11. évfolyam 2.
szám |
Szigeti Jenő: Tizennyolcadik századi lelkészsorsok |
Kiszolgáltatva Ha az egyháztörténetet nem csupán eseménytörténetnek, vagy
a keresztény tanítás történetnek tartjuk, hanem belőle meg akarjuk érteni
hajdan volt eleink hitét, kegyességét, akkor különös figyelemmel kell
vizsgálnunk a lelkészsorosokat, hiszen nemcsak tanításuk, de életpéldájuk is
nagyban befolyásolta az emberek vallásosságát. A vallásnéprajz azt a célt tűzi
maga elé, hogy a mindennapokban megélt hitet vizsgálja, aminek lényeges része
az egyház hivatalosainak az életútja. A Rákóczi szabadságharc bukása
után következő „vértelen ellenreformáció”,[1] a kegyetlen templomfoglalások,[2]
az „árva gyülekezetek” problémája, a külföldi tanulmányutak korlátozása,[3] a papmarasztási harcok,[4] a küriarchia és a hierarchia
közötti feszültségek[5] nagyban befolyásolták a
protestáns papok életútját, sorsát. Ekkor jelent meg a laikus elem
intézményesen az egyházkormányzásban,[6] aminek pozitív, a vallás
korlátozott szabadságának biztosításában betöltött szerepét az egyháztörténeti
irodalom megvizsgálta, de viszonylag kevés szó esett arról, hogy ez a papság
egzisztenciális elbizonytalanodását is magával hozta. A század egyik legjelentősebb
belső egyházi problémája a papmarasztási harcok kiéleződése volt (mondhatni,
„sok volt az eszkimó és kevés volt a fóka”), ami minden bizonnyal régi probléma,
hiszen már 1566-ban Heltai Gáspár így panaszolja keserű humorral a papok sorsát:
„Ollyanok a prédikátorok, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen,
mind alája futnak az emberek és ott oltalmazzák magukat az esőtől. Ha elmúlik
az eső tehát mindenki szakaszt annak ágaiban. Ki süvegre teszi, ki
tisztességgel mondván az alfelét törli vele. Ez a világnak jutalma és füzetése.
Ezt várjad hív szolgálatodért, egyebet nem.”[7] Ez a feszültség csak fokozódott a
katolikus restauráció századában, hiszen a prédikátorok egyre kevésbé élvezték
a fejedelmek és a kegyurak támogatását. Az árva gyülekezetekből elűzték a
papokat és kevesebb lett a szolgálati hely. Így kiszolgáltatottabbak lettek a
gyülekezetek egyre jobban szekularizálódó közvéleményének, no meg a közvéleményt
irányító helyi hatalmasságoknak. A lelkészek társadalmi helyzete, presztízse
gyengült meg. Ezt a bonyolult folyamatot illusztrálhatjuk egy három generációs
lelkészcsalád sorsával. Példaként említhetjük az emlékiratait is az utókorra
hagyó Nánási Fodor János (1693.
március 10., Szerencs – ?), valamint fiának és unokájának életútját.[8] Nánási Fodor János Szerencsen,
Sárospatakon és Debrecenben tanult. Ezután iskolai rektor, községi jegyző, majd
lelkész lett, aki a bizonytalan lelkészi sors miatt kétévente váltogatta
állomáshelyeit. Hol tanított, hol pedig adminisztrált. Csak 30 esztendős
korában kapott papi állást Tiszaladányban, és a papmarasztás miatt három-négy
évente más és más gyülekezetbe került. (Csobaj, Tiszaladány, Hernádbűd, Zsujta,
Téglás, Monostorpályi.) 1742-ben négyévi szolgálat után elmozdították
Monostorpályiból. Ezután egy esztendőt élt Hajdúböszörményben állástalanul.
1743-ban Tótiban lett lelkész. Itt sem maradt sokáig, mert tanítását
eretnekségnek nyilvánítván 1747-ben elzavarták. Egy évig Vértesen lakott.
1748-ban ismét pap lett Kólyban, ahonnan 1754-ben – szintén eretnekséggel
vádolva – elküldték. Négy hónapi fogságra ítélték, és eltiltották végleg a
lelkészi szolgálattól. További sorsáról semmit nem tudunk. Fia, Nánási Fodor Pál (1723-1798) Debrecenben tanult, köztanító,
majd szenior lett, és 1753 januárjától 1754 végéig a baseli és a heidelbergi
egyetemen tanult. 1755-ben Derecskére választották, de 1763-ban már lelkészi
állás nélkül tengődött a faluban. 1764-ben Gáborjánban pap. 1778-ban az
elkergetett egyeki lakosoknak a tiszacsegei határban lévő telepén szolgált.
1780-ban Sápon, 1782-ben Tégláson lelkész, de 1785-ben elveszítette állását.
Haláláig Hajdúböszörményben állás nélkül élt.[9] Az ő munkája volt „a Hűbner”,
vagyis a Száz és négy bibliai históriák[10]
amely számos kiadást ért meg és évtizedeken keresztül a népiskolák
bibliaismereti kézikönyve volt.[11] Az unoka, Nánási Fodor Pál fia
volt Nánási Gerzson (1763-1833),
aki 10-11 debreceni kollégiumi év után 1790 és 1792 között Genfben volt
külföldi tanulmányúton. Hazatérve Nagykőrösön lett 1792-ben tanár, majd 23 évi
tanári szolgálat után 1815-ben ugyanott lett lelkész. Csokonaival, Fazekas
Mihállyal, Pálóczi Horváth Ádámmal való kapcsolata ismert. A Dunamelléki
Egyházkerület 1814-ben főjegyzővé választotta. Az ő pályáján csak az okozott
törést, hogy a magyar jakobinus mozgalomban való részvételéért 1795-ben bíróság
elé állították, s bár felmentették, de az egyház egy ideig nem engedte
tanítani.[12] Viszonylag kevés önéletrajzi írás
maradt ebből a korból. Szőnyi Virág
Mihály (1703-1790) püspök életrajza,[13] Szilágyi
András naplója,[14]
vagy Tessedik Sámuel (1742-1820)[15] élete más-más küzdelmes modellt
mutat, hiszen akkor is voltak szerencsésebb és kevésbé szerencsés karriertípusok,
no meg az idő is változott. A lelkészek áldatlan helyzetét ismertetve
Zsilinszky Mihály egyháztörténeti monográfiája így jellemezte a kialakult
helyzetet: „Némelykor annyira felingerelődött
gyülekezetök, hogy a szeniorátus vagy a szuperintendens kérésére sem
csillapodtak le; negyed- vagy félévnyi haladékba is nagy nehezen egyeztek bele
s a prédikátor kazlait is felgyújtotta egyik-másik haragos híve. Akárhányszor
megesett, hogy a legérdemesebb papok szenvedtek a legtöbbet; azok, akik
hivatásukat nem pusztán kenyérnek nézték, hanem teljes erejükből, a szeretet s
a fenyíték eszközeivel is munkálkodtak a nép erkölcseinek javításán. […]
Egyikre panaszkodtak, hogy gyenge a hangja s prédikációját csak a szószék körül
ülő tanácsbeliek értik meg, a másikon más hibát vettek észre. Egész szabadon, a
legcsekélyebb tartózkodás nélkül bírálták papjaikat, tehetségüket, munkájukat,
magánéletüket.”[16] Szőnyi Benjámin, a jeles hódmezővásárhelyi prédikátor,
akinek énekeskönyve, áhítatos könyvei a későbbi évtizedeknek is lelki tápláléka
volt, és marasztása körül országos hírű botrányok támadtak, így sóhajtott fel:
„Olyan vagyok, mint az őlyv körmei közül egy ízben kimentett galamb.”[17] A Türelmi rendelet
lelkésznemzedéke egy napló tükrében: felkészülés A papi sorsokban a cezúrát II. József Türelmi rendelete
hozta.[18] Ez természetesen nem vetett véget
a küriarchia és a hierarchia között kialakult feszültségnek, de az „árva
gyülekezetek” újjászerveződésével új lehetőséget kaptak a papok megnövekedett
társadalmi presztízsük megerősítésére. Ennek a változásnak hűséges tükre Keresztesi József (1748-1812) naplója,
mely még a 19. században két kiadásban is megjelent[19] és életrajzírója, Gulyás József
szerint: „krónikájából elénk tárva a XVIII. századi Magyarország állami,
egyházi, iskolai s megyei élete, elénk az írónk szimpatikus jelleme is”.[20]Az ő naplójának gazdag kincsesbányájából
– mely II. József és I. Lipót korának közviszonyairól és a reformátusok
hitéletéről nyújt színes képet – próbáltam néhány, a papi sorsra vonatkozó
érdekességet gyűjtögetni, mely fényt vet a 18. századvégi lelkészek életkörülményeire. A napló folklór anyagokban is
gazdag forrásanyagát már Gulyás József (1855-1954) is használta, amikor
Keresztesi zöld tógáról szóló latin versét ismertette.[21]
Takács Béla pedig Keresztesi koronáról írt naplójegyzetét mutatta be a Theológiai Szemlében.[22]
Tóth Béla magyar anekdotakincsébe is belekerült Keresztesi néhány adomája.[23]
Nem szólok itt Keresztesi énekeskönyvvel kapcsolatos munkáiról, csak jelezni
szeretném, hogy az 1806-os énekeskönyv létrejöttében jelentős szerepe volt.
Ebben 37 éneke jelent meg, de naplójának tanúsága szerint ennél többet küldött
be a szerkesztőségnek.[24]
Ugyancsak külön tanulmányt érdemelne történetírói, nyelvtudományi munkássága.
Könyvet írt a magyar nyelv eredetéről, ami halála után megjelent,[25]
és hasznos adatokat szolgáltatott Tóth Ferenc püspök-életrajzaihoz is.[26]
Ugyancsak segített Szerencsi Nagy Istvánnak Bod Péter Magyar Athenasának megjelentetésében.[27] 1748. december 29-én Veszprémben
született reformátusként, egy „árva gyülekezetben” Padányi Bíró Márton[28]
püspöksége idején, aki a két évvel később megjelent Enchiridionjában az uralkodót a heretikusok kiirtására szólította
fel, és emlékeztetett az 1525. évi országgyűlés hírhedett IV. törvénycikkére,
mely elrendelte „a lutheránusok megégetését”. Ezt az iratot Mária Terézia csak
a protestáns nagyhatalmak erélyes diplomáciai lépései után koboztatta el.[29]
Keresztesi Józsefet egy Aranyosi László nevű piarista keresztelte meg „nem lévén
szabad a reformátusoknak kivinni gyermekeiket akkor”. (1)[30]
Iskolába ott járt, ahol lehetett. Apja tanította meg írni, olvasni, majd
Nemesvámosra és Felsőörsre járt, ahol „asztalt is kapott” egy-egy református családnál.
12 éves korában Mezőkeresztesre került nagynénjéhez, ahol tanulmányait
folytatta, majd Miskolcon tanult, és 1767-ben „subscribáltatott” (vagyis
végbizonyítványt nyert) Sárospatakon. Ezután rögtön visszatért Miskolcra a
declinisták felügyelőjének. Naplójából kitűnik, hogy gyenge
egészségű ember volt, 1765-ben „halálos petécsbe” (valamilyen ragályos,
fekélyekkel járó betegségbe[31])
esett. A naplójában több betegségéről, gyengeségéről is megemlékezik. Mégis
bátor férfi lehetett, mert 19 éves korában az ifjú preceptor Hejőcsabán,
bizonyos Kósdi György udvarán (akinek a fiát tanította) 1767. október 30-án
megvert „egy vasas németet”, aki agyon akarta lőni. Naplója szerint karddal
kergette és kardját is elvette, (2) ami nem kis hőstett lehetett. 1769. február 18-án Debrecenbe
költözött, ahol a „két esztendőre forduló öreg diákok közé” bevették, itt sok
nyomorúság között élt. Tanúja volt viszont a későbbi uralkodó látogatásának
1770. május 18-án, amikor „a felséges II. József császár, Albert herceggel és
Lasci generálissal Debreczenbe jővén, volt szállva a ’Fehér Ló’-ban; a nagy
templomot és a collegiumot megnézte; a bibliothecában sokáig volt”. (30) Ekkor
történhetett az a beszélgetése II. Józsefnek Weszprémi Istvánnal, aminek
kéziratos feljegyzése ránk maradt.[32] 1773 kora őszén Erdélybe küldte a
kollégium szüretre, amikor Kolozsvárra is ellátogatott. „Magyarország és Erdély
határában szokás, hogy az idegenek a magok neveiket a Meszesen nagy fák
oldalába vágják” – írja naplójában. Ő is így tett,és egy latin epigrammát
vésett a fa kérgébe.[33] Keresztesinek a kollégiummal
kapcsolatos legnevezetesebb emléke a kollégiumi diáköltözettel kapcsolatos
latin verse volt, melyet több kéziratos forrásból ismerünk.[34]
Ezt minden bizonnyal Kazinczy Ferenc is ismerte.[35]
1774-ben – felsőbb kívánságra – a kollégiumi diákok egyenruháját meg kellett
változtatni, mivel a viselet illetlennek és az időhöz alkalmatlannak
ítéltetett.[36]
Keresztesi a jeles eseményt így örökítette meg naplójában 1774. május 6-án: „Kezdették munkálódni a
consistoriumban a zöld tóga és a sinkó (kunsüveg) eltörlését, melyknek
bucsuzását distichonokban adtam elő: – Palástot engedett a consistorium a toga
helyett, melyben májustól fogva decemberig jártunk is; de ez is megtiltatván
köpönyegben; ez rútnak itéltetvén, a. 1775. a zöld toga helyett fekete engedtetett,
oly különbséggel, hogy az elein sas ne legyen zsinorból; a sinkó helyett kalap
állott fel és nyakra valót is engedtek viselni; de a csizma patkóra hagyatott.
Ó sancta simplicitas!” (4). Keresztesi ekkor „poesis praeceptor” és szenior volt.
Ennek az epizódnak volt egy kis politikai háttere is. A zöld tóga sárga díszítéssel
a Rákócziak színeit képviselte. A kollégiumi diákok régi és új viseletét
Csokonai József – a költő édesapja – akvarelleken örökítette meg, amelyeket a
Déry Múzeum őriz. Keresztesi verse pedig egy dialógus, melyben a tóga és a
kunsüveg panaszkodnak egymásnak, hogy idejük 150 év múltán lejárt. A verses
párbeszéd így kezdődik: „Ó, én Debrecen múzsájának emlékezetes jele, melyet
latinul zöld tógának hívott a sokaság, miért születtem?”[37]
S ha már a textíliáknál tartunk, érdekességként megemlíti a napló, hogy
„időmben [1776-ban, amíg ő a poétai osztály felügyelője volt] csináltatott
Tisza István a classisnak egy szép világos kék zászlót”. (4) A napló megemlíti
még ugyanebből az évből az április 17-i debreceni tűzvészt is: „A Darabos utzán
tűz támadt a collegium is égett, kicsinybe, hogy meg nem égett.”(4) Keresztesi Józsefet 1777. január
6-án a hajdúböszörményi rektornak nevezték ki, amit sikeresen két esztendeig
ellátott. Tanúja volt a hajdúföldek szétosztása miatt kitört lázongásnak,
amelyet „bottal csillapítottak”. A villongás oka az volt, hogy Csanádi Sámuel
hajdúkapitány „a földet telkek szerint felosztotta; sokan föld nélkül maradtak,
mely miatt idővel sok zenebona támadt a városokon, kivált Nánáson”. (5)
Keresztesi, úgy tűnik, igyekezett semleges maradni a helyi politikai
csatározásban. Egy jól használt
peregrinációs év A harmadik évre is tartóztatták, de ekkor elhatározta,
hogy külföldre indul. Előtte lelkészi szolgálatra jelentkezett, amit a
szuperintendencia 1779. április 16-án jegyzett be. 1779. június 2-án indult
útnak Böszörményből 150 arannyal a zsebében, ami 235 aranyra duzzadt a segíteni
kész barátok jóindulatából.[38]
Két útitársával, Medgyesi Pállal és Tóth Pállal július 3-án hagyta el az ország
területét. Ekkor már harmincegy esztendős volt. Tudatosan gyűjtötte a tudni és
látnivalókat. Pozsonyon, Bécsen keresztül Svájcba ment, majd Németországon és
Belgiumon keresztül érkezett Hollandiába. Jegyzeteit a nyomtatásban kiadott napló
csak hézagosan közli, de Gulyás közzétette a teljes Itinerariumot,[39]
ami külön vizsgálatot igényel. Gazdag néprajzi vonatkozású feljegyzéseinek
vizsgálata is egy másik elemzés tárgya. Keresztesi a látott, hallott
dolgokat szorgalmasan jegyzetelgetve, folytonosan tanult. Ügyelt arra, hogy a
magyar diákok veszekedését elkerülje. Szeptember 14-én a franekerai egyetemre
iratkozott be, de mint létszám feletti hajóra szállt és a viharos tengeren,
amikor utastársaitól „csak a nagy öklöndözés hallatott”, (10) Amsterdamon
keresztül Utrechtbe érkezett. Itt töltötte 1780. június 2-ig a további
tanulmányi idejét: „Itt mindég sok magyar atyafiak
vagynak, sokan lévén veszekednek, irigykednek, egymás alá áskálódnak, szegények
vagy fösvények lévén, sok illetlenségre vetemednek, ily szép jelét adván papi
vocatiojuknak (elhivatásuknak). Itt nem a legjobb becsületek vagyon a magyaroknak.”
(11) A jámbor hollandok ezt úgy próbálták mérsékelni, hogy
minden hallgatónak ajándékoztak egy Bibliát, hogy olvassák, de ennek nem volt
sok foganatja. Útja során megismerkedett Henricus
Hattamer Bauholzthorral, aki „deákul igen cifrán beszélő ember” volt. Ő volt a
magyarok patrónusa. Naplójában minden magyarról írt emlékeztetőt, a sorból
Keresztesi sem maradt ki. A következő verset írta: „Patriae fumus luculentior igne alieno est. Jobb a hazánk füsti más ország tüzénél, A leánya is szebb Anglia szűzénél, Kevesebb a húsa más cziberéjénél, (a német ízénél) Így sóhajt egy magyar a Rehnus vizénél” (9) Emléket állít a magyar diákok vasárnapi utrechti
könyörgésének, amit vasárnap reggel énekléssel kezdtek és fejeztek be. Lejegyzi
az itt elmondott bűnbánó imát is. (12-15) A napló megőrzött egy franciából
fordított, a 102. zsoltár dallamára írt 10 versszakos verset, a bűnein kesergő
ember énekét, ami a 102. zsoltár parafrázisa, meg több latin köszöntőverset.
Feljegyzi tanulótársainak névsorát, és természetesen azokat a látnivalókat és
tudnivalókat, amikben útja során gyönyörködött. Megörökítette a latin alkalmi
verseket, amelyekkel találkozott, latin
feliratokat is gyűjtött, de volt szeme a köznapi nevezetességek megfigyelésére
és rögzítésére is. Egy tanév elteltével, 1780. június
2-án Bécsen keresztül indul haza. Ide augusztus 28-án érkezik meg, és hamarosan
megismerkedik „egy fő anglus úrral,” kinek latinos neve Sidneius Swinneius, aki
szintén átutazóban járt a császárvárosban. Konstantinápolyból jött, ahol hat
évet töltött, és hazafelé menet a „páduáni gróf” házban lakott. Klasszikus
műveltségű ember volt, aki a görög és római szerzőket könyv nélkül idézte. 58
esztendős volt találkozásukkor. 21 éves korában teológiai doktorátust szerzett. „Vele megismerkedvén, megkívánta,
hogy minden harmad nap vele legyek früstökömön; magával hintón hordott, az
anglus követhez elvitt etc. A többek közt a magyar reformata ekklézsiákról
szorgalmatosan tudakozódott […] Egy páros körmöczi arannyal megajándékozván,
versekkel köszöntem meg neki. Kívánt tőlem más verseket is, ő is epigrammával
kedveskedett.” Gazdagon megajándékozta a poétai lelkű jó barát Keresztesi
Józsefet. A segítségével ismerte meg a bécsi könyvtár ritkaságait. Szeptember
14-én utazott tovább. „Elmenvén Bécsből megcsókolgatott és megáldván
elbúcsúzott.” (20-21) Keresztesi József, megfizetvén hét
mázsa könyveiért a harmincadot 1780. október 26-án indult haza a „császár
hajóján”. Itt sem marad el a színes legendás útleírás: „Petronella és Haimburg
között néztem azt a szép kerek hegyecskét, melyet Mátyás király katonái maguk
mulattából hordottak a süvegekkel. Mások pedig úgy tartják, hogy az Attila
vitézei közül minden egy sisak földet vívén ide, abból lett ezen hegy.” (21) Pozsonyban
ismét megvámolták a könyveit, amit Pestre küldött, ő pedig 1780. november 1-én
szülővárosába, Veszprémbe érkezett, itt töltötte szüleivel a telet. 1780.
november 29-én meghalt Mária Terézia, „a gyászban az egy lévén vigasztalás,
hogy felséges II. József császár, mint egy Silvius ült a Lavinia királyi
székében”. (22) A Türelmi rendelet –
lehetőség: hogyan éltek vele? 1781. február 1-jén tér vissza Debrecenbe. Fráter Pál
fogadja házába. „Ezen keresztyén úrnak szárnya alatt mind bő asztalt, mind menedékhelyet
találtam.” (23) Többfelé hívják szolgálni, házitanítóskodni. Ezen a nyáron –
utoljára – hazamegy szüleit meglátogatni, „ugyan ekkor Pesten a felséges
császárt s annak táborozását szemléltem”. (23) Visszatérve Debrecenbe hallja
meg a Türelmi rendelet jó hírét. Így ír erről naplójában: „A felséges II József császár és
magyarországi király megszánván a maga protestáns híveit minden birodalmaiban,
azokat d. 19. oct, a vallás szabadsága végett kiadott 16 punctumokból álló
normális resolutioval, mely a keresztyén toleranciát foglalja magában, méltóztatott
kegyelmesen megvigasztalni, de ennek tökéletességre való menetele, mely sok
akadályokkal volt összeszőve ezen hazában, a következő idők bizonyítják. Jerem
VIII. v. 20.[40]
Ezen resolutio Debreczenben érkezvén d. 26. decembr. publicáltatott, melynél
nem ért Debreczen örvendetesebb István napját.” (24) Illő módon 1782. január 15-én, a Nagytemplomban hálaadó
istentiszteleten köszönték meg a királyi kegyet. „A nagy templomban mind a
városról, mind a külföldről begyült roppant sokaság lőtt prédikálott tiszt.
professor P. Szathmári István uram ex Péld. X, 9. Ezen idő a magyarországi régi
elnyomatásban levő ekklézsiáknak valóságos arany ideje vala, midőn nem fegyver
szerezte vissza mit másszor, hanem a törvényes igazság, a királyi kegyelem
önként adta meg az isteni tiszteletre való szabadságot. Melyekért áldassék az
Isten; éljen a király!”(39) Természetesen ez a rendelet nem
oldotta meg egy varázsütésre az egyház minden problémáját. A meglévő
feszültséget jól példázza Domokos Lajos (1728-1803) és Sinai Miklós (1730-1808)
küzdelme.[41]
Ennek egyik előjátéka volt Bélley Péter esete 1782-ben. Erről Keresztesi József
is beszámol: „Béllyei Péter urat, 19
esztendőktől fogva való kedves papját, a ven. debreczeni tractusnak notáriusát,
a debreczeni ekklézsia előljáróinak több része pro 1782. nem marasztalta, a
mint volt híre a tek. főbíró Domokos Lajos Úr és ő kegyelme között lévő magányos
bosszúság adván erre okot, s’ ez nyomván le a fontot.” (28) Bélley Péter helyett Lévai Bálintot választották
Szabadszállásról, de Bélley nem volt hajlandó átadni állását: „ Az ekklézsa
meghasonlott, ki is ellene volt, mint az elöljárók több része, ki mellette mint
a czéhek és a község, sőt még a pápista senator urak is.” (28) Bélley nem hagyta
magát „ sok pártfogói és pénze is elég lévén” először a tractushoz (egyházmegyéhez),
majd a szuperintendenciához fordult, itt először nyerésre állt az ügye, de
„kemény magaviselése” miatt az a döntés született, hogy „a debreczeni ekklézsia
ő kegyelmét papjának tovább ne ismerje, ne fizesse, egyszersmind minden
stolaréktól, u.m. halotti papolástól, copulálástól, publicátioktól stb.
eltiltatott”. (28-29) Bélley ebben
nem egyezett bele, a királyhoz fellebbezett egy Bujanovics nevű ágens által,
„mely dologgal még azok szívét is, kik eddig pártját fogták elidegenítette”.
Ennek ellenére tovább folytatta papi szolgálatát a városban, amiből újabb perek
kerekedtek, amelyek 1784-ig elhúzódtak. „Egy szóval oly zűrzavar volt ez, hogy
pap dolgában, a reformátusok közt ez hazában több ilyen nem történt.” (29) Ezek
a belső egyházi küzdelmek gyengítették azt a lehetőséget, amit az egyház
kapott. A nagyváradi „árva gyülekezet”
újraindulása egy lelkészsors tükrében (1782-1787) A Türelmi rendelettel megnyílt a lehetőség az elárvult
gyülekezetek újjáépítésére. Keresztesit pontosan pályája elején éri ez az
örvendetes fordulat. A rendelet kihirdetését a protestáns egyházak ellenségei
igyekeztek szabotálni. Keresztesi még 1783-ban is azt panaszolja, hogy „még
kevés helyen publicáltatott”. (24) A Türelmi rendelet utáni újjáépítési
munkának lesz szorgos munkása Keresztesi József. „A váradi reformáta árva
ekklézsia régi gyászából való kikelésre reménységet vévén, s azt gondolván,
hogy az Istennek órája együt jár az emberek órájával, hogy a vigasztalás olyan
hamar siet, mint azt a szomorú szív kívánná, hogy jövendőbeli papot hívjon,
abban a Bihar vármegyei református urakkal megegyezett”. 1782. március 12-i
megállapodásuk szerint Keresztesi Józsefet hívták meg a nagy múltú ekklézsia[42]
újraélesztésének nemes feladatával. Bár több helyre is hívják Keresztesit, ő hű
marad ehhez a megállapodáshoz, melynek szövegét a napló is közli. (24-25) A Türelmi rendelet kihirdetése,
érvényesítése körüli feszültségekről is hűségesen tudósít a napló, aminek az
lett a következménye, hogy a nagyváradi gyülekezet szervezése is egyre több
nehézségbe ütközött. Keresztesi 1782. október 11-én megházasodott, 1783.
augusztus 12-én Debrecenben pappá szenteltetett. Ideiglenesen 1783-tól Vértesen
lelkészi szolgálatot vállalt, de a nagyváradiaknak tett ígéretét nem vonta
vissza. A nagyváradi templom építése egyre késett, mivel a Türelmi rendelet
ellenzői szerint „a sok templomok építése által az adózó nép meggyengül”. II.
József 1783. január 28-án olyan parancsot adott ki, „hogy amely árva
ekklézsiához egy órányira van templom, ott nem szükséges építeni, mely ereje
szerint a szegény protestánsoknak örömöket kezdették sok helyen letaposni”.
(34) Így a nagyváradi templom építésének terve is meghiúsulni látszott. A rendeletet
viszont visszavonta a király, ezért szeptember 7-én Nagy Sámuel (1730-1802)[43]
bécsi ágens által új engedélyeztetési kérelmet nyújtottak be, aminek eredménye
is lett. (Szövege: 39-42.) A püspökség természetesen mindent
elkövetett, hogy a református gyülekezet ne jöhessen létre. Az 1783. december
30-i megyegyűlésen, ahol kihirdették a király engedélyét, Béra Mihály azt
vitatta, hogy nincsenek meg az elmúlt esztendőben aláíró kérelmezők, de a
gyülekezet lelkes tagjai az elmúlt esztendei aláírásoknál többet gyűjtöttek
össze, így semmilyen akadálya nem volt annak, hogy 1784. január l-jén – 123 év
és négy hónap árvaság múltán – megtörténjen az első református istentisztelet a
17. századi puritán ősök fellegvárában. Erről így számol be a napló: „Felette igen sok népnek, uraknak
és minden valláson lévőknek, összegyűlt roppant serege előtt, az isteni
tisztelet Váradon is elkezdődött., tizedfél órakor délelőtt. tek. Tisza urak
udvarán, az hol azelőtt nap estve felé egy nagy görög sátor vonatott, melynek
vonásában a görögök magok igen serényen munkálódtak: ezen sátor alatt tehát az
isteni tisztelet elkezdődött.” (43-44) Az istentiszteleten a karácsonyról ide sereglett debreceni
diákok és Biharpüspökiből érkező református diákok énekeltek. Keresztes József
a 2Kor 5,17 alapján prédikált, amit „emlékezetnek okáért ki is nyomtattatott”.[44]
Az ünnepi sátor-istentisztelet „nagy örömmel és sírással elvégződött, délután
fél órára [= fél egyre]”. (44) A délutáni istentisztelet kevésbé
volt ünnepélyes „az időnk igen hideg és rövid volta miatt”. Nem volt prédikáció
és úrvacsorát sem osztottak. Keresztesi egy új esztendei könyörgést mondott és
a kántor énekelt néhány zsoltárverset. A napot viszont a kor szokásai szerint
lakomával meg is ünnepelték. „Öreg Péchy Imre és főszolgabíró
Mensáros Dániel urak vendégséget adtak, melyben sok úri rendek jelen voltak.
Ezt, bár nem igen jól esett, nagy muzsika és táncz követte, majd egész éjjel,
jelenlévén többnyire minden váradi pápista főrendek, haditisztek etc.”(44-45) A sátrat másnapra elbontották, de
úgy döntöttek, hogy napi istentiszteletet tartanak reggel 9, és délután 3
órakor Szilágyi István özvegyének, Benedek Katalinnak a telkén, amit a gyülekezet
egy esztendőre bérbe vett. Itt építettek deszkasátrat, ahol az istentiszteletet
kívánták tartani. Január 2-án elkezdték az előkészített sátorhoz a gerendákat
és deszkákat szállítani. „Egy 10 öl hosszúságú és 6 öl szélességű deszka
sátornak építéséhez fogtak a reformátusok, nagy örömmel és serénységgel fúrtak,
faragtak, dolgoztak.” (45) De a munka nem volt zavartalan. Délután a püspök és
a szolgabíró megakadályozta a munkát, „a
munkásoknak elrettentésére a neveiket felíratta, de azért a munkát félbe nem
hagyták”. (45) Estére megjelentek a becsüsök és a házat, kertet, pincét, udvart
felbecsülték és Szilágyi Istvánnénak estére – egy méltatlanul alacsony árért –
vételi ajánlatot tettek. A reformátusokat pedig azzal marasztalták el, hogy a
püspöknek, mint földesúrnak a tudta nélkül vették bérbe a házat és a telket.
Közölték azt is, hogy erre az ingatlanra „a püspöknek szüksége van, hogy ott
méhes kertet állítson fel és egyéb kikeresett okokkal kívánták a vallás iránt
való gyűlölséget palástolni”. (46) Ennek ellenére Keresztesi január 4-én az
udvaron megtartotta prédikációját Lk. 1,68 alapján,[45]
majd utána Mensáros Dániel és Sípos Sándor református szolgabírókkal, valamint
a váradi gyülekezet két jeles tagjával, Bereczki Istvánnal és Baranyai Pállal elmentek
a püspökhöz, aki nem tagadta, hogy az ő parancsára történt a ház lefoglalása.
Küldetésük eredménytelen volt. Ennek ellenére Keresztesi József
búcsút vévén ideiglenes szolgálati helyétől, Vértestől, január 6-án „ezer
nyomorúságokra” (46) Váradra, a vitatott házba költözött. Előző nap „a ház kulcsát a püspök elvitette,
de a ház, mivel sokan voltak benne, nyitva maradt; a pinczét lepecsételte,
éjjel és nappal két hajdú strázsált a házban, kik is minden szóra figyelmeztek
és minden szóról tartoztak hírt adni. Az udvaron pedig, a más háznál, mely iskolának
volt rendelve, bort kezdett a püspök méretni, egy kreuczeren iczéjét, holott
egyebütt 3 koron költ a bornak iczéje; oda borivókat, lármázókat szereztek és
gyűjtögettek, s mind kinn, mind benn minden illetlenséget elkövettek.” A házra ekkor Horváth György debreceni diák, az ideiglenes
kántor, az alapítandó iskola kiszemelt tanítója vigyázott, akit „erővel a házból ki akarták hajítani
sok ízben; de ő nem ment”. (47) A ház örökösét, ifj. Szolági Pétert is kétszer,
a karjánál fogva kivezették az egyházból. Ennek ellenére a deszka-sátor
építését nem hagyták abba a munkások, sőt a nagyobb résszel el is készültek,
mire január 6-án este 8 órára Keresztesi József és családja Nagyváradra érkezett.
A zűrzavarról már a Bihari-hágónál tudomást szereztek, ezért ingóságaik nagy
részét Új-Váradra, a Körösön túlra küldték. Első váradi éjszakájukról így
tudósít Keresztesi: „Feleségemmel, szolgálómmal és két
szekéren lévő házi eszközökkel, a peres és zenebonával teljes házba
beszállottam a kis ajtón, mivel, a nagykapu lakatra volt verve, és a püspök
hajdúinak őrzése alatt keserves sóhajok közt ott háltam.” (47) Másnap, január 7-én a püspök ispánja, Csór János
többedmagával felszólította Keresztesit, hogy önként menjen ki a házból, mert
különben erőszakkal kipakolják minden holmijával együtt az utcára. Keresztesi
arra hivatkozott, hogy ez ügyben már a királyhoz fellebbezett, türelmet kért.
Válaszul elkezdődött a kilakoltatás. „A sátorhoz való fákat, székeket,
deszkákat kezdették az utczára kihordani az oda csődült sok pápisták nagy
örömmel és futkározással s lármázó nevetéssel. Sőt, még az ott állá és
sóhajtozó reformátusok közül is némelyeket zen munkára kényszerítettek. Azután
a fenn álló sátornak fáit, deszkáit, léczeit törték, vágták, szaggatták, hajigálták;
maga Csór ezt mondván, hogyha a püspök hibáz, elég fája van, megtudja a romlást
fizetni.” (49-50) A sátor rombolásával kapcsolatban az is kiderült, hogy
január 6-án „20 fr. büntetés terhe alatt
parancsoltatta a püspök az olaszi pápistáknak, hogy másnap a sátorvágásra
felgyűljenek”. (60) „Mi pedig reformátusok, ezen
romlás és lárma alatt mint a fészekből kivert madarak az ég alatt, a ház előtt
összeállottunk, s sírva könyörögtünk s hosszan énekeltünk először Zsolt 25.,
könyörgés után pedig Zsolt 42: 5.6.7. és 38: 15 végig. Ezután ismét a házba
visszamentünk, hol maga volt a feleségem, s könyörgés alatt 3-szor akarták
kihajítani: de ő azon esedezett, hogy hadd végezze el odabé az imádságot; úgy
mégis nem bántották.” (50) A fából épült sátor rombolásakor egy baleset is történt. „Egy pintér, a ki legserényebb
volt a munkában, a sátor tetejéről a nyakára leesett, kit mint holtat négyen
felfogták és a kocsmaházba bévitték, hol
érvégés és egyéb szerek által midőn észre jött, így szóla: ’Jaj be átkozott
valék, hogy ezen gonoszsághoz hozzáfogtam.’ Ennek leesését a többek közt egy
nyelves reformáta asszony látván, így szóla (a mint nekem Csór panaszolta):
’Hála Istennek! Bár mind kitörne a nyakatok; most vágjátok azt a fát, melynél
fogják az ördögök sütkérezni a lelketeket.’ Melyért akkor mindjárt megfogatott
és 24 óráig való árestomot szenvedett.” (50) A sátor szétrombolása után Keresztesit, feleségét és az
iskolamestert, erőszakkal az utcára vezették. „Mint medvét késértek, ki örült,
ki sírt, ki bámult, maguk közül is sok pápisták a püspököt átkozták s
békességes tűrésünkön csodálkoztak, kivált a feleségem szüléshez közelgő
állapotja, még az ellenkező előtt is szívet mozgató spectaculum volt.” (51) Amikor már az utcán álltak, akkor érkezett meg Mihályi
Sándor, református vallású prókátor, akinek kérdésére Csóri azt válaszolta,
hogy mindezt azért teszik, mert a reformátusok korcsmába akartak istentiszteletet
tartani. Mihályi erre így válaszolt. „Nem az illetlen, hogy mi korcsmán
tartunk isteni tiszteletet; hanem az, hogy az urak a mi isteni tiszteletünk
helyére korcsmát állítottak.” (51) A történetek ellenére Keresztesi
József nem futamodott meg. „Ezek után a Mensáros úr közel
levő szállására vontam el magamat ez nap; hova kihányt jóságomat is hordottam
az utczáról. Azután 8 nap sehol sem lehettem biztos helyen; még csak a rajtam
lévő ruhámat sem változtathattam, a jószágom széjjel 9 helyen is lévén.
Prédikácziót, hol a hó hátán hol istállóban is kénytelenítettem tanulni, semmi
csendes helyem nem lévén. De mégis, ezen hányódásokban tetemes kárt nem
vallottunk.” (51-52) A sátor szétrombolásakor
keletkezett kárt megbecsültette a mesteremberekkel, a megmaradt deszkát Péchy
Imre úrhoz hordták, és fellebbezést írtak a történtekről a királynak. Aznap
éjjel Péchy Imre háza kapujára „valamim mocskos, minden elme nélkül való írást
szegeztek, mely az elolvasásra is méltatlan”, de szerencsénkre a versíró
Keresztesi a csúfoló vers utolsó versszakát feljegyezte naplójába: „Calvinus Jankónak eldűlvén sátora Nincs már hol ugasson a
predikurtája Borozván dúdoljon a pátriarchája[46] Így deformátusok szép a
tolerantia” (52) Az istentiszteletek nem
szüneteltek. Január 8-án ismét a Tisza urak udvarára „költözött” a gyülekezet, „a hol kezdettünk, vissza mentünk
az Istent tisztelni; hol most az ebédlő házban, hol most az udvaron s
tornáczban nyomorogtunk; de azért az exerciumot soha ezután félbe nem
szakasztottuk.” (52) Hosszabb utánajárással, felsőbb
engedéllyel sikerült lelkészi lakásnak egy házat is bérbe venni, ahová január
14-én a Keresztesi család be is költözött. „Ez időtől fogva külső
háborgatásoktól ugyan üresen, de az ekklézsiában lévő ezer bajokkal lehet
lakni, mert idővel el nem lehet hinni, mely nagyon begyepesedett 123 esztendőktől
fogva ezen ekklézsia; ennek minden tagjai, a pápista czeremoniákhoz szoktanak s
tartatni is azokkal kívánnak; a ref. eklézsia rendtartási idegeneknek
tetszettek; hogy a plébánusnak stolát adjanak, azt a király akarta, hogy pedig
a maguk papjoknak is fizessenek, azt a vallás szeretete és a lelkiismeret
diktálhatta; de a városi kevélység, a nagy tudatlanság és sokakban a szívnek
megveszése, semmi rendet felvenni nem akart, minden első s vezér kívánt lenni
Bir. 21:25.[47]
a mellyek miatt nekem ezer bajaim és sok keseres óráim s nyögésim voltanak.
’Úgy hogy az én életemet, elfelejtém kenyeremet.’[48]
Igen ritka volt az, a ki megtudta volna gondolni és illőképen becsülni azt a
jót, melyet Isten közöttünk ezen ekklézsiával akkor, midőn a maga beszédének
szabados folyást engedett ebben is. Itt tetszett meg igazán micsoda terhek
tétetnek a lelki pásztornak vállaira, melyek alatt még az angyalok vállai is
reszketnének. Ezeket pedig némely pap atyafiak irigységek, kik nekem rózsából
vetett ágyamat lenni álmodozták, még nehezebbé tették. Nehem. 5: 19.”[49] Keresztesi József nem adta fel.
Január 15-én megtörténik a beiratkozás. 134 gyerek – 76 fiú és 58 leány – kezdi
el az írni, olvasni tanulás, no meg a számolás művészetének elsajátítását a
református elemi iskolában, az eddig sok megpróbáltatást átélt Horváth György
vezetésével. „Oskolának s rector háznak ideig-óráig kiárendáltuk hónapszámra
Oláh József uramnak egy szobáját és konyháját Páris pataka mellett.” (54) Február 15-én presbitériumot választott
„a nagy rendetlenségeknek, veszekedéseknek mellyek ezen ekklézsiában
mindennapiak voltanak, orvoslására és kigyógyítására”, (54) de a naplóból
kitűnik, hogy „mindezeknek igen kevés haszna és látszatja volt, sőt sokan azért
esküdtek meg, hogy hiteket megszeghessék”. (55) A gyülekezet legnagyobb problémája
az istentisztelet helyének megoldatlansága volt. „Szorongottunk keservesen a Tisza
urak házánál, kik annál nyomorúságosabbá tették nyomorúságunkat, hogy a házból,
hol vasárnap az asszonyok gyűltek össze, mártius elején, még hidegben kiküldöttek
bennünket, hogy már kívül is ellehetünk. És így csak a tornáczban és udvaron
gyűltünk össze, nagyobb részint az ég alatt, hol kivált a cselédek zörögvén,
feltett süvegekkel, lovakkal, szekerekkel stb. járkálván, az imádkozó nép
között nem kevés botránkozást okoztak. Semmi orvosság nem volt; máshová menni
nem bátorkodtunk, a felküldött instantiákból is keveset reménykedtünk.” (55) A napló a felküldött kérvényeket sorba ránk örökíti.[50]
Végül a megye vállalta a püspöki harag megszelídítését. Az iskolát is támadás
érte a hatalom részéről. (68-74) A szívós küzdelem eredményeként 1784 júliusában
sikerült megszerezniük az engedélyt az ingatlanvásárláshoz a püspöktől, mint
illetékes földesúrtól is. A birtokba vett telken először egy
deszkasátort állítottak fel, amely 13 öl hosszú, és 5 öl széles volt. 1784.
augusztus 1-jén tartottak benne először istentiszteletet, melyen Keresztes
József Zak.1,16 alapján[51]
prédikált, hálát adva azért, hogy „a Tisza urak udvaráról hét
hónapokig tartott keserves és botránkozásokkal teljes összegyűléseink után az
isteni tisztelet ezen megvett fundusra tétetett. Ezen ifjú urak az ekklézsiára
mindazonáltal felette megnehezteltek, és hogy soha semmi segítséggel nem
lésznek, declarálták, azért 1. hogy ők is, ezen kertet meg akarták venni s tőle
elestenek; 2. hogy az édesanyjuktól adott 1000 rhft. az ekklézsai kezéből
vissza nem vehették.” (74) Keresztesinek azon is szégyenkeznie kellett, hogy a
gyülekezet vezetői, senki tanácsát ki nem kérve, meglehetősen illetlenül
mondtak köszönetet a püspöknek a telekvásárlási engedélyért. „Ezután mit csináljanak, hol
építsenek, mennyit, mit először? Szüntelen azon veszekedtek, így a boldogtalan
egyenetlenség, s ész nélkül való végezések közt a kertnek éretlen gyümölcseit s
minden veteményeit elprédálták. Itt fog tehát akkor a mikor fundáltatni a
váradi ref. oratorium és parochiális házak. De bizony soha le nem lehet írni,
micsoda kegyesség nélkül való zűrzavarban volt ezen ekklézsia, melyben én
kénytelen valék nyomorogni.” (74) Keresztúri szorgalmasan prédikált,
mint ahogyan ez hivatásához is illett. A váradi püspökségtől elszenvedett
sérelmek nem antikatolikussá, hanem toleránssá tették. Nem duzzogott, hanem cselekedett,
épített. Lassan a város polgárai közé is beilleszkedett. „A mi a nagy-Váradon való lakást
illeti: a romano-catholicusoktól semmi bántódásom nem volt, sőt érdemem felett
megbecsültek, szerettek, ebédjeikre méltóztattak. Az egész káptalannal együtt
nem egyszer ebédeltem. Látogatásomra eljártak professorok és mások. – Az
académiai tentamenekbe rend szerint invitáltak. Főtiszt. Ronkovits theologiae
professor úr,[52] a ki azt szokta azelőtt mondani, hogy ’orrát,
fülét elrágja a váradi református papnak’ még legjobban becsült. És így betölt
az, a mit rég állítottam és még 1782-ben megmondottam, hogy ’a nagy-váradi
református papnak nem a pápistáktól, hanem a maga hallgatóitól lesz legtöbb
baja s háborgatása.” (77) Az első, Váradon elmondott
prédikációját Miller, a katolikus cenzor nyomtatásra engedélyezte, a József
napi prédikációjának[53]
megjelenését pedig a katolikus urak, sőt a klérus egyes tagjai is
szorgalmazták, de Keresztesi a maga költségén adta ki 1050 példányban, a példányok
nagy részét elajándékozta. A könyvnek
szintén Miller volt a cenzora.[54]
A könyvecske 1Móz 45,24[55]
alapján indul. A katolikusokkal való barátság elsősorban a jozefinista szellemű
papokkal alakulhatott ki, mint ahogyan ez például a pesti evangélikus
gyülekezet megszervezésénél is megfigyelhető.[56]
Ez viszont nem jelentette azt, hogy a klérus a kibontakozódó református gyülekezet
ellenében nem tett lépéseket. Nagyvárad-Olasziban ahogyan elkezdett a
református templom épülni, 1784-ben a püspökség új plébániát is szervezni. (91) II. József radikális rendelkezései
és németesítő törekvései miatt az egyház külső helyzete is nehezedett. „A nevezetes és sokat ígérő
keresztyén tolerantia ezek és más dolgok által úgy körülnyíretett, hogy puszta
nevén kívül alig lehetett valamit látni. A stóla vétele által a plébánusok a
protestáns népet jobban, mint azelőtt nyomorgatták[57]
[…] Akadémiákra való kimenettől ifjaink ezen esztendőben eltiltattak.” (79) Az egyház felsőbb vezetése pedig el volt foglalva a belső
zsörtölődésekkel. Az 1784. március 8-i szuperintendenciális gyűlésen is az
előbb említett „Béllyei János ügye” volt a fő téma. Ezért méltán írja a 92.
zsoltár dallamára írt versében: „A szabadságnak színével Vallással nem gondolás; A külső harcz szűnésével Egymás közt nagy pártolás, Hálátlan szívűség Becsúszott, hűlt a hűség, Szél kell, látom a búzának Hab a Péter hajójának.” (81) A telek megszerzése után eljött a
templom, az iskola és parókia építésének ideje. Keresztesi a kurátorral és a
presbitérium hozzáértő tagjaival megkeresték Eder Jakabot,[58]
a kor egyik legjelesebb építőmesterét, akivel a terveket elkészítették. Úgy
tűnt, hogy minden rendben van. De „minden jónak a tudatlan ambitio lévén a
rozsdája” az egyik conciliárius „sok titulusainak előszámlálása által az
ekklézsia tudatlan előkelő embereinek szemek fényét elszedvén” egy kontárt, „a
himpellér, tudatlan, részeges Schuster János cseh kőművest” bízta meg az építkezéssel. Keresztesi naplója szerint „e tudatlan balga népet, balgatag
vélekedésekkel tele tömte, hogy senki szavát ne fogadják, mert ők az elsők,
övék az erő stb., melyből az lett, hogy senki tanácsát nem fogadták, ha a pap
vagy más okos ember javasolt jót, csak azért is megutálták, hogy okos ember
mondotta […] Így azután a sok ludak gágogása közt nem lehetet boldogulni.” (85) Az alapkövet 1784. szeptember 20-án helyezték el (86-87),
a munka Schuster János „fuser kezére bízatott”. Az esperes és a vizitátorok igyekeztek
elsimítani az egyenetlenséget, kevés haszonnal, „mert a váradi reformátusok
őket […] kinevették, és a mit megettek is, felpanaszolták.” (87) Az 1784. évi papmarasztásról
érdekes feljegyzést találunk a naplóban: „Ámbátor sok bajokat és méltatlan
bosszúkat kell szenvedni naponként a váradi tudatlan, kevély és begyepesedett
lelkiismeretű emberektől; mindazonáltal d. 26. dec. papmarasztás lévén először,
hogy másoknak balítéleteket, kik ezen zűrzavar népet nem ismerik, elkerüljem s
hivatalomnak istenesen megfeleljek, ámbár Diószegre a megholttiszt. Mándi József
úr helyébe hívattam, mindazonáltal megmaradtam Váradon ily conditio alatt: 1. Tegyenek le az eddig gyakorlott
irtóztató egyenetlenségről és papkergetésről. 2. Legyen proportio (legyen
arányos) a pap és a mester fizetése között, mert amazt 110 forinttal
meghaladja. 3. Parochiális házat építsenek,
hogy ne kelljen czigányok módja szerint oly gyakran költözni, s árenda
fizetéssel az ekklézsiát terhelni.” (90-91) A parókia építése körül vita volt a gyülekezetben.
Bizonyos „B.J.” és csoportja azzal érvelt, hogy „a parochiális házak nem Isten
dicsőségére való épületek, hanem csak a pap hasznára”. (92) Csak akkor kezdtek
engedni, amikor kiderült, hogy tetemes összeg, évi 254 forint a házbér. Ezután
csak azon folyt a civakodás, hogy hol legyen a paplak, mekkora legyen, és ki legyen
a kőműves, aki a munkát elvégzi. A civakodásnak a Körös 1785. májusi áradása
vetett véget, ami a kontár munkával épített templom és a parókia addig
felépített alapjait tönkretette. A főispán elrendelte a part kiépítését,
továbbá a templom alapjainak újjáépítését a jeles építészre, Eder Jakabra
bízta. A munka, bár kölcsönökből, szépen haladt. Tisza István és László, akik Debrecenben Keresztesi József
tanítványai voltak, mivel nem tudták az egyháztól visszaszerezni az édesanyjuk
által a református egyháznak adott ezer forint adományt, újabb bosszúra szánták
el magukat. A templom északi falától egy méterre az ablak alá istállót
építettek. Ebből újabb pereskedés, háborúság támadt, aminek az lett a vége,
hogy a Tisza testvérek nem istállót, csak kocsiszínt emeltettek. „Én
nekem ezen villongásokban legtöbb vegzáltatásom esett ezen boldogtalan,
felfuvalkodott, negédes, zabolátlan erkölcsű, vallásukat sem értő, sem nem
szerető, sőt csúfoló, semmi nagy dologra nem termett ifjaktól.” (114) 1785. szeptember l-jén Keresztesi József és családja
beköltözött az új parókiára „mely csak dirib-darabba volt készen”. (103) A
templom kőfalai is elkészültek október elejére, de a pénz elfogyott, és a
tetőszerkezethez szükséges fát sem szállították a szalontaiak. A szekularizálódó egyház intézkedéseivel szemben is
kialakult egy régi, talán a puritanizmusig visszavezethető konzervatív
ellenállás minden lazítás ellen. Például 1786-ban a sátoros ünnepeken való
terhes szolgálatokon úgy akart segíteni a szuperintendencia, hogy az ünnepen a
harmadnapi prédikálást eltörölte, azon csak énekeltek, igét olvastak és
imádkoztak a templomban. Ugyanakkor Keresztesi naplója szerint ebből „oly nagy villongás, lárma és zavarodás
lett, hogy sok helyeken a papokat is üldözőbe vették az innep nem tartásáért,
fizetéseket elfogták, haszontalan és tudatlan beszédekkel keserítették”. (131)
De olyan papok is voltak, akik maguk is helyeselték az ünnep harmadik napjának
megtartását. Egyre rosszabb lett az egyház belső hangulata. „Mindenfelé megvesztek,
a szeretetben meghűltek az irigy hallgatók, és a lelki tanítók mindenütt
panaszkodtak,” (131) A maga helyzetét egy szólásmondással jellemzi Keresztesi:
„Igazán mondják, hogy nagy út, úr, víz, vár mellett nem jó lakni. Nekem pedig
nem csak egyikben, hanem mind a négyben részem van.” (136)[59] Az önálló, a katolikustól független anyakönyvezés is
gondot, feszültséget okozott. Keresztesi szerint gróf Kolonics László
nagyváradi püspök ezen „annyira megbosszantatott, hogy fogait is csikorgatta”.
(139) A harchoz az egyház érdekeinél a személyes érdekeket jobban becsülő
világi hatalmasságoktól nem kapott támogatást. A tárgyalások során például
Bereczki István így kommentálta a püspök előtt az egyház függetlenségi harcát:
„Jó dolog volt, míg templomunk nem volt: az Isten áldja meg az urakat, minket
nem háborgattak, semmi különbség nem volt a pápisták és miközöttünk.” (145) 1787-re ugyan marasztották Keresztesit a nagyváradiak, de
mindent elkövetett, hogy megcsonkítsák a prédikátor eddigi fizetését. (151)[60] Teleki grófnak
kellett megdorgálni a lázadókat, akik az egész egyházkerületben igyekeztek
lejáratni Keresztesit. (152-153) 1787. elején ezt írja naplójába: „Magamra nézve pedig Váradon
micsoda hasznot hajtottam mindezen szíves fáradtságaimmal? Semmitsem egyebet
ezer keserűségnél és bosszúságnál. Az én hallgatóim többnyire bégyepesedett lelkiismeretű,
háládatlan, tudatlan emberek, kik közt méltán lehet óhajtani, hogy bárcsak ma
is volna olyan Lacedaemon, melyben a háládatlanságnak bírái és törvényei
valának. Vagy bárcsak ne volna igaz Esopusnak az a meséje, hogy egyszer a juhok
az őket őrző ebeket elkergették, a mit megettek, azt sajnálván. De tudja az
Isten minden szívnek titkait.” (149) Keresztesi
József nem is maradt tovább Váradon, az épülő templomot sem ő fejezte be. A
főispán javaslatára elfogadta a szalacsi református gyülekezet hívását. Március
5-én elvégezte „a szent Bibliának egész olvasását, melyet 1784, d. 14. mart.
kezdettem el”. (160) A gyülekezettől április 29-én szíve fájdalmával és a nép
sírása között búcsúzott el, „midőn kivált idegen helyekről
öszvegyült úri s más roppant sokaság vala jelen […] 3 esztendőkig és 4
hónapokig tartott kibeszélhetetlen terhű, sok keserűségű és gyermekszülésnek
fájdalmával vetekedő szolgálatomat a váradi hideg és nyughatatlan reformátusok
közt elvégeztem; és hogy az Isten adjon ezen ekklézsiának terhe viselésére
erősebb vállú, igazabb hűségű és bátrabb szívű őrállót, ennek tagjai között
egyességet, atyafiúi szeretetet, a Krisztus evangéliumához intézett szent
életet és az idegenek közt s előtt is kedvességet, az én rajtam elkövetett
kedvetlen dolgokat ne tulajdonítsa bűnükül sokaknak”. (156) Május 4-én 13 szekérrel, családjával együtt Szalacsra
költözött, ahol élete végéig, 1812. május 15-éig szolgált. Emlékét a szalacsi
templomban egy emléktábla is őrzi. Összefoglalásként a következőket
mondhatjuk. Keresztesi József kettős harcot vív. Egyrészt a katolikus
ellenállással, a törvények végrehajtását szabotálni akaró erőszakkal kell harcot
vívnia. Ebben támasza csak a helyi uraságoknak a hitet lazán kezelő csoportja,
melynek jellegzetes példája a Tisza urak magatartása. Csak ők partnerei a helyi
hatalmasságoknak. De ők az egyházban nem az istentiszteletet, a Biblia
magyarázását látják fontosnak, hanem úgy gondolják, hogy az egyház egy olyan
polgári szervezet, civil tömörülés, amin keresztül bizonyos politikai érdekeket
érvényesíteni lehet. Keresztesi József sorsában az a különös, hogy a harcokban
soha nem úgy jelenik meg a szuperintendens vagy az esperes, mint aki segít. Nem
is teheti meg, továbbá a küriarchia több emberöltős eluralkodása miatt önálló
hatalma, befolyása sincs. Épp úgy kiszolgáltatottja az uraknak, mint a
lelkipásztorok, legfeljebb elvi szabályokat, teológiai döntéseket hozhat. Kevés szó esik a fagyban, hóban, a
szabad ég alatt is összegyülekező, prédikációt hallgató népről, a hívek
sokaságáról, mely ebben a küzdelemben peremre szorul. A lelkipásztor lényegében
őértük van, ők az igazi egyház, akik a küriarchia és hierarchia harcában
marginalizálódnak. A lelkipásztornak, ha létezni akar, kapcsolatot kell
építeni, tartani az egyház létezésének feltételeit megteremtő urakkal a hívek
érdekében is. Így kerül a lelkipásztor két ütköző erő közé. Ha a bibliás,
zsoltározó hívek érdekeit nézi csupán, az egyház urainak bizalmát elveszti, és
nem lesz pap többé. Ha viszont csak az urak pártján áll, lehet, hogy felverekedi
magát egy másodosztályú úr státuszába, de a gyülekezet bizalmát veszíti el.
Ezért a következő század belső gyülekezeti problémái a papválasztási
botrányokban lepleződnek le. Ennek leegyszerűsített, nem mindig pontosan
diagnosztizálható képlete az, hogy a gyülekezet olyan hívő papot akar, aki
képes lelki kenyeret adni, érvényesen prédikálni Isten Igéjét, a helyi
gyülekezet hatalmasai meg olyant, aki beleilleszkedik az ő világukba, és féken
tartja, erkölcsre neveli az egyszerű hívek seregét. Ezt a folyamatot megfigyelhetjük a
presbitériumok szerkezetének, ügyrendjének átalakulásában, az ecclesiolák
megerősödésében, a házi istentiszteletek egyre jobban kárhoztatott virágzásában.
Ez a helyzet a 19. századi protestantizmusban kétirányú folyamatot indít el: a
belmissziót és a különböző új protestáns, szabadegyházak megjelenését.
Mindkettő a puritanizmusban kialakított gyülekezet-eszményre épít. A papi hivatás konfliktusát
Keresztesi József egyik, a 92. zsoltár nótájára írt versrészlete foglalja
össze: Mindeneknek nevetsége És gyalázatja lettünk; Hallgatóink negédsége, Bábel tornya felettünk; Nem bírván keresztedet, Uram! Kérünk tégedet: Induljon szíved szánásra, Ne juttass unatkozásra. Szent beszéded drága gyöngye Adatik a disznóknak, Botránkozásnak göröngye Szent neved, és sok póknak Oly virág, melyből szívnak Mérget s ellened vívnak, Uram! miért nem akarod, hogy megjelenjen szent karod[61]. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - A mióta az üldözés Híveid nyája közt szűnt, Nincs egyéb csak papküldözés, Lásd meg Uram! ezt a bűnt, Akiket legeltetünk, Azoktól kergettetünk, Kevés a juh; sok a gödölye Kész, hogy pásztorát megölje.” (132-133) Jegyzetek [1] Áttekintés a korról: Csúthy Zsigmond: Protestáns
egyháztörténet, 1711-1782. Debrecen, 1878.; A magyarhoni protestáns egyház
története. Szerk.: Zsilinszky Mihály.
Bp., 1907. (továbbiakban: Zsilinszky,
1907.) 331-512. p.; Ravasz
Boriska: A magyar állam és a protestantizmus Mária Terézia uralkodásának
második felében. (1760-1780). Bp., 1935.; A magyar református egyház története.
Szerk.: Bíró Sándor – Szilágyi István.
Bp., 1949. (továbbiakban: Bíró-Szilágyi,
1949.) 177-261. p.; Bucsay Mihály:
A protestantizmus története Magyarországon, 1521-1945. Bp., 1985. 143-170. p. [2] Pl. a Pest megyei Rád temploma
elkobozásának története: Földváry László:
Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. Bp., 1898. I. köt.
305-315. p. Más példák: Zsilinszky,
1907. 372-418. p. [3] A külföldre utazó diákok útlevelet
csak szigorú ellenőrzések után kaphattak. Az osztrák örökösödési háború idején
hazarendelték az összes diákot. 1750-1759-ig senki nem kapott útlevelet. A
külföldi könyveket rendszeresen elkobozták a határon, csak hosszas vizsgálatok
után kaphatták meg tulajdonosaik. A hazai teológiai művek megjelenését akadályozták.
Bíró-Szilágyi, 1949. 233-235. p. [4] A papmarasztásról: Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon.
Szerk.: Ladányi Sándor. Bp.,
1977. (3. jav. és bőv. kiadás) (továbbiakban: Zoványi,
1977.) 458. p. Jellemző eset, hogy Szikszai Györgyöt 1783-ban
menesztette a makói gyülekezet, és 1786-ig állás nélkül volt. Szabó Aladár: Szikszai György élete és
munkássága. Debrecen, 1927. (Szikszai egyébként a legtöbbet kiadott imádságos
könyvet, az „öreg Szikszait” készítette: Keresztény tanítások és imádságok.
Pozsony, 1786.) Szőnyi Benjámin papmarasztási botrányáról és a
hódmezővásárhelyi helyzetről: Zsilinszky,
1907. 423-424. p. Vö. Szeremlei
Sámuel: Szőnyi Benjámin és a hódmezővásárhelyiek. Bp., 1890. 135-200. p. [5] Az ágensek szerepéről, névsoráról:
Zoványi, 1977. 15-16. p.; Zoványi Jenő: Ágensválasztás, 1762-1763.
In: Protestáns Szemle, 1914. (továbbiakban:
Zoványi, 1914.) [6] Nyiri
Sándor: A nagybirtok vallásügyi magatartása a 18. században. Bp., 1941.
Ehhez a problémához, a Sinai Miklós körül kibontakozódó vitára ld.: Révész Imre: Sinai Miklós és kora.
Adalékok a XVIII. századvég magyar társadalomtörténetéhez. Bp., 1959.
(továbbiakban: Révész, 1959.); Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre:
Sinai Miklós és kora című munkájához. In: Századok,
1961. 1. sz. 138-149. p.; Révész
Imre: A Sinai kérdéshez. In: Századok,
1962. 1-2. sz. 199-203. p. [7] Heltai
Gáspár: Száz fabula […] Aesopusbol és egyebünnen. Kolozsvár, 1566.
Betűhű, új kiadás: Heltai Gáspár esopusi meséi. Kiadja: Imre Lajos. Bp., 1897. (Régi Magyar Könyvtár 4.) Az idézet
„Az agg lóról és az agg agárról” szóló meséből való. [8] Hoffer
Ede: – In: Magyar Protestáns
Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1877. 90-92., 154-158., 227-230., 344-347.,
390-394., 436-447., 483-491. p. [9] Zoványi,
1977. 202. p. Egy kötet autográf prédikációi, amelyek 1757 és 1785
között születtek a Ráday Gyűjtemény kézirattárában találhatók: K-1. 532. sz. [10] Pozsony, Landerer. é.n. Zoványi
lexikona szerint Báselben 1754-ben jelent meg, talán egy német kiadásról van
szó. Zoványi, 1977. [11] Johannes
Hübner (1668-1731) német pedagógus és teológus könyvei Magyarországon
elterjedtek, neve közmondásos lett. „Ez volt hát a dolgok Hübnere” = a dolgok
magyarázata. A Fodor Pál által fordított Száz
és négy bibliai históriák-ból terjedt el például a „gyengébbek kedvéért”
szólás is. Tóth Béla: Szájrul
szájra. Bp., 1901. 423. p. Jókai is használja a „hübnere van” szólást a
„furfangja van”, „valamilyen cseles megoldása van” értelemben. Jókai Mór: A barátfalvi lévita. Bp., [12] Életéhez: Ádám Gerzson – Joó Imre: A nagykőrösi ev. ref. gimnázium története.
Nagykőrös, 1896.; Juhász Béla:
Fodor Gerzson és Csokonai. In: Studia Litteraria. Debrecen, 1963. 17-48.
p.; Hoffer Endre: Fazekas Mihály
levele Fodor Gerzsonhoz. In: Magyar
Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1878. 391-393. p. (Fazekas
Debrecenből 1826. április 22-én kelt levele.); Uő: Horváth Ádám levele Fodor Gerzsonhoz, a dunamelléki
superintendentia főjegyzőjéhez Nagy-Kőrösön. In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1876. 46-49. p.; Uő: (1877): Horváth Ádám levele Fodor
Gerzsonhoz. In: Magyar Protestáns Egyházi
és Iskolai Figyelmező, 1877. 316. p. A jakobinus perben való részvételéről:
Benda Kálmán: A magyar jakobinusok
iratai. II. köt. Bp., 1952. [13] Szőnyi Virág Mihály önéletrajza.
In: Dunántúli Protestáns Lap, 1893.
492-495., 509-511., 522-524. p. [14] Czibula
Katalin: Szilágyi András protestáns prédikátor naplója. In: Lymbus, 2004. 123-186. p.; A kézirat:
Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Oct. Hung. 679. [15] Theschedik (Tessedik) Sámuel
önéletírása. Kiadja: Zsilinszky Mihály.
Pest, 1873. (2. kiadás: bev. és kiadja: Nádor
Jenő. Szarvas, 1942.) [16] Zsilinszky,
1907. 423-424. p. [17] Ld. 3. sz. jegyz. [18] Iratok a Türelmi Rendelet
történetéhez. Szerk.: Mályusz Elemér. Bp.,
1940. (A magyar protestantizmus történetének forrásai.) Itt található a legtöbb
dokumentum. [19] Mindkettőt Hoffer Endre tette közzé. Keresztesi József eredeti naplója.
Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén.
Keresztesi József Naplója. Bp., [20] Gulyás
József: Keresztesi József. In: Theologiai
Szemle, 1927. 5. sz. 356-365. p. (továbbiakban: Gulyás, 1927.) [21] Gulyás
József: Keresztúri verse a zöld tógáról. In: Debreceni Szemle, 1929. 34-39. p. (továbbiakban: Gulyás, 1929.) [22] Takács
Béla: Egy református prédikátor véleménye a magyar koronáról. A magyar
korona és a koronázási jelvények leírása 1790-ből. In: Theologiai Szemle, 1978. 3-4. sz. 114-116. p. [23] A magyar anekdotakincs. I-IV.
Gyűjtötte és magyarázza: Tóth Béla. Bp.,
1898-1903. II. köt. 65., 66., 79. sz. [24] Az énekkéziratainak sorsát
ismerteti: Gulyás, 1927. 360-361.
p. Ehhez még: [Gulyás József:]
Hol van Keresztesi József énekeskönyvének kézirata? In: Magyar protestáns
könyvtárpolitika. Sárospatak, 1929. 4. p. [25] A magyar nyelv eredetéről. Néhai
Keresztesi József kéziratából (1799) kiadta: Fel-Apáti Molnár Sándor Pozsony, 1844. Belső eredeti címe: „A bárkai
nyelvből ágazott magyar nyelv, melyenk eredetét, reguláit, ágazatait és ezek
szerént némely nemzetnek, főembereknek, familiáknak, helységeknek, hegyeknek,
pogány isteneknek, vizeknek, mértékeknek s.a t magyar eredetű és értelmű
neveiket vizsgálja és mutogatja Keresztesi József”. A kiadó írt hozzá előszót.
Ld. még: Ponori Thewrewk József:
Keresztesi József 1799-iki magyar nyelvtudományi művének felfödözése s
megismertetése. Pozsony, 1844. 64. p. A könyvet ismertette: Irodalmi Őr, 1845. 3. sz. [26] Tóth
Ferenc: A helvetiai vallástételt tartó túl a dunai […] püspökök élete
[…] Győr, 1808.; Uő: A helvetiai
vallástételt követő túl a tiszai […] püspökök élete […] Győr, 1812.
Kapcsolatukról: Gulyás, 1927.
361-362. p. [27] Gulyás,
1927. 363. p.; Harsányi István:
Bod Pétera Athenasának eddig ismeretlen toldaléka 1786-ból. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1928.
81-95. p. [28] Pehm
[Mindszenty] József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora.
Zalaegerszeg, 1934. Padányi Bíró egyetlen vizitációs alkalma alatt 46
protestáns templomot záratott be. [29] Zsilinszky,
1907. 365. p. XIV. Benedek pápa Bécsben a vakbuzgóságot elítélte, és ezt
közölték is Padnyi Bíró Mártonnal. Vö. Zsilinszky,
1907. 519. p. [30] Vö. 16. sz. jegyz. A továbbiakban
a napló 2. kiadásainak oldalszámait a szövegben zárójelben jelölöm. [31] A petécs vagy patécs a bőrön
keletkezett kiütés, elváltozás, valami kiütéssel járó járványos betegség. Kis József: Egészséget tárgyazó
katechizmus […] Sopron, 1794. Egyik gyimesi szerelmes átokdal szerint „Vegye el
a jó Isten az eszedet/ Apró petécs kelje meg a melledet”. [32] Délután 4 órakor Weszprémi
Istvánnal beszélgetett. Ennek dokumentuma a Tiszántúli Református Egyházkerület
Nagykönyvtárában R. 790.a. jelzettel egy 10 oldalas kéziratban található, latin
címe: „Colloqvium Inter Augustissimum Romanoru(m) Imperatorem Josephum II. et
Stephanum Veszprémimum Medicinae Doctorem Debrecini ad diem 18 am May, horam
4tan pomerida(m) [33] A szokásról: Szigeti Jenő: A grafittik
előtörténetéhez. Fába vésett nevek, szívek, versek nyomában. In: Ethnica,
2001. 4. sz. 124-125. p. Az epigramma így szól: „Transilvaniacos magnó
molimine mones / Scandeus, sedit in hac Pannonus hospes humo. J.K. mp.” [34] Gulyás,
1929. Gulyás a kéziratot Szentgyörgyvölgyi József gyűjteményéből
közölte: Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R 702. 90-93. p. (A vers
kéziratai.) Lugossi József 1860 körül Csokonai József naplójából másolta ki:
Uo. R 1092. Ld. még uo. R 3069. 14-15.p. Az Országos Széchényi Könyvtárban
Gyárfás Pál gyűjteményben (1806-1830): 18/b-20/a. stb. Fekete Csaba – Szabó Botond: A Tiszántúli Református
Egyházkerület Nagykönyvtárának (Debrecen) kéziratkatalógusa. Bp., 1979.; Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek
és versgyűjtemények bibliogáfiája (1542-1840). Bp., 2002. 333. p., 1176. tétel. [35] Uo. 1157. tétel, 101b-103a. A
gyűjtemény Kazinczy Ferenc tulajdonában volt kéziratok gyűjteménye. (Apróságok
I.) MTA Könyvtárának Kézirattára, 604/I. 84a-107b. [36] Tiszántúli Református Egyházi
Levéltár. Debrecen, I.1.a.5.; Barcza,
1988. 135. p. [37] „Toga: O ego, Debrecinae signum
memorabilie Musae, / Quod dixit viridem turba latina togam,/ Cur ego nata fui?” [38] A napló felsorolja azoknak a
jóakaróknak az adományait, akik külföldi útját segítették. (6-7) [39] Keresztesi József naplójegyzetei
akadémiai útjáról, 1779-1780. In: Theologiai
Szemle, 1925-1926. 78-83., 154-166., 262-264., 365-367., 530-534.,
707-708., 918-919. p.; 1927. 160-161., 331-338. p.; 1928. 106-109., 199-200.,
319-320. p.; 1929. 182-186., 376-381. p.; 1930. 553-556., 764-765. p.; 1931.
285-286., 380-381. p.; 1932. 542-555. p.; 1934. 336-341. p.; 1936. 114-148. p.
Az utolsó közlemény után is „folytatása következik” jelzés van, de a folyóirat
több részletet nem közölt. Gulyás József szerint „ez Itinerarium a Szepsi
Csomboréra s a Miskolczi Csulyak Istvánéra s Mátyáséra emlékeztet”. Gulyás, 1927. 357. p. [40] „Elmúlt az aratás, elvégeződött a
nyár, és mi meg nem szabadultunk.” (Károli Gáspár revízió előtti fordítása,
1883.) [41] Révész,
1959. 343. p.; Révész Imre:
Bécs Debrecen ellen. Vázlatok Domokos Lajos (1728-1803) életéből és
működéséből. Bp., 1966. Érdemes elolvasni Vörös
Károly kritikáját és Révész Imre erre
adott válaszát, ld. 6. sz. jegyz. [42] Csernák
Béla: A nagyváradi reformáta árva ekklésia régi gyászából való kikelése.
Nagyvárad, 1933. 18. p.; Uő: A
református egyház Nagyváradon. 1557-1660. Nagyvárad, 1934. 274. p. [43] Zoványi,
1914. Életéről: Zoványi, 1977. 424-425.
p.; Somkúti Gabriella: Ráday
Gedeon bécsi könyvbeszerzője. In: Magyar
Könyvszemle, 1968. 147-170. p. [44] Az alapige: „A ki a Krisztusban
vagyon, új teremtett állat légyen; a régik elmúltak, ím, mindenek megújultak”
(2Kor 5, 17) – A kiadvány címe: „Új teremtett állat, amelynek ábrázatjában
midőn a nagyváradi reformata ekklésia felséges II. József római császár és
valójában apostoli király vallás szabados gyakorlása iránt kiadott kegyelmes
parancsolatjának ereje szerint 1784. eszt. első napján, régi árvaságának
gyászából levetkezvén, az isteni tiszteletnek felállásával, egy valóságos új
öröm esztendőt szentelt volna; a keresztyén ember első tanításban levetve
előadta […] t.sz. és v. Boros-jenői Tisza István, és László urfiaknak
Várad-Olasziban lévő házok udvarán felvont sátor alatt. Nagy-Várad, 1784. – Egy
Miller nevű cenzor jóváhagyta, 1300 példányban készült. (Napló, 76-77) [45] „Áldott az Izrael Ura Istene, hogy
meglátogatta és megváltotta az ő népét” [46] A patriarcha az öreg Péchy Imre, akinek házában a január
1-jén az istentiszteletek újraindulását köszöntötték. [47] „A napokban nem vala Király
Izraelben, kinek-kinek a mi jónak tetszik vala az ő szemei előtt, azt cselekszi
vala.” [48] Valószínűleg valamilyen énekversre
utalhat. [49] „Emlékezzél meg rólam én Istenem
nekem jómra, és mind azokról, melyeket én e néppel cselekedtem.” [50] Nagy Sámuel ágens február 12-i
felterjesztése (56-60), ennek hibái (60); a püspöknél való tárgyalás (62-63); a
Beőth János viczispánhoz küldött királyi parancsolat (63-64); a püspökség
tiltakozása (65-67); az álmosdi urak Péchy és Csanádi elleni replikája (67-68). [51] „Annakokáért ezt mondja az Úr:
Megtértem a Jeruzsálem városához kegyelmesen, az én házam megépíttetik abban,
ezt mondja a Seregeknek Ura, és kinyujtatik a mérő linea Jeruzsálemen.” [52] Ronkovits Dávidról van szó, aki
Szinnyei József szerint szentszéki ülnök volt, és Nagyváradon kánonjogot tanító
tanár, bölcseleti és teológiai doktor. Műve: Theses cannonicae ex decretalibus
D. Gegorianae Pape IX. jure Hungarice depromtae […] Praeside […] propugnandas
suscepit David Ujvary […] mense Nov. anno 1771. N-Varadini. Szinnyei József: Magyar írók élete és
munkái. I-XIV. Bp., 1891-1914. [53] Attyafiait békességre intő József,
kinek képében a felséges II. József római császárt […] a vallás szabados
gyakorlásában szükséges keresztyén egymást eltűrés iránt kiadott kegyelmes
parancsolatja szerint leírta és mindeneket az ő parancsolatjának megtartására
Nagy-Várad Olasziban 1784. eszt. bőjtmás havának 19. napján tartott József napi
gyülekezetben intett. Nagyvárad, 1784. [54] Sashegyi
Oszkár: Zensur und Geistesfreiheit under Joseph II. Beitrag zur
Kulturgeschichte der Habsburgischen Länder. Bp., 1958. (Studia Historica
Academiae Scientiarium Hungariae) [55] „És elbocsátá az ő attyfiait és
elmenének, kiknek megparancsolta vala, hogy az úton egybe ne veszének.” [56] A pesti evangélikus gyülekezet
első istentiszteletén 1787. október 24-én a közeli kegyesrendi iskola diákjai
karnagyuk vezetésével énekelte, a belvárosi plébániatemplom vezetősége pedig
ettől kezdve 7 éven át egy hordozható kis orgonát bocsájtott az evangélikus
gyülekezet rendelkezésére. Fabiny Tibor:
Insula Lutherana. Képek a Deák téri Evangélikus gyülekezet kétszáz éves történetéből.
Bp., 1987. 5. p. [57] Jellemző, hogy Keresztesi József
első gyermekét, Miklóst, csak úgy keresztelhette meg a Tisza urak házánál, hogy
előbb Józsa Ferenc plébánosnak lefizette a stólát. (75) [58] 1784 és 1790 között a nagyváradi
görögkeleti székesegyházat tervezte. 1802-ben a debreceni református
Nagytemplomhoz is készített terveket, de Péchy Mihály tervét fogadták el. Zádor Anna – Genthon István: Művészeti
Lexikon. 1. köt. Bp., 1965. 583. p. [59] A nagy úr a Tiszákat, az út az
országutat, a víz a Körös 1786-os árvízét, a vár pedig a bontásra ítélt váradi
várat jelentette. [60] A mozgalom vezetői „irigy és
nyughatatlan emberek” voltak: Bereczki Mihály és fia István, Baranyai Pál,
Szathmári János és Nagy László. (151) [61] Ézs53, 1. „Kicsoda hiszen a mi
prédikálásunknak? és az Úrnak karja kinek jelenik meg?” | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |