Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 2. szám
A. D.
MMIX

Dobrovits Mihály - Őze Sándor:
A Korán-cáfolat műfajaa közép-európai reformáció és katolikus reform eszmei fegyvertárában
A 16

A 16. század végén a jezsuita rend magyarországi és erdélyi megjelenésével a katolikus reform és ellenreformáció vett nagy lendületet. A katolikus elitnek nemcsak a különböző protestáns irányzatokkal kellett szembenéznie, hanem választ kellett adni a török hódítás okaira, valamint állást kellett foglalni a mohamedán hatalomgyakorlás elveivel szemben. Ehhez mindenképpen szükség volt az idegen kultúra valamilyen szintű ismeretére és ismertetésére. Az iszlám értelmezésére a keresztény üdvtörténet szempontjából.

Mindezekhez jó lehetőséget adott a nyugaton a 12. század óta ismert műfaj a Korán-cáfolat. Nem véletlen, hogy éppen a 16. században és éppen a két legjelentősebb magyar jezsuita szerző Pázmány Péter és Szántó (Arator) István tollából született elsőként egy magyar és egy latin nyelvű Korán-cáfolat. Szántó édesanyját illetve testvéreit törökök hurcolták rabságba, vélhetően többek között ez vitte őt a jezsuita rendbe. Szántó Istvánt Pázmány ismerte, diákja volt, Bécsben majd Vágsellyén egy rendházban élt vele. Bitskey István Pázmány olvasmányainak, forrásainak vizsgálata alapján arra a következtetésre jutott, hogy Pázmány már grazi évei alatt (1597-1600), hitvitázó tevékenysége kezdetén is figyelmet fordított az iszlám hódítás európai és magyarországi eseményeire.[1] Szántó Confutatio Alcorani című írása 1611-ben jelent meg, de már 1597-től dolgozott rajta.[2] Varsányi Orsolya szerint elképzelhető, hogy Szántó készülő Korán-cáfolatáról Pázmány is tudott.[3]

A két Korán-cáfolat hozzáférhető modern kiadásban is. Szántó munkáját Lázár István Dávid adta közre 1990-ben.[4] A munka a legszükségesebb jegyzetekkel és egy rövid életrajzzal összekötött előszóval ellátva látott napvilágot. Az előszóban Lázár elmondja, hogy nem vállalkozik a mű elhelyezésére a kor antiturcica anyagában, sem a Szántó művének forrásait, a szerző háttérismeretét nem szándékozza felderíteni, valamint teológiai szempontból sem vizsgálta a művet.[5]

Pázmány Tíz bizonyosság című írása függelékeként megjelent, „Mahomet vallása hamisságáról”[6] szóló Korán-cáfolatáról ellenben született kiváló elemzés Bitskey István tollából.[7] Pázmányon és Szántón kívül még Piotr Skargáról tudjuk, mint korabeli közép-európai jezsuitáról hogy foglalkoztatta a mohamedán hit. Messiás Arianorum című műve 1612-ben jelent meg Krakkóban lengyelül. E mű lényegében unitáriusokkal szembeni polémia, melyben a Szentháromság és Krisztus hasonló megítélése kapcsán igyekszik összemosni a két felekezetet. A polémiának hasonló kelet-európai változatát több helyről ismerjük protestánsoktól is, például a református Károlyi Péter Brevis explikatio orthodoxae fidei és a cseh huszita Budovecz Antialkorán című művét.[8] A magyar jezsuiták mind a cseh mind a huszita közeggel kapcsolatba kerülhettek, Szántó például Olmützön keresztül. Pázmány Skarga művét nem ismerhette, hiszen jóval a Tíz bizonyosság után jelent meg, de a szerzőt igen: 1588-ban Krakkóban, 1590-ben Jaroslavban, majd 1595-ben Rómában is találkozhattak.[9]

Pázmány egy csapásirányban próbálta a protestánsok elleni illetve a török vallásával szembeni érveit terelni. Az argumentáció szerint a protestantizmus már-már maga az iszlám, vagy legalábbis az oda vezető út egyik fontos állomása volt. Bitskey István bravúros filológiai teljesítménnyel tárta fel a Korán-cáfolat forrásait, szellemi hátterét. Az ő nyomán haladva elemezte Varsányi Orsolya a mű citátumhasználatát. Megállapították, hogy saját munkája alapjául Pázmány a Teodor Bibliander (Buchman) által Svájcban 1543-ban kiadott többkötetes antiturcica irodalmát felvonultató kolligátumát használta fel.[10] Ennek előképe az volt, hogy 1138-1143-ban Petrus Venerabilis megrendelésére Robertus Retenensis és Karintiai Herman latinra fordította Koránt. Az Ibériai-félsziget fordítóiskolái a két kultúra között láttak el közvetítő tevékenységet. Itt az az arab származású, áttért réteg látott el kulcsszerepet, amely keresztény hitre tért. A kétnyelvűség azonban attól függően melyik kultúrába gyökerezett jobban a mediátor okozhatott félreértéseket és fordításokat. A középkorban folyamatosan használt latin fordításkomplexum a Corpus Toletanum kialakításában Toledói Marcusnak (1210 körül) volt nagy szerepe. Többek között ehhez nyúl majd vissza a reformáció kora.[11]

Dolgozatunkban sem Szántó művének forrásfeltárására nem teszünk kísérletet, a Pázmány-mű esetében ezt pedig elvégezték. Vizsgálatunkban azonban bátran élhetünk néhány előfeltevéssel. Tudjuk, hogy egyik szerző sem ismerte az eredeti, arab nyelvű Koránt, mindkettő a keresztény (ortodox és katolikus) Korán-filológia évszázadok során felhalmozott állításaira támaszkodott, annak is főként az Ibériai-félsziget műhelyeiben kialakult hagyományait követték. Terminológiájuk is ezt és nem a török által használt alakokat tartalmazza: moseq = mecset, Korán = Alkoran, szúra = azoara. Nem lesz tehát meglepő, ha azt állítjuk, hogy magáról az iszlám vallásról csak meglehetősen homályos elképzelése lehetett a magyarországi „katolikus reform” képviselőinek. Nem a magyarországi hódoltság élő mohamedán vallásgyakorlatára alapozták a maguk ismereteit, hanem több, a korábbi hispániai tapasztalatokat igyekszik kamatoztatni. Ennek oka pedig érthető. Pázmánynál (és Szántónál is) a Korán-cáfolat nem annyira az iszlám ellen beszél, sokkalta fontosabb, hogy rajta keresztül a reformációt (és a korabeli katolikus felfogás szerinti eretnekségeket) lehetett támadni. Így a Korán-cáfolat tulajdonképpen nemcsak az antiturcica irodalom része, hanem a reformáció elleni polémia fegyvertárába tartozik.

Ez nem változtat természetesen azon, hogy jezsuita szerzőink osztják az iszlám-ellenes keresztény apologetikának az eredetileg arab anyanyelvű, s a 720-ban bekövetkezett kolostorba vonulásáig a damaszkuszi omajjád elittel jó kapcsolatot ápoló Damaszkuszi Szent János 743 óta vissza-visszatérő tételét, miszerint Mohamed álpróféta, tanítása pedig eretnekség, az eredeti isteni kinyilatkoztatás elferdítése, az Antikrisztus eljövetelének egyik előjele. Damaszkuszi Szent János Korán-cáfolata a szerző Az eretnekségek ellen c. munkájának 100. (illetve más számozás szerint 101.) fejezetében kapott helyet.[12]

 

A Korán-cáfoló irodalom magyarországi recepciójának két fő iránya

Mint láthatjuk a mohamedán front 16. századi magyarországi áttörése idejére két forrása alakult ki a keresztény hitvédő irodalomnak. Az egyik a már említett spanyol-latin nyelvű, ibériai és a földközi tenger nyugati medencéjéből kelteződő szellemi hatás, mely a jezsuita rend ottani beágyazottsága miatt erőteljes volt, és a győzedelmes reqonquista után a Don Juan d’Austria által vérbefojtott arab felkelés hatására félelem keltette hisztérikus reakciókat implikált a keresztény lakosságban.[13] A nagyon hasonló magyarországi helyzet hozta, hogy a magyar lakosság számára az ibériai művek érthetőek, a jezsuiták által közvetíthetőek és átültethetőek voltak.

Mind Szántó, mind Pázmány forgatták még Joannes Andreas (Juan Andres) Korán-cáfolatát, amelyet 1515-ben írt a mór származású spanyol szerző.[14] A Confusione della setta machumetana az eredetileg a „Barcarrota-könyvtárnak” nevezett heterogén könyvgyűjtemény része. A mű egy a létező négy olasz nyelvű mű közül, amelyek az említett, összesen tizenegy részből összeálló könyvgyűjteményhez tartoznak. Valójában egy eredetileg spanyol nyelvű szöveg fordításáról van szó, amelynek szerzője a valenciai Juan Andrés. Ehhez tartozik, hogy a legrégebbi kiadás 1515-re megy vissza. Ennek az első változatnak a „örökösei” az idő folyamán eltűntek a 17. században, művét azonban lefordították olaszra is a 16. század végére. (Szántó olaszként is tartja számon.)

A másik, de legalább olyan erős gyökér a bizánci szerzőkhöz vezetett. Az iszlámmal szembeni nemcsak vitázó, de ellenséges 8-14. században jelentős a keresztény hitvédő irodalom. Az arabok, majd a török népek által megszállt bizánci területek keresztény egyházának fel kellett venni a harcot e területek iszlámra való áttérése ellen. Az írókat három fő törekvés vezette. Bizonyítani akarták, hogy Mohamed nem volt és nem lehetett próféta. Azt is bizonyítani akarták, hogy az iszlámnak nincsenek olyan megfelelő tulajdonságai, hogy helyettesítse a kereszténységet. Végül pedig meg akarták védeni a keresztény dogmákat a Korán állításaival és a muzulmán teológiával szemben. Az iszlámra egy újfajta eretnekségként tekintettek.[15]

A Damaszkuszi Szent Jánost használó és hozzá hasonló korai bizánci munkák közül elsőként megemlíthetjük Edesszai Bartholomeosz Agarénosz- (Korán-) cáfolatát, amely külön kiemeli a Mohamednek tanácsot adó nesztoriánus szerzetes, Bahírá szerepét.[16] Agarénusoknak, a bibliai Hágár leszármazottainak, tehát Iszmael utódainak mondják a mohamedánokat. Az elképzelés később is nagy követői tábornak örvendett. A 16. századi világkrónika-író Benczédi Székely István[17] szintén agarénusoknak mondja a Mohamedet követő arabokat, akik csak megtévesztésből neveztetik magukat saracenusoknak, Sára leszármazottainak.

A Mohamaed előtti időkben az Arab-félsziget a gyűjtőhelye azoknak a menekült eretnek szektáknak, melyek a Szentháromságot, vagy Jézus Krisztus istenemberi egységét vitatták. Az iszlám szigorú tauhidjába valóban beépült az ő szemléletük is. A korai bizánci Korán-ellenes irodalomnak szintén megvolt a maga eretnekség (nevezetesen a keleti kereszténység) ellen irányuló éle, ezt logikusan használhatták azután az iszlámmal szemben is, melyet a pusztába menekült megszenteletlen ábrahámi ág mintájára az eretnekek vallása leszármazottjaként kezeltek. A koraújkori Európában azután már, mint ezen keleti szekták, konkrétan a nesztoriánusok közvetlen tanítványaként kezelték az iszlámot mind protestáns, mind katolikus részről. A barát később Sergios néven vált ismertté a 16. századi Európában. A fent említett világkrónika és Melius Péter is úgy idézi, mint Mohamed tanítóját:

 

„Az első bestia az Antikrisztus képe az Pápa Sergius Barát tudománja mesélje, szörzésse konciliuma, dekrétoma ostyája, oltára, gyónása, böjti és egyéb ganéj és csalárd szörzése: E földi bestiának a két birodalomnak az Isten büntetés szerint az igazság meg nem hiteléért az hazugsággal hiteléért az Sátánnak az hitlen fejedelmeknek hatalmat adott erre, hogy megszárítsák, megélesszék az Antikrisztust, Pápa és Sergius, az Mahumet szörzésit. Ha nem mered mondani a Mahumetet, az Sergius mond. A Sergiuson érts az török hitet.”[18]

 

A Szegedi Kis István és Sztárai Mihály ellen indított eljárások mutatják, hogy a török tájékozott volt, ezért a hódoltsági prédikátorok féltek ellenük prédikálni. Melius szerint azonban szükség van erre, különben mohamedánná lesz a gyülekezet. Melius a törököt is Antikrisztusnak tartja, legalább akkora ellenségnek, mint a pápát. Kevesen ismerték nála jobban a török kultúrát, és a békés egymás mellett élésre nem látott lehetőséget. Ez a meg nem alkuvás a személyes bátorságon és a kemény törvényeken alapuló szellemi védekezés műve volt, s ennek is köszönhető – több más tényező mellett – hogy a hódoltságban elenyésző lett a törökhöz állás.

Benczédi Székely István azt írja Világkrónikájában a Seregius névről és a török eredetéről, hogy Heraklius császár tizenkettedik évében az agarinusok (arabok) közül támadt Mohamed, ki egy kereskedőnek volt a fia. Heraklius éppen a perzsákkal hadakozott, és felfogadta az arabokat. A háború után az elbocsátott agarinusok raboltak, fosztogattak a birodalomban, és mikor a bizánciak ellenük indultak, a veszély miatt fejedelmet választottak. Eszes volta miatt Mohamedre esett a választás. Ő azután nagyravágyásában előbb tanítónak, majd Isten emberének mondta magát:

 

„Mikoron látta volna Mohamet az ő alatta való népeknek állapotját, nem jónak véli, hogy különb-különb hit alatt volnának és törvény alatt. Mert volnának ott alatta sidók, keresztének és pogányok, kiket mind egy akaratra hozni csak a világi dolgokban, hanem lelkibe is. Ennek okáért hivatnak hozzá sidó doktorokat, kik őtöt a sidó hitre megtanították. Azonban találkozik hozzája egy Seregius nevű barát, kit Rómából a Nestoriusnak hamis tudománjáért ki űztek vala és megtanította őtöt Nestorius módra a keresztén hitre. Ő maga pedig pogánságban bevelkedett vala fel. Ennek okáért a Mohamet a három rendbéli hitből egyet csinála hogy evvel az ő alatta való népet egy akaratba meg tarthatná, kit szorgalmasan megíra az Alkoránnak nevezné, bizon, főnek elesésének parancsolatja alatt mondja senki soha nem veteködjék.”[19]

 

A bizánci Korán-cáfolatok a 9. századtól kezdve egymásra is épültek. Argyriou szerint a legfontosabb láncszemek ebben az irodalomban: a 9. századi Bizánci Nikétasz,[20] a 12. századi Euthümiosz Zegabénosz,[21] a 13. századi Nikétasz Khoniatész,[22] a 15. századi – a 14. században görögre fordított Ricoldo de Monte Croce munkájára építő – Kantakuzenusz János[23] művei.

A magyar jezsuita szerzők alapvető tévedései közé tartozik, hogy a Koránt egy, elejétől a végéig Mohamed által írott és elrendezett munkának tartják.[24] A Korán-filológia erről mást mond. A mai kutatás általában elfogadja, hogy az iszlám prófétájának volt küldetéstudata, s kinyilatkoztatásait valóban extatikus állapotban hirdette. Általában megjegyezhető, hogy szerzőink nem értették és nem is akarták megérteni a Koránt, igaz, ezt saját koruk és műveltségük hátterében nem is lehet nekik felróni.

A szövegek kezelésére jellemző, hogy Pázmány és Szántó egyaránt egy 125 szúrából (átírásukban azoara-ból) álló Korán-fordítást használtak. Ezzel szemben az eredeti Korán 114 szúrából áll.[25] Így az általuk hivatkozott helyek rendre tízzel tévednek. Ez úgy alakult ki, hogy az első négy szúrát a latin hagyomány tizenhárom részre tördeli, így az eredeti ötödik szúra Szántónál már a tizennegyedik.

Pázmány Korán-cáfolata rövid, összefoglaló munka, mely tíz pont köré rendezve igyekszik megcáfolni az iszlám tanítás igazságait. Szántó munkája ennél érdekesebb, hiszen ő rendre végigmegy a Korán általa feltételezett 125 szúráján, közli azok rövid tartalmi ismertetését, és – legalábbis az elsők esetén – igyekszik azokat rendre a keresztény dogmatika értelmében megcáfolni. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy mindkét szerző belevesz a maga Korán-értelmezésébe olyan elbeszéléseket, amelyeket maga a Korán nem tartalmaz, hanem a tágabb muszlim hagyománykincs, a szunna részei. Jellemzően említhetnénk a Mohamed csodálatos égi utazásának, a Mírádzsnak (micrāj) történetét.

 

Korán a reformáció idején

1542-ben a Buda visszavívására induló német birodalmi csapatok csúfos kudarccal tértek vissza. Majd két emberöltő kellett, ahhoz hogy ismét megpróbálják visszafoglalni a magyar fővárost a töröktől. Az ezt követő döbbenet és érdeklődés az, amely 1543-ban három Korán-fordításnak és magyarázatnak adott életet.[26] Az egyik ebből a francia Guillame Postelé, aki maga a reneszánsz polihisztora és diplomataként sok helyen szolgált, de egy megértőbb és elfogadóbb álláspontot alakított ki a törökkel szemben és törekedett egy vallási egyeztetésre a mohamedánokkal. Fordítása nem is tartott számot komolyabb érdeklődésre, szinte úgy kellett a 19. században felfedezni.[27]

A másik fordítás Theodor Biblianderé,[28] aki a svájci reformáció zürichi ágának exegetájaként a török fenyegetést közelinek és veszélyesnek vélte. Erasmus humanista képzési ideálját követte és a szabad akarat kérdésében is inkább mellé állt Lutherrel szemben, mint exegéta. A szavak értelmét kutatta, gondolkodása nyitott volt, nem zárkózott el az eszkatológiától sem. Táplálták ezen érdeklődését különösen az apokrif írások, az Apokalipszis és más bibliai részek egyaránt. De ratione communi omnium linguarum c. művében a Koránból idézett latinra fordítva, s feltűnően nem Kettoni Róbert fordítását használta fel, s más traktátusokat és magyarázatokat is olvasott, amelyeket műve II. kötetében ki is adott. Ezek közül egy Riccoldo da Monte Croce Confutatio Alcoranija,[29] amivel egyezéseket és jelentős eltéréseket egyaránt mutat a szövege. Az 1281-1301 között a Közel-Keleten tartózkodó, s 1291-ben a bagdadi iszlám teológiai akadémiát is látogató firenzei dominikánus eredetileg 1320 körül, latin nyelven íródott munkáját 1354 és 1360 között görögre is lefordították. Munkáját nagy részben megkönnyíthette a korabeli iráni mongol uralom alatti politikai helyzet.[30] Riccoldo munkája pedig alapjául szolgált a török segítséggel hatalomra került, majd – bukása után – napjait szerzetesként morzsolgató egykori bizánci császár, (Kantakuzenosz) János Korán-cáfolatának, ahogy a reformáció idején mindenki által használt Nicolaus Cusanus Cribratio Alcorani[31] című 15. századi művének is.[32]

Az eltérő fordítás származhat Guillaume Postel De orbis terrae concordia libri IV. c. művéből, amelynek II. könyve csakis az iszlámról szól, s mivel ezt Bázelben adták ki, nem kizárt, hogy Bibliander ismerte, de csak korlátozott számban vett át belőle: Postel és Kettoni Róbert is csak támpont volt számára. Iszlámmal kapcsolatos érdeklődését sokkal inkább Johannes Oporinusnak köszönhette. Beszédei alapján kíváncsi lett a „kereszténységnek annyit ártó” tanokra, ahogy egy 1542-es levelében írta. Már 1536-ban szerzett Oporinustól a témába vágó könyveket.

Luther és Erasmus is megegyezett abban, hogy a törökök igazi és mély megismerése nélkül nem éri meg harcolni ellenük, mert nem lehet őket legyőzni, legfeljebb visszaverni. Bibliander mindezzel egyetértett, és vallások harcát látta a török háborúkban: vera versus falsa religio. Ezen az alapon nyugodott Bibliander kiadása.

Óvatosan kellett bánni a cenzúrával: például a Velencében 1530-ban arabul kiadott Paganini-féle Koránt III. Pál pápa nyilvánosan elégettette. Ennek ellenére Postel és valószínűleg Bibliander is birtokolt egy-egy példányt belőle. Az indok az volt, hogy „a Korán ártó könyv és a keresztények körében tűrhetetlen”. A török veszély híreire azonban Oporinus a félelemtől és a nem kevésbé a jó üzlet lehetőségétől hajtva valóságos propaganda-hadjáratba kezdett a Korán-kiadás szükségessége mellett. Az engedélyt tekintélyes bázeli uraságok írták alá: Antistes Oswald Myconius, Marcus Bersius, Martin Borrhaus, Jakob Imelin. Érvelésük azon alapult, hogy „meg kell ismerni az istentelen tanokat” és megcáfolni őket, hogy megelőzhető lehessen Európa iszlamizálása. Maga Luther is kiállt a bázeli tanács előtt a kiadásért.[33] A kiadás népszerűségét mutatja, hogy 1543-ban már hat különböző variánsa volt ismert, s a különbség a borítólapban állt: ott az ún. Praemonitio-t tévesen Luthernek tulajdonították. A kiadás maga egy – Bobzin szerint – „Encyclopédie de l’Islam”, sokkal többet tartalmaz, mint a Korán sima fordítását.[34]

Az első kötet teljesen a forrásoké, a második „teológiai” témájú, míg a harmadik a történelemről szól, amiben megkísérelte összegezni és feltárni a szaracénok illetve törökök múltját. A latin Korán a Corpus Toletanumból való átvétel, ami ekkor már 400 éves, s azért nem az eredetit használták, mert a korszak arab tudósai nem fordítottak, hanem csak tanultak arabul! Három latin és egy arab írást használt fel hozzá Bibliander, emellett a Bibliával való párhuzamokat is bejelölte, továbbá megadta az egyházatyákkal és ókeresztény eretnek szerzőkkel is egybevágó helyeket, bár utalásai ritkán pontosak. Teológiai kommentárjai nem olyan jelentősek, minthogy a II. kötetben már mindent tárgyalt. Megjegyzései azonban igen érdekesek: például leírja, hogy a Korán ellentmond önmagának, és ezért nem lehet isteni kinyilatkoztatás, vagy hogy azért nem fogadja el az iszlámot, mert hogy az túl „új”.[35]

A nürnbergi Korán-nyomat (1543) alkotója egy katolikus teológus: Johann Albrecht van Windmannstätter.[36] Annak ellenére, hogy a Korán-kiadáson kívül nem adott ki arab témájú munkát, hihetetlenül nagy mennyiségű és értékű gyűjteményt halmozott fel. 1553-54-ben Bécsben ismerkedett meg Guillaume Postel-lel, akivel az első európai kiadású szír nyelvű Újszövetségen dolgoztak együtt. Bécsbe egyébként héber és szír nyelvtudása illetve kabbala-ismeretei miatt hívták meg. 1557-es halála után könyvtárát V. Albert bajor herceg örökölte, s abból alakult ki a hercegi könyvtár. Windmannstätter gyűjteménye Johann Jakob Fugger könyvtárával együtt alkotta a későbbi Müncheni Udvari Könyvtárat, amiből a mai Bajor Állami Könyvtár épült ki. Windmannstätter könyvei leginkább a klasszika-filológia, az olasz reneszánsz, a humanizmus, a különböző héber (például kabbala-) és arab kéziratok köréből kerültek ki. Gyűjteményének ötöde Koránból és Korán-töredékekből áll. Hartmut Bozin tette fel a kérdést, hogy hogyan juthatott az arab szövegekhez, hiszen héber nyelvű irodalmat lehetett szándékoltan gyűjteni, de arabot csak véletlenül, sorsszerűen lehetett találni. Egy málikita jogrendi gyűjtemény azt sugalmazza, lehettek spanyolországi forrásai is. Ezt bizonyítja al-Gabari Satibiyya Kommentárja is. Arab könyvei a Koránon kívül elsősorban filozófiai, orvostudományi, államtudományi témájúak. Három igen értékes kézirattal is bírt, melyek arab nyelvre fordított Biblia-részeket tartalmaztak. Gaon Sa’adya al-Fayyúmi héber betűs, de arab nyelvű zsoltárkommentárját is megszerezte, illetve Moses von Mardin ajándékozott neki egy szír-arab-latin hármas szótárat.[37]

Művének címe: Mahometis Abdallae filii theologia dailogo expicata. Kiadási hely nincs megadva, de minden valószínűség szerint Nürnberg. Bizonyíték erre Johannes Oporinus egy levele és egy nürnbergi nyomdász levele is, akik mindketten említik. Indítékai a kiadásra magukba foglalják a török és iszlám fenyegetés miatti aggodalmát, az Egyház belső állapota felett érzett aggodalmát és a reformációval kapcsolatos félelmeit is. A könyv tartalmaz egy Bibliander-kiadású Doctrina Machumet-et a Corpus Toletanumból.

A kérdés itt az, ki lehetett a fordító? A borítón szereplő név fiktív: Hermannus Nellingaunensis, ami utalhat származási helyére, Nellingenre, azaz eszerint ő maga lett volna. Különbözik Bibliander Doctrinájától, de a kimutatott hasonlóságok alapján elképzelhető, hogy közös fordításból dolgoztak. Windmannstätter azonban átdolgozta illetve javította azt. A munka fő prioritása a zsidóság és az iszlám közötti kapcsolatok feltárása volt. Legfontosabbnak tartják benne a négy részre osztott Epitome Alcorani-t, amihez Kettoni Róbert fordítását használhatta, mert a Corpus Toletanum-hoz képest más és idegen a formája is. A mