Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 3. szám
A. D.
MMIX

Kovács Eszter:
Történetírás és történelemszemlélet a 17. századi cseh jezsuita irodalomban
Csehország újkori történetének meghatározó eseménye volt az 1618-as rendi felkelés

Csehország újkori történetének meghatározó eseménye volt az 1618-as rendi felkelés. A felkelés eseményei és az azt követő megtorlás megrázta Csehországot. Mindkét oldal, a Habsburg házzal szembeforduló protestáns felkelők és a királyhoz ragaszkodók egyaránt feltették a kérdést, jogos volt-e fegyvert fogni a felkelőknek, és új királyt választani, és ebből fakad a következő kérdés, jogosan éri-e emiatt büntetés Csehországot. Ezekkel a kérdésekkel általában jogi, államtudományi munkák foglalkoztak, de az érveléshez történelmi példákat hoztak fel. A Habsburg házhoz ragaszkodó Melchior Goldast 1627-ben De Bohemiae regni, incorporatarumque provinciarum, iuribus ac privilegiis címmel megjelent államtudományi munkájában II. Ferdinánd kemény fellépését a cseh tartományokkal szemben nem a felkelésre, hanem a cseh állam kezdeteire vezette vissza. Bohemia tartományban eredetileg germán népek laktak, a szlávok csak jóval később szivárogtak be, vagyis (nézetei szerint) Csehország őslakosai a németek.[1] Csehország állami létének kezdetétől fogva a Német-római birodalomhoz tartozott, a Habsburgok legrégebbi öröksége, soha nem volt önálló állam. Kiváltságait a császároktól kapta, de ezekkel visszaélve rendszeresen fellázadt uralkodója ellen.[2] Nagyon sokat emlegeti a huszitizmust, hangsúlyozva, hogy a Habsburgok nem a csehek ellen, hanem a katolikus hit védelmében léptek fel. A cseh kultúrát nem tartja önálló kultúrának, csupán az osztrák hagyományok kapcsán tárgyalja. Nézetei szerint a cseh király kezdettől fogva német alattvaló volt.[3] A csehek minden kiváltságukat a Habsburg uralkodóktól, illetve azok elődeitől kapták, tehát ha méltatlanná válnak a bizalomra, ezeket bármikor visszavonhatják. A felkelés után éppen ez történt.

Ezzel szemben a felkelők véleményét Pavel Stránský fogalmazta meg Respublica Bohemiae című könyvében. Goldast könyvéhez hasonlóan ez sem történeti mű, de történelmi érvekkel igazolja nézeteit. Már a kötet elejére helyezett ajánlás is kifejezi, hogy melyik oldalon áll, Pfalzi Frigyes, cseh király fiainak ajánlja könyvét. Két momentumot hangsúlyoz igen erősen, egyrészt Csehország ősi függetlenségét és önálló hagyományait, másrészt, hogy az evangélikusok követik az igaz keresztény elveket. A huszitizmust úgy mutatja be, mint az igazi romlatlan vallásossághoz való visszatérést, maga Husz János Isten küldötte, aki éppen tisztaságával és Isten igéjéhez való hűséges ragaszkodásával szerzett ellenségeket.[4] A huszita háborúk alatt az egész cseh nép a husziták mellett állt, és idegenek győzték le őket. Ugyanez történt 1618-ban is.[5] Stránský nézetei szerint mindkét alkalommal a fizikailag gyenge igazakat túlerővel győzték le, majd igazságtalanul elnyomták őket.

Bár látszólag teljesen eltérő a két író véleménye, abban mindketten egyetértettek, hogy a cseh nemzeti hagyományok a protestáns felekezetekhez kötődnek. Ezzel szemben a jezsuita történészek teljesen új irányvonalat képviseltek. Ők rámutattak arra, hogy a katolikusok viszik tovább a régi csehek vallásos tradícióit, mert a cseh nép kezdettől fogva hűséges volt a pápához és a római keresztény hithez. Mivel ezt legszebben a cseh szentek példája bizonyítja, a jezsuiták érdeklődése a hagiográfia felé fordult. A rend legjelesebb koraújkori történetírója, Bohuslav Balbín részt vett a bollandisták munkájában, és az Acta Sanctorumban ő írta több cseh szent életrajzát. Ezzel párhuzamosan indult fejlődésnek a helytörténet. A cseh szentek mellett hagyományosan katolikus cseh városok történetével is szívesen foglalkoztak, külön kiemelve, hogy mennyit szenvedtek a huszita háborúk alatt. Céljuk elsősorban az volt, hogy történelmi példákon keresztül bemutassák, hogy a cseh hazafiság és a katolikus hit egymásból következik. A cseh hagyományok jobban kapcsolódnak a katolikus valláshoz, mint a huszitizmushoz vagy más protestáns vallásokhoz.

A jezsuita történészek sajátos feladata volt ezek mellett saját rendjük megítélésén változtatni. 1621 után a jezsuitáknak komoly nehézségekkel kellet megküzdeniük. Bár misszióikhoz az udvar részéről minden támogatást megkaptak, a lakosság többsége nagyon ellenségesen viselkedett velük szembe, mert őket tartották felelősnek a Csehországban kialakult helyzetért. Az 1618-as rendi felkelés alatt a rendek által terjesztett röplapok és propagandakiadványok a jezsuita rendet hibáztatták a protestánsok minden sérelméért és az uralkodó kemény fellépéséért. Ez a fehérhegyi csata után még sokáig élt a köztudatban, és ne felejtsük el azt sem, hogy a 17. század elején a lakosság igen jelentős része még protestáns volt. Kroměřížben például elsősorban a polgárok ellenállása akadályozta meg a jezsuita rend tartós megtelepedését.

A 17. századi jezsuita történetírók három fontos célt tűztek ki maguk elé: 1. Az udvari propaganda felfogásával ellentétben bizonyítani, hogy a cseh nép nem ellensége a katolikus vallásnak. 2. A protestáns történetírók véleményével szemben hangsúlyozni, hogy a katolikus vallásosság nem áll ellentétben a cseh hazafiassággal, sőt Csehország legkorábbi keresztény hagyományait egyedül a katolikus egyház őrizte meg hitelesen. 3. A protestáns röpiratok állításaival ellentétben a jezsuita rend nem lerombolni akarja a cseh nemzeti hagyományokat, hanem inkább azokat eredeti formájukban megőrizni.

A rend egyik jeles tagja, Jiří Kruger (Crugerius, 1608-1671) Sacri pulveres inclyti Regni Bohemiae et nobilium eius pertinentiarum Moraviae et Silesiae című könyvében írta meg Csehország történetét, nem kronológiai sorrendben, hanem a naptár rendjét követve, hónapokra, napokra lebontva. A korábbi történetírói felfogással szemben a politikai és háborús események mellett különös figyelmet fordított Csehország egykori vallásosságának ábrázolására.[6] Hiányoznak belőle a jegyzetek, forráshivatkozások. Széles körben elterjedt, történelmet népszerűsítő, de nem tudományos igénnyel íródott munka.

Kortársa, Jan Tanner (1623-1694) hagiográfiával, genealógiájával és helytörténettel foglalkozott. A Valdštejn és Šternberk családok történetét kutatta. Szülővárosáról, Plzeňről írt könyve sokáig kéziratban maradt. 1835-ben jelent meg német nyelven. Népszerűek voltak hagiográfiai munkái. Csehország védőszentjéről, Szent Vencelről írt, Trophea S. Wenceslai Regni Bohemiae Patroni című könyve 1661-ben jelent meg. Elsődleges célja, hogy a cseh emberekkel megismertesse Szent Vencelt, akit példaként állított mindenki elé. Nem csak azt mutatta be Szent Vencel alakján keresztül, hogy milyen az ideális keresztény uralkodó, hanem azt is, hogy hogyan kell viselkedni egy keresztény ifjúnak, nemesembernek és alattvalónak. Sokat írt Szent Vencel ifjúságáról, engedelmességéről, nagyanyja, Szent Ludmilla és édesapja Vratislav iránti odaadó szeretetéről.[7] Vencel nem csak szüleinek volt engedelmes és alázatos fia, hanem a császárnak is hű alattvalója volt, ezzel biztosítva Csehországnak a békét. Halála után I. Ottó császár háborút indított I. Boleslav ellen, hogy megbosszulja Vencel halálát.[8] Fejedelemként megvédte Csehországot az ellenséges támadásoktól, leszámolt a cseh pogánysággal, templomokat épített, ereklyéket hozatott Csehországba, segítette a szegényeket.[9] Tanner különösen kiemeli jellegzetesen a katolikus valláshoz fűződő erényeit, mint például, hogy gyakran járult szentáldozáshoz, buzgón tisztelte Szűz Máriát és a szenteket, ezzel bizonyítva, hogy kizárólag a katolikus egyház követi a venceli hagyományokat. Ez azért volt fontos, mert a husziták mérsékeltebb irányzatai nem vetették el a szentek tiszteletét, a cseh szentek, különösen Szent Vencel tisztelete pedig különösen erős volt náluk. Az utolsó fejezetekben Tanner bemutatta, hogy hogyan terjedt el Szent Vencel tisztelete más népek közt. Műve végén az ausztriai uralkodóház ősatyjának nevezi Vencelt, aki gyermektelenül halt meg ugyan, de a mai királyok az utódainak tekinthetők, mert az ő szellemében uralkodnak.[10] Ebben a könyvben burkoltan benne van Tanner véleménye saját korának eseményeiről. Ausztriával való együttműködés szerinte Csehország érdeke. Ahogy Szent Vencel elismerte a császár fennhatóságát, ugyanúgy el kell ismerni ma is a Habsburgok jogát a cseh trónhoz, mert csak így lehet biztosítani a békét és jólétet Csehország számára.

1669-ben Felix Kadlinský Tanner könyvét cseh nyelvre fordította, hogy szélesebb körben elterjedhessen. Felix Kadlinský előszavában azt írja, hogy amit Szent Vencel tett Csehországban, azt kell tennie a cseh nemeseknek saját birtokaikon. Templomokat építeni, missziós papokat hívni, őrizni a katolikus hit tisztaságát, és távol tartani mindent, ami ezt veszélyeztetné. Kadlinský nem csak fordító volt, hanem maga is írt hasonló jellegű könyvet Szent Ludmilla életéről.[11]

Jan Tanner hasonló könyvet írt Albrecht Chanovský-ról. Ebben a könyvben egy kortárs jezsuita példájával bizonyította, hogy Csehország nem csak a múltban volt „szent”, hanem a jelenben is. Chanovský egész életét missziós papként élte le Csehországban, Tanner Csehország apostolának nevezi. Könyvében nem csak Chanovskýnak, hanem több példás életű jezsuita misszionáriusnak (például Adam Kravařský, Johannes Antaly stb.) is emléket állít. Történetileg sokkal pontosabb, mint Szent Vencel életéről írott könyve, mivel több forrás állt rendelkezésére, és fel tudta használni azoknak az embereknek az elbeszéléseit is, akik személyesen ismerték Chanovskýt.[12] Ugyanazokat a tulajdonságait emelte ki, mint Szent Vencel esetében, csak jobban hangsúlyozta alázatosságát és szerénységét. Könyvének Chanovský szentté avatásának előkészítése,[13] de erre végül nem került sor. Jan Tanner hagiográ-fiai munkái nem tekinthetők tudományos történeti munkáknak. Célja elsősorban az erkölcsi nevelés és Csehország katolikus gyökereinek vonzó bemutatása, mégis fontos szerepe volt a történelemtudomány népszerűsítésében.

