az általa hirtelennek, indulatosnak, meggondolatlannak érzett jelleme, aminek egy jellemző, bár Szemerére nézve talán kevésbé negatív példája lehet az az anekdota, amelyben az ifjú Szemere Vay István pataki főcurátorral keveredik csípős szópárbajba:

 

„40. Szemere Albert igen fiatal korában megjelen Patakon ’s udvarlására megyen a’ Fő Curator Vay István Úrnak. A’ köszönés után azt mondja gondolatlanúl: Én ma a’ Tek. Úrról álmodtam. – Vay nem megbántott ambitióból, hanem inkább élességből, és hogy a’ fiatal embert a’ bátor abordirozástól elszoktassa, ezt feleli: Pedig én nem vagyok makk. Tudniillik a’ magyar példabeszédre czélozott: éh disznó makkal álmodik. – Szemere megértette a’ czélozást ’s felel: Az az állat, a’ mellyet a’ Tek Úr gondol nem csak makkal él. (Tudniillik TÖKKEL is.) – Vay kopasz volt, ’s elhallgatott.”[52]

 

Majoros megindító leírása mintha csak Kazinczy e visszatérő vádjával szemben védelmezné Szemerét.

Mint ahogy annak állandó hangsúlyozása is feltűnő lehet Majoros részéről, hogy Szemere hivatali ügyeiben mennyire önzetlenül és megbízhatóan járt el, ha tudjuk, hogy Kazinczy egy Szemere-levélhez csatolt történeti jegyzéseiben gyakorlatilag hivatali visszaéléssel vádolta meg, egyébként éppen azzal a surrogátus viceispáni működésével kapcsolatban, amelyről Majoros nemcsak azt hangsúlyozza, hogy „minden tekintet, minden haszonkeresés nélkűl dítséretesen bétöltötte”[53] azt, hanem még a vármegyei jegyzőkönyvek és az egykori tiszttársak tanúságára is hivatkozik. Majoros szavai itt mintha Szemere azon 1809-es, Kazinczynak írt védekező szavait fűznék tovább, melyek szerint

 

„Majd nyilvánságra hozom én az én ártatlanságomat a Sedria előtt, jóllehet az én Gyilkosaim az ólom lábon mászó Jó, és a Sas szárnyakon repülő rossz Hír által okoztatott becstelenségemet soha viszsza nem téríthetik”.[54]

 

De a legérdekesebb talán az, mennyire erősen hangsúlyozza Majoros Szemere Albert 1797-es inszurgensi működését, s általában is királyhűségét, például felidézve, hogy „Hazáját, Királyát mennyire szerette, megtetszik a’ többek között abból, hogy sok ízben a’ Vármegye Gyűlésében közönséges beszédjében ezen szavakat mondotta: »a’ Király, a’ Haza nem két különös test«”[55] Szemere álláspontjának ambivalenciája ugyanis meglehetősen feltűnő, hiszen a király és a nemzet közötti konfliktus lehetőségének ilyetén tagadása legfeljebb jámbor óhaj, ideál lehetett, mint valóság. Nem véletlen, hogy Szemere Albert éppen 1811-es felirati javaslatában, ebben a felháborodott hangú tiltakozásában a bankópénz elértéktelenítésével szemben, amelyben garanciákat követel a hasonló jövendőbeli lépések megakadályozására, írja le szó szerint ugyanezt: „Az Orßágnak és Felségednek /: mert ez a’ kettö mindegy :/ és a’ ki ezt az Testet egymástól el akarja válaßtani a’ mit az Isten maga ennyire ößve ßerkeztetett átkozott :/”,[56] mint ahogy számtalan más apróbb-nagyobb esettel is lehetne igazolni, hogy Szemere életében e konfliktus újra és újra előkerült. S e tényt csak még pikánsabbá tehet az a körülmény, hogy a búcsúztatók elhangzásának ideje, az 1820-as évek első fele a király és a nemzet közötti egyik legsúlyosabb konfliktus időszaka, amelynek zempléni eseményeiben a temetésen jelenlévő Szemere István alispánnak is megvolt a maga, nem éppen a királlyal való konfliktust elutasító szerepe.[57]

 

Zárásként

A temetési szertartás, a halotti prédikáció, az orátió és bennük Szemere rejtőzködő autobiográfiája egyszerre tanúskodnak az elhunyt életéről, aki született Vatán 1760-ban, Tekintetes Szemerei Szemere György és Tekintetes Mezősy Éva gyermekeként, s meghalt Tolcsván 1824. augusztus 16-án, 9 és 10 óra között, egy özvegyet és egy árva leánygyermeket hagyva hátra, s mutatják be azokat a nyelvi konvenciókat, vallási, erkölcsi, politikai normákat és társas praxisokat, amelyek között a „hosszú 18. század” embere – jelen esetben: táblabíróként, tekintetesként, „régi nemes törzsökös família” sarjaként, ortodox reformátusként – otthon érezhette magát.

A temetés persze speciális alkalom volt, olyan perspektívát kínált az ember életére, amelyből nézve – a református prédikátor szavai szerint – „a’ világi élet nem megfejthetetlen mese reám nézve. Minekutánna megtanúltam, hogy ezt az örökkévalósággal egybeköttetve kell gondolnom, ez által az én okosságom és szívem tökéletesen megnyugtattatik, mert így tudom, hogy ez az élet nem egyéb, hanem eggy felségesebb tzélra való általmenetel és út”, s ahonnan nézve – Majoros szerint – a rendi Magyarország sem pusztán „polgári értelemben” vett haza, de egy olyan morálisan jól elrendezett világ, amelynek szeretetében „nem tsak a’ nemes, hanem az alatsony születésű nemtelen is részesűlhet”, s amelynek morális értelemben vett igazi nemességéről „szólló Ármálist az okosság Cancelláriáján a’ jó lelkiesméret expediálja, és a’ jó emberek helyes vélekedése publicálja”. S amely perspektívát felvéve a halálra készülő is a saját életét nemes elődök, Fabriciusok és Aristidesek példájának követéseként gondolhatta el.

 

Jegyzetek

 



[1] „[E]’ folyó Hónap 16-dikán 9-10 óra között életének 64-dik esztendejében” Majoros András: Halotti beszéd az igaz nemességről, melyet Szemere Albert [...] hideg tetemei felett a tolcsvai ref. templomban aug. 22. 1824. elmondott. Sárospatak, 1825. (továbbiakban: Majoros, 1825.) 54. p. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Tolnai Gábor pontatlanul állította, hogy a halottbúcsúztatók a halál időpontját nem közlik. Ld. Tolnai Gábor: Kazinczy Ferenc kiadatlan levelei egy felső-magyarországi táblabíróhoz. In: Irodalomtörténet, 1937. 109-115. p.) De, amint arra Vaderna Gábor kollegiálisan felhívta a figyelmemet, hat nap nem kevés idő, önmagában is komoly előkészületeket jelez.

[2] Személyükre nézve ld.: Ugrai János: A Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkészei. A kezdetektől a Millenniumig. Sárospatak-Tiszaújváros, 2007. 28., 33., 113. p. (Amennyiben Bánya Rudabányát jelenti, úgy az adattár ezen a helyen – a 113. oldalon – kiegészíthető a Czuczor Mihályra vonatkozó adattal.)

[3] Mt 5, 9.

[4] Róm 8, 5-6, 14.; Gal 4, 4-7.

[5] Somosi István: Halotti prédikátzio az élet becséről s annak helyes használatáról, mellyet néhai T. Szemerei Szemere Albert úrnak végső tisztelete megadásakor augustus 22. napján 1824-ben elmondott. Sárospatak, 1825. (továbbiakban: Somosi, 1825.) 26. p.

[6] Közvetve erre utal Zoványi Jenő is, aki monumentális – sokáig kéziratban maradt – protestáns egyháztörténetében több helyen is elmondja, igaz, a prédikátorok nézőpontját hangsúlyozva, hogy a 18. században virágzó halotti prédikációkban „volt módja kiélni magát a lelkészek minden tudományának: theológiai képzettségének épenúgy, mint egyiknél-másiknál a más mezőkön való jártasságnak”. Zoványi Jenő: A magyarországi protestantismus története. Bp., 2004. II. 72., 174. p.

[7] A kifejezés bővebb kifejtését ld.: Kovács Ákos András – Szűcs Zoltán Gábor: Hogyan olvassuk a 18. század magyar politikai irodalmát? In: Korall, 2009. 4. sz. 147-174. p.

[8] Egy másfajta megközelítés jelenik meg Ariès tipológiájában, amely a 18. század végéig az „én haláláról”, utána a „másik haláláról” beszél a meghalás eseménye kapcsán. Ez szintén gyümölcsöző megközelítés lehet, nem véletlenül hivatkozik rá például Keszeg Anna is tanulmányában: „Betsesbb értz az arany rozsda-fészek vasnál”. A rendiség retorikája Gyöngyössi János Korda György felett mondott halottbúcsúztatatójában. In: Sic itur ad astra, 2009. 59. sz. 99-116. p. (továbbiakban: Keszeg, 2009.)

[9] Szabó Péter: Jelkép, rítus, udvari kultúra: Reprezentáció és politikai tekintély a kora újkori Magyarországon. Bp., 2008.; Horn Ildikó: Tündérország útvesztői. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp., 2005.

[10] Nemes Adél: „Az isteni bölts igazgatásnak titkos utairól”. Halotti prédikációk a 18. században. In: Könyvesház, 2003. 1–2. sz. 41–46. p.; illetve egyháztörténeti: Zoványi i.m. 115.

[11] Kecskeméti Gábor: Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti beszéd a 17. században. Bp., 1998.

[12] Báthori Gábor dunáninneni református szuperintendens prédikációgyűjteményében szerepel Szemere Albert unokahúgának, Szemere Ferenc budai ágens lányának, Szemere Zsuzsannának 1809. január 19-i, pesti búcsúztatója, amely név szerint is említi Albertet. Ld. Báthori Gábor: Emlékezet kövekkel megrakott temető-kert. Pest, 1821. 191. p. Szemere Albert hajdani miskolci tanára, Miklós Sámuel, a kor egyik legismertebb orátora számos, Szemerékkel rokon család temetésén tartott orátiót, de az ott név szerint megemlítettek között egyszer sem szerepel Szemere Albert neve. Ld.: Néhai b. e. tiszt. tudós [...] Miklós Sámuelnek minden halotti oratzioji azon edj oratziojával edjütt, meljet a keresztyéni türelemről való császári kegyelmes parantsolat kihirdetésének alkalmatosságával mondott. Halála után rendbe szedte, és közre botsátotta Bartzafalvi Szabó Dávid. Pozsony-Komárom, 1790. (továbbiakban: Miklós, 1790.) Akárcsak Hunyadi Ferenc tiszántúli református szuperintendens 1795. júliusi sárospataki gyászszertartásán, ahol Sárkány Pál tolcsvai prédikátor, Szemere Albert majdani apósa tartotta a halotti prédikációt. Tóth Ferenc: A helvetziai vallástételt követő túl a tiszai superintendentziában élt reformatus püspökök élete e jelen való időkig lehozva. Győr, 1812. 231. p.

[13] Somosi, 1825. 15. p.

[14] Kazinczy Ferenc levelezése. I–XXIII. Kiad.: Váczy János et al. Bp., 1890–1960. XXIII. 5783. sz. Kazinczy – Kazinczy Péternek. Széphalom 27. Xbr 1812.

[15] Tóth Ferenc: Liturgika [...] A lelki pásztori theologiának III. darabja. Győr, 1810. 217-224. p.

[16] Magyarország történeti helységnévtára. Zemplén megye (1773-1808) Összeáll.: Barsi János. II. Bp., 1998. 200. p.

[17] Érdekes adalék lehet, hogy az Országos Széchényi Könyvtárban, kolligátumba kötve fennmaradt példány címlapjára a „Palóczy Pál elmés versei. Kinyomtatta szemerei Szemere Albert a maga költségén. Sárospatak, 1814. (Latin és magyar versek. Kiadva a család felsegélésére. Előszóval)” felirat alá valaki kézzel a „Sed non valde!”, vagyis, a „De nem nagyon!” jegyzést tette, talán kifejezetten Szemere anyagi segítségének kritikájaként. (Palóczy műveit továbbiakban: Palóczy, 1814.) Fennmaradt továbbá Nádaskay András 1814-es elszámolása, amelyből úgy tűnik, Szemerének legalábbis egy ideig 54 forintnyi tartozása állt fenn a kiadó felé, vélhetően éppen e kiadvány miatt. Takács Béla: A sárospataki nyomda története. Bp., 1978.

[18] Somosi, 1825. 28. p.

[19] Majoros, 1825. 62. p.

[20] A szöveg konvencionalitását jól mutatja, hogy az „ember’ életének betse” szerepel a halottbúcsúztatók ajánlott témái között: Tóth Ferenc: Homiletika. A lelki pásztori theologiának I. darabja. Győr,1802. 99. p.

[21] Tóth Ferenc textust, kezdőbeszédet, tractatiót, ellenvetést és megcáfolást, alkalmaztatást, berekesztést sorol fel idézett Homiletikájában a prédikációk részeiként.

[22] A szent lecke mellett ilyen –a teljesség igénye nélkül említve – az „isten fijainak lenni” fordulat vagy „Kívánok elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb” (Fil 1:21) és „Bóldogok azok a’ szolgák, kiket az úr, mikor haza mégyen, vigyázva talál.” (Lk 12:36)

[23] Tóth Ferenc 1817-es művében maga is ugyanezt a nyelvet beszéli, mikor az I. könyvben a „közönséges” erkölcstudományt, a II. könyvben a „kötelességtudományt” (Isten, magunk és embertársaink iránti kötelességeket) tárgyalja. Az első könyve 1.§-a szól nála az „ember rendeltetéséről”. Ld. Tóth Ferenc: Keresztyén erköltstudomány. Pest, 1817. (továbbiakban: Tóth, 1817.)

[24] Ezek a 18. század utolsó harmadában  teológiában, filozófiában, természeti teológiában Sárospatakon használatos tankönyvek szerzői. Ld. Szombathi János: A sárospataki főiskola története. Ford: Gulyás József. Sárospatak, 1919. 1860: 152. p.

[25] Ez utóbbi jelentőségét Kecskeméti Gábor könyve (vö. 11. sz. jegyz.) hangsúlyozza visszatérően.

[26] „54. § Perfectio sui ipsius aliorumque est finis naturae humanae conveniens. Etenim lex naturae nos obligat ad perfectionem nostram aliorumque promovendam (§. 152. 223 Part. I Phil. pract. univ.). Quamobrem cum naturae nostrae conveniat, ad quod lex naturae nos obligat (§. 188. Part. I. J Phil. pract. univ.); directio actionum ad nostram aliorumque perfectionem est naturae nostrae conveniens. Enimvero perfectio sui ipsius aliorum actionus humanarum finis est (§. 28). Est igitur finis naturae humanae conveniens.” Wolff, Christian: Philosophia moralis sive Ethica. Halle, 1750. 40-41. p. „§. 149. Sumamus tantisper, quod suo loco demonstrabitur, dari certam normam, cui nostrae appetitiones actionesque conformari debeant, ad hoc, ut sint rectae; deinde vim appetendi & libertatem habituali sua perfectione instructam concipiamus: nanciscimur inde generalem ideam virtutis moralis quae consistit in habitu rectarum apperitionum, electionum & actionum. Culmen hoc est perfectionis, quam humanae vires capiunt, ad quam ipsi habitus intellectuales dirigendi sunt.” Szentgyörgyi István: Theologia naturalis. Pozsony-Kassa, 1784. 127-128. p.

[27] Tóth Ferenc már idézett Keresztyén erköltstudományának Elöljáró beszéde explicit módon is tárgyalja ezt a kapcsolatot, mondván: „Úgy áll a’ státus boldogsága a’ jó Erkőltsön, mint az Épület a’ maga Oszlopain”. Tóth, 1817. X. p. Szerinte az erkölcstudomány „nem tsak jó Keresztyéneket, hanem jó polgárokat is” nevel. Tóth, 1817. XI. p.

[28] A frantzia országi revolútziónak,vagy Zenebonás támadásnak okai röviden előadva német nyelvből fordittatott Sz. P. S által. H.n., 1795. A latin fordulat Szemere Albert 1796-os kéziratos védekező iratából származik, amelyet azért készíttetett, mert crimen laesae majestatisszal vádolták meg egy kijelentése miatt. Magyar Országos Levéltár, N 22. (= Archivum palatinale secretum archiducis Josephi.) Exhibita ad Politiam et Internam Regni Hungariae Securitatem Spectantia de anno 1796. N. 55.

[29] Ebből a szempontból a könyv 162-168. oldalán a kifejezetten a halotti orációkról elmondottak kevésbé tanulságosak, mint az átmeneti jellegzetességeket mutató szövegekről a 198-209. oldalakon leírtak. Az általam ismert 18. századi halotti prédikációk és orátiók elemzésében ez utóbbi rész lehet iránymutató.

[30] Keszeg, 2009.

[31] Skinner, Quentin: Foundations of Modern Political Thought. Vol 2. Cambridge, 1978. 421-422. p.

[32]  (egy elégiában). S tegyük hozzá, a későbbiekben is „a’ nagy világában készíti magának a’ borostyánkoszorút”, ódával köszöntve Lónyai utódját, Szilassy Józsefet, később pedig gróf Teleki Józsefet, szabolcsi főispáni beiktatásán, s végül azt a Vay Ábrahámot, beregi adminisztrátori beiktatásakor, akinek szerepére Szemere Albert búcsúztatásában már utaltam korábban.

[33] Tóth Ferenc erkölcstudományában is azt olvashatjuk, hogy a „jó tudomány” nem ér semmit „jó erköltsök” nélkül. Ld. Tóth, 1817. X. p.

[34] Tóth Ferenc erkölcstudományának egyik feladatát a „jó polgárrá” nevelésben látja, s Majorossal egyezően a királyhűséget, törvénytiszteletet, hazafiságot, egymás iránti szeretetet, valamint a „virtusos emberek Társaságának” terjesztését sorolja fel alapvető értékekként. Ld. Tóth, 1817. XI. p.

[35] Annak ellenére is, hogy az orátor egyik fő feladata az életút bemutatása.

[36] Miklós, 1790. 250-275. p.

[37] Szathmári Dániel: Halotti beszéd, mellyet néhai Szemerei Szemere László utolsó tisztességének megadására készített és decz. 20. 1812. elmondott. Sárospatak, 1813.

[38] Így például Szombathi János pataki professzorról mondott halotti oratiója is bővelkedik adatokban, ld.: Majoros András: A megélemedett tanitó érdeme egy rövid beszédben, melyet Szombathy János sárospataki professor ur hideg tetemei felett mondott a sárospataki ref. templomban okt. 12. 1823. Sáros-Patak, 1824.

[39]  Majoros, 1825. 53. p.

[40] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Sajtó a. r.: Orbán László Debrecen, 2009. (Kazinczy Ferenc művei.) (továbbiakban: Kazinczy, 2009.) 485. p.

[41] Majoros, 1825. 53. p.

[42] Majoros, 1825. 49. p.

[43] Majoros, 1825. 50. p.

[44] Majoros, 1825. 52-53. p.

[45] Majoros, 1825. 50. p.

[46] Majoros, 1825. 51. p.

[47] Majoros, 1825. 50. p.

[48] Majoros, 1825. 51. p.

[49] Majoros, 1825. 52. p.

[50] Palóczy, 1814.

[51] Majoros, 1825. 52. p.

[52] Kazinczy, 2009. 41-42. p.

[53] Majoros, 1825. 51. p.

[54] Szemere Albert levele Kazinczy Ferenczhez [1809. jun 14.] Levélmásolat. 4-r. lev. Lelőhely: Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára. (továbbiakban: MTAK Kt.) M. Irod. Levelezés 4. r. 34. sz.

[55] Majoros, 1825. 51-52. p.

[56] Szemere Albert tervezete az 1811. évi devalváció tárgyában. Lelőhely: MTAK Kt. MS 10.231/e

[57] Szűcs Zoltán Gábor: „Reménységtől ’s félelemtől szabad lélek”: Diszkurzív politológiai esettanulmány Kazinczy Ferencről és a működő rendi alkotmány korának politikai kultúrájáról. In: Irodalomtörténet, 2009. 4. sz. 428-461. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,