Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 4. szám
A. D.
MMIX

A holokauszt és a keresztény világ. Szembenézés a múlttal és a jövő kihívásaival. Szerk.: Rittner, Carol; Smith, Stephen D. - Steinfeldt, Irena. Pécs-Bp., Egyházfórum Kiadó - Balassi Kiadó, 2009. 428 old.
A könyv célját világosan megfogalmazzák a szerkesztők az Utószóban: „A kötet összeállításakor arra törekedtünk, hogy ennek az általunk igen összetettnek, kényesnek és nehezen megragadhatónak ítélt kérdésnek különböző aspektusairól minél érdekesebb és elg

A könyv célját világosan megfogalmazzák a szerkesztők az Utószóban: „A kötet összeállításakor arra törekedtünk, hogy ennek az általunk igen összetettnek, kényesnek és nehezen megragadhatónak ítélt kérdésnek különböző aspektusairól minél érdekesebb és elgondolkodtatóbb, rövid írásokat adjunk közre. Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy bevonjuk olvasóinkat olyan kérdések végiggondolásába, amelyek kellő provokáció és bátorítás nélkül talán fel sem vetődnek. Bizonyos pontokon talán az olvasó is éppúgy kétségbeesett, mint mindazok, akik a holokauszttal való szembesüléskor arra döbbentek rá, hogy a keresztények – egyénileg és testületileg – legnagyobbrészt súlyosan cserben hagyták zsidó testvéreiket a terror és a szenvedés éveiben. Célunk mégsem az volt, hogy az olvasót kétségbe ejtsük, sokkal inkább, hogy felszólítsuk és bátorítsuk: ezentúl másképp kell cselekedni.” (357. old.) A könyv nem csak a múlttal akar szembesíteni, amit nem szabad elfelejteni, hanem a jelennel és a jövendővel is: „A magukat kereszténynek nevező emberek és testületek érzéketlenségét könnyű elítélni [...] De mi a helyzet a jelennel kapcsolatban? […] Mit tettünk eddig? […] És mit teszünk most? […] Könyvünkkel arra kívánjuk bátorítani az olvasót, hogy ereje szerint járuljon hozzá egy minden ember számára humánusabb világ megteremtéséhez.” (357-358. old.)

A könyv nyolc fejezetben, közel ötven szerző „rövid írása” (357. old.) révén tárja elénk a hatalmas problémakört és a kérdések sokaságát: 1. Szembenézés a holokauszttal. (27-46. old.) 2. Kronológia. (47-78. old.) 3. Antiszemitizmus. (79-92. old.) 4. Az egyházak és a náci üldöztetés. (93-130. old.) 5. Az egyházak reakciói a német megszállás alatt álló Európában. (131-202. old.) 6. A Vatikán, a pápa és a zsidóüldözés. (203-234. old.) 7. A kivétel kihívása. (235-270. old.) 8. A holokauszt után – Milyen választ adtak a keresztények a Soá tragédiájára? (271-356. old.) 9. Utószó. (357-358. old.) Segédanyagok a további tanulmányokhoz (359-426. old.)

A könyv a szerkesztők szándéka szerint nem valamilyen megoldást akar nyújtani, hanem döntés elé akar állítani. „Ez a könyv csak kezdet lehet. Nem a válaszok, hanem a kérdések kedvéért íródott. Aki elolvassa, az szándékunk szerint további késztetést érez majd arra, hogy elgondolkodjon és véleményt alkosson a holokauszt és a keresztény világ összefüggéseiről.” (Dorothee Sölle: Elöljáróban. 26. old.)

A kérdések rengetegéből – a könyv szándékát követve – nyolc kérdéskört kívánok kiemelni, az elemzés, a továbbgondolás és a válaszkeresés jegyében.

 

1. Van-e keresztyén világ? Kik a keresztyének? A kérdés a könyv címéből és a könyvben ismételten megjelenő megállapításokból következik, nevezetesen: A holokauszt keresztyén talajból nőtt ki, a keresztyén világban ment végbe, az elkövetők keresztyének voltak. Félreértések elkerülése végett szeretném nyomatékosan leszögezni, hogy véleményem szerint ezek a megállapítások jogosak. Más kérdés, hogy az igazságtartalmukon érdemes és szükséges elgondolkodni és a következtetéseket levonni. Mindenekelőtt a keresztyén világnak, a keresztyén egyházaknak, a keresztyéneknek.

Az, hogy van egy hamis „keresztyénkép”, az európai típusú keresztyénség bűne, csődje és ítélete. Az európai típusú keresztyénkép (és egyházkép) szerint az, aki meg van keresztelve: keresztyén; aki igényli (valamilyen részben) az egyház szolgáltatásait és még ad-tesz is valamit: jó keresztyén; aki ezt a mértéket meghaladja: gyanús, szektás keresztyén. Az Újszövetség szerint keresztyén az, aki átadta az életét Jézus Krisztusnak, megtért, újjászületett és a „Krisztus Lelke” van benne (Róm 8,9), és cselekszi a mennyei Atya akaratát. Igen, a tettesek keresztyének voltak, meg voltak keresztelve, sőt sok „gyakorló keresztyén” is volt köztük. Az igazság viszont az, hogy nem voltak keresztyének, mert „akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9), s az ítéletkor elhangzik felettük az úr Krisztus szava: „Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem ti gonosztevők”. (Mt 7,23) Vannak valóságosan keresztyének, s ezek a holokauszt idején ott voltak a tanúk, az embermentők és a mártírok sorában. Annak, amit a Mal 2,15-ben a házastársak elbocsátásával kapcsolatosan olvasunk, egyetemes jelentése van: „Nem tett ilyet egy sem, a kinek még volt lelke”. (Rev. Károli-fordítás.) A holokauszt hatalmas szembesítés ezzel a kérdéssel, és mintegy utolsó felszólítás az önvizsgálatra, a totális megújulásra, hogy a keresztyén ember s a keresztyén egyház a maga egyetemességében Krisztus élő, cselekvő teste legyen, különben Isten ítélete marad rajta: „miattatok káromolják az Isten nevét”. (Róm 2,24) Az egyház, a keresztyénség súlyos árat fizetett és fizet ezért a felhígulásért, a rábízott üzenet meghamisításáért. (2Kor 4,2) Annak a következménye pedig beláthatatlan és felmérhetetlen, ha nem ismeri fel az óra parancsát, és elutasítja a totális megtérés, megújulás igényét, szükségességét.

 

2. Miért tették? Súlyos, elgondolkodtató kérdéskör, aminek két fő ága van.

Az egyik: Miért tették a tettesek mindazt, amit tettek? Ép elmével elképzelhetetlen, hihetetlen a szívtelenségnek, kegyetlenségnek, embertelenségnek az a mértéke, ami a holokausztban mutatkozik előttünk. A válasz megtalálásának egyik iránya: íme, az ember. Ilyen az, amikor „sok szív gondolata nyilvánvalóvá” lesz, mert „gonosz az ember szívének gondolata ifjúságától fogva”. (1Móz 8,21) A válasz megtalálásának másik iránya ott van Dorothee Sölle mélyen elgondolkodtató soraiban, amikor arra a kérdésre keresi a feleletet, hogy „vajon Isten miért nem avatkozott közbe kiválasztott népe érdekében a holokauszt idején? […] Én ma úgy felelnék: Isten akkoriban nagyon gyenge volt, mert nem voltak barátai Németországban.” (21. old.) Nos, ennek a másik oldala is igaz: A Sátán nagyon erős volt, mert nagyon sok barátja volt, nem csak Németországban, hanem minden érintett országban, sőt az egész világon. Valóság, amiről Pál apostol tanúskodik: „a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”. (Ef 6,12) A kérdés másik fő ága: Miért segítettek azok, akik életük kockáztatásával is segítettek? Kétségtelenül igaz, hogy a segítők sokfélék voltak. „Az embermentők közül sokan ateisták vagy agnosztikusok voltak, sőt, főleg Délkelet-Európában esetleg muzulmánok. Meggyőződéses kommunisták is kivették részüket a mentésből.” (249. old.) Kétségtelenül igaz a motivációk sokfélesége is. Feltűnő a keresztyén hitből fakadó segítés őszinteségének, tisztaságának, hitből eredésének megkérdőjelezése. Az elismerést – egy-két kivételtől eltekintve – követi a „de”: segítettek, de térítési szándékkal. Carol Rittner még az egyértelműen pozitív dán példát is így fejezi be: „Valószínűleg igazat kell adnunk Thomas Mertonnak, aki egy írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a dánok nem azért cselekedtek úgy, ahogy cselekedtek, mert keresztyének voltak, hanem azért, mert emberek voltak.” (166. old.) A Német Hitvalló Egyház esetében kérdés, hogy „a Krisztusnak való engedelmesség lehetőségéért, vagy az emberiség szabadságáért küzdöttek”. (96. old.) Bizonyára voltak, akiknek a tettét a térítési szándék motiválta. De azt még a zsidóság részéről is elismerik, hogy létezik tisztességes és tiszteletreméltó zsidómisszió is. Leo Baeck például így beszél erről: „Mindenesetre az igazán hívő protestantizmusban van egy komoly és tisztességes szándékú zsidómisszió is, ami őszinte vallásos törekvésből származik, s minden bizonnyal egy Izráel iránti bensőséges szeretetből, amit Izráel ellenségeivel szemben gyakran megbizonyított.”[1] A hamis keresztlevelek kiadását nem kötötték áttéréshez. A valóságos keresztyén esetében elválasztható a keresztyén és az ember? Szembeállítható a Krisztusnak való engedelmesség és az emberiség szabadsága? Ha a „tettesek” keresztyének voltak, a segítők nem lehetnek keresztyének? Abban az időben még valószínűleg az ateisták, agnosztikusok, kommunisták is meg voltak keresztelve. Ez a kettő együtt: a tettesek mind keresztyének, a keresztyének zöme nem azért segített, mert keresztyén – Dánia lakosságának nyolcvan százaléka akkoriban evangélikus volt – felveti a keresztyénség elleni gyűlöletkeltés gyanúját és lehetőségét. A könyvnek nyilván nem ez a szándéka, de kiválthat ilyen gondolatokat.

 

3. Mi történt volna, ha... Súlyos és jogos kérdés: mi történt volna, ha az egyházak egységesen fellépnek a zsidók üldözésével, legyilkolásával szemben? A kérdésben bene van, hogy az egyházak egyházként való fellépése – egy-két kivételtől eltekintve, például a Bolgár Ortodox Egyház, a Dán Evangélikus Egyház – elmaradt. A nyílt konfrontációt a Vatikán sem merte vállalni, amihez jó hátteret biztosított a Hitlerrel kötött konkordátum. A kérdés felvetésének van realitása, amint erről a könyvben több helyen is olvashatunk. (104., 107., 129. old.) A kérdés valójában megválaszolhatatlan. Nem tudjuk és nem tudhatjuk, hogy mi történt volna. Azt viszont tudnunk kell, hogy az egységes kiállás elmulasztása történelmi tévedés, Krisztus, a keresztyénség lényegének a megtagadása, az üldözöttek reménységének a megszégyenítése, az egyház hitelességének nagymértékű elveszítése, aminek a jövőben nem lenne szabad megismétlődnie.

 

4. A tárgyilagosság és tényszerűség kérdése. Ger van Roon ezzel a mondattal kezdi írását: „Egyes történelmi események jelentőségét csak úgy kutathatjuk érdemben, ha nem elszigetelten, hanem a megfelelő történelmi kontextusba helyezve vizsgáljuk őket, mint láncszemeket a láncban.” (157. old.) Nos, ezen a téren van némi probléma. Igaz, amit Helen Fein mond: „Akár a németek által megszállt, akár a velük szövetséges államokat tekintjük, mindenütt, ahol a domináns egyház vezetői nyíltan felléptek a deportálások ellen még a transzportok megindítása előtt vagy rögtön azt követően, a zsidók többsége megmenekült a deportálástól.” (107. old.) Ez valójában csak Dániára és Bulgáriára érvényes. E két ország helyzete azonban nem hasonlítható össze más országok helyzetével, különösen is Lengyelország, Magyarország, a Szovjetunió körülményeivel. A menekítés a menekítési adottságokon és a befogadási készségen is múlott. Tragikus példa az „áruért vért – vért áruért” akció kudarca: „Megmenteni egymillió zsidót? Aztán mit csinálnánk velük? Hová tennénk őket?”[2] William Temple harca, hogy Anglia fogadja be az üldözötteket, hajótörést szenvedett a brit kormány ellenállásán.[3] S a szomorú, hogy a brit kormány és az USA kormánya is „jó keresztyénekből” állt.

Egy másik: A nácik hatalomra kerülésének az elfogadása, a reváns igénye „jó németekként” elfogadható, mert „igazságtalannak találták, hogy az első világháború teljes terhét és felelősségét országuknak kelljen elviselnie”. (97. old.) Az viszont elítélendő, hogy a magyarok örültek a Felvidék egy része visszacsatolásának? Elvették Németország területének kétharmadát? A Vörös Hadseregtől és a bolsevizmustól való félelem bizony jogosnak bizonyult. (200. old.)

A magyar nép, a magyarországi egyházak megrögzött antiszemitaként és antijudaistaként való beállítása (194-201. old.) – enyhén szólva – nem felel meg a valóságnak. A zsidók helyzete Magyarországon semmivel sem volt rosszabb, mint más országokban, sőt kedvezőbben is alakult. A magyar reformátorok a mohácsi vészt nem a zsidók bűnének, hanem Isten ítéletének tekintették és hirdették, és szívesen vontak párhuzamot a zsidók és a magyarok történelme között. Igaz, volt tiszaeszlári per (1882), ami azonban a vádlottak felmentésével és nem máglyára küldésével végződött. Az antiszemitizmusnak és antijudaizmusnak az a megjelenése, ami az első világháború alatt és után felerősödött, majd a holokauszt idején tetőzött: „importált nyavalya”.[4] 1913-ban nyomtatásban is megjelent Hamar István professzor biblikus előadása a vérvádról.[5] A Huszadik Században közölt és elhíresült vitához (1917) többen is hozzászóltak, legbiblikusabban Lencz Géza professzor.[6] Ágoston Péter vaskos könyvére dr. Baltazár Dezső püspök válaszolt, a leghatározottabban elítélve és visszautasítva a benne foglaltakat. A németországi eseményekkel kapcsolatosan nem maradtak el a figyelmeztetések.[7] Nem igaz, hogy „egy, csak egy legény” volt „talpon a vidéken”, s az az egy is zsidó származású volt (ami egyébként igaz): Éliás József, aki viszont jóval a háború után lett debreceni lelkész. (198. p.) Ezzel nem csorbul Éliás József érdeme, akinek a helytállása minden tiszteletre és elismerésre méltó. 1945-től a könyv megjelenéséig is takaros csokrot lehetne szedni. A szóvá tett dolgok egy része érthetően következik abból, hogy a könyv nem egy szerző műve. Arra pedig, ami a magyar vonatkozásokat illeti, talán az a magyarázat, hogy a szerzője (R.L. Braham) Bukarestben született.

 

5. Antiszemita az Újszövetség? Van egy mondás: A Biblia az a könyv, amivel mindenki mindent igazolhat, de nem igazol mindenkit. Az a vád, hogy a Biblia, különösen az Újszövetség antiszemita, enyhébben: antiszemita, antijudaista kijelentéseket tartalmaz, képtelenség. A próféták, az apostolok, a Biblia szerzői nem voltak antiszemiták. Jézusról és a Szentírás ihletőjéről, a Szentlélekről azt állítani, hogy antiszemita kijelentéseket tesz, illetve inspirál: blaszfémia. S még valami: történeti tény, hogy az újszövetségi iratok keletkezési idején még nincs semmiféle keresztyén antiszemitizmus és antijudaizmus. Ide kívánkozik a megfontolásokra ajánlott kérdések „csúcsa”: „Szükség van-e arra, hogy a zsidók kidolgozzák a kereszténység zsidó teológiáját?” (294. old.) S aki ezt a kérdést felteszi: a University of Birmingham oktatási igazgatója, a teológiai alapképzési (BA) program vezetője.

Nos, ezen is érdemes elgondolkodni, különösen azon javaslat összefüggésében (H.J. Cargas), hogy törölni kellene az Újszövetség elnevezést, mert „sértő”, „arrogáns”. (318. old.) Volt idő, amikor a zsidóknak törölni kellett a Talmudból az „egyházra sértő” részeket, aztán önként is tették a bajok elkerülése végett. Most tegyük ezt az Újszövetséggel, a benne foglaltakkal? A Talmud „megtisztítása” bűn volt, az lenne az Újszövetség „megtisztítása” is. Egyáltalán: tudják, hogy miről beszélnek, akik ilyen ötletekkel, igényekkel jönnek?

 

6. Van-e jövője a keresztyénségnek? A súlyos és jogos kérdésre lehet röviden és tömören válaszolni. Annak a keresztyénségnek, amelyre a könyv címe utal, s amelyet az esszék elénk vetítenek, nincs semmi jövője. A só, ami elveszítette ízét „semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”. (Mt 5,13) Krisztusnak van jövője, sőt: a jövő Krisztusé. (Fil 2,10k)

 

7. A kérdések kérdése maga a holokauszt: értelmezhető, megérthető, feldolgozható? „Mi a szerepe mindebben Istennek?” (345. old.) Úgy gondolom, hogy „a felelet” oly módon közelíthető meg, ha felismerjük és elismerjük, hogy a holokauszt része Izráel történetének, ugyanúgy a Bibliához tartozik, mint a kanonikus Eszter könyve és a deutero-kanonikus Makkabeusok könyve. Izráel profán története egyben az üdvtörténet kelyhe, a profánban benne van a szent, mint testben a lélek. Az üdvtörténetnek még nincs vége. Isten szövetsége Izráellel örök szövetség, amely a megváltó és a megváltás misztériumát hordozza. A zsidóság útjában benne van Jézus útja, Jézus útjában benne van a zsidóság útja. A kereszthalál, a Golgota előtt Jézus ezt mondta: „Most megy végbe az ítélet a világ felett [rev. Károli-fordítás szerint: most van e világ kárhoztatása], most vettetik ki e világ fejedelme.” (Jn 12,31) A holokauszt nem Isten büntetése, hanem ítélet a világ, minden nép és minden ember felett, ezért követte a feltámadás: Izráel helyreállítása. (ApCsel 1,6k) A holokauszt, Izráel helyreállítása üdvtörténeti esemény, ami a következő nagy üdvtörténeti esemény közeledtét jelzi, amint meg van írva: „Az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen név.) (Zak 14,9)

 

8. Mit tegyünk? Nemcsak az a kérdés, hogy mit tettünk, hanem – amint a könyvben is hangsúlyt kap – az is, hogy mit teszünk, mit tegyünk? A válasznak két fő ága van. Az egyik, amiről a könyvben is szó esik: az önkritika, az önvizsgálat. Zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt meg kell szívlelni Martin Buber intését: „Ha Izráel kevesebb akar lenni, mint amit Isten gondol felőle, akkor azt a kevesebbet is elhibázza.”[8] A másik: a tanúskodás szóval és cselekedettel. Ne csak a multba nézzünk, hanem lássuk a jelent és a jövő feletti sötét fellegeket is. Nagyon időszerű Jean Améry figyelmeztetése: „Aki kétségbe vonja Izráel létjogát, vagy rendkívül ostoba, s ezért nem veszi észre, hogy valami sokkal nagyobb dolog létrehozásában működik közre, mint Auschwitz volt, vagy tudatosan segíti elő ezt az Auschwitznál sokkal nagyobbat.”[9] Erről is kellene egy hasonló, feltáró, elgondolkodtató könyv. A Jean Améry által jelzett kérdést mély hallgatás veszi körül. Vagy ez kényes kérdés, mint a holokauszt idején a zsidók üldözése és lemészárlása? Erről tanácsosabb hallgatni? Nem hallgathatunk. „Ti vagytok a tanúim” – mondta és mondja Isten Izráelnek. (Ézs 44,8) „Tanúim lesztek” – mondta Jézus a tanítványoknak. (ApCsel 1,8) Isten igazságának a tanúi. Eljött az ideje, hogy minden összefüggésben, minden területen érvényesüljön: Csak az igazat! Csak a színtiszta igazat! Sőt: Ne csak az igazat, hanem a valót! Ez a megbékélés, az élet, a jövő útja.

(ism.: Nagy Antal Mihály)*

 

Jegyzetek



[1] Baeck, Leo: Das Wesen des Judentums. 1905. 1922. In: Burchartz, Alfred: Christliches Zeugnis für Israel heute. Kirche für Israel. 1990. 4. skk. p.

[2] Hausner, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Bp., 2004. (2. kiad.) 344. p.

[3] Uo. 342. p.

[4]  Joó István: Antiszemitizmus a budapesti egyetemi körben. In: Debreceni Protestáns Lap, 1895. 47. sz. 577. skk. p.

[5] Hamar István: A rituális vérvád kérdéséhez. In: Protestáns Szemle, 1913. 603-610. p.

[6] Lencz Géza: A zsidókról. In: Lelkészegyesület, 1917. 26. sz. 305. skk. p.

[7] Pákozdy László Márton: Barth Károly és a német egyház belső küzdelme. In: Theológiai Szemle, 1935. 228-233. p.; Bereczky Albert: A zsidók „titka”. Két beszéd. Bp., 1938.; J.T.: Még egy ilyen győzelem. In: Protestáns Szemle, 1938. 589. p.; Czeglédy Sándor: A választott nép. Bp., 1940.; : A történelmi helyzet parancsa. (A reformáció emlékünnepére.) In: Lelkészegyesület, 1942. 42. sz. 149. skk. p.

[8] Buber, Martin: Israel und Palästina. Zur Geschichte einer Idee. Zürich, 1950. 12. p.

[9] Pfisterer, Rudolf: Verantwortung. Informative Texte: Jüdisch-christlicher Dialog Strafvollzug. Neuhausen-Stuttgart, 1985. 179. p.

* A Nagy Antal Mihály által e számunkban ismertetett könyvre, valamint a recenzióban foglalt megállapításokra az Egyháztörténeti Szemle következő számában visszatérünk. (A Szerk.)

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,