Jan Tanner öccse, Matěj Tanner (1630-1692) szintén foglakozott történelemmel, de az ő érdeklődésének központjában saját rendje állt. Societas Iesu usque ad sanguinis et vitae profusionem militans, in Europa, Africa, Asia et America, contra gentiles, mahometanos, judaeos, haereticos, impios pro Deo fide ecclesia pietate, sive vita et mors eorum, qui ex Societate Iesu in causa fidei et virtutis propugnatae, violentia morte toto Orbe sublati sunt című könyve 1675-ben jelent meg Prágában, Karel Škréta és Johannes Georgius Heinsch illusztrációival. Ebben a könyvében azoknak a jezsuitáknak az életrajzait gyűjtötte össze, akik hitükért üldöztetést szenvedtek vagy vértanúhalált haltak. Magyar szempontból fontos, hogy feldolgozta a három kassai vértanú, Leleszi János és az Erdélyben vértanúhalált halt olasz jezsuita, Emmanuel Neri történetét is. Matěj Tanner a történeti hitelességhez ragaszkodva írta meg az életrajzokat, melyekben röviden ismerteti az adott terület korabeli viszonyait. 1694-ben Societatis Iesu Apostolorum imitatrix címmel újabb kötetet állított össze, melyben híres jezsuita hitterjesztőkkel foglalkozott. A magyar jezsuiták közül Pázmány Péter és Káldi György szerepel a kötetben.

A 17. század legjellegzetesebb műfaja, a hagiográfia mellett, a helytörténet volt. Ebben a műfajban legismertebb Jan Kořínek (1626-1680) Staré Paměti kutnohorské című műve. Jan Kořínek előszavában kifejtette, hogy elsősorban azért írta ezt a könyvet, hogy Kutná Hora lakói ismerjék meg városukat, elődeiket. Éppen ezért döntött úgy, hogy csehül írja meg a város történetét, hiszen Kořínek állítása szerint ebben az időben Kutná Hora lakosságának többsége cseh anyanyelvű volt, és többi polgára is beszélt csehül. További érvként hozta fel a cseh nyelv mellett, hogy ezzel is ki akarja fejezni: nem szégyelli anyanyelvét, mint ahogy azt sok honfitársa teszi. Végül még egy indokot említett: a Kutná Horában élők nagyon sok jellegzetes helyi kifejezést használnak, és ezeket szeretné használni könyvében. Az utószóban leírta, hogy tervezi egy Kutná Hora-i szótár összeállítását. Erre nem került sor, de a kötet végén közölt egy rövidebb szószedetet magyarázatokkal.

A mondai időktől kezdve a 17. század közepéig írta meg a város történetét, mert elmondása szerint ez volt a város fénykora. Elsődleges forrása Václav Hájek krónikája, Dubravius és Aeneas Sylvius Piccolomini volt. A források adatait kritika nélkül vette át. Eredeti okleveles anyagra nem támaszkodott. Könyve kevés tényanyagot tartalmaz, a kronológiai sorrendet sem minden esetben követi. Fő célja bemutatni, hogy Kutná Hora mindig kiemelt jelentőségű volt a cseh városok között,[14] és bár különösen sokat szenvedett a huszita háborúk alatt,[15] mindig hű maradt a katolikus valláshoz, ezért Isten bőségesen megjutalmazta, és a Cseh királyság leggazdagabb városává tette.

Nagyobb lélegzetű, tudományos igényességgel írt áttekintő munkák elsősorban Bohuslav Balbín nevéhez fűződnek. Ő volt az első, aki szisztematikus forrásfeltáró munkát végzett. Kutatásaihoz az elbeszélő források mellett az okleveles anyagra is támaszkodott. Bohuslav Balbín munkássága meghatározó jelentőségű volt a cseh historiográfiában. Kutatásai a cseh történelem minden korszakára és minden területére kiterjedtek. Ezért az ő életét és munkásságát részletesebben is érdemes megismerni.

Bohuslav Balbín 1621. december 3-án született Hradec Královéban, LukᚠŠkornice Balbín z Vorličné, királyi várnagy hetedik gyermekeként. Édesapját hamar elveszítette, és a család nehéz anyagi helyzete miatt édesanyja arra kényszerült, hogy eladja Hradec Králove-i házukat és gyermekeivel rokonaihoz Častolovicébe költözzön.[16] Balbín beteges, gyenge kisfiú volt, és már hároméves korában komoly kórságokkal kellett megküzdenie. Édesanyja ekkor a Stará Boleslav-i Istenszülő oltalmába ajánlotta. Ez az esemény meghatározó jelentőségű volt Balbín életében, innen táplálkozott különösen buzgó Mária tisztelete és Stará Boleslav iránti érdeklődése.[17]

1631-ben rokonai segítségével megkezdhette tanulmányait a broumovi bencés apátság iskolájában, majd jičini, prágai és olomützi jezsuita kollégiumokban tanult.[18] Olmützben ismerte meg a lengyel MikulᚠLęczyckit, aki gyóntatója és tanára volt. Balbín egész életében példaképének tekintette, életét önálló monográfiában dolgozta fel. Olmützben érzett először hivatást a szerzetesi életre, ezért felvételét kérte a jezsuita rendbe. A novíciusi éveket Brünnben töltötte, majd 1638-ban, első szerzetesi fogadalma letétele után Kladskoban tanult, majd Prágában végezte a hároméves bölcsészkurzust. 1642-től 1649-ig a prágai jezsuita gimnáziumban tanított, és teológiát tanult. 1649-ben pappá szentelték.[19] 1648-ban részt vett Prága védelmében a svédek ellen vívott harcban. Tanulóévei alatt nagy mennyiségű forrást gyűjtött össze különböző városok levéltáraiból. Ezt a forrásanyagot használta fel később történeti munkáihoz.

Tanulmányait befejezve, felszentelt papként visszatért gyermekkori gyógyulása színhelyére, Stará Boleslavba, ahol gyóntatóként tevékenykedett, majd pár évig misszionárius volt Kelet-Csehországban. Missziós munkája rendkívül eredményes volt, Klášterec nad Orlici falu lakosait például azzal nyerte meg, hogy bebizonyította, templomuk eredetileg katolikus templom volt.[20] Prédikációinak a központi gondolata volt, hogy Csehországban a katolikus vallásnak vannak a legrégebbi hagyományai, és minden más vallás összeférhetetlen az igazi cseh identitással. Sikerei miatt jutott arra a felismerésre, hogy a cseh történelem kutatása nem csak tudományos, hanem missziós szempontból is igen fontos.[21]

1653-ban visszatért Kladskoba, és az ottani gimnáziumban tanított. Itt írta első történeti munkáját, Diva Vartensis címmel, melyben a vartai Mária-kegyhely történetét dolgozta fel. Egy évvel később Prágába, Brünnbe, Jindřichův Hradecbe végül Jičinbe helyezték. Mindenütt gazdag, feltáratlan levéltári anyag és jól használható könyvtár állt rendelkezésére. 1658-ban megjelent a Tuřany kegyhely történetéről szóló könyve (Diva Turzanensis), és elkezdett dolgozni Svatá Hora történetén, ami végül 1665-ben jelent meg, Diva Montis Sacer címmel. 1663-ban botrányt kavaró epigrammakötete, az Examen melissarum miatt Jičinből Klatovyba kellett távoznia.[22] Itt már nem taníthatott, ezért kizárólag a történelmi kutatásaival foglakozott. Ebben az évben lehetősége nyílt arra, hogy rövid tanulmányutat tegyen Bécsbe és Magyarországra.[23] Klatovy-ban megírta Boldog Hroznata történtét, és itt kezdett genealógiával foglalkozni. Klatovyból Český Krumlovba került, majd újból Prágába, ahol hozzákezdett a jezsuita rend történetének megírásához, de nem fejezte be, így munkája kéziratban maradt ránk.

1669-ben tíz év kutatómunka után elkészült Epitome rerum bohemicarum című könyvével, amelyben Csehország történelmét dolgozta fel a kezdetektől saját koráig. Eredeti célkitűzése az volt, hogy a Stará Boleslav-i búcsújáróhely történetét írja meg, de az ezzel kapcsolatos források megsemmisültek a svéd háborúk alatt, így végül Stará Boleslav történetére irányuló kutatásait kiterjesztette egész Csehországra. Először úgy tűnt, hogy a könyv megjelenhet, mivel a cenzúra elfogadta, ám amikor az első három könyvet kinyomtatták, a jezsuita generális leállíttatta a nyomtatást, és az Epitome példányait Rómába kérte, mert úgy informálták, hogy Balbín a cenzúra jóváhagyása után beleillesztett még bizonyos részeket a könyvbe. Bernard Ignác z Martinic a Cseh királyság legfőbb várnagya megtiltotta Balbín műveinek kiadását, és a már kinyomtatott példányokat is Rómába küldte felülvizsgálatra. Amíg nem tisztázódott az Epitome sorsa, Balbínt újra Klatovyba küldték.[24]

Klatovyban két könyvecskét írt, de egyiket sem jelentette meg. Az egyikben négy sírverset írt Bernard Martinic számára, akit joggal tartott balsorsa legfőbb okának.[25] A másik a Dissertatio Apologetica pro lingua slavonica, praecipue bohemica, az Epitome mellett az egyik legjelentősebb műve. Ebben a cseh nyelv használatának fontosságáról írt, és óva intette a cseheket attól, hogy nemzeti gyökereiket és anyanyelvüket elhanyagolják, hiszen a régi csehek szerették és óvták anyanyelvüket, ezért lettek naggyá. Végül Szent Vencel oltalmába ajánlotta a cseh népet.[26]

1673-ban I. Lipót Balbín barátainak közbenjárására kérte a rendi cenzúrát, hogy engedélyezze az Epitome megjelentetését. Közben Rómában is lezárultak a vizsgálatok, és így még ebben az évben a cseh provinciális engedélyt adott a megjelentetésre. Ugyanekkor Balbínt Klatovyból Opavába küldték. Ott a rendház adminisztrációs ügyeit irányította. 1676-ban új tartományfőnöke lett a cseh provinciának Matěj Tanner személyében, aki Balbín közeli barátja volt, és még abban az évben engedélyezte Balbínnak, hogy visszatérjen a szeretett Prágába.[27]

Utolsó éveit Prágában töltötte, ahol Miscellanea regni Bohemiae című munkáján dolgozott, amiben részletesen feldolgozta azokat a témákat, melyekre már az Epitoméban is röviden kitért. Külön kötetben látott napvilágot a Károly Egyetem története. Összeállította a legnagyobb cseh nemesi családok genealógiáját, megírta több cseh város, kolostor és könyvtár történetét, illetve híres cseh tudósok, kiemelkedő történelmi személyiségek és szentek életrajzát. Kiadott több alapvető jelentőségű forrást, megírta a prágai érsekség történetét, bemutatta a cseh állami hivatalokat és minden olyan témakört fel akart dolgozni, ami valamilyen módon Csehországhoz kapcsolódik. Nemcsak történelemmel foglalkozott. Csehország vízrajzát, helyrajzát, élővilágát és néprajzát is meglepően magas szinten ismertette. A Miscellaneával egy időben egykori tanítómesterének, MikulᚠLęczickinek életrajzán dolgozott. A cenzúrával komoly gondjai akadtak a Miscellanea megjelentetésénél is. Végül 1679-ben megjelent az első kötet, és ezt követően minden évben újabb kötet látott napvilágot.[28] 1683-ban Balbín agyvérzést kapott és jobb oldalára lebénult. 1688-ban az agyvérzés megismétlődött, és november 9-én meghalt.[29]

Bohuslav Balbín mindmáig legnagyobb hatású munkája az Epitome rerum bohemicarum. Ez a könyv nemcsak Balbín történeti munkásságának csúcspontja, hanem az egész 17. századi cseh jezsuita történetírás legkiemelkedőbb alkotása. Összesen öt könyvből áll. Az első könyv a kezdetektől Szent Vencel haláláig tárgyalja Csehország történetét. Először Bořivoj fiáról Vratislavról ír, aki elsőként alapított Stará Boleslavban templomot.[30] Ennek kapcsán beszámol arról, hogy eredetileg Cirillnek és Metódnak akarta szentelni, akiknek tisztelete általánosan elterjedt volt Csehországban, majd áttér a cseh fejedelmi család történetére. Cirill és Metód térítőútját Bořivoj megkeresztelkedése kapcsán tárgyalja[31] Az egyes fejezeteket, nagyobb témaköröket gazdag jegyzetapparátus zárja. Szent Vencelről különösen sokat ír. Már Bořivoj utolsó napjairól és Vratislav fejedelemségéről szóló fejezeteknek is ő a központi alakja. Tannerhez hasonlóan az egyetemes keresztény értékek mellett Vencel jellegzetesen katolikus erényeit hangsúlyozza. (Például az Eucharistia szeretete,[32] szentek és ereklyék tisztelete stb.) Ezzel ugyanaz a célja, mint Jan Tannernek, bizonyítani, hogy az ősi cseh keresztény hagyományokat a katolikus egyház vitte tovább. Különösen gyakran említi, hogy mennyire ragaszkodott Vencel a Stará Boleslav-i templomhoz, hiszen eredeti témája ennek a helységnek a története. Boleslav és különösen Drahomíra alakját a legsötétebb színekkel festi le. Ők ketten a keresztények ádáz ellenségei, akik a legszörnyűbb bűnöktől sem riadtak vissza. (Például Szent Ludmilla meggyilkolása.) Velük szemben védte Vencel a keresztényeket és a keresztény hitet. Balbín itt forrásként közli, kritikai jegyzetekkel ellátva Szent Vencel és Szent Ludmilla egyik legendáját, az úgynevezett Kristián legendát. Hosszasan ír Szent Vencel sírjánál történt csodákról, hiszen legszebben ezek bizonyítják szentségét. Külön fejezetet szán arra, hogy leírja, milyen csodák történtek útközben, mikor holttestét Stará Boleslavból Prágába szállították.

Az első könyv tehát teljesen Szent Vencel alakja köré épül fel. A második könyvnek nincs ilyen központi alakja. I. Ottó német-római császár háborújával kezdődik, amit Vencel megölése miatt indított Boleslav ellen. Sokáig húzódott a háború, és végül Boleslavnak fejet kellett hajtania a császár előtt.[33] Szent Vencel gyilkosaira a földi mellett égi bosszú is várt, Drahomírát és kíséretét az alattuk megnyíló föld nyelte el,[34] de Boleslav, hosszas vezeklés után végül bocsánatot nyert. Csehországban ekkor már békében élhetnek a keresztények, sőt a csehek juttatták el a kereszténységet más országokba is. Boleslav lánya, Doubravka feleségül ment Miesko lengyel fejedelemhez, és megtérítette Lengyelországot.[35] I. (Kegyetlen) Boleslavot II. Jámbor Boleslav követte Csehország trónján, aki templomokat alapított, méltó sírt készíttetett Szent Vencelnek. Sikeres háborúkat vívott II. Ottóval, Prágában püspökséget alapított, ahol Ditmar (Dětmar) lett az első, majd Szent Adalbert a második püspök. Innentől kezdve Szent Adalbert története főszálon fut. III. Boleslavot már csak röviden tárgyalja. A második könyv legfontosabb mondanivalója, hogy Szent Vencel halálával nem szűnt meg mindaz, amit életében létrehozott. Gyilkosai, ellenségei megbűnhődtek, az országban a kereszténység lett az egyetlen vallás, sőt más népeknek is csehek hirdették az evangéliumot: Doubravka Lengyelországban, Adalbert Magyarországon térített. Újabb templomokat alapítottak, újabb ereklyéket hozattak Csehországba, és II. Boleslav személyében Szent Vencelhez méltó uralkodó került a cseh trónra. Csehországban a venceli hagyomány győzedelmeskedett.

Balbín történelemszemléletére jellemző, hogy nem tagadja, hogy a múltban elkövetett súlyos bűnöket és tragédiákat, de arra is figyelmeztet, hogy mindig nagy számban voltak, akik hűségesek maradtak hitükhöz, és Isten útján jártak. Bár nekik időnként rendkívül nehéz sors jutott osztályrészül, Isten mindig igazságot szolgáltatott nekik, és soha nem hagyta el a cseh népet. A legnagyobb reménytelenségből is megmenekült a „szent maradék,” a szebb jövő ígéretével. A történelemben nem csak a bűnt és a szenvedést látja, hanem a szentek sokaságát is (itt nem csak a kanonizált szentekre kell gondolni, hanem mindenkire, aki a megpróbáltatások ellenére sem tért le Isten útjáról), az ő igazságuk utólag mindenki számára nyilvánvalóvá vált.

A harmadik könyv III. Boleslav és Udalrik halálával, illetve I. Břetislav trónra, kerülésével kezdődik.[36] Ezután rátér Břetislavnak a lengyelek ellen vívott háborúira. Itt ír Szent Adalbert testének visszaszerzéséről és ünnepélyes újratemetéséről.[37] II. Břetislavval és II. Bořivojjal keveset foglalkozik, míg I. Soběslavot és II. Ulászlót igen jó fejedelmeknek tartja, különösen ez utóbbit, aki királyi koronát kapott, így I. Ulászló néven ő lett az első cseh király.[38] Részletesen beszámol arról, hogy hogyan került 1160-ban Stará Boleslavba az a csodatévő Mária kegykép, amit még Szent Cirill és Szent Metód hoztak Moraviába.[39] Külön fejezetben ír a korszak szentjéről, Boldog Zdik Olmützi püspökről.[40] I. Ottokárt igazi lovagkirályként mutatja be, s főként a háborúiról ír. Itt is kiemelt szerepet kapnak a korszak szentjei: Szent Ágnes, Szent Angéla és Boldog Hroznata. I. Ottokárnál is nagyobb hősként jelenik meg II. Ottokár, akinek Balbín a „Győztes” nevet adja.[41] II. Ottokár Balbín szerint sokat háborúzott Csehország nagy dicsőségére és minden csatáját megnyerte. A sok győztes csata közt viszonylag kevés figyelmet szentel a morvamezei ütközetnek. A csatavesztést úgy állítja be, hogy az nem okozott jelentős károkat Csehországnak. Az ország ekkor nem vesztette el függetlenségét, hiszen 1283-ban I. Rudolf békét kötött II. Ottokár fiával II. Vencellel, hozzáadta a lányát és visszaadta neki az Ottokártól elfoglalt területeket. Itt vitatkozik Melchior Goldasttal, aki azt állította, hogy a csehek már a morvamezei csata előtt is, ősidőktől kezdve a németek alattvalói voltak.[42] II. Vencel Balbín szerint ideális uralkodó volt. Dicséri vallásosságát, igazságosságát, és hogy békét hozott Csehországnak. Utána még hosszasan ír III. Vencelről, az utolsó Přemysl királyról, és meggyilkolásáról, majd rátér Luxem-burgi János történetére. Luxemburgi János kapcsán természetesen ír hadjáratairól, a visegrádi királytalálkozóról,[43] de már itt elkezd foglalkozni IV. Károllyal is, neveltetésével, ifjúkorával és itáliai hadjárataival.[44]

IV. Károly az utolsó király, akiről ebben a könyvben ír. Már korábban feldolgozta ezt a témát Arnošt z Pardubic életéről írt monográfiájában. IV. Károly idejét tartja a cseh történelem aranykorának. Stará Boleslav is az ő uralkodása alatt volt a leggazdagabb, mert adományokkal látta el és falakkal vette körül.[45] Legnagyobb tettének az egyetem alapítását tekinti,[46] de lelkesen ír dicső háborúiról, vallásosságáról, kiemeli, hogy mindig bőkezűen támogatta az Egyházat és a tudományokat, ezért virágzott a birodalma. Ugyanolyan tulajdonságokkal ruházza fel, mint Szent Vencelt, kiemeli tipikusan katolikus erényeit (például kegyhelyek felújítása, ereklyék tisztelete, szerzetesrendek támoga-tása) és hangsúlyozza bölcsességét.

A negyedik könyv a huszitizmus kialakulásával és a huszita háborúkkal foglakozik. A könyv elején arra a kérdésre keresi a választ, hogy egy olyan szent országban, mint Csehország, hogyan tudott gyökeret verni egy ilyen erős eretnekség. IV. Károly ideje volt a cseh egyház fénykora. A szerzetesrendek virágoztak, a templomokat felújították, az emberek vallásosak voltak.[47] Hogyan lehet mégis, hogy halála után nem sokkal egész Csehországban el tudtak terjedni a husziták tévtanai? IV. Vencel eleinte jó viszonyban volt az egyházzal, de ez a kapcsolat megromlott. A király erkölcsei nem voltak IV. Károlyéhoz foghatók, visszaélt a hatalmával és pénzért árulta a hivatalokat, ezért komoly vitái voltak Jan z Jenštejna érsekkel. Mivel a csehek nem támogatták, idege-nekkel vette körül magát. Uralkodása alatt többször előfordultak politikai gyilkosságok. Nepomuki Szent Jánost megölette, mert nem árulta el a királyné gyónási titkát.[48] Mikor Husz János színre lépett, a cseh királyságban mindenütt széthúzás volt, a király pedig csak a mulatozással törődött. Balbín a huszita háborúk történetét nem akarta megírni, helyette mások munkáit ajánlja. Inkább azzal foglalkozott, hogy az ártatlan katolikusok a huszita háborúk alatt mennyire ki voltak szolgáltatva a husziták dühének. A kolostorokat, templomokat felgyújtották, a szerzeteseket és a hitükhöz ragaszkodó katolikusokat megölték. Nem a háborús eseményekre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább a katolikusok szenvedéseinek leírására és a nagymértékű pusztításokra. Zsigmondról nem fest különösebben szimpatikus képet. Testvérét kétszer is fogságba vettette, mivel kezdettől fogva bátyja országára áhítozott. A husziták ellen Habsburg Alberttel közösen indított hadjáratát azonban Balbín az egyetlen megoldásnak látja a kialakult helyzetre.

Az ötödik könyv bevezetőjében megírja, hogy bár sok kárt okoztak a husziták Csehországnak, azért végül Albert osztrák herceg segítségével helyreállt a rend.[49] Ebből látszik, hogy a huszita kort csupán egy rövid epizódnak tartotta a cseh nemzet történetében. Habsburg Albertet meglehetősen szimpatikus uralkodónak mutatta be, mikor megírta rövid uralkodásának és a husziták ellen vívott csatáinak történetét. Hirtelen halála után fia, Utószülött László lett a király, akinek már gyermekként nehéz sors jutott osztályrészül, hiszen már csecsemőként menekülnie kellett Budáról Jagelló Ulászló elől.[50] Mivel nem volt erős király, újra a husziták vették át a hatalmat, akik egymást is pusztították. A zsoldosvezérek portyázó csapatai más országokat is veszélyeztettek. Az egyetem kelyhes vezetés alá került és hanyatlásnak indult.[51] Az interregnum alatt Pogyebrád György ragadta magához a hatalmat. Magyarországon közben Hunyadi János lett a kormányzó. Törökök elleni harcairól alig ír, a nándorfehérvári győzelmet is éppen csak említi. A magyarországi események akkor kapnak nagyobb hangsúlyt, mikor a törvényes cseh és magyar király V. László Magyarországra érkezik. Balbín nem sok jót ír a Hunyadiakról, mert a törvényes király V. László ellenfeleit látja bennük. László királyt fiatal kora ellenére igen jó uralkodónak tartja, életrajzát egy másik könyvében, a Bohemia Sanctában is közli.[52] Röviden elmondja, hogy Hunyadi Lászlót Cillei Ulrik meggyilkolásáért lefejezték, Mátyást pedig fogságba ejtették.[53] Ugyanitt megjegyzi, hogy a fogságból Pogyebrád György segítségével szabadult ki, és ugyancsak az ő közbenjárásával szerezte meg a magyar trónt.

Míg korábban súlyosan elítélt mindenféle eretnekséget, Balbín kevésbé szigorú Pogyebrád György királlyal. Elismeri megválasztásának érvényességét, ugyanakkor jogosnak tartja elmozdítását, és Mátyás fellépését ellene, mivel eretneksége miatt a Szentszék kiátkozta, és egész Csehország interdiktum alá került miatta. Magyar szempontból érdekes még, hogy Balbín György király uralkodásának eseményei közt felsorolja, hogy cseh csapatok indultak harcolni a törökök ellen.[54] A Jagellók uralkodását jogosnak tartja, mert anyai ágon IV. Károly leszármazottai. Velük kapcsolatban a tényeket sorolja fel kronológiaszerűen. Stará Boleslav története itt már teljesen perifériára kerül.

Bár nagy tragédiának tartja a törökök győzelmét Mohácsnál és a jóindulatú, bár az uralkodáshoz fiatal király halálát, 1526 nem olyan erős határvonal nála, mint a későbbi cseh historiográfiákban.[55] Az első Habsburg királyok uralkodásával kapcsolatban nem mond konkrét véleményt. Részletesen tárgyalja a török veszélyt. Leírja, hogy nem minden cseh értett egyet azzal, hogy a török terjeszkedést cseh ügynek kell tekinteni.[56] Elsősorban Jan TomᚠPešina z Čechorodu Ucalegon Germaniae, Bohemiae, Poloniae … Hungaria flamma ardens (1663, Pragae) című könyve alapján az egyes évek eseményei közt felsorolja a török front csatáit, ostromait és kiemeli a csehek szerepét a törökök elleni védekezésben. Minden csatának vagy ostromnak összegyűjti a cseh vonatkozásait, például Szigetvár ostroma kapcsán felsorolja a Zrínyi család cseh tagjait.[57] A Habsburg családot úgy mutatja be, mint a katolikus hit védelmezőjét a pogány törökökkel és a protestánsokkal szemben. Ugyancsak a „defensor fidei” címmel illette munkája elején Szent Vencelt is. Nem feledkezik meg természetesen saját rendjéről sem. Külön fejezetet szentel a jezsuita rend Csehországban és Stará Boleslavban való megtelepedésének.[58] Az 1618-as felkelésről annyit mond, hogy a protestánsok Václav Budovec vezetésével felkelést robbantottak ki a katolikusok ellen.[59] A fehérhegyi csatát csodálatos győzelemként írja le, melyet a katolikus hit védelmezői arattak a hit ellenségei fölött.[60]

A 17. századi jezsuita történetírás célja elsősorban az volt, hogy hiteles történelmi adatokkal bizonyítsa: Csehország egy nagy múltú, Cirill és Metód koráig visszanyúló katolikus és szláv hagyományokkal rendelkező ország. Munkáik – Balbín műveinek kivételével – nem különösebben magas tudományos színvonalon íródtak, hiszen az volt a rendeltetésük, hogy minél több emberhez eljussanak, viszont fontos szerepet játszottak a történelem népszerűsítésében, a cseh nyelv ápolásában, illetve a források megmentésében és összegyűjtésében. Munkáik oktatási és missziós célokat is szolgáltak, emellett kiindulópontot jelentettek a későbbi kutatások számára. 1747-ben Johannes Schmidl Balbín jegyzeteit is felhasználta a jezsuita rend történetéről írt könyvéhez. A nagy 18. századi piarista történész Gelasius Dobner Balbín munkáit vette alapul, bár gyakran vitatkozott vele. A magyarországi történetírók (Timon Sámuel, Pray György, Szentiványi Márton) is sokat hivatkoznak Balbín és Kruger adataira, de ők sem értenek velük mindenben egyet. František Palacký szintén felhasználta Balbín műveit, és elismerően írt Jiří Krugerről. A barokk történetírásnak tehát jelentős utóélete volt, eredményei közvetett módon mai napig hatnak a történettudományra.

 

Jegyzetek



[1] Goldast, Melchior: De bohemiae regni, incorporatarumque provinciarum, iuribus ac privilegiis; necnon de hereditaria Regia Bohemorum familiae successione. Frankofordiae, 1627. (továbbiakban: Goldast, 1627.) 10., 25-48. p.

[2] Goldast, 1627. 108-258. p.

[3] Goldast, 1627. 269-281. p.

[4] Stransky, Paulus: Respublica Bohemiae. Lugduni Batavorum, 1634. (továbbiakban: Stransky, 1634.) 259-260. p.

[5] Stransky, 1634. 260-272. p.

[6] Kubiček, Emanuel: Národní vědomí českych jesuitů až po dobu Balbínovu. In: Jesuité a národní kultúra. Hradec Králové, 1936. 10-11. p.

[7] Tanner, Jan: Život a sláva svatého Václava. Praha, 1669. (továbbiakban: Tanner, 1669.) 5-8., 51-57. p.

[8] Tanner, 1669. 27-35. p.

[9] Tanner, 1669. 16-90. p.

[10] Tanner, 1669. 143-144. p.

[11] Kadlinský, Felix: Život Swaté Lidmily Rodičky, Mučeldlnice a Patronky České dwogi Slawau, totiž zemskau a nebeskau ozdobeny. w Praze, 1702.

[12] Tanner, Johannes: Vir apostolicus seu vita et virtutes R. P. Alberti Chanovsky. Colonnae, 1660. (továbbiakban: Tanner, 1669.) 161-166. p.

[13] Tanner, 1660. 3-4. p.

[14] Kořínek, Jan: Staré paměti kutnohorské. Praha, 1675. (továbbiakban: Kořínek, 1675.) 60-76. p.

[15] Kořínek, 1675. 9., 134-139., 309-323. p.

[16] Rak, Jiří – Kučera, Jan P.: Bohuslav Balbín a jeho místo v české kultuře. Praha, 1984. (továbbiakban: Rak-Kučera, 1984.) 71-72. p.

[17] Rak-Kučera, 1984. 73. p.

[18] Rak-Kučera, 1984. 74-75. p.

[19] Rak-Kučera, 1984. 78-81. p.

[20] Kadlec, J.: Bohuslav Balbín. In: Bohemia Sancta, životopisy českých svĕtců a přátel Božích. Praha, 1989. (továbbiakban: Kadlec, 1989.) 244. p.

[21] Rak-Kučera, 1984. 84. p.

[22] Rak-Kučera, 1984. 89. p.

[23] Rak-Kučera, 1984. 89. p.

[24] Rak-Kučera, 1984. 93-97. p.

[25] Balbín, Bohuslav: Pamĕtní nápis Bernardu Ignácovi z Martinic. Vydal a přeložil Hejnic, Josef. Praha, 1988.

[26] Balbín, Bohuslav: O šastném nĕkdy, nyní však přežalostném stavu království českého, zvláštĕ pak o vážnosti jazyka českého čili slovanského v Čechách, též o záhubných úmyslech na jeho vyhlazení a jiných vĕcech k tomu přislušejících, rozprava, krátka, ale pravdivá. Praha, 1923.

[27] Rak-Kučera, 1984. 101-104. p.

[28] Rak-Kučera, 1984. 106. p.

[29] Kadlec, 1989. 244. p.

[30] Balbín, Bohuslav: Epitome rerum bohemicarum, Pragae, 1677. (továbbiakban: Balbín, 1677.) 3. p.

[31] Balbín, 1677. 6-13. p.

[32] Balbín, 1677. 16. p.

[33] Balbín, 1677. 109. p.

[34] Balbín, 1677. 110. p.

[35] Balbín, 1677. 116-118. p.

[36] Balbín, 1677. 163-164. p.

[37] Balbín, 1677. 166; 177-181. p.

[38] Balbín, 1677. 235. p.

[39] Balbín, 1677. 220; 237-239. p.

[40] Balbín, 1677. 232-236. p.

[41] Balbín, 1677. 270. p.

[42] Balbín, 1677. 293. p.

[43] Balbín, 1677. 338-339. p.

[44] Balbín, 1677. 336-337. p.

[45] Balbín, 1677. 353-356. p.

[46] Balbín, 1677. 359. p.

[47] Balbín, 1677. 390. p.

[48] Balbín, 1677. 397-398. p. Mivel ezt a témát egy külön könyvben részletesen feldolgozta, ezúttal nem részletezi.

[49] Balbín, 1677. 491. p.

[50] Balbín, 1677. 502. p.

[51] Balbín, 1677. 505. p.

[52] Balbín, Bohuslav: Bohemia Sancta. Pragae, 1682. pars II. 86-89. p.

[53] Balbín, 1677. 510. p.

[54] Balbín, 1677. 538. p.

[55] Balbín, 1677. 578. p.

[56] Balbín, 1677. 590. p.

[57] Balbín, 1677. 600. p.

[58] Balbín, 1677. 614-618. p.

[59] Balbín, 1677. 623. p.

[60] Balbín, 1677. 630. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,