Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIX

Nagy Gábor:
A svéd királyság az első Biblia-fordítások korában
A történetírás veszélyes hatalom

A történetírás veszélyes hatalom. (Curt Weibull)[1]

 

A nådendali birgittinus[2] kolostor egy szerzetese 1484-ben svédre fordította Judit, Eszter, Ruth valamint feltehetően a Jelenések könyvét, másvalaki a rend központi, vadstenai kolostorában 1500 körül Józsué és a Bírák Könyvét. Részleges fordítások egyebütt is készültek.[3] Az első svéd nyelvű Újszövetség 1526-ban jelent meg, a teljes Szentírás Buda oszmán kézre kerülésének évében. Az ezekben az évtizedekben a Christianitason belül zajló történeti korszakváltás svédországi része ugyanúgy példaértékű, mint azok, amelyekről Machiavelli, Morus és mások tudósítanak, csak nálunk lényegében ismeretlen.[4] Az alábbiakban egy nemzedéknyi időt elevenítek fel a svéd királyság történetéből, nagyjából a 16. század első három évtizedét.[5] Ezen időszak ugyanis a kor jellegéből adódóan kiváló paradigmája annak, hogy a kettes számrendszerrel analóg történeti értékelés (nemzeti – idegen, jó – rossz, stb.) mennyire alkalmatlan múltunk megértésére.

A svédországi változások némelyike két testvérpár, a Månsson és a Petersson életútjában is szemlélhető. Négyük közül a legidősebb, Johannes Magnus (eredetileg Johan Månsson, 1488–1544), a volt pápai nuncius Uppsala utolsó katolikus érsekeként, azaz a svédországi hierarchia fejeként egy külföldi útján úgy döntött, hogy nem tér vissza a királyságba. Kiemelkedő humanistaként is ismert, Rómában fejezte be életét, a Szent Péter székesegyházban nyugszik. Mellette pihen öccse, Olaus Magnus (1490–1557), akinek írói munkássága az övénél is híresebb és aki bátyja halála után az önkéntes száműzetésben szintén megkapta az érseki méltóságot, ám azt soha nem tölthette be. Latin nyelvű, így Európa-szerte híres műveiket[6] már hazájuktól távol, Itáliában készítették el. Olaus Petri (Olof Petersson, 1493–1552), akit királya kancellárrá tett, utóbb felségárulásért halálra ítélt, majd kegyelemben részesített, odahaza és svéd nyelven írta meg történeti művét (En swensk cröneka), zsoltárokat szerzett és színjátékot írt, foglalkozott jogfilozófiával. Stockholmban nyugszik, a katedrális pulpitusa alatt. Testvére, Laurentius (1499–1573) az ország első nem katolikus érseke volt, mégpedig négy évtizeden át, zsoltárokat is fodított, ő készítette el a reformációkorabeli királyság első nagy egyházi rendtartását (1571 års kyrkoordning). Mindkettő részt vállalt a svéd nyelvű Biblia elkészítésében, a svédországi evangélikus egyház talpkövei.

A két testvérpár nagyjából egykorú volt, nem birtokos családból származott, külföldön is tanult, egyházi pályára lépett, a politikai elitbe jutott, halálukkor mégis egy világ választotta el őket egymástól. Az idő tájt, amikor születtek, a svéd királyság a kalmari únió[7] része volt, leghatalmasabb intézménye az egyház, élén az uppsalai érsekkel. Haláluk idején a királyság végérvényesen az únión kívül volt, a középkori egyház nem létezett.[8]

 

Tempora disturbiorum

 

Azt az állítást, hogy a korszak nem értelmezhető idegen-svéd[9] küzdelemként, azaz úgy, hogy a kalmari únió többi részével állt szemben a svéd királyság,[10] igazolni lehet a korabeli viszályok összetettségének megmutatásával is.[11] Ha ugyanis ez az állítás nem igaz, a folytatás egyszerű, könnyen megjegyezhető: a svéd nemzet megelégelve az idegen (dán, olykor dán-német) elnyomást 1520 végén ismét fellázadt, elűzte elnyomóit, Gustav király, az ország jóságos atyja (landsfader) alatt nemzetállamba tömörülve áttért az evangélikus religióra és nemzeti dinasztia uralma közepette élt boldogul, még nagyhatalom is lett, számos tenger mosta.

A zűrzavaros idők jellemzője az arisztokrácia hatalmi harca. E harcon értendő egyrészt az, amelyik nagyjából a király és az országtanács[12] között folyt, másrészt – és idővel mindinkább – az, amelyik az arisztokrácián belüli csoportok között. E küzdelmek egy szakasza az a fél évszázad (1470–1520), amelyet a Sturék korának szokás nevezni. Ekkor az ország élén többnyire kormányzó (riksföreståndare) állt: Sten Gustavsson (Sture),[13] Svante Nilsson (Natt och Dag), majd ennek fia, Sten Svantesson. Mindhárman az únió királya ellenében gyakorolták hatalmukat, aminek alapeleme a hűbérek (län)[14] legjelentősebbjeinek gyűjtése volt. Olykor megküzdöttek az uralkodóval, ilyenkor igyekeztek annak idegen voltára felhívni a közösség figyelmét,[15] harcukat pedig az ország érdekében állónak feltüntetni. Jóval sűrűbben kerültek szembe a svéd királyság egyéb, a kormányzói hatalom erősödését rossz szemmel néző arisztokrata csoportjaival. E csoportok ilyenkor általában szövetkeztek az únió királyával, amiként az egyház is, amelynek a kormányzók által megjelenített világi hatalommal szemben kellett a libertas ecclesiaet védelmeznie.[16]

 

Sten Sture utolsó évei

1497-re a harmadik évtizede kormányzó arisztokrata kisebbségbe került az országtanácsban. Ezt egyebek között a tanácsurakban a hatalma növekedése[17] miatt kialakuló félelem okozta. Ellenzéke élén Jakob Ulfsson érsek[18] állt, akinek nagyatalmú társa volt az ez idő tájt legnagyobb földbirtokos, a címere után Trollének is nevezett Arvid Birgersson,[19] valamint Svante Nilsson, Nils Bossonnak, a kormányzó hajdani fegyvertársának[20] fia.

A tanács többsége és a kormányzó közötti vita[21] nyáron polgárháborúba torkollt. Sture megtámadta az érsek birtokait, az kiátkozta őt és követőit (így a Vasa nemzetséghez tartozó Erik Johanssont), erre Sture ostrom alá vette legfontosabb várát, Almarestäketet, valamint egyéb tanácsurak erősségeit. A küzdelmet Hans király (a svédeknek olykor II. Johan) beavatkozása döntötte el, Sture Rotebronál szeptember 28-án vereséget szenvedett a dániai, norvégiai, svédországi és németföldi csapatokból álló hadtól. Az uralkodó teljes amnesztiát adott,[22] Sturét udvarmesterévé tette.

A volt sárkányölő nem adta fel. Békélt az érsekkel, szövetkezett a Rómából 1500 őszén húsz év után hazatérő Hemming Gadhdal, valamint volt ellenfelével, Svante Nilssonnal. 1501 augusztusában ő, Gadh és Nilsson összeesküdtek a király ellen Birgitta kultuszának központjában, Vadstenában – avagy, saját szavaikkal: elhatározták, hogy érvényt szereznek a királyság törvényeinek és a régi jó szokásoknak. Az egyházvezetés kezdetben távol maradt,[23] Sture katonai sikerei után azonban csak az érsek (valamint a Botteni tenger túlsó partján lévő åboi püspök) mert ellenkezni.[24] Miután a volt kormányzó elkobozta jövedelmeit, megszerezte Stockholmot[25] és megindult Almarestäket felé, Ulfsson is engedett, Sture azonban hamarosan, 1503 decemberében meghalt.

 

Halálát Svante Nilsson kellő ideig titokban tartva magának biztosította a kormányzóságot 1504 januárjában. Hatalmának az érsek és Erik Arvidsson (Trolle) voltak a legkomolyabb ellenfelei az országon belül. Változatos módon folytatódott a harc a királlyal is. 1506 augusztusában például a Sture-csoportosulást ismét pápai átok fenyegette, 1509 nyarán pedig úniópárti tanácsurak újból elismerték az uralkodó jogát a svéd trónra. A kormányzó azonban nem engedett,[26] a háború kiújult. Az országtanács végül Ulfsson vezetésével 1511-ben lemondásra szólította fel Svante Nilssont, aki húzta az időt,[27] ám 1512. január 2-án váratlanul meghalt. Utóda Erik Trolle lett, áprilisban pedig egyezség jött létre Malmøben: az országtanács megint elismerte az únió királyát.

 

Az Il principe korának fiataljai a hatalom körül

A rivális hatalmi csoportosulásból érkezett Erik Trollét hónapok alatt kiszorította a hatalomból Svante Nilsson fia. Az 1493-ban született Sten Svantesson apja halála után rögtön elvette dán születésű mostohaanyjától mindazokat a birtokokat, amelyeket az a férjétől kapott, továbbá kézben tartotta a néhai kormányzó kezén levő várakat, azaz például a läneket nem bocsátotta vissza az országtanács rendelkezésébe. A tanács látta, hogy az ifjú hatalomra tör, féltette is tőle a sajátját, tagjai szövetséget is kötöttek ellene[28] – hogy aztán erőtlennek bizonyulván júliusban maguk válasszák kormányzóvá. Az ifjú felvette a Sture nevet (ifj. Sten Sture), hogy névrokona reminiszcenciájaként több támogatást szerezhessen arisztokrata ellenzékével szemben a stockholmi polgárok, a bányavidéken élők és a parasztok[29] között.

Nem volt idős az unió új királya, az 1481-ben született II. Kristian sem, aki 1513-ban, Machiavelli említett műve keletkezésének évében vette át az uralmat Dániában és Norvégiában atyja halálát követően. 1483 óta jogosult volt a svéd trónra is, ám e joga érvényesítését a kormányzók sikerrel akadályozták.

Ifjabb Sture svédországi arisztokrata ellenzékének élére is fiatal került, Erik Trolle fia, a feltehetően 1488-ban született Gustav, aki 1515-ben Uppsala érseke lett. A kormányzó és az érsek harca öröklött szembenállás folytatása. E szembenállás részben a svéd királyság két arisztokrata csoportosulása közötti, részben az újabb erőforrásokat megszerezni akaró államhatalom és a libertas ecclaesiaet őrző intézmény közötti. Mivel elvezet a svéd nemzettudat egyik eleméhez, amelyet stockholmi vérfürdőnek szokás nevezni, továbbá segít megismerni a középkori egyháznak a Biblia-kiadások korában bekövetkezett pusztulását, rövid felidézése szükséges.

Az ifjú kormányzó római ágensei[30] feladatai közé tartozott annak elérése, hogy Sture írásos támogatása nélkül senki ne lehessen érsek, ha majd Ulfsson meghalt. A századfordulón az államhatalom, amit akkor a kormányzó testesített meg, folyamatosan csorbítani igyekezett az egyház szabadságát. 1491-ben az akkori Sture ígéretet kapott VIII. Incétől arra, hogy a következő üresedésnél egy rokonát teheti linköpingi püspökké, valamint jelölhet a strängnäsire és az åboira (a királyság hét egyházmegyéből állt). 1501-ben, amint említettem, Hemming Gadh linköpingi püspökké lett Sture és Svante Nilsson hatalmából. Az tehát, hogy a mostani kormányzó, aki a hasonlóság kedvéért Sturének még a nevét is felvette, Ulfsson halálával az érsekséget a saját hatalma alá rendeli, létező veszély volt az egyház számára.

Az érsek azonban nem meghalt, hanem lemondott, mégpedig Gustav Trolle javára, távozása ily módon „resignatio in favorem qualificata”[31] volt. Ezt X. Leó 1515 májusában jóvá is hagyta, és rábólintott az ekkor Rómában tartózkodó Gustav Trolle két további kérvényére is. Az egyik engedéllyel az érseket négyszáz fős katonaság tartására hatalmazta fel és lényegében előre elengedte azokat a bűnöket, amelyek e sereg alkalmazása során adódhatnak. Mivel az érsek világi hűbérek igazgatója is, a másik engedélyével megerősíttette az érsekségnek az almarestäketi länre vonatkozó jogait:[32] interdictummal sújthatók az e jogokat háborítók, velük szemben a világi kar oltalma is igénybe vehető. Az érsek helyzete megszilárdult.

 

Az érsek bukása

Az ifjú kormányzó az egyházjogi keretek között tartott érsekváltással nem dacolhatott. 1515. július 22-én azonban, azon a napon, amelyiken megkapta Gustav Trolle levelét a pápai confirmatióról, az almarestäketi hűbért bevonta és zár alá helyezte. Ezzel az egyház joga sérült, a küzdelem helyszíne pedig számára kedvezőtlenül változott, a hűbérekkel való rendelkezés ugyanis az országtanács illetékességébe tartozott.

Mindeközben az únió helyreállítása fegyverszünetek sorával folyamatosan halasztódott. A kormányzó, aki a helyreállítással bukott volna, 1516 júliusában összehívta a tanácsot, döntően az únió és az érsekség ügyében. A gyűlés, amelyen sem az érsek, sem apja, Erik nem jelent meg, nem támogatta őt az érsek elleni fegyveres fellépésben. Ezt követően Sture elfoglalta az idősebb Sture hajdani szövetségese, a Hans király által a pápával kiátkoztatott Sten Kristiernsson (Oxenstierna) kezén levő nyköpingi erődöt, Stent pedig foglyul ejtette. A fogoly utolsó életjelének egy levél bizonyult, amelyben Erik és Gustav Trollét azzal vádolja, hogy megpróbálták őt II. Kristian király pártjára vonni.

A kormányzó, miután elfogatta Erik Trollét, megindult Almarestäket ostromára. Indoklása egyszerű volt: az érsek Rómából való hazatérte után sem neki, mint kormányzónak nem tett hűségesküt, sem az országtanácsnak, bizonyára azért, mert valaki másnak tett, mégpedig útban hazafelé, II. Kristiannak, tehát országáruló. Hatásosan érvelt, a rendek képviselői az 1517 elején tartott arbågai gyűlésükön felhatalmazták az ostrom folytatására. Sture a püspökök közvetítési kísérleteit elutasította, mivel azonban látta belőlük, hogy az ügy számára előnyösebben intézhető az országtanácson kívül, novemberben újra összegyűjtötte a rendek képviselőit. Az ekkor kelt stockholmi végzés szerint Gustav érsek hazaáruló, továbbá „Stäket említett várát földig kell rontani és meg kell semmisíteni, hogy ezután a haza egyetlen elárulója se menekülhessen oda, amint az eddig megtörtént és akkor külföldi emberek, mégpedig dánok számára segítség és oltalom lett sok éven át.”[33] A november 23-án kelt oklevél aláírói megfogadták döntéseik védelmezését, kinyilvánítoták, hogy azokban közös a felelősségük és egymást védelmezve állnak ellen minden, a végzések megváltoztatására irányuló kísérletnek, beleértve a pápai udvarét is. (A diploma elnevezése ezért is „sammansvärjningsbrev”, azaz összeesküvés-levél.)

Az érsek az év végén megadta magát, megverték és Västerås várába zárták, Almarestäketet pedig – a benne levő kápolnával együtt – 1518-ban lerombolták. A király második, 1518 nyarán és őszén folytatott svédországi hadjárata is kudarcba fulladt, Gustav Trolle pedig rákényszerült a hivataláról való lemondásra, ráadásul egy pápai legátus, Arcimboldi előtt.[34] A kormányzó felülkerekedett ellenségein.

 

A kormányzó bukása

II. Kristian és Gustav Trolle panaszaira X. Leó szeptember 1-jén visszavonta a legátus felhatalmazását és vizsgálatot rendelt el. Nem ez volt az első beavatkozás az egyház részéről az utóbbi évek küzdelmeibe, a lundi érsek Skandinávia prímásaként már 1517-ben kiátkozta azokat, akik erőszakot követtek el az egyházzal szemben a svéd királyságban. Azt nem tudni, ismertté lett-e cselekedete a királyságban, a pápa azonban 1519-ben felhatalmazta őt és a roskildei püspököt, hogy minden eszközzel kényszeríthessék rá Sturét és társait Gusta Trolle szabadon bocsátására, Almarestäket újraépítésére, az egyház és az érsek kártalanítására. A felhatalmazottak kiátkozhatták a bűnösöket, interdictummal sújthatták Svédországot, akaratuk érvényesítéséhez pedig világi hatalomhoz fordulhattak.

A két praelatus az egyházi büntetéseket életbe is léptette és II. Kristian személyében adott volt a libertas ecclesiae védelméhez szükséges világi kar is. V. Károly sógora[35] 1520 januárjában harmadszor is megindult, hogy érvényesítse jogát a svéd trónra, ám ez alkalommal a kereszténység nevében (és lelkes támogatói között tudhatta Hemming Gadhot is[36]). Miután a kiátkozott kormányzó belehalt az egyik első összecsapásban szerzett sebesülésébe – nagyszerű tárgyat adva ezzel a nemzeti romantikának[37] –, az országtanács márciusban újból elismerte Kristiant urául.

Stockholm védelmét Sture özvegye, a huszonhat éves Kristina Nilsdotter (Gyllenstierna)[38] vezette, mivel pedig Kristiannak nem állt érdekében az elhúzódó ostrom, megegyeztek. A svéd praelatusok igyekeztek ugyan lebeszélni a királyt a megbocsátásról (régóta küzdöttek a Sturékkal, roppant anyagi veszteségeik voltak, elégtételt akartak), amnesztia mégis lett. Az 1520. szeptember 5-én kelt oklevélben az uralkodó mentesítette a halott kormányzót, özvegyét, támogatóikat minden olyan cselekedetük terhe alól, amelyet ellene, két elődje, vagy az egyház ellen követtek el (ide értve Almarestäket lerontását is), megtarthatták továbbá minden tulajdonukat a náluk levő länekkel együtt. A legyőzöttek kívánságának megfelelően a diplomát praelatusok is megpecsételték, amíg azonban a király az oklevélben foglaltak további érvényességére és megerősítésére („dess till yttermera förvaring och stadfästelse”) tette oda egy pecsétjét, azok a sajátjukat csak a tanúsítására („till vittnesbörd”).[39] Az, hogy e királyi pecsét más alkalmazására nincs adat, a főpapokat érintő fogalmazás pedig eltér a várttól, feltűnő, de nem érinthette az amnesztia hatályát. Szeptember 7-én Stockholm várát átadták Kristiannak. A svéd kikötőket sújtó dán blokád megszűnt, újraindulhatott a vasexport is a bányavidékről, kitört a béke.

 

A novemberi dráma

November 4-én a hivatalába visszahelyezett érsek, Gustav Trolle svéd királlyá koronázta II. Kristiant, majd három napig tartó mulatság következett a várban. November 7-én, szerdán ebédidőben bezáródtak a kapuk. Az ezt követő eseménysor lassan fél évezrede „stockholmi vérfürdő” (Stockholms blodbad) néven eleme a svéd történeti tudatnak.

A jelenlevők a királlyal együtt a nagyteremben tartózkodtak. Az uralkodó előtt megjelent Jon mester, uppsalai kanonok és átadta Gustav Trolle panasziratát. A szöveget felolvasták az ünneplő gyülekezet előtt: az érsek kártérítést követelt az egyházat ért károkért, valamint a saját, továbbá Ulfsson érsek, Otto västeråsi püspök és Jon fogságáért, mértékletes számítással összességében bő 1 millió márka ezüst[40] értékben. Azzal is vádolta Sture követőit, hogy szembehelyezkedve az interdictummal papokat istentisztelet tartására vettek rá. A bűnösöket, kezdve a halott kormányzóval, folytatva annak özvegyével és ennek anyjával az országtanács négy tagján át stockholmi tanácsosokkal bezárólag nyilvánvaló eretnekeknek nevezte.

A nyilvánvaló eretnekség egyik változata a tett szerinti (notorietas facti), ha annyi tanúja volt a cselekedetnek, hogy frivol lenne tagadni. Notorietas vádja esetén is megillette a vádlottat a védekezés lehetősége, fennállásakor azonban a bíró egyetlen dolga az ítélethozatal.[41] Korabeli svéd és dán elbeszélő forrás (Olaus Petri, Johannes Svaning) arról tájékoztat, hogy a panasz felolvasása után a király megkérdezte a néhai kormányzó özvegyét, mi volt férje gyűlöletének az oka. Kristina Nilsdotter azt válaszolta, nem egy ember gyűlölségéről volt szó, hanem az ország döntéséről, tessék megnézni az összeesküvés-levelet![42]

Az oklevél, amelyet keletkezésekor az érsek elleni védhetetlen támadás eszközének szántak, most aláírói halálos ítélete lett, hiszen még Róma elleni összeesküvést is tartalmazott. Annak megítélésére, hogy csakugyan megvalósult-e a kétségtelennek tűnő „notorietas iuris”, másnap, november 8-án tizennégy fős egyházi bíróság[43] ült össze. Tagja volt egyebek között az érsek, három püspök (Otto,[44] Hans Brask linköpingi,[45] valamint, egyetlen nem svédként, az odensei, Jens Andersen Beldenak[46]) és a strängnäsi főesperes, Laurentius Andreae.[47] Sententiájukban nem az érsek panasza tükröződött, hanem az összeesküvés-levél és a notorietas kapcsolata: „a gyakran említett Sten úr[48] és más nevezettek, akik őt önként és kényszer nélkül követték a fentebb írt keresztényietlen szövetségben, nyilvánvalóan kiléptek a szent római egyház iránti engedelmességből, amit mi a szent egyház, a császár és Svédország törvényei szerint nem tudunk másként érteni, mint hogy az nyilvánvaló eretnekség, így mind őt, mind azokat nyilvánvaló eretnekeknek kell tartani és nevezni.”[49] Notorietas esetében az ítélet megfellebbezhetetlen, a bűnösök azonnal átadandók a világi hatóságnak, amely szintén nem mérlegelhet. Az ítéletvégrehajtás ebédidőben kezdődött, a strängnäsi és a skarai püspöknek, valamint a világi frälse[50] tizenöt tagjának (köztük Erik Johanssonnak[51]) levágták a fejét a főtéren, a stockholmi polgármestert és a tanácsosokat akasztották, másokat agyonvertek, stb. A kivégzés másnap folytatódott,[52] a tetemeket 10-én égették el a városon kívül egy nagy máglyán,[53] odaszállítva a kormányzó kiásott maradványait[54] is.

A büntetés nem minden elítéltet és nem csak elítéltet ért: nem volt az áldozatok között például az összeesküvés-levelet első helyen aláíró Brask,[55] de meghalt a skarai és a strängnäsi püspök. És Kristian amnesztiája? Érvénytelen volt, de ezt csak az összeesküvés-levél nyilvánosságra kerülése[56] tudatosította. IX. Gergely vonatkozó decretumát ugyanis, amelyet 1235-ben a hűbéres és a hűbérúr közötti viszonyra hozott,[57] utóbb általánosították: eretnek esetében az eskü nem köt, hiszen az magától értődően olyanhoz köt csak, akihez egy keresztény kötődhetik.

Véget érni látszott egy hosszú küzdelem. Előbb a világi főhatalmat a királyságban megtestesítő kormányzó kívánt az ellenőrzése alá vonni bizonyos egyházi erőforrásokat a praelaturák betöltésének biztosításával részben praxis, részben erőszak révén (1491, 1501), aztán az egyház a kánonjog és a praxis segítségével akadályozta meg, hogy a világi hatalom beavatkozzék az érsekség betöltésébe (1515), majd a világi hatalom, ismét egy kormányzó képében, kerekedett felül erőszakot alkalmazva (1517), amihez ideiglenesen a jogszerűséget is megszerezte (Arcimboldi, 1519). Az érsek teljes veresége azonban az egyetemes egyház és a segítségére siető, a svéd királyságot irányítónál nagyobb, részben nemzetközi (elsősorban skandináv), részben királyságbeli (egységpárti) világi hatalom olyan beavatkozását váltotta ki (1520), amelynek következményeként a Sture-csoportosulás meghatározó alakjai – és velük együtt stockholmi svéd polgárok[58] – menthetetlenül áldozatául estek az egyházi törvényeknek.

A kivégzett világiak vagyona, valamint a náluk volt länek a svéd koronához kerültek, egy bizonyos arisztokrata csoportosulás királyi intézményt bénító ereje megtört.[59]

 

Egy király bukása és egy zsarnok születése

A peripeteia azonban folytatódott. II. Kristian elindult végiglátogatni a landokat, megjelenése több helyütt a Sturék helyi támogatóinak kivégzésével fonódott össze. A király az államhatalom szilárdítása érdekében elrendelte a nyugati országrész parasztságának azonnali lefegyverzését, a mind nyomasztóbbá váló pénzhiány miatt rendkívüli adót vetett ki ugyanerre a területre és elhatározta, hogy további kölcsön megszerzése érdekében körútját megszakítva elhagyja az országot. Távozóban tért be a ciszterciek nydalai kolostorába is, amely így örökítette meg látogatását: „1521-ben tiszteletre méltó atyánk, Arvid apát mártírhalált szenvedett és vízbe fojtatott[60] konventbeli testvéreivel együtt a gyalázatos zsarnok Kristian által, aki ráadásul nagyszámú püspöknek és nemesnek is elvágatta a torkát.”[61]

Részben a parasztok lefegyverzésének – a „régi jó szokásokkal” ellentétes – szándéka, részben a rendkívüli adó miatt mozgalom támadt a király uralma ellen, élére ifjabb Sture özvegye féltestvérének és a kivégzett Erik Johanssonnak a fia, Gustav Eriksson került. Az ifjú 1521 augusztusában kormányzó lett,[62] 1522-ben Lübeck támogatását is megszerezte, II. Kristian pedig 1523 tavaszára az összes trónját elvesztette.[63]

Gustav Eriksson kormányzóból 1523. június 6-án[64] Strängnäsben Gustav király lett, miután első helyen tett esküt az egyház védelmére. Az egyházi ceremóniát a strängnäsi főesperes, a tizennégyek egyházi bíróságának tagja, a II. Kristian mellett a végsőkig kitartó[65] Laurentius Andreae vezette. A másnapi, vasárnapi körmenet során a szentelt ostyát tartalmazó monstranciát is ő helyezte a király fejére, majd, miután a körmenet visszatért a székesegyházhoz és elénekelték a Te Deumot, ő kiáltotta ki Gustav királyságát. Két héttel később a választott király bevonult Stockholmba, a katedrálisban Svante Nilsson, majd ifjabb Sture kancellárjára, a nemrég västeråsi püspökké választott Peder Jakobsson[66] celebrálta az ünnepi misét.[67]

A Gustav által megválaszolandó kérdések közé tartozott, hogy miként fogadtatható el uralma. Ez jelentette egyrészt a II. Kristiannal szemben követendő magatartás meghatározását, másrészt a Sture-örökség értelmezését, különös tekintettel Kristina Nilsdotterre és tizenegy éves fiára, Nils Stenssonra. Mivel ekkor az özvegy a szeptemberi amnesztia után hazatért fiával együtt fogságban volt Koppenhágában, egyelőre csak az előbbivel kellett foglalkoznia.

II. Kristian törvényesen választott, Isten áldásával megkoronázott uralkodó, amilyen apja és nagyapja is volt, a sógorai Dél-Amerikától Brassóig uralkodnak,[68] svéd trónját egy arra semmilyen jogosultsággal nem rendelkező lázadó bitorolja (akinek apja és nagypja is az országtanács tagja volt). A fegyveres küzdelmet szükségképp propagandaháború követte, svéd részről a királyi kancellária szervezésében. A kancellár, a már említett Erik Svensson 1523 őszén a keleti országrész központjába, Åboba került püspöknek, távoztával a királyi akaratnyilvánítás szerve a strängnäsi ceremónia után királyi titkárrá kinevezett Laurentius Andreae kezébe került. A propagandaanyag adott volt, 1520 novemberének eseményeit Rómában például hivatalosan is vizsgálták, a két püspök meggyilkolása kapcsán.[69] Noha azokban a mai tudás szerint – és némely egykorú svédországi szerint is – Gustav Trolle szerepe volt a meghatározó, az új hatalom számára nem ő jelentett veszélyt. Az új hatalom értelmezésében az, ami történt, vérfürdő, mégpedig II. Kristian műve, ily ördögi teremtménnyel szemben jogos az ellenállás. E gondolat terjesztésére volt hivatott egyebek között a Gustav király rendelésére Antwerpenben 1524-ben elkészített metszetsorozat.[70]

A történtek vérfürdőként ábrázolása során a királyságon belül azt is tudatosítani lehetett, hogy a Svédországra rontó idegen zsarnok mögött a pápa állt. Innen a toll hegye bármikor a királyság praelatusai, mint lehetséges országárulók ellen volt fordítható.

 

A világi hatalom és a praelaturák betöltése

A skarai és a strängnäsi püspököt 1520 novemberében meggyilkolták, 1521-ben Trolle elmenekült az országból, 1522-ben megürült az åboi és a västeråsi püspökség is,[71] a legszegényebb, a växjöi püspöke pedig már öreg volt – részben e helyzetből adódóan hárult a következő években az egyház védelme a linköpingire, Braskra.

Úgy tűnt, a püspökségek nem sokáig maradnak betöltetlenek. A skarai és a strängnäsi élére II. Kristian a wesztfáliai származású, pályáját Arcimboldi kíséretében kezdő, majd attól hozzá álló Didrik Slaghecket, illetve Jens Andersen Beldenakot állította. Mindketten fontos szereplői voltak a novemberi eseményeknek, személyükön keresztül ismét a világi hatalom jelent meg az egyházvezetésben.[72] Azonban még egyikük sem kapta meg a pápai megerősítést, amikorra a hadi helyzet teljesen megváltozott. A székeskáptalanok így maguk választottak püspököt, a strängnäsié a néhai ifjabb Sture említett római ágensét, Magnus Sommar nagyprépostot, a skaraié pedig a főesperest, Magnus Haraldssont. Gustav Eriksson kormányzó mindkettejük személyét elfogadta,[73] megerősítésüket kérte Rómától. A következő év elején a västeråsi püspöki szék is betelt: a káptalan választása Peder Jakobssonra esett. (Így a királyválasztás előtt éppen egy megingathatatlan Sture-párti került be püspökként az országtanácsba.) Az åboi káptalan 1523 őszén éppen Gustav király kancellárját, Erik Svenssont választotta.[74] Az egyház életébe a világi hatalom tehát továbbra is beavatkozott, e tekintetben nem volt jelentősége a II. Kristian és Gustav Eriksson jogi helyzete közötti különbségnek. Olykor az élet szólt közbe: a skarai és a strängäsi püspökség esetében elfogytak az ellenjelöltek, Slagheck pályája ugyanis üstökösé lett,[75] és elhagyta az országot Jens Andersen Beldenak is.

A legnehezebben rendezhető az érsekség helyzete volt: a megválasztott, megerősített és felszentelt Gustav Trolle egyházjogilag megingathatatlan, az új hatalom számára viszont elfogadhatatlan. A káptalan tehát – engedelmeskedve az idők országtanácsi levél formájában érkező szavának – 1522 tavaszán elhatározta az åboi püspök érsekké választását. A Párizsban tanult Arvid Kurck felszentelt volt, aláírta az 1517 novemberében kelt országgyűlési diplomát Almarestäket lerontásáról, támogatta Gustav Eriksson kormányzót – ám, amint említettem, májusban a tengerbe veszett. A székeskpátalan valamikor 1523-ban ismét választott, ez alkalommal a választott västeråsi püspök, Peder Jakobsson barátját, az ottani nagyprépostot, Knut Michaelssont. Azonban ennek túlzott önállósága miatt, vagy saját jelöltje, Johannes Magnus[76] érdekében Gustav király e választást nem fogadta el. Johannes VI. Hadrianus nunciusaként érkezett a királyságba júniusban, a választott király talán a helyzetének javulását remélte attól, hogy kedveskedik a pápának hajdani louvaini hallgatója kinevezésével. Gustav Stockholmba rendelte az uppsalai székeskáptalant, az pedig augusztusban kevesebb, mint másfél év alatt harmadszor is érseket választott. Ez alkalommal Johannes Magnust találta alkalmasnak.

Az, hogy Knut mesterből nem lett érsek, a választott király egyéb cselekedeteivel együtt elégedetlenséget váltott ki Peder Jakobssonból. Ez a leveleiből tudható, azok ugyanis ismertté váltak Gustavnak, aki szeptemberben Västeråsban termett, érvényteleníttette a székeskáptalannal a püspökválasztást, az érsekké nem lett Knut Mickelssont pedig letétette a prépostságról. Püspöknek a római Birgitta-ház elöljáróját, Peder Månssont javasolta – a káptalan is épp így gondolta.

Mindezek után a király szeptemberben kérte a pápát jelöltjei megerősítésére. Nemzeti („av vår nation”) püspökök szükségeltetnek, „olyanok, akik jobban előmozdítják a békét és egyetértést polgártársaink között, mint a bűnös uppsalai érsek, Gustav tette a maga idejében”.[77] Ő maga soha nem engedne idegeneket az egyház vezetésébe,[78] a püspököknek az alattvalók közötti békén és egyetértésen kell munkálkodniuk, úgy védelmezzék az egyház szabadságát, hogy semmi tekintetben nem sértik a koronát. Kérte a megerősítéssel járó költségek könnyítését is. Novemberben tanácstagokkal, köztük négy püspökkel együtt már az annata elengedését igényelte, ellenkező esetben az elhagyott és kifosztott egyházakról való gondoskodás más módon történnék, „választottjaik megerősítése pedig az egyetlen és legfőbb főpap, Krisztus által”. Ez az utolsó levél, amelyet pápának írt,[79] ellenjegyzője Laurentius Andreae.

E levelét már VII. Kelemen kapta meg, a postás Olaus Magnus volt, ez idő tájt strängnäsi prépost. Megerősítést az új pápa sem küldött, de megengedte, hogy Gustav Trolle – akinek visszahelyezését VI. Hadrianus büntetés terhe alatt rendelte el – ügyének kivizsgálásáig Johannes Magnus vikáriusa legyen az érsekségnek. Peder Månsson viszont megkapta 1524 tavaszán a megerősítést, püspökké is szentelték, majd hazatért. Gustav Eriksson királlyá választása után ő az egyetlen olyan felszentelt püspök, aki pápai megerősítésben részesült. Amikor Ingmar már halott volt, Brask pedig elhagyta Svédországot, általa volt biztosított a successio apostolica.

 

A világi hatalom és az egyházi vagyon

Korábban, oroszokkal vagy úniós királlyal folytatott háború idején, igényelte már az államhatalom – a kormányzó képében – az egyház segítségét, ilyenkor a püspökök hol katonáikat engedték át, hol kölcsönt adtak, amit aztán vagy visszakaptak, vagy nem.

Gustav Eriksson kormányzata ezüstkölcsönt kért a zsoldosok fizetéséhez és a lübecki tartozás csökkentéséhez arra hivatkozva, hogy az egyháznak is részt kell vennie az ország védelmében. Egy országtanácsi rendelet 1522 márciusától az érsekséget gazdaságilag állami felügyelet alá helyezte: a főpapot illető jövedelmeket a kormányzó két megbízottja egy káptalani delegálttal közösen szedi fel, számot is ad róluk a kormányzónak. Ez az eljárás várt mindazon egyháziakra, akik az ellenséggel tartanak. A levél azon gyanúnak is hangot adott, hogy az uppsalai egyházfiak közül többen kapcsolatban vannak II. Kristian királlyal – márpedig azt, hogy mi vár az árulókra, akár az 1517. évi események is sejteni engedték. Az egyház 1523 elején ismét ezüsttel segítette a kormányzót – ez azonban a fennmaradt nyugták kifejezése szerint nem kölcsön, hanem adó volt (silverskatt) – nyáron pedg, Stockholm elfoglalása után újabb ezüstkölcsön következett.

Amikor tehát az uralkodó az országtanáccsal együtt 1523 őszén az egyház anyagi állapotára tekintettel arra kérte a pápát, hogy enyhítsen a választott püspökök megerősítésekor szokásos fizetéseken, rendelkezett a szükséges anyagi erőforrással, csak másra szánta azt. A lübecki küldöttek legalábbis, akik augusztus 24-én érkeztek haza Stockholmból, 2201 márka ezüstöt vittek magukkal.[80] A kormányzó királlyá választásán ugyanis nem véletlenül voltak jelen a hansaváros képviselői: Gustav az egyik első oklevelében a városnak, amely II. Kristian németalföldi kereskedelmi kapcsolatait és terveit akadályozandó támogatta őt, Danziggal együtt vámmentességet adott a Svédországgal való kereskedésben, a svéd kereskedők nem vihették ki máshová az áruikat, nem haladhattak át az Öresundon és a Bälten. A királyság tartozását 120 ezer lübecki márkában határozták meg.[81]

A világi hatalom más alkalmat is talált az egyház anyagi erőforrásai ismételt igénybe vételére, ilyen volt például a Gotlandért indított háború. A nehezen védhető sziget – rajta a még nehezebben elfoglalható Visby városával és Visborg várával – ekkoriban a II. Kristianhoz hű Søren Norby kezén volt. Gustav számára egy sikeres hadjárat – propagandaértékén túl[82] – többféleképp növelhette frissen szerzett trónja megtartásának esélyét. A győzelem üzenet lehetne például az új dán-norvég uralkodónak, aki a kalmari únió feltámasztásán gondolkodott. Søren Norby sem egyszerűen egy koronás rivális admirálisa volt: azt tervezte, hogy megkéri Kristina Nilsdotter kezét. Mi történnék, ha Stockholm hajdani hős védelmezője arra jut, hogy a Sturék valódi örököse ő maga és Nils Stensson, akinek az apja és a nagyapja is kormányzó volt, nem pedig a mostani választott király?

Mivel Gotland szigete egyházszervezetileg a linköpingi püspökség része maradt, Gustav 1524-ben ismételten Braskhoz fordult és arra kérte, legyen a püspöksége anyagilag szolidáris a hadjárattal. A püspök kezdetben engedett, amikor azonban a király a katonái közül százat kért, továbbá párszáz márka ezüstöt a püspöki asztaltól más zsoldosok fizetésére, határozottan tiltakozott. Az utóbb gyászos véget ért főúrnak, Ture Jönssonnak így írt ekkoriban: „Soha nem hallottunk arról, hogy a jó urak az ország tanácsában valami más teherre kötelezettek, mint népükkel az ország szolgálatára, mindegyikük a hűbérei szerint.”[83] Gustav másutt tizedet foglalt le vagy kolostoroknál szállásolta el hadinépe egy részét, habár erre vonatkozó igényét az országtanács elutasította. Különösen rosszul járt a vadstenai kolostor, amelyiknek egyebek között az összes ezüstöt, amit Katarina, a rendalapító szentként tisztelt egyik leánya ereklyetartójához gyűjtött össze, be kellett szolgáltatnia. A háborút Lübeck is támogatta: számára nyilván öröm volt Gustavval üzletet kötni, másrészt a hajóit II. Kristian hű admirálisa az ellenségeinek tekintette.

A Gustavot uralomhoz segítő németföldi zsoldosok kis svéd csapattal kiegészülve 1524 tavaszán szálltak partra, Berend von Mehlen[84] vezetésével. Az admirális azonban hűséget cserélve megegyezett az új dán királlyal a sziget átadásáról, így Gustav a maradék kalmari únióba ütközött. Lübeck a két másik királysággal is tárgyalt, hogy kibővíthesse ottani kiváltságait, augusztus végén tehát Malmøben tárgyalóasztalhoz ültette a két új uralkodót. Egy hét alatt létrejött a megállapodás, amelynek része volt, hogy Svédországnak egyelőre ki kell ürítenie Gotlandot, ha az aláírás idejére Visby nem került a birtokába. Nem került. Ha nem is egyformán, végül mindenkinek volt minek örülnie: a dán-norvég uralkodó a szigetnek, a svéd annak, hogy egyenrangú tárgyalófél volt, azaz nincs szó a kalmari egység feltámasztásáról – és ez az, aminek Lübeck a legjobban örült. A fegyvernyugvás után következhetett a dán király koronázása Koppenhágában. A ceremóniát Gustav Trolle végezte.

Attól függetlenül, hogy e háború gyorsan sikertelen véget ért, Gustav király közben is, utóbb is igényelte az egyház támogatását, például katonái kolostori eltartása vagy tizedek átengedése alakjában. 1525 áprilisában az előbbit Brask egyebek között azzal utasította el, hogy részben emiatt vonakodtak annak idején Hanst (II. Johant) elfogadni urukul, és érvényes egyezmény is tiltja. A király híressé vált válasza: „A külföldi jog nem teljesen haszontalan. … Szükség törvényt bont, nemcsak emberek törvényét, hanem olykor Isten törvényét is.”[85] 1525-ben már az évi egyházi tizedet kérte, 1526 januárjában az az évi kétharmadát, augusztusban pedig az összes pap évi bevételének kétharmadát.[86] A januári kérés Vadstenában hangzott el, ahol főurakkal találkozott, mintegy kibővített tanácsülést tartva. Magyarázatul azt írta a közösségnek küldött leveleiben, hogy a bevételre az államnak szüksége van, a közösségnek pedig édeke, hogy ne tőle, hanem az egyháztól vegye az adót.

Az ország élén állva saját zsebre is dolgozott Gustav, aminek legismertebb példája a mariefredi kolostor – ide vonult vissza élete végén Ulfsson érsek – elvétele.[87] Ezt is az említett januári tanácskozás hagyta jóvá, a történet mai magyarországi olvasó számára hatalomtechnikai és demagógiatörténeti szempontból is tanulságos. A király megírta a kolostornak, hogy a vadstenai tanácsülés jóváhagyta az ő igényét, ugyanis az adományozás a koronát is gyengítette Svédország törvényei ellenére, holott erre senkinek nincs joga.[88] A barátok a kolostorról való lemondást közlő levelükben egyebek között elismerték, hogy Sture adománya csorbította az örökösök jogát, ők pedig jó lelkiismerettel nem ülhetnek a másén és olyanon, amelyhez nem teljesen jogosan jutottak hozzá.[89] A közvéleményre mindig nagyon adó király, miközben az ezüstöt szállíttatta el a kolostorból, tájékoztatta a közösséget az eseményekről: apja csak azzal egyezett bele annak idején az adományba, hogy az rögvest visszaszáll, ha a szerzetesek valamiért nem maradnának meg. Márpedig, folytatta, a lelkiismeretes barátok többé nem akarják a másét birtokolni. Gyöngyszem az is, amit egy, a tanácskozásról távolmaradt úrnak írt: elismeri, hogy lehetett volna a dolgot nem ilyen hamarjában intéznie, de hát Gripsholmban[90] összetalálkozott a szerzetesekkel, és a derék barátok kérték, szabadítaná már meg őket ettől, hát megtette.[91]

 

A világi hatalom és Luther követői

Azt nem tudom megítélni, hogy a 15-16. század fordulóján mennyire volt élénk a hit iránti érdeklődés az alig félmilliós királyságban, amelyikben a középkor nagy eretnekmozgalmai nem gyökeresedtek meg.[92] Szent Birgitta ünnepét Ulfsson érsek kiterjesztette az egész országra, a vadstenai kolostor pedig 1492-ben kiadatta Lübeckben Birgitta jelenéseit latinul. Folyamatban volt Birgitta egyik leánya, Katarina szentté avatása is, 1482-ben engedélyezett translatiója 1489-ben történt meg. Ezt a századelőn újabbak követték, tartott ugyanis – a szintén Birgittához köthető – skänningei Ingrid és Nils Hermansson szentté avatási eljárása is.[93] A már említett részleges Biblia-fordításokkal a közösség nyilván csak közvetve találkozhatott, a képi ábrázolásra viszont komoly igénye lehetett. Az ekkor élő Albertus Pictor[94] ugyanis, a középkori Svédország leghíresebb művésze mai tudás szerint harminchat templomnak dolgozott a Mälaren vidékén, például Täbyben festette meg azt a képét, amely csaknem fél évezreddel később Bergmant a Halállal sakkozó lovag jelenetére ihlette.

Luther gondolatai itt is először a városokban, különösen Stockholmban mutathatók ki, kereskedők és németföldi egyetemekről hazatérők közvetíthették. Ilyen egyetemista volt az 1519-ben a testvérével együtt hazainduló Olaus Petri, egy örebroi kovácsmester fia, aki az előző évben szerzett mesterfokozatot Wittenbergben. Miután Gotlandnál majdnem a tengerbe veszett, Strängnäsbe került, ahol Matthias püspök a titkárává, 1520-ban pedig diakónussá és kanonokká tette. Tanítói munkáját olyan jól végezte, hogy Laurentius Andreae a székesegyházi iskola élére állította. Elkísérte püspökét a koronázásra, a kivégzéstől állítólag az mentette meg, hogy egy német felismerte Wittenbergből, s azt mondta a hóhérnak: ez is német.[95] Olaus és Laurentius édesapja a következő évben meghalt, végrendeletében egy darab földet hagyott az örebroi karmelitákra, hogy imádkozzanak a lelki üdvéért. A fiúk szembeszegültek első iskolájuk ilyen megadományozásával, egyelőre eredménytelenül. A Strängnäsben töltött évek során Olaus meggyőzte Laurentius Andreaet Luther tanainak tarthatóságáról.

A Lübeck közvetítésével 1522-ben beszerzett németföldi zsoldosokkal is terjedt a birodalomban támadt hitvita híre, az 1523 tavaszán Svédországba visszatérő Johannes Magnusnak már elsődleges feladata volt az eretnekség leküzdése. Brask abban a két levelében, amelyikben beszámolt az úton levő nunciusnak az egyház helyzetéről, ezzel kapcsolatban keveset írt, szerinte csak néhány egyházi támogató akad: „bebeszélik a laikusoknak, hogy az egyház a gyülekezeté, és hogy ezért minden, amit az egyház birtokol, a gyülekezethez tartozik”.[96] A nuncius helyzetét nehezítette, hogy egyfelől a libertas ecclesiaevel nem törődő király akarata szerezte neki az érsekséget, amihez a pápai megerősítést ekkor nem kapta meg, másfelől a svédországi hierarchia legtekintélyesebb alakja, Brask az egyház védelmére, így a lutheri tanok inkvizícióval történő leküzdésére sarkallta. E helyett a nuncius megelégedett azzal, hogy királyi diploma tiltsa Luther könyveinek behozatalát, adás-vételét és alkalmazását. Olaus Petri nézeteivel Brask már 1523-ban szembeszállt, eretnekként való elítésélét is akarta – ekkor azonban Laurentius Andreae már király titkár volt, a világi kar nem mozdult.

A gotlandi háborúval kapcsolatos egyházi tehervállalás újabb alkalmat adott az ütközésre. Laurentius Andreae levelet írt a vadstenai kolostornak 1524 februárjában, miután tudomására jutott, hogy a szerzetesek panaszkodnak, mert a király elvette az ezüstjüket. A hajdani eretnekvizsgáló szerint azonban nem szentségtörés az egyházi vagyon ilyen használata. Az egyház a hívők közössége, a pénze ezért a népé. Ez kezdetben így is volt, amikor a begyűjtött dolgokat az özvegyek és szegények támogatására használták. Ma azonban épületekre stb. költik, „mi papok ragadjuk el a pénzt a néptől Isten nevében”. Keresztényietlen háborús időben az egyház pénzével takarékoskodni, a szegény embereket meg éhhalálba szorítani az adóztatással. Azt is állítják a szerzetesek, írta, hogy új tan terjed az országban. Ezzel fel kellene hagyniuk, hogy meg ne tévesszék a népet. Luther tanait együgyű emberek nem győzhetik le, azok a Szentírásra támaszkodnak.

Három hónappal később, 1524 májusában Brask azt feltételezve, hogy a király mind nagyobb anyagi igényei mögött valaki lutheránus szellemű van, arra kérte az uralkodót, ne engedje Luther írásainak adásvételét az országban, tanítványainak pedig ne legyen oltalmuk a kegyében. Az előbbire Gustav azt válaszolta, Luther tanait függelten bírák nem értékelték még, csak ellenségei, az utóbbira pedig azt, hogy ő nem tud ilyen esetről.

A király óhajára éppen májusban költözött át Olaus Petri Stockholmba, ahol rögvest a városi tanács titkára lett, a hivatal történetében most először szavazati joggal. Megkezdte prédikációs tevékenységét is, a katedrálisban. A stockholmi német közösségnek is új lelkipásztora lett, Nicolaus Stecker, aki történetesen eislebeni születésű volt, akár Luther. Luther híve volt a király német titkára (lényegében külügyminisztere), Wulf Gyler is, valamint a pénzügyigazgatásban dolgozó Olof Bröms, aki Wittenbergben együtt diákoskodott Olaus Petrivel.[97] Nyáron Brask figyelmeztette a választott érseket, hogy a tiltás ellenére terjednek Luther tanai, a nuncius azonban csak hónapokkal később válaszolt: az ő országrészében az eretnekség nem okozott semmi egyházi botrányt.

Ha botránynak nem is tartható, mert Olaus Petri nem volt felszentelt pap, azért feltűnést keltett, amikor Istennek a stockholmi székesegyházban ténykedő szolgája 1525. február 11-én ünnepélyes keretek között feleségül vett egy stockholmi polgárleányt. A Stecker által tartott esketés svéd nyelvű mise közepette ment végbe. Brask tiltakozva fordult az érsekhez: cselekedjék hivatala szerint. Johannes Magnus válasza nem ismert, ellentétben a királyéval, akinek a püspök szintén írt. Gustav megvédte Olaus Petrit annak a házassággal kapcsolatos nézetét visszhangozva: miért kellene az egyház emberét házasságért kiátkozni, hiszen azt Krisztus nem tiltotta, de kurvázásért nem, holott azt tényleg megtiltotta.[98]

A király ekkortájt szólította fel, feltehetően Laurentius Andreae tanácsára,[99] Johannes Magnust a Biblia svédre fordítására. Indoklása az érsek Brasknak, illetve a vadstenai kolostornak a fordítás kapcsán júniusban írt egy-egy leveléből ismerhető: latintudás vagy van, vagy nincs, a lelkipásztoroknak viszont kötelességük Krisztus bárányait Isten igéjén legeltetni, ha ezt elmulasztják, nem érdemlik meg a pásztor nevezetet. Brask augusztus 9-én Peder Galle uppsalai kanonoknak[100] azt írta, az érsek labirintusba bocsátkozott azzal, hogy az egyházvezetéssel a fordításról nem tanácskozott. Hozzáfűzte még, közölte a királlyal, Olof Petri a házassággal kiközösítette magát, cselekedjék hát katolikus fejedelemhez méltón, ám az uralkodó válasza nem volt megnyugtató. A Biblia szövegét mindenesetre szétosztották, a szóválasztásban mutatkozó különbségek arra utalnak, hogy senkire sem jutott nagy anyag.[101] Az Újtestamentum fordítása (Thet Nyia Testamentit på Swensko) hamar elkészült, döntően Erasmus latin, továbbá Luther német nyelvű szövegén alapult.[102] Fordítójának tartották Laurentius Andreaet is, Olaus Petrit is,[103] mai felfogás szerint csoportmunka eredménye. Az egyház egyik legnagyobb ünnepén, Mária mennybemenetelének napján jelent meg, a király minden gyülekezetnek kötelezővé tette egy példány megvásárlását, az ár három márka, nagyjából egy ökör ára volt.

 

A csodafegyver

Néhány évvel az uppsalai egyetem 1477-ben történt megalapítása[104] után Ulfsson érsek a könyvnyomtatást is meghonosította[105] a királyságban. 1495-ben a vadstenai kolostorban is működött nyomda, ám hamarosan tűzvész pusztította el. Brask püspök, aki állítólag a királyság első papírkészítő műhelyét hozta létre Linköpingben, 1523 óta Söderköpingben működtetett nyomdát. Hamarosan Gustav király is szükségét érezte a propaganda e korszerű technikájának, így 1526 elején, az érsek távollétében az uppsalai székeskáptalanét átköltöztette Stockholmba. Az Újszövetség kiadása e stockholmi műhely második munkája volt, fél évvel követte Olaus Petri egy, a napi imádkozást segítő könyvecskéjének megjelenését.

A nyomda új távlatot adott a hitviták folytatásához is, márpedig az uralkodó ütköztetni akarta a régi és az új hit melletti érveket.[106] Decemberben Peder Galle kanonok levelet kapott tőle azzal a kéréssel, hogy karácsony előtt írásban fejtse ki álláspontját tíz kérdéssel, például a papság lelki és világi feladataival vagy a pápai hatalom jellegével kapcsolatban, ugyane feladatot kapta Olaus Petri is. A válaszok elkészültek, a stockholmi lelkipásztor azonban szóbeli vitára is hívta a kanonokot, ami elől az kitért. Ezt követően Olaus Petri két írását is megjelentette a királyi nyomda: márciusban vitairatát, amellyel Paulus Heliének[107] válaszolt, májusban pedig a király tíz kérdésére adott feleletét, amelyet megtoldott két ponttal. Az előbbi iratában egyebek között arról értekezett, hogy a papok és a szerzetesek eltérítették az alattvalókat a felsőbbség iránti engedelmességtől, a fejedelmeket pedig az egymás elleni harcra tüzelték, továbbá arról, hogy csak a prédikáló papok méltók fizetségre, a többieknek nincs létjogosultságuk. A tizenkét kérdésre adott válaszában egyebek között kifejtette, hogy a papoknak nem kellene világi hatalommal rendelkezniük, mivel Krisztus országa nem evilági. Feladatuk a prédikálás, szolgái ők az emberiségnek, nem urai. A pápai hatalom Krisztus ellen van, a pápa ugyanis elhagyva a Péternek mondott szavakat: „Legeltesd a bárányaimat!”,[108] hűtlen szolgának bizonyult.[109]

A katolikus egyház védelmezői erre nem tudtak mit válaszolni, ugyanis söderköpingi nyomdájukat Gustav király még 1526 novemberében betiltotta.

 

„Új nép jön új szokásokkal, az új szokások pedig új törvényeket igényelnek.”

Röviden e mondattal, amelyet Laurentius Andreae jelmondaként szokás idézni,[110] jellemezhetők a következő évek eseményei.

Miközben a király a keresztény tanok mibenlétéről kívánt vitát, megpecsételődött két korábbi praelatus, Peder Jakobsson és Knut Michaelsson sorsa is. Ők, miután Gustav 1523 szeptemberében leszámolt velük, izgatásba kezdtek a Sturéket hagyományosan támogató országrészben, Dalarnában. Ellentétbe állították a Sturék aranykorát a jelenlegi drágasággal, a nyomasztó adókkal, hangoztatták, hogy a választott király a Sturékhez hűket elkergeti, helyettük Kristian korábbi támogatóival veszi magát körül. A király arra gyanakodott, hogy agitációjuk mögött a fogságból a királyságba frissen visszatért Kristina Nilsdotter áll.[111] Erre vonatkozó forrás nem került elő, a bujtogatásnak pedig nem lett komoly eredménye.[112] A két agitátor Norvégiába távozott, ahol a nidarosi (trondheimi) érsek vendégszeretetét élvezték, mígnem Gustav kiadatási kérelmei 1526 júliusában meghallgatásra találtak Frigyes királynál, miután oltalomlevelet adott Knut mester részére, és megígérte, hogy Uppsalába kerül Johannes Magnushoz.

A választott uppsalai érseket, miután az 1526 tavaszán visszatért többhónapos norrlandi vizitációjáról, amelynek során kapcsolatban állt nidarosi kollégájával, a király a nyáron őrizet alatt tartotta. Knut mestert Uppsala helyett Stockholmba szállították, ahol az országtanács ítélte halálra felségárulásért,[113] hat nappal az Újszövetség megjelenése előtt. Szeptemberben Peder Jakobsson kiadása is megtörtént. A Sturék volt kancellárját a már elítélt Knuttal együtt vezették át Stockholmon, fordítva lóra ültetetten, szalmakoronával a fején, miközben udvart mintázó kíséretük a bámészkodóktól kérdezgette, nem tudják-e, hová tűnt Gustav, mert megjött az új király, Peder kancellár, Sunnanväder, aki el akarja őt kapni.[114] Västerås hajdani püspökét Uppsalában ítélték halálra 1527 februárjában, a bíróság egyházi tagjai tiltakozása közepette, a hóhér 18-án törte kerékbe. Három nappal később hasonló véget ért Knut mester is, Stockholmban.

A kivégzések után a király eredetileg a keleti országrészbe akart áthajózni, azonban Dalarna (valamint Småland) bizonyos részein az év elejétől egyre nagyobb lett a feszültség, kezdetét vette a második dalarnai felkelés. Ennek oka volt az ősszel kivetett új rendkívüli adó is, amelyet az uralkodó ismét a lübecki tartozással indokolt. Az utókort a vezető személye érdekelte igazán, a mozgalom élén álló ugyanis, aki a történetírásban Peder Svart nyomán „a dalarnai ifjú” (Daljunkern) nevet kapta, saját titulusa szerint „Nils Sture, Svédország jogos örököse” avagy „Nils Sture, a hatalmas úr, Sten úr, Svédország hajdani kormányzója igazi és valódi fia” volt. Az ifjú áprilisban levélben fordult Värmlandhoz azt panaszolva, hogy a király kifosztotta az egyházat, a régi hit elhagyására akar rávenni és rendkívüli adókkal terhel. A király, miközben kancelláriája ontotta a leveleket a völgyes vidék[115] közösségeinek, csakugyan nem tudta, hol tartózkodik a néhai ifjabb Sture fia, Nils.[116] A helyzetre tekintettel az országtanácson túl a teljes világi frälsét tanácskozni hívta, valamint a székeskáptalanok legtanultabb tagjait, városonként egy polgármestert és néhány tanácsost, a parasztok közül pedig törvényhatóságonként (lagsaga) hatot, a keleti országrésznek nem szólt. A gyűlés helyszínéül Västeråst jelölte meg, idejéül június 16-át, a világi frälsének fegyveresen kellett megjelennie, ő maga még ágyúkat is vitt.

A gyűlés egyike a 16. századi svéd történelem igen híres és sokszor elemzett eseményeinek. A királyi előterjesztés lényege az volt, hogy miközben a korona, a világi frälse, a polgárság és a parasztság gyenge, az egyház roppant gazdag. A lovagok, a polgárok és a bányászok válaszukban töretlen hűségükről biztosították az uralkodót és készek voltak őt megsegíteni. A parasztok válasza rövid volt és tartózkodó, a régóta a társadalom minden rétege által a saját érdekének érvényesítéséhez használt szavakat ismételték: megmaradnak a régi jó szokásoknál (gamla sedvänjor – a rendkívüli adó például nem ilyen). Noha Brask határozottan tiltakozott ellene, nyilvános vitára is sor került Peder Galle és Olaus Petri között, még csak nem is latinul. A vita egyik tárgya a püspökök világi hatalma volt.

A királyi előterjesztésre adott válaszokból Keresztelő Szent János napjára fogalmazódott meg az egyezség (Västerås’ recess). A tanácskozók ígéretet tettek arra, hogy segítenek megbüntetni azokat, akik nyugtalanságot szítanak. Mivel a püspökök mind ez ideig elég hatalmasok voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak az ország uraival, s ebből korábban, így Gustav érsek idején rengeteg veszteség származott, váraik a koronáé lesznek, fegyveres kíséretük csökken, bevételük felesleges részétől elállnak a korona javára. Ugyanezt teszik a székesegyházak és -káptalanok is. A kolostorok a világi frälséhez tartozó emberek igazgatása alá kerülnek, akik abból a bevételből, amely a kolostor ellátása felett marad, eltartják a király hadinépe egy részét. A világi frälse ellentételezés nélkül visszaigényelheti mindazokat a birtokokat, amelyeket 1454 óta az egyháznak adományozott.[117] Az egyházhoz került adózó földek[118] csekély kivétellel és időbeli korlátozás nélkül elveendők, Isten igéje tisztán hirdettessék (renliga predikat varda). A gyűlés liturgiai, dogmatikai kérdésekkel nem foglalkozott, nem reformációs országgyűlés.[119] Az egyezség pontjai jobbára csak intézményesítették a világi hatalomnak az előző években az egyházzal szemben folytatott politikáját, a püspökök még arra is rákényszerültek, hogy megpecsételjék az erről szóló oklevelet.[120]

A világi hatalmuktól megfosztott püspököket a király többé nem hívta meg az országtanács üléseire (újabb régi törvényen lépve át ezzel). A világi birtokos réteg azt gondolta, jó üzletet csinál, hogy támogatja az uralkodót az egyház ellenében korábbi birtokai visszaszerzéséért cserébe. Utóbb kiderült, Gustav magánemberként többet szerzett vissza, mint a teljes nemesség együtt.[121] A redukció, amely lényegében csak az egyházközség papjának ellátására szolgáló földet hagyta meg,[122] kb. másfél évtized alatt ment végbe[123] megszilárdítva a királyi hatalom gazdasági alapjait.[124]

A gyűlés idején Johannes Magnus már nem tartózodott a királyságban, diplomáciai útjáról pedig jobbnak látta nem hazatérni. Hans Brask a gyűlést követően ment száműzetésbe, két év múlva Olaus Magnus is elhagyta az országot. A király, miután az egyetlen pápa által megerősített és felszentelt püspökkel három másikat is felszenteltetett, 1528 januárjában megkoronáztatta magát. A második dalarnai felkelés nemsokára szinte magától véget ért, külföldre menekült vezetőjét, aki mai történészi felfogás szerint Nils Stensson, ifjabb Sture és Kristina Nilsdotter fia volt, gyorsan meggyilkolták. Akik otthon maradtak és elégedetlenek voltak, felkelések sorozatával igyekeztek változtatni a viszonyokon, eredménytelenül. Akik a királyt szolgálták, idővel általában szintén külföldre menekültek, mint például az említett Berend von Mehlen, Wulf Gyler vagy Olof Bröms. A Lübeckkel szemben fennálló tartozástól, amelyre oly sokat hivatkozott, Gustav háborúval szabadult meg. Az egyház, amelynek élére ő állított érseket 1531-ben Laurentius Petri személyében, fokozatosan idomult Olaus Petri elgondolásaihoz elfogadva az általa írt miserendet és lehetővé téve a papok házasságát. Olaus Petri és Laurentius Andreae hamarosan szembekerültek az uralkodóval, mert nem hagyták szó nélkül, hogy az nem evangélikus, hanem engedelmes egyházat akart. A király 1539-ben szuperintendenst rendelt az egyház fölé, majd kettejüket felségárulásért perbe fogta és 1540. január 2-án halálra ítélte.[125] Az ítéletlevelet természetesen az akkori érseknek is alá kellett írnia.

1541-ben megjelent a svéd nyelvű Szentírás. A fordítás, amint a címe (Bibeln: thet är all then helgha scrifft på swensko) is utal rá, Luther 1534-ben megjelent szövegvariánsán (Biblia: das ist die gantze Heilige Schrifft Deudsch.) alapult. Amiként Lutheré meghatározta a német nyelv alakulását, úgy lett a svédben korszakhatár e kiadás: a nyelvészek számára itt ér véget az „ósvéd” (fornsvenska) és kezdődik a „régebbi újsvéd” (äldre nysvenska), ekkor kapta meg például mai alakját, valamint helyét az ábécében az å, az ä és az ö betű. A szövegkiadás, amely utóbb a „Gustav Vasa Bibliája” elnevezést kapta,[126] átdolgozásokkal 1917-ig érvényben volt.

Gustav 1544-ben fiágon örökletessé tette uralmát a királyságban. A halálát követő fél évszázadban, 1560-1611 között három fia és egy, a lengyel trónt is megszerző unokája uralkodott, általában egymást fosztva meg a hatalomtól.

 

Jegyzetek



[1] Svéd történész (1886–1991), harminc éven át a göteborgi egyetem professzora.

[2] Birgitta 1303-ban született arisztokrata. Férjével zarándoklataik során eljutottak Santiago da Compostelába is. Párja halála után szerzetesrendet akart létrehozni, az engedély megszerzéséért Rómába költözött. Az intézés Avignon korában nehezen ment, végül V. Orbán hagyta jóvá 1370-ben a ma is létező rendet (Ordo sanctissimi Salvatoris, Den allraheligaste Frälsarens orden). Birgitta 1373. július 23-án, szentföldi útjáról hazatérvén hal meg, szentté avatására 1391. október 7-én került sor. Az Auschwitzban elpusztított Edith Steinnel valamint sienai Katalinnal együtt II. János Pál 1999-ben Európa védőszentjévé nyilvánította.

[3] Sőt, a 15. században többen úgy tudták, Szent Birgittának volt svéd nyelvű Bibliája, ld.: Olsson, Birger: Bibeln på svenska. In: Sveriges kyrkohistoria 3. Stockholm, 1999. 238–248. p., 238–239. p.

[4] Azokban az összefoglaló jellegű művekben, amelyek az elmúlt évtizedben jelentek meg és tárgyuk a középkori Európa története volt, Skandináviára általában csak néhány oldal jutott. E rövid írások kevéssé segíthettek az olvasónak ismeretet szerezni a svéd történelemről, magam ezért egyetemi jegyzetet készítek a királyság középkori történetének tanulmányozásához.

[5] Ez a vége a késő középkornak, amelyet a politikatörténetben mecklenburgi Albert 1364-ben történt trónra kerülésétől 1523-ig, Gustav Eriksson királlyá választásáig számítanak

[6] Johannes alkotása a svéd királyság nagyhatalmi korszakában alapműnek számító Historia de omnibus Gothorum Sueonumque regibus, valamint a Historia metropolitanae ecclesiae Upsaliensis, mindkettőt az öcs adatta ki (1554, 1557). Olausé a Carta marina et descriptio septentrionalium terrarum ac mirabilium rerum in eis contentarum (az első komoly térkép Északról, Velencében jelent meg 1539-ben), valamint az először 1555-ben kinyomtatott Historia de gentibus septentrionalibus.

[7] Az északi államok dániai súlypontú egységét Margareta Valdemarsdotter teremtette meg azzal, hogy Kalmarban 1397 nyarán Erik norvég uralkodót dán és svéd királlyá is megkoronáztatta. A súlypontot egyebek között a kereskedelmi útvonalak, a népesség és a népsűrűség határozták meg.

[8] Utóbb, egy Jagelló-házi királyné 1583-ban bekövetkezett halálával a katolikus istentisztelet is megszűnt, 1617-től pedig halál várt arra, aki a katolicizmus bűnébe esett. (Ezért végezték ki például Georg Ursinus királyi titkárt vagy a södertäljei polgármestert, Zacharias Antheliust 1624-ben.) Svéd alattvalónak 1860-ban lett szabad ismét katolikusnak lennie, az evangélikus egyház neve a törvényszövegekben akkortól kezdve svéd egyház, „svenska kyrkan” volt.

[9] A „svéd” nemzetfogalomként való használatánál nem szabad elfelejteni, hogy ekkoriban egy Tavastehus környéki, azaz a keleti országrészben élő paraszt sok közösséget nem tartott számon egy ångermanlandival vagy egy värendivel. A 15. század óta van írásos nyoma az egy államhoz tartozás jelentőségének, legalábbis hatalmi önreprezentációként, amint azt Nils Ragvaldssonnak a gótok és a svéd királyság közötti kapcsolatról a bázeli zsinat kezdetén tartott beszéde kifejezi. Szövegét ld.: Röster från svensk medeltid. Latinska texter i original och översättning. Ed.: Aili, Hans – Ferm, Olle – Gustavson, Helmer. Natur och Kultur, 1990. (továbbiakban: Aili–Ferm–Olle, 1990.) 286-298. p.

[10] Az arisztokrácia házassági kapcsolataival sűrűn átlépte az államhatárokat Skandinávában, a számos példa egyike az Axelssonok (Thott, a névhasználathoz ld. 13. sz. jegyz.) virágzása a 15. század harmadik negyedében. A századfordulón megsokasodott a határmenti békék száma is: járások (härad), olykor a királysággá összeálló területek (landskap – amint egy 14. századi törvényszöveg kifejezi: „Sverige är federation av land”) valamelyikének parasztsága döntött úgy, hogy a szomszédos, de az államhatár túloldalán fekvő vidékkel fenntartja a békét, sőt értesíti annak lakosságát, ha hadjárat fenyeget. Bővebben és példákkal ld.: Larsson, Lars-Olof: Kalmarunionens tid. Från drottning Margareta till Kristian II. Prisma. Stockholm, 2003. (2. kiad.) (továbbiakban: Larsson, 2003.) 402–411. p.

[11] Eltekintve most annak bizonygatásától, hogy még egy vázlatos ismertetés is mily nehezen készíthető el innen Magyarországról, figyelembe kell venni, hogy a korszak svédországi ábrázolóinak szocializálódását századokon át határozta meg az evangélikus államegyház (e státusa 2000. január 1-jével szűnt meg). Amiként például nálunk Révész Imre „elszáradt katolikus egyházról” írt, úgy jellemző Knut B. Westman fogalmazása is az 1918-ban megjelent Reformationens genombrottsår i Sverige című művében a katolicizmus és a reformáció különbségéről: „Isten gyermekdeden beszélt gyerekekhez, mielőtt elkezdhetett felnőtt módon szólni emberekhez.” Szövegét idézi: Nyman, Magnus: Förlorarnas historia. Katolskt liv i Sverige från Gustav Vasa till drottning Kristina. Stockholm, 2002. (2. kiadás, továbbiakban: Nyman, 2002.) 14. p. Nyman könyve alapgondolatait a Lychnosban tette közzé 1994-ben. Állításait Peter Reinholdsson vitatva (En förlorad historia. Kring ett försök till en ny tolkning av den svenska reformationen. In: Scandia, 1996. No. 1. 5–23. p.) egyetértett vele abban, hogy a sokáig továbbélő katolicizmus nem kapta meg a svéd kutatóktól a megérdemelt figyelmet, azok ugyanis azt képzelték, hogy a jezsuita, pápa, kolostor, búcsú, keresztvíz, rózsafüzér vagy tisztítótűz szavak mögött valami primitív, nemsvéd (osvenskt) vagy egyszerűen veszedelmes leselkedik. (Uo. 14. p.) A történeti önkép alakításában a nagy változás a 20. század első felében következett be, amikor mértékadó lett a királyságban a forráskritikán alapuló történetírás, amelynek egyik úttörője az ezen írás mottójában idézett történész bátyja, Lauritz Weibull, a lundi egyetem professzora volt.

[12] A király körüli tanács mai tudás szerint először 1225-ben említett, működése Magnus Birgersson uralma idején (1275–1290) vált folyamatossá, Magnus Eriksson trónra ültetése (1319) óta pedig országtanács (riksråd) néven meghatározó szerepe volt az állam irányításában. Hatalma a kalmari únió idején is megmaradt.

[13] A középkori svéd névhasználat általában egyszerű volt: Magnus Birgersson, ill. Märta Ulfsdotter (Magnus, Birger fia, ill. Märta, Ulf leánya – a nő neve nem függött családi állapotától). Nemzetségnév használata egészen ritkán fordult elő, így az 1523-ban megválasztott svéd uralkodó nemhogy kortársai, de még kb. negyed évezredig az utókor számára sem volt Gustav Vasa. A középkori névhasználat döntően a történeti irodalomnak okozott gondot, ezért kezdték zárójelben feltüntetni az illető nemzetségnevét: Bo Jonsson (Grip), hiányában, vagy azonosság esetén a pecsét címerképét: Erik Bengtsson (stjärna över båt). Azon családok közül, amelyekben kivételesen elterjedt a nemzetségnév használata, az alábbiakban kettő bukkan fel sűrűn, a Sture és a Trolle. Az előbbi esetében bonyolítja a helyzetet, hogy több volt belőle. Sten Gustavssonnak (alias Sten Sturének vagy id. Sturének) nem volt rokona például az Éjjel és Nappal nemzetséghez tartozó Svante Nilsson apja, Nils Bosson, aki anyai nagyapja után használni kezdte a Sture nevet.

[14] A 13. században az állam hatékonyabbá válásával új igazgatási rendszer alakult ki, összefüggésben a hadszervezetben bekövetkező változásokkal is. E rendszer központjai a várak (slott, borg, hus, stb. értelmezésükhöz ld.: Lovén, Christian: Borgar och befästningar i det medeltida Sverige. Stockholm, 1996. 27-28. p.) lettek, ellátásukra pedig nagy területet rendeltek, így jött létre a slottslän. A vár ellátására szolgáló terület nem feltétlenül esett egybe azzal, amelyikről a fogde (advocatus) felszedte az adót. A hadügy általában a hövitsman (capitaneus) hatáskörébe tartozott, a meghatározó länek esetében mindketten az országtanács tagjai közül kerültek ki. A hatalmi küzdelmek java, különösen a 15. században, e länek megszerzéséért folyt. A länek tipologizálásáról folytatott vita a svéd középkor-kutatás jelentős fejezete.

[15] A közvélemény alakításának helye a gyűlés (ting) volt, általános módja levél, szónoklat és sok hordó sör. Gyűlést tarthatott az egyházközség (socken) és a járás is, a legjelentősebb azonban századokon át az egyes landskapoké avagy landoké maradt (landsting).

[16] Példák arra, hogy a következő századok mit láttak e hatalmi harcokban, azaz milyen névvel illették a Sturék csoportosulását illetve az ellenzékét: nemzeti párt, demokrata párt, függetlenségi párt, háborús párt, a kormányzó pártja, illetve úniós párt, arisztokrata párt, püspökpárt, békepárt, ellenzéki párt, az országtanács pártja, ld.: Olsson, Gunnar: Sverige och Danmark, 1501–1508. In: Scandia, 1950. No. 1. 38–87. p., 86. p.

[17] Amikor kormányozni kezdett, három nagy lännel rendelkezett: a stockholmival, az åboival és az örebroival. Negyed század alatt megszerezte hozzájuk egyebek között a borgholmit, a kalmarit, a nyköpingit, az älvsborgit, a västeråsit, azaz meghatározó jelentőségű várak sora volt a kezén.

A kormányzóval szembeni elégedetlenség friss oka annak a háborúnak a terhe volt, amelyet 1495-ben indított a moszkvai nagyfejedelemség a keleti országrészt megtámadva.

[18] Feltehetően a harmincas években született, külföldön tanult. Évek óta Rómában tartózkodott, amikor 1467-ben elhunyt az akkori érsek, Jöns Bengtsson (Oxenstierna). Annak a hatalmi csoportosulásnak a tanácsára, amelyikhez az ekkor Svédországban már harmadszor uralkodó Karl Knutsson (Bonde) tartozott, s amelyiknek a vezetői a következő fél évszázadban a Sturék lettek, az uppsalai székeskáptalan Tord Pedersson (Bonde) linköpingi dékán megválasztása mellett döntött 1468 tavaszán. II. Pál pápa ezt figyelmen kívül hagyva tette Ulfssont érsekké 1469-ben, a felszentelésre is Rómában került sor, 1470-ben.

[19] Az 1480-as években az akkor még hatalmas Ivar Axelsson (Thott) állítólag már megkísérelte korábbi barátja, a kormányzó lecserélést Arvid Trollére, sikertelenül (utóbb háborúba keveredett Sturével és vesztett).

[20] A középkor végének a svéd nemzettudatot is alakító ütközetében (1471. október 10., Brunkebergsåsen, a mai Stockholm része) Sten Sture és Nils Bosson legyőzték az únió királyát, Kristiant. Sture egy, a stockholmi katedrálisban elhelyezett szoborcsoporttal (Szent György és a sárkány) értelmezte a történteket: a róla mintázott központi alak megmenti az országot megjelenítő szüzet a sárkánytól, azaz Kristiantól. Az esemény századokon át a dán elnyomással szembeni svéd szabadságküzdelemként volt ábrázolt, a 20. században terjedt el annak ismerete, hogy a király seregének zömét is svédországiak alkották, uniópártiak.

[21] A kormányzó érvelésének egy eleme volt, hogy a hatalomból való eltávolításához az egész közösség jóváhagyása szükséges, lényegében tehát rendi gyűlésé. („Quod omnes tangit, ab omnibus disputetur.”)

[22] Emiatt az egyház az őt ért sérelmekért, például a linköpingi és a skarai püspök fogságba vetéséért a pápához fordulhatott csak. VI. Sándor vizsgálatot rendelt el, hozzátéve, ha Sture gonosz gondolatokat táplálna az egyházról, eretneknek kell nyilvánítani. Erre nem került sor, 1499-ben a király és az országtanács rendezte Sture helyzetét jelentősen csökkentve länjeit és növelve jóvátételi kötelezettségeit.

[23] Gadh ekkor választott linköpingi püspök volt, de csak a két hatalmas főúr, azaz világi hatalom nyomására. A kúria kiátkozás terhe alatt 1502 elején megparancsolta neki a szék elhagyását, amit végül 1513-ban kényszerült megtenni.

[24] A püspökök csekély ellenállásának lehetséges oka, hogy 1500 márciusa és 1501 áprilisa között négyen kerültek tisztségükbe, a megerősítésükhöz szükséges anyagi javak megszerzéséhez länekhez kellett jutniuk és kerülniük kellett a birtokok pusztulását eredményező helyzeteket, ld.: Olsson, Gunnar: Stat och kyrka i Sverige vid medeltidens slut. Göteborg, 1947. (továbbiakban: Olsson, 1947.) 146. p.

[25] A Gadh által irányított ostrommal szembeni védelmet a királyné szervezte. Kilenc hónap után, 1502. május 9-én feladta a várat, ekkor már csak hetven embere, köztük kb. tucatnyi fegyverképes maradt. Három nappal később érkezett meg a király a felmentő flottával, de már nem tehetett semmit. Sture a királynét fogságba vetette.

[26] Vonakodását jelentősen megkönnyítette, hogy Lübeck 1510-ben megtámadta Hans királyt.

[27] Neki is az volt az óhaja, hogy e kérdésről ne a tanács, hanem általános gyűlés döntsön, ld.: Carlsson, Gottfrid: Sten Sure d. y. En karaktärstudie. In: Scandia, 1929. 107-133. p. (továbbiakban: Carlsson, 1929.) 120. p.

[28] Az összeesküvők közös harcot fogadtak minden olyasvalaki ellen, aki „meg akarja fosztani az ország tanácsát azoktól a szabadságoktól, hatalomtól és uralomtól, amelyeket ők és felmenőik Svédország törvénye és az ősidőkből eredő régi jó szokásjogai szerint az ország kormányzásában bírtak”. Ld.: Carlsson, 1929. 121-122. p.

[29] A királyság birtokállományának több, mint fele a koronának adót fiető parasztok kezén volt. E parasztok századok óta egyenjogú társai a világi kiváltságosoknak a helyi gyűléseken, az áthatolhatatlan erdőségekkel borított országban pedig megfelelő íjakkal felfegyverkezve hozzáértő vezetés mellett nem esélytelenek lovagsereggel szemben sem.

[30] A Hemming Gadh által linköpingi dékánná tett Erik Svensson és Magnus Sommar, strängnäsi nagyprépost.

[31] Lemondását testi gyengeséggel okolta. Egyszerű lemondás elfogadása esetén a kinevezés a pápához került, ilyenkor a fejedelmeknek, esetünkben a kormányzónak megvoltak a szokásos lehetőségei a beavatkozásra. Feltételes lemondáskor a távozó fenntarthatta magának a jogot utóda kiválasztására, igényelhetett anyagi kárpótlást, megszerezhette annak jogát, hogy a hivatal újabb üresedésnél ismét az övé legyen, stb. A pápai jóváhagyás a feltételes esetében a lemondási szándék és a feltételek egyidejű elfogadását jelentette. A valaki javára történő lemondás (resignatio in favorem tertii) jogi alapját az egyházi gyakorlat teremtette meg, a 15-16. században volt gyakoribb, általában része volt anyagi ellátás igénylése is az utódtól (resignatio in favorem qualificata). Ld. Olsson, 1947. 180–185. p.

[32] Almarestäket egyházi pénzen épült várának egyházi birtoklása 1440 óta jogilag támadhatatlan volt, a hűbér egészének helyzetét pedig az országtanács 1465-ben úgy szabályozta, hogy a län bizonyos károk ellentételezéseként a jövőben az egyházé és csak meghatározott összegű készpénz egyidejű fizetése mellett vonható vissza. Három járás (härad) alkotta, ezek látták el a várat, amely egy szigeten feküdt, közelében jelentős szárazföldi (Stockholm-Bergslagen-Dalarna) és vízi (a Stockholm és a Mälaren keleti partja közötti) útvonal haladt. Az Almarestäketre vonatkozó jogosultság áttekintését ld. Olsson, 1947. 176–178. p.

[33]skall förenämnda Stäks slott platt i grund neder brytas och till intet göras, så att inrikes förrädare härefter inte på något sätt skall kunna ta sin tillflykt till slottet, såsom förut skett, och då blivit utländska män och danskar till hjälp och skydd i många år.” A végzés teljes szövege (mai írásmóddal) a Wikipédia internetes lexikonban is olvasható: http://sv.wikipedia.org/wiki/Stäkets_rivning – 2009. március.

[34] Giovanni Angelo Arcimboldi nunciust 1514 végén küldte a pápa gyűjtőkörútra a Szent Péter bazilika javára egyebek között az uppsalai egyháztartományba. Idővel felhatalmazása bővült, 1516 szeptemberében működését X. Leó kiterjesztette Dániára és Norvégiára is, továbbá feladatául adta az uppsalai tartományban támadt zavarok elrendezését. Ennek érdekében Arcimboldi „nuntius cum potestate legati de latere” lett és felhatalmazást kapott egyházi méltóságok betöltésére, valamint excommunicatio és interdictum feloldására is. Mindeközben a kormányzó római ágensei arra törekedtek, hogy a pápa Sture megkoronázására jogosítsa fel Arcimboldit, aki 1518 tavaszán megérkezett az országba. A kevés rendelkezésre álló forrás szerint Gustav Trolle 1519-ben mondott le hivataláról a legátus előtt, akivel – Trolle későbbi feljelentése szerint – a kormányzó abban egyezett meg, hogy segítsége fejében érsek lehet. (Arcimboldi ténykedésének áttekintése: Olsson, 1947. 204-216. p.)

[35] II. Kristian 1515-ben vette feleségül Miksa unokáját, Izabellát, aki Skandináviában Elisabeth néven ismert. A királynak ekkor már évek óta kedvese volt a németalföldi származású Dyveke, viszonyuk az eslüvő után sem szakadt meg, a leány anyja, Sigbrit pedig olykor döntő befolyással rendelkezett az uralkodónál. Dyveke 1517-ben tisztázatlan körülmények között meghalt, ezzel megszűnt a feszültség a koronás sógorok között. (A királyi pár kapcsolata is harmonikussá vált: amikor majd az új dán uralkodó felajánlja a férjével együtt Németalföldre menekült Erzsébetnek, térjen vissza özvegy királynéi ellátással Dániába, ő így válaszol: „ubi rex meus, ibi regna mea”.)

[36] A király az 1518. évi hadjárata során tárgyalást javasolt a kormányzónak, csak Sture küldje előbb hozzá kezesként legmegbízhatóbb embereit. Az érkezők között volt Gadh és Gustav Eriksson, a későbbi király is, II. Kristian tárgyalás nélkül visszahajózott Koppenhágába. Gustav Eriksson utóbb megszökött, a király szolgálatába állt viszont a kezesek egy része, köztük Gadh, erről lásd: Weibull, Lauritz: Hemming Gadhs „avfall”. In: Scandia, 1951. Nr. 1. 77-86. p.

[37] Legismertebb ábrázolása Carl Gustaf Hellqvuist Sten Sture den yngres död på Mälarens is 1520 („Az ifj. Sten Sture halála a Mälaren jegén, 1520”) című festménye 1880-ból.

[38] A Hamletből ismerős dán nemzetség (Gyldenstierne) egy tagja, az özvegy kormányzóné nagypja a 15. század közepén lovag lett a svéd királyságban, majd tanácstag, utóbb feleségül vette az únió királyai ellenében háromszor is a svéd trónra jutó Karl Knutsson (Bonde) leányát, Kristinát.

[39] Weibull, Lauritz: Stockholms blodbad. In: Scandia, 1928. 1-83. p. (továbbiakban: Weibull, 1928.) 73. p.

[40] „lödig mark silver”, alig kifejezhető mennyiség, egy egység ugyanis ekkor kb. 210 grammnak felelt meg. A panasz szövegét közli egyebek között: Weibull, 1928. 9-11. p.

[41] „quae manifesta sunt, iudiciarium ordinem non requirunt”, „Manifesta accusatione non indigent”, „De maniefsta et nota pluribus causa non sunt quaerendi testes”, ld.: Weibull, 1928. 45-46. p.

[42] A diplomát II. Kristian azonnal elkérte tőle, később Koppenhágába vitette. A 17. század elején nyomtatásban is megjelent (Arild Huitfeld tíz kötetből álló dán krónikájában), mára elpusztult.

[43] Az események értékelésének egy meghatározó pontja, hogy e testület minek minősíthető, ennek megfelelően az általa kiadott oklevél ítélet (dom) vagy például szakvélemény (expertis), ld. erről: Weibull, Curt: Gustaf Trolle, Christian II och Stockholms blodbad. In: Scandia, 1965. Nr. 2. 1-54. p. (továbbiakban: Weibull, 1965.) 19-26. p.

[44] Lauritz Weibull megjegyzi, utóbb sokan csodálkoztak azon, hogy valaki egyben felperes és bíró is (Gustav Trolle és Otto), ez azonban félreértés: az eretnekségnek nem ők a sértettje, hanem Isten, a vallás és az egyház, a bíróság kanonikusan kompetens volt. Az érsek nem azért fordult a királyhoz, hogy az bíróságot képezzen, hiszen az ily esetben illetéktelen lett volna, hanem azért, hogy a jogszolgáltatáshoz szükséges világi kar biztosításáról gondoskodjék. A károkat azért részletezte, mert a negyedik lateráni zsinat óta az eretnek világitól elkobzott javak a világi hatalomhoz kerültek. Négy évtizeddel később Lauritz öccse azt hangsúlyozta, hogy a bíróság rendkívüli jellegű volt, hiszen egyebek között az egész népet megjelenítő kormányzó felett kellett ítéletet mondania, másrészt pedig II. Kristian mindenképp függetleníteni akarta a skandináviai egyházat Róma főségétől, lásd Weibull, Curt: Christina Gyllenstierna och Stockholms blodbad. In: Scandia. 1969. Nr. 2. (továbbiakban: Weibull, 1969.) 279. p.

[45] 1464-ben született polgármester fiaként, külföldön doktori fokozatot szerzett, évekig élt Rómában. Tervezte a Vänern és a Vättern összekötését egy csatornával, hogy közvetlen kapcsolat jöjjön létre a nyugati országrész keleti fele és a Kattegatt között. 1538-ban halt meg Posenben (ma: Poznan, Lengyelország).

[46] Apja szegény cipész, ő tanulmányainak és éles eszének köszönhetően a pápai kancellárián is dolgozott. Dániába való hazatérése után jobbára vagy püspök volt, vagy börtönben ült. Lübeckben halt meg 1537 elején.

[47] 1470-ben született, Uppsalában lett baccalaureus, Lipcsében szerzett magistratust. Feltehetően jogot is tanult, többször járt Rómában. A strängnäsi püspök titkáraként államigazgatási tapasztalatot is szerzett, a strängnäsi püspökök ugyanis az országtanács kancellárjaként is működtek.

[48] „Herr”, a lovag (riddare) kötelező megszólítása. Sten öt éves volt, amikor Hans király lovaggá ütötte.

[49] „oftanämnde herr Sten och andre benämnde, de honom villige och oträngde tillfallne äre i förskrivne okristelige förbund, klarligen trätt have ifrån den helga romerska kyrkans lydno, det vi icke annat finna kunne efter den heliga kyrkans, kejsarens och Sveriges lag än [att] det är uppenbart kätteri, och skole både han och de för uppenbare kättare hållas och kallas.” A szöveget közli egyebek között: Weibull, 1928. 11–12. p.

[50] A frälse („megváltott”) azt a 13. században kialakult társadalmi réteget jelölte, amelynek birtoka az által lett mentes egyebek között az állandó adóktól, hogy a birtokos meghatározott felszereléssel (a vértezetet és a ló minőségét pontosan szabályozták), gyakorlottsággal és éthosszal szolgálatot teljesített a királynak. Ugyanilyen kiváltságban részesült fokozatosan az egyházi birtok is, létezett tehát „andligt” (lelki, azaz egyházi) illetve „världsligt” (világi) frälse. Mivel ez az állapot független volt a származástól, az „adel” (nemes) szó használata a középkor tekintetében anakronisztikus.

[51] Állítólag ő 7-én ebédidőben a városban volt. Amikor visszaérvén a várhoz zárva találta a kapukat, erőszakos ember lévén súlyos fenyegetéssel tudta csak elérni, hogy beeresszék. A történetet felidézi: Larsson, 2003. 440. p.

[52] A halottak száma forrásonként eltérő, a hóhér visszaemlékezve nyolcvankettőt tudott.

[53] 1224 óta az eretnekség büntetése Lombardiában máglyahalál, ezt II. Frigyes rövidesen a birodalom egészére kiterjsztette. A svéd törvényekben ilyen részletes szabályozás nem volt, természetes azonban, hogy hiányában a Skandinávia számára leginkább normaadó világit, a császárit vette át az uralkodó. A császári jogszolgáltatás számos eleme mérvadó lett az Oldenburgok óta, II. Kristian kancelláriai szabályzata szerint például még scribának sem volt felvehető az, aki nem volt járatos a császári törvényekben.

[54] Mivel ifj. Sture kiközösítettként halt meg, eltemethető sem volt.

[55] Az Olaus Petri – egyebekben ma csekély forrásértékűnek tekintett – krónikája által hagyományozott történet szerint annak idején a pecsétjébe rejtett egy cédulát („Brasklapp”), amire ráírta, kényszerűségből pecsétel („till denna besegling är jag nödd och tvungen”).

A stockholmi kivégzéseknek országszerte folytatásuk lett, így teljesedett be Hemming Gadh sorsa is.

[56] Az azzal kapcsolatos vitához, hogy Gustav Trolle ismerte-e a novemberi események előtt az 1517. évi összeesküvéslevelet, ld.: Weibull, 1965. 24. p., 3. sz. jegyz.; Weibull, 1969. 272-283. p.

[57] „Absolutos se noverint a debito fidelitatis hominii et totius obsequii, quicunque lapsis manifeste in haeresim aliquo pacto quacunque firmitate vallato tenebantur adstricti.” Idézi: Weibull, 1928. 65. p.

[58] II. Kristian északi kereskedőtársaság létrehozását tervezte, amely a kezében tartaná a Keleti tenger kereskedelmét, koppenhágai központtal. Terve, amely több hansaváros, mindenek előtt Lübeck érdekeit sértette, Stockholmnak is komoly szerepet szánt. Az ottani svéd polgárság Sture-párti lett, a német polgárok viszont a Sture-időszakban kétes hűségűnek számítottak, így e kivégzések őket nem érintették.

[59] A történteknek természetesen többféle értékelése létezik. Amennyire meg tudom ítélni, ma mérvadó történészi elemzésben nem találkozni azzal a felfogással, hogy a nemzeti függetlenség ügye bukott el és idegen elnyomók tobzódtak a szabadságszerető svéd nemzet hőseinek vérében.

[60] Azt, hogy mit tekintünk vérfürdőnek, olykor a propaganda dönti el. Søren Norby admirális így számolt be a Gustav Eriksson kormányzó flottájával 1522 novemberében vívott küzdelem egy eseményéről, amelynek során nem katonák voltak az áldozatok: „Ha nem sikerült volna kitörnöm a hadihajóimmal, megfosztottak volna engem is, és más becsületes hadinépet az életünktől, ahogyan tették a többi szolgálómmal, mert jó hatszáz ember volt a hajókon. Őket először foglyul ejtették és a saját hajóikra vitték […] és fogságban tartották egy napon át, a következő napon pedig megkötözvén kezüket-lábukat a fedélzetről a tengerbe dobták dudák, dobok és trombiták lármája valamint ágyúik elsütése közepette, hogy ne hallatszanék azok kiáltozása és jajveszékelése, mielőtt megfulladhattak.” Idézi: Rosborn, Sven: Lybska Svan. Dyr affär gick till botten. In: Populär Historia, 1991. 2. [Online: www.historiskamedia.se – 2009. március.]

[61] A kolostor másolati könyvéből idéz: Larsson, Lars-Olof: Gustav Vasa – landsfader eller tyrann? Stockholm, 2005. (2. kiad., továbbiakban: Larsson, 2005.) 57. p.

[62] Megválasztására Vadstenában került sor hatalmasok szűkkörű találkozóján, amelyen részt vett Brask is, miután a királytól nem kapott támogatást az ellenálláshoz. A tanácskozáson, ahol a megválasztott kormányzó pátensben tett ígéretet az egyház privilegiumainak tiszteletben tartására, eldöntötték azt is, Braskon keresztül tárgyalást javasolnak a stockholmi kormányzatnak. A kormányzó külön Gustav érseknek is tett ajánlatot, ám a királyság irányítására rendelt triumviratus (Gustav Trolle, Didrik Slagheck és Jens Andersen Beldenak) hamarosan eltávozott az országból.

[63] A dán-norvég trónon (egy 1449-ben kelt szabályozás szerint a két ország egy uralkodó alatt él a jövőben) atyai nagybátyja, Frigyes váltotta (1523–1533).

[64] E nap 1983 óta hivatalos nemzeti ünnep (Sveriges officiella nationaldag).

[65] Ld. erről például: Larsson, 2005. 101. p.

[66] 1520-ban a kormányzó özvegye küldte őt fia, Nils Stensson kísérőjeként Danzigba és Lengyelországba, egyrészt, hogy gyermekét biztonságba helyezze, másrészt, hogy segítséget kérjen a II. Kristian elleni harchoz. A király ezért a pápával kiátkoztatta.

[67] A júniusi napok leírása egyebek között: Andrén, Åke: Reformationstid. In: Sveriges kyrkohistoria 3. Stockholm, 1999. 8-235. p. (továbbiakban: Andrén, 1999.) 21-22. p.; Larsson, 2005. 75-77. p.

[68] Kedvezett viszont Gustavnak, hogy a császár és a pápa a francia királlyal, a németföldi evangélikusokkal és az oszmán szultánnal kiegészülve elég elfoglaltságot találtak maguknak.

[69] II. Kristian első jelentésében katonai túlkapással okolta halálukat, ezt a kúria nem fogadta el, végül Didrik Slagheck lett a felelős.

[70] Blodbadsplanschen avagy Blodbadstavlan, Kort Steinkamp és Hans Kruse alkotása. 1802-ben elégett, ma egy 17. századi másolatból ismert.

[71] Előbbi Søren Norby elől menekülve májusban a tengerbe fulladt, Otto, a västeråsi nyáron halt meg Stockholmban, ahová azt követően menekült, hogy székhelyén vereséget szenvedett Gustav Eriksson csapataitól.

[72] Ennek megnyilvánulása a két jelöltnek a püspökségükhöz tartozó, a király által november után bevont és most feltételesen visszaadott egy-egy várral kapcsolatban tett nyilatkozata. Andersenében például az szerepel, hogy a tynnelsöi várnak mindig nyitva kell állnia a király számára, azt pedig, hogy a másik várba a helyi lagman (a lagsaga – nagyjából a land – igazságszolgáltatásának élén álló személy) szabadon bejárhasson, szintén királyi diploma engedélyezte. Ld. Olsson, 1947. 222–223. p.

[73] Az előbbi esetében fennmaradt az az okirat, amelyikben az electus és a káptalan egyebek között arra kötelezték magukat, hogy a már említett várat és más püspöki birtokokat mindig nyitva tartják a kormányzó és emberei előtt. Olsson, 1947. 229. p.

[74] Vele megszakadt annak hagyománya, hogy az åboi püspök a keleti országrész szülötte.

[75] 1521-ben tagja a II. Kristian távollétében a svéd királyság irányítására rendelt triumviratusnak (társaival hamar viszályba is keveredett), ugyanazon év novemberében királya közbenjárásával már Lund érsekeként Skandinávia prímása, néhány héttel később, január 24-én pedig máglyahalált hal Koppenhágában. Lásd hozzá Weibull, Lauritz: Didrik Slaghaek efter Stockholms blodbad. In: Scandia, 1937. No. 2. 165–190. p. Slaghaek utóda az érsekségben rövid ideig az 1538. évi váradi békét létrehozó Johan Weze (Johannes von Weeze stb.) volt.

[76] Linköpingi polgárgyerek, 1506-tól ugyanott kanonok. Külföldi tanulmányai idején, 1518-ban az ifjabb Sture Rómába rendelte, hogy az ő segítségével javítson ottani megítélésén. A kormányzó halála után Perugiába ment és teológiai magistrátust szerzett.

[77] Levelét idézi: Olsson, 1947. 238. p.

[78] Feltehetően arra vonatkozik, hogy a pápa a skarai püspökségbe májusban egy itáliait nevezett ki.

[79] Andrén, 1999. 26. p.

[80] Az idézett lübecki forrás: Olsson, 1947. 254. p. Az 1523-ban a hansavárosnak átadott törlesztés kb. 43 ezer lübecki márka értékű volt. Larsson, 2005. 98. p.

[81] Lindkvist, Thomas – Sjöberg, Maria: Det svenska samhället 800-1720. Klerkernas och adelns tid. Stockholm, 2006 (6. kiad.) 208-209. p.

[82] Gotlandot még 1361-ben vesztette el III. Magnus Eriksson az úniót létrehozó Margareta édesapjával, a dán IV. Valdemar királlyal szemben.

[83] Idézi: Olsson, 1947. 258. p.

[84] II. Kristian hadában érkezett a királyságba, koronázásakor lovaggá is ütötte az uralkodó. Utóbb Gustav Eriksson szolgálatába állt, segített neki a lübecki támogatás megszerzésében. Gustav még Strängnäsben 1523-ban az országtanács tagjává tette, kirívóan semmibe véve az előző két évszázad azon törvényeit, amelyek kizárták idegenek tanácstagságát, majd neki adta az ország egyik legjelentősebb hűbérét, a kalmarit. (Lásd a 111. jegyzetet is!)

[85] Idézi egyebek között: Olsson, 1947. 265. p.

[86] Larsson, 2005. 128. p.

[87] Gustav apai nagyanyja testvére volt Sten Gustavssonnak, márpedig a mariefredi kolostor az id. Sture egy 1498-ban kelt adományán alapult. 1525 végén a király – magánemberként – felkereste a kolostort, és közölte a kartauzi barátokkal: az adomány annak idején apja, Erik Johansson akarata ellenére történt, ezért érvénytelen, ő pedig a jogos örökös.

[88] Kilépett tehát a magánember keretéből, azok a bizonyos törvények pedig csakugyan széles körben ismertek voltak – csakhogy a korona vagyonának elidegenítésére vonatkoztak, Sture viszont annak idején a sajátjából adott.

[89] Levelüket idézi egyebek között: Kjöllerström, Sven: Gustav Vasa och reformatorerna. In: Scandia, 1970. 1–16. p. (továbbiakban: Kjöllerström, 1970.) 7. p.

[90] Gripsholm várát a svéd történelem legnagyobb birtokszerzője, Bo Jonsson (Grip) az 1370-es években építtette. A Mariefred elnevezés az 1493-ban itt megtelepedő kartuziánusoktól ered, a kolostor neve ugyanis Pax Mariae volt.

[91] Az eset áttekintése egyebek között: Olsson, 1947. 267-269. p.

[92] Legalábbis csak egyetlen jól dokumentált esete van a középkori inkvizíciónak: egy Botolf nevű paraszt ismételten tagadta, hogy a szentelt ostya Krisztus teste. Az eljárás sokáig tartott, az akkori érsek 1311 Nagycsütörtökén kiállított ítéletét közli: Aili–Ferm–Olle, 1990. 112-116. p.

[93] Az 1282 előtt Skänningében dominikánus apácakolostort alapító Ingrid maradványainak áthelyezésére 1507-ben került sor 1497-ben kelt pápai engedély alapján. (Ingrid, akinek unokahúga az első felesége volt Birger Perssonnak, akinek a második házasságából született Birgitta, mintaadó lehetett a későbbi szent számára.) Az ugyanakkor kelt másik engedély a skänningei születésű Nils Hermansson maradványaira vonatkozott. Ö egy ideig Birgitta gyerekeinek nevelője volt, a 14. század utolsó negyedében linköpingi püspök, a translatio 1515-ben következett be. A Rómával hamarosan bekövetkező szakítás miatt mindhárom szentté avatási eljárás befejezetlen maradt.

[94] A hesseni születésű, házasságával stockholmi polgárrá váló mester feltehetően 1509-ben halt meg.

[95] A mára elavult Nordisk familjebok (kb. a svéd Brockhaus) második kiadásának Olaus Petri-szócikke az interneten: http://runeberg.org – 2009. március.

[96] Idézi: Olsson, 1947. 235. p. Nem a lutheri tanok terjedése kapcsán, de hozzteszi, Brask e két levelének célja lehetett, hogy eltántorítsa a nunciust a svédországi utazástól.

[97] Larsson, 2005. 129. p.

[98] Idézi: Larsson, 2005. 130. p.

[99] Kjöllerström, 1970. 6. p.

[100] Peder Galle 1476-tól Rostockban tanult, később Rómában élt, hazatérte után jobbára Uppsalában ténykedett. Segédkezett II. Kristian koronázásán, utóbb Gustav király megbízásából megírta a novemberi események történetét.

[101] Például az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei esetében az előzetes fordításokat öten készíthették, ld.: Adell, Arthur: Primäröversätterna av nya testamentet på svenska 1526. In: Scandia, 1938. No. 1. 16–63. p. (továbbiakban: Adell, 1938.) 60-62. p.

[102] Természetesen használták a Vulgatát, valamint a Wittenbergben 1524-ben megjelent dán Újszövetséget is, amelynek kiadója a korábban a Luther „Septembertestament”-jét kinyomtató Michael Lotther volt.

[103] Az előbbit a későbbi växjöi püspök, Johannes Baazius († 1649) írja „Inventarium ecclesiae Sveo-Gothorum…” című, 1642-ben megjelent művében: „Biblia sacra in Sveticum idioma translata voluit pius rex inter patriotas esse distribuenda. Translationem horum exemplo et imitatione b. Lutheri incepit M. Laurentius Andreae, tunc presbyter Strengnensis facto initio a Novo testamento.” Idézi: Adell, 1938. 16. p. (A „pius rex” Gustav király, a „b.” nyomdahiba lehet a „d.” helyett, az „M.” egyszerűen „magister”.) Olaus Petri neve korábbi forrásban, de később tűnik fel. A kalandos életű egyetemi tanár, Johannes Messenius († 1637) fogságban írt „Scondia illustrata…” című munkája a 18. század elején jelent meg, ebben 1525 tavaszánál ez olvasható: „Fuit autem M. Olaus cum collegis versioni nunc intentus Novi Testamenti, translationem sequens d. Lutheri verbotim.” Idézi: Adell, 1938. 17. p.

[104] Létrejöttének fő oka az állami szükséglet volt, ide értve az önreprezentáció igényét is. A kormányzó is támogatta, Ulfsson visszavonulásával azonban a működése hosszú időre abbamaradt

[105] A lübecki Johann Snell 1483-ban érkezett Dániából, hogy az érsek megrendelésére misekönyvet nyomtasson (Missale Upsaliense vetus). Az övé az első olyan könyv (Dialogus creaturarum…) is, amelyet a svéd királyságban nyomtattak, keltezett és teljesen fennmaradt. A következő évben visszatért Lübeckbe, hátrahagyva nyomdáját. Åke Hallberg írt az első svédországi könyvnyomtatókról az alábbi kötetben: Steinberg, S. H.: Boktryckarkonst och bokhistoria genom fem sekler. Halmstad, 1972. (Hallberg szövege az uppsalai egyetem honlapján olvasható: http://www.idehist.uu.se/distans/ilmh/Ren/bokt-sve.htm – 2008. november.)

[106] Májusban arról biztosította Hälsingland közösségét, hogy nincs semmiféle új hit, ez valójában az apostolok és az első keresztények felfogása, ő maga pedig keresztény emberként akar meghalni, akár ősei. Az új hitről való beszéd csak a király, az ország, a közösség gyengítését célozza, a papokat és a szerzeteseket zavarja ugyanis, hogy a király küzd jogtalan törvényeik és szokáaik ellen. Ilyenek például, hogy földet vonnak el a koronától, hogy kivonják magukat a világi igazságszolgáltatás alól azzal, hogy ellenfeleiket kiátkozzák. Olsson, 1947. 283. p. A közösségek folyamatosan kapták az egyház világi hatalmát és káros gazdagságát felemlegető királyi leveleket.

[107] A dán apától és svéd anyától 1485-ben született Poul Helgesen szerzetes lett, majd 1519-ben a koppenhágai karmelita kollégium vezetője. Azok közé tartozott, akik az egyházi visszaéléseket éppúgy bírálták, mint Luther bizonyos tételeit, végül szembefordult a reformációval.

[108] A halászat után mondta Péternek. (János evangéliuma 21,15.)

[109] Olsson, 1947. 283-286. p.

[110] Kjöllerström, 1970. 7. p.

[111] Egy levelében az özvegyet árulónak és csalónak nevezte, ld.: Larsson, 2005. 147. p. Az uralkodó helyzetét nehezítette, hogy ekkor zajlott a konfliktusa Søren Norbyval, majd Berend von Mehlennel. Ez utóbbi, miközben az előbbivel hadakozott, egy fegyverszünet idején megvendégelte őt, a leányát pedig keresztvíz alá tartotta. A gotlandi kudarcon elkeseredett király ezt követően von Mehlen embereinek egy részét kivégeztette, őt elfogatta, a kalmari hűbért pedig elvette tőle. A zsoldosvezérnek végül családjával együtt sikerült elmenekülnie, szász szolgálatba állt, utóbb jelentős része volt abban, hogy Gustavot nem vették be a schmalkaldeni szövetségbe.

[112] 1524 végén ugyan a helyiek már panaszkodtak a királynál a megélhetés nehezebbé válása miatt, 1525 tavaszán pedig gyűlést is tartottak, amelyen őt a hűség felmondásával fenyegették, ám Gustav októberben megjelenvén közöttük lecsendesítette őket. Az esemény szokásos elnevezése „az első dalarnai felkelés” (första dalaupproret).

[113] Azaz a bíráskodás a privilegium fori megsértése volt, noha három püspök, köztük Brask is részt vett az ülésen.

[114] Gustav udvari krónikaíróját, Peder Svartot idézi: Larsson, 2005. 148-149. p. Svart e műve alapján lett a kivégzett Peder Jakobsson gúnyneve Sunnanväder (a kifejezés jelentése kb. „déli szél”, a svéd paraszti felfogás az emberi természetre igen károsnak tartotta).

[115] Dalarna a „völgy” jelentésű „dal” többes számú, határozott alakja.

[116] Egy dalarnai küldöttséggel kötött megállapodásából tudható, amely szerint „ha úgy történik, hogy a jó asszony, Kristina úrnő elismeri saját fiának azt, aki állítólag ott fent [azaz Dalarnában] van, megígértük és e nyílt levelünkkel ígérjük, hogy a jó parasztok kedvéért barátságunkba fogadjuk őt ismét és megbocsátunk azért, amit ő ott fent mondott és tett”. Larsson, 2005. 152. p. Annak tükrében, hogy mennyire tartotta be adott szavát, ez nem más, mint egyszerű tőrbe csalási kísérlet – ahogy például II. Kristian is cselekedett 1518-ban.

[117] Ha az elidegenítés zálogosítás vagy eladás volt, akkor ellentételezéssel.

[118] Azok a földek, amelyek az adót fizető parasztok (skattebönder) birtokában vannak. E rendelkezés kivételesen korábbi törvényekhez illeszkedett. 1396 őszén, Margareta Valdemarsdotter irányításával jött létre a nyköpingi megállapodás (Nyköping’s recess), amely szintén a redukcióval erősítette a királyi hatalmat. A koronától 1364 (azaz a rivális, mecklenburgi Albert trónra kerülése) óta elszakított javakat, továbbá minden olyan frälse-birtokot, amelyik korábban adózó paraszté volt, vissza kellett helyezni előbbi állapotukba. A redukció megtörténte után teljes zárlatot mondtak ki az adózó és a koronabirtokokra, így, ha egy frälse növelni akarta birtokállományát, vagy más frälsétől kellett megszereznie, vagy kolonializációba kellett fognia. A frälse-rétegen belüli átrendeződés egy változatát jelentették a világi frälse által az egyháznak tett adományok. 1454-ben az éppen a svéd trónon ülő Karl Knutsson (Bonde) kísérletet tett egy újabb redukcióra, de belebukott.

[119] Hitéleti kérdéseket már csak azért sem akart az uralkodó érinteni e gyűlésen, mert a parasztság, amely sokára fogadta el a kereszténységet, természetesen konzervatív volt. Kivetítve például egy évre az egyházi ünnepeket, amelyek részét alkották a parasztok által oly gyakran hivatkozott ősi szokásoknak („hävdvunna sedvänjor”), lényegében ötnapos munkahetet kapunk a századforduló svéd királyságában. Larsson, 2005. 131. p.

[120] Amely pedig még mindig kedvezőbb volt, mint a végrehajtási rendelet, amelyet a gyűlés után nem sokkal bocsátott ki a király. Abban ugyanis az egyházi bíróságok bevétele a koronához került, a privilegium fori megszűnt, a főbb egyházi tisztségek betöltése királyi jóváhagyáshoz kötődött, a koldulórendek konventen kívüli ténykedése évi tíz hétre csökkent stb. Olsson, 1947. 291-292. p. Az ordinantia több példányban ismert, értékelésükre ld.: Kjöllerström, Sven: Västerås ordinantia. In: Scandia, 1960. No. 1. 41-98. p.

[121] Behre, Göran – Larsson, Lars-Olof – Österberg, Eva: Sveriges historia, 1521–1809: stormaktsdröm och småstatsrealitet. Stockholm, 1985. (2. kiad.) 28. p. Öt nemzedékkel később, amikor a nagyhatalmiság fenntartása érdekében kellett az államhatalom gazdasági alapjait megszilárdítani, az akkori uralkodó, XI. Károly a társadalom többi rétegének támogatásával a nemességet sújtotta redukcióval.

[122] A következő századokban a papság az államhatalom engedelmes támaszának bizonyult az államrezon mindenkori hű magyarázójaként a vasárnapi istentiszteleten és azzal, hogy nyilvántartást vezetve a községben történt születésekről a sorozáshoz nélkülözhetetlen ismeretet biztosított.

[123] Az eljárás változatos volt, egyes püspökök és székeskáptalanok taxát fizettek éves összjövedelmük után, másoktól egyszerűen elvettek jövedelmeket. Igen súlyos veszteséget szenvedett az érsekség, a linköpingi püspökség és a vadstenai kolostor gazdálkodása. Birgitta rendjének központi kolostora még örülhetett: megtiltotta ugyan a király a felvételt, de a működést egyelőre nem.

[124] Miközben az egyház földtulajdona megszűnt, a korona birtokállománya az 1521. évi 3,5%-ról 1560-ra, Gustav király halála idejére csaknem meghétszereződött (21,3%) az ország egészében. Ld. Lars-Olof Larsson táblázatát a 121. sz. jegyz.-ben idézett mű 9. oldalán!

[125] A vád szerint tudomásuk volt a király ellen Stockholmban 1536-ban megkísérelt merényletről, de nem szóltak. Olaus Petriék azzal védekeztek, hogy gyónási titok kötötte őket. Az uralkodó mindkettejüknek megkegyelmezett, utóbb Olaus Petri, akiért a főváros polgársága 500 magyar aranyat fizetett az uralkodónak, még folytathatta is lelkészi ténykedését Stockholmban.

[126] A nagyhatalmiság korában a királyság uralkodói egy kivételével ügyeltek arra, hogy a Biblia új kiadása is fűződjék uralmukhoz: II. Gusztáv Adolf 1618-ban, Krisztina 1646-ban, X. Károly Gusztáv 1655-ben, XII. Károly 1703-ban jelentetette meg az 1541. évi szövegén alapuló kiadását.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,