Vissza a tartalomjegyzékhez

11. évfolyam 2. szám
A. D.
MMX

Szigeti Jenő:
Tizennyolcadik századi lelkészsorsok
Kiszolgáltatva

Kiszolgáltatva

Ha az egyháztörténetet nem csupán eseménytörténetnek, vagy a keresztény tanítás történetnek tartjuk, hanem belőle meg akarjuk érteni hajdan volt eleink hitét, kegyességét, akkor különös figyelemmel kell vizsgálnunk a lelkészsorosokat, hiszen nemcsak tanításuk, de életpéldájuk is nagyban befolyásolta az emberek vallásosságát. A vallásnéprajz azt a célt tűzi maga elé, hogy a mindennapokban megélt hitet vizsgálja, aminek lényeges része az egyház hivatalosainak az életútja.

A Rákóczi szabadságharc bukása után következő „vértelen ellenreformáció”,[1] a kegyetlen templomfoglalások,[2] az „árva gyülekezetek” problémája, a külföldi tanulmányutak korlátozása,[3] a papmarasztási harcok,[4] a küriarchia és a hierarchia közötti feszültségek[5] nagyban befolyásolták a protestáns papok életútját, sorsát. Ekkor jelent meg a laikus elem intézményesen az egyházkormányzásban,[6] aminek pozitív, a vallás korlátozott szabadságának biztosításában betöltött szerepét az egyháztörténeti irodalom megvizsgálta, de viszonylag kevés szó esett arról, hogy ez a papság egzisztenciális elbizonytalanodását is magával hozta.

A század egyik legjelentősebb belső egyházi problémája a papmarasztási harcok kiéleződése volt (mondhatni, „sok volt az eszkimó és kevés volt a fóka”), ami minden bizonnyal régi probléma, hiszen már 1566-ban Heltai Gáspár így panaszolja keserű humorral a papok sorsát: „Ollyanok a prédikátorok, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen, mind alája futnak az emberek és ott oltalmazzák magukat az esőtől. Ha elmúlik az eső tehát mindenki szakaszt annak ágaiban. Ki süvegre teszi, ki tisztességgel mondván az alfelét törli vele. Ez a világnak jutalma és füzetése. Ezt várjad hív szolgálatodért, egyebet nem.”[7]

Ez a feszültség csak fokozódott a katolikus restauráció századában, hiszen a prédikátorok egyre kevésbé élvezték a fejedelmek és a kegyurak támogatását. Az árva gyülekezetekből elűzték a papokat és kevesebb lett a szolgálati hely. Így kiszolgáltatottabbak lettek a gyülekezetek egyre jobban szekularizálódó közvéleményének, no meg a közvéleményt irányító helyi hatalmasságoknak. A lelkészek társadalmi helyzete, presztízse gyengült meg. Ezt a bonyolult folyamatot illusztrálhatjuk egy három generációs lelkészcsalád sorsával. Példaként említhetjük az emlékiratait is az utókorra hagyó Nánási Fodor János (1693. március 10., Szerencs – ?), valamint fiának és unokájának életútját.[8]

Nánási Fodor János Szerencsen, Sárospatakon és Debrecenben tanult. Ezután iskolai rektor, községi jegyző, majd lelkész lett, aki a bizonytalan lelkészi sors miatt kétévente váltogatta állomáshelyeit. Hol tanított, hol pedig adminisztrált. Csak 30 esztendős korában kapott papi állást Tiszaladányban, és a papmarasztás miatt három-négy évente más és más gyülekezetbe került. (Csobaj, Tiszaladány, Hernádbűd, Zsujta, Téglás, Monostorpályi.) 1742-ben négyévi szolgálat után elmozdították Monostorpályiból. Ezután egy esztendőt élt Hajdúböszörményben állástalanul. 1743-ban Tótiban lett lelkész. Itt sem maradt sokáig, mert tanítását eretnekségnek nyilvánítván 1747-ben elzavarták. Egy évig Vértesen lakott. 1748-ban ismét pap lett Kólyban, ahonnan 1754-ben – szintén eretnekséggel vádolva – elküldték. Négy hónapi fogságra ítélték, és eltiltották végleg a lelkészi szolgálattól. További sorsáról semmit nem tudunk.

Fia, Nánási Fodor Pál (1723-1798) Debrecenben tanult, köztanító, majd szenior lett, és 1753 januárjától 1754 végéig a baseli és a heidelbergi egyetemen tanult. 1755-ben Derecskére választották, de 1763-ban már lelkészi állás nélkül tengődött a faluban. 1764-ben Gáborjánban pap. 1778-ban az elkergetett egyeki lakosoknak a tiszacsegei határban lévő telepén szolgált. 1780-ban Sápon, 1782-ben Tégláson lelkész, de 1785-ben elveszítette állását. Haláláig Hajdúböszörményben állás nélkül élt.[9] Az ő munkája volt „a Hűbner”, vagyis a Száz és négy bibliai históriák[10] amely számos kiadást ért meg és évtizedeken keresztül a népiskolák bibliaismereti kézikönyve volt.[11]

Az unoka, Nánási Fodor Pál fia volt Nánási Gerzson (1763-1833), aki 10-11 debreceni kollégiumi év után 1790 és 1792 között Genfben volt külföldi tanulmányúton. Hazatérve Nagykőrösön lett 1792-ben tanár, majd 23 évi tanári szolgálat után 1815-ben ugyanott lett lelkész. Csokonaival, Fazekas Mihállyal, Pálóczi Horváth Ádámmal való kapcsolata ismert. A Dunamelléki Egyházkerület 1814-ben főjegyzővé választotta. Az ő pályáján csak az okozott törést, hogy a magyar jakobinus mozgalomban való részvételéért 1795-ben bíróság elé állították, s bár felmentették, de az egyház egy ideig nem engedte tanítani.[12]

Viszonylag kevés önéletrajzi írás maradt ebből a korból. Szőnyi Virág Mihály (1703-1790) püspök életrajza,[13] Szilágyi András naplója,[14] vagy Tessedik Sámuel (1742-1820)[15] élete más-más küzdelmes modellt mutat, hiszen akkor is voltak szerencsésebb és kevésbé szerencsés karriertípusok, no meg az idő is változott. A lelkészek áldatlan helyzetét ismertetve Zsilinszky Mihály egyháztörténeti monográfiája így jellemezte a kialakult helyzetet:

 

„Némelykor annyira felingerelődött gyülekezetök, hogy a szeniorátus vagy a szuperintendens kérésére sem csillapodtak le; negyed- vagy félévnyi haladékba is nagy nehezen egyeztek bele s a prédikátor kazlait is felgyújtotta egyik-másik haragos híve. Akárhányszor megesett, hogy a legérdemesebb papok szenvedtek a legtöbbet; azok, akik hivatásukat nem pusztán kenyérnek nézték, hanem teljes erejükből, a szeretet s a fenyíték eszközeivel is munkálkodtak a nép erkölcseinek javításán. […] Egyikre panaszkodtak, hogy gyenge a hangja s prédikációját csak a szószék körül ülő tanácsbeliek értik meg, a másikon más hibát vettek észre. Egész szabadon, a legcsekélyebb tartózkodás nélkül bírálták papjaikat, tehetségüket, munkájukat, magánéletüket.”[16]

 

Szőnyi Benjámin, a jeles hódmezővásárhelyi prédikátor, akinek énekeskönyve, áhítatos könyvei a későbbi évtizedeknek is lelki tápláléka volt, és marasztása körül országos hírű botrányok támadtak, így sóhajtott fel: „Olyan vagyok, mint az őlyv körmei közül egy ízben kimentett galamb.”[17]

 

A Türelmi rendelet lelkésznemzedéke egy napló tükrében: felkészülés

A papi sorsokban a cezúrát II. József Türelmi rendelete hozta.[18] Ez természetesen nem vetett véget a küriarchia és a hierarchia között kialakult feszültségnek, de az „árva gyülekezetek” újjászerveződésével új lehetőséget kaptak a papok megnövekedett társadalmi presztízsük megerősítésére. Ennek a változásnak hűséges tükre Keresztesi József (1748-1812) naplója, mely még a 19. században két kiadásban is megjelent[19] és életrajzírója, Gulyás József szerint: „krónikájából elénk tárva a XVIII. századi Magyarország állami, egyházi, iskolai s megyei élete, elénk az írónk szimpatikus jelleme is”.[20]Az ő naplójának gazdag kincsesbányájából – mely II. József és I. Lipót korának közviszonyairól és a reformátusok hitéletéről nyújt színes képet – próbáltam néhány, a papi sorsra vonatkozó érdekességet gyűjtögetni, mely fényt vet a 18. századvégi lelkészek életkörülményeire.

A napló folklór anyagokban is gazdag forrásanyagát már Gulyás József (1855-1954) is használta, amikor Keresztesi zöld tógáról szóló latin versét ismertette.[21] Takács Béla pedig Keresztesi koronáról írt naplójegyzetét mutatta be a Theológiai Szemlében.[22] Tóth Béla magyar anekdotakincsébe is belekerült Keresztesi néhány adomája.[23] Nem szólok itt Keresztesi énekeskönyvvel kapcsolatos munkáiról, csak jelezni szeretném, hogy az 1806-os énekeskönyv létrejöttében jelentős szerepe volt. Ebben 37 éneke jelent meg, de naplójának tanúsága szerint ennél többet küldött be a szerkesztőségnek.[24] Ugyancsak külön tanulmányt érdemelne történetírói, nyelvtudományi munkássága. Könyvet írt a magyar nyelv eredetéről, ami halála után megjelent,[25] és hasznos adatokat szolgáltatott Tóth Ferenc püspök-életrajzaihoz is.[26] Ugyancsak segített Szerencsi Nagy Istvánnak Bod Péter Magyar Athenasának megjelentetésében.[27]

1748. december 29-én Veszprémben született reformátusként, egy „árva gyülekezetben” Padányi Bíró Márton[28] püspöksége idején, aki a két évvel később megjelent Enchiridionjában az uralkodót a heretikusok kiirtására szólította fel, és emlékeztetett az 1525. évi országgyűlés hírhedett IV. törvénycikkére, mely elrendelte „a lutheránusok megégetését”. Ezt az iratot Mária Terézia csak a protestáns nagyhatalmak erélyes diplomáciai lépései után koboztatta el.[29] Keresztesi Józsefet egy Aranyosi László nevű piarista keresztelte meg „nem lévén szabad a reformátusoknak kivinni gyermekeiket akkor”. (1)[30] Iskolába ott járt, ahol lehetett. Apja tanította meg írni, olvasni, majd Nemesvámosra és Felsőörsre járt, ahol „asztalt is kapott” egy-egy református családnál. 12 éves korában Mezőkeresztesre került nagynénjéhez, ahol tanulmányait folytatta, majd Miskolcon tanult, és 1767-ben „subscribáltatott” (vagyis végbizonyítványt nyert) Sárospatakon. Ezután rögtön visszatért Miskolcra a declinisták felügyelőjének.

Naplójából kitűnik, hogy gyenge egészségű ember volt, 1765-ben „halálos petécsbe” (valamilyen ragályos, fekélyekkel járó betegségbe[31]) esett. A naplójában több betegségéről, gyengeségéről is megemlékezik. Mégis bátor férfi lehetett, mert 19 éves korában az ifjú preceptor Hejőcsabán, bizonyos Kósdi György udvarán (akinek a fiát tanította) 1767. október 30-án megvert „egy vasas németet”, aki agyon akarta lőni. Naplója szerint karddal kergette és kardját is elvette, (2) ami nem kis hőstett lehetett.

1769. február 18-án Debrecenbe költözött, ahol a „két esztendőre forduló öreg diákok közé” bevették, itt sok nyomorúság között élt. Tanúja volt viszont a későbbi uralkodó látogatásának 1770. május 18-án, amikor „a felséges II. József császár, Albert herceggel és Lasci generálissal Debreczenbe jővén, volt szállva a ’Fehér Ló’-ban; a nagy templomot és a collegiumot megnézte; a bibliothecában sokáig volt”. (30) Ekkor történhetett az a beszélgetése II. Józsefnek Weszprémi Istvánnal, aminek kéziratos feljegyzése ránk maradt.[32]

1773 kora őszén Erdélybe küldte a kollégium szüretre, amikor Kolozsvárra is ellátogatott. „Magyarország és Erdély határában szokás, hogy az idegenek a magok neveiket a Meszesen nagy fák oldalába vágják” – írja naplójában. Ő is így tett,és egy latin epigrammát vésett a fa kérgébe.[33]

Keresztesinek a kollégiummal kapcsolatos legnevezetesebb emléke a kollégiumi diáköltözettel kapcsolatos latin verse volt, melyet több kéziratos forrásból ismerünk.[34] Ezt minden bizonnyal Kazinczy Ferenc is ismerte.[35] 1774-ben – felsőbb kívánságra – a kollégiumi diákok egyenruháját meg kellett változtatni, mivel a viselet illetlennek és az időhöz alkalmatlannak ítéltetett.[36] Keresztesi a jeles eseményt így örökítette meg naplójában 1774. május 6-án:

 

„Kezdették munkálódni a consistoriumban a zöld tóga és a sinkó (kunsüveg) eltörlését, melyknek bucsuzását distichonokban adtam elő: – Palástot engedett a consistorium a toga helyett, melyben májustól fogva decemberig jártunk is; de ez is megtiltatván köpönyegben; ez rútnak itéltetvén, a. 1775. a zöld toga helyett fekete engedtetett, oly különbséggel, hogy az elein sas ne legyen zsinorból; a sinkó helyett kalap állott fel és nyakra valót is engedtek viselni; de a csizma patkóra hagyatott. Ó sancta simplicitas!” (4).

 

Keresztesi ekkor „poesis praeceptor” és szenior volt. Ennek az epizódnak volt egy kis politikai háttere is. A zöld tóga sárga díszítéssel a Rákócziak színeit képviselte. A kollégiumi diákok régi és új viseletét Csokonai József – a költő édesapja – akvarelleken örökítette meg, amelyeket a Déry Múzeum őriz. Keresztesi verse pedig egy dialógus, melyben a tóga és a kunsüveg panaszkodnak egymásnak, hogy idejük 150 év múltán lejárt. A verses párbeszéd így kezdődik: „Ó, én Debrecen múzsájának emlékezetes jele, melyet latinul zöld tógának hívott a sokaság, miért születtem?”[37] S ha már a textíliáknál tartunk, érdekességként megemlíti a napló, hogy „időmben [1776-ban, amíg ő a poétai osztály felügyelője volt] csináltatott Tisza István a classisnak egy szép világos kék zászlót”. (4) A napló megemlíti még ugyanebből az évből az április 17-i debreceni tűzvészt is: „A Darabos utzán tűz támadt a collegium is égett, kicsinybe, hogy meg nem égett.”(4)

Keresztesi Józsefet 1777. január 6-án a hajdúböszörményi rektornak nevezték ki, amit sikeresen két esztendeig ellátott. Tanúja volt a hajdúföldek szétosztása miatt kitört lázongásnak, amelyet „bottal csillapítottak”. A villongás oka az volt, hogy Csanádi Sámuel hajdúkapitány „a földet telkek szerint felosztotta; sokan föld nélkül maradtak, mely miatt idővel sok zenebona támadt a városokon, kivált Nánáson”. (5) Keresztesi, úgy tűnik, igyekezett semleges maradni a helyi politikai csatározásban.

 

Egy jól használt peregrinációs év

A harmadik évre is tartóztatták, de ekkor elhatározta, hogy külföldre indul. Előtte lelkészi szolgálatra jelentkezett, amit a szuperintendencia 1779. április 16-án jegyzett be. 1779. június 2-án indult útnak Böszörményből 150 arannyal a zsebében, ami 235 aranyra duzzadt a segíteni kész barátok jóindulatából.[38] Két útitársával, Medgyesi Pállal és Tóth Pállal július 3-án hagyta el az ország területét. Ekkor már harmincegy esztendős volt. Tudatosan gyűjtötte a tudni és látnivalókat. Pozsonyon, Bécsen keresztül Svájcba ment, majd Németországon és Belgiumon keresztül érkezett Hollandiába. Jegyzeteit a nyomtatásban kiadott napló csak hézagosan közli, de Gulyás közzétette a teljes Itinerariumot,[39] ami külön vizsgálatot igényel. Gazdag néprajzi vonatkozású feljegyzéseinek vizsgálata is egy másik elemzés tárgya.

Keresztesi a látott, hallott dolgokat szorgalmasan jegyzetelgetve, folytonosan tanult. Ügyelt arra, hogy a magyar diákok veszekedését elkerülje. Szeptember 14-én a franekerai egyetemre iratkozott be, de mint létszám feletti hajóra szállt és a viharos tengeren, amikor utastársaitól „csak a nagy öklöndözés hallatott”, (10) Amsterdamon keresztül Utrechtbe érkezett. Itt töltötte 1780. június 2-ig a további tanulmányi idejét:

 

„Itt mindég sok magyar atyafiak vagynak, sokan lévén veszekednek, irigykednek, egymás alá áskálódnak, szegények vagy fösvények lévén, sok illetlenségre vetemednek, ily szép jelét adván papi vocatiojuknak (elhivatásuknak). Itt nem a legjobb becsületek vagyon a magyaroknak.” (11)

 

A jámbor hollandok ezt úgy próbálták mérsékelni, hogy minden hallgatónak ajándékoztak egy Bibliát, hogy olvassák, de ennek nem volt sok foganatja.

Útja során megismerkedett Henricus Hattamer Bauholzthorral, aki „deákul igen cifrán beszélő ember” volt. Ő volt a magyarok patrónusa. Naplójában minden magyarról írt emlékeztetőt, a sorból Keresztesi sem maradt ki. A következő verset írta:

 

„Patriae fumus luculentior igne alieno est.

Jobb a hazánk füsti más ország tüzénél,

A leánya is szebb Anglia szűzénél,

Kevesebb a húsa más cziberéjénél, (a német ízénél)

Így sóhajt egy magyar a Rehnus vizénél” (9)

 

Emléket állít a magyar diákok vasárnapi utrechti könyörgésének, amit vasárnap reggel énekléssel kezdtek és fejeztek be. Lejegyzi az itt elmondott bűnbánó imát is. (12-15) A napló megőrzött egy franciából fordított, a 102. zsoltár dallamára írt 10 versszakos verset, a bűnein kesergő ember énekét, ami a 102. zsoltár parafrázisa, meg több latin köszöntőverset. Feljegyzi tanulótársainak névsorát, és természetesen azokat a látnivalókat és tudnivalókat, amikben útja során gyönyörködött. Megörökítette a latin alkalmi verseket, amelyekkel  találkozott, latin feliratokat is gyűjtött, de volt szeme a köznapi nevezetességek megfigyelésére és rögzítésére is.

Egy tanév elteltével, 1780. június 2-án Bécsen keresztül indul haza. Ide augusztus 28-án érkezik meg, és hamarosan megismerkedik „egy fő anglus úrral,” kinek latinos neve Sidneius Swinneius, aki szintén átutazóban járt a császárvárosban. Konstantinápolyból jött, ahol hat évet töltött, és hazafelé menet a „páduáni gróf” házban lakott. Klasszikus műveltségű ember volt, aki a görög és római szerzőket könyv nélkül idézte. 58 esztendős volt találkozásukkor. 21 éves korában teológiai doktorátust szerzett.

 

„Vele megismerkedvén, megkívánta, hogy minden harmad nap vele legyek früstökömön; magával hintón hordott, az anglus követhez elvitt etc. A többek közt a magyar reformata ekklézsiákról szorgalmatosan tudakozódott […] Egy páros körmöczi arannyal megajándékozván, versekkel köszöntem meg neki. Kívánt tőlem más verseket is, ő is epigrammával kedveskedett.”

 

Gazdagon megajándékozta a poétai lelkű jó barát Keresztesi Józsefet. A segítségével ismerte meg a bécsi könyvtár ritkaságait. Szeptember 14-én utazott tovább. „Elmenvén Bécsből megcsókolgatott és megáldván elbúcsúzott.” (20-21)

Keresztesi József, megfizetvén hét mázsa könyveiért a harmincadot 1780. október 26-án indult haza a „császár hajóján”. Itt sem marad el a színes legendás útleírás: „Petronella és Haimburg között néztem azt a szép kerek hegyecskét, melyet Mátyás király katonái maguk mulattából hordottak a süvegekkel. Mások pedig úgy tartják, hogy az Attila vitézei közül minden egy sisak földet vívén ide, abból lett ezen hegy.” (21) Pozsonyban ismét megvámolták a könyveit, amit Pestre küldött, ő pedig 1780. november 1-én szülővárosába, Veszprémbe érkezett, itt töltötte szüleivel a telet. 1780. november 29-én meghalt Mária Terézia, „a gyászban az egy lévén vigasztalás, hogy felséges II. József császár, mint egy Silvius ült a Lavinia királyi székében”. (22)

 

A Türelmi rendelet – lehetőség: hogyan éltek vele?

1781. február 1-jén tér vissza Debrecenbe. Fráter Pál fogadja házába. „Ezen keresztyén úrnak szárnya alatt mind bő asztalt, mind menedékhelyet találtam.” (23) Többfelé hívják szolgálni, házitanítóskodni. Ezen a nyáron – utoljára – hazamegy szüleit meglátogatni, „ugyan ekkor Pesten a felséges császárt s annak táborozását szemléltem”. (23) Visszatérve Debrecenbe hallja meg a Türelmi rendelet jó hírét. Így ír erről naplójában:

 

„A felséges II József császár és magyarországi király megszánván a maga protestáns híveit minden birodalmaiban, azokat d. 19. oct, a vallás szabadsága végett kiadott 16 punctumokból álló normális resolutioval, mely a keresztyén toleranciát foglalja magában, méltóztatott kegyelmesen megvigasztalni, de ennek tökéletességre való menetele, mely sok akadályokkal volt összeszőve ezen hazában, a következő idők bizonyítják. Jerem VIII. v. 20.[40] Ezen resolutio Debreczenben érkezvén d. 26. decembr. publicáltatott, melynél nem ért Debreczen örvendetesebb István napját.” (24)

 

Illő módon 1782. január 15-én, a Nagytemplomban hálaadó istentiszteleten köszönték meg a királyi kegyet.

 

„A nagy templomban mind a városról, mind a külföldről begyült roppant sokaság lőtt prédikálott tiszt. professor P. Szathmári István uram ex Péld. X, 9. Ezen idő a magyarországi régi elnyomatásban levő ekklézsiáknak valóságos arany ideje vala, midőn nem fegyver szerezte vissza mit másszor, hanem a törvényes igazság, a királyi kegyelem önként adta meg az isteni tiszteletre való szabadságot. Melyekért áldassék az Isten; éljen a király!”(39)

 

Természetesen ez a rendelet nem oldotta meg egy varázsütésre az egyház minden problémáját. A meglévő feszültséget jól példázza Domokos Lajos (1728-1803) és Sinai Miklós (1730-1808) küzdelme.[41] Ennek egyik előjátéka volt Bélley Péter esete 1782-ben. Erről Keresztesi József is beszámol:

 

„Béllyei Péter urat, 19 esztendőktől fogva való kedves papját, a ven. debreczeni tractusnak notáriusát, a debreczeni ekklézsia előljáróinak több része pro 1782. nem marasztalta, a mint volt híre a tek. főbíró Domokos Lajos Úr és ő kegyelme között lévő magányos bosszúság adván erre okot, s’ ez nyomván le a fontot.” (28)

 

Bélley Péter helyett Lévai Bálintot választották Szabadszállásról, de Bélley nem volt hajlandó átadni állását: „ Az ekklézsa meghasonlott, ki is ellene volt, mint az elöljárók több része, ki mellette mint a czéhek és a község, sőt még a pápista senator urak is.” (28) Bélley nem hagyta magát „ sok pártfogói és pénze is elég lévén” először a tractushoz (egyházmegyéhez), majd a szuperintendenciához fordult, itt először nyerésre állt az ügye, de „kemény magaviselése” miatt az a döntés született, hogy „a debreczeni ekklézsia ő kegyelmét papjának tovább ne ismerje, ne fizesse, egyszersmind minden stolaréktól, u.m. halotti papolástól, copulálástól, publicátioktól stb. eltiltatott”. (28-29) Bélley ebben nem egyezett bele, a királyhoz fellebbezett egy Bujanovics nevű ágens által, „mely dologgal még azok szívét is, kik eddig pártját fogták elidegenítette”. Ennek ellenére tovább folytatta papi szolgálatát a városban, amiből újabb perek kerekedtek, amelyek 1784-ig elhúzódtak. „Egy szóval oly zűrzavar volt ez, hogy pap dolgában, a reformátusok közt ez hazában több ilyen nem történt.” (29) Ezek a belső egyházi küzdelmek gyengítették azt a lehetőséget, amit az egyház kapott.

 

A nagyváradi „árva gyülekezet” újraindulása egy lelkészsors tükrében (1782-1787)

A Türelmi rendelettel megnyílt a lehetőség az elárvult gyülekezetek újjáépítésére. Keresztesit pontosan pályája elején éri ez az örvendetes fordulat. A rendelet kihirdetését a protestáns egyházak ellenségei igyekeztek szabotálni. Keresztesi még 1783-ban is azt panaszolja, hogy „még kevés helyen publicáltatott”. (24) A Türelmi rendelet utáni újjáépítési munkának lesz szorgos munkása Keresztesi József. „A váradi reformáta árva ekklézsia régi gyászából való kikelésre reménységet vévén, s azt gondolván, hogy az Istennek órája együt jár az emberek órájával, hogy a vigasztalás olyan hamar siet, mint azt a szomorú szív kívánná, hogy jövendőbeli papot hívjon, abban a Bihar vármegyei református urakkal megegyezett”. 1782. március 12-i megállapodásuk szerint Keresztesi Józsefet hívták meg a nagy múltú ekklézsia[42] újraélesztésének nemes feladatával. Bár több helyre is hívják Keresztesit, ő hű marad ehhez a megállapodáshoz, melynek szövegét a napló is közli. (24-25)

A Türelmi rendelet kihirdetése, érvényesítése körüli feszültségekről is hűségesen tudósít a napló, aminek az lett a következménye, hogy a nagyváradi gyülekezet szervezése is egyre több nehézségbe ütközött. Keresztesi 1782. október 11-én megházasodott, 1783. augusztus 12-én Debrecenben pappá szenteltetett. Ideiglenesen 1783-tól Vértesen lelkészi szolgálatot vállalt, de a nagyváradiaknak tett ígéretét nem vonta vissza. A nagyváradi templom építése egyre késett, mivel a Türelmi rendelet ellenzői szerint „a sok templomok építése által az adózó nép meggyengül”. II. József 1783. január 28-án olyan parancsot adott ki, „hogy amely árva ekklézsiához egy órányira van templom, ott nem szükséges építeni, mely ereje szerint a szegény protestánsoknak örömöket kezdették sok helyen letaposni”. (34) Így a nagyváradi templom építésének terve is meghiúsulni látszott. A rendeletet viszont visszavonta a király, ezért szeptember 7-én Nagy Sámuel (1730-1802)[43] bécsi ágens által új engedélyeztetési kérelmet nyújtottak be, aminek eredménye is lett. (Szövege: 39-42.)

A püspökség természetesen mindent elkövetett, hogy a református gyülekezet ne jöhessen létre. Az 1783. december 30-i megyegyűlésen, ahol kihirdették a király engedélyét, Béra Mihály azt vitatta, hogy nincsenek meg az elmúlt esztendőben aláíró kérelmezők, de a gyülekezet lelkes tagjai az elmúlt esztendei aláírásoknál többet gyűjtöttek össze, így semmilyen akadálya nem volt annak, hogy 1784. január l-jén – 123 év és négy hónap árvaság múltán – megtörténjen az első református istentisztelet a 17. századi puritán ősök fellegvárában. Erről így számol be a napló:

 

„Felette igen sok népnek, uraknak és minden valláson lévőknek, összegyűlt roppant serege előtt, az isteni tisztelet Váradon is elkezdődött., tizedfél órakor délelőtt. tek. Tisza urak udvarán, az hol azelőtt nap estve felé egy nagy görög sátor vonatott, melynek vonásában a görögök magok igen serényen munkálódtak: ezen sátor alatt tehát az isteni tisztelet elkezdődött.” (43-44)

 

Az istentiszteleten a karácsonyról ide sereglett debreceni diákok és Biharpüspökiből érkező református diákok énekeltek. Keresztes József a 2Kor 5,17 alapján prédikált, amit „emlékezetnek okáért ki is nyomtattatott”.[44] Az ünnepi sátor-istentisztelet „nagy örömmel és sírással elvégződött, délután fél órára [= fél egyre]”. (44)

A délutáni istentisztelet kevésbé volt ünnepélyes „az időnk igen hideg és rövid volta miatt”. Nem volt prédikáció és úrvacsorát sem osztottak. Keresztesi egy új esztendei könyörgést mondott és a kántor énekelt néhány zsoltárverset. A napot viszont a kor szokásai szerint lakomával meg is ünnepelték.

 

„Öreg Péchy Imre és főszolgabíró Mensáros Dániel urak vendégséget adtak, melyben sok úri rendek jelen voltak. Ezt, bár nem igen jól esett, nagy muzsika és táncz követte, majd egész éjjel, jelenlévén többnyire minden váradi pápista főrendek, haditisztek etc.”(44-45)

 

A sátrat másnapra elbontották, de úgy döntöttek, hogy napi istentiszteletet tartanak reggel 9, és délután 3 órakor Szilágyi István özvegyének, Benedek Katalinnak a telkén, amit a gyülekezet egy esztendőre bérbe vett. Itt építettek deszkasátrat, ahol az istentiszteletet kívánták tartani. Január 2-án elkezdték az előkészített sátorhoz a gerendákat és deszkákat szállítani. „Egy 10 öl hosszúságú és 6 öl szélességű deszka sátornak építéséhez fogtak a reformátusok, nagy örömmel és serénységgel fúrtak, faragtak, dolgoztak.” (45) De a munka nem volt zavartalan. Délután a püspök és a szolgabíró megakadályozta a munkát, „a munkásoknak elrettentésére a neveiket felíratta, de azért a munkát félbe nem hagyták”. (45) Estére megjelentek a becsüsök és a házat, kertet, pincét, udvart felbecsülték és Szilágyi Istvánnénak estére – egy méltatlanul alacsony árért – vételi ajánlatot tettek. A reformátusokat pedig azzal marasztalták el, hogy a püspöknek, mint földesúrnak a tudta nélkül vették bérbe a házat és a telket. Közölték azt is, hogy erre az ingatlanra „a püspöknek szüksége van, hogy ott méhes kertet állítson fel és egyéb kikeresett okokkal kívánták a vallás iránt való gyűlölséget palástolni”. (46) Ennek ellenére Keresztesi január 4-én az udvaron megtartotta prédikációját Lk. 1,68 alapján,[45] majd utána Mensáros Dániel és Sípos Sándor református szolgabírókkal, valamint a váradi gyülekezet két jeles tagjával, Bereczki Istvánnal és Baranyai Pállal elmentek a püspökhöz, aki nem tagadta, hogy az ő parancsára történt a ház lefoglalása. Küldetésük eredménytelen volt.

Ennek ellenére Keresztesi József búcsút vévén ideiglenes szolgálati helyétől, Vértestől, január 6-án „ezer nyomorúságokra” (46) Váradra, a vitatott házba költözött. Előző nap

 

„a ház kulcsát a püspök elvitette, de a ház, mivel sokan voltak benne, nyitva maradt; a pinczét lepecsételte, éjjel és nappal két hajdú strázsált a házban, kik is minden szóra figyelmeztek és minden szóról tartoztak hírt adni. Az udvaron pedig, a más háznál, mely iskolának volt rendelve, bort kezdett a püspök méretni, egy kreuczeren iczéjét, holott egyebütt 3 koron költ a bornak iczéje; oda borivókat, lármázókat szereztek és gyűjtögettek, s mind kinn, mind benn minden illetlenséget elkövettek.”

 

A házra ekkor Horváth György debreceni diák, az ideiglenes kántor, az alapítandó iskola kiszemelt tanítója vigyázott, akit „erővel a házból ki akarták hajítani sok ízben; de ő nem ment”. (47) A ház örökösét, ifj. Szolági Pétert is kétszer, a karjánál fogva kivezették az egyházból.

Ennek ellenére a deszka-sátor építését nem hagyták abba a munkások, sőt a nagyobb résszel el is készültek, mire január 6-án este 8 órára Keresztesi József és családja Nagyváradra érkezett. A zűrzavarról már a Bihari-hágónál tudomást szereztek, ezért ingóságaik nagy részét Új-Váradra, a Körösön túlra küldték. Első váradi éjszakájukról így tudósít Keresztesi:

 

„Feleségemmel, szolgálómmal és két szekéren lévő házi eszközökkel, a peres és zenebonával teljes házba beszállottam a kis ajtón, mivel, a nagykapu lakatra volt verve, és a püspök hajdúinak őrzése alatt keserves sóhajok közt ott háltam.” (47)

 

Másnap, január 7-én a püspök ispánja, Csór János többedmagával felszólította Keresztesit, hogy önként menjen ki a házból, mert különben erőszakkal kipakolják minden holmijával együtt az utcára. Keresztesi arra hivatkozott, hogy ez ügyben már a királyhoz fellebbezett, türelmet kért. Válaszul elkezdődött a kilakoltatás.

 

„A sátorhoz való fákat, székeket, deszkákat kezdették az utczára kihordani az oda csődült sok pápisták nagy örömmel és futkározással s lármázó nevetéssel. Sőt, még az ott állá és sóhajtozó reformátusok közül is némelyeket zen munkára kényszerítettek. Azután a fenn álló sátornak fáit, deszkáit, léczeit törték, vágták, szaggatták, hajigálták; maga Csór ezt mondván, hogyha a püspök hibáz, elég fája van, megtudja a romlást fizetni.” (49-50)

 

A sátor rombolásával kapcsolatban az is kiderült, hogy január 6-án

 

„20 fr. büntetés terhe alatt parancsoltatta a püspök az olaszi pápistáknak, hogy másnap a sátorvágásra felgyűljenek”. (60)

„Mi pedig reformátusok, ezen romlás és lárma alatt mint a fészekből kivert madarak az ég alatt, a ház előtt összeállottunk, s sírva könyörögtünk s hosszan énekeltünk először Zsolt 25., könyörgés után pedig Zsolt 42: 5.6.7. és 38: 15 végig. Ezután ismét a házba visszamentünk, hol maga volt a feleségem, s könyörgés alatt 3-szor akarták kihajítani: de ő azon esedezett, hogy hadd végezze el odabé az imádságot; úgy mégis nem bántották.” (50)

 

A fából épült sátor rombolásakor egy baleset is történt.

 

„Egy pintér, a ki legserényebb volt a munkában, a sátor tetejéről a nyakára leesett, kit mint holtat négyen felfogták és a kocsmaházba  bévitték, hol érvégés és egyéb szerek által midőn észre jött, így szóla: ’Jaj be átkozott valék, hogy ezen gonoszsághoz hozzáfogtam.’ Ennek leesését a többek közt egy nyelves reformáta asszony látván, így szóla (a mint nekem Csór panaszolta): ’Hála Istennek! Bár mind kitörne a nyakatok; most vágjátok azt a fát, melynél fogják az ördögök sütkérezni a lelketeket.’ Melyért akkor mindjárt megfogatott és 24 óráig való árestomot szenvedett.” (50)

 

A sátor szétrombolása után Keresztesit, feleségét és az iskolamestert, erőszakkal az utcára vezették.

 

„Mint medvét késértek, ki örült, ki sírt, ki bámult, maguk közül is sok pápisták a püspököt átkozták s békességes tűrésünkön csodálkoztak, kivált a feleségem szüléshez közelgő állapotja, még az ellenkező előtt is szívet mozgató spectaculum volt.” (51)

 

Amikor már az utcán álltak, akkor érkezett meg Mihályi Sándor, református vallású prókátor, akinek kérdésére Csóri azt válaszolta, hogy mindezt azért teszik, mert a reformátusok korcsmába akartak istentiszteletet tartani. Mihályi erre így válaszolt.

 

„Nem az illetlen, hogy mi korcsmán tartunk isteni tiszteletet; hanem az, hogy az urak a mi isteni tiszteletünk helyére korcsmát állítottak.” (51)

 

A történetek ellenére Keresztesi József nem futamodott meg.

 

„Ezek után a Mensáros úr közel levő szállására vontam el magamat ez nap; hova kihányt jóságomat is hordottam az utczáról. Azután 8 nap sehol sem lehettem biztos helyen; még csak a rajtam lévő ruhámat sem változtathattam, a jószágom széjjel 9 helyen is lévén. Prédikácziót, hol a hó hátán hol istállóban is kénytelenítettem tanulni, semmi csendes helyem nem lévén. De mégis, ezen hányódásokban tetemes kárt nem vallottunk.” (51-52)

 

A sátor szétrombolásakor keletkezett kárt megbecsültette a mesteremberekkel, a megmaradt deszkát Péchy Imre úrhoz hordták, és fellebbezést írtak a történtekről a királynak. Aznap éjjel Péchy Imre háza kapujára „valamim mocskos, minden elme nélkül való írást szegeztek, mely az elolvasásra is méltatlan”, de szerencsénkre a versíró Keresztesi a csúfoló vers utolsó versszakát feljegyezte naplójába:

 

„Calvinus Jankónak eldűlvén sátora

Nincs már hol ugasson a predikurtája

Borozván dúdoljon a pátriarchája[46]

Így deformátusok szép a tolerantia” (52)

 

Az istentiszteletek nem szüneteltek. Január 8-án ismét a Tisza urak udvarára „költözött” a gyülekezet,

 

„a hol kezdettünk, vissza mentünk az Istent tisztelni; hol most az ebédlő házban, hol most az udvaron s tornáczban nyomorogtunk; de azért az exerciumot soha ezután félbe nem szakasztottuk.” (52)

 

Hosszabb utánajárással, felsőbb engedéllyel sikerült lelkészi lakásnak egy házat is bérbe venni, ahová január 14-én a Keresztesi család be is költözött.

 

„Ez időtől fogva külső háborgatásoktól ugyan üresen, de az ekklézsiában lévő ezer bajokkal lehet lakni, mert idővel el nem lehet hinni, mely nagyon begyepesedett 123 esztendőktől fogva ezen ekklézsia; ennek minden tagjai, a pápista czeremoniákhoz szoktanak s tartatni is azokkal kívánnak; a ref. eklézsia rendtartási idegeneknek tetszettek; hogy a plébánusnak stolát adjanak, azt a király akarta, hogy pedig a maguk papjoknak is fizessenek, azt a vallás szeretete és a lelkiismeret diktálhatta; de a városi kevélység, a nagy tudatlanság és sokakban a szívnek megveszése, semmi rendet felvenni nem akart, minden első s vezér kívánt lenni Bir. 21:25.[47] a mellyek miatt nekem ezer bajaim és sok keseres óráim s nyögésim voltanak. ’Úgy hogy az én életemet, elfelejtém kenyeremet.’[48] Igen ritka volt az, a ki megtudta volna gondolni és illőképen becsülni azt a jót, melyet Isten közöttünk ezen ekklézsiával akkor, midőn a maga beszédének szabados folyást engedett ebben is. Itt tetszett meg igazán micsoda terhek tétetnek a lelki pásztornak vállaira, melyek alatt még az angyalok vállai is reszketnének. Ezeket pedig némely pap atyafiak irigységek, kik nekem rózsából vetett ágyamat lenni álmodozták, még nehezebbé tették. Nehem. 5: 19.”[49]

 

Keresztesi József nem adta fel. Január 15-én megtörténik a beiratkozás. 134 gyerek – 76 fiú és 58 leány – kezdi el az írni, olvasni tanulás, no meg a számolás művészetének elsajátítását a református elemi iskolában, az eddig sok megpróbáltatást átélt Horváth György vezetésével. „Oskolának s rector háznak ideig-óráig kiárendáltuk hónapszámra Oláh József uramnak egy szobáját és konyháját Páris pataka mellett.” (54) Február 15-én presbitériumot választott „a nagy rendetlenségeknek, veszekedéseknek mellyek ezen ekklézsiában mindennapiak voltanak, orvoslására és kigyógyítására”, (54) de a naplóból kitűnik, hogy „mindezeknek igen kevés haszna és látszatja volt, sőt sokan azért esküdtek meg, hogy hiteket megszeghessék”. (55)

A gyülekezet legnagyobb problémája az istentisztelet helyének megoldatlansága volt.

 

„Szorongottunk keservesen a Tisza urak házánál, kik annál nyomorúságosabbá tették nyomorúságunkat, hogy a házból, hol vasárnap az asszonyok gyűltek össze, mártius elején, még hidegben kiküldöttek bennünket, hogy már kívül is ellehetünk. És így csak a tornáczban és udvaron gyűltünk össze, nagyobb részint az ég alatt, hol kivált a cselédek zörögvén, feltett süvegekkel, lovakkal, szekerekkel stb. járkálván, az imádkozó nép között nem kevés botránkozást okoztak. Semmi orvosság nem volt; máshová menni nem bátorkodtunk, a felküldött instantiákból is keveset reménykedtünk.” (55)

 

A napló a felküldött kérvényeket sorba ránk örökíti.[50] Végül a megye vállalta a püspöki harag megszelídítését. Az iskolát is támadás érte a hatalom részéről. (68-74) A szívós küzdelem eredményeként 1784 júliusában sikerült megszerezniük az engedélyt az ingatlanvásárláshoz a püspöktől, mint illetékes földesúrtól is.

A birtokba vett telken először egy deszkasátort állítottak fel, amely 13 öl hosszú, és 5 öl széles volt. 1784. augusztus 1-jén tartottak benne először istentiszteletet, melyen Keresztes József Zak.1,16 alapján[51] prédikált, hálát adva azért, hogy

 

„a Tisza urak udvaráról hét hónapokig tartott keserves és botránkozásokkal teljes összegyűléseink után az isteni tisztelet ezen megvett fundusra tétetett. Ezen ifjú urak az ekklézsiára mindazonáltal felette megnehezteltek, és hogy soha semmi segítséggel nem lésznek, declarálták, azért 1. hogy ők is, ezen kertet meg akarták venni s tőle elestenek; 2. hogy az édesanyjuktól adott 1000 rhft. az ekklézsai kezéből vissza nem vehették.” (74)

 

Keresztesinek azon is szégyenkeznie kellett, hogy a gyülekezet vezetői, senki tanácsát ki nem kérve, meglehetősen illetlenül mondtak köszönetet a püspöknek a telekvásárlási engedélyért.

 

„Ezután mit csináljanak, hol építsenek, mennyit, mit először? Szüntelen azon veszekedtek, így a boldogtalan egyenetlenség, s ész nélkül való végezések közt a kertnek éretlen gyümölcseit s minden veteményeit elprédálták. Itt fog tehát akkor a mikor fundáltatni a váradi ref. oratorium és parochiális házak. De bizony soha le nem lehet írni, micsoda kegyesség nélkül való zűrzavarban volt ezen ekklézsia, melyben én kénytelen valék nyomorogni.” (74)

 

Keresztúri szorgalmasan prédikált, mint ahogyan ez hivatásához is illett. A váradi püspökségtől elszenvedett sérelmek nem antikatolikussá, hanem toleránssá tették. Nem duzzogott, hanem cselekedett, épített. Lassan a város polgárai közé is beilleszkedett.

 

„A mi a nagy-Váradon való lakást illeti: a romano-catholicusoktól semmi bántódásom nem volt, sőt érdemem felett megbecsültek, szerettek, ebédjeikre méltóztattak. Az egész káptalannal együtt nem egyszer ebédeltem. Látogatásomra eljártak professorok és mások. – Az académiai tentamenekbe rend szerint invitáltak. Főtiszt. Ronkovits theologiae professor úr,[52]  a ki azt szokta azelőtt mondani, hogy ’orrát, fülét elrágja a váradi református papnak’ még legjobban becsült. És így betölt az, a mit rég állítottam és még 1782-ben megmondottam, hogy ’a nagy-váradi református papnak nem a pápistáktól, hanem a maga hallgatóitól lesz legtöbb baja s háborgatása.” (77)

 

Az első, Váradon elmondott prédikációját Miller, a katolikus cenzor nyomtatásra engedélyezte, a József napi prédikációjának[53] megjelenését pedig a katolikus urak, sőt a klérus egyes tagjai is szorgalmazták, de Keresztesi a maga költségén adta ki 1050 példányban, a példányok nagy részét  elajándékozta. A könyvnek szintén Miller volt a cenzora.[54] A könyvecske 1Móz 45,24[55] alapján indul. A katolikusokkal való barátság elsősorban a jozefinista szellemű papokkal alakulhatott ki, mint ahogyan ez például a pesti evangélikus gyülekezet megszervezésénél is megfigyelhető.[56] Ez viszont nem jelentette azt, hogy a klérus a kibontakozódó református gyülekezet ellenében nem tett lépéseket. Nagyvárad-Olasziban ahogyan elkezdett a református templom épülni, 1784-ben a püspökség új plébániát is szervezni. (91)

II. József radikális rendelkezései és németesítő törekvései miatt az egyház külső helyzete is nehezedett.

 

„A nevezetes és sokat ígérő keresztyén tolerantia ezek és más dolgok által úgy körülnyíretett, hogy puszta nevén kívül alig lehetett valamit látni. A stóla vétele által a plébánusok a protestáns népet jobban, mint azelőtt nyomorgatták[57] […] Akadémiákra való kimenettől ifjaink ezen esztendőben eltiltattak.” (79)

 

Az egyház felsőbb vezetése pedig el volt foglalva a belső zsörtölődésekkel. Az 1784. március 8-i szuperintendenciális gyűlésen is az előbb említett „Béllyei János ügye” volt a fő téma. Ezért méltán írja a 92. zsoltár dallamára írt versében:

 

„A szabadságnak színével

Vallással nem gondolás;

A külső harcz szűnésével

Egymás közt nagy pártolás,

Hálátlan szívűség

Becsúszott, hűlt a hűség,

Szél kell, látom a búzának

Hab a Péter hajójának.” (81)

 

A telek megszerzése után eljött a templom, az iskola és parókia építésének ideje. Keresztesi a kurátorral és a presbitérium hozzáértő tagjaival megkeresték Eder Jakabot,[58] a kor egyik legjelesebb építőmesterét, akivel a terveket elkészítették. Úgy tűnt, hogy minden rendben van. De „minden jónak a tudatlan ambitio lévén a rozsdája” az egyik conciliárius „sok titulusainak előszámlálása által az ekklézsia tudatlan előkelő embereinek szemek fényét elszedvén” egy kontárt, „a himpellér, tudatlan, részeges Schuster János cseh kőművest” bízta meg az építkezéssel. Keresztesi naplója szerint

 

„e tudatlan balga népet, balgatag vélekedésekkel tele tömte, hogy senki szavát ne fogadják, mert ők az elsők, övék az erő stb., melyből az lett, hogy senki tanácsát nem fogadták, ha a pap vagy más okos ember javasolt jót, csak azért is megutálták, hogy okos ember mondotta […] Így azután a sok ludak gágogása közt nem lehetet boldogulni.” (85)

 

Az alapkövet 1784. szeptember 20-án helyezték el (86-87), a munka Schuster János „fuser kezére bízatott”. Az esperes és a vizitátorok igyekeztek elsimítani az egyenetlenséget, kevés haszonnal, „mert a váradi reformátusok őket […] kinevették, és a mit megettek is, felpanaszolták.” (87)

Az 1784. évi papmarasztásról érdekes feljegyzést találunk a naplóban:

 

„Ámbátor sok bajokat és méltatlan bosszúkat kell szenvedni naponként a váradi tudatlan, kevély és begyepesedett lelkiismeretű emberektől; mindazonáltal d. 26. dec. papmarasztás lévén először, hogy másoknak balítéleteket, kik ezen zűrzavar népet nem ismerik, elkerüljem s hivatalomnak istenesen megfeleljek, ámbár Diószegre a megholttiszt. Mándi József úr helyébe hívattam, mindazonáltal megmaradtam Váradon ily conditio alatt:

1. Tegyenek le az eddig gyakorlott irtóztató egyenetlenségről és papkergetésről.

2. Legyen proportio (legyen arányos) a pap és a mester fizetése között, mert amazt 110 forinttal meghaladja.

3. Parochiális házat építsenek, hogy ne kelljen czigányok módja szerint oly gyakran költözni, s árenda fizetéssel az ekklézsiát terhelni.” (90-91)

 

A parókia építése körül vita volt a gyülekezetben. Bizonyos „B.J.” és csoportja azzal érvelt, hogy „a parochiális házak nem Isten dicsőségére való épületek, hanem csak a pap hasznára”. (92) Csak akkor kezdtek engedni, amikor kiderült, hogy tetemes összeg, évi 254 forint a házbér. Ezután csak azon folyt a civakodás, hogy hol legyen a paplak, mekkora legyen, és ki legyen a kőműves, aki a munkát elvégzi. A civakodásnak a Körös 1785. májusi áradása vetett véget, ami a kontár munkával épített templom és a parókia addig felépített alapjait tönkretette. A főispán elrendelte a part kiépítését, továbbá a templom alapjainak újjáépítését a jeles építészre, Eder Jakabra bízta. A munka, bár kölcsönökből, szépen haladt.

Tisza István és László, akik Debrecenben Keresztesi József tanítványai voltak, mivel nem tudták az egyháztól visszaszerezni az édesanyjuk által a református egyháznak adott ezer forint adományt, újabb bosszúra szánták el magukat. A templom északi falától egy méterre az ablak alá istállót építettek. Ebből újabb pereskedés, háborúság támadt, aminek az lett a vége, hogy a Tisza testvérek nem istállót, csak kocsiszínt emeltettek.

 

„Én nekem ezen villongásokban legtöbb vegzáltatásom esett ezen boldogtalan, felfuvalkodott, negédes, zabolátlan erkölcsű, vallásukat sem értő, sem nem szerető, sőt csúfoló, semmi nagy dologra nem termett ifjaktól.” (114)

 

1785. szeptember l-jén Keresztesi József és családja beköltözött az új parókiára „mely csak dirib-darabba volt készen”. (103) A templom kőfalai is elkészültek október elejére, de a pénz elfogyott, és a tetőszerkezethez szükséges fát sem szállították a szalontaiak.

A szekularizálódó egyház intézkedéseivel szemben is kialakult egy régi, talán a puritanizmusig visszavezethető konzervatív ellenállás minden lazítás ellen. Például 1786-ban a sátoros ünnepeken való terhes szolgálatokon úgy akart segíteni a szuperintendencia, hogy az ünnepen a harmadnapi prédikálást eltörölte, azon csak énekeltek, igét olvastak és imádkoztak a templomban. Ugyanakkor Keresztesi naplója szerint ebből „oly nagy villongás, lárma és zavarodás lett, hogy sok helyeken a papokat is üldözőbe vették az innep nem tartásáért, fizetéseket elfogták, haszontalan és tudatlan beszédekkel keserítették”. (131) De olyan papok is voltak, akik maguk is helyeselték az ünnep harmadik napjának megtartását. Egyre rosszabb lett az egyház belső hangulata. „Mindenfelé megvesztek, a szeretetben meghűltek az irigy hallgatók, és a lelki tanítók mindenütt panaszkodtak,” (131) A maga helyzetét egy szólásmondással jellemzi Keresztesi: „Igazán mondják, hogy nagy út, úr, víz, vár mellett nem jó lakni. Nekem pedig nem csak egyikben, hanem mind a négyben részem van.” (136)[59]

Az önálló, a katolikustól független anyakönyvezés is gondot, feszültséget okozott. Keresztesi szerint gróf Kolonics László nagyváradi püspök ezen „annyira megbosszantatott, hogy fogait is csikorgatta”. (139) A harchoz az egyház érdekeinél a személyes érdekeket jobban becsülő világi hatalmasságoktól nem kapott támogatást. A tárgyalások során például Bereczki István így kommentálta a püspök előtt az egyház függetlenségi harcát: „Jó dolog volt, míg templomunk nem volt: az Isten áldja meg az urakat, minket nem háborgattak, semmi különbség nem volt a pápisták és miközöttünk.” (145)

1787-re ugyan marasztották Keresztesit a nagyváradiak, de mindent elkövetett, hogy megcsonkítsák a prédikátor eddigi fizetését. (151)[60] Teleki grófnak kellett megdorgálni a lázadókat, akik az egész egyházkerületben igyekeztek lejáratni Keresztesit. (152-153) 1787. elején ezt írja naplójába:

 

„Magamra nézve pedig Váradon micsoda hasznot hajtottam mindezen szíves fáradtságaimmal? Semmitsem egyebet ezer keserűségnél és bosszúságnál. Az én hallgatóim többnyire bégyepesedett lelkiismeretű, háládatlan, tudatlan emberek, kik közt méltán lehet óhajtani, hogy bárcsak ma is volna olyan Lacedaemon, melyben a háládatlanságnak bírái és törvényei valának. Vagy bárcsak ne volna igaz Esopusnak az a meséje, hogy egyszer a juhok az őket őrző ebeket elkergették, a mit megettek, azt sajnálván. De tudja az Isten minden szívnek titkait.” (149)

 

Keresztesi József nem is maradt tovább Váradon, az épülő templomot sem ő fejezte be. A főispán javaslatára elfogadta a szalacsi református gyülekezet hívását. Március 5-én elvégezte „a szent Bibliának egész olvasását, melyet 1784, d. 14. mart. kezdettem el”. (160) A gyülekezettől április 29-én szíve fájdalmával és a nép sírása között búcsúzott el,

 

„midőn kivált idegen helyekről öszvegyült úri s más roppant sokaság vala jelen […] 3 esztendőkig és 4 hónapokig tartott kibeszélhetetlen terhű, sok keserűségű és gyermekszülésnek fájdalmával vetekedő szolgálatomat a váradi hideg és nyughatatlan reformátusok közt elvégeztem; és hogy az Isten adjon ezen ekklézsiának terhe viselésére erősebb vállú, igazabb hűségű és bátrabb szívű őrállót, ennek tagjai között egyességet, atyafiúi szeretetet, a Krisztus evangéliumához intézett szent életet és az idegenek közt s előtt is kedvességet, az én rajtam elkövetett kedvetlen dolgokat ne tulajdonítsa bűnükül sokaknak”. (156)

 

Május 4-én 13 szekérrel, családjával együtt Szalacsra költözött, ahol élete végéig, 1812. május 15-éig szolgált. Emlékét a szalacsi templomban egy emléktábla is őrzi.

Összefoglalásként a következőket mondhatjuk. Keresztesi József kettős harcot vív. Egyrészt a katolikus ellenállással, a törvények végrehajtását szabotálni akaró erőszakkal kell harcot vívnia. Ebben támasza csak a helyi uraságoknak a hitet lazán kezelő csoportja, melynek jellegzetes példája a Tisza urak magatartása. Csak ők partnerei a helyi hatalmasságoknak. De ők az egyházban nem az istentiszteletet, a Biblia magyarázását látják fontosnak, hanem úgy gondolják, hogy az egyház egy olyan polgári szervezet, civil tömörülés, amin keresztül bizonyos politikai érdekeket érvényesíteni lehet. Keresztesi József sorsában az a különös, hogy a harcokban soha nem úgy jelenik meg a szuperintendens vagy az esperes, mint aki segít. Nem is teheti meg, továbbá a küriarchia több emberöltős eluralkodása miatt önálló hatalma, befolyása sincs. Épp úgy kiszolgáltatottja az uraknak, mint a lelkipásztorok, legfeljebb elvi szabályokat, teológiai döntéseket hozhat.

Kevés szó esik a fagyban, hóban, a szabad ég alatt is összegyülekező, prédikációt hallgató népről, a hívek sokaságáról, mely ebben a küzdelemben peremre szorul. A lelkipásztor lényegében őértük van, ők az igazi egyház, akik a küriarchia és hierarchia harcában marginalizálódnak. A lelkipásztornak, ha létezni akar, kapcsolatot kell építeni, tartani az egyház létezésének feltételeit megteremtő urakkal a hívek érdekében is. Így kerül a lelkipásztor két ütköző erő közé. Ha a bibliás, zsoltározó hívek érdekeit nézi csupán, az egyház urainak bizalmát elveszti, és nem lesz pap többé. Ha viszont csak az urak pártján áll, lehet, hogy felverekedi magát egy másodosztályú úr státuszába, de a gyülekezet bizalmát veszíti el. Ezért a következő század belső gyülekezeti problémái a papválasztási botrányokban lepleződnek le. Ennek leegyszerűsített, nem mindig pontosan diagnosztizálható képlete az, hogy a gyülekezet olyan hívő papot akar, aki képes lelki kenyeret adni, érvényesen prédikálni Isten Igéjét, a helyi gyülekezet hatalmasai meg olyant, aki beleilleszkedik az ő világukba, és féken tartja, erkölcsre neveli az egyszerű hívek seregét.

Ezt a folyamatot megfigyelhetjük a presbitériumok szerkezetének, ügyrendjének átalakulásában, az ecclesiolák megerősödésében, a házi istentiszteletek egyre jobban kárhoztatott virágzásában. Ez a helyzet a 19. századi protestantizmusban kétirányú folyamatot indít el: a belmissziót és a különböző új protestáns, szabadegyházak megjelenését. Mindkettő a puritanizmusban kialakított gyülekezet-eszményre épít.

A papi hivatás konfliktusát Keresztesi József egyik, a 92. zsoltár nótájára írt versrészlete foglalja össze:

 

Mindeneknek nevetsége

És gyalázatja lettünk;

Hallgatóink negédsége,

Bábel tornya felettünk;

Nem bírván keresztedet,

Uram! Kérünk tégedet:

Induljon szíved szánásra,

Ne juttass unatkozásra.

 

Szent beszéded drága gyöngye

Adatik a disznóknak,

Botránkozásnak göröngye

Szent neved, és sok póknak

Oly virág, melyből szívnak

Mérget s ellened vívnak,

Uram! miért nem akarod,

hogy megjelenjen szent karod[61].

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A mióta az üldözés

Híveid nyája közt szűnt,

Nincs egyéb csak papküldözés,

Lásd meg Uram! ezt a bűnt,

Akiket legeltetünk,

Azoktól kergettetünk,

Kevés a juh; sok a gödölye

Kész, hogy pásztorát megölje.” (132-133)

 

Jegyzetek



[1] Áttekintés a korról: Csúthy Zsigmond: Protestáns egyháztörténet, 1711-1782. Debrecen, 1878.; A magyarhoni protestáns egyház története. Szerk.: Zsilinszky Mihály. Bp., 1907. (továbbiakban: Zsilinszky, 1907.) 331-512. p.; Ravasz Boriska: A magyar állam és a protestantizmus Mária Terézia uralkodásának második felében. (1760-1780). Bp., 1935.; A magyar református egyház története. Szerk.: Bíró Sándor – Szilágyi István. Bp., 1949. (továbbiakban: Bíró-Szilágyi, 1949.) 177-261. p.; Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon, 1521-1945. Bp., 1985. 143-170. p.

[2] Pl. a Pest megyei Rád temploma elkobozásának története: Földváry László: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. Bp., 1898. I. köt. 305-315. p. Más példák: Zsilinszky, 1907. 372-418. p.

[3] A külföldre utazó diákok útlevelet csak szigorú ellenőrzések után kaphattak. Az osztrák örökösödési háború idején hazarendelték az összes diákot. 1750-1759-ig senki nem kapott útlevelet. A külföldi könyveket rendszeresen elkobozták a határon, csak hosszas vizsgálatok után kaphatták meg tulajdonosaik. A hazai teológiai művek megjelenését akadályozták. Bíró-Szilágyi, 1949. 233-235. p.

[4] A papmarasztásról: Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Szerk.: Ladányi Sándor. Bp., 1977. (3. jav. és bőv. kiadás) (továbbiakban: Zoványi, 1977.) 458. p. Jellemző eset, hogy Szikszai Györgyöt 1783-ban menesztette a makói gyülekezet, és 1786-ig állás nélkül volt. Szabó Aladár: Szikszai György élete és munkássága. Debrecen, 1927. (Szikszai egyébként a legtöbbet kiadott imádságos könyvet, az „öreg Szikszait” készítette: Keresztény tanítások és imádságok. Pozsony, 1786.) Szőnyi Benjámin papmarasztási botrányáról és a hódmezővásárhelyi helyzetről: Zsilinszky, 1907. 423-424. p. Vö. Szeremlei Sámuel: Szőnyi Benjámin és a hódmezővásárhelyiek. Bp., 1890. 135-200. p.

[5] Az ágensek szerepéről, névsoráról: Zoványi, 1977. 15-16. p.; Zoványi Jenő: Ágensválasztás, 1762-1763. In: Protestáns Szemle, 1914. (továbbiakban: Zoványi, 1914.)

[6] Nyiri Sándor: A nagybirtok vallásügyi magatartása a 18. században. Bp., 1941. Ehhez a problémához, a Sinai Miklós körül kibontakozódó vitára ld.: Révész Imre: Sinai Miklós és kora. Adalékok a XVIII. századvég magyar társadalomtörténetéhez. Bp., 1959. (továbbiakban: Révész, 1959.); Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora című munkájához. In: Századok, 1961. 1. sz. 138-149. p.; Révész Imre: A Sinai kérdéshez. In: Századok, 1962. 1-2. sz. 199-203. p.

[7] Heltai Gáspár: Száz fabula […] Aesopusbol és egyebünnen. Kolozsvár, 1566. Betűhű, új kiadás: Heltai Gáspár esopusi meséi. Kiadja: Imre Lajos. Bp., 1897. (Régi Magyar Könyvtár 4.) Az idézet „Az agg lóról és az agg agárról” szóló meséből való.

[8] Hoffer Ede: – In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1877. 90-92., 154-158., 227-230., 344-347., 390-394., 436-447., 483-491. p.

[9] Zoványi, 1977. 202. p. Egy kötet autográf prédikációi, amelyek 1757 és 1785 között születtek a Ráday Gyűjtemény kézirattárában találhatók: K-1. 532. sz.

[10] Pozsony, Landerer. é.n. Zoványi lexikona szerint Báselben 1754-ben jelent meg, talán egy német kiadásról van szó. Zoványi, 1977.

[11] Johannes Hübner (1668-1731) német pedagógus és teológus könyvei Magyarországon elterjedtek, neve közmondásos lett. „Ez volt hát a dolgok Hübnere” = a dolgok magyarázata. A Fodor Pál által fordított Száz és négy bibliai históriák-ból terjedt el például a „gyengébbek kedvéért” szólás is. Tóth Béla: Szájrul szájra. Bp., 1901. 423. p. Jókai is használja a „hübnere van” szólást a „furfangja van”, „valamilyen cseles megoldása van” értelemben. Jókai Mór: A barátfalvi lévita. Bp., 1898. A Debreceni Kollégium 1770-ben megjelent Methodusa szerint a conjugisták a Hübner-féle bibliai históriákból mondták el saját szavaikkal azt, amit megjegyeztek belőle. A Debreceni Református Kollégium története. Szerk.: Barcza József. Bp., 1988. (továbbiakban: Barcza, 1988.) 122. p.

[12] Életéhez: Ádám Gerzson – Joó Imre: A nagykőrösi ev. ref. gimnázium története. Nagykőrös, 1896.; Juhász Béla: Fodor Gerzson és Csokonai. In: Studia Litteraria. Debrecen, 1963. 17-48. p.; Hoffer Endre: Fazekas Mihály levele Fodor Gerzsonhoz. In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1878. 391-393. p. (Fazekas Debrecenből 1826. április 22-én kelt levele.); Uő: Horváth Ádám levele Fodor Gerzsonhoz, a dunamelléki superintendentia főjegyzőjéhez Nagy-Kőrösön. In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1876. 46-49. p.; : (1877): Horváth Ádám levele Fodor Gerzsonhoz. In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező, 1877. 316. p. A jakobinus perben való részvételéről: Benda Kálmán: A magyar jakobinusok iratai. II. köt. Bp., 1952.

[13] Szőnyi Virág Mihály önéletrajza. In: Dunántúli Protestáns Lap, 1893. 492-495., 509-511., 522-524. p.

[14] Czibula Katalin: Szilágyi András protestáns prédikátor naplója. In: Lymbus, 2004. 123-186. p.; A kézirat: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára. Oct. Hung. 679.

[15] Theschedik (Tessedik) Sámuel önéletírása. Kiadja: Zsilinszky Mihály. Pest, 1873. (2. kiadás: bev. és kiadja: Nádor Jenő. Szarvas, 1942.)

[16] Zsilinszky, 1907. 423-424. p.

[17] Ld. 3. sz. jegyz.

[18] Iratok a Türelmi Rendelet történetéhez. Szerk.: Mályusz Elemér. Bp., 1940. (A magyar protestantizmus történetének forrásai.) Itt található a legtöbb dokumentum.

[19] Mindkettőt Hoffer Endre tette közzé. Keresztesi József eredeti naplója. Krónika Magyarország polgári és egyházi közéletéből a XVIII. század végén. Keresztesi József Naplója. Bp., 1882. A kiadás az előszó szerint a Keresztesi mellett „Szalacson rektorkodott Szakács Józsefnek 1821 és 1822-ik években sajátkezűleg vett másolata nyomán, a kevésbé közérdekű és szerzőnek szorosabb családi körülményeit illető helyek kihagyásával készült példány után rendeztetett”. Szakács József Keresztesinek több kéziratban maradt munkáját lemásolta. A Ráday Gyűjtemény Kézirattára. K-1-28. 349. p. Ld. Kozma Borbála – Ladányi Sándor: A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének (Budapest) kéziratkatalógusa. Bp., 1982. 51. p.

[20] Gulyás József: Keresztesi József. In: Theologiai Szemle, 1927. 5. sz. 356-365. p. (továbbiakban: Gulyás, 1927.)

[21] Gulyás József: Keresztúri verse a zöld tógáról. In: Debreceni Szemle, 1929. 34-39. p. (továbbiakban: Gulyás, 1929.)

[22] Takács Béla: Egy református prédikátor véleménye a magyar koronáról. A magyar korona és a koronázási jelvények leírása 1790-ből. In: Theologiai Szemle, 1978. 3-4. sz. 114-116. p.

[23] A magyar anekdotakincs. I-IV. Gyűjtötte és magyarázza: Tóth Béla. Bp., 1898-1903. II. köt. 65., 66., 79. sz.

[24] Az énekkéziratainak sorsát ismerteti: Gulyás, 1927. 360-361. p. Ehhez még: [Gulyás József:] Hol van Keresztesi József énekeskönyvének kézirata? In: Magyar protestáns könyvtárpolitika. Sárospatak, 1929. 4. p.

[25] A magyar nyelv eredetéről. Néhai Keresztesi József kéziratából (1799) kiadta: Fel-Apáti Molnár Sándor Pozsony, 1844. Belső eredeti címe: „A bárkai nyelvből ágazott magyar nyelv, melyenk eredetét, reguláit, ágazatait és ezek szerént némely nemzetnek, főembereknek, familiáknak, helységeknek, hegyeknek, pogány isteneknek, vizeknek, mértékeknek s.a t magyar eredetű és értelmű neveiket vizsgálja és mutogatja Keresztesi József”. A kiadó írt hozzá előszót. Ld. még: Ponori Thewrewk József: Keresztesi József 1799-iki magyar nyelvtudományi művének felfödözése s megismertetése. Pozsony, 1844. 64. p. A könyvet ismertette: Irodalmi Őr, 1845. 3. sz.

[26] Tóth Ferenc: A helvetiai vallástételt tartó túl a dunai […] püspökök élete […] Győr, 1808.; Uő: A helvetiai vallástételt követő túl a tiszai […] püspökök élete […] Győr, 1812. Kapcsolatukról: Gulyás, 1927. 361-362. p.

[27] Gulyás, 1927. 363. p.; Harsányi István: Bod Pétera Athenasának eddig ismeretlen toldaléka 1786-ból. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1928. 81-95. p.

[28] Pehm [Mindszenty] József: Padányi Bíró Márton veszprémi püspök élete és kora. Zalaegerszeg, 1934. Padányi Bíró egyetlen vizitációs alkalma alatt 46 protestáns templomot záratott be.

[29] Zsilinszky, 1907. 365. p. XIV. Benedek pápa Bécsben a vakbuzgóságot elítélte, és ezt közölték is Padnyi Bíró Mártonnal. Vö. Zsilinszky, 1907. 519. p.

[30] Vö. 16. sz. jegyz. A továbbiakban a napló 2. kiadásainak oldalszámait a szövegben zárójelben jelölöm.

[31] A petécs vagy patécs a bőrön keletkezett kiütés, elváltozás, valami kiütéssel járó járványos betegség. Kis József: Egészséget tárgyazó katechizmus […] Sopron, 1794. Egyik gyimesi szerelmes átokdal szerint „Vegye el a jó Isten az eszedet/ Apró petécs kelje meg a melledet”.

[32] Délután 4 órakor Weszprémi Istvánnal beszélgetett. Ennek dokumentuma a Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárában R. 790.a. jelzettel egy 10 oldalas kéziratban található, latin címe: „Colloqvium Inter Augustissimum Romanoru(m) Imperatorem Josephum II. et Stephanum Veszprémimum Medicinae Doctorem Debrecini ad diem 18 am May, horam 4tan pomerida(m) 1775” Magyarul: Ember Ernő: Weszprémi István beszélgetése József császárral. In: Könyv és Könyvtár, 1977. 71-81. p. A császár jelölt ekkor Szilágyi Sámuel szuperintendenssel is beszélgetett „hosszan, bátran és szabad lélekkel”. Szűcs István: Királyi Debreczen Város történelme. 3. köt. Debrecen, 1872. 788-792. p.

[33] A szokásról: Szigeti Jenő: A grafittik előtörténetéhez. Fába vésett nevek, szívek, versek nyomában. In: Ethnica, 2001. 4. sz. 124-125. p. Az epigramma így szól: „Transilvaniacos magnó molimine mones / Scandeus, sedit in hac Pannonus hospes humo. J.K. mp.”

[34] Gulyás, 1929. Gulyás a kéziratot Szentgyörgyvölgyi József gyűjteményéből közölte: Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, R 702. 90-93. p. (A vers kéziratai.) Lugossi József 1860 körül Csokonai József naplójából másolta ki: Uo. R 1092. Ld. még uo. R 3069. 14-15.p. Az Országos Széchényi Könyvtárban Gyárfás Pál gyűjteményben (1806-1830): 18/b-20/a. stb. Fekete Csaba – Szabó Botond: A Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtárának (Debrecen) kéziratkatalógusa. Bp., 1979.; Stoll Béla: A magyar kéziratos énekeskönyvek és versgyűjtemények bibliogáfiája (1542-1840). Bp., 2002. 333. p., 1176. tétel.

[35] Uo. 1157. tétel, 101b-103a. A gyűjtemény Kazinczy Ferenc tulajdonában volt kéziratok gyűjteménye. (Apróságok I.) MTA Könyvtárának Kézirattára, 604/I. 84a-107b.

[36] Tiszántúli Református Egyházi Levéltár. Debrecen, I.1.a.5.; Barcza, 1988. 135. p.

[37] „Toga: O ego, Debrecinae signum memorabilie Musae, / Quod dixit viridem turba latina togam,/ Cur ego nata fui?”

[38] A napló felsorolja azoknak a jóakaróknak az adományait, akik külföldi útját segítették. (6-7)

[39] Keresztesi József naplójegyzetei akadémiai útjáról, 1779-1780. In: Theologiai Szemle, 1925-1926. 78-83., 154-166., 262-264., 365-367., 530-534., 707-708., 918-919. p.; 1927. 160-161., 331-338. p.; 1928. 106-109., 199-200., 319-320. p.; 1929. 182-186., 376-381. p.; 1930. 553-556., 764-765. p.; 1931. 285-286., 380-381. p.; 1932. 542-555. p.; 1934. 336-341. p.; 1936. 114-148. p. Az utolsó közlemény után is „folytatása következik” jelzés van, de a folyóirat több részletet nem közölt. Gulyás József szerint „ez Itinerarium a Szepsi Csomboréra s a Miskolczi Csulyak Istvánéra s Mátyáséra emlékeztet”. Gulyás, 1927. 357. p.

[40] „Elmúlt az aratás, elvégeződött a nyár, és mi meg nem szabadultunk.” (Károli Gáspár revízió előtti fordítása, 1883.)

[41] Révész, 1959. 343. p.; Révész Imre: Bécs Debrecen ellen. Vázlatok Domokos Lajos (1728-1803) életéből és működéséből. Bp., 1966. Érdemes elolvasni Vörös Károly kritikáját és Révész Imre erre adott válaszát, ld. 6. sz. jegyz.

[42] Csernák Béla: A nagyváradi reformáta árva ekklésia régi gyászából való kikelése. Nagyvárad, 1933. 18. p.; Uő: A református egyház Nagyváradon. 1557-1660. Nagyvárad, 1934. 274. p.

[43] Zoványi, 1914. Életéről: Zoványi, 1977. 424-425. p.; Somkúti Gabriella: Ráday Gedeon bécsi könyvbeszerzője. In: Magyar Könyvszemle, 1968. 147-170. p.

[44] Az alapige: „A ki a Krisztusban vagyon, új teremtett állat légyen; a régik elmúltak, ím, mindenek megújultak” (2Kor 5, 17) – A kiadvány címe: „Új teremtett állat, amelynek ábrázatjában midőn a nagyváradi reformata ekklésia felséges II. József római császár és valójában apostoli király vallás szabados gyakorlása iránt kiadott kegyelmes parancsolatjának ereje szerint 1784. eszt. első napján, régi árvaságának gyászából levetkezvén, az isteni tiszteletnek felállásával, egy valóságos új öröm esztendőt szentelt volna; a keresztyén ember első tanításban levetve előadta […] t.sz. és v. Boros-jenői Tisza István, és László urfiaknak Várad-Olasziban lévő házok udvarán felvont sátor alatt. Nagy-Várad, 1784. – Egy Miller nevű cenzor jóváhagyta, 1300 példányban készült. (Napló, 76-77)

[45] „Áldott az Izrael Ura Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét”

[46] A patriarcha  az öreg Péchy Imre, akinek házában a január 1-jén az istentiszteletek újraindulását köszöntötték.

[47] „A napokban nem vala Király Izraelben, kinek-kinek a mi jónak tetszik vala az ő szemei előtt, azt cselekszi vala.”

[48] Valószínűleg valamilyen énekversre utalhat.

[49] „Emlékezzél meg rólam én Istenem nekem jómra, és mind azokról, melyeket én e néppel cselekedtem.”

[50] Nagy Sámuel ágens február 12-i felterjesztése (56-60), ennek hibái (60); a püspöknél való tárgyalás (62-63); a Beőth János viczispánhoz küldött királyi parancsolat (63-64); a püspökség tiltakozása (65-67); az álmosdi urak Péchy és Csanádi elleni replikája (67-68).

[51] „Annakokáért ezt mondja az Úr: Megtértem a Jeruzsálem városához kegyelmesen, az én házam megépíttetik abban, ezt mondja a Seregeknek Ura, és kinyujtatik a mérő linea Jeruzsálemen.”

[52] Ronkovits Dávidról van szó, aki Szinnyei József szerint szentszéki ülnök volt, és Nagyváradon kánonjogot tanító tanár, bölcseleti és teológiai doktor. Műve: Theses cannonicae ex decretalibus D. Gegorianae Pape IX. jure Hungarice depromtae […] Praeside […] propugnandas suscepit David Ujvary […] mense Nov. anno 1771. N-Varadini. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I-XIV. Bp., 1891-1914.

[53] Attyafiait békességre intő József, kinek képében a felséges II. József római császárt […] a vallás szabados gyakorlásában szükséges keresztyén egymást eltűrés iránt kiadott kegyelmes parancsolatja szerint leírta és mindeneket az ő parancsolatjának megtartására Nagy-Várad Olasziban 1784. eszt. bőjtmás havának 19. napján tartott József napi gyülekezetben intett. Nagyvárad, 1784.

[54] Sashegyi Oszkár: Zensur und Geistesfreiheit under Joseph II. Beitrag zur Kulturgeschichte der Habsburgischen Länder. Bp., 1958. (Studia Historica Academiae Scientiarium Hungariae)

[55] „És elbocsátá az ő attyfiait és elmenének, kiknek megparancsolta vala, hogy az úton egybe ne veszének.”

[56] A pesti evangélikus gyülekezet első istentiszteletén 1787. október 24-én a közeli kegyesrendi iskola diákjai karnagyuk vezetésével énekelte, a belvárosi plébániatemplom vezetősége pedig ettől kezdve 7 éven át egy hordozható kis orgonát bocsájtott az evangélikus gyülekezet rendelkezésére. Fabiny Tibor: Insula Lutherana. Képek a Deák téri Evangélikus gyülekezet kétszáz éves történetéből. Bp., 1987. 5. p.

[57] Jellemző, hogy Keresztesi József első gyermekét, Miklóst, csak úgy keresztelhette meg a Tisza urak házánál, hogy előbb Józsa Ferenc plébánosnak lefizette a stólát. (75)

[58] 1784 és 1790 között a nagyváradi görögkeleti székesegyházat tervezte. 1802-ben a debreceni református Nagytemplomhoz is készített terveket, de Péchy Mihály tervét fogadták el. Zádor Anna – Genthon István: Művészeti Lexikon. 1. köt. Bp., 1965. 583. p.

[59] A nagy úr a Tiszákat, az út az országutat, a víz a Körös 1786-os árvízét, a vár pedig a bontásra ítélt váradi várat jelentette.

[60] A mozgalom vezetői „irigy és nyughatatlan emberek” voltak: Bereczki Mihály és fia István, Baranyai Pál, Szathmári János és Nagy László. (151)

[61] Ézs53, 1. „Kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak? és az Úrnak karja kinek jelenik meg?”

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,