Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 3. szám
A. D.
MMIX

Fazekas Csaba: Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban.
Budapest, Lucidus Kiadó, 2008. (Kisebbségkutatás könyvek) 192 old.
A történész középnemzedék egyik legtehetségesebb, legtermékenyebb tagja az immár tízedik önálló kötetével, kiadványával jelentkező Fazekas Csaba

A történész középnemzedék egyik legtehetségesebb, legtermékenyebb tagja az immár tízedik önálló kötetével, kiadványával jelentkező Fazekas Csaba. Könyvei mellett több száz tanulmánya, cikke referál erről, s ezt tanúsítják hallgatóinak az Országos Diákköri Konferenciákon és fontos forráskiadványok létrehozása során elért sikerei – valamint a mindezt honoráló szakmai elismerések is. Többirányú kutatói érdeklődésének egyik – ha nem a legfontosabb – tárgya a 19-20. századi magyar állam és az egyházak viszonya, lett légyen szó a reformkorról,[1] az 1848-1849. évi forradalomról és szabadságharcról,[2] a dualizmus koráról, a Tanácsköztársaságról,[3] a Horthy-korszakról,[4] vagy az elmúlt évszázad második felének történéseiről.[5] Kiadványai, tanulmányai többségét ennek – az önmagában is sokrétű – témának szentelte.

Mint valamennyiünket, Őt is az elvont kutatói érdeklődésen túl privát motívumok ösztönzik. Pályája egy meghatározó időszakában személyes problémájává lett az időközben színét, jellegét váltó állam és az egyházak viszonya: beleértve ebbe a történelmi és a kisegyházakkal fenntartott kapcsolatok alakulását; az utóbbiak egymáshoz való viszonyát; az egykori államegyház helyzetének hosszú metamorfózisát a primus inter pares szerepig, s a magyar klérusnak a pozíciója megtartása, megerősítése érdekében kifejtett társadalmi/politikai erőfeszítéseit. Kreatív, autonóm, ugyanakkor a közösségi kohézió, tradíció iránt fogékony ember lévén, Fazekas Csaba megtapasztalhatta a hívő ember és a – dinamikusan átalakuló világban – változó egyháza kapcsolatának lehetséges konfliktusait is, ami méginkább empatikussá tette az egyházukkal valamely kérdésben vitába keveredett hősei (pl. Deák Ferenc) helyzetének megértésében. Széles érdeklődése, rendkívüli munkabírása, s a történeti források megismerésének/gyűjtésének szenvedélye mellett, mindennek is szerepe lehet abban, hogy foglalkozzon bármivel – a politikai katolicizmus reformkori genezisével,[6] az Osztrák-Magyar Monarchia egyházpolitikájával,[7] a Tanácsköztársaság Vallásügyi Likvidáló Bizottságának tevékenységével,[8] a kisegyházak Horthy-korszakbeli megpróbáltatásaival,[9] vagy a kádári konszolidáció egyházügyi vonatkozásaival[10] – az éppen vizsgált, a lehető legprecízebben rekonstruált mozzanatban mindig az összfolyamat részletét látja, és láttatja. Rendkívül forrásgazdag, a téma historiográfiájának alapos ismeretében készült, új szempontokat figyelmünkbe ajánló dolgozatokban teszi ezt, oly módon, hogy – a külsődleges aktualizálás csapdáját elkerülve – fontos történeti adalékokkal szolgál számunkra mai helyzetünk, problémáink genezisének megértéséhez is.[11]

Helytörténeti vonatkozások iránt is fogékony holisztikus szemlélete teszi lehetővé számára, hogy látszólag egymástól távoli témákat érintő, egyidejűleg különböző történeti korszakokkal foglalkozó kisebb-nagyobb írások alkotta szövegfolyam révén építse tovább az állam-egyház viszony, a politikai katolicizmus történetének új, saját elbeszélését, melyben – mindenütt ahol lehet, messzemenően, precíz hivatkozásokkal – hasznosítja a korábbi és kortárs pályatársak eredményeit, s ha szükséges korrigálja állításaikat, ahogy saját, korábbi írásait is. (12 p. 11. sz., 91.p. 33. sz. és 109. p. 1. sz. jegyzeteiben.)

E kutatási folyamat figyelemreméltó – az eddig kifejtetteket híven reprezentáló – eredménye a „Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban” c. kötet, melynek célját a szerző a következőképp összegezte: „Deák Ferenc politikai pályafutásának egy rövid, ám nagyon fontos, és kellő részletességgel még fel nem dolgozott szakaszát, illetve témakörét kívánjuk összefoglalni. Deák egyházpolitikai felfogásának általános igényű áttekintése, valamint az előzmények ismertetése mellett az 1840 nyarától a vegyes házasságok áldásmegtagadása nyomán a vármegyékben kibontakozó egyházpolitikai vitában kívánjuk Deák – illetve Zala megye jórészt általa meghatározott – egyházpolitikai kezdeményezéseit és azok fogadtatását összefoglalni, saját kora közéletében elfoglalt helyét kijelölni. Deák a vegyes házasságokkal kapcsolatos belpolitikai viták első szakaszában, 1841 elejétől aktívan részt vett megyéje közéletében, egészen addig, amíg novemberben Pestre utazott, hogy részt vegyen a büntetőjogi reformmal kapcsolatos országgyűlési választmány munkájában. Az alig tizenegy hónap azonban rendkívül mozgalmas időszaka volt a hazai egyházpolitika-történetnek, és szorosan összefüggött Deák tevékenységével.” (7. p.)

Célkitűzéséből adódóan Fazekas Csaba figyelmének középpontjában az 1841. évi egyházpolitikai viták állnak, abban vizsgálja Deák Ferenc s liberális harcostársai valamint vitapartnerei álláspontját, figyelmét azon mozzanatokra irányítva, melyeket az akkori Zala-megyei történések, s országos hatásuk szempontjából relevánsaknak tart (azoknak szentelve nagyobb teret, melyekről más, az 1. számú jegyzetben felsorolt tanulmányaiban kevésbé részletesen szólt). Nézőpontjából adódóan érthetően szerzőnket a vegyesházasságok ügye, az áttérések, a kettős beneficium problémái, s mindenekelőtt a liberális katolikus Deák Ferenc ezekkel kapcsolatos megnyilatkozásai, gondolkodásmódja és hatása érdeklik igazán, háttérbe szorítva egyéb a reformkori országgyűléseken Deák által is érintett témákat (pl. az egyházi tized, a türelmi taxa, s „a zsidók polgárosításának” problémáit).[12]

Munkáját a Deák Ferenc vallásosságáról, egyházpolitikai nézeteiről a történeti szakirodalomban olvasható interpretáció-típusok felsorakoztatásával, elemzésével kezdte. Különös figyelmet szentelt annak, hogy a különböző vallású, indíttatású szerzők miként kezelték, tárgyalták „a haza bölcsének” vitáját a feudális, államegyházi státuszából származó előjogaihoz ragaszkodó korabeli katolikus egyházi állásponttal. A vonatkozó források, szakirodalom gondos áttekintése nyomán Fazekas Csaba – a recenzens számára plauzibilisen – úgy látja, hogy „Deák hitt Istenben, a keresztény erkölcstanból fakadó humánus és igazságos nézeteket vallott, vallásossága azonban pontosan kimerítette a – mai kifejezést kölcsönözve – »maga módján vallásos« kategóriát. Ő maga állapította meg, hogy a templomba járást, vagyis a vallásosság egyházias módon való gyakorlását nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek, ezt későbbi életrajzírói is megjegyzik róla. … Az, hogy Deákot alig lehetett templom közelében látni, élesen ellentétes volt saját kora katolikus egyházának hivatalos elvárásaival; nem világnézetét és közéleti állásfoglalását szabta utóbbiakhoz, hanem ellenkezőleg: vallásosságát értelmezte felvilágosult, liberális nézetei szerint. E felfogást leginkább »liberális katolicizmusként« lehet leírni, amely közéleti-politikai értelemben a konzervatív, egyházias katolicizmusnak mindenképp az ellenpólusán foglalt helyet. Saját korának közéletében e felfogásból sokkal inkább a »liberális«, mint a »katolikus« került előtérbe. Deák politikai pályafutásában vallásossága még a kor további nagy liberális katolikusánál is kisebb szerepet játszott. Markáns politikai, különösen egyházpolitikai meggyőződése nem katolicizmusából, hanem annak ellenére alakult ki, előbbiek nem is közelíthetők meg vallásossága irányából. Jó példája lehet mindennek sokat hivatkozott utolsó, 1873-as parlamenti beszéde, amelyben újra a »szabad egyház a szabad államban« elv mellett foglalt állást, a polgári házasság intézményét, liberális egyházpolitikai törvények alkotását szorgalmazta, továbbá az állam-egyház-viszony »európaitól« megkülönböztetett modellje helyett az Egyesült Államok rendszerét ajánlotta.” (14-15. p.)[13]

Deák számára ésszerűbbnek és célszerűbbnek tűnt ugyanis, „hogy az állam ne, vagy minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig magam előtt tartom, és minden lépést, amely affelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely attól eltávolít” – szögezte le utolsó parlamenti beszédében.[14] Fazekas Csaba e beszédre utalván kimondatlanul is érzékelteti: a magyar történelemben komoly előzmény nélküli mai alkotmányos (s törvényi) szabályozásunk keretei között helyüket kereső történelmi egyházak és híveik számára tanulságos magatartásmintát jelenthet Deák Ferencnek (és más katolikus liberális politikusoknak) az állampolgári jogegyenlőség, s a vallásszabadság elvei melletti – a felekezeti megfontolásokat e tekintetben háttérbe szorító[15] – következetes, elszánt, ugyanakkor mértékletes és a vitapartnereket tiszteletben tartó álláspontja.[16]

A reverzálist megtagadókkal szemben előbb Scitovszky János és Lajcsák Ferenc püspökök, majd Kopácsy József esztergomi érsek által szorgalmazott passiva assistentia gyakorlata (melynek során a vegyesházasságok kötésére egyedül jogosult katolikus papok megtagadták az áldást, s a szokványos esküvői szertartásokat, öltözékeket), előbb az 1839-1840. évi országgyűlésen, majd annak berekesztése után a megyegyűléseken magasra szította az ebben az 1791. 26. törvénycikk 15. §-ának sérelmét látó rendek szenvedélyét. Fazekas Csaba értékelése szerint arról győzte meg reformellenzéket, hogy „a vallásszabadság eszméinek jogszabályokba foglalását nem a római katolikus egyházzal együttműködve, hanem csak annak ellenére valósíthatja meg”. (21. p.)

Deák több országgyűlési beszédében leszögezte, hogy a katolikus egyház több évtizedes gyakorlatának szerinte törvénysértő megváltoztatása „nem pártnak, nem vallásfelekezetnek kérdése…, hanem a nemzeté, melynek kötelessége mindazt, ami a törvények iránti tiszteletet, a polgárok békés nyugalmát, a népnek erkölcsiségét tárgyazza, komoly figyelemmel kísérni”. (23. p.)[17] Hibának tartotta, hogy a törvényhozók hosszú évszázadokon át különbséget tettek vallások között, „s egyiknek kedvezve, gyakran egyiket a másikért üldözve, s hol tiltva, hol parancsolva, sokkal mélyebben avatkoztak a vallások feletti rendelkezésbe, mint ahogy azt a polgári társaság közérdeke megkívánta. … Nem a vallást kell a státusnak védelmezni. Az isteni vallás emberi védelemre nem szorul. Hanem a tiszta vallásosságot kell emelni és terjeszteni, mert ez a nép erkölcsiségének, s ezáltal a nemzet boldogságának legfőbb támasza. A vallást tekintve, két súlyos csapás sújthatja a polgári társaságot: egyik a fanatizmus, a másik a vallástalanság. A fanatizmus …, hogy a hitet terjessze, a szeretetet gyilkolja meg. … A nép vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg, mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökerein rágódik, földúlja mindazon erős szelíd kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától. … Krisztus isteni vallásának legszebb alakja a szeretet, s akinek kebelében Isten és emberek iránt lángoló forró szeretet nem lakik, az Krisztus isteni vallását csak külső formában gyakorolja, de szíve vallást nem ismer” – fejtegette 1840. január 20-án, a kerületi tábla ülésén Deák.[18]

Közel egy év múltán – 1841. január 11-én, a Fazekas Csaba által részletesen, árnyaltan elemzett, mellékletben publikált Zala megyei közgyűlésen – a vegyes házasságokat kárhoztató 1840. július 2-i prímási körlevél kapcsán ehhez hozzátette: „Minden változó a világon, csak egy változhatatlan, ez az örök igazság, alapja ez minden vallásnak, mert enélkül vallás nem lehet, minden, ami ezt sérti, az bűn, és jó csak, mi ezzel egyez lehet. Tanultam, hogy van hatalom, mely a bűnt feloldozza, de, hogy lehessen hatalom, mely bűnt teremtsen, azt soha nem hallottam. 50 esztendeje minden vegyes házasságokat megáldott a katolika egyház, 50 esztendeje tehát nem volt bűn a vegyes házasság, most van egy pásztori levél, amely azt mondja, hogy bűn… Ki fog engem meggyőzni, hogy 50 esztendő óta azon sok egyházi férfiak, kik a közbékét szíveken hordozva a nyugodalmat fent tartották, mindnyájan hibáztak és ellenben ezek a kevesek, kik most a közbékét és a nyugalmat felzavarták, mondjanak igazat? …A[z 1]791. [évi] törvény nemcsak megengedi, hanem parancsolja is a vegyes házasságok minden akadály nélküli megkötését és most, mit a törvény rendel, azt egy pásztori levél bűnnek állítja. És mit tesz ezáltal? Ellenkezésbe hozza a lelkiismeretet a törvénnyel, mert magát a törvényt bűnnek nevezi. … éppen az egyházi rend teszi ezt, akinek példát kellene adni a törvények eránti engedelmességre.” (140. p.) „Mert előttünk és a nép előtt is különösen kell feltünni, hogy a katolika anyasz.[ent]egyház vétket teremt, mi a hitet önmagában megszünteti, mitől Isten mentsen meg, eltöri azok fölött a pálcát és kárhozatos kockát vet mindazokra, kik eddig vegyes házasságokba léptek. És mi az oka? Mert reverzálisokat nem adtak. Azt mondja ezáltal a katolika egyház híveinek, hogy ha reverzálist adtok, megáldalak benneteket, ha nem adtok, áldást nem kaptok. Nehezen mondom ki a szót, de ha ez egy-két lélek megnyeréséért történik, úgy igazi lélekhalászat. Áldást ád az egyház vélt nyereségért és kárhozatot mond ki híveire, megöli ezáltal a szeretetet, mely a keresztény vallás fő alapja”. (142. p.)

Érdekes, tanulságos lehet a mai olvasó számára, hogy Fazekas Csaba könyve újra a közvélemény figyelmébe ajánlja e deáki állásfoglalást két szempontból is. Egyrészt azért, mert a katolikus egyház a vegyes házasságra lépő híveivel szemben – az 1124-1128. kánonoknak és a hazai püspökkari állásfoglalásoknak megfelelően[19] sokkal megengedőbb formában – ma is fenntartja a reverzális követelményét. Másrészt – és ez megítélésünk szerint fontosabb – ráirányítja a figyelmet arra a lényeges különbségre, amely az 1844. évi 3. törvény[20] megszületését megelőző akkori szituáció, és a polgári házasság bevezetését követő mai helyzet között fennáll. A felesleges költségek és az időveszteség kikü-szöbölése okán a polgári házasság eltörlését javaslók számára bizonyára nem érdektelen felidézni: milyen konfliktusok forrása volt az, hogy az 1791. évi 26. tv. értelmében a vegyes házasságot csak klerikusok előtt köthettek a házasulandók, akik – reverzális hiányában – csak a passiva assistentia-ra számíthattak.

A Zala megyei vegyes házasságokról szóló fejezetben és a kötet értékes forrásokat hozzáférhetővé tevő, gondosan jegyzetelt mellékletében olvashatunk – egyebek között – a szepetneki evangélikus jobbágy Niklesz András és katolikus menyasszonya Goletz Mária történetéről. Arról, hogy milyen nehézséget, mennyi keserűséget okozott számukra a szokásos szertartás és az áldás Kőváry Pál által történt megtagadása: „Niklesz András evangélikus embernek az áldás nem kell, Goletz Mária pedig arra nem érdemes”- közölte a házasulandókkal a plébános. Minek következtében – írta feljelentésében Niklesz – „a lelki csendnek nagy felháborodásával az egész községnek gúny tárgyává lettünk, szomorú következései pedig ezen hallatlan esetnek azok, hogy Goletz Mária, jóllehet, a járabéli [járásbéli?] anyakönyvbe, mint megesküdött házastársak íratódtuk, mégis ezen csak oskolamester által s egészen szokatlan mód szerinti házassági kötést hitelesnek s törvényesnek el nem ismervén, valamint maga hozzám jönni vonakodik, úgy édesatyja is vélem lételét ellenzi mindaddig, míglen templomban s valóságos lelkész által a vallásos szertartásokkal s egészlen az eddigi szokáshoz képest meg nem esküdtetünk. Nincsenek szavaink, melyekkel fájdalmaink nagyságát s bizonytalan helyheztetésünkből eredő kárainkat leírhatnánk, irtóztató jövendő mutatkozik előttünk azon gondolatnak fejtegetéséből, miszerint mi anélkül, hogy voltaképpen megesküdtünk volna, mégis mint házastársak az anyakönyvbe igtatva lévén, lelkész úrtól azon utasítással bocsájtattunk el: »élhettek együtt, mert meg vagytok esküdtetve«. Kitéve látjuk magunkat az elkerülhetetlen veszélynek azért, meggyőződésünkben és lelki nyugodalmunkban megzavarva lévén, sem együtt nem élhetünk, sem új házasságra nem léphetünk, s megvalljuk, hogy valamint ezen szomorú eset bennünket tetemesen szerencsétlenít, úgy az egész községnek részvétele az átaljános felháborodást és botránkoztatást tanúsítja. Minthogy pedig a sokszor tisztelt lelkész úrnak ebbéli bosszúálló cselekedetéből reánk háromlott iszonyú sérelmet orvosolatlanul nem hagyhatnánk, a törvények is az ily kiszökéseknek megbüntetését rendelvén, azért tekintetes első alispány urat, mint az 1841. e.[sztendei] jan.[uár]11-én ezen t.[ekintetes] n[eme]s. Zala megye részéről tartatott nagy gyűlésben az ilyetén kiszökéseket elkövető lelkészek megbüntetésére kinevezett törvényszék elnökét, elkeseredett szívvel alázatosan kérjük, hogy a sokszor tisztelt Kőváry Pál szepetneki lelkész urat perbeidéztetni s őtet a törvényes 600 p[en]gő ft-nak megfizetésében megmarasztván, egyszersmind megesküdtetésünknek az eddigi szokáshoz képest leendő teljesítésére hathatósan szorítani s valóságos végrehajtással is sérelmünket kegyesen megorvosoltatni méltóztasson.” (155-156. p.)

A Niklesz András által említett 600 forintos büntetést elsőként – a passiva assistentia által személyesen is sújtott – Kossuth Lajos befolyása alatt álló Pest vármegye helyezte kilátásba 1840. augusztus 27-i közgyűlésén, a reverzálist adni nem hajlandóktól áldást megtagadó egyházférfiakkal szemben. (33. p.)[21] Deák Ferenc az 1841. január 11-i megyei közgyűlésen – a rá jellemző mértéktartással – támogatta az uralkodóhoz intézendő felirat tervét a sérelmezett prímási rendelet visszavonatásáért, ám nem támogatta Csány László javaslatát, aki az esztergomi érsek hűtlenségi perbe fogását javasolta. (39. p.) Ugyanakkor maga is úgy vélte, hogy az 1791. évi 26. tv. megszegőivel szemben eljárást kell kezdeményezni az 1647. évi 14. tv. alapján, s szerepet is vállalt az e célból létrehozott rendkívüli törvényszék munkájában. Egyetérthetünk a szerző értékelésével, mely szerint „Deák a törvényszékben való személyes részvételében a katolikus egyház közéleti tevékenységével szembehelyezkedő egyházpolitikai felfogásának nyomatékosítását láthatjuk. E három pont (az uralkodóhoz intézendő alapos, kimerítő jogi és erkölcsi érveket felvonultató felirat; az 1647/14. tc. értelmében az áldásmegtagadó papok megbüntetése és a nép szolgabírák útján történő felvilágosítása) egymásra épülése alkotta a Deák nevével fémjelzett »zalai indítvány« lényegét”. (51. p.)

Fazekas Csaba munkájának fontos újdonsága és érdeme, hogy 11 levéltárban található források, s a korabeli, sajtótudósítások és röpirat-irodalom alapján olvasója elé tárja azt a történeti kontextust, melyben a zalai indítvány megszületett, s aprólékosan bemutatja ennek hatását is a vármegyék túlnyomó többségére, melyek – esetleg kisebb korrekciókkal – magukévá tették a Deák eszméit tükröző zalai kezdeményezést. Nemcsak – a 3-4 vármegye kivételével – a reformtábor fórumainak tekinthető megyegyűlések állásfoglalásaival ismerkedhetünk meg, hanem a cenzúra és anyagi háttér miatt javarészt egyházi, konzervatív publicisztikák, röpiratok tartalmával is. Kirajzolódik belőlük az előjogait a többi felekezettel szemben védő katolikus álláspont, mely a vegyes házasságokkal kapcsolatos megváltozott eljárását a reformországgyűlések során „az Egyházat” ért támadások reakciójaként láttatta, s azt kívánta bizonyítani, hogy az eljárását elmarasztaló vármegyei kezdeményezések olyan területre tévednek, amelyek az ő belső ügyei. (88-89. ill. 172. p.) Világi hatóságnak nincs köze ahhoz, hogy milyen szertartás keretében, áldással, vagy anélkül köttetnek a vegyes házasságok, állították s – a mellékletben olvasható dokumentum védőirat (156-178. p.) fényében talán nem is alaptalanul – kétségbe vonták az egész eljárás törvényi hátterét. Deák azon érvelésére, mely szerint a világi törvényeknek megfelelő eljárás bűnné nyilvánítása, a „bűnteremtés” aláássa a házasságba vetett hitet, s így a közerkölcsöket, s egyben egyaránt rontja a világi hatalom és az egyház tekintélyét az egyszerű emberek szemében, azt vetették ellene, hogy a katolikus egyház elleni támadások a liberalizmus, az indifferentizmus, a vallási közömbösség forrásai. (93., 103. p.) Úgy vélték, hogy a reverzálissal kapcsolatos – utóbb pápai támogatást nyert – eljárásuk visszavonása oly mértékben sértené a katolikus hit lényegét, hogy a püspököknek inkább vállalniuk kell „aranykeresztjük fakereszttel” való felváltását, s a mártíromságot, semhogy engedjenek a világi hatóságok, vármegyék illetéktelen beavatkozásának. (59., 94. p.) Tévesnek minősítették Zalának (s az álláspontjukat meghatározó Deák Ferencnek) a püspöki kart intoleranciával vádoló megjegyzéseit, hiszen „a legnemesebb keresztényi szeretet gyakorlásának a katolikus egyháznak való legteljesebb engedelmességet, és a katolikus hitelvek – akár mások rovására történő – következetes, erélyes végrehajtását” tekintették. (95. p.)

A passiva assistentia gyakorlatát védő érveik – melyek szerint az áldás, ill. bizonyos szertartások megtagadása nem befolyásolja a házasságok létrejöttét és érvényességét, s így nem kerülnek összeütközésbe a fennálló törvényekkel – Deákot arra ösztönözték, hogy a Zala vármegyei határozatba belefoglalja: az 1791/26. tv. nem egyszerűen tanúskodásra szólította fel az egyháziakat a vegyes házasságok esetében. A törvény „az ilyen házasságokat nem egyedül polgári kötéseknek kívánta tekintetni, mert erre célszerűbb lett volna úgy rendelkezni, hogy a házasság a polgári hatóságok elöljárói előtt köttessék, kik bizonyosan nem kisebb hitelességű tanúknak tekintethettek volna, hanem kétségen kívül azt kívánta, hogy a lelkész egyházi hivatalánál fogva, úgy mint lelkész jelenjék meg, s ezen tisztében szolgáltassa ki a szentséget.” (48. p.)

Fazekas Csabától azt is megtudhatjuk, hogy e felvetésével Zala megye nem állt egyedül: „a vegyes házasságok miatt kitört viharban az ellenzéki és liberális vármegyék többsége indítványozott valamilyen sajátos, az állam-egyház viszonnyal összefüggő kérdést is. (Bereg vármegye például szóba hozta a polgári házasság bevezetésének gondolatát, Borsod az egyházi javak szekularizációját, Zólyom a protestáns lelkészek előtti vegyes házasság kötésének lehetőségét, Gömör és Turóc a főpapok főispáni tisztségének eltiltását stb.) Zala saját indítványa volt a »kettős benefícium« ügye, amelyben az uralkodóhoz intézett feliratot megküldték a többi vármegyének is, ezek többsége Zalának a vegyes házasságok ügyében képviselt nézeteitől függetlenül reagált rá. Továbbá arra volt »jó« az ügy, hogy Zala végleg magára haragítsa a területén is illetékes veszprémi egyházmegyét, valamint a magyar katolikus egyházat vezető esztergomi főegyházmegyét, amelyeket ráadásul ugyanaz a főpásztor irányított.” (53. p.)

A vármegyék jó része ugyanakkor nem osztotta Deák Ferenc álláspontját a „kettős beneficium” ügyében. Különbözőképpen vélekedtek ugyanis annak törvényességéről, hogy Kopácsy József, az uralkodó hozzájárulásával, esztergomi érseki kinevezésekor átmenetileg megtarthatta a veszprémi püspökség jövedelmeit is. Sokan úgy vélték, hogy erre az uralkodónak joga van, s hogy az esztergomi bazilika építésének finanszírozásához erre valóban szükség volt. Akadtak olyanok is, akik ebben a vegyes házassággal kapcsolatos prímási fellépés „visszatorlását” látták. Mindazonáltal Pozsony, Verőce, Csongrád, Komárom, Zemplén, Nógrád, Békés, Torontál és Hont megyék ebben is támogatták Zala indítványát. (74-77. p.)

Fazekas Csaba könyve utolsó fejezetében – számunkra meggyőzően – kapcsolatot láttat az 1841-ben történtek és a között, hogy 1843 áprilisában a háziadó bevezetése elleni kisnemesi tiltakozást felhasználva megakadályozták Zalában Deák Ferenc újabb országgyűlési követté választását. „Összességében úgy gondoljuk – írja –, hogy a politikailag egyre inkább aktivizálódó katolikus egyháziak a polgárosodás egyházpolitikai programját erélyesen, határozottan kívánták megakadályozni a következő országgyűlésen (bármilyen kisebb-nagyobb horderejű kérdésben, a vegyes házasságok szabályozásától az egyházi birtokok szekularizációján át az állam-egyház viszony alapvető kérdéseiig). Feudális privilégiumaik védelmére irányuló törekvéseik – a liberális ellenzékben testet öltött közös ellenfélre tekintettel – találkoztak a szintén kiváltságaikat féltő kisnemesek adómentességét védő mozgalmával. E politikai szövetség 1843 tavaszán a katolicizmus és a maradi, kisnemesi konzervativizmus között különösen szorosra fonódott, és mindkettőnek elemi erejű érdeke volt, hogy Deák Ferencet, az ellenzék potenciális vezéralakját távol tartsák az országgyűléstől. E sajátos társadalmi-politikai összefonódásban az egyház [a veszprémi püspök Zichy Domokos megbízottja] a háttérből szervezte, pénzelte, ha kellett, ideológiával is ellátta, a kisnemesek kortesei pedig a nyilvánosság előtt végrehajtották a feladatot.” (124. p.)

A politikai katolicizmus és a konzervatív tábor ezen egymásra találásával,[22] s a „haza bölcsének” az 1843-44. évi országgyűléstől való – nem egészen sikeres és nem is teljesen akarata ellenére való – távoltartásának (127-128. p.)[23] történetével zárul Fazekas Csaba, e tekintetben is tárgyszerű, forrásgazdag munkája. Könyvét jó szívvel ajánljuk a deáki életműre kíváncsi olvasók mellett mindazoknak, akik érdeklődnek az egyház-állam viszony, a reformkori politikai küzdelmek, a vármegyei közélet alakulása és a korabeli nyilvánosság, a sajtó, a publicisztika sajátosságai iránt. Örömmel konstatáljuk: a „Kisebbségkutatás Könyvek” sorozata újabb értékes kötettel gazdagodott általa.

(Ism.: Donáth Péter)

 

Jegyzetek



[1] Ld. pl.: Kossuth Lajos: Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz, I. (1841) Miskolc, 2003.; Kossuth Lajos házasságkötésének ügye a vegyes házasságokkal kapcsolatos egyházpolitikai vitában (1840-1841) In: Kossuth és az egyházak. Szerk.: Kertész Botond. Bp., 2004. (Evangélikus Gyűjteményi Kiadványok, I.) 70-106. p.; Adalékok Kossuth Lajos egyházpolitikai nézeteihez. In: Évkönyv I. Wesley János Lelkészképző Főiskola. Szerk.: Majsai Tamás. Bp., 2006. 31-60. p.;  Újabb adatok Kossuth Lajos házasságkötéséhez. In: A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kossuth Kutató Öntevékeny Csoportjának Közleményei, I. Miskolc, 2006. 44-51. p.; Batthyány Lajos egyházpolitikai nézetei a reformkorban. In: Kisebbségkutatás, 2007. 3. sz. 525-538. p.

[2] Ld. pl.: A katolikus egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án. In: A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXIX. Szerk.: Veres László - Viga Gyula. Miskolc, 2000. 165-188. p. (közösen Gyulai Évával); Rimely Mihály pannonhalmi főapát a Batthyány-kormány iskolapolitikájáról. In: Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz. 98-109. p.; Szász Károly kultuszminisztériumi államtitkár válasza a katolikus püspöki kar emlékiratára, 1848. december. In: Egyháztörténeti Szemle, 2002. 2. sz. 93-104. p.

[3] Ismeretlen Prohászka-dokumentum a Tanácsköztársaság korából. Tiltakozás az egyházi birtokok „likvidálása” ellen. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis. Sectio Philosophica. Tomus IV. Addenda. Miskolc, 1998. 147-163. p.

[4] Ld. pl.: A felekezetalapítás kérdése a két világháború közötti Magyarországon. In: Magyarország és Európa, 1919-1939. Szerk.: Döbör András - Kiss Gábor Ferenc. Szeged, 2001. (Belvedere kiskönyvtár, 14.) 81-106. p.

[5] Ld. pl.: Dokumentumok Miklós Imre lemondásának történetéhez. In: Egyháztörténeti Szemle, 2004. 2. sz. 120-144. p.; Kultúrbéke, 1987. „Vita” a Kádár-kormány egyházpolitikájáról a parlamentben. In: ArchivNet, 2003. 2. sz.; Történelem és egyházpolitika. Válogatott publicisztikai írások, 1992-2006. Miskolc, 2006.

[6] A politikai katolicizmus fogalmáról és a reformkori politikai katolicizmusról. Miskolc, 2002. (Miskolci Társadalomtörténeti Műhelyviták, 1.); A katolikus egyház közéleti tevékenységének reformkori történetéhez. (Esettanulmány: Katolikus politikai program 1846-ból). In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. Szerk.: Sarnyai Csaba Máté. Bp., 2001. (METEM könyvek, 29.) 29-45. p.

[7] Ld. pl.: A birodalom felettes énje: egyház és állam. In: Egy közép-európai birodalom. Az Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918). Szerk.: Gáspár Zsuzsa - Gerő András. Bp., 2008. 152-175. p.; Egyházak, egyházpolitika és politikai eszmék az Osztrák-Magyar Monarchiában. Miskolc, 2008. (Műhelytanulmányok, 4.)

[8] Ld. pl.: A „Vallásügyi Likvidáló Hivatal” 1919-ben. In: Múltból a jövőbe. Tanulmányok. Szerk.: Pölöskei Ferenc - Stemler Gyula. Bp., 1997. (Az ELTE BTK Újkori Magyar Történeti Tanszékének doktori iskolája. 1. Füzet.) 63-101. p.; A Fáber-Apáti per. A Tanácsköztársaság „vallásügyi likvidáló biztosainak” felelősségre vonása 1920-ban. In: Bűn és bűnhődés, 2. Szerk.: Bana József. Győr, 2001. (Győri Tanulmányok, 24.) 17-42. p.

[9] Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Bp., 1996. (Látószög könyvek)

[10] Borsod-Abaúj-Zemplén megyei adalékok a kádári „konszolidáció” egyházpolitikájához. In: Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, XI. Szerk.: Dobrossy István. Miskolc, 2001. 301-319. p.

[11] Az állam és az egyházak kapcsolata Magyarországon – egykor és ma (vázlat). In: Egyházak és tolerancia Magyarországon. Szerk.: Köbel Szilvia. Bp., 2008. 53-62. p.

[12] Vö.: Pajkossy Gábor: Deák az első reformországgyűlésen, 1833-1836.; Erdmann Gyula: Deák az 1839-40. évi országgyűlésen. In: Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége, 1833-1873. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 2004. 22., 34., 48. ill. 69. p.

[13] Vö.: Csorba László: Deák Ferenc liberális katolicizmusa. In: Deák Ferenc, a liberális politikus. Bp., 1994. 80-85. p.

[14] Deák Ferenc. Szerk.: Molnár András. Bp., 1998. 137. p.

[15] Mielőtt valaki azt gondolná, hogy evidenciákra utalunk, figyelmébe ajánljuk, hogy széles körben ma is használt kézikönyvek katolikus szerzői számára is nehézséget jelentett magatartásának értékelése. Ld. pl.: Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 420-421. p.; Szántó Konrád: A katolikus egyház története. II. köt. Bp., 1988. 403-404. p.

[16] Vö.: Gergely András: Deák Ferenc. In: Magyarország története, 1790-1948. Szerk.: Mérei Gyula – Vörös Károly) Bp. 1983. 777-779. p.

[17] Deák Ferenc beszédei, 1829-1947. Szerk.: Kónyi Manó. Bp., 1882. 347. p.

[18] Uo. 348-349. p.

[19] Az Egyházi Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással és magyarázattal. Szerk.: Erdő Péter. Bp., 1985. 777-781. p.

[20] 1844-dik évi Országgyűlésen alkotott törvény-czikkelyek. Bp., 1881.

[21] Ld. ehhez továbbá Fazekas Csabának – az 1. jegyzetben felsorolt – a Kossuth Lajos házasságát és egyházpolitikai nézeteit taglaló kitűnő tanulmányait, közleményeit.

[22] Ld. ehhez: Fazekas Csaba: Katolicizmus és konzervativizmus a XIX. századi Magyarországon. In: Múltunk, 2002. 3-4. sz. 427-475. p

[23] Ld. továbbá: Molnár András: Deák Ferenc és az 1843/1844. évi országgyűlés. In: Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége, 1833-1873. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 2004. 74-83. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,