10. évfolyam 4.
szám |
Fekete Csaba: "még a fészekből leeső verébfiókára is" Adalék a Losonczi András-féle imádságok (1660-1662) hátteréhez és forrásaihoz |
Megvan
a teljes szövege a Patakon őrzött 17. századi egyik könyörgés lezáró
szakaszának, amelyet a kézirat csonka lapjáról Dienes Dénes csupán a hiányok
kipontozásával közölhetett.[1] A föntebb címül választott félmondat is idézet a
Losonczi András-féle legelső imádságból a kérést bevezető harmadik bekezdés
elejéről. Ismertem ezt a szószerkezetet, de előző közleményem megírása idején
nem sikerült rábukkannom erre a mondatra: Gondviselő felséges Úr Isten,
kinek gondviselése kiterjed még az hajszálra, még a fűszálra is, még a
fészekből leeső verébfiakra is… — és ennek a könyörgésnek a forrására.
Tudniillik szélesebb körben terjedhetett ez is. Valószínűleg a Losonczi-féle
gyűjtemény összes imádsága. Erre mutat nyomtatott könyvbeli előfordulása az
alább tárgyaltnak. Nyomtatott könyvből való a kiegészített záró szakasz. „E’ mi nyomorult várasunkban lévő
szent serege a te szent Fiadnak, légyen mi tőlünk tenéked kiváltképpen való
atyai gondviselésed alá ajánltatva. Minden szükségekben te hozzád óhajtozó
híveidnek óhajtásoknak légy az Úr Krisztusért kegyes meghallgató és
szükségeknek bételjesítő Istene, és aminthogy bennünket, ez estvélre (reggeli
időre) tűrhető egészségben és békességben jutattál, kiért szent neved áldassék
mindöröké: Így a holnapi napra is (estvélre is) juttass minden hozzánk tartozókkal
egyetemben, mind testünknek, lelkünknek (melyeket szent kezeidben ajánlunk) oly
egészséges ép voltával, melyet tenéked hálaadó szívvel megköszönhessünk szent
Fiad által, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki minket ekképpen tanított
imádkozni: Mi Atyánk, etc.” A
kiegészítés forrása a dunántúli dunamelléki ágenda. Paksi K[irály?] György (kb.
1615–1651/1652) püspök adta ki. Váradon jelent meg 1643-ban.[2]
Hét imádság és Ágostontól egy meditáció is járul hozzá. Reggeli és estvéli könyörgések sorában találjuk
nyomtatásban az [5]. imádságot, külön felirat nélkül. A zárójeles betoldások
szerint egyaránt imádkozható nap kezdetén és végén. Ebből való a Losonczi-féle
[I]. imádságnak a föntebb idézett kiegészítése. Így — a korábban tisztázottak
után — újabb tételnek nevezhetjük meg a nyomtatott könyvbeli előfordulását. A dunántúli dunamelléki ágendához csatoltak között
szintén megvan a Losonczi-féle gyűjtemény [V]. és [*V*].[3]
számú könyörgése, méghozzá ugyanebben a sorrendben. Ezzel ismét
bebizonyosodott, hogy tévesen ékelte be az első imádságba a másodikat egyik
korábbi (bizonnyal kéziratos) forrás, amely nyomán Losonczi másolata készült.
Az [*V*] jelöléssel megkülönböztetett kéziratos könyörgés nyomtatásban két
bekezdésre tagolódik. Losonczi kéziratában nincs az első bekezdés végén ámen.
Nyomtatásban van. Ezért ez a tétel rövidített alakban is használatos volt, hisz
a nyomtatott forrás az élő gyakorlat szerint tükrözheti az alternatív
megoldást. A kéziratos gyűjteménynél két évtizeddel korábbi
nyomtatott előzmény egyben értékelési támpont. Már (jóval) korábban beleépült a
szertartásba az, amit Losonczi választott. Dunántúlon Dunamelléken és másutt
is, mert a váradi nyomtatvány mindkét magyar hazát képviseli. Ezen túl,
ha a Losonczi-féle könyörgések gyűjteményének tíz tételéből hat nyomtatott
könyvekben is terjedt, akkor elég nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy nem
saját önálló szerzeménye a fennmaradó négy imádság sem. Azaz nem szerzőként,
hanem a hagyományos imádságok alkalmazójaként és kéziratban való
továbbörökítőjeként tisztelhetjük Losonczi András debreceni diákot. Néhány megjegyzést érdemel a nyomtatott forrás, a
dunántúli dunamelléki ágenda is, amelyhez az imádságok sorozatát csatolták. A címlap elsorolja a szertartásokat, amelyeknek
rendje a kiadványban található, és hozzáfűzi: Melly mellé adattattak reggeli
és estvéli szokot Könyörgések-is, az Ecclesiának közönséges hasznára.
Közérdekű cselekmény (leiturgia), közösségi haszonra végzett istenes
tennivaló a könyörgés. E hagyományosan örökített imádságoknak meglehetősen nagy
múltja volt és széles körű ismertsége. Kedveltségük is sokkalta nagyobb volt
hajdan. Idős lelkészek, sőt egykori református iskolákban végzett tanárok,
jogászok, orvosok, akik a 20. század közepén még vállaltak legációs szolgálatot
diákként, amíg ezt nem tiltották meg, mostanság is emlegetik, hogy helyenként a
szokott liturgián, az imádságok szövegén sem volt módjuk változtatásra. Esetleg
néhol kiegészítésére. A gyülekezet templomos része hallásból megtanulta a
könyörgéseket is, tehát félhangosan mondta és elvárta, hogy éppen úgy
változtatás nélkül hangozzanak el, mint a Miatyánk. Ez a beidegzés visszanyúlik
a reformáció kezdetére, amikor a kollekták használata a protestáns egyházakban
általános volt, és sokáig az is maradt. A Vizsolyi Biblia megjelenése után jó
másfél évszázadig még sok prédikátor használta az Evangéliumok és Epistolák
valamelyik magyar (sőt latin) kiadását, meg a posztillás köteteket, az
imádságok a perikóparenddel együtt öröklődtek a 18. század derekáig, vagy még
tovább. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy egyes imádságoknak több évszázados
története volt.[4] Paksi György a következő szertartási eligazítást
illesztette a közölt imádságok elé: „A könyörgésnek szükséges és
hasznos vóltát senki eléggé ki nem mondhatja. Nem is szükség minden nap
újjob-újjob sententiáckal, a Páterek írásából avagy az Szent Írásból azt állatni,
és arra a községet úgy ingatni (ubi rerum testimonia adsunt, non opus est
verbis), hanem amint a mi idvözült tudós eleink szokták vólt, ilyen
formával megelégedhetünk a könyörgéshez való készületben. A mi segedelmünk légyen az Úrtúl,
ki teremtette a mennyet és a földet, Ámen. Alázatos és törödelmes szívvel
lélekkel járuljunk a mi kegyelmes Atyánknak, Istenünknek dicsőséges tekinteti
eleiben, és hogy irgalmasságot és könyörületességet találjunk, az alkalmatos időben
való segítségre, könyörögjünk ő szent Fölségének ekképpen: Örök mindenható, etc.” [Ez az első
könyörgés kezdete.] Főpásztori óvásra azért lehetett szükség, mert e
szerint voltak olyan prédikátorok, akik nagyon szerették fitogtatni
tudományukat. Dogmatikai tanokat bizonygattak, fejtegették polemizáló
tételüket, patrisztikus és klasszikus idézeteket, mondásokat fűztek egyes istentiszteleti
cselekményekhez (nem ritkán latinul). Magyarázkodva meg-megakasztották az
istentisztelet folyását. Ezzel az áhítatot nem segítették, hanem éppen elűzték.
Magától értetődő módon nógatták (»ingatták«), tanítgatták az istentiszteleti
közösséget. Sok beszéddel. Kellett, nem kellett. Elhomályosították a verba
solemnia (mindmáig aggályos) használatát. Az énekelt introitus is
így tűnt el a magyar református szertartásból. Papi (papos és prózai) beszéd
foglalta el a helyét. A Vizsolyi Biblia tekintélye (Szenci Molnár Albert
kiadásai révén) a 17. század közepén már elterjedt, hozzájuthatott magyar
Bibliához a legtöbb prédikátor (Szenci Molnár Albert kiadásait és az 1645-ös
Amsterdami Bibliát értve). Nyakló nélkül megfejelt bibliai idézetek, neobarokk
szóvirágok miatt óhatatlan, hogy később is mellékvágányra ne terelődjék a
liturgikus történés. Fárasztja a figyelmet, elálmosítja a gyülekezetet. Ezért
ajánlotta a klasszikus és rövid bevezető mondatot a Zsoltárok könyvéből,
valamint a pontos bibliai idézetet Paksi K. György. Jegyzetek [1] Szárnyaidnak árnyékában.
Könyörgések a 17. századból. Sárospatak, 2006. (Acta Patakina XX.) 7. lap, 2.
bekezdés. [2] A’ Sacramentomok
Ki-szolgaltatasanak, az Hazasok és Bírák Meg-esküttetésének, és az bünböl
meg-térteknek Bé-vételének bizonyos módgya és rendi… RMNy. 2043. [3] Vö. Fekete Csaba: Fogadott fiúságra
elpecsételtél. In: Egyháztörténeti
Szemle, 2008. 4. sz. 73–84. p. [4] Ld. részletesebben: Fekete Csaba: Imádságtörténeti
mozzanatok. Buzgó imádságok és áhítatos könyörgések. In: Lelkiségtörténeti
számvetés. Szerk.: Szelestei N. László.
Piliscsaba, 2008. (Pázmány Irodalmi Műhely. Lelkiségtörténeti tanulmányok.)
[Előadás szerkesztett változata; előszóval elhangzottak válogatott részletei
Piliscsabán a 2008-as lelkiségtörténeti konferencián.] | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |