Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 3. szám
A. D.
MMIX

Tabajdi Gábor:
A III/III. Csoportfőnökség egyházi elhárító tisztjei a Kádár-korszakban
A magyarországi egyházakkal kapcsolatban eddig főként „ügynökügyek” kerültek nyilvánosságra a Kádár-korszak állambiztonsági dossziéiból

A magyarországi egyházakkal kapcsolatban eddig főként „ügynökügyek” kerültek nyilvánosságra a Kádár-korszak állambiztonsági dossziéiból. Írásunkban elsőként mutatjuk be részletesebben a Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnökségén dolgozó egykori tartótiszteket, az „egyházi elhárítás” parancsnokait és beosztottait.[1]

 

Az egyházi elhárító osztályok vezetői és munkatársai[2]

A „klerikális reakció elleni harc”[3] a Kádár-korszakban is a politikai rendőrség[4] egyik legfontosabb feladatának számított. Bár az egyházi közelmúlt feltárásával számos kutatás foglalkozik, a vallásos szervezetek és intézmények ellen mozgósított erők szisztematikus számbavételére eddig még nem került sor. Pedig a diktatúra állambiztonsági szerveinek működése akkor érthető meg csak igazán, ha az ügynökök és más kollaboráns személyek tevékenysége mellett sikerül feltárni a különböző eljárások politikai megrendelőinek és végrehajtóinak a felelősségét, motivációját is. A szereplők teljes körének bemutatása segíthet megértetni a Kádár-korszakon belül bekövetkezett változásokat, a „kádárizmus” sajátosságait és máig ható következményeit.

Az 1956-os forradalmat követően a Belügyminisztérium II/5-C Alosztálya vett részt az egyházak újbóli megfigyelésében, ellenőrzésében és megtörésében. Az egyházi ifjúsági szervezetek, „szervezkedések” felszámolása pedig a BM II/5-F Alosztály feladata lett. A Kádár-rendszer konszolidálódásával egy időben, 1962-ben jött létre a BM III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnöksége. Több szervezeti módosítás után, 1966-tól a III/III. Csoportfőnökség (belső reakció-elhárítás) öt osztálya közül az 1-es számú foglalkozott a hazai egyházak kezelésével.[5] A szigorú pártirányítás alapján működő szervezet vezetőit a korábbiakhoz hasonlóan a politikai megbízhatóság alapján nevezték ki. Emellett az egyházi elhárításnál kiemelt szempont volt a megfelelő ideológiai képzettség. Hiszen a rendkívül alacsony sorból származó, csekély iskolázottsággal rendelkező belügyeseknek a mindennapi munkájuk során „kvalifikált ellenséggel”, azaz többnyire művelt, világlátott, nyelveket beszélő egyházi vezetőkkel kellett foglalkozniuk.

A szükséges pártkapcsolat, illetve a szakmai előmenetellel párhuzamos pártkarrier jól kimutatható a III/III-1. Osztály parancsnokainak életrajzaiban is. Az eredetileg esztergályos inasként dolgozó, majd a kommunista ifjúsági szervezetekben tevékenykedő Geréb Sándor[6] 1956 előtt az MDP Pártfőiskolájának tanára volt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után minden jel szerint azért került a Politikai Nyomozó Főosztályra, mert ott hiány volt a megfelelő képzettséggel rendelkező káderekben. Először „nacionalista csoportokkal”, a volt jobboldali pártokkal foglalkozott. A megtorlás kezdeti időszakában a pártvezetés számára készülő tájékoztatók összeállítása volt a feladata. Eredményes munkájának köszönhetően került magasabb beosztásba, az egyházi elhárítás területére, ahol az elkövetkező huszonnégy évben változó beosztásokban szolgált. Az eddigi feltárt ügyek és fennmaradt tanulmányai arra utalnak, hogy a szerzetesrendek elleni eljárások specialistája volt.

Utóda, Győri Zoltán[7] az 1945 utáni ifjúsági mozgalmakból közvetlenül a nyíregyházi városi pártbizottság javaslatára került a politikai rendőrséghez 1950-ben. Osztályvezetőként tehát már bőséges ÁVH-s tapasztalatokkal rendelkezett. (Nyíregyháza és Sztálinváros mellett korábban dolgozott Budapesten is.) Kinevezése előtt azonban 1964 és 1971 között a Belügyminisztériumi KISZ majd MSZMP Pártbizottság tagjaként is tevékenykedett. Munkássága során több szocialista állambiztonsági szervvel épített ki „baráti kapcsolatokat”. Irányítása ugyanakkor nem pusztán elméleti jellegű volt, a katolikus hierarchia több magas rangú tagjának személyesen volt tartótisztje, így például Kádár László volt egri érseknek és Bagi Istvánnak, a Pápai Magyar Intézet korábbi rektorának, egykori esztergomi segédpüspöknek.[8]

A pártkapcsolatok ápolására ugyanakkor a mindennapi munka mellett is szükség volt. Geréb osztályvezetői megbízatása után a III/III. csoportfőnökének helyettese lett és számos párttisztséget is vállalt a Belügyminisztérium MSZMP-szervezeteiben. Ugyanez igaz Győrire is, akit kortársai „ortodox sztálinistának” ismertek. Kettejük karrierjében közös még, hogy nyugdíjazásuk után, a nyolcvanas években az (egyházak pártállami kezelését is felügyelő) MSZMP Központi Bizottságának Agitációs és Propaganda Osztályának külső munkatársaiként foglalkoztak a vallásos szervezetek tevékenységének elemzésével.

A III/III-1. Osztály utolsó parancsnoka a korábban villanyszerelőként és művezetőként dolgozó Tóth Ferenc,[9] aki a BRFK állambiztonsági szerveitől került a központba. Szakmai előmenetele során hírszerző kiképzést is kapott. Alkalmazkodási képessége és feltételezhető szakmai sikerei mellett karrierjéhez neki is szüksége volt a megfelelő politikai szerepvállalásra. Kinevezése előtt a III/III-1. Osztály párttitkára volt.

 

Időszak

Szervezet

Parancsnok

Születési év

BM szolgálat

1957-1962

BM II/5-C Alosztály

Berényi István

1926

1945-1983

1962-1966

BM III/III-2. Osztály

Geréb Sándor

1927

1957-1984

1966-1971

BM III/III-1. Osztály

Geréb Sándor

1927

1957-1984

1971-1986

BM III/III-1. Osztály

Győri Zoltán

1929

1950-1986

1986-1990

BM III/III-1. Osztály

Tóth Ferenc

1939

1967-1990

 

A jelenleg rendelkezésre álló információk szerint az egyházi elhárításnál dolgozó beosztottak nagy része a hatvanas években az „átmentett légió”[10] tagjaiból került ki, azaz már 1956 előtt is az államvédelemnél szolgált. A szabadságharc leverése után ugyanis a politikai rendőrség komoly utánpótlási problémákkal küzdött. Az egykori ÁVH-sok pedig rövid időn belül a Kádár-rezsim biztos támaszának bizonyultak.[11] Az állomány állandósága ugyanakkor „szakmai” szempontból is indokolt volt, hiszen a nagy munkával kiépített hálózati kapcsolatok működtetését csak így lehetett biztosítani.

A kiöregedő állomány utánpótlásának biztosítása a BM alacsony presztízse és a magas követelmények miatt a hetvenes években sem volt egyszerű. Azonban az új nyomozók felvételét az is sürgette, hogy az évtized elején elfogadott szolgálati törvény és az ehhez kapcsoló nyugdíj-rendelkezések miatt megkezdődött az „ÁVH-s korosztály” nyugdíjba vonulása.[12] Így a hetvenes évek első felében generációváltás zajlott le az egész csoportfőnökségen. Az egyházak 1956 utáni újbóli megtörésében főszerepet játszó káderek helyét fiatal, már a Kádár-rendszerben szocializálódott állambiztonságiak vették át. Az újonnan érkezők szociológiai jellemzőit vizsgálva továbbra is jellemző maradt, hogy elsősorban olyanok jelentkeztek, akik számára a belügyi karrier szociális szempontból előrelépést jelentett. Ráadásul a politikai rendőrségen továbbélő származási kritériumoknak megfelelően szinte kizárólag munkás szülők gyermekei voltak. A túlnyomórészt alacsony sorból származó belügyesek tanulmányaik során technikumi, ritkábban szakközépiskolai szintű képzettséget szereztek. (A leggyakoribb végzettség a gépipari technikus volt.) Egy-két esetet leszámítva az érettségit és a további képesítéseket hosszas, felnőttkori képzések útján szerezték meg. Az egyházi elhárításra került újoncokra szinte kivétel nélkül valamelyik fegyveres szervnél (Munkásőrség, Kormányőrség, Néphadsereg) esetleg a rendőrségnél figyeltek fel. Ezt követően a Rendőrtiszti Főiskola elvégzése után 28-30 évesen kerültek kinevezésre.[13]

1979-ben országosan 89 fő foglalkozott „egyházi reakció elhárítással”.[14] A budapesti központ létszáma 45-50 főre tehető.[15] 1971-től a rendszerváltozásig az egyházi elhárítás három alosztályra tagolódva látta el feladatát. Az A alosztály[16] ellenőrizte a Katolikus Egyházat, kivéve az „illegális” , azaz nem engedélyezett szerzetesrendeket, amelyek a B alosztály[17] célterületei voltak. A C alosztályon[18] foglalkoztak az evangélikus és a református egyházak mellett a szektáknak nevezett kisegyházakkal és a hazai zsidó közösségek ellenségesnek ítélt tagjaival. Jelenleg még ismeretlen időpontban a beosztás némileg módosult, és a B alosztály feladata a papi szemináriumokba és a katolikus hierarchiába történő beépülés lett.[19]

Miként a táblázat adatai is mutatják, az alosztályok vezetői között a nyolcvanas évek elején történt meg a nemzedékváltás, addig ÁVH-s múlttal rendelkező parancsnokok irányították az egyes elhárítási területeket. Ugyanakkor az alosztályvezetők karrierjét elemezve arra következtethetünk, hogy előléptetésükben a politikai megbízhatóság mellett már nagyobb szerepe volt „szakmai sikereiknek” is.

 

Alosztály

Név

születési év

BM szolgálat

leszerelés

III/III-1-a

A Római Katolikus Egyházzal szembeni elhárítás

1972-1984

Bakonyi Imre

1929

1949-

1984

1984-1990

Erős Lajos

1942

1963-

1990

III/III-1-b

Az „illegális” szerzetesrendekkel ill. a katolikus egyházi vezetéssel szembeni elhárítás

1973-1981

Balázs Tibor, dr.

1931

1950-

1985

1981-1986

Tóth Ferenc

1939

1967-

1990

1986-1990

Ács Péter

1939

1963-

1990

III/III-1-c

A protestáns és más egyházakkal szembeni elhárítás

1971-1979

Csongrádi Károly

1924

1946-

1979

1980-1981

Bíró Sándor

?

?

?

1981-1990

Reményi Géza

1943

1967-

1990

 


Az egyházi elhárítás alosztályvezetői, 1971-1990.:

A III/III-1. Osztály központi állományának tagjai nemcsak a legfontosabb akciók végrehajtói, hanem az egész országra kiterjedő szervezeti és ügynökhálózat irányítói és ellenőrzői is voltak. A beérkező jelentéseket válogatva és értékeléssel ellátva küldték tovább a belügyi- és pártvezetés számára. Szintén a központban dolgozták ki a veszélyesnek tekintett jelenség kezelését célzó intézkedési terveket.  Az egyházi elhárítók mindennapos érintkezésben voltak a kémelhárítás (III/II) és a hírszerzés (III/I) illetékes osztályaival is. A szervre jellemző szigorú konspiráció ellenére mindezt vélhetően megkönnyítette, hogy a hírszerzők egy része a korábban a „hazai bázison” sikeresen dolgozó egyházi elhárítók közül került ki. Így Földes György, aki 1951-1956 között az államvédelem (ÁVH) egyházak elleni akcióit irányította, 1958-tól hírszerzőként az olasz-vatikáni vonal vezetője lett.[20] Berényi István, aki az említett BM II/5-C Alosztály vezetője volt, 1963-tól londoni kémtevékenysége mellett, szintén dolgozott hasonló területen, karrierje végén pedig a hírszerző-képző parancsnoka lett (1981-1985)[21].

 

Az egyházi elhárítás korábbi vezetői, akik hírszerzők lettek:

A Kádár-rendszer belső nyugalmának érdekében az III/III-1. Osztály tagjai az (SZT-tiszteket is foglalkoztató) Állami Egyházügyi Hivatallal,[22] a tanácsok egyházügyi előadóival, a különböző szinteken dolgozó agitátorokkal és propagandistákkal, illetve az állami intézményekben lévő hivatalos és társadalmi kapcsolatokkal[23] is folyamatos együttműködést alakítottak ki. Ennek kulcseleme a szervek „szignalizációs”[24] tevékenysége volt, amelynek során „a hatáskörükbe tartozó, zavaró jelenségek” részleteit, a titkosszolgálati úton szerzett információkat továbbítottak az illetékes elvtársakhoz. A politikai döntés-előkészítésben játszott szerep miatt az állambiztonságiakat a pártállam fontos, ugyanakkor folyamatosan csökkenő presztízsű szervezetének tekinthetjük.

 

Működési elvek

Az 1956-os forradalom utáni megtorlást és a hatvanas évek nagy egyházi pereit követően létrejövő elhárító osztályok feladatait az MSZMP új egyházpolitikájának[25] alárendelve határoztak meg. A társadalmi ellenállás felszámolása és az egyházak újbóli megtörése után látványos akciókra, nagyszabású koncepciós eljárásokra már csak elvétve került sor. A hatalom számára a legfontosabb feladattá a nyugalom és a rend fenntartása vált. Ennek érdekében az egyházi elhárítás területén is egyre finomabb technikákat alkalmaztak. Így a III/III. Csoportfőnökség és társszerveinek „egyházüldöző” tevékenysége csak e sajátosságok figyelembevételével értelmezhető.

A III/III-asok számára kiadott legfontosabb jelszó a „megelőzés”[26] lett. E szerint az ellenségesnek tekintett cselekményeket, minél korábban büntető eljárások nélkül meg kellett akadályozni. Ennek megfelelően az egyházi elhárítás tagjai azok közül kerültek ki, akik megfelelő ismeretekkel rendelkeztek az egyházak belső életéről, illetve képesek voltak a titkosszolgálati eszközök hatékony használatára az információszerzés érdekében. Továbbá megfelelően tudtak segédkezni a párt és állami szervek vallás- és egyházellenes akcióiban. A III/III-1 tehát lényegében a politikai igényekhez igazodva, tervszerűen működött az egyházpolitika segédszerveként.

A másik fontos erény a beszervezésekben, a hálózati személyek irányításában elért jártasság volt. Az egyházi területen a hálózati személyek kiválasztását más „elhárítási vonalakhoz” képest is nagyobb körültekintéssel végezték. Mint az elmúlt időszak kutatási eredményei bizonyították, az Állami Egyházügyi Hivatallal szorosan kooperáló állambiztonsági szervek egyik legfontosabb célja az volt, hogy „lojális” (sok esetben beszervezett) egyháziakat jutasson vezető tisztségekbe.  Az ígéretes jelölteket korán (a Katolikus Egyház esetén már a papi szemináriumokban) feltérképezték, és karrierjüket titkosszolgálati eszközökkel egyengették.

Az eddig feltárt esetek tanúsága szerint a szervezet így jelentős sikereket könyvelhetett el. Belügyminisztériumi és pártiratok alapján az egyházak elleni munka a hetvenes évektől az állambiztonság sikerágazatának számított, amit a III/III-1. Osztály beosztottainak adományozott kitüntetések magas száma is alátámaszt. Egy 1973-as statisztika szerint a III/III-as csoportfőnökségen egyházi vonalon országosan 380 hálózati személyt – kategorizálásuk szerint: 23 titkos munkatársat (tmt.), 310 titkos megbízottat (tmb.), 47 ügynököt – foglalkoztattak.[27] Ez a csoportfőnökség hálózati személyeinek egynegyedét tette ki. Egy másik összesítés szerint 1977. június 30-án a BM III. Főcsoportfőnökség (kivéve a III/I.) és a rendőrkapitányságok állambiztonsági szerveinél összesen 6244 hálózati személyt foglalkoztattak, akik közül 421 fő „dolgozott” az egyházi reakció elhárításának területén.[28]

A gondosan válogatott, évtizedes munkával beszervezett „ügynökök” a hetvenes évekre alkalmassá váltak az egyházak vezetésének manipulálására, kézben tartására. Így a szervek feladata már nem egyértelműen az egyházak üldözése, mint inkább szervezetük kihasználása volt a társadalom ellenőrzésére, külföldi hírszerző akciók lebonyolítására, és a rendszer erodálódó legitimitásának megerősítésére.[29] A magas műveltségű, nyelveket beszélő egyházi ügynökök a Nyugat nyitási politikájának következtében, gondos továbbképzések után hírszerző feladatokat is elláttak a Magyar Népköztársaság számára.[30] A KGB-nek is dolgozó magyar hírszerzés hálózati személyeit a Vatikánba illetve több nemzetközi egyházi szervezetbe is eljuttatta.[31] Így a III/III-1. Osztály által beszervezett hálózati személyekre fordított energia sok esetben a hírszerzés (III/I. Csoportfőnökség) számára kamatozott. A kémelhárítás szervei pedig a Magyarországra érkező küldöttségek megfi-gyelése során kooperált a III/III-1 munkatársaival.

Az MSZMP Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának koordinációjával zajló összehangolt egyházpolitikai intézkedéseknek köszönhetően a pártállam és az egyházak viszonyát eközben az érintett felek fokozatosan javulónak értékelték. Az MSZMP határozatai a vallásszabadságról beszéltek, míg az egyházi megnyilatkozások a fokozatosan bővülő lehetőségekről szóltak. 1977 után (Lénárd Ödön szabadon bocsátását követően) a propaganda szervek is hangsúlyozhatták, hogy „egyházi személy politikai bűncselekmény miatt nincs elítélve”.  A látszólagos nyugalomért fizetett ár nagyságával csak mostanában szembesülhetünk. Az állambiztonságiak számára ugyanis kiemelt feladatként jelent meg „az egyházak lojális erőinek védelme, a reakciós elemekkel szembeni intézkedések támogatása operatív eszközökkel”.[32] Magyarán a pártállam által ellenségesnek ítélt személyeket igyekeztek az egyházakon belül (pl. fegyelmi eljárásokkal) ellehetetleníteni. Az ilyen típusú „megoldások” a mai napig mérgezik az egyházak belső életét, a hazai közéletet.

A különböző egyházaknak és tagjaiknak a sajátos kádári politikára adott válasza nyilvánvalóan hosszas és alapos kutatásokat igényel még. Mindenestre a kollaborációt elutasító hitvallók példáját igazolja az egyházi elhárítás valódi, de belső közvélemény számára is csak ritkán deklarált célja. Horváth József csoportfőnök 1989 júniusában a III/III-1. Osztály értekezletén, a rendszerváltás hajnalán elmondott szavaival: „a változások lényege, hogy megszűnik az a fajta konkrét, egyértelmű beavatkozás az egyházak életébe, amellyel lényegében az egyházak elsorvasztásán munkálkodtunk. Tehát folyamatosan visszaszorítottuk ideológiailag, politikailag, szervezetileg az egyházak működését”.[33]

 

Szocialista hétköznapok

A fentiek ellenére tévedés lenne azt gondolni, hogy a Kádár-rendszer politikai rendőrségének tagjai szocialista „James Bondként” végezték volna munkájukat (az egyházi szervezetekbe való beépülést és a bomlasztást). Az egyházi elhárítóknak nemcsak a „hitvallók”, a hitüket autonóm módon megőrző vallásos állampolgárok okoztak nehézséget. A III/III-1. Osztály mindennapjait ugyanis a létező szocializmus bürokratizmusának kicsinyességei határozták meg. Az egyházak vezetését terrorizáló, manipuláló szervekről felvázolható kép mellé ezért érdemes odahelyezni az osztály belső életéről szóló, a III/III-1-es pártalapszervezet irataiból nyert információkat is.

A sportnapokról, színházlátogatásokról, családos kirándulásokról szóló beszámolók alapján a szerv belső élete inkább egy szocialista nagyvállalat mindennapjaihoz hasonlított: 1982 áprilisában például egy elkészült sportpályát egy, a III/III osztályai között rendezett focibajnoksággal avattak fel. 1981 májusában pedig egy „kommunista szombat” keretében a Zalka Máté téren[34] végeztek parkrendezést. Így meglehet, hogy a Kőbányán ma a Liget téri fák árnyat adó lombjai éppúgy a III/III-1. Osztály munkájának eredményei, mint egy-egy hálózati személy egyházbomlasztó munkája.[35]

A titokban, operatív módszerekkel dolgozó III/III-asok pártvonalon viszonylag széles társadalmi kapcsolatokkal rendelkeztek. A Csepeli Szerszámgépgyár, MSZMP- vagy az ELMÜ KISZ-szervezetével közösen szervezett programok mellett a különböző állami gazdaságokban tartott őszi szüretek idején is többen találkozhattak az egyházi elhárítókkal „civilben”. A pártvonalon szervezett oktatás és tájékoztatók során pedig értelmiségiek is megfordulhattak köreikben. 1972-ben például az MTI tudósítójaként Aczél Endre tartott tájékoztatót az osztály számára a közel-keleti helyzetről.[36] Az ilyen típusú nyitottság ellenére az állomány csak korlátozottan részesülhetett a gulyáskommunizmus örömeiben. Igaz a személyi anyagokban a vagyontárgyak között mind gyakrabban szerepelt az autó és a telek birtoklása, munkakörükből fakadóan a III/III dolgozóinak számos korlátozást kellett elviselniük. Nyugatra például egyáltalán nem utazhattak, családi kapcsolataikat gondosan ellenőrizték (priorálták). Miközben a 3 évente történő minősítéseknél fontos szempontként merült fel a „szocialista erkölcsnek megfelelő” rendezett családi és magánélet. A szolgálat bizonytalansága miatt számos kapcsolat ment tönkre.

A havi rendszerességgel készített információs jelentések számos problémát soroltak fel a munkakörülményekkel kapcsolatban is. A hetvenes években visszatérő probléma volt az egészségtelen, zsúfolt elhelyezés. Ez ugyan a Néphadsereg úti objektum felépülésével részben megoldódott, azonban más kifogások tovább nehezítették a munkát. 1982-ben például még arról panaszkodtak, hogy a fénymásolásra szánt anyagokat a József Attila utcába kell átvinni, mert a csoportfőnökségen nem található fénymásoló. A BM-menza kritikája vagy a mosdók tisztaságának állapota pedig visszatérő témája volt a pártvonalon továbbított jelentéseknek. A parkolási nehézségek és egyes eszközök hiánya mellett természetesen a bérekkel, árakkal és a szolgálati idővel kapcsolatos kérdések foglalkoztatták a leginkább a III/III. Csoportfőnökség állományát is.[37] A rendszerváltozás sajátosságairól és a III/III-asok szociális helyzetéről egyaránt árulkodik, hogy az 1990 januárjában leszerelt nyomozók nagy része a következő hetekben anyagi helyzetére hivatkozva segélyeket kért és kapott a Belügyminisztériumtól.[38]

Az egyházi elhárítás fennmaradt iratait olvasva szembetűnő a szervezet túlbürokratizált működése. Kijelenthető, hogy a szerveknél minden intézkedést többszörösen dokumentáltak. Így az 1989 végi jelentős mértékű iratmegsemmisítés ellenére is hatalmas mennyiségű forrás áll a kutatók rendelkezése. Feldolgozásuk csak idő kérdése, illetve azon múlik, hogy a döntéshozók milyen forrásokat, lehetőségeket biztosítanak a levéltárak, különösen Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára számára.[39] Úgy tűnik, a múlttal való szembenézést elkerülni nem, legfeljebb elodázni lehet.

 

A Belügyminisztérium III/III-1. Osztálya a korábbi „egyházüldöző” szervek működésétől eltérő mentalitással és kifinomult technikákkal szigorú pártirányítás mellett, bürokratikus körülmények között végezte tevékenységét. A korábbi (ÁVH-s) „eredményeken” alapuló, negyedszázados ténykedése nehezen gyógyuló sebeket okozott a magyarországi egyházaknak és a társadalomnak. A Kádár-korszak adósságaihoz hasonlóan a bizalmi kapcsolatok megtörésének árát a következő generációknak is fizetniük kell.  Ezért különösen sajnálatos, hogy az elmúlt 20 évben nem fogalmazódott meg olyan társadalmi igény, amely közelebb vitt volna az állambiztonsági múlt feltárásához. A szolgálatok működéséről kialakított képet ma még a félelemből vagy manipulatív szándékkal fenntartott Kádár-kori mítoszok, vagy a dezinformációs szándékkal terjesztett új keletű legendák határozzák meg. Társadalmi méretű megbékélés (a közéleti hisztéria csökkentése), úgy tűnik, csak a múlt aprólékos feltárásával s az érintettek összefonódó sorsának részletes bemutatása után lehetséges.

 

Jegyzetek



[1] Az írás elkészítésében nyújtott segítségéért köszönetet mondok Vörös Gézának, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL.) referensének.

[2] Az egyházi elhárítás Magyarországon tevékenykedő munkatársairól (belső elhárítás) még nem készült részletes elemzés. Az egyházak ellen tevékenykedő (III/I-es) hírszerzők és az állambiztonság vezetőinek legkorábbi bemutatását ld.: Szabó Csaba – Soós Viktor Attila: „Világosság”. Az Állami Egyházügyi Hivatal és a hírszerzés tevékenysége a Katolikus Egyház ellen. Bp., 2006. (továbbiakban: Szabó–Soós, 2006.); illetve fényképekkel együtt: Ungváry Krisztián: Kik voltak? Mit akartak? In: Rubicon, 2007. 3. sz. 29-36. p.

[3] A „klerikális reakció” megbélyegző összetételt 1945 után a Révai József vezette ideológiai apparátus dolgozta ki az egyházak ellen indított harc megkezdésekor. A fogalom 1956 után rövidebb ideig, eszmei tartalma évtizedeken át tovább élt.

[4]   A szervezet elnevezésének és felépítésének legfontosabb változásairól ld.: Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata (1945–1990). In: Trezor. A Történeti Hivatal évkönyve, 1. Bp., 1999. 73-90. p.

[5]  Az előzményeket és a részletes szervezettörténeti áttekintést ld. Vörös Géza: Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban (kézirat, megjelenés előtt)

[6] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL.) 2.8.1., 9929.; Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.) 288. f. 5/394. ő. e.

[7] ÁBTL. 2.8.1., 12589.; MOL. 288. f., 7/753. ő. e.

[8] ÁBTL. 3.1.2., M-33265 „Németh László”, 3.2.3., Mt-778/3. „Noggel”; illetve ÁBTL. 3.2.1. Bt-1682/1-2. „Blanc”; ld.: Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. Bp., 2006. 288-289. p.

[9] ÁBTL. 2.8.1., 14780.

[10] Bikki István: A politikai rendőrség újjászervezése, 1956–1962. In: Rubicon, 2002. 6–7. sz. 36–40. p.; Kajári Erzsébet: Két 1958-as dokumentum a politikai nyomozó szervek tevékenységéről. In: Évkönyv VII. Szerk.: Rainer M. János – Standeisky Éva. Bp., 1999. 61-94. p.; Baráth Magdolna: A Belügyminisztérium „megtisztítása” a volt ÁVH-soktól, 1956–1962. In: Uo. 95-108. p.; Ungváry Krisztián – Tabajdi Gábor: Elbocsátott légió? A BM állambiztonsági testületének személyi állománya, 1956–1963. In: Belügyi Szemle, 2006. 10. sz. 5-33. p.

[11] Erről részletesen ld.: Szakolczai Attila: A fegyveres erőszakszervezetek restaurálása 1956–1957 fordulóján. In: Évkönyv VII. Szerk.: Rainer M. János – Standeisky Éva. Bp., 1999. 18-60. p.

[12] A generációváltás folyamata (összhangban a hetvenes évek elején történt kisebb átszervezésekkel) jól nyomon követhető a belügyi pártiratokban és az állambiztonság tagjainak fogyatéki anyagaiban.

[13] Ez a tézis az eddig feltárt 35 személyi (fogyatéki) anyag alapján fogalmazható meg.

[14] Harangozó Szilveszter főcsoportfőnök-helyettes 1979. szeptember 21-i referátumát az egyházi reakció (és az elhárítás) helyzetéről ld. MOL. XIX-B-1-x, 10-38/7/1979.

[15] A BM III/III. Csoportfőnökség pártiratainak lelőhelye (1972-1983): MOL. 842. fond.

[16] Belügyminisztérium III/III-1-A. Alosztály

[17] Belügyminisztérium III/III-1-B. Alosztály

[18] Belügyminisztérium III/III-1-C. Alosztály

[19] Az ezzel kapcsolatos részleteket ld. Vörös Géza: Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban. (Kézirat, megjelenés előtt.)

[20] Szabó–Soós, 2006. 50-53. p.; illetve 2.8.1., 1072.

[21] ÁBTL. 2.8.2.1., 1025.

[22] Az Állami Egyházügyi Hivatal és a belügyi szervek kapcsolata különlegesen érdekes és sokak által kutatott téma. A jelenlegi eredmények ld.: Szabó–SoóS, 2006.

[23] Hivatalos kapcsolatnak az minősült, aki egy adott területen vezetői munkakörénél fogva kötelezően segítette az állambiztonsági szervek munkáját. Társadalmi kapcsolatnak azt a „szocializmushoz hű személyt” tekintették, aki felkérésre vagy önként folyamatosan segítette, tájékoztatta az állambiztonsági szerveket. Feladata szerint információkat adott a környezetében jelentkező „ellenséges” tendenciákról, jelenségekről, eseményekről, személyekről.

[24] Jelzésadás (tájékoztatás) a titkosszolgálati úton megszerzett információról, felderített tevékenységről az illetékes párt-, állami, társadalmi, gazdasági szervezetnek.

[25] A kádári egyházpolitika formálódásáról ld.: Szabó Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években. Bp., 2005.

[26] A változó módszerekről és elvekről ld.: Agócs István r.őrgy.: A bomlasztás, leválasztás – elszigetelés, mint a realizálás módszerei. Bp., 1963. (BM Tanulmányi és Módszertani Osztály) – ÁBTL. ÁB. Gyűjt. 795.

[27] MOL. XIX-B-1-ai BM közvetlen miniszteri iratok (1973) 227. ő. e.

[28] ÁBTL 1. 11. 1. 45–161/3/77. 89. d. Jelentés a 005/1972. BM számú parancs és szabályzat végrehajtásáról, az állambiztonsági szervek hálózati munkájának helyzetéről. – Az információért köszönet Vörös Gézának.

[29] Ld. 14. sz. jegyz.

[30] Ennek változatos példáiról ld.: Majsai Tamás: „Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel” Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban. I-III. In: Beszélő, 2008. 1-3. sz.

[31] A titkosszolgálatok kooperációjának rekonstruálását a Stasi anyagai alapján ld.: Die Kirchenpolitik von SED und Staatssicherheit. Eine Zwischenbilanz. Hrsg.: Vollnhans, Clemens. Berlin, 1997. (Ch. Links, 2. kiadás)

[32] Ld. 14. sz. jegyz. Ez a fordulat visszatérően megjelenik a belügyi dokumentumokban a hetvenes évek végétől.

[33] Emlékeztető a BM III/III-1. Osztály 1989. június 13-i osztályértekezletéről – ÁBTL. 1.11.1. 30. doboz.

[34] Ma: Liget tér.

[35] A III/III-as csoportfőnökség pártszerveinek információs jelentési. MOL. 842. fond. 4. csoport.

[36] MOL. 842. f. 4. cs. 1. ő. e.

[37] MOL. 842. f. 4. cs. 8-10 ő. e.

[38] Az egészségi állapotra vonatkozó konkrét megállapítások, a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően nem kutathatók, az ÁBTL-ben kiadott anyagokban kitakarják őket.

[39] Az állambiztonsági iratok sorsáról ld. Kenedi Bizottság jelentését a Miniszterelnöki Hivatal internetes honlapján: www.meh.hu – 2009. február.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,