10. évfolyam 3.
szám |
Fazekas Csaba:
Deák Ferenc egyházpolitikája a reformkorban. Budapest, Lucidus Kiadó, 2008. (Kisebbségkutatás könyvek) 192 old. |
A
történész középnemzedék egyik legtehetségesebb, legtermékenyebb tagja az immár
tízedik önálló kötetével, kiadványával jelentkező Fazekas Csaba. Könyvei
mellett több száz tanulmánya, cikke referál erről, s ezt tanúsítják
hallgatóinak az Országos Diákköri Konferenciákon és fontos forráskiadványok
létrehozása során elért sikerei – valamint a mindezt honoráló szakmai
elismerések is. Többirányú kutatói érdeklődésének egyik – ha nem a legfontosabb
– tárgya a 19-20. századi magyar állam és az egyházak viszonya, lett légyen szó
a reformkorról,[1]
az 1848-1849. évi forradalomról és szabadságharcról,[2] a
dualizmus koráról, a Tanácsköztársaságról,[3] a
Horthy-korszakról,[4]
vagy az elmúlt évszázad második felének történéseiről.[5]
Kiadványai, tanulmányai többségét ennek – az önmagában is sokrétű – témának
szentelte. Mint valamennyiünket, Őt is az elvont kutatói érdeklődésen
túl privát motívumok ösztönzik. Pályája egy meghatározó időszakában személyes
problémájává lett az időközben színét, jellegét váltó állam és az egyházak
viszonya: beleértve ebbe a történelmi és a kisegyházakkal fenntartott
kapcsolatok alakulását; az utóbbiak egymáshoz való viszonyát; az egykori
államegyház helyzetének hosszú metamorfózisát a primus inter pares szerepig, s
a magyar klérusnak a pozíciója megtartása, megerősítése érdekében kifejtett
társadalmi/politikai erőfeszítéseit. Kreatív, autonóm, ugyanakkor a közösségi
kohézió, tradíció iránt fogékony ember lévén, Fazekas Csaba megtapasztalhatta a
hívő ember és a – dinamikusan átalakuló világban – változó egyháza
kapcsolatának lehetséges konfliktusait is, ami méginkább empatikussá tette az
egyházukkal valamely kérdésben vitába keveredett hősei (pl. Deák Ferenc)
helyzetének megértésében. Széles érdeklődése, rendkívüli munkabírása, s a
történeti források megismerésének/gyűjtésének szenvedélye mellett, mindennek is
szerepe lehet abban, hogy foglalkozzon bármivel – a politikai katolicizmus
reformkori genezisével,[6]
az Osztrák-Magyar Monarchia egyházpolitikájával,[7] a
Tanácsköztársaság Vallásügyi Likvidáló Bizottságának tevékenységével,[8] a
kisegyházak Horthy-korszakbeli megpróbáltatásaival,[9]
vagy a kádári konszolidáció egyházügyi vonatkozásaival[10]
– az éppen vizsgált, a lehető legprecízebben rekonstruált mozzanatban mindig az
összfolyamat részletét látja, és láttatja. Rendkívül forrásgazdag, a téma
historiográfiájának alapos ismeretében készült, új szempontokat figyelmünkbe
ajánló dolgozatokban teszi ezt, oly módon, hogy – a külsődleges aktualizálás
csapdáját elkerülve – fontos történeti adalékokkal szolgál számunkra mai
helyzetünk, problémáink genezisének megértéséhez is.[11] Helytörténeti vonatkozások iránt is fogékony holisztikus
szemlélete teszi lehetővé számára, hogy látszólag egymástól távoli témákat
érintő, egyidejűleg különböző történeti korszakokkal foglalkozó kisebb-nagyobb
írások alkotta szövegfolyam révén építse tovább az állam-egyház viszony, a
politikai katolicizmus történetének új, saját elbeszélését, melyben – mindenütt
ahol lehet, messzemenően, precíz hivatkozásokkal – hasznosítja a korábbi és
kortárs pályatársak eredményeit, s ha szükséges korrigálja állításaikat, ahogy
saját, korábbi írásait is. (12 p. 11. sz., 91.p. 33. sz. és 109. p. 1. sz.
jegyzeteiben.) E kutatási folyamat
figyelemreméltó – az eddig kifejtetteket híven reprezentáló – eredménye a „Deák
Ferenc egyházpolitikája a reformkorban” c. kötet, melynek célját a szerző a
következőképp összegezte: „Deák Ferenc politikai pályafutásának egy rövid, ám
nagyon fontos, és kellő részletességgel még fel nem dolgozott szakaszát,
illetve témakörét kívánjuk összefoglalni. Deák egyházpolitikai felfogásának
általános igényű áttekintése, valamint az előzmények ismertetése mellett az
1840 nyarától a vegyes házasságok áldásmegtagadása nyomán a vármegyékben kibontakozó
egyházpolitikai vitában kívánjuk Deák – illetve Zala megye jórészt általa
meghatározott – egyházpolitikai kezdeményezéseit és azok fogadtatását
összefoglalni, saját kora közéletében elfoglalt helyét kijelölni. Deák a vegyes
házasságokkal kapcsolatos belpolitikai viták első szakaszában, 1841 elejétől
aktívan részt vett megyéje közéletében, egészen addig, amíg novemberben Pestre
utazott, hogy részt vegyen a büntetőjogi reformmal kapcsolatos országgyűlési
választmány munkájában. Az alig tizenegy hónap azonban rendkívül mozgalmas
időszaka volt a hazai egyházpolitika-történetnek, és szorosan összefüggött Deák
tevékenységével.” (7. p.) Célkitűzéséből adódóan Fazekas
Csaba figyelmének középpontjában az 1841. évi egyházpolitikai viták állnak,
abban vizsgálja Deák Ferenc s liberális harcostársai valamint vitapartnerei
álláspontját, figyelmét azon mozzanatokra irányítva, melyeket az akkori
Zala-megyei történések, s országos hatásuk szempontjából relevánsaknak tart
(azoknak szentelve nagyobb teret, melyekről más, az 1. számú jegyzetben
felsorolt tanulmányaiban kevésbé részletesen szólt). Nézőpontjából adódóan
érthetően szerzőnket a vegyesházasságok ügye, az áttérések, a kettős beneficium
problémái, s mindenekelőtt a liberális katolikus Deák Ferenc ezekkel kapcsolatos
megnyilatkozásai, gondolkodásmódja és hatása érdeklik igazán, háttérbe szorítva
egyéb a reformkori országgyűléseken Deák által is érintett témákat (pl. az
egyházi tized, a türelmi taxa, s „a zsidók polgárosításának” problémáit).[12] Munkáját a Deák Ferenc
vallásosságáról, egyházpolitikai nézeteiről a történeti szakirodalomban
olvasható interpretáció-típusok felsorakoztatásával, elemzésével kezdte.
Különös figyelmet szentelt annak, hogy a különböző vallású, indíttatású szerzők
miként kezelték, tárgyalták „a haza bölcsének” vitáját a –
feudális,
államegyházi státuszából származó előjogaihoz ragaszkodó –
korabeli katolikus
egyházi állásponttal. A vonatkozó források, szakirodalom gondos áttekintése nyomán
Fazekas Csaba – a recenzens számára plauzibilisen – úgy látja, hogy „Deák
hitt Istenben, a keresztény erkölcstanból fakadó humánus és igazságos nézeteket
vallott, vallásossága azonban pontosan kimerítette a – mai kifejezést
kölcsönözve – »maga
módján vallásos«
kategóriát. Ő maga állapította meg, hogy a templomba járást, vagyis a vallásosság
egyházias módon való gyakorlását nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek,
ezt későbbi életrajzírói is megjegyzik róla. … Az, hogy Deákot alig lehetett
templom közelében látni, élesen ellentétes volt saját kora katolikus egyházának
hivatalos elvárásaival; nem világnézetét és közéleti állásfoglalását szabta
utóbbiakhoz, hanem ellenkezőleg: vallásosságát értelmezte felvilágosult,
liberális nézetei szerint. E felfogást leginkább »liberális katolicizmusként« lehet
leírni, amely közéleti-politikai értelemben a konzervatív, egyházias
katolicizmusnak mindenképp az ellenpólusán foglalt helyet. Saját korának
közéletében e felfogásból sokkal inkább a »liberális«, mint a »katolikus« került előtérbe.
Deák politikai pályafutásában vallásossága még a kor további nagy liberális
katolikusánál is kisebb szerepet játszott. Markáns politikai, különösen
egyházpolitikai meggyőződése nem katolicizmusából, hanem annak ellenére alakult
ki, előbbiek nem is közelíthetők meg vallásossága irányából. Jó példája lehet
mindennek sokat hivatkozott utolsó, 1873-as parlamenti beszéde, amelyben újra a
»szabad
egyház a szabad államban«
elv mellett foglalt állást, a polgári házasság intézményét, liberális
egyházpolitikai törvények alkotását szorgalmazta, továbbá az
állam-egyház-viszony »európaitól«
megkülönböztetett modellje helyett az Egyesült Államok rendszerét ajánlotta.” (14-15. p.)[13] Deák
számára ésszerűbbnek és célszerűbbnek tűnt ugyanis, „hogy az állam ne, vagy
minél kevesebbet avatkozzék a kultuszok ügyeibe, és csak akkor és csak
annyiban, amennyiben a status fönntartása a beavatkozást szükségessé teszi. De
ha ezt egyszerre el nem érhetem, a célt mindig magam előtt tartom, és minden
lépést, amely affelé vezet, pártolok, de nem pártolok semmi olyan lépést, amely
attól eltávolít” – szögezte le utolsó parlamenti beszédében.[14] Fazekas Csaba e beszédre utalván
kimondatlanul is érzékelteti: a magyar történelemben komoly előzmény nélküli
mai alkotmányos (s törvényi) szabályozásunk keretei között helyüket kereső
történelmi egyházak és híveik számára tanulságos magatartásmintát jelenthet
Deák Ferencnek (és más katolikus liberális politikusoknak) az állampolgári
jogegyenlőség, s a vallásszabadság elvei melletti – a felekezeti
megfontolásokat e tekintetben háttérbe szorító[15] – következetes, elszánt,
ugyanakkor mértékletes és a vitapartnereket tiszteletben tartó álláspontja.[16] A reverzálist megtagadókkal
szemben előbb Scitovszky János és Lajcsák Ferenc püspökök, majd Kopácsy József
esztergomi érsek által szorgalmazott passiva assistentia gyakorlata (melynek
során a vegyesházasságok kötésére egyedül jogosult katolikus papok megtagadták
az áldást, s a szokványos esküvői szertartásokat, öltözékeket), előbb az
1839-1840. évi országgyűlésen, majd annak berekesztése után a megyegyűléseken
magasra szította az ebben az 1791. 26. törvénycikk 15. §-ának sérelmét látó
rendek szenvedélyét. Fazekas Csaba értékelése szerint arról győzte meg
reformellenzéket, hogy „a vallásszabadság eszméinek jogszabályokba foglalását
nem a római katolikus egyházzal együttműködve, hanem csak annak ellenére
valósíthatja meg”. (21. p.) Deák több országgyűlési beszédében
leszögezte, hogy a katolikus egyház több évtizedes gyakorlatának szerinte
törvénysértő megváltoztatása „nem pártnak, nem vallásfelekezetnek kérdése…,
hanem a nemzeté, melynek kötelessége mindazt, ami a törvények iránti
tiszteletet, a polgárok békés nyugalmát, a népnek erkölcsiségét tárgyazza,
komoly figyelemmel kísérni”. (23. p.)[17]
Hibának tartotta, hogy a törvényhozók hosszú évszázadokon át különbséget tettek
vallások között, „s egyiknek kedvezve, gyakran egyiket a másikért üldözve, s
hol tiltva, hol parancsolva, sokkal mélyebben avatkoztak a vallások feletti
rendelkezésbe, mint ahogy azt a polgári társaság közérdeke megkívánta. … Nem a
vallást kell a státusnak védelmezni. Az isteni vallás emberi védelemre nem
szorul. Hanem a tiszta vallásosságot kell emelni és terjeszteni, mert ez a nép
erkölcsiségének, s ezáltal a nemzet boldogságának legfőbb támasza. A vallást
tekintve, két súlyos csapás sújthatja a polgári társaságot: egyik a fanatizmus,
a másik a vallástalanság. A fanatizmus …, hogy a hitet terjessze, a szeretetet
gyilkolja meg. … A nép vallástalansága pedig lassan, de halálosan maró féreg,
mely a polgári társaság erkölcsi életének gyökerein rágódik, földúlja mindazon
erős szelíd kötelékeket, melyekkel a vallás az erkölcsiséghez kapcsolja a
népet; megfosztja a polgári társaságot a törvények szentségének titkos, de
legbiztosabb őrétől: a tiszta és nem egyedül formákban mutatkozó, hanem a szívben
gyökerezett vallásnak és lelkiismeretnek intő szavától. … Krisztus isteni vallásának
legszebb alakja a szeretet, s akinek kebelében Isten és emberek iránt lángoló
forró szeretet nem lakik, az Krisztus isteni vallását csak külső formában
gyakorolja, de szíve vallást nem ismer” – fejtegette 1840. január 20-án, a
kerületi tábla ülésén Deák.[18] Közel egy év múltán – 1841. január
11-én, a Fazekas Csaba által részletesen, árnyaltan elemzett, mellékletben
publikált Zala megyei közgyűlésen – a vegyes házasságokat kárhoztató 1840.
július 2-i prímási körlevél kapcsán ehhez hozzátette: „Minden változó a
világon, csak egy változhatatlan, ez az örök igazság, alapja ez minden
vallásnak, mert enélkül vallás nem lehet, minden, ami ezt sérti, az bűn, és jó
csak, mi ezzel egyez lehet. Tanultam, hogy van hatalom, mely a bűnt feloldozza,
de, hogy lehessen hatalom, mely bűnt teremtsen, azt soha nem hallottam. 50
esztendeje minden vegyes házasságokat megáldott a katolika egyház, 50
esztendeje tehát nem volt bűn a vegyes házasság, most van egy pásztori levél,
amely azt mondja, hogy bűn… Ki fog engem meggyőzni, hogy 50 esztendő óta azon
sok egyházi férfiak, kik a közbékét szíveken hordozva a nyugodalmat fent
tartották, mindnyájan hibáztak és ellenben ezek a kevesek, kik most a közbékét
és a nyugalmat felzavarták, mondjanak igazat? …A[z 1]791. [évi] törvény nemcsak
megengedi, hanem parancsolja is a vegyes házasságok minden akadály nélküli
megkötését és most, mit a törvény rendel, azt egy pásztori levél bűnnek
állítja. És mit tesz ezáltal? Ellenkezésbe hozza a lelkiismeretet a törvénnyel,
mert magát a törvényt bűnnek nevezi. … éppen az egyházi rend teszi ezt, akinek
példát kellene adni a törvények eránti engedelmességre.” (140. p.) „Mert előttünk és a nép előtt is
különösen kell feltünni, hogy a katolika anyasz.[ent]egyház vétket teremt, mi a
hitet önmagában megszünteti, mitől Isten mentsen meg, eltöri azok fölött a
pálcát és kárhozatos kockát vet mindazokra, kik eddig vegyes házasságokba
léptek. És mi az oka? Mert reverzálisokat nem adtak. Azt mondja ezáltal a
katolika egyház híveinek, hogy ha reverzálist adtok, megáldalak benneteket, ha
nem adtok, áldást nem kaptok. Nehezen mondom ki a szót, de ha ez egy-két lélek
megnyeréséért történik, úgy igazi lélekhalászat. Áldást ád az egyház vélt
nyereségért és kárhozatot mond ki híveire, megöli ezáltal a szeretetet, mely a
keresztény vallás fő alapja”. (142. p.) Érdekes, tanulságos lehet a mai
olvasó számára, hogy Fazekas Csaba könyve újra a közvélemény figyelmébe ajánlja
e deáki állásfoglalást két szempontból is. Egyrészt azért, mert a katolikus
egyház a vegyes házasságra lépő híveivel szemben – az 1124-1128. kánonoknak és
a hazai püspökkari állásfoglalásoknak megfelelően[19]
sokkal megengedőbb formában – ma is fenntartja a reverzális követelményét.
Másrészt – és ez megítélésünk szerint fontosabb – ráirányítja a figyelmet arra
a lényeges különbségre, amely az 1844. évi 3. törvény[20]
megszületését megelőző akkori szituáció, és a polgári házasság bevezetését
követő mai helyzet között fennáll. A felesleges költségek és az időveszteség
kikü-szöbölése okán a polgári házasság eltörlését javaslók számára bizonyára
nem érdektelen felidézni: milyen konfliktusok forrása volt az, hogy az 1791.
évi 26. tv. értelmében a vegyes házasságot csak klerikusok előtt köthettek a
házasulandók, akik – reverzális hiányában – csak a passiva assistentia-ra
számíthattak. A Zala megyei vegyes házasságokról
szóló fejezetben és a kötet értékes forrásokat hozzáférhetővé tevő, gondosan
jegyzetelt mellékletében olvashatunk – egyebek között – a szepetneki
evangélikus jobbágy Niklesz András és katolikus menyasszonya Goletz Mária
történetéről. Arról, hogy milyen nehézséget, mennyi keserűséget okozott
számukra a szokásos szertartás és az áldás Kőváry Pál által történt
megtagadása: „Niklesz András evangélikus embernek az áldás nem kell, Goletz
Mária pedig arra nem érdemes”- közölte a házasulandókkal a plébános. Minek
következtében – írta feljelentésében Niklesz – „a lelki csendnek nagy
felháborodásával az egész községnek gúny tárgyává lettünk, szomorú következései
pedig ezen hallatlan esetnek azok, hogy Goletz Mária, jóllehet, a járabéli
[járásbéli?] anyakönyvbe, mint megesküdött házastársak íratódtuk, mégis ezen
csak oskolamester által s egészen szokatlan mód szerinti házassági kötést
hitelesnek s törvényesnek el nem ismervén, valamint maga hozzám jönni vonakodik,
úgy édesatyja is vélem lételét ellenzi mindaddig, míglen templomban s valóságos
lelkész által a vallásos szertartásokkal s egészlen az eddigi szokáshoz képest
meg nem esküdtetünk. Nincsenek szavaink, melyekkel fájdalmaink nagyságát s
bizonytalan helyheztetésünkből eredő kárainkat leírhatnánk, irtóztató jövendő
mutatkozik előttünk azon gondolatnak fejtegetéséből, miszerint mi anélkül, hogy
voltaképpen megesküdtünk volna, mégis mint házastársak az anyakönyvbe igtatva
lévén, lelkész úrtól azon utasítással bocsájtattunk el: »élhettek együtt, mert
meg vagytok esküdtetve«. Kitéve látjuk magunkat az elkerülhetetlen veszélynek
azért, meggyőződésünkben és lelki nyugodalmunkban megzavarva lévén, sem együtt
nem élhetünk, sem új házasságra nem léphetünk, s megvalljuk, hogy valamint ezen
szomorú eset bennünket tetemesen szerencsétlenít, úgy az egész községnek
részvétele az átaljános felháborodást és botránkoztatást tanúsítja. Minthogy
pedig a sokszor tisztelt lelkész úrnak ebbéli bosszúálló cselekedetéből reánk
háromlott iszonyú sérelmet orvosolatlanul nem hagyhatnánk, a törvények is az
ily kiszökéseknek megbüntetését rendelvén, azért tekintetes első alispány urat,
mint az 1841. e.[sztendei] jan.[uár]11-én ezen t.[ekintetes] n[eme]s. Zala
megye részéről tartatott nagy gyűlésben az ilyetén kiszökéseket elkövető
lelkészek megbüntetésére kinevezett törvényszék elnökét, elkeseredett szívvel
alázatosan kérjük, hogy a sokszor tisztelt Kőváry Pál szepetneki lelkész urat
perbeidéztetni s őtet a törvényes 600 p[en]gő ft-nak megfizetésében
megmarasztván, egyszersmind megesküdtetésünknek az eddigi szokáshoz képest
leendő teljesítésére hathatósan szorítani s valóságos végrehajtással is
sérelmünket kegyesen megorvosoltatni méltóztasson.” (155-156. p.) A Niklesz András által említett 600 forintos büntetést
elsőként – a passiva assistentia által személyesen is sújtott – Kossuth Lajos
befolyása alatt álló Pest vármegye helyezte kilátásba 1840. augusztus 27-i közgyűlésén,
a reverzálist adni nem hajlandóktól áldást megtagadó egyházférfiakkal szemben.
(33. p.)[21]
Deák Ferenc az 1841. január 11-i megyei közgyűlésen – a rá jellemző
mértéktartással – támogatta az uralkodóhoz intézendő felirat tervét a
sérelmezett prímási rendelet visszavonatásáért, ám nem támogatta Csány László
javaslatát, aki az esztergomi érsek hűtlenségi perbe fogását javasolta. (39. p.) Ugyanakkor maga is úgy vélte, hogy
az 1791. évi 26. tv. megszegőivel szemben eljárást kell kezdeményezni az 1647.
évi 14. tv. alapján, s szerepet is vállalt az e célból létrehozott rendkívüli
törvényszék munkájában. Egyetérthetünk a szerző értékelésével, mely szerint
„Deák a törvényszékben való személyes részvételében a katolikus egyház közéleti
tevékenységével szembehelyezkedő egyházpolitikai felfogásának nyomatékosítását
láthatjuk. E három pont (az uralkodóhoz intézendő alapos, kimerítő jogi és
erkölcsi érveket felvonultató felirat; az 1647/14. tc. értelmében az
áldásmegtagadó papok megbüntetése és a nép szolgabírák útján történő
felvilágosítása) egymásra épülése alkotta a Deák nevével fémjelzett »zalai
indítvány« lényegét”. (51. p.) Fazekas Csaba munkájának fontos újdonsága és érdeme, hogy
11 levéltárban található források, s a korabeli, sajtótudósítások és
röpirat-irodalom alapján olvasója elé tárja azt a történeti kontextust, melyben
a zalai indítvány megszületett, s aprólékosan bemutatja ennek hatását is a
vármegyék túlnyomó többségére, melyek – esetleg kisebb korrekciókkal – magukévá
tették a Deák eszméit tükröző zalai kezdeményezést. Nemcsak – a 3-4 vármegye
kivételével – a reformtábor fórumainak tekinthető megyegyűlések
állásfoglalásaival ismerkedhetünk meg, hanem a cenzúra és anyagi háttér miatt
javarészt egyházi, konzervatív publicisztikák, röpiratok tartalmával is. Kirajzolódik
belőlük az előjogait a többi felekezettel szemben védő katolikus álláspont,
mely a vegyes házasságokkal kapcsolatos megváltozott eljárását a
reformországgyűlések során „az Egyházat” ért támadások reakciójaként láttatta,
s azt kívánta bizonyítani, hogy az eljárását elmarasztaló vármegyei kezdeményezések
olyan területre tévednek, amelyek az ő belső ügyei. (88-89. ill. 172. p.)
Világi hatóságnak nincs köze ahhoz, hogy milyen szertartás keretében, áldással,
vagy anélkül köttetnek a vegyes házasságok, állították s – a mellékletben
olvasható dokumentum védőirat (156-178. p.) fényében talán nem is alaptalanul –
kétségbe vonták az egész eljárás törvényi hátterét. Deák azon érvelésére, mely
szerint a világi törvényeknek megfelelő eljárás bűnné nyilvánítása, a
„bűnteremtés” aláássa a házasságba vetett hitet, s így a közerkölcsöket, s
egyben egyaránt rontja a világi hatalom és az egyház tekintélyét az egyszerű
emberek szemében, azt vetették ellene, hogy a katolikus egyház elleni támadások
a liberalizmus, az indifferentizmus, a vallási közömbösség forrásai. (93., 103.
p.) Úgy vélték, hogy a reverzálissal kapcsolatos – utóbb pápai támogatást nyert
– eljárásuk visszavonása oly mértékben sértené a katolikus hit lényegét, hogy a
püspököknek inkább vállalniuk kell „aranykeresztjük fakereszttel” való
felváltását, s a mártíromságot, semhogy engedjenek a világi hatóságok,
vármegyék illetéktelen beavatkozásának. (59., 94. p.) Tévesnek minősítették
Zalának (s az álláspontjukat meghatározó Deák Ferencnek) a püspöki kart intoleranciával
vádoló megjegyzéseit, hiszen „a legnemesebb keresztényi szeretet gyakorlásának
a katolikus egyháznak való legteljesebb engedelmességet, és a katolikus
hitelvek – akár mások rovására történő – következetes, erélyes végrehajtását”
tekintették. (95. p.) A passiva assistentia gyakorlatát védő érveik – melyek
szerint az áldás, ill. bizonyos szertartások megtagadása nem befolyásolja a
házasságok létrejöttét és érvényességét, s így nem kerülnek összeütközésbe a
fennálló törvényekkel – Deákot arra ösztönözték, hogy a Zala vármegyei
határozatba belefoglalja: az 1791/26. tv. nem egyszerűen tanúskodásra
szólította fel az egyháziakat a vegyes házasságok esetében. A törvény „az ilyen
házasságokat nem egyedül polgári kötéseknek kívánta tekintetni, mert erre célszerűbb
lett volna úgy rendelkezni, hogy a házasság a polgári hatóságok elöljárói előtt
köttessék, kik bizonyosan nem kisebb hitelességű tanúknak tekintethettek volna,
hanem kétségen kívül azt kívánta, hogy a lelkész egyházi hivatalánál fogva, úgy
mint lelkész jelenjék meg, s ezen tisztében szolgáltassa ki a szentséget.” (48.
p.) Fazekas Csabától
azt is megtudhatjuk, hogy e felvetésével Zala megye nem állt egyedül: „a vegyes
házasságok miatt kitört viharban az ellenzéki és liberális vármegyék többsége indítványozott
valamilyen sajátos, az állam-egyház viszonnyal összefüggő kérdést is. (Bereg vármegye
például szóba hozta a polgári házasság bevezetésének gondolatát, Borsod az
egyházi javak szekularizációját, Zólyom a protestáns lelkészek előtti vegyes
házasság kötésének lehetőségét, Gömör és Turóc a főpapok főispáni tisztségének
eltiltását stb.) Zala saját indítványa volt a »kettős benefícium« ügye,
amelyben az uralkodóhoz intézett feliratot megküldték a többi vármegyének is,
ezek többsége Zalának a vegyes házasságok ügyében képviselt nézeteitől
függetlenül reagált rá. Továbbá arra volt »jó« az ügy, hogy Zala végleg magára
haragítsa a területén is illetékes veszprémi egyházmegyét, valamint a magyar
katolikus egyházat vezető esztergomi főegyházmegyét, amelyeket ráadásul ugyanaz
a főpásztor irányított.” (53. p.) A vármegyék jó része ugyanakkor nem osztotta Deák Ferenc
álláspontját a „kettős beneficium” ügyében. Különbözőképpen vélekedtek ugyanis
annak törvényességéről, hogy Kopácsy József, az uralkodó hozzájárulásával,
esztergomi érseki kinevezésekor átmenetileg megtarthatta a veszprémi püspökség
jövedelmeit is. Sokan úgy vélték, hogy erre az uralkodónak joga van, s hogy az
esztergomi bazilika építésének finanszírozásához erre valóban szükség volt.
Akadtak olyanok is, akik ebben a vegyes házassággal kapcsolatos prímási
fellépés „visszatorlását” látták. Mindazonáltal Pozsony, Verőce, Csongrád,
Komárom, Zemplén, Nógrád, Békés, Torontál és Hont megyék ebben is támogatták
Zala indítványát. (74-77. p.) Fazekas Csaba könyve utolsó
fejezetében – számunkra meggyőzően – kapcsolatot láttat az 1841-ben történtek
és a között, hogy 1843 áprilisában a háziadó bevezetése elleni kisnemesi
tiltakozást felhasználva megakadályozták Zalában Deák Ferenc újabb
országgyűlési követté választását. „Összességében úgy gondoljuk – írja –, hogy
a politikailag egyre inkább aktivizálódó katolikus egyháziak a polgárosodás
egyházpolitikai programját erélyesen, határozottan kívánták megakadályozni a
következő országgyűlésen (bármilyen kisebb-nagyobb horderejű kérdésben, a
vegyes házasságok szabályozásától az egyházi birtokok szekularizációján át az
állam-egyház viszony alapvető kérdéseiig). Feudális privilégiumaik védelmére
irányuló törekvéseik – a liberális ellenzékben testet öltött közös ellenfélre
tekintettel – találkoztak a szintén kiváltságaikat féltő kisnemesek
adómentességét védő mozgalmával. E politikai szövetség 1843 tavaszán a
katolicizmus és a maradi, kisnemesi konzervativizmus között különösen szorosra
fonódott, és mindkettőnek elemi erejű érdeke volt, hogy Deák Ferencet, az
ellenzék potenciális vezéralakját távol tartsák az országgyűléstől. E sajátos
társadalmi-politikai összefonódásban az egyház [a veszprémi püspök Zichy
Domokos megbízottja] a háttérből szervezte, pénzelte, ha kellett, ideológiával
is ellátta, a kisnemesek kortesei pedig a nyilvánosság előtt végrehajtották a
feladatot.” (124. p.) A politikai katolicizmus és a
konzervatív tábor ezen egymásra találásával,[22]
s a „haza bölcsének” az 1843-44. évi országgyűléstől való – nem egészen sikeres
és nem is teljesen akarata ellenére való – távoltartásának (127-128. p.)[23]
történetével zárul Fazekas Csaba, e tekintetben is tárgyszerű, forrásgazdag
munkája. Könyvét jó szívvel ajánljuk a deáki életműre kíváncsi olvasók mellett
mindazoknak, akik érdeklődnek az egyház-állam viszony, a reformkori politikai
küzdelmek, a vármegyei közélet alakulása és a korabeli nyilvánosság, a sajtó, a
publicisztika sajátosságai iránt. Örömmel konstatáljuk: a „Kisebbségkutatás Könyvek”
sorozata újabb értékes kötettel gazdagodott általa. (Ism.: Donáth Péter) Jegyzetek [1] Ld. pl.: Kossuth
Lajos: Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz, I. (1841) Miskolc, 2003.;
Kossuth Lajos házasságkötésének ügye a vegyes házasságokkal kapcsolatos
egyházpolitikai vitában (1840-1841) In: Kossuth és az egyházak. Szerk.: Kertész Botond. Bp., 2004. (Evangélikus
Gyűjteményi Kiadványok, I.) 70-106. p.; Adalékok Kossuth Lajos egyházpolitikai
nézeteihez. In: Évkönyv I. Wesley János Lelkészképző Főiskola. Szerk.: Majsai Tamás. Bp., 2006. 31-60.
p.; Újabb adatok Kossuth Lajos
házasságkötéséhez. In: A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Kossuth
Kutató Öntevékeny Csoportjának Közleményei, I. Miskolc, 2006. 44-51. p.;
Batthyány Lajos egyházpolitikai nézetei a reformkorban. In: Kisebbségkutatás, 2007. 3. sz. 525-538.
p. [2] Ld. pl.: A katolikus
egyház lemondása a tizedről 1848. március 18-án. In: A miskolci Herman Ottó
Múzeum Évkönyve, XXXIX. Szerk.: Veres
László - Viga Gyula. Miskolc, 2000. 165-188. p. (közösen Gyulai Évával);
Rimely Mihály pannonhalmi főapát a Batthyány-kormány iskolapolitikájáról. In: Egyháztörténeti Szemle, 2000. 2. sz.
98-109. p.; Szász Károly kultuszminisztériumi államtitkár válasza a katolikus
püspöki kar emlékiratára, 1848. december. In: Egyháztörténeti Szemle, 2002. 2. sz. 93-104. p. [3] Ismeretlen
Prohászka-dokumentum a Tanácsköztársaság korából. Tiltakozás az egyházi
birtokok „likvidálása” ellen. In: Publicationes Universitatis Miskolciensis.
Sectio Philosophica. Tomus IV. Addenda. Miskolc, 1998. 147-163. p. [4] Ld. pl.: A
felekezetalapítás kérdése a két világháború közötti Magyarországon. In:
Magyarország és Európa, 1919-1939. Szerk.: Döbör
András - Kiss Gábor Ferenc. Szeged, 2001. (Belvedere kiskönyvtár, 14.)
81-106. p. [5] Ld. pl.: Dokumentumok
Miklós Imre lemondásának történetéhez. In: Egyháztörténeti
Szemle, 2004. 2. sz. 120-144. p.; Kultúrbéke, 1987. „Vita” a Kádár-kormány
egyházpolitikájáról a parlamentben. In: ArchivNet,
2003. 2. sz.; Történelem és egyházpolitika. Válogatott publicisztikai írások,
1992-2006. Miskolc, 2006. [6] A politikai
katolicizmus fogalmáról és a reformkori politikai katolicizmusról. Miskolc,
2002. (Miskolci Társadalomtörténeti Műhelyviták, 1.); A katolikus egyház
közéleti tevékenységének reformkori történetéhez. (Esettanulmány: Katolikus
politikai program 1846-ból). In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában
Magyarországon, 1848-1918. Szerk.: Sarnyai
Csaba Máté. Bp., 2001. (METEM könyvek, 29.) 29-45. p. [7] Ld. pl.: A birodalom
felettes énje: egyház és állam. In: Egy közép-európai birodalom. Az
Osztrák-Magyar Monarchia (1867-1918). Szerk.: Gáspár
Zsuzsa - Gerő András. Bp., 2008. 152-175. p.; Egyházak, egyházpolitika és politikai eszmék az
Osztrák-Magyar Monarchiában. Miskolc, 2008. (Műhelytanulmányok, 4.) [8] Ld. pl.: A „Vallásügyi
Likvidáló Hivatal” 1919-ben. In: Múltból a jövőbe. Tanulmányok. Szerk.: Pölöskei Ferenc - Stemler Gyula. Bp.,
1997. (Az ELTE BTK Újkori Magyar Történeti Tanszékének doktori iskolája. 1.
Füzet.) 63-101. p.; A Fáber-Apáti per. A Tanácsköztársaság „vallásügyi
likvidáló biztosainak” felelősségre vonása 1920-ban. In: Bűn és bűnhődés, 2.
Szerk.: Bana József. Győr, 2001.
(Győri Tanulmányok, 24.) 17-42. p. [9] Kisegyházak és
szektakérdés a Horthy-korszakban. Bp., 1996. (Látószög könyvek) [10] Borsod-Abaúj-Zemplén
megyei adalékok a kádári „konszolidáció” egyházpolitikájához. In:
Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Évkönyv, XI. Szerk.: Dobrossy István. Miskolc, 2001.
301-319. p. [11] Az állam és az
egyházak kapcsolata Magyarországon – egykor és ma (vázlat). In: Egyházak és
tolerancia Magyarországon. Szerk.: Köbel
Szilvia. Bp., 2008. 53-62. p. [12] Vö.: Pajkossy Gábor: Deák az első
reformországgyűlésen, 1833-1836.; Erdmann
Gyula: Deák az 1839-40. évi országgyűlésen. In: Zala követe, Pest
képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége, 1833-1873. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 2004. 22.,
34., 48. ill. 69. p. [13] Vö.: Csorba László: Deák Ferenc liberális
katolicizmusa. In: Deák Ferenc, a liberális politikus. Bp., 1994. 80-85. p. [14] Deák Ferenc. Szerk.: Molnár András. Bp., 1998. 137. p. [15] Mielőtt valaki azt
gondolná, hogy evidenciákra utalunk, figyelmébe ajánljuk, hogy széles körben ma
is használt kézikönyvek katolikus szerzői számára is nehézséget jelentett
magatartásának értékelése. Ld. pl.: Hermann
Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München,
1973. 420-421. p.; Szántó Konrád:
A katolikus egyház története. II. köt. Bp., 1988. 403-404. p. [16] Vö.: Gergely András: Deák Ferenc. In:
Magyarország története, 1790-1948. Szerk.: Mérei
Gyula – Vörös Károly) Bp. 1983. 777-779. p. [17] Deák Ferenc beszédei,
1829-1947. Szerk.: Kónyi Manó.
Bp., 1882. 347. p. [18] Uo. 348-349. p. [19] Az Egyházi
Törvénykönyv. A Codex Iuris Canonici hivatalos latin szövege magyar fordítással
és magyarázattal. Szerk.: Erdő Péter.
Bp., 1985. 777-781. p. [20] 1844-dik évi
Országgyűlésen alkotott törvény-czikkelyek. Bp., 1881. [21] Ld. ehhez továbbá
Fazekas Csabának – az 1. jegyzetben felsorolt – a Kossuth Lajos házasságát és
egyházpolitikai nézeteit taglaló kitűnő tanulmányait, közleményeit. [22] Ld. ehhez: Fazekas Csaba: Katolicizmus és
konzervativizmus a XIX. századi Magyarországon. In: Múltunk, 2002. 3-4. sz. 427-475. p [23] Ld. továbbá: Molnár András: Deák Ferenc és az
1843/1844. évi országgyűlés. In: Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc
országgyűlési tevékenysége, 1833-1873. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg, 2004. 74-83. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |