Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 4. szám
A. D.
MMIX

Angenendt, Arnold: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig.
Bp., Szent István Társulat, 2008. 605 old.
Összességében – és különösképpen nemzetközi összehasonlításban – nézve a kereszténység átfogó történetét, vagy annak csupán egyes részletkérdéseit, tárgyaló (és egyben versenyképes tudást kínáló) magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nem mondható sem ter

Összességében – és különösképpen nemzetközi összehasonlításban nézve a kereszténység átfogó történetét, vagy annak csupán egyes részletkérdéseit, tárgyaló (és egyben versenyképes tudást kínáló) magyar nyelvű szakirodalom egyáltalán nem mondható sem terjedelmesnek, sem pedig jelentősnek. Ilyen körülmények között mindenképpen örvendetes egy jól meghatározott korszakot[1] kimerítően és áttekinthetően bemutató, valamint az oktatásban is kiválóan hasznosítható mű megjelen(tet)ése. „Ez a könyv diákok számára és egyben diákok közreműködésével íródott” (23. old.), jegyzi meg a szerző már az előszó bevezető mondatában. Ebből kifolyólag a megközelítés értelemszerűen kronológiai. Ez azonban nem egyszerű eseménytörténetet jelent, hanem folyamataiban szemléli a történéseket, figyelmet fordítva a fejlődésekre és az átalakulásokra. Ennek érdekében a mű két fő részre, és azokon belül szakaszokra tagolódik.

A könyv egy több fejezetből álló bevezetéssel kezdődik, amely a középkor problémáját taglalja. Ebből az olvasó megtudhatja, hogy mit is jelent pontosan, illetve hogyan alakult ki a lényegében az ókor és az újkor közé ékelt középkor (medium tempus) fogalma, amely időszakot a történetírók hosszú időn keresztül a hanyatlással és a sötétséggel azonosítottak. Ehhez természetesen a reformáció is hozzájárult, „mivel a reformátorok önmagukat tekintették az igazi és eredeti kereszténység megújítóinak”, s ennek értelmében a „köztes időszaknak […] úgy kellett megjelennie, mint az evangéliumi hittől való elszakadásnak”. (28-29. old.) Az amúgy is konfliktusokkal terhelt felekezeti (protestáns – katolikus) történetírást később még a nemzeti (germán) megközelítés és szemléletmód is megterhelte. Mára azonban gyökeresen megváltoztak a kérdésfeltevések, amiben elsősorban az játszott szerepet, hogy a kutatás nemzetközivé vált: új kutatások, új értékelések és új (társadalom-, struktúra-, mentalitás-, egyház- illetve vallástörténeti) koncepciók jelentek meg. Ennek fényében a szerző szándéka nagyon világos: „az egyháztörténet számára is termékennyé kívánja tenni az új kérdésfelvetések és belátások tágabb horizontját”. (54. old.)

Az első főrész az ókortól a középkorig tekinti át a történéseket. Itt a szerző, első szakaszban, a késő ókort mutatja be, amikor is az Impérium egyre inkább bürokratizálódó államigazgatása mellett megjelentek a provincializálódás jelei is. Ebben a keretben maga az egyház is birodalmivá vált: „új erő”, amely a kohéziót lett volna hivatott biztosítani. Ehelyett az egyházban jelen lévő teológiai megosztottság tulajdonképpen a Birodalmat osztotta meg. Ehhez társult a keleti és a nyugati részek egymástól való fokozatos eltávolodása, illetve az egyházi és a politikai hatalom időszakos konfliktusa, ami mind-mind kedvezett a pápaság kialakulásának. Annál is inkább, mivel Nyugaton meggyengült – illetve megszűnt (5. század vége) – a központi politikai hatalom, s az egyes régiók együvé tartozásának tudata tulajdonképpen a helyi részegyházak révén, azok egyházszervezeteiben, élt csupán tovább. Ők azonban nem Konstantinápolyhoz, az új birodalmi fővároshoz, hanem Rómához, és értelemszerűen annak püspökéhez kötődtek, aki az egyházi hatalmat fokozatosan a politikaival is kiegészítette és ötvözte.

A kereszténység története szempontjából ebben a késő ókori szakaszban különösen három nyugati régió játszott fontos szerepet: Észak-Afrika, ahol Szent Ágoston élt és alkotott;[2] Itália, ahol Róma mellett Milánó (pl. Szent Ambrussal) és Aquileia is jelentős központnak számított, és ahol Szent Benedek megalkotta meghatározó kolostori szabályzatát; valamint Gallia, ahol élénk keresztény élet zajlott (egyházszervezés, teológiai tudástermelés, monasztikus életforma meghonosítása).

A második szakaszban a szerző a népvándorlás korszakát tárgyalja, amely népvándorlás előidézője volt Nyugaton a birodalmi közigazgatás összeomlásának, ugyanakkor pedig szorosan összefüggött a politikai és katonai hatalom végzetes meggyengülésével. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka Róma elfoglalása (410). Mindez természetesen az egyházszervezetet és az egyházi életet is erőteljesen érintette (diszkontinuitás), hiszen az egykori birodalmi területekre benyomuló germánok tömegei pogányok voltak. A Balkánon pl. „egyetlen püspökség sem maradt fenn”. (133. old.) Ez a megjegyzés elsősorban azért érdekes, mert rávilágít arra, hogy lényegében véve a román nacionalista történetírás kontinuitás-elméletét, miszerint a románok a korán latin nyelvűvé és egyben kereszténnyé lett dákó-római lakosság mindig is helyben élő leszármazottjai lennének a Dunától északra, tulajdonképpen a kereszténység és az egyházszervezet története cáfolja a legegyértelműbben.

A késő ókor harmadik szakasza a „törzsi birodalmak” megalakulása. „A népvándorlásból néhány olyan germán királyság született – írja a szerző –, amely hosszabb időre bizonyos stabilitásra tett szert: Észak-Afrikában a vandál királyság, Hispániában a vizigót királyság és Itáliában a langobárd királyság. Tartósan fennmaradni azonban csak egy negyedik tudott, a frankok birodalma. Ezért ennek különös jelentősége van.” (163. old.) Ezen birodalmak megalakulását lényegében véve „a régi világ széthullása” tette lehetővé. Uralkodó rétegeik azonban nem voltak képesek a fennmaradásukat biztosítani. Elsősorban azért, mert nem (pl. vandálok), vagy csak elkésve (pl. vizigótok, langobárdok) ismerték fel egy hitében egységes, a különböző etnikumú és kultúrájú lakósokat egyazon egyházi-politikai hatalmi keretben egyesítő társadalmi struktúra létrehozásának szükségességet. Ebben a tekintetben a frankok kivételt képeztek. Chlodvig megkeresztelkedését (498/499 karácsonya, vagy 506) követően ugyanis a Merovingok királysága egy ilyen társadalom kiforrását célozta meg, és tette lehetővé. Az egyház értelemszerűen meghatározó társadalomszervező intézmény lett. Legitimálta és kiszolgálta a politikai hatalmat, amely a maga részéről támogatta az egyházat, figyelembe véve annak érdekeit és elvárásait. Mindez természetesen nem ment zökkenőmentesen, ahogy azt pl. Tours-i Gergely (†594) élete és munkássága is példázza, mintegy betekintést kínálva a korabeli viszonyokba (erkölcs, házasság, szociális gondozás).

A „törzsi birodalmak” mellett a késő ókor utolsó részében a nyugati kereszténységnek azonban volt még egy sajátságos, a birodalmi határokon kívül eső területe. Ez nem más, mint az ír és az angolszász kereszténység, amelyeknek külön fejezeteket szentel a szerző. Itt, ebben a „nyugati peremövezetben” (224. old.), a kereszténység nem germán, hanem kelta kulturális és társadalmi táptalajon bontakozott ki.[3] Kétségtelenül ez is szerepet játszott abban, hogy az ír kereszténységben nem a püspökség, hanem a kolostor vált meghatározóvá. Ez a fajta kereszténység azonban nem rekedt meg a szigetországban, hanem kiáramlott a kontinensre, főképpen a misszionáriusoknak köszönhetően: pl. Kolumbán (†615). Egyébként az ír misszió indította el Anglia evangelizációját is, ellenben a befolyási övezetekért való vetélkedésben alulmaradt a római kereszténységgel szemben.

A kötet második fő részének középpontjában értelemszerűen a Karoling nagybirodalom áll.[4] Ennek felemelkedését mélyreható változások magyarázzák, mind a mediterrán térségben, mind pedig Európában. Ezért az első szakaszban az olvasó egy „új világ születésé”-vel szembesül, amelyet az iszlám megjelenése, Közép- és Délkelet-Európában az újabb népek megtelepedése (avarok, szlávok, bolgárok), a belső konfliktusoktól (pl. képrombolási vita) szenvedő Bizánc meggyengülése, valamint a pápaságnak politikai hatalomként való színre lépése (lásd Nagy Szent Gergely[5]) jellemez. Csakis ezzel magyarázható, hogy Kis Pipin háznagy (741-751), pápai segédlettel/jóváhagyással (Zakariás, 741-752), 751-ben, letehette az utolsó törvényes Meroving királyt (III. Childerich-et), és önmagát megkoronáztatva (768-ig uralkodott), megalapította a Karoling-dinasztiát amelynek hanyatlásában majd szintén megtaláljuk a pápai beavatkozás kézjegyét.

A második szakasz ennek az új frank uralkodói háznak a felemelkedését mutatja be, amely újra egységes Franciává kovácsolta a 6. században négy részre (Neustria, Austrasia, Burgundia, Aquitania) osztott Birodalmat. Az sem mellékes, hogy épp erre az időszakra (678-751) esik Winfrid-Bonifác (†754) missziós és egyházszervező tevékenysége, amelynek központi eleme volt a Rómához kötöttség tudatának elmélyítése. Ugyanakkor pedig azzal is szembesül az olvasó, hogy Kis Pipin és fia, Nagy Károly, hatalmuk legitimálását meghálálandó, mindent megtettek annak érdekében, hogy a pápaság politikai és területi hatalmát megerősítsék (lásd Constitutum Constantini).

A harmadik szakasz természetesen a dinasztia fénypontját és tündöklését jelentő Nagy Károly uralkodását (768-814) tárgyalja. A nagybirodalom megteremtésének első lépését a langobárd királyság szétzúzása jelentette (773-774), amely teljesen átrendezte az itáliai viszo-nyokat. Létrejött ugyanis a pápai állam (Patrimonium Petri). Ezt követte a szászok behódoltatása (és erőszakos megkeresztelése), majd a bajor önállósulási törekvések letörése, illetve a frank fennhatóság kiterjesztése az avarokra (egyik részfejedelmük 795-ben még meg is keresztelkedett Aachenben). A külső terjeszkedést és területszerzést ugyanakkor belső birodalomépítő tevékenységek kisérték (lásd Karoling reneszánsz a művelődés terén és az egyház viszonylatában: szervezés, liturgia, teológia), amelyek a kohéziót voltak hivatottak megteremteni és megerősíteni. Mindennek betetőzését jelentette a császárrá emelés (800 karácsonyán). Ebben a római körülmények is Nagy Károly kezére játszottak, hiszen III. Leó (795-816) csakis neki köszönhetően került vissza a pápai trónra 799-800-ban. Halála előtt az utódlás kérdését is igyekezett megoldani, hogy művének tartósságot biztosítson. Ezért fiát, Lajost, már 813-ban társcsászárrá tette.

Kétségtelen tény, hogy Nagy Károly és az általa létrehozott nagybirodalom máig meghatározza Európa történetét és fejlődési pályáját. Nem véletlen, hogy a valóság és a reprezentáció egyre erőteljesebben összemosódik, és a Karoling birodalom az egységesülő Európa valamiféle képzeletbeli és erősen átideologizált archetípusává szellemül át.[6] Ebben az is szerepet játszik, hogy „művelődéstörténeti és egyháztörténeti szempontból Károly maradandót alkotott, részben az írás és a nyelv, másrészt az egyházszervezet és a szerzetesség területén. A szellemi-egyházi életben végrehajtott újjáteremtés, illetve konszolidálás Károly egész birodalmára, azaz gyakorlatilag az egész nyugati kereszténységre kihatott. Hogy a Károly uralkodása alatt létrehozott művelődési és egyházi viszonyok a birodalom felbomlása után is fennmaradtak, az nem utolsósorban a pápaságnak és a pápaság egységeszményének is köszönhető. Jóllehet Károly cezaropapizmussá fejlesztette dinasztiájának a pápákhoz fűződő korábbi viszonyát, utódai alatt ez a túlságig növelt fennhatóság is összeomlott, mint maga a birodalom. A pápaság vezetése alatt egyesült nyugati egyház ezzel szemben fenntartotta a Károly által teremtett egyházi viszonyokat, és továbbörökítette őket a középkornak.” (403. old.)

A negyedik szakasz, amellyel maga a könyv is zárul, értelemszerűen a Karolingok uralmának hanyatlását mutatja be. Ez már Nagy Károly fiának, a reálpolitika iránt kevés érzékkel rendelkező Jámbor Lajosnak az uralkodása idején (814-840) érzékelhetővé vált. A középpontba állított keresztény birodalomban (Imperium christia-num), amelynek jólétét a megélt kereszténységtől tették függővé, fokozatosan nőni kezdett ugyanis a kolostorok és a püspökök hatalma, amit az egyházi reformok is kedvezően befolyásoltak. Az igazi probléma azonban az öröklés kérdésének felvetésével kezdődött, ami apát és fiait szembefordította egymással. Érdekes módon IV. Gergely pápa (827-844) szintén a fiúk oldalára állt. Az apjuk halála után az egymással is civódó fiak vitáját végül is a verduni szerződés (843) zárta le. Ennek értelmében I. Lothar császárként (†855) a frank terület szívét is magába foglaló, az Északi-tengertől Romáig terjedő sáv felett uralkodott, míg a nyugati részt Kopasz Károly (840-877), a keletit pedig Német Lajos (840-876) kapta meg. Ezzel gyakorlatilag megteremtődött a Lothar területi öröksége feletti francia – német konfliktus alapja, amely gyakorlatilag a 20. század közepéig meghatározta Európa geopolitikáját.

A szerző szerint „a károlyi birodalom széthullásának okai külső [normann és szaracén veszély] és belső [részbirodalmak szétfejlődése] tényezőkben kereshető. Károly nagybirodalma egyszeri képződmény volt, amely a végsőkig kihasználta s végül bizonyára túl is feszítette a kor adminisztratív és katonai, gazdasági és technikai és nem utolsósorban szellemi lehetőségeit.” (430. old.) Ebben a szétbomlási folyamatban az egyház és a kereszténység nem bizonyult elégséges megtartó kohéziós erőnek, jóllehet megerősödött az egyházszervezet, s I. Miklós (858-867) idejében a pápaság is hatalmas tekintélyre tett szert. Emellett a kolostorok (pl. Fulda, St. Gallen) a kultúra fellegváraivá és fontos gazdasági centrumokká váltak. Mindez azonban többnyire a birodalmat szétfeszítő erők irányába hatott. A széthullás a 9. század végére lett végérvényes és visszafordíthatatlan, 911-ben pedig meghalt az utolsó Karoling is, Gyermek Lajos (Német Lajos legidősebb fiának, Karlmannak, a törvénytelen leszármazottja). Európa történetében új korszak kezdődött.

A könyv értékét növeli, hogy a gazdag szakirodalmi jegyzék (519-583. old.) és a kimerítő névmutató (587-605. old.) mellett még térképekkel, rekonstrukciókkal, képekkel és családfákkal is illusztrált, amelyek mind-mind elősegítik a tárgyalt korba való betekintést. Mivel ez a kiadvány akár tankönyvként, akár oktatási segédanyagként is jól használható, a Kiadónak talán érdemes lett volna időt és figyelmet szentelni arra, hogy a korra vonatkozó, és értékelhető, (kevéske) magyar bibliográfiával kiegészítse. Mindez azonban semmit nem von le a mű, hazai viszonylatban mindenképen hiánypótló, értékéből.

(ism.: Jakab Attila)

 

Jegyzetek



[1] A korszak történetéhez kiegészítésképpen még ld. Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása, 2001000. Bp., 1999.; Classen, Peter: A Nyugat és Bizánc a 8-10. században. Bp., 2005. Nemzetközi szakirodalom: Heuclin, Jean: Hommes de Dieu et fonctionnaires du roi en Gaule du Nord du Ve au IXe siècle (348–817). Villeneuve d’Ascq, 1998.; Histoire du christianisme des origines à nos jours. Tome IV: Évêques, moines et empereurs (610–1054). Paris, 2000.; Feller, Laurent: L’Église et la société en Occident. Pouvoir politique et pouvoir religieux du VIIe au XIe siècle. Paris, 2001.; Depreux, Philippe: Les sociétés occidentales du milieu du VIe à la fin du IXe siècle. Rennes, 2002.; Le Jan, Régine: La société du haut Moyen Âge: VIe-IXe siècle. Paris, 2003.; Rouche, Michel: Les racines de l’Europe. Les sociétés du haut Moyen Âge, 568–888. Paris, 2003.; MacKitterick, Rosamond: History and Memory in the Carolingian World. Cambridge, 2004.; Dumézil, Bruno: Les racines chrétiennes de l’Europe. Conversion et liberté dans les royaumes barbares, Ve-VIIIe siècle. Paris, 2005.; Van Rhijn, Carine: Shepherds of the Lord: Priests and Episcopal Statutes in the Carolingian Period. Turnhout, 2007.

[2] Ld. még Brown, Peter: Szent Ágoston élete. Bp., 2003.; Lancel, Serge: Szent Ágoston. Bp., 2004.

[3] Erre vonatkozóan ld. még: Olsen, Ted: A kelták és a kereszténység. Bp., 2004.

[4] Ennek kapcsán válik igazán nyilvánvalóvá, hogy mennyire nincs hazai szakembere ennek a korszaknak. Lényegében két magyar szerző művét lehet megemlíteni: Áldor Imre: Nagy Károly római császár története. Bp., 1876. (Történelmi könyvtár, 22.); Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997. (Történelmi Kézikönyvtár: Egyetemes történet, 1.) Ez utóbbi lényegében tankönyv.

[5] Ld. pl. Markus, Robert A.: Nagy Szent Gergely és kora. Bp., 2004.

[6] Ld. pl. Fischer-Fabian, Siegfried: Nagy Károly: az első európai. Bp., 2000. Hasonlóképpen: Barbero, Alessandro: Charlemagne. Un père pour l’Europe. Paris, 2004.; Bathias-Rascalou, Céline: Charlemagne et l’Europe. Paris, 2004.; MacKitterick, Rosamond: Charlemagne: the formation of a European identity. Cambridge, 2008.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,