Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 3. szám
A. D.
MMIX

Székács József püspök visszaemlékezései. Szerk.: Kertész Botond.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 2008. 328 old.
Székács József evangélikus püspök (1809-1876) visszaemlékezéseinek megjelenése szép példája a család, a Magyarországi Evangélikus Egyház és Gyűjteményei, a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap együttműködésének

Székács József evangélikus püspök (1809-1876) visszaemlékezéseinek megjelenése szép példája a család, a Magyarországi Evangélikus Egyház és Gyűjteményei, a Magyar Tudományos Akadémia és a Nemzeti Kulturális Alap együttműködésének. Dr. Salacz Pál, Székács dédunoka nyugdíjas éveiben készítette el a család birtokában lévő kézirat átírását, legépelését. A kézirat 1971 óta a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárának tulajdonában van, s régóta tervezett kiadásának a püspök születésének 200 éves évfordulója adott új lendületet. A kötet elején szereplő Előszó és köszönetnyilvánításból ismerjük meg a kézirat sorsát, illetve a kiadás történetét.

Magát a visszaemlékezést Kertész Botond tanulmánya vezeti be, mely a memoár keletkezéséről, forrásairól, felépítéséről ad először áttekintést. Majd Kertész arra próbál választ adni, hogy a „gyakorlott, jó tollú literátus szerző kitűnő stílusban megírt, jól szerkesztett emlékirata” milyen célból készülhetett. Kertész szerint lelkészi ars poetica, melynek középpontjában a pesti evangélikus gyülekezet magyar prédikátorának lelkésszé érése és lelkészi működése áll. Ezért kapott hangsúlyos részt az iskolai tanulmányok, teológiai iskolák, a nevelősködés éveinek leírása, melyből nemcsak a szellemi felkészültségét ismerhetjük meg a szerzőnek, hanem azt is, hogyan vált ifjúból érett és megfontolt férfivá. A felkészülés ideje után Székács a lelkészség éveit, a pesti evangélikus magyar gyülekezet gyarapodásának, iskolái felvirágzásának történetét, mely lényegében neki, az első pesti magyar evangélikus lelkésznek volt köszönhető, ismerteti. Ez a kettős cél, a felkészülés és a kiteljesedés bemutatása határozta meg (azon kívül, hogy egyes tervezett részek a szerző halála miatt nem készülhettek el), hogy mi került be az emlékiratba és mi maradt ki. Költői és műfordítói munkássága, szerkesztői tevékenysége (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1842-1848, Protestáns Lelkészi Tár, 1854-1855) épp csak említődik. Ugyanígy kimaradt egyházpolitikai működése, részvétele az 1840-es évek protestáns uniós mozgalmában, püspöki működése 1860-tól – egyedül a protestáns pátens elleni küzdelem (1859-1860) szerepel igen részletesen a memoárban. Az önéletleírásból hiányzik Székács közéleti tevékenysége, országgyűlési képviselősége (1865-1869), de kitüntetései is, pl. akadémiai levelező tagság, Kisfaludy Társaságba megválasztás, királyi kitüntetések, címek, egyetemi díszdoktorátus. Ugyanígy, a Pesten működő, liberális meggyőződésű teológus, országosan ismert lapszerkesztő 1848-49-es tevékenységéről semmit nem tudunk meg. Egyedül br. Jeszenák János nyitrai főispán és kormánybiztos 1849. október 10-i kivégzéséről tudósít a lelkész szemszögéből, a halálraítéltnél végzett lelkészi funkcióról, a gyászoló család vigasztalásáról. Székács magánéletéből családi hátterét ismerhetjük meg, az orosházi tímár apától származó szerző fontosnak tartotta annak bemutatását, hogy milyen feltételek mellett volt lehetséges, hogy a mezővárosi mesterember fia egyáltalán elindulhasson a szellemi és társadalmi felemelkedés útján. Házasságának története is azért kerülhetett be a visszaemlékezésbe, mivel szorosan kapcsolódik lelkészi működéséhez, a protestáns lelkész számára különösen fontos, hogy hozzáillő, hivatásában segítő társat válasszon egy életre szólóan. A szerkesztő munkáját dicséri a tanulmányt követő, Székács József életéről és koráról készített kronológia, a kötet végén szereplő Névmagyarázatok, valamint a Helynév- és személynévmutató.

A visszaemlékezés két nagy egységre oszlik: Gyermek és ifjúkor (1809-1837) és Pesti lelkészi évek (1837-1876). A gyermekkor a családi háttér felvázolásával kezdődik. Mint sok más, egyszerű sorból induló, később jelentős pozíciót betöltő ember esetében, a lelkész figyelt fel a tehetséges gyermekre és érte el a szülőknél, hogy taníttassák fiukat. Előbb a mezőberényi gimnáziumban töltött el hat esztendőt, majd a soproni teológiai tanulmányok következtek. A soproni évek leírásából megismerhetjük az iskolát, a tanárokat, a tantárgyakat. Ennél még részletesebben szól Székács az iskolán kívül eltöltött időről. Három éven keresztül az Ihász családnál volt instruktor jó latintudásának köszönhetően, emellett más diákokat is tanított. A tanítás az elnyert stipendiumokkal együtt lehetővé tette, hogy hazulról semmi támogatást nem kapva, teljesen önellátó lehessen. A szigorúan beosztott időből nem sok jutott a diákélet szórakozásaira, egyedül a Soproni Magyar Társaság munkájában vett tevékenyen részt. Az iskolán kívüli tanulásra is alkalma nyílt, az iskolapadban meg nem szerezhető műveltséget és a társasági érintkezés szabályainak elsajátítását segítette, hogy Ihászné fiával és unokaöccseivel és azok tanítójával esténként német nyelvű társalgást folytatott a német irodalomról, felolvasást tartott. Hét-végente Kis János püspök, ki maga is egyszerű családból, jobbágyszülőktől származott, német nyelvű teológiai tárgyú beszélgetésekre hívta a tehetséges ifjút. A soproni évek lezárásaként Székács 1829-ben sikeres hitjelölti vizsgát tett Lovich Ádám bányakerületi püspök előtt Besztercebányán. Ezután két út állt előtte: vagy lelkészi alkalmazást keres, vagy külföldi egyetemre készülve annak anyagi alapját megteremtendő házitanítónak megy. Ez utóbbit választotta, így lett hat esztendőre a délvidéki szerb Nikolić családban nevelő. Ezek az évek nem jelentettek elvesztegetett időt Székács számára. Amellett, hogy tanítványa előbb a karlovitzi gimnáziumban végzett szép eredménnyel, amit pesti filozófiai és eperjesi jogi tanulmányok követtek, Székács szabad idejében megtanult szerbül, görögül és franciául, megismerkedett a szerb népköltészettel, amiből fordított is, s fordításai révén megismerkedett a pesti irodalmi élettel. A házitanítóskodás után végre beteljesülhetett vágya: a külföldi egyetemi tanulmányok. A berlini és a lipcsei egyetemen hallgatott egy-egy szemesztert, közben Londonban, Hollandiában és Németországban tett utazást. A Berlinben töltött időszak szerepel a visszaemlékezésben, az egyetemen folytatott tanulmányokra, s még inkább az ott időző magyar társaság viszonyainak bemutatására tér ki Székács. A londoni utazás, lipcsei tartózkodás csak fejezetcímként jelenik meg a memoárban, nem készült el. (A londoni, hollandiai utazást Székácsnak az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött útinaplója örökítette meg.) A Németországból hazatérő Székácsot nem várt lehetőség fogadta Pesten: a magyar ajkú evangélikusok oly mértékben gyarapodtak, hogy már magyar lelkész beállítását tervezték. A tanárnak készülő Székács maga sem gondolta, hogy más neves prédikátorokkal szemben rá esik választás, ám 1837 nyarán nagy szavazattöbbséggel a pesti evangélikus gyülekezet első magyar lelkésze lett.

A memoár másik nagy egységét, a pesti lelkészi éveket Székács házasságkötésének (1840) története vezeti be. A 36 évi boldog házasságra visszatekintő szerző – innét tudjuk, hogy ez a rész a legkésőbb készültek közé tartozik, 1876 – határozott elképzelésekkel vágott neki a megházasodás rögös útjának: „valamely vidéki város jól, azaz erkölcsileg nevelt, nem tudományfitogtató, munkás, szelíd, házias leányát keresem fel.” A protestáns lelkésznek, mint családfőnek és családapának is példaként kell állnia hívei előtt, ezért különösen fontos, hogy megfelelő feleséget válasszon, ki hivatásában is támogatja. Székács ilyen társat talált feleségében, aki szelídségével megnyerte a hívek szívét: „Ha egyik ajtón az én szigorúságom elriasztott valakit, bizonyos, hogy nőm ajtaján visszakerült hozzám, ki szerényen megjegyezte, hogy tán igazságtalan voltam némileg.” A saját házasságot „A vegyes házasságok ügye (1841-1844)” fejezet követi. Székács nem tér ki a kérdés egyházpolitikai, publicisztikai területére, pedig bőven kivette részét a küzdelemből, mely azért folyt, hogy protestáns lelkész is összeadhasson különböző felekezethez tartozó házasulandókat. Csupán annak leírására szorítkozik, hogy pesti lelkészként mit cselekedett az ilyen esetekben. Az emlékirat egyháztörténetileg igen fontos része a budai evangélikus gyülekezet megalakulásának története s ebben Mária Dorottya főhercegnőnek, a nádor feleségének szerepe. A Budán lakó evangélikus hívek a főhercegnő hathatós támogatásával alakíthatták meg önálló gyülekezetüket. Székács visszaemlékezésében nem titkolja, hogy neki magának is fontos szerepe volt Mária Dorottya informálásában, sőt több esetben befolyására változtatta meg véleményét a főhercegnő. A visszaemlékezésekben elkerülhetetlen, hogy a memoáríró saját szemszögéből értékelje az eseményeket, saját személyét állítsa előtérbe, vagy éppen eltúlozza befolyását. Székács e tekintetben igen mértéktartó, szubjektivitása a műfajból adódik, a másokkal szemben gyakorolt kritikát önmagával szemben is alkalmazza s ez megőrzi, hogy önmagát tévedhetetlennek állítsa be. E tulajdonsága előnyére válik A pátensharc (1859-1860) fejezetben. Az emlékiratnak ez a része készült el legkorábban, 1866-ban, pár évvel a történtek után, amikor alig ültek el a pátensharc utolsó hullámai, tértek vissza a pátenst elfogadó gyülekezetek az azt elvető bányai egyházkerületbe. Az uralkodó által kiadott, a protestáns egyházakat szabályozó pátens elleni küzdelem leírását fontosnak tarthatta Székács azt hangsúlyozandó, mennyire fontos az egyházi autonómia. Egyúttal önigazolásul is szánta az esetleges későbbi támadásokkal szemben, mivel úgy érzékelte 1860-ban, hogy a kormányzat azzal akarta hiteltelenné tenni személyét, hogy saját hívének próbálta beállítani. Amennyiben ennek a törekvésnek a későbbiekben írásos bizonyítéka kerülne elő, ez könnyen kompromittálhatná az akkor már püspök szerzőt.  Székács őszintén bevallja, hogy kezdetben ő is elfogadhatónak tartotta a pátenst, mert úgy értelmezte, hogy az összehívandó zsinat mondja majd ki a döntő szót. Mikor Bécsben a minisztériumban, ahol tanügyi kérdés elintézése miatt járt, felvilágosították, hogy a pátens úgy, amint van, kötelezően végrehajtandó, mert törvény, akkor határozottan az elutasítás mellett foglalt állást. Határozottsága végig megmaradt, miközben emlékiratából is tudjuk, hogy korántsem volt egységes az ellenzők tábora. Egyház- és köztörténetből egyaránt fontos részletekre derül fény a memoárból, amikor az egyház világi képviselőinek eltérő álláspontjáról ad számot a szerző. Székács beszámol a Benedek kormányzóval folytatott megbeszélésekről, majd a pátens visszavonását követő utórezgésekről. Az egyházi autonómia megőrzéséért vívott harc sikere után a szerző a pesti evangélikus magyar gyülekezet történetének, gyarapodásának szánt hosszabb részt. Amint a bevezető tanulmányban Kertész rámutat, mai szemmel Székácsnak ez a tevékenysége, a „magyarosítás” a leginkább megkérdőjelezhető. Ám korában, a gyorsan fejlődő és magyarosodó fővárosban egyáltalán nem feltűnő, hogy a magyar gyülekezet lelkésze szeretné híveinek számát gyarapítani, s ennek megfelelően befolyásukat növelni a másik két nemzetiséggel, a némettel és a szlovákkal szemben. Székács a gyarapodást bemutatandó 1838 és 1873 között több évből közli gyülekezete anyakönyvi statisztikai adatait, hasznos lett volna, ha összehasonlítási alapul, a lábjegyzetben a német és szlovák gyülekezet hasonló adatait olvashatjuk. Székács ilyen irányú tevékenységét olvasva hangsúlyozandó, hogy csak békés eszközöket használt, s ebben az esetben is igaz a mondás: két viszálykodó között a harmadik nevet. A német és szlovák lelkészek közötti vetélkedés, sokszor pénzkérdésben, a magyar lelkésznek kedvezett. Székács stólakérdésben a hívekre bízta a fizetés dolgát, soha nem követelte a stólát, a szegényebb sorsúaknak elengedte. Összességében úgy ítéli meg, hogy egyáltalán nem járt rosszabbul, mint ha előre kikötötte volna a díjakat, még ha sokan visszaéltek is nagyvonalúságával. De nemcsak a magyar pap „olcsósága” miatt vették egyre többen igénybe lelkészi szolgálatait. Székács a fennálló és a katolikus egyháznak kedvező rendelkezésekkel szemben, bátran keresztelt, konfirmált, esketett olyanokat, akiket, ha szorosan, a törvény betűjéhez ragaszkodik, el kellett volna utasítani. Az egyházközség vezetésében azzal lett népszerű, hogy az eklézsia érdekében még a tekintélyekkel szemben is fellépett, pl. a gyűlési jegyzőkönyveket szabályosan vezessék és az minden tanácstag számára betekinthető legyen, vagy Mária Dorottya főhercegnő, a nádor hitvese, bár sokat köszönhet neki a gyülekezet, tanárválasztás kérdésében nem illetékes. Sokaknak tetszett Székács tenni akarása és a tervek kivitelezését is rábízták, ahogy a szerző vallja: „Az emberek szeretnek beszélni, tanakodni, de dolgozni restek.” Az eredetileg tanárnak készülő Székács az eklézsia iskoláinak felvirágoztatásában is kivette részét. Először biztos anyagi alapra helyezték az elemi iskolát és megfelelő tanárok választásával emelték színvonalát, majd a teljes gimnáziumot építették ki. Székács jól látta, hogy az iskola amellett, hogy színvonalas oktatást biztosít, megfelelő eszköz a magyarság, a magyar szellem erősítésében.

Székács József püspök visszaemlékezéseiben az olvasó egyrészt egy tipikus karriertörténettel találkozik: alacsony sorból származás, pártfogók támogatásával iskoláztatás, kitartó szorgalommal elért jeles tanulmányi eredmények, magántanítással elért önellátás, házitanítóskodással gyűjtés külföldi peregrinációs útra, külhoni egyetemek látogatása. Másrészt a pesti lelkésszé választott Székács élete betekintést ad az evangélikus egyház reformkori és önkényuralom alatti korszakába sok olyan információt nyújtva, melyek a hivatalos forrásokból hiányoznak. Mindemellett élvezetes olvasmány, az emberi kapcsolatok, társadalmi viszonyok, a társasági érintkezés sokszínűségét a 19. században ismerhetjük meg belőle.

(ism.: Szatmári Judit)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,