11. évfolyam 3.
szám |
Szűcs Zoltán
Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete a halottbúcsúztatók tükrében |
Bevezetés: egy újszövetségi
motívum lehetséges tanulságai Temetést tartottak 1824. augusztus 22-én Tolcsván. A
mindössze hat nappal korábban elhunyt helybéli birtokos,[1] tekintetes
Szemerei Szemere Albert, több vármegye és a Zempléni Református Egyházmegye
hajdani táblabírájának elbúcsúztatására összegyűltek apai és anyai ági rokonai:
néhány Szemere, Mezősy, Vay, Karove, Hosszúfalusi etc., vagyis a környékbeli
nemesség ismertebb és kevésbé ismert családjainak tagjai, valamint az özvegy,
született Sárkány Zsuzsanna, a hajdani tolcsvai prédikátor, Sárkány Pál lányának
családja, közte a szalai, a nyíri, a bányai prédikátorok[2]
és még számosan mások. Somosi István tolcsvai prédikátor
és Majoros András, a humaniórák sárospataki professzora tartották Az ilyenkor
szokásos búcsúztatókat, amelyek szövegét a kutató szerencséjére a következő
évben Sárospatakon, Nádaskay Andrásnál kinyomtatták, s így fennmaradtak az
utókor számára is. Somosi az „élet betséről”, Majoros
az „igazi nemességről” beszélt a szomorú gyászoló közönség előtt. Az előbbitől
hallhatták a temetésen jelenlévők azt az e tanulmánynak is címéül szolgáló,
újszövetségi eredetű, egyebek között Máté evangéliumára[3]
és Pál apostol több levelére[4]
visszavezethető gondolatot, mely szerint: „Szemerei Szemere Albert Úr, a’ ki származását
vette ez előtt 64 esztendőkkel Néhai Tek. Szemerei Szemere György Úrtól, és
Tek. Mezőssy Éva Asszonytól. Tisztességes származás! mellyet ő betsűlt is
ugyan, de nem tartotta egyedűl abban állani a’ maga méltóságát; hanem eggy más
tisztességet ’s méltóságot keresett ő, mellyre mindnyájan törekednünk kell,
melly az, hogy Isten Fijai légyünk; erre törekedett ő.”[5] Majoros orátiója vezérfonalául az a gondolat vált, hogy
„tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját
és vallását híven szereti”. Talán mondanunk sem kell, mindkét
előadó úgy vélte, az elhunyt élete tökéletesen megfelelt ezeknek a mércéknek.
Számunkra azonban nem ez az érdekes, hanem az a komplex szerep, amit a
halottbúcsúztatók, s maga egy ilyen temetés a kor politikai kultúrájában (a
korszak emberei által közösen osztott hitek, meggyőződések, értékek körében)
betöltöttek. A portré, amelyet a prédikáció és az orátió megrajzolnak a
tolcsvai tekintetesről, nyilván idealizált, s bizonyára kísérletet lehetne
tenni egy „hiteles” Szemere-életrajz elkészítésére, jelen tanulmány szempontjából
azonban sokkal fontosabb maga a perspektíva, amelyből Szemere Albert élete
ilyennek látszhatott. Vagyis egyfelől azok a konvenciók, vallási, erkölcsi,
politikai normák, s másfelől azok a diszkurzív stratégiák érdekesek, amelyek a
halottbúcsúztatókban megőrzött Szemere-életrajzot formálták.[6]
Márpedig e konvenciók, normák aligha csak egyszeri alkalomra szóltak, hanem bizonyos
mértékben jellemzőek voltak a „hosszú 18. század”[7]
korának világára, amelyben Szemere Albert és társai otthon érezték magukat. S
ha az így nyerhető tanulságok annyiban erősen korlátozottak is, hogy annak egy
egészen másfajta tanulmány tárgyának kellene lennie, hogy milyen normák
hatottak a korszak embereinek tényleges cselekedeteire, e mostani írásból remélhetőleg
világosan ki fog derülni, hogy milyennek szerették volna látni saját életüket. A halottbúcsúztatók szövege mint kiindulópont A szakirodalom alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a
kora-újkori politikai kultúrát az újkoritól elválasztó egyik legfeltűnőbb törésvonal
a halálhoz való nyilvános viszony különbsége a 18. századot megelőző korok és a
későbbi idők között. Éppen ezért a kora-újkor kutatói számára a halál és a
temetés elsőrendű fontosságú kutatási témák, hiszen a reprezentatív
nyilvánosság, a rendi jog és a felekezeti alapon szerveződő szubkultúrák világában
az ember halála és „eltakaríttatása” még életének szerves része, sőt egyik
legfontosabb nyilvános pillanata. A halál nem pusztán az élet fonalának
megszakadása, hanem új és fontos események kiindulópontja, mind vallási,
morális, mind társadalmi és jogi értelemben: a megholt számára a túlvilági élet
kezdete, evilági élete nyilvános megmérettetésének ideje, a hátramaradottak
számára lehetőség vallási és morális normákkal való szembesülésre, találkozásra
az atyafisággal és egyúttal a (jelen esetben: a nemesi birtok-) jogból fakadó
következmények levonására.[8]
Ennek megfelelően mind a magyar, mind a külföldi szakirodalomban fontos
szerepet játszanak a nyilvánosságtörténeti,[9]
prozopográfiai,[10]
történeti kommunikációelméleti[11]
és egyéb vizsgálatok. Az újkorral foglalkozó kutatásokban viszont, úgy tűnik,
mintha egy kettős tendenciát figyelhetnénk meg. Egyfelől, senki sem vonja
kétségbe, hogy a halottakkal való törődés rítusai, konvenciói, normái tovább élnek,
jelentőségük és társadalmi funkciójuk viszont változáson megy keresztül. Mintha
ezt tükrözné az a tény is, hogy főként kultusztörténeti és szimbolikus
antropológiai vizsgálatokat találhatunk e korszakkal kapcsolatban, amelyek nem
annyira kiindulópontként kezelik az ilyen praxisok jelentőségét, mint inkább
feltárni, rámutatni igyekeznek azok lappangva, rejtőzködve túlélt szerepére. S
emellett a halottakkal való foglalatoskodáshoz kapcsolódó jelentéstulajdonításoknak
az átvittebb, szimbolikus dimenziói felé fordulnak. (Amint ez jól látszik a
kultuszkutatás egész előfeltevés-rendszerén is.) Másfelől pedig, mintha a halál
kiszorult volna az újkorban az életből, a kettő közötti határvonal sokkal
élesebbé, nehezebben átjárhatóvá vált volna, s voltaképpen ez az élet és halál
értelmezésében bekövetkezett alapvető változás türköződne vissza a kutatói
érdeklődésben is. Szemere Albert temetése azért is
érdekes, mert egy olyan nyilvános térben zajlik, s egy olyan politikai kultúra
évszázados hagyományok által formált és átörökített nyelvi konvencióit,
vallási, erkölcsi, politikai normáit tükrözi, amelyeknek történelmi távlatból
nézve az 1820-as évek az utolsó pillanatai. Elég egy pillantást vetni a
búcsúztatók szövegére, hogy beláthassuk, az egész esemény évszázados tradíciók
terméke. Humanista toposzok, mint Somosi prédikációjában a Janus Pannonius híres
versére, A roskadozó gyümölcsfára visszavezethető „Mint a’ gyűmöltsökkel megrakott
élőfa, nem bírhatván tovább a termést, kidűl” fordulat, vagy Majoros
orátiójának tézise, a humanista gyökerű „igaz nemesség” problémája; a közjóra,
az egyetértésre való hivatkozások; Somosi prédikációjának sztoikus közhelyei
(például az „élet betsének” elsősorban a helyes megismerés problémájaként való
felfogása), Majoros hivatkozásai Ciceróra, Juvenalisra, Ovidiusra; a két beszéd
puritán, coccejanus, racionális teológiai, természetjogi gondolatfutamai, hivatkozásuk
Kantra és – negatívan – Rousseau-ra – mind-mind arról a kontinuitásról tanúskodnak,
amelyet a „hosszú 18. század” politikai kultúrája mutat, visszakapcsolódva a
16–17. század fejleményeihez, de magába építve az újabb és újabb külső
hatásokat. E világnak azonban ekkorra már meg
voltak számlálva a napjai. Még néhány év és a reformkor fiatalabb nemzedékeinek
fellépése, a közben végbemenő alapvető társadalmi változások, egy új országos
politikai nyilvánossági szint intézményesülése az 1830-as évektől, majd 1848–49
megrázkódtatásai teljesen átkonfigurálták nem csupán a társadalmi-politikai
struktúrákat, de ezzel együtt magát a politikai kultúrát is. Szemere Albert
temetésére ezért úgy is tekinthetünk, mint a végnapjait élő ancien régime
életének egyik jellemző, igaz, csupán helyi jelentőségű epizódjára, amelyből,
aprólékos szövegelemzéssel, felszínre hozhatjuk ennek a hamarosan elsüllyedt
világnak az emlékeit. „midőn e’ Szent Helyre a’ végre
állottam fel, hogy [...] utólsó tisztességét tégyek” Szemere Albert temetéséről meglehetősen kevés konkrét információnk
van. Hogy miként történhetett, arról azonban viszonylag könnyű képet alkotnunk,
mivel a református birtokos nemes temetésének egész szertartása sejthetően nem
nagyon tért le az évszázados tradíciók kijelölte útról, amelyet könnyen megismerhetünk
a korabeli irodalomból. Maga Szemere Albert is bizonyára számtalan ilyen gyászszertartáson
vehetett részt életében, közelebbi és távolabbi rokonai mellett más jeles személyiségekén
is.[12]
A halál állandó részét képezte az életnek, mint ahogy ez Somosi prédikációjából
is kivehető, aki ezt írja: „a’ temetőn a’ sírok között láthatjátok, mitsoda
rend nélkűl fekteti ezeket egymás mellé; az öregeket a’ tsetsemőhöz, az öreg
aszszonyt az ő virágjában lévő leányzóhoz, ezt ismét a’ legjobb erejében lévő
férjfiúhoz vagy asszonyhoz; ott alusszák ők a’ halálos álmot minden külömbség
nélkűl, a’ nagy méltóságú, az alatsony sorsú, a’ gazdag és a’szegény, a’ kegyes
és a’ ki az nem vólt; mindnyájan az ő közönséges annyoknak a’ főldnek
kebelében, mint a’ borzasztó rothadásnak visszahozhatatlan példáji”,[13] Vagy Szemere Albert egykori barátjának, Kazinczy Ferencnek
ebből az 1812-es levélrészletéből, mely szerint „Még eggy esztendőben sem tudok annyi Uri halált:
Péchy Jósef Tusán, Tusai Sándor Halászon, Szirmay Antal Véken, Darvas Imre
Rédén, Kövér Imre, az Anyám és Fráter Pál Semlyénben, Bornemisza Ferencz
Ótományban, Consil[iarius] Budai László, Baranyi Mihályné és Pongrácz János
Váradon, Domokos Dienes Munkácson ’s Szemere László Lasttóczon, Szemere Ferenc
az Ágens Péczelen, mind ez idén holtak-meg.”[14] Így a temetési szertartások, s a prédikációk és orátiók visszatérő
toposzai otthonos közeget jelenthettek mindenki számára. Tóth Ferenc pápai professzor
pasztorális teológiájának 1810-ben Győrben kiadott harmadik kötetében, a
Liturgikában, annak is IX. részében a következőképpen foglalja össze a
temetéssel kapcsolatos tudnivalókat.[15]
Miután a LXXVII. § 1. pontjában különválasztja a „tisztességes” és
„nemtisztességes”, s az előbbiek között a minden ceremóniát tartalmazó „pompás”
és a bizonyos részleteket nélkülöző „nempompás” temetést, a 2. pontban
megjegyzi, hogy temetésre csak nappal kerüljön sor, mert kezdettől ez a
keresztény szokás, míg az éjszakai búcsúzatás a pogányokra volt jellemző.
Felhívja a figyelmet a 3. pontban arra is, hogy a szegényeknek is jár a
tisztességes temetés, annak hiánya ugyanis egyházi büntetés, ezért, ha
szükséges, az eklézsia fizesse a szertartást, s abban is példát mutasson, hogy
kísérjék ki még a szegény halottakat is, ne csak a pap vegyen részt a
temetésen. A 6. pont szerint a szertartáson vagy prédikáció vagy énekszó hangozzék
el, mindkettőt részben az „elsőbb Keresztyén ekklésiák követésére”, amelyek
mindig így jártak el, a holtakért könyörögve és énekelve, s jeles halottak
esetében még halotti beszédet is tartva; részben a megholt iránti tisztelet
miatt. Tóth itt megjegyzi azt is, „a’ mái ember közül sokan” megtagadják a
halotti pompát az elhunyttól, amit rendkívül helytelennek tart, s nem a „pallérozódással”,
hanem a korra szerinte jellemző bűnök (érzéketlenség, szülők tiszteletének
hiánya etc.) hatásával magyaráz. Sőt, nemcsak ezért helyteleníti a dolgot,
hanem arra a közösségre leselkedő veszélyre is felhívja a figyelmet, hogy mivel
a halotti prédikáció az egyik legfontosabb tanító eszköze a prédikátornak,
ezért nem lenne szerencsés, „kivált e’ mai feslet világban ezt az egy eszközt
is kirántani az erkőltsi jóságot munkálkodó embereknek kezeikből vagy azt
azoknak magoknak önként kibotsátani kezeikből”. A 7. pontban azt mondja Tóth, a
halotti prédikációra rendesen a templomban, esetleg a temetőben vagy a halottasháznál
kerül sor. A halottat azonban nem szabad bevinni a templomba, hanem vagy már
előbb el kell temetni, vagy a templom előtt letenni. A 9. pontban azt is megtudhatjuk,
elővigyázatosságból királyi parancsnak megfelelően legkorábban 48 órával a
halál után szabad a temetést megtartani, orvosi igazolás esetén sem lehet
azonban 24 óra eltelte előtt (nehogy élve temessenek el valakit). A 10. pontból
megismerhetjük magát a temetést: „A Halottat vagy karunkon viszszük rudak
segitisegével vagy Vállainkon de ha ragados nyavajában holt meg valaki azt
kotsin kell vitetni.” A 12. pont tartalmazza a halottról rögzítendő fontosabb
adatokat, az LXXVIII. § pedig a halottról kiállítandó bizonyságlevél formáját. Szemere Albert temetése
többé-kevésbé hűen követhette az itt leírt utat. Az az 1825-ös könyv
címleírásaiból biztosnak látszik, hogy a búcsúztatók a tolcsvai református
templomban hangzottak el, nem a temetőben. Azt, hogy volt-e énekszó vagy vers,
viszont nem tudjuk, de akár a tolcsvai református iskola diákjai is mondhattak volna
ilyeneket. A megjelentek viszonylag nagy száma, az egyházi prédikátor és világi
orátor – egy pataki professzor – felléptetése, a búcsúztatók szövegének
kinyomtattatása mindenesetre arra látszanak utalni, hogy Szemere temetése nem
csupán „tisztességes”, de „pompás” is lehetett, egy viszonylag jelentős
társadalmi esemény Tolcsván. Ez persze nem is meglepő annak
fényében, hogy egy jó nevű családból származó, előkelő rokonokkal rendelkező
tekintetes urat, táblabírát temettek, aki, ha nem is futott be fényes karriert,
azért több vármegyei tisztséget (alszolgabíró, több ízben surrogatus
vice-ispán), egyházi közéleti tisztséget töltött be, utóbbit sem csak a mezővároson
belül (a tolcsvai református egyház egykori főcurátoraként), de a zempléni
egyházmegyében is (hét esztendeig coadjutor curátor volt). S egyébként is évtizedeken
át aktívan tevékenykedett mind a vármegyei, mind az egyházi közéletben. Ha
viszont figyelembe vesszük, hogy mindkét búcsúztató egyértelműen beszámol a
megholt utolsó éveinek betegeskedéséről és nyomoráról, s világos utalásokat
tesznek az atyafiság összefogására mind Szemere betegsége, mind a temetés
előkészítése során, világossá válik, hogy ez a figyelem és gondoskodás a
környezetnek köszönhető, nem Szemere örökségének. Láthatjuk ugyan Tóth
leírásából, hogy a helyi egyháznak amúgy is kifejezetten kötelessége volt, hogy
még egy szegény tagját is tisztességes temetésben részesítse, a halotti orátió
szavai alapján azonban úgy tűnik, Szemere Albert anyai ági rokonának, Mezősy Imrének,
a tolcsvai egyház akkori főcurátorának, Szemere István zempléni vice-ispánnak
és b. Vay Ábrahámnak lehetett meghatározó szerepe abban, hogy a szertartás
ezenfelül „pompás”, s ne „pompa nélküli” legyen. Persze szerepet játszhatott ebben
Szemere Albert hajdani tolcsvai társadalmi presztízse is. Hiszen nemcsak a
halottbúcsúztatók, de más források is azt mutatják, hogy a megholtat nagy és
széleskörű műveltségű, törvénytudó, vallásos embernek tartották, akinek
szavaira saját kis világában, s itt most elsősorban a 2-3 ezer lakosú Tolcsva néhány,
talán három-négyszáz fős református lakosságára,[16]
illetve a nemesi lakosságra gondolhatunk, bizonyára odafigyeltek. De
presztízsét mutatja az a patriarchális gesztus is, amellyel az elhunyt Palótzy
Pál református esperes, tállyai, majd tolcsvai lelkész verseit az özvegy
támogatása céljából saját költségén és saját maga által írt előszóval kiadatta.[17]
Így történhetett, hogy mikor Somosi István a tolcsvai református templomban
felállt, hogy a „néhai b. e. Tek. Szemerei Szemere Albert Úrnak, míg élt több
Tek. Vármegyék, és az Alsó Zempléni Helv. Vallástételt követő Tiszt. Egyházi
Megye Assessorának utólsó tisztességét”[18]
tegye, s őutána Majoros András vette át a szót, utóbbi joggal állapíthatta meg
az „illy úri gyűlekezet előtt”, hogy „az ő utólsó tisztességének megadására
illy szép számmal öszvegyűltetek”.[19] „Mert elmúlik e’ világnak
ábrázatja” A protestáns temetési szertartás rituáléja, s azon belül a
prédikációk és orátiók rendje fokozatosan alakult ki a 16-17. század folyamán a
mindennapi gyakorlat, az antik retorikaelmélet újragondolása és bizonyos
teológiai megfontolások összjátékában. Kecskeméti Gábor rendkívüli jelentőségű
monográfiában dolgozta fel az ilyen prédikációk és orátiók 1711 előtti
magyarországi történetét, s összevetve az ott olvasottakat a „hosszú 18.
század” ilyen műfajú szövegeivel, nem lehet nem észrevennünk e diszkurzív
gyakorlat erőteljes folytonosságát és asszimilatív erejét. Jó példája ennek Somosi
prédikációja is, amely minden különösebb nehézség nélkül értelmezhető a
Kecskeméti által feltárt kora-újkori kommunikációelméleti és műfaji keretek
között. Kecskeméti jelzi a halotti prédikációk és orátiók alapvető funkcionális
különbségét: előbbi az örök igazságokra irányítja rá a figyelmet, Isten igéjét
közvetíti, ezért a prédikáció szövegét az antik minták újraértelmezésével létrehozott
didascalicum genusba sorolták, és megkülönböztették a genus demonstrativumba tartozó,
a megholt életét akár némi megszépítésre is jogosultan bemutató orátiótól.
Somosi prédikációja ennek megfelelően is választotta a maga témáját: az „élet
betsét” és annak helyes használatát.[20] A szöveg felépítése is
konvencionális, meglehetősen könnyen azonosíthatjuk a megszokott egységeket: a
textust, kontextust, magyarázatot és tudományt, a tanító, vigasztaló, intő
részeket és a búcsúztatást.[21]
E konvencionalitás jele egyébként az is, ahogyan a prédikátor reflektál saját
szövegének műfaji jellegzetességeire, mondván: „Túl lépnék én Prédikátori rendeltetésem határán,
’s talám vissza is élnék békességes-tűréstekkel, ha az ő életének minden
vonásait rendel igyekezném előtökbe rajzolni; annyival inkább, hogy ez a’
helyembe állandó nagy-tiszteletű orátorra néz egyenesebben: azt mindazáltal meg
nem állhatom, hogy az ő szembetűnőbb, ’s az élőknek példáúl szolgáló virtusait
meg ne említsem.” Somosi egy Pál apostoltól származó
locust választ szent leckéül: „1. Kor. ’7.: 31. A’ kik e’ világgal élnek, úgy
tartsák, mintha nem élnének, mert elmúlik e’ világnak ábrázatja.” Vagyis egyáltalán
nem szokatlan módon a halandóság problémájával kíván foglalkozni, majd nekilát
a választott szöveghely kibontásának, amely a prédikációnak tulajdonképpen az
elöljáró beszédét alkotja. Előbb néhány kérdéssel közelebbről is meghatározza
prédikációjának tárgyát, aziránt érdeklődve, hogy a magas életkor megélése
vajon az isteni kegyelem jele-e. Ezután kifejti, hogy számtalan jel utal arra,
hogy az emberi élet második fele már csupa unalom, ismétlés, hanyatlás, csupa
nyavalya, gyengeség. Aztán rámutat, hogy annak, aki nem ismeri „az életnek azon
felséges rendeltetését, melly néki az életnek Urától adattatott”, az élet nem
több, mint amit eddig mondott róla. Ezért, mondja, ha az ember szívébe nem
lenne „béoltva” az élet szeretete, bizonyára lennének, akik meg akarnának tőle
szabadulni. A kérdés azonban az, hogy miként lehet „okosan”, s nem pusztán
ösztöneinket követve, az élet iránti „vak szeretetből” ragaszkodni az élethez,
amire a választ a szent lecke kínálja: az embernek mindig észben kell tartania,
hogy az élet mulandó, véges. Innentől következik aztán a
prédikáció magyarázat része. Előbb azt jelzi Somosi, hogy az általa vizsgálandó
kérdést Szemere Albert élete vetette fel számára, hiszen egykor szerencsés
élete végét betegen és nyomorban töltötte, s ezért „talám mint kívánta vólna,
tovább élt”. Ezután pedig nekiáll, hogy megmutassa, hogy miben is áll az „élet
betse”, amelynek titka szerinte az, hogy az ember se fel ne nagyítsa, se le ne
értékelje az élet javait. Somosi készségesen elismeri az élet értékeit, amelyek
mind a lelket, mind a testet gyönyörködtethetik, s azt, hogy az ember messzire
előrejuthat „természetének tökéletesítésében”, ami már az életben is külső
„hírt”, illetve „belső megelégedést” kaphat jutalomként. A lélek fejlődésével
szembeállítva a testet, kiemeli annak hátrányait, mivel túlságosan állati, alá
van vetve „alatsony szükségeknek” és „kedvetlen történeteknek”. Mégis, teszi
hozzá, a test és a lélek kapcsolata, „ez a’ testboríték olly kedvezőleg
intéztetett”, hogy nem csak a lélek gyönyörűségére, de hasznára is szolgál,
mert megcsodálhatja segítségével a lét gyönyörűségeit, s azt is, hogy a
természeti erők is „a’ mi hasznunkra vagynak rendeltetve”. Azonban, mondja
Somosi, hiába nem öröm nélküli hely a világ, hiába jó az élet „átaljában véve”,
ha az egyes embert és körülményeiket nézzük, hiszen sok a „nyomorúlt, szegény
és siralmas sorsú”. S ez, folytatódik a gondolatmenet, világossá teszi, hogy a
földi élet nem lehet az emberek számára az ő „egész rendeltetések, vagy
egyedülvaló bóldogságok”. Még a legszerencsésebb ember földi
élete sem lehet maradéktalanul boldog, ha más hiánya nem volna, rövidsége,
bizonytalansága, mulandó volta aligha adhatna az emberi léleknek „tökéletes
megelégedést”. Hiszen sem a múlt, sem a jövő nincs az ember hatalmában, csupán
a „jelenvaló eggyetlenegy szempillantás”, amit csak tetéz, mondja érdekesen
relativizálva az idő fogalmát Somosi, hogy nem tud olyan rövid lenni az élet,
hogy abba megannyi baj bele ne férhetne: akár gyors megöregedés, vagy váratlan
halálesetek, esetleg a szerencse fordulása. A halál ráadásul minden, a földi
élet perspektívájából nézve átlátható rend, értelem nélkül csap le öregre,
fiatalra, gazdagra, szegényre etc. Vagyis az élet csak földi életként nézve nem
több, mint töredék, híján van az értelemnek: „így az én okosságom merő ellentmondások
között tévelyeg”, amit csak úgy lehet feloldani, ha kénytelenségből a lélek
feltételez „egy olly jövendő állapotot”, amely kiegészíti kerek egésszé e földi
élet töredékességét, beilleszti egy „jobb világ”, a „halhatatlanság”
összefüggéseibe. Éppen így mondja Somosi szerint ezt az emberi szív, s ezt
jelzi az ember erkölcsi érzéke, „törvényhozó és számadásra kötelező szabadságom
érzése”, amely szerint „vagy az erkőltsi törvény én bennem tsupa szemfényvesztés,
és az ő kívánságai merő haszontalan képzelgések: vagy az én lelkem
halhatatlan.” S ez a mindenkiben meglévő, „homályos érzés”, a „nemesebben
gondolkodó lelkeknek félelemmel vegyes sajdítások” csak a pozitív vallás,
Krisztus révén válik hitbeli bizonyossággá, mondja Somosi. Majd e magyarázatból levont
tudományként „annakutánna némelly törvényregulákat” ad, az „élet betsének”
helyes használatára. Először, hogy az örök élet ténye legyen „a’ mi feltételeinket,
gondolatainkat és tselekedeteinket igazgató sinórmérték”. Másodszor, hogy
szerencsénket és szerencsétlenségeinket is ehhez kellene mérnünk, hogy ne
legyünk „hijjával ama háboríthatatlan lelki tsendességnek és nagyságnak, a’
melly egyedűl támogathat és erősíthet bennünket a’ külső változások között való
hányattatásainkban”. Harmadszor, hogy mindig észben kellene tartani, hogy nincs
rövid, sem hosszú élet, ha az örökkévalóság szempontjából nézzük a dolgot.
Minden élet elég ahhoz, hogy beteljesítse rendeltetését, ha az ember kellő
bölcsességgel használja fel. S végül, negyedszer, fel kell vérteznünk magunkat
a bizonytalanság ellen, s tudomásul venni, hogy a bizonytalan jó az embernek
nem tulajdona, amit el tudna veszíteni. Vagyis „a’ külső dolgok bizonytalanságáról
való elmélkedéssel foglalatoskodjunk”. A következő része a prédikációnak
az alkalmaztatás, amelyben Somosi így szólítja meg a hallgatóságot: „Keresztyén Halotti Gyülekezet! eggy olly
felvilágosodott és kimívelt esméretű Férjfiú képében szóllottam én most előttetek
ez élet ideje betséről, és ennek helyesen való használása módjáról, a’ ki épen
ez által tette magát, nem tsak az ő vele szoros öszveköttetésben lévő szerelmesei
’s különösebb barátai, hanem mások előtt is esméretessé, hogy az élet Urától
néki engedtetett esztendőket épen úgy használta, a’ mint ezeknek betséhez
illendő vólt. – Ez vólt Tekintetes Szemerei Szemere Albert Úr.” E részben megismerkedhetünk Szemere igényével, hogy
„tisztes származása” helyett másban keresse a „tisztességet” és a „méltóságot”,
abban, hogy „Isten Fija” legyen. Megtudjuk továbbá, hogy „ritka elmebeli
képességekkel”, „legmélyebb dolgokat is megfogni alkalmatos elmével” rendelkezett,
hogy a „keresztyén Vallás tudományába, ’s a’ törvényekbe” igyekezett belátást
nyerni. Hogy nem szégyellte soha a vallást sok vele egyrangúval ellentétben. Mi
több, a vallást nem csak erkölcsi haszna, „az erkölcsi jó rend támogatása”, de
igazsága miatt is magáénak érezte, és ebben példát kellene vennie a kor
politikában elmerült fiatalságának is. Szemerének ráadásul nemcsak alapos
vallási ismeretei voltak, de erős hite is, így „Teremtőjével való társalkodást
mindenek felett szerette”, már egészségesen is sokat énekelt, könyörgött,
Bibliát olvasott, s erre vett rá másokat is. De hitét nemcsak szavakban, hanem
tettekben is gyakorolta, és „utólsó napjaiban azért tartotta tehernek az
életet, mivel már ekkor sem tanátsa, sem akadozósága által embertársait nem
segíthette”. Így, foglalja össze Szemere életének tanulságát egy hasonlattal
Somosi: „Mint a’ gyömöltsökkel megrakott élőfa, nem bírhatván tovább a termést,
kidűl; úgy dűlt ki ez a’ jótételben gyönyörködő Úr életének 65-dik
esztendejében.” Majd jön a vigasztalás, amelybe
számos intést sző bele a prédikátor, mint például az özvegynek szólót, hogy imádkozzon
Istenhez segítségért, vagy az árvának, hogy „írd bé mélyen a szívedbe mind
azokat a’ jó tanátsokat, mellyekkel oktatott”, azoknak a vármegyéknek,
melyeknek táblabírája volt, hogy legyen köztük „békesség” és legyen tisztviselőik
„fő törvények a közjó”, Tolcsva református consistóriumának pedig, hogy a tisztségviselők mindig az igazságot kövessék a
nyilvános tanácskozásaikban, Isten dicsőségét mozdítsák elő, „a’ jó rendnek ’s
egyetértésnek fenntartására törekedjenek”, s adjanak másoknak saját életükkel
példát. Végül pedig a rövidke búcsúztatásban
azt vallja a prédikátor, hogy míg a megholt halandó teste, „sár hajléka”
nyugszik már, lelke „kóstolja [...] a’ mennyei örömöknek édességét mind örökké.
Ámen.” Somosi, egyébként meglehetősen
konvencionális, gondolatmenete számunkra alapvetően két okból érdekes: egyrészt
amiatt a kép miatt, amit ő a világról, s abban az ember helyéről rajzol, s ami
sokat elárul a korszak emberének gondolkodásáról, másrészt amiatt, ahogyan ez a
gondolatmenet sok évszázados nyelvi elemekből építkezik, amelyek révén még a 18.
század koncepciói is belesimulnak egy sok tekintetben antik eredetű diskurzus
mintázataiba. Ez ugyanis segíthet jobban megérteni azt is, miért is volt a
„hosszú 18. század” legalább annyira az ancien régime világa, mint a modernitás
előszobája. Somosi gondolatmenetét ugyanis amellett, hogy a szöveg természetesen a
magyarországi, puritán és coccejánus hatásokkal átitatott református
tradícióknak megfelelően, jelzett vagy nem jelzett, de a gyakori
Biblia-olvasásra buzdított jelenlévők számára nyilvánvaló módon ismerős bibliai
idézetek sorára épül,[22]
mélységesen áthatja a természetjogi gondolkodás. A világ egy jól átlátható,
erkölcsileg megalapozott rend részét képezi, amely alapvetően teleologikusan
működik, a dolgoknak célja, értelme, rendeltetése van, a világi dolgok az ember
„hasznára” szolgálnak, míg az emberi élet rendeltetése túlmutat ezen a világon,
amit legjobban az az erkölcsileg elfogadhatatlannak érzett logikai ellentmondás
fejez ki, amellyel akkor szembesül az ember, ha az emberi életet kiragadja az
örökkévalóság összefüggéseiből.[23]
Ekkor ugyanis a teleologikus rend felbomlani látszik, ami vagy ahhoz kellene
vezessen, hogy az ember elveti ezt a rendet (s vele „szemfényvesztésnek” lássa
az erkölcsöt), vagy felismerje azt a magasabb összefüggésrendszert, amelyben a
látszólagos ellentmondások egyszerre megszűnnek, a teleológia ismét érvényessé
válik. Olyan könnyen átlátható összefüggésrendszer ez, amelynek felismerése
ráadásul nem pusztán „okossággal” (bár természetesen az a magasabbrendű
megismerési forma), de „érzésekkel”, „sajdításokkal” is lehetséges, hiszen
annak logikája sokszor a „szívünkbe van írva”, mint például az élet szeretete,
vagy az erkölcsi szabadság érzése esetében. Emellett Somosi gondolatmenetét,
különösen a magyarázat és a tudomány részt döntően meghatározza a sztoikus
etika és ismeretelmélet szótára. Az „élet betsének” megértése elsősorban a
helyes megismerés kérdése, amelyben a dolgok értékét sem túl, sem alá nem
becsüljük, s nem követünk el olyan hibákat, mint hogy bizonytalan jókat bizonyosnak
véve, félni kezdjünk annak elvesztésétől. Éppen ezért Somosi rendre olyan
sztoikus kategóriákkal írja le a helyes magatartást, mint a bizonytalansággal
való helyes szembenézés esetében, ahol szinte tankönyvszerűen, pontosabban
szinte a Tusculumi eszmecserét idézve veszi elő a témához illő sztoikus
fogalmakat, például a „lelki tsendességet”, ami nem más, mint a tranquillitas
animi, a „lelki nagyságot”, ami a magnanimitas, vagy az „állhatatosságot”, ami
a constantia megfelelője. Nem kérdés persze, hogy ezek az
elképzelések részét képezték a „hosszú 18. század” korszerű természeti és morális
teológiai tanításainak, az ember nemcsak a klasszikus auktorok (egyébként
szintén tanult) szövegeiben, de Pictet, Hollmann, Heineccius, Szentgyörgyi
István tankönyvként használt műveiben is megismerkedhetett velük,[24]
vagy az esetleg mintául szolgáló korábbi halotti prédikációk szövegében.[25]
S így éppúgy olvashatók sok évszázados közhelyekként, mint kortárs diskurzusok
részeként. Jó példa erre, hogy míg egyfelől a földi élet örökkévalósághoz kötöttségéből
levonandó tudományként a sztoicizmus szótárával operálva írja Somosi, hogy
miként tudja az ember a gyakorlatban alkalmazni ezt a belátást, maga a gondolat,
hogy az emberi élet csak átmeneti állapot, amelynek célja az előrehaladás „a’
bőltsességben ’s kegyességben, tehetségeink pallérozásában, ’s egész
természetünk tökéletesítésében”, lényegében a 18. század morálfilozófiájának,
morálteológiájának, természeti teológiájának diskurzusaiból meríti legfőbb
összetevőit, amelynek párhuzamai éppúgy megtalálhatók Christian Wolff, mint
Szentgyörgyi István írásaiban.[26] Somosi szövege elsősorban az „élet
betséről”, az egyénnek a halálhoz való viszonyáról szól, de éppen azért, mert szövegének értelmét az
imént felidézett tágabb kontextusokban nyeri, érdemes lehet egy pillanatra még
felidézni azt a kérdést, miként viszonyulhatott ez a fajta gondolkodás
társadalmi-politikai kérdésekhez. Erre kétféle válasz is adható, egyfelől,
Somosi szövege tökéletesen beleillik abba a sorba, amelyben a megholt, Szemere
Albert nemzedéke a 18. század végének radikális, felforgató mozgalmaira és a francia forradalomra reflektált. Ez a
fajta természetjogi gondolkodás ugyanis a világot alapvetően jól elrendezettnek,
a morális rend legitimitását pedig az örökkévalósághoz kötöttnek látta. Nem
véletlenül operáltak a forradalom-ellenes röpiratok olyan gyakran ezzel a fajta
természetjogi fogalmi apparátussal, ezért hivatkoztak a forradalom vallás-ellenességére,
ezért állították szembe az ember valódi, erkölcsi szabadságát a külsődleges
szabadsággal, ezért írták le az evilági javak megszerzésében megnyilvánuló
egyenlőségi igényeket alapvetően elhibázottnak. Olyan érvek voltak ezek
ugyanis, amelyek a kor embere számára otthonosak, ismerősek, s egészen más
összefüggések révén amúgy is elismertnek számítottak.[27]
Nem árt felidéznünk, hogy éppen Szemere Albert volt az, aki jó harminc évvel korábban,
1794-ben egy ilyen, protestáns szellemiségű német nyelvű röpiratot fordíttatott
le és nyomtattatott ki, saját szavaival: „ex Burke”.[28]
Olyan érvelésmód volt ez tehát, amely nem meglepő módon igen-igen közel állt
magához az elhunythoz is. Másfelől viszont az iménti kérdést
megpróbálhatjuk megválaszolni úgy is, hogy megnézzük, mit mond Somosi, amikor
intéseit a vármegye és az egyház tisztviselőihez intézi. S ekkor azt láthatjuk,
hogy részben diskurzust is vált, hiszen az „igazság”, „egyesség” és a „közjó”
legfőbb törvénnyé tétele olyan humanista gyökerű fogalmak, amelyek egyáltalán
nem feltétlenül következnek elkerülhetetlenül az iménti gondolatmenetből, annál
szorosabban kötődnek a halotti orátio szövegének jellegzetességeihez. „a’ ki szóval is tselekedettel is
igazán nemes” A sárospataki professzor, Majoros András halotti orátiója
egy éppolyan tradicionális műfaj jellegzetes példánya, mint Somosi prédikációja,
és tulajdonképpeni forrását abban az iskolai képzésen keresztül a 19. századig
több-kevesebb folytonosságot mutató, időről-időre újratermelődött, végső soron
humanista megalapozottságú retorikai diskurzusban kereshetjük, amely sosem volt
pusztán a beszéd tudománya, hanem egyúttal mindig szorosan összefonódott más
kora-újkori társadalmi-politikai diskurzusokkal is. Ennek az orátió-műfajnak alapvető
különbségét az jelenti a prédikációkhoz képes, hogy miként erre már Kecskeméti
Gábor rámutatott, míg a protestáns prédikációban a prédikátor szerepe az
elhunyt életének elbeszélésében erősen korlátozott volt, addig a genus
demonstrativumhoz sorolt, s azon belül – érthető módon – többnyire laudatióként
működő halotti beszédben elméletileg is tág tér nyílt a halott életének
„mítizációjára” (hogy Kecskeméti kifejezését használjuk). A „mítizáció” alatt
ez esetben az életrajz elemeinek gazdag felhasználását és az exemplaritásnak alárendelt
elrendezését kell értenünk.[29]
Az ilyen életrajzok természetesen, bár egy konkrét személyről szólnak, korántsem
individuálisak: az értelmezett életút előadása többnyire bibliai vagy antik
gyökerű motívumok felhasználásával igyekszik a példaszerűséget megvalósítani.
Ezért extrém helyzetben az is előfordulhatott, mint ami például megholt főrangú
gyermekek esetében történt, hogy a – valójában elmaradt – életút helyét a
mintákból összerakott lehetséges jövő témája, illetve az annak meg nem
valósulása miatti veszteség taglalása töltötte ki. Az ily módon felhalmozódott,
hasonló jellegzetességet mutató halotti beszédek pedig – amint erre Keszeg Anna
felhívja a figyelmet tanulmányában[30]
– számos biográfiai alaptípust hoztak létre, amelyeket az orátiók készítői
sokszor közvetlenül a korábbi szövegekből merítve örökítettek tovább. A
bemutatott életutak példaszerűsége, az
ismétlődő minták és motívumok ismerőssége aligha vált e műfaj hátrányára, éppen
ellenkezőleg, vélhetően éppen ez tette alkalmassá arra, hogy a kora-újkor
reprezentatív nyilvánosságának népszerű szövegtípusa, s ily módon fontos
vallási, erkölcsi, politikai normák közvetítője legyen. Majoros orátiója láthatólag
igyekszik pontosan megfelelni ezeknek az évszázados tradícióknak. Már
választott témája, az „igazi nemesség” is egy humanista toposz, amely a
firenzei humanisták, Leonardo Bruni, Poggio Bracciolini és Platina munkái
nyomán vált, természetesen klasszikus szerzők munkáit felidézve, de
egyértelműen a késő-középkor uralkodó nézeteivel polemizálva, a politikai gondolkodás
részévé.[31]
Az igaz nemességről szóló szövegek mindig is a vagyonhoz és leszármazáshoz
kötött, bevett nemességfogalom definíciójának újraírására törekedtek. Ezt teszi
természetesen maga Majoros is, aki szintén klasszikus szerző, „a’ római gúnyoló
poéta”, azaz Juvenalis 8. szatírájára hivatkozva vezeti be hipotézisét,
amelyben különválasztja egymástól „a’ polgári nemesi rangot”, azaz a jogban
ismert nemességfogalmat és az „erkőltsi értelemben” vett nemességet, melynek
kritériumához négy feltételt köt: „tsak az valóságos Nemes, a’ kit tudománya és
jó szíve ékesít, továbbá a’ ki hazáját és vallását híven szereti.” A beszéden minden különösebb
nehézség nélkül felismerhetjük az alapvető retorikai egységeket: az exordium,
narratio, digressio, propositio, argumentatio, refutatio, peroratio egymásutánját,
s az egyes egységek felépítése is jól bejáratott utakon halad. Ez utóbbit
érdemes lehet talán az exordium részletesebb bemutatásával érzékeltetni, mert
az egyúttal reflektál is az orátor szokásos szerepére és a retorikai tradícióra,
így mintegy külön hangsúlyozza Szemere Albert búcsúztatásának konvencionális
voltát. Az exordiumnak három része van: a captatio benevolentiae, azaz a
hallgatóság jóindulatának megnyerése, amelynek egyik bevett formája a
diminutio, a szónok önlebecsülő gesztusa. Ezt a szerepet Majorosnál az a nyitó
mondattal kezdődő gondolatsor játssza, amelyben az orátor bevallja: „nem kis
félelem fogja el szívemet, hogy illy jeles úri Gyülekezet előtt halotti
Orátornak felállottam”. Félelme magyarázataként pedig részben „tsekély
tehetségét”, részben a gyakorlat hiányát hozza fel, majd szembeállítja az
orátorral szembeni követelményeket („gondoktól üres és a’ tsendes elmélkedésre
alkalmatos élet”; a tárgyak „minél elevenebb előterjesztésében” való gyakorlat;
a nagyvilági tapasztalat) saját tanítói életével: az oktatási kötelezettség
miatti kevés idejével, azzal, hogy neki „száraz igazságokat” kell előadnia, s
közben „négy falak közt, kis kerűletben szedi magára az oskolai port, rongálja
testét, zavarja elméje nyugodalmát”.[32]
Ezután elmagyarázza, miért jelent hátrányt számára, hogy sem őt nem ismeri a
jelenlévők többsége, sem ő azokat, mert az ismeretlenség olyan nagy elvárásokat
szül, amelyeket lehetetlen beváltani, s ahogy azt a régi filozófusok is
mondják, ha valami kívánság teljesülne is, rögtön utána közömbössé válunk
iránta, ezért – hivatkozik Cicero tekintélyére – nem szégyelli a „Római
ékesenszóllás attyával megvallani” félelmét. Gondolatmenete ezután az attentio,
a figyelemfelkeltés jól bevált eszközével él: tárgyának fontosságára
emlékezteti hallgatóságát, jelezve, hogy szinte lehetetlen feladatra
vállalkozik az, aki hozzá hasonló tárgyhoz lát, mert „ditsérő beszédet tartani”
(nevezi meg gondosan orátiója típusát) azt jelenti, hogy nem hízelgünk,
felsoroljuk az illető érdemeit, de másokat meg nem sértünk és nem hagyjuk
magunkat „az irígyektől vádoltatni”, márpedig, idézi az eredetileg Chatillon-i
Gaultier Alexandreiséből származó latin szállóigét, s annak magyar fordítását:
„A’ melly hajós magát az örvénytől ójja,/ Gyakran a’ kőszirthez ütődik hajója.”
Majd, feltéve egy szónoki kérdést, hogy vajon akkor nem kellene-e lemondania inkább
kötelességéről, határozottan nemleges választ ad. Már csak azért is, mondja,
mert „eggy érdemes haldokló” kívánságának enged ezzel. A haldoklók kívánságát
pedig, mondja, „szent kötelességként” tisztelték „eleitől fogva a’ legpallérozottabb
nemzetek.” Mielőtt azonban belekezdene a következő részbe, Majoros még
összefoglalja beszéde lényegét, hogy „se magam a’ gondolatok oczeánján el ne tévedjek,
ti is figyelmességtekkel jobban kísérhessetek”, tulajdonképpen nem csak
használva, de egyúttal pontos definícióját is közölve az exordium harmadik
egységének, a docilitasnak, amelynek éppen az a lényege, hogy a nehéz tárgyat a
hallgatóság számára minél érthetőbb módon kijelölje. Milyen embernek mutatja be Szemere
Albertet Majoros halotti beszéde? A narratio és a propositio jelölik ki a
tolcsvai táblabíró életrajzának általános értelmezési kereteit, hogy aztán a
tulajdonképpeni életrajz mintegy argumentatioként mutassa be az igaz nemességet
a gyakorlatban. A narratio voltaképp az „emberi
egyenlőséget teli torokkal predikálló” Rousseau-val vitatkozva fejti ki, hogy
az emberek közötti különbségtevés olyan érdemek alapján, mint „vitézség,
tudomány, a’ testi és lelki felséges erők, és azokkal a’ hazának és a’ hazáért
végbe vitt nagy szolgálatok” szokásban volt „eleitől fogva minden nemzeteknél”,
s ez, hangsúlyozza Majoros, nem pusztán történelmi véletlen, hanem „minteggy
természeti vonszódással” megalapozott jelenség. Ezért figyelhető már meg a
felnőtteket „majmoló gyermekek” játékaiban is (amire Majoros a biztonság
kedvéért Cyrus perzsa birodalomalapító életére vonatkozó történelmi példát is
felhoz Justinusra hivatkozva), s ezért tisztelték a régi rómaiak őseiket
éppúgy, mint „a’ mi Őseink és azoknak Fejedelmeik is” a sajátjaikat. S ezért
kell fennmaradnia az egyenlőséghívők ellenére is ennek a társadalmilag
egyébként is hasznos, mert „nemes vetélkedésre, jeles tettekre, ’s a’ haza
szeretetére” ingerlő intézménynek. Amivel kapcsolatban azért Majoros
Juvenalisra hivatkozó intést is megenged magának, melynek magyar „fordítása”
szerint „Mit ér ditsekedni Öseid képével, / Régi nemzetséged pompás
tzimerével?/ Ha Árpád ’s Hunyadi képe alatt ülve / A’ vétkek árjában torkig
vagy merűlve / Ha szívedből minden jóság ki van zárva, / Így már famíliád te
miattad árva.” Ezt követően fejti ki négy részre
bontva a propositio a beszéd Szemere Albert életével demonstrálható összetett
témáját (quaestio coniuncta). Az első szerint az igazi nemes
„Igyekezik elméjét a’ Tudományok által kimívelni”, aminek oka, hogy az ember
több puszta állatnál, egyúttal „okos valóság” is, akinek ezért mind „természetes
késztetése”, mind „belső kötelessége”, hogy „okosságát, elméjét kipallérozza.”
S ennek jeleit láthatjuk már a gyermekkorban, hivatkozik Majoros ezúttal is a
gyermekség példájára. Majd felidézi a „déli szigeteknek nyomorúlt lakosait”,
akik tanulni vágyásból sereglenek a partra az európai hajókat megtekinteni, s
az összetalálkozó emberek között szokásos „mi újság?” kérdést is a tanulni
vágyással magyarázza. S – ezúttal megnevezetlenül ugyan, de mégis –
Rousseau-val polemizálva azt állítja, hogy ama „18-dik Század elein” élt tudós
„Herosztratus igyekezete” ellenére sem lehet letagadni a tudás számos „felséges
hasznait”, legfeljebb azt kell elismerni, hogy „minden dolognak [...] van rossz
oldala”. S nemcsak a görög és a római nagyságot vezeti vissza a tudományra, nemcsak
a „pallérozottabb nemzetek” rangjának biztosítékaként látja a tudományt, de
kijelenti azt is, hogy a tudomány „bóldogítja” és „nemesíti” az embert, aminek
szemléltetéseként arra kéri hallgatóit, hasonlítsák össze magukban „az ötnél
tovább számlálni nem túdó Irokészt, vagy Hottentottát a’ nagy Newton, vagy
Kánt” személyével. Mert, idézi még fel Ovidius sorait, „A’ tudomány által
kimívelt elmének / Indúlatai is szelídek levének”. A propositio második eleme a „jó
szív” szükségessége, ami nélkül a tudomány mit sem ér, sőt veszélyessé is válhat,
s amely fogalom alatt Majoros „mind azon virtusokat” érti, amelyek „szokták
ékesíteni az embereket, és a’ mellyekkel az ember ékessége a főldnek”.[33]
E „virtusok”a másik emberrel való együttérzésen alapulnak, és mivel a példa –
idézi fel azt az antik gyökerű gondolatot – jobban tanít, mint „minden hideg és
hosszú okoskodás”, az ilyen emberek „többet használnak a társaságnak” mint a
bölcsek, s egyébként is, mivel benne az „emberi szeretet munkás”, szüntelenül
segíti környezetét, s még azokkal is becsülettel van, akiken nem segíthet. Mi
több, még a saját kárára is használ környezetének. E „jó szív” érzéseit pedig
Majoros végül egy Vergilius-idézettel (Aeneis I. 630.), Dido szavaival jellemzi
„A’ bajok, inségek engem is nyomának / Azért enyhítője lészek más bajának.” A harmadik része a propositiónak a
hazaszeretet, amely nemcsak a „polgári”, de az „erkőltsi értelemben vett” nemességhez
is szükséges, s így a közrendűeknek is lehet sajátossága. Ez, Majoros szerint,
nem csak a horatiusi „Dulce et decorum est pro patria mori” kötelességét
jelenti, bármennyire is érvényes azok példája, akik így jártak el, s akiket
megfelelő helyzetben követni kell. A hazaszeretet a mindennapokban is gyakorolható
ugyanis, s voltaképp a felebarát iránti szeretetből következik. Ezért van, hogy
a „hideg Egoista” sem a „szenyvedő emberiség sorsa”, sem a „hazának bóldog és
virágzó állapotja” iránt nem lelkesedik, hanem csigaként húzódik vissza saját
házába. Majoros első példája a hazaszeretetre, a „társaság bóldogságára” és az
emberiség „díszére” szolgáló „intézetek” támogatása, a tudományok és mesterségek
„bóldogítása”. A második példa a fejedelem és a haza „hasznát szorosan
öszveforrasztani” való képesség, amelynek lényege, hogy ha valaki az egyik
pártját fogja, a másiknak azért ne ártson, mivel „a’ Fejedelem és a’ haza nem
két külömböző test”. A harmadik, hogy bíróként semmi sem tántoríthatja el az
igazságtól. A negyedik, hogy a felsőbbséget elismeri, de ha valakinek a jogai sérülnek, akkor „bátran és okosan tud és
mer szóllani”.[34] A propositio negyedik része a
vallásosságról szól, amelyet az ember okos lény mivoltából fakadó természetes kötelességként
ír le Majoros. Hiszen magának az emberi értelemnek is az a lényege, hogy
„igazságokat” és „reményt” ad az embernek. Az igazi nemes helyes vallásosságát
Majoros előbb szembeállítja azokkal a felfogásokkal, amelyek a vallást vagy
„tsak haszonkeresés eszközévé”, illetve „haszontalan szőrszál hasogatásoknak
szövevényévé” fokozták le, majd egy újabb ellentétpár segítségével elhatárolja
az ilyen ember „tiszta” vallását mind a „babonás vak hittől”, mind a
„kételkedéstől,” és természetesen azonosítja azzal a vallással, amelyet „Jézus
e’ világra hozott”. E vallást „az okosság és a’ szív táplálja”, a „hit kifejti”
és jó cselekedetek forrásává teszi. S ez a vallás teszi Majoros szerint fontos
kötelességévé az igaz nemesnek az „Eklésiák jobb karba, bátorságba való” hozását,
az „oskolák” gondozását. Szemere életrajzi adatai ezután
következnek, mégpedig oly módon, hogy az iménti értelmezési keret elemei gyakran
szó szerint ismétlődnek ott is, jelezve, hogy az igaz nemességnek Szemere
Albert valóban igazi példája volt. Majoros orátiója ugyanúgy sok
évszázados tradíciók továbbörökítője, mint Somosi prédikációja. A gondolatmenet
részben humanista, részben a természetjog, természeti teológia és morálfilozófia
szókincséből építkezik. Mikor Majoros például amellett érvel, hogy a kitűnők
megkülönböztetése hasznos a társadalomra, mert „nemes vetélkedésre”, „jeles
tettekre” és a „haza szeretére” buzdítja az embereket, tulajdonképpen
egyszerűen és pontosan ismerteti a humanista gyökerű terminológiát: az
aemulatio, laus és amor patriae fogalmait. Emellett számos klasszikus idézettel
operál, az igazi nemes életének exemplaritását hangsúlyozza, s szövegében
később Szemere életének elbeszélését az otium és negotium, azaz a békés visszavonultság
és a nyilvános szereplés kettőssége szervezi. Majoros olyan tudást használ,
amely természetesen évszázadok óta része az iskolai oktatásnak, s akár a tanult
szónoklatok (a gyakorlat), akár a retorikai (elméleti) diskurzus révén is
könnyen elsajátítható volt. De olyan tradíció is volt egyúttal, amely a későbbi
intellektuális diskurzusok számára is alapanyaggal szolgált, így nincs abban
semmi meglepő, hogy Majoros szövegének ezek a humanista gyökerű motívumai egy
alapvetően természetjogi jellegű érvelésbe simulnak bele, s amelyben a
természeti ösztönök és kötelességek, az ember szociabilitása játsszák a főszerepet,
s amelyben a történelem és az ember gyermekkori viselkedése a természeti megalapozottság
bizonyítékaiul szolgálnak. Ebben a diskurzusban az emberek közötti
egyenlőtlenség éppúgy természetes, mint felebaráti szereteten alapuló
egymásrautaltságuk; a pozitív vallás csupán egyértelmű igazságként állítja azt,
amit az emberi szív már úgyis sejt; s ahol az erkölcs az okos valóság sajátja,
amelynek szabályait a számára adott értelem biztosítja. E gondolatmenetben a vallás,
szemben a prédikációval, érthető módon alárendelt szerepet játszik, de nyelvi
szempontból mégis nagyon hasonló a két szöveg. Majoros nyílt vitája Rousseau-val
e közösen osztott diskurzusnak – a Somosi prédikációjából márt ismert vallási
és morális dimenziók mellett – a politikai implikációit erősíti meg. Vagyis
Somosi „erkőltsi jó rendje” Majoros szövegének is meghatározó előfeltevése. Nem
véletlen azonban, hogy a szövegben Somosi prédikációjának szövegéhez képest a
humanista elemek sokkal nagyobb súllyal vannak jelen. Az „egyesség” sokat
hangoztatott követelménye a búcsúztató részben, a vármegyének szóló intés, hogy „Salus patriae suprema lex esto”
csupán legfeltűnőbb jelei ennek, de láttuk, hogy valójában az argumentatiót,
vagyis Szemere Albert életének részletes ismertetését is átjárják a humanista
motívumok. S ez nem is csoda, hiszen a „hosszú 18. század” végéig a hagyományos,
vármegyei politika önértelmezésének legfontosabb nyelvi keretét talán éppen a
republikanizmus jelenti. Innen nézve az otium és negotium szembeállítása,
pontosabban megfelelően adagolt megjelenítése az életrajzban voltaképpen azt
jelenti, hogy a halotti beszéd szisztematikusan hozzáigazítja Szemere portréját
a közszerepet játszó emberrel szemben érvényesnek érzett morális, politikai
normákat közvetítő, uralkodó nyelvi konvenciórendszerhez . „engedek eggy érdemes haldokló
kívánságának is” A két búcsúztató egyik legérdekesebb vonása, hogy bizonyos
mértékig akár önéletrajzként is olvashatjuk őket. (Ez egyébként elméletileg jól
összefér a műfaji konvenciókkal is, hiszen mind a prédikátor, mind az orátor
tradicionálisan a halott „képében” szólal meg,) Különösen így van ez Majoros
András orátiójával, aki maga mondta, hogy beszédét részben az „érdemes haldokló
kívánságának” engedve tartotta. Lehetne persze Majoros szavaiban puszta frázist
látni, de az általam ismert prédikációknak és oratióknak egyáltalán nem
kötelező eleme a személyes viszony hangsúlyozása. Éppen ellenkezőleg, a
búcsúztatók gyakran kifejezetten esetlegesen szoktak kapcsolódni az elhunythoz.[35] Feltűnően részletgazdag is
emellett Szemere Albert életének bemutatása Majoros részéről, ami különösen
akkor szembeötlő, ha összevetjük ezt a beszámolót olyan személyek életrajzával,
mint Miklós Sámuelnél a hajdani négyszeres diétai követ, borsodi alispán,
sárospataki főcurátor Szathmári Király György portréja[36]
vagy Szathmári Dánielnél az 1790-es Ungvár megyei követ, Szemere László bemutatása.[37]
Lehet ebben persze elsősorban Majoros alkotói sajátosságát keresni,[38]
de az mindenesetre tény, hogy a halotti orátio számos apró-cseprő adatot
tartalmaz Szemere Albert külső eseményekben jelentősebb kortársaihoz képest
korántsem olyan nagyon gazdag életéből, amelyek egy része aligha származhatott
mástól, mint magától az elhunyttól, még ha esetleg rokonai vagy 27 éven át házastársa, Sárkány Zsuzsanna is
szolgálhattak adatokkal. Ezt a benyomásunkat tovább erősíti
az is, hogy, mint Majoros maga is említi, Szemere a halála előtti időkben
találkozott Majorossal. Mint mondja: „Halála előtt egynehány hetekkel eggy különös Deák
Poétának több verseit bámúlásra méltó könnyűséggel előttem is fenszóval
mondotta, sőt utolsó órájiban kesergő Feleségének, a’ dűléshez közelgető
állapotját Vergíliusnak egynehány szép soraiban adta elő.”[39] Felmerülhet bennünk, hogy talán a
Kazinczy által öregségéig „szörnyű Theologusként”[40]
jellemzett, mélyen vallásos, három éve már gutaütése miatt betegeskedő, nyomorgó
Szemere, aki Majoros szerint „idejét, mikor a’ nyavalya engedte, éneklésben,
imádkozásban, Biblia olvasásban tőltötte; sőt az ő utósó órájiban való
tépelődései is teljesek vóltak a’ Királyról, Nemzetről, Vallásról való hasznos
tanúságokkal, az isteni félelemről, Istenben vetett bizodalomról való szép
intésekkel”[41]
esetleg olyannyira tudatosan készült a túlvilági életre, hogy akár a saját
prédikátora halotti prédikációjának és az általa is ismert professzor
orátiójának témájára is hatással lehetett. Szemere régi törzsökös nemesi
családból való származása például mindkét szövegben pontosan ugyanabban a
funkcióban kerül elő, ti. mindkét esetben az ott kiemelt központi értékkel
szembeállítva: előbb, mint az „Isten fiajinak lenni” törekvéssel, másodszor, mint
az erkölcsi értelemben vett „igazi nemesség” kritériumainak teljesítésével
meghaladható méltóság. S mindkét búcsúztató szó szerint ugyanazzal az intéssel
fordul a vármegyei tisztségviselőkhöz, hogy legfőbb törvényük a közjó legyen,
csak Somosi magyarul, míg Majoros latinul idézi a jól ismert szállóigét. Akárhogy is, a biográfiai adatok
összeválogatása és elrendezése sokszor önéletrajzinak, sőt apologetikusnak tűnik,
csábítva az embert arra, hogy a máshonnan megismerhető adatok alapján próbálja
Szemere saját, biográfiai narratíváján elvégzett végső munkálkodásának nyomait
keresni. Így olvasva Majoros orátióját több olyan témát is találhatunk, ami,
úgy tűnik, erősen foglalkoztatta a végső távozás előtt Szemere Albertet. Az egyik ilyen élete balszerencsés
fordulatának, öregkori szegénységének problémája, amivel kapcsolatban Szemere
saját, inkább a tudományokhoz és az elmélkedéshez, mint a gazdálkodáshoz
vonzódó természetében kereste az alapvető okokat. Már a pataki tanulmányok
befejezése és a budai joggyakorlat ideje közötti időről is megtudjuk Majorostól: „A’ legjobb bizonyság levéllel hazájába
visszatérvén, a’ tudományokat megkedvellett lelke egészen a’ Könyvek olvasásában
találta minden gyönyörűségét, még a’ mezei életnek ’s gazdálkodásnak édességei
sem vonhatván el őtet attól. Nem sokára, kiváltképpen a’ mezei gazdálkodás
terheitől irtózván, édes Attya akaratjából a’ törvényes pályára lépett”.[42] Aztán a „a’ néki nem tetsző” prókátori pályától való gyors
visszavonulással kapcsolatban idézi Majoros Ovidiust előbb latinul, majd saját
magyar fordításában, hogy „Arra való testel nem bírok kedvem is elvész, / A’
Tisztség-keresést messze kerűlöm igen. / A’ szűz Kásztaliak tsendes tudományt
javasolnak, / Ezt szeretem hevesen, kedvem is erre vagyon.”[43]
Majd később még egyszer megjegyzi Majoros, mikor Szemere műveltségéről szól,
hogy „A’ gazdaság néki kedve ellen való dolog vólt, az ő házának ’s
famíliájának nem kis hátramaradásával; inkább szeretett tsendességben a’
Múzsákkal társalkodni.”[44] Szemerében egyébként is lehetett
saját világi pályájának menetével kapcsolatban egyfajta elégedetlenség, hiszen
miközben Majoros többször is elmondja, hogy csak egészen rövid ideig viselt
hivatalt: hamar visszavonult a prókátorságból, vice szolgabírói hivatalát is
„tsak kevés ideig viselte”,[45]
és az 1797-es inszurgens kapitánysága után később többé „vármegyei közönséges
Hívatalt nem viselt ugyan”,[46]
de azért hosszasan sorolja mindazt a sok jót, amit Szemere ezekben a megbízatásokban
tett. Az 1780-as évek eleji alkalmi megbízásai során „bámultatta az eszes ifjú
jeles tudományát”,[47]
„a jutalomnak minden várása és következése nélkűl” végezte prókátori és vice
szolgabírói munkáját, későbbi alkalmi megbízatásait „a’ legnagyobb pontossággal
és igazságszeretettel folytatta és végzette”.[48] S vagyoni helyzetének alakulását leírva
meglehetősen árulkodóak Majoros azon szavai, melyek szerint „A’ másokkal való
jótételben annyira gyönyörködött, hogy míg a’ sors által jobb helyheztetésben
vólt, jó szívűségét még az érdemtelenekre is a’ maga és famíliája kárával név
nélkűl is pazérolta”,[49]
s talán az se pusztán a közösen osztott műveltség zártságának véletlene, hogy
Szemere sorsát, az árva leányait szegénységben hátrahagyó, megvesztegethetetlen
római Fabricius mellett éppen ahhoz az igazságosságáról ismert, halála előtt
szintén elszegényedett athéni Aristideshez hasonlítja, s magasztosítja fel
erkölcsileg Majoros, akihez annak idején éppen Szemere hasonlította elhunyt
barátját, Palóczy Pált verseinek poszthumusz kiadásában.[50] Ismerve más forrásokat, így
Kazinczynak Szemeréről adott jellemzéseit, igen érdekesnek érezhetjük
Majorosnak azt a mondatát is, mely szerint „Az igazságot körömszakadtáig
óltalmazta, és attól semmi barátság, tekintet színe alatt el nem állott, és el
lehetett róla mondani, a’ mit Fábriciusról mondott Pyrhus, hogy könnyebb a’
napot a’ maga járásából, mint őtet az igazságtól elmozdítani, mellyek az ő jó
szívének és egyenes lelkének valóságos jelei”.[51]
Hiszen jól tudjuk, hogy Kazinczy magánleveleiben és életrajzi feljegyzéseiben
újra meg újra visszatért arra a kérdésre, hogy Szemere életét mennyire
megnehezítette az általa hirtelennek, indulatosnak, meggondolatlannak érzett
jelleme, aminek egy jellemző, bár Szemerére nézve talán kevésbé negatív példája
lehet az az anekdota, amelyben az ifjú Szemere Vay István pataki főcurátorral
keveredik csípős szópárbajba: „40. Szemere Albert igen fiatal korában megjelen
Patakon ’s udvarlására megyen a’ Fő Curator Vay István Úrnak. A’ köszönés után
azt mondja gondolatlanúl: Én ma a’ Tek. Úrról álmodtam. – Vay nem megbántott
ambitióból, hanem inkább élességből, és hogy a’ fiatal embert a’ bátor
abordirozástól elszoktassa, ezt feleli: Pedig én nem vagyok makk. Tudniillik a’
magyar példabeszédre czélozott: éh disznó makkal álmodik. – Szemere megértette
a’ czélozást ’s felel: Az az állat, a’ mellyet a’ Tek Úr gondol nem csak makkal
él. (Tudniillik TÖKKEL is.) – Vay kopasz volt, ’s elhallgatott.”[52] Majoros megindító leírása mintha csak Kazinczy e visszatérő
vádjával szemben védelmezné Szemerét. Mint ahogy annak állandó
hangsúlyozása is feltűnő lehet Majoros részéről, hogy Szemere hivatali ügyeiben
mennyire önzetlenül és megbízhatóan járt el, ha tudjuk, hogy Kazinczy egy
Szemere-levélhez csatolt történeti jegyzéseiben gyakorlatilag hivatali
visszaéléssel vádolta meg, egyébként éppen azzal a surrogátus viceispáni
működésével kapcsolatban, amelyről Majoros nemcsak azt hangsúlyozza, hogy
„minden tekintet, minden haszonkeresés nélkűl dítséretesen bétöltötte”[53]
azt, hanem még a vármegyei jegyzőkönyvek és az egykori tiszttársak tanúságára
is hivatkozik. Majoros szavai itt mintha Szemere azon 1809-es, Kazinczynak írt
védekező szavait fűznék tovább, melyek szerint „Majd nyilvánságra hozom én az én ártatlanságomat a
Sedria előtt, jóllehet az én Gyilkosaim az ólom lábon mászó Jó, és a Sas
szárnyakon repülő rossz Hír által okoztatott becstelenségemet soha viszsza nem
téríthetik”.[54] De a legérdekesebb talán az,
mennyire erősen hangsúlyozza Majoros Szemere Albert 1797-es inszurgensi működését,
s általában is királyhűségét, például felidézve, hogy „Hazáját, Királyát
mennyire szerette, megtetszik a’ többek között abból, hogy sok ízben a’
Vármegye Gyűlésében közönséges beszédjében ezen szavakat mondotta: »a’ Király,
a’ Haza nem két különös test«”[55]
Szemere álláspontjának ambivalenciája ugyanis meglehetősen feltűnő, hiszen a király
és a nemzet közötti konfliktus lehetőségének ilyetén tagadása legfeljebb jámbor
óhaj, ideál lehetett, mint valóság. Nem véletlen, hogy Szemere Albert éppen
1811-es felirati javaslatában, ebben a felháborodott hangú tiltakozásában a
bankópénz elértéktelenítésével szemben, amelyben garanciákat követel a hasonló
jövendőbeli lépések megakadályozására, írja le szó szerint ugyanezt: „Az
Orßágnak és Felségednek /: mert ez a’ kettö mindegy :/ és a’ ki ezt az Testet
egymástól el akarja válaßtani a’ mit az Isten maga ennyire ößve ßerkeztetett
átkozott :/”,[56]
mint ahogy számtalan más apróbb-nagyobb esettel is lehetne igazolni, hogy
Szemere életében e konfliktus újra és újra előkerült. S e tényt csak még pikánsabbá
tehet az a körülmény, hogy a búcsúztatók elhangzásának ideje, az 1820-as évek
első fele a király és a nemzet közötti egyik legsúlyosabb konfliktus időszaka,
amelynek zempléni eseményeiben a temetésen jelenlévő Szemere István alispánnak
is megvolt a maga, nem éppen a királlyal való konfliktust elutasító szerepe.[57] Zárásként A temetési szertartás, a halotti prédikáció, az orátió és
bennük Szemere rejtőzködő autobiográfiája egyszerre tanúskodnak az elhunyt
életéről, aki született Vatán 1760-ban, Tekintetes Szemerei Szemere György és
Tekintetes Mezősy Éva gyermekeként, s meghalt Tolcsván 1824. augusztus 16-án, 9
és 10 óra között, egy özvegyet és egy árva leánygyermeket hagyva hátra, s
mutatják be azokat a nyelvi konvenciókat, vallási, erkölcsi, politikai normákat
és társas praxisokat, amelyek között a „hosszú 18. század” embere – jelen
esetben: táblabíróként, tekintetesként, „régi nemes törzsökös família”
sarjaként, ortodox reformátusként – otthon érezhette magát. A temetés persze speciális alkalom
volt, olyan perspektívát kínált az ember életére, amelyből nézve – a református
prédikátor szavai szerint – „a’ világi élet nem megfejthetetlen mese reám
nézve. Minekutánna megtanúltam, hogy ezt az örökkévalósággal egybeköttetve kell
gondolnom, ez által az én okosságom és szívem tökéletesen megnyugtattatik, mert
így tudom, hogy ez az élet nem egyéb, hanem eggy felségesebb tzélra való
általmenetel és út”, s ahonnan nézve – Majoros szerint – a rendi Magyarország
sem pusztán „polgári értelemben” vett haza, de egy olyan morálisan jól
elrendezett világ, amelynek szeretetében „nem tsak a’ nemes, hanem az alatsony
születésű nemtelen is részesűlhet”, s amelynek morális értelemben vett igazi
nemességéről „szólló Ármálist az okosság Cancelláriáján a’ jó lelkiesméret expediálja,
és a’ jó emberek helyes vélekedése publicálja”. S amely perspektívát felvéve a
halálra készülő is a saját életét nemes elődök, Fabriciusok és Aristidesek
példájának követéseként gondolhatta el. Jegyzetek [1] „[E]’ folyó Hónap 16-dikán 9-10 óra között
életének 64-dik esztendejében” Majoros
András: Halotti beszéd
az igaz nemességről, melyet Szemere Albert [...] hideg tetemei felett a
tolcsvai ref. templomban aug. 22. 1824. elmondott. Sárospatak, 1825.
(továbbiakban: Majoros, 1825.)
54. p. (Itt érdemes megjegyezni, hogy Tolnai Gábor pontatlanul állította, hogy
a halottbúcsúztatók a halál időpontját nem közlik. Ld. Tolnai Gábor: Kazinczy Ferenc kiadatlan levelei egy
felső-magyarországi táblabíróhoz. In: Irodalomtörténet,
1937. 109-115. p.) De, amint arra Vaderna Gábor kollegiálisan felhívta a figyelmemet,
hat nap nem kevés idő, önmagában is komoly előkészületeket jelez. [2] Személyükre nézve ld.: Ugrai János: A Tiszáninneni Református Egyházkerület
lelkészei. A kezdetektől a Millenniumig. Sárospatak-Tiszaújváros, 2007. 28.,
33., 113. p. (Amennyiben Bánya Rudabányát jelenti, úgy az adattár ezen a helyen
– a 113. oldalon – kiegészíthető a Czuczor Mihályra vonatkozó adattal.) [3] Mt 5, 9. [4] Róm 8, 5-6, 14.; Gal 4, 4-7. [5] Somosi
István: Halotti prédikátzio
az élet becséről s annak helyes használatáról, mellyet néhai T. Szemerei Szemere
Albert úrnak végső tisztelete megadásakor augustus 22. napján 1824-ben
elmondott. Sárospatak, 1825. (továbbiakban: Somosi,
1825.) 26. p. [6] Közvetve erre utal Zoványi Jenő is, aki
monumentális – sokáig kéziratban maradt – protestáns egyháztörténetében több
helyen is elmondja, igaz, a prédikátorok nézőpontját hangsúlyozva, hogy a 18.
században virágzó halotti prédikációkban „volt módja kiélni magát a lelkészek
minden tudományának: theológiai képzettségének épenúgy, mint egyiknél-másiknál
a más mezőkön való jártasságnak”. Zoványi
Jenő: A magyarországi protestantismus története. Bp., 2004. II. 72.,
174. p. [7] A kifejezés bővebb kifejtését ld.: Kovács Ákos András – Szűcs Zoltán Gábor:
Hogyan olvassuk a 18. század magyar politikai irodalmát? In: Korall, 2009. 4. sz. 147-174. p. [8] Egy másfajta megközelítés jelenik
meg Ariès tipológiájában, amely a 18. század végéig az „én haláláról”,
utána a „másik haláláról” beszél a meghalás eseménye kapcsán. Ez szintén
gyümölcsöző megközelítés lehet, nem véletlenül hivatkozik rá például Keszeg Anna is tanulmányában: „Betsesbb értz az arany rozsda-fészek
vasnál”. A rendiség retorikája Gyöngyössi János Korda György felett mondott
halottbúcsúztatatójában. In: Sic itur ad
astra, 2009. 59.
sz. 99-116. p. (továbbiakban: Keszeg,
2009.) [9] Szabó Péter:
Jelkép, rítus, udvari kultúra: Reprezentáció és politikai tekintély a kora
újkori Magyarországon. Bp., 2008.; Horn
Ildikó: Tündérország útvesztői. Tanulmányok Erdély történelméhez. Bp.,
2005. [10] Nemes Adél:
„Az isteni bölts igazgatásnak titkos utairól”. Halotti
prédikációk a 18. században. In: Könyvesház,
2003. 1–2. sz. 41–46. p.; illetve egyháztörténeti: Zoványi i.m. 115. [11] Kecskeméti
Gábor: Prédikáció, retorika, irodalomtörténet: A magyar nyelvű halotti
beszéd a 17. században. Bp., 1998. [12] Báthori Gábor dunáninneni református
szuperintendens prédikációgyűjteményében szerepel Szemere Albert unokahúgának,
Szemere Ferenc budai ágens lányának, Szemere Zsuzsannának 1809. január 19-i,
pesti búcsúztatója, amely név szerint is említi Albertet. Ld. Báthori Gábor: Emlékezet kövekkel
megrakott temető-kert. Pest, 1821. 191. p. Szemere Albert hajdani miskolci
tanára, Miklós Sámuel, a kor egyik legismertebb orátora számos, Szemerékkel
rokon család temetésén tartott orátiót, de az ott név szerint megemlítettek
között egyszer sem szerepel Szemere Albert neve. Ld.: Néhai b. e. tiszt. tudós [...] Miklós Sámuelnek minden
halotti oratzioji azon edj oratziojával edjütt, meljet a keresztyéni türelemről
való császári kegyelmes parantsolat kihirdetésének alkalmatosságával mondott.
Halála után rendbe szedte, és közre botsátotta Bartzafalvi Szabó Dávid. Pozsony-Komárom, 1790. (továbbiakban:
Miklós, 1790.) Akárcsak Hunyadi
Ferenc tiszántúli református szuperintendens 1795. júliusi sárospataki
gyászszertartásán, ahol Sárkány Pál tolcsvai prédikátor, Szemere Albert majdani
apósa tartotta a halotti prédikációt. Tóth
Ferenc: A helvetziai vallástételt
követő túl a tiszai superintendentziában élt reformatus püspökök élete e
jelen való időkig lehozva. Győr, 1812. 231. p. [13] Somosi,
1825. 15. p. [14] Kazinczy Ferenc levelezése. I–XXIII. Kiad.:
Váczy János et al. Bp., 1890–1960. XXIII. 5783. sz. Kazinczy – Kazinczy
Péternek. Széphalom 27. Xbr 1812. [15] Tóth Ferenc:
Liturgika [...] A lelki
pásztori theologiának III. darabja. Győr, 1810. 217-224. p. [16] Magyarország történeti helységnévtára. Zemplén
megye (1773-1808) Összeáll.: Barsi János.
II. Bp., 1998. 200. p. [17] Érdekes adalék lehet, hogy az Országos Széchényi
Könyvtárban, kolligátumba kötve fennmaradt példány címlapjára a „Palóczy Pál
elmés versei. Kinyomtatta szemerei Szemere Albert a maga költségén. Sárospatak,
1814. (Latin és magyar versek. Kiadva a család felsegélésére. Előszóval)”
felirat alá valaki kézzel a „Sed non valde!”, vagyis, a „De nem nagyon!”
jegyzést tette, talán kifejezetten Szemere anyagi segítségének kritikájaként.
(Palóczy műveit továbbiakban: Palóczy,
1814.) Fennmaradt továbbá Nádaskay András 1814-es elszámolása, amelyből
úgy tűnik, Szemerének legalábbis egy ideig 54 forintnyi tartozása állt fenn a
kiadó felé, vélhetően éppen e kiadvány miatt. Takács
Béla: A sárospataki nyomda története. Bp., 1978. [18] Somosi,
1825. 28. p. [19] Majoros, 1825.
62. p. [20] A szöveg konvencionalitását jól mutatja, hogy az
„ember’ életének betse” szerepel a halottbúcsúztatók ajánlott témái között: Tóth Ferenc: Homiletika. A lelki pásztori theologiának I. darabja.
Győr,1802. 99. p. [21] Tóth Ferenc textust, kezdőbeszédet, tractatiót,
ellenvetést és megcáfolást, alkalmaztatást, berekesztést sorol fel idézett Homiletikájában a prédikációk
részeiként. [22] A szent lecke mellett ilyen –a
teljesség igénye nélkül említve – az „isten fijainak lenni” fordulat vagy „Kívánok
elköltözni, és a Krisztussal lenni, mert az mindennél jobb” (Fil
1:21) és „Bóldogok azok a’ szolgák, kiket az úr, mikor haza mégyen, vigyázva
talál.” (Lk 12:36) [23] Tóth Ferenc 1817-es művében maga is ugyanezt a nyelvet beszéli, mikor az I. könyvben a
„közönséges” erkölcstudományt, a II. könyvben a „kötelességtudományt” (Isten,
magunk és embertársaink iránti kötelességeket) tárgyalja. Az első könyve 1.§-a
szól nála az „ember rendeltetéséről”. Ld. Tóth
Ferenc: Keresztyén
erköltstudomány. Pest, 1817. (továbbiakban: Tóth, 1817.) [24] Ezek a 18. század utolsó harmadában teológiában, filozófiában, természeti
teológiában Sárospatakon használatos tankönyvek szerzői. Ld. Szombathi János: A sárospataki főiskola
története. Ford: Gulyás József.
Sárospatak, 1919. 1860: 152. p. [25] Ez utóbbi jelentőségét Kecskeméti Gábor könyve (vö. 11. sz. jegyz.) hangsúlyozza
visszatérően. [26] „54. § Perfectio sui ipsius aliorumque est finis
naturae humanae conveniens. Etenim lex naturae nos obligat ad perfectionem
nostram aliorumque promovendam (§. 152. 223 Part. I Phil. pract. univ.).
Quamobrem cum naturae nostrae conveniat, ad quod lex naturae nos obligat (§.
188. Part. I. J Phil. pract. univ.); directio actionum ad nostram aliorumque
perfectionem est naturae nostrae conveniens. Enimvero perfectio sui ipsius
aliorum actionus humanarum finis est (§. 28). Est igitur finis naturae humanae
conveniens.” Wolff, Christian:
Philosophia moralis sive Ethica. Halle, 1750. 40-41. p. „§. 149. Sumamus
tantisper, quod suo loco demonstrabitur, dari certam normam, cui nostrae
appetitiones actionesque conformari debeant, ad hoc, ut sint rectae; deinde vim
appetendi & libertatem habituali sua perfectione instructam concipiamus:
nanciscimur inde generalem ideam virtutis moralis quae consistit in habitu
rectarum apperitionum, electionum & actionum. Culmen hoc est perfectionis,
quam humanae vires capiunt, ad quam ipsi habitus intellectuales dirigendi
sunt.” Szentgyörgyi István:
Theologia naturalis. Pozsony-Kassa, 1784. 127-128. p. [27] Tóth Ferenc már idézett Keresztyén erköltstudományának Elöljáró beszéde explicit módon is
tárgyalja ezt a kapcsolatot, mondván: „Úgy áll a’ státus boldogsága a’ jó
Erkőltsön, mint az Épület a’ maga Oszlopain”. Tóth,
1817. X. p. Szerinte az erkölcstudomány „nem tsak jó Keresztyéneket,
hanem jó polgárokat is” nevel. Tóth,
1817. XI. p. [28] A frantzia országi revolútziónak,vagy Zenebonás támadásnak okai röviden
előadva német nyelvből fordittatott Sz. P. S által. H.n., [29] Ebből a szempontból a könyv 162-168. oldalán a
kifejezetten a halotti orációkról elmondottak kevésbé tanulságosak, mint az
átmeneti jellegzetességeket mutató szövegekről a 198-209. oldalakon leírtak. Az
általam ismert 18. századi halotti prédikációk és orátiók elemzésében ez utóbbi
rész lehet iránymutató. [30] Keszeg,
2009. [31] Skinner,
Quentin: Foundations of Modern Political Thought. Vol 2. Cambridge,
1978. 421-422. p. [32] (egy
elégiában). S tegyük hozzá, a későbbiekben is „a’ nagy világában készíti
magának a’ borostyánkoszorút”, ódával köszöntve Lónyai utódját, Szilassy
Józsefet, később pedig gróf Teleki Józsefet, szabolcsi főispáni beiktatásán, s
végül azt a Vay Ábrahámot, beregi adminisztrátori beiktatásakor, akinek
szerepére Szemere Albert búcsúztatásában már utaltam korábban. [33] Tóth Ferenc erkölcstudományában is azt
olvashatjuk, hogy a „jó tudomány” nem ér semmit „jó erköltsök” nélkül. Ld. Tóth, 1817. X. p. [34] Tóth Ferenc erkölcstudományának egyik feladatát a
„jó polgárrá” nevelésben látja, s Majorossal egyezően a királyhűséget,
törvénytiszteletet, hazafiságot, egymás iránti szeretetet, valamint a „virtusos
emberek Társaságának” terjesztését sorolja fel alapvető értékekként. Ld. Tóth, 1817. XI. p. [35] Annak ellenére is, hogy az orátor egyik fő
feladata az életút bemutatása. [36] Miklós,
1790. 250-275. p. [37] Szathmári
Dániel: Halotti beszéd,
mellyet néhai Szemerei Szemere László utolsó tisztességének megadására
készített és decz. 20. 1812. elmondott. Sárospatak, 1813. [38] Így például Szombathi János pataki professzorról
mondott halotti oratiója is bővelkedik adatokban, ld.: Majoros András: A
megélemedett tanitó érdeme egy rövid beszédben, melyet Szombathy János
sárospataki professor ur hideg tetemei felett mondott a sárospataki ref.
templomban okt. 12. 1823. Sáros-Patak, 1824. [39] Majoros, 1825. 53. p. [40] Kazinczy
Ferenc: Pályám emlékezete. Sajtó a. r.: Orbán László Debrecen, 2009. (Kazinczy Ferenc művei.)
(továbbiakban: Kazinczy, 2009.) 485.
p. [41] Majoros, 1825.
53. p. [42] Majoros, 1825.
49. p. [43] Majoros, 1825.
50. p. [44] Majoros, 1825.
52-53. p. [45] Majoros, 1825.
50. p. [46] Majoros, 1825.
51. p. [47] Majoros, 1825.
50. p. [48] Majoros, 1825.
51. p. [49] Majoros, 1825.
52. p. [50] Palóczy,
1814. [51] Majoros, 1825.
52. p. [52] Kazinczy,
2009. 41-42. p. [53] Majoros, 1825.
51. p. [54] Szemere Albert levele Kazinczy
Ferenczhez [1809. jun 14.] Levélmásolat. 4-r. lev. Lelőhely: Magyar Tudományos
Akadémia Könyvtárának Kézirattára. (továbbiakban: MTAK Kt.) M. Irod. Levelezés
4. r. 34. sz. [55] Majoros, 1825.
51-52. p. [56] Szemere Albert tervezete az 1811.
évi devalváció tárgyában. Lelőhely: MTAK Kt. MS 10.231/e [57] Szűcs
Zoltán Gábor: „Reménységtől ’s félelemtől szabad lélek”: Diszkurzív
politológiai esettanulmány Kazinczy Ferencről és a működő rendi alkotmány
korának politikai kultúrájáról. In: Irodalomtörténet,
2009. 4. sz. 428-461. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |