A
könyv célját világosan megfogalmazzák a szerkesztők az Utószóban: „A kötet összeállításakor arra törekedtünk, hogy ennek
az általunk igen összetettnek, kényesnek és nehezen megragadhatónak ítélt
kérdésnek különböző aspektusairól minél érdekesebb és elgondolkodtatóbb, rövid
írásokat adjunk közre. Kezdettől fogva az volt a célunk, hogy bevonjuk
olvasóinkat olyan kérdések végiggondolásába, amelyek kellő provokáció és
bátorítás nélkül talán fel sem vetődnek. Bizonyos pontokon talán az olvasó is
éppúgy kétségbeesett, mint mindazok, akik a holokauszttal való szembesüléskor
arra döbbentek rá, hogy a keresztények – egyénileg és testületileg –
legnagyobbrészt súlyosan cserben hagyták zsidó testvéreiket a terror és a
szenvedés éveiben. Célunk mégsem az volt, hogy az olvasót kétségbe ejtsük, sokkal
inkább, hogy felszólítsuk és bátorítsuk: ezentúl másképp kell cselekedni.”
(357. old.) A könyv nem csak a múlttal akar szembesíteni, amit nem szabad
elfelejteni, hanem a jelennel és a jövendővel is: „A magukat kereszténynek
nevező emberek és testületek érzéketlenségét könnyű elítélni [...] De mi a
helyzet a jelennel kapcsolatban? […] Mit tettünk eddig? […] És mit teszünk
most? […] Könyvünkkel arra kívánjuk bátorítani az olvasót, hogy ereje szerint
járuljon hozzá egy minden ember számára humánusabb világ megteremtéséhez.”
(357-358. old.) A könyv nyolc fejezetben, közel ötven szerző „rövid
írása” (357. old.) révén tárja elénk a hatalmas problémakört és a kérdések
sokaságát: 1. Szembenézés a holokauszttal. (27-46. old.) 2. Kronológia. (47-78.
old.) 3. Antiszemitizmus. (79-92. old.) 4. Az egyházak és a náci üldöztetés.
(93-130. old.) 5. Az egyházak reakciói a német megszállás alatt álló Európában.
(131-202. old.) 6. A Vatikán, a pápa és a zsidóüldözés. (203-234. old.) 7. A
kivétel kihívása. (235-270. old.) 8. A holokauszt után – Milyen választ adtak a
keresztények a Soá tragédiájára? (271-356. old.) 9. Utószó. (357-358. old.)
Segédanyagok a további tanulmányokhoz (359-426. old.) A könyv a szerkesztők szándéka szerint nem
valamilyen megoldást akar nyújtani, hanem döntés elé akar állítani. „Ez a könyv
csak kezdet lehet. Nem a válaszok, hanem a kérdések kedvéért íródott. Aki
elolvassa, az szándékunk szerint további késztetést érez majd arra, hogy elgondolkodjon
és véleményt alkosson a holokauszt és a keresztény világ összefüggéseiről.”
(Dorothee Sölle: Elöljáróban. 26. old.) A kérdések rengetegéből – a könyv szándékát követve
– nyolc kérdéskört kívánok kiemelni, az elemzés, a továbbgondolás és a válaszkeresés
jegyében. 1. Van-e
keresztyén világ? Kik a keresztyének?
A kérdés a könyv címéből és a könyvben ismételten megjelenő megállapításokból
következik, nevezetesen: A holokauszt keresztyén talajból nőtt ki, a keresztyén
világban ment végbe, az elkövetők keresztyének voltak. Félreértések elkerülése
végett szeretném nyomatékosan leszögezni, hogy véleményem szerint ezek a
megállapítások jogosak. Más kérdés, hogy az igazságtartalmukon érdemes és
szükséges elgondolkodni és a következtetéseket levonni. Mindenekelőtt a
keresztyén világnak, a keresztyén egyházaknak, a keresztyéneknek. Az, hogy van egy hamis „keresztyénkép”, az európai
típusú keresztyénség bűne, csődje és ítélete. Az európai típusú keresztyénkép
(és egyházkép) szerint az, aki meg van keresztelve: keresztyén; aki igényli
(valamilyen részben) az egyház szolgáltatásait és még ad-tesz is valamit: jó
keresztyén; aki ezt a mértéket meghaladja: gyanús, szektás keresztyén. Az
Újszövetség szerint keresztyén az, aki átadta az életét Jézus Krisztusnak,
megtért, újjászületett és a „Krisztus Lelke” van benne (Róm 8,9), és cselekszi
a mennyei Atya akaratát. Igen, a tettesek keresztyének voltak, meg voltak
keresztelve, sőt sok „gyakorló keresztyén” is volt köztük. Az igazság viszont
az, hogy nem voltak keresztyének, mert „akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem
az övé” (Róm 8,9), s az ítéletkor elhangzik felettük az úr Krisztus szava:
„Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem ti gonosztevők”. (Mt 7,23) Vannak
valóságosan keresztyének, s ezek a holokauszt idején ott voltak a tanúk, az
embermentők és a mártírok sorában. Annak, amit a Mal 2,15-ben a házastársak
elbocsátásával kapcsolatosan olvasunk, egyetemes jelentése van: „Nem tett ilyet
egy sem, a kinek még volt lelke”. (Rev. Károli-fordítás.) A holokauszt hatalmas
szembesítés ezzel a kérdéssel, és mintegy utolsó felszólítás az önvizsgálatra,
a totális megújulásra, hogy a keresztyén ember s a keresztyén egyház a maga
egyetemességében Krisztus élő, cselekvő teste legyen, különben Isten ítélete
marad rajta: „miattatok káromolják az Isten nevét”. (Róm 2,24) Az egyház, a
keresztyénség súlyos árat fizetett és fizet ezért a felhígulásért, a rábízott
üzenet meghamisításáért. (2Kor 4,2) Annak a következménye pedig beláthatatlan
és felmérhetetlen, ha nem ismeri fel az óra parancsát, és elutasítja a totális
megtérés, megújulás igényét, szükségességét. 2. Miért
tették? Súlyos, elgondolkodtató
kérdéskör, aminek két fő ága van. Az egyik: Miért tették a tettesek mindazt, amit
tettek? Ép elmével elképzelhetetlen, hihetetlen a szívtelenségnek,
kegyetlenségnek, embertelenségnek az a mértéke, ami a holokausztban mutatkozik
előttünk. A válasz megtalálásának egyik iránya: íme, az ember. Ilyen az, amikor
„sok szív gondolata nyilvánvalóvá” lesz, mert „gonosz az ember szívének
gondolata ifjúságától fogva”. (1Móz 8,21) A válasz megtalálásának másik iránya
ott van Dorothee Sölle mélyen elgondolkodtató soraiban, amikor arra a kérdésre
keresi a feleletet, hogy „vajon Isten miért nem avatkozott közbe kiválasztott
népe érdekében a holokauszt idején? […] Én ma úgy felelnék: Isten akkoriban
nagyon gyenge volt, mert nem voltak barátai Németországban.” (21. old.) Nos,
ennek a másik oldala is igaz: A Sátán nagyon erős volt, mert nagyon sok barátja
volt, nem csak Németországban, hanem minden érintett országban, sőt az egész
világon. Valóság, amiről Pál apostol tanúskodik: „a mi harcunk nem test és vér
ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a
gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak”. (Ef 6,12) A
kérdés másik fő ága: Miért segítettek azok, akik életük kockáztatásával is
segítettek? Kétségtelenül igaz, hogy a segítők sokfélék voltak. „Az embermentők
közül sokan ateisták vagy agnosztikusok voltak, sőt, főleg Délkelet-Európában
esetleg muzulmánok. Meggyőződéses kommunisták is kivették részüket a
mentésből.” (249. old.) Kétségtelenül igaz a motivációk sokfélesége is. Feltűnő
a keresztyén hitből fakadó segítés őszinteségének, tisztaságának, hitből
eredésének megkérdőjelezése. Az elismerést – egy-két kivételtől eltekintve –
követi a „de”: segítettek, de térítési szándékkal. Carol Rittner még az
egyértelműen pozitív dán példát is így fejezi be: „Valószínűleg igazat kell
adnunk Thomas Mertonnak, aki egy írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a
dánok nem azért cselekedtek úgy, ahogy cselekedtek, mert keresztyének voltak,
hanem azért, mert emberek voltak.” (166. old.) A Német Hitvalló Egyház esetében
kérdés, hogy „a Krisztusnak való engedelmesség lehetőségéért, vagy az emberiség
szabadságáért küzdöttek”. (96. old.) Bizonyára voltak, akiknek a tettét a
térítési szándék motiválta. De azt még a zsidóság részéről is elismerik, hogy
létezik tisztességes és tiszteletreméltó zsidómisszió is. Leo Baeck például így
beszél erről: „Mindenesetre az igazán hívő protestantizmusban van egy komoly és
tisztességes szándékú zsidómisszió is, ami őszinte vallásos törekvésből
származik, s minden bizonnyal egy Izráel iránti bensőséges szeretetből, amit
Izráel ellenségeivel szemben gyakran megbizonyított.”[1] A
hamis keresztlevelek kiadását nem kötötték áttéréshez. A valóságos keresztyén
esetében elválasztható a keresztyén és az ember? Szembeállítható a Krisztusnak
való engedelmesség és az emberiség szabadsága? Ha a „tettesek” keresztyének
voltak, a segítők nem lehetnek keresztyének? Abban az időben még valószínűleg
az ateisták, agnosztikusok, kommunisták is meg voltak keresztelve. Ez a kettő
együtt: a tettesek mind keresztyének, a keresztyének zöme nem azért segített,
mert keresztyén – Dánia lakosságának nyolcvan százaléka akkoriban evangélikus
volt – felveti a keresztyénség elleni gyűlöletkeltés gyanúját és lehetőségét. A
könyvnek nyilván nem ez a szándéka, de kiválthat ilyen gondolatokat. 3. Mi
történt volna, ha... Súlyos és
jogos kérdés: mi történt volna, ha az egyházak egységesen fellépnek a zsidók
üldözésével, legyilkolásával szemben? A kérdésben bene van, hogy az egyházak egyházként
való fellépése – egy-két kivételtől eltekintve, például a Bolgár Ortodox Egyház,
a Dán Evangélikus Egyház – elmaradt. A nyílt konfrontációt a Vatikán sem merte
vállalni, amihez jó hátteret biztosított a Hitlerrel kötött konkordátum. A
kérdés felvetésének van realitása, amint erről a könyvben több helyen is
olvashatunk. (104., 107., 129. old.) A kérdés valójában megválaszolhatatlan.
Nem tudjuk és nem tudhatjuk, hogy mi történt volna. Azt viszont tudnunk kell,
hogy az egységes kiállás elmulasztása történelmi tévedés, Krisztus, a
keresztyénség lényegének a megtagadása, az üldözöttek reménységének a
megszégyenítése, az egyház hitelességének nagymértékű elveszítése, aminek a
jövőben nem lenne szabad megismétlődnie. 4. A
tárgyilagosság és tényszerűség kérdése. Ger van Roon ezzel a mondattal kezdi írását: „Egyes történelmi
események jelentőségét csak úgy kutathatjuk érdemben, ha nem elszigetelten,
hanem a megfelelő történelmi kontextusba helyezve vizsgáljuk őket, mint
láncszemeket a láncban.” (157. old.) Nos, ezen a téren van némi probléma. Igaz,
amit Helen Fein mond: „Akár a németek által megszállt, akár a velük szövetséges
államokat tekintjük, mindenütt, ahol a domináns egyház vezetői nyíltan felléptek
a deportálások ellen még a transzportok megindítása előtt vagy rögtön azt
követően, a zsidók többsége megmenekült a deportálástól.” (107. old.) Ez
valójában csak Dániára és Bulgáriára érvényes. E két ország helyzete azonban
nem hasonlítható össze más országok helyzetével, különösen is Lengyelország,
Magyarország, a Szovjetunió körülményeivel. A menekítés a menekítési
adottságokon és a befogadási készségen is múlott. Tragikus példa az „áruért
vért – vért áruért” akció kudarca: „Megmenteni egymillió zsidót? Aztán mit csinálnánk
velük? Hová tennénk őket?”[2]
William Temple harca, hogy Anglia fogadja be az üldözötteket, hajótörést
szenvedett a brit kormány ellenállásán.[3] S
a szomorú, hogy a brit kormány és az USA kormánya is „jó keresztyénekből” állt. Egy másik: A nácik hatalomra kerülésének az
elfogadása, a reváns igénye „jó németekként” elfogadható, mert „igazságtalannak
találták, hogy az első világháború teljes terhét és felelősségét országuknak
kelljen elviselnie”. (97. old.) Az viszont elítélendő, hogy a magyarok örültek
a Felvidék egy része visszacsatolásának? Elvették Németország területének
kétharmadát? A Vörös Hadseregtől és a bolsevizmustól való félelem bizony
jogosnak bizonyult. (200. old.) A magyar nép, a magyarországi egyházak megrögzött
antiszemitaként és antijudaistaként való beállítása (194-201. old.) – enyhén
szólva – nem felel meg a valóságnak. A zsidók helyzete Magyarországon semmivel
sem volt rosszabb, mint más országokban, sőt kedvezőbben is alakult. A magyar
reformátorok a mohácsi vészt nem a zsidók bűnének, hanem Isten ítéletének
tekintették és hirdették, és szívesen vontak párhuzamot a zsidók és a magyarok
történelme között. Igaz, volt tiszaeszlári per (1882), ami azonban a vádlottak
felmentésével és nem máglyára küldésével végződött. Az antiszemitizmusnak és
antijudaizmusnak az a megjelenése, ami az első világháború alatt és után
felerősödött, majd a holokauszt idején tetőzött: „importált nyavalya”.[4]
1913-ban nyomtatásban is megjelent Hamar István professzor biblikus előadása a
vérvádról.[5]
A Huszadik Században közölt és elhíresült
vitához (1917) többen is hozzászóltak, legbiblikusabban Lencz Géza professzor.[6]
Ágoston Péter vaskos könyvére dr. Baltazár Dezső püspök válaszolt, a
leghatározottabban elítélve és visszautasítva a benne foglaltakat. A
németországi eseményekkel kapcsolatosan nem maradtak el a figyelmeztetések.[7]
Nem igaz, hogy „egy, csak egy legény” volt „talpon a vidéken”, s az az egy is
zsidó származású volt (ami egyébként igaz): Éliás József, aki viszont jóval a
háború után lett debreceni lelkész. (198. p.) Ezzel nem csorbul Éliás József
érdeme, akinek a helytállása minden tiszteletre és elismerésre méltó. 1945-től
a könyv megjelenéséig is takaros csokrot lehetne szedni. A szóvá tett dolgok
egy része érthetően következik abból, hogy a könyv nem egy szerző műve. Arra
pedig, ami a magyar vonatkozásokat illeti, talán az a magyarázat, hogy a
szerzője (R.L. Braham) Bukarestben született. 5.
Antiszemita az Újszövetség? Van
egy mondás: A Biblia az a könyv, amivel mindenki mindent igazolhat, de nem
igazol mindenkit. Az a vád, hogy a Biblia, különösen az Újszövetség
antiszemita, enyhébben: antiszemita, antijudaista kijelentéseket tartalmaz,
képtelenség. A próféták, az apostolok, a Biblia szerzői nem voltak
antiszemiták. Jézusról és a Szentírás ihletőjéről, a Szentlélekről azt
állítani, hogy antiszemita kijelentéseket tesz, illetve inspirál: blaszfémia. S
még valami: történeti tény, hogy az újszövetségi iratok keletkezési idején még
nincs semmiféle keresztyén antiszemitizmus és antijudaizmus. Ide kívánkozik a
megfontolásokra ajánlott kérdések „csúcsa”: „Szükség van-e arra, hogy a zsidók
kidolgozzák a kereszténység zsidó teológiáját?” (294. old.) S aki ezt a kérdést
felteszi: a University of Birmingham oktatási igazgatója, a teológiai
alapképzési (BA) program vezetője. Nos, ezen is érdemes elgondolkodni, különösen azon
javaslat összefüggésében (H.J. Cargas), hogy törölni kellene az Újszövetség elnevezést,
mert „sértő”, „arrogáns”. (318. old.) Volt idő, amikor a zsidóknak törölni
kellett a Talmudból az „egyházra sértő” részeket, aztán önként is tették a
bajok elkerülése végett. Most tegyük ezt az Újszövetséggel, a benne
foglaltakkal? A Talmud „megtisztítása” bűn volt, az lenne az Újszövetség
„megtisztítása” is. Egyáltalán: tudják, hogy miről beszélnek, akik ilyen
ötletekkel, igényekkel jönnek? 6. Van-e
jövője a keresztyénségnek? A
súlyos és jogos kérdésre lehet röviden és tömören válaszolni. Annak a
keresztyénségnek, amelyre a könyv címe utal, s amelyet az esszék elénk
vetítenek, nincs semmi jövője. A só, ami elveszítette ízét „semmire sem való
már, csak arra, hogy kidobják, és eltapossák az emberek”. (Mt 5,13) Krisztusnak
van jövője, sőt: a jövő Krisztusé. (Fil 2,10k) 7. A
kérdések kérdése maga a holokauszt: értelmezhető, megérthető, feldolgozható? „Mi a szerepe mindebben Istennek?” (345. old.) Úgy
gondolom, hogy „a felelet” oly módon közelíthető meg, ha felismerjük és
elismerjük, hogy a holokauszt része Izráel történetének, ugyanúgy a Bibliához
tartozik, mint a kanonikus Eszter könyve és a deutero-kanonikus Makkabeusok
könyve. Izráel profán története egyben az üdvtörténet kelyhe, a profánban benne
van a szent, mint testben a lélek. Az üdvtörténetnek még nincs vége. Isten
szövetsége Izráellel örök szövetség, amely a megváltó és a megváltás
misztériumát hordozza. A zsidóság útjában benne van Jézus útja, Jézus útjában
benne van a zsidóság útja. A kereszthalál, a Golgota előtt Jézus ezt mondta:
„Most megy végbe az ítélet a világ felett [rev. Károli-fordítás szerint: most
van e világ kárhoztatása], most vettetik ki e világ fejedelme.” (Jn 12,31) A
holokauszt nem Isten büntetése, hanem ítélet a világ, minden nép és minden
ember felett, ezért követte a feltámadás: Izráel helyreállítása. (ApCsel 1,6k)
A holokauszt, Izráel helyreállítása üdvtörténeti esemény, ami a következő nagy
üdvtörténeti esemény közeledtét jelzi, amint meg van írva: „Az ÚR lesz a király
az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten, és neve az egyetlen
név.) (Zak 14,9) 8. Mit
tegyünk? Nemcsak az a kérdés, hogy
mit tettünk, hanem – amint a könyvben is hangsúlyt kap – az is, hogy mit
teszünk, mit tegyünk? A válasznak két fő ága van. Az egyik, amiről a könyvben
is szó esik: az önkritika, az önvizsgálat. Zsidóknak és keresztyéneknek egyaránt
meg kell szívlelni Martin Buber intését: „Ha Izráel kevesebb akar lenni, mint
amit Isten gondol felőle, akkor azt a kevesebbet is elhibázza.”[8]
A másik: a tanúskodás szóval és cselekedettel. Ne csak a multba nézzünk, hanem
lássuk a jelent és a jövő feletti sötét fellegeket is. Nagyon időszerű Jean
Améry figyelmeztetése: „Aki kétségbe vonja Izráel létjogát, vagy rendkívül
ostoba, s ezért nem veszi észre, hogy valami sokkal nagyobb dolog
létrehozásában működik közre, mint Auschwitz volt, vagy tudatosan segíti elő
ezt az Auschwitznál sokkal nagyobbat.”[9]
Erről is kellene egy hasonló, feltáró, elgondolkodtató könyv. A Jean Améry
által jelzett kérdést mély hallgatás veszi körül. Vagy ez kényes kérdés, mint a
holokauszt idején a zsidók üldözése és lemészárlása? Erről tanácsosabb
hallgatni? Nem hallgathatunk. „Ti vagytok a tanúim” – mondta és mondja Isten
Izráelnek. (Ézs 44,8) „Tanúim lesztek” – mondta Jézus a tanítványoknak. (ApCsel
1,8) Isten igazságának a tanúi. Eljött az ideje, hogy minden összefüggésben,
minden területen érvényesüljön: Csak az igazat! Csak a színtiszta igazat! Sőt:
Ne csak az igazat, hanem a valót! Ez a megbékélés, az élet, a jövő útja. (ism.: Nagy Antal Mihály)* Jegyzetek [1] Baeck,
Leo: Das Wesen des Judentums. 1905. 1922. In: Burchartz, Alfred: Christliches Zeugnis für Israel heute.
Kirche für Israel. 1990. 4. skk. p. [2] Hausner,
Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Bp., 2004. (2. kiad.) 344. p. [3] Uo. 342. p. [4]
Joó István: Antiszemitizmus
a budapesti egyetemi körben. In: Debreceni
Protestáns Lap, 1895. 47. sz. 577. skk. p. [5] Hamar
István: A rituális vérvád kérdéséhez. In: Protestáns Szemle, 1913. 603-610. p. [6] Lencz
Géza: A zsidókról. In: Lelkészegyesület,
1917. 26. sz. 305. skk. p. [7] Pákozdy
László Márton: Barth Károly és a német egyház belső küzdelme. In: Theológiai Szemle, 1935. 228-233. p.; Bereczky Albert: A zsidók „titka”. Két
beszéd. Bp., 1938.; J.T.: Még egy
ilyen győzelem. In: Protestáns Szemle,
1938. 589. p.; Czeglédy Sándor: A
választott nép. Bp., 1940.; Uő: A
történelmi helyzet parancsa. (A reformáció emlékünnepére.) In: Lelkészegyesület, 1942. 42. sz. 149.
skk. p. [8] Buber,
Martin: Israel und Palästina. Zur Geschichte einer Idee. Zürich, 1950.
12. p. [9] Pfisterer,
Rudolf: Verantwortung. Informative Texte: Jüdisch-christlicher Dialog
Strafvollzug. Neuhausen-Stuttgart, 1985. 179. p. * A Nagy Antal Mihály által e
számunkban ismertetett könyvre, valamint a recenzióban foglalt megállapításokra
az Egyháztörténeti Szemle következő
számában visszatérünk. (A Szerk.) | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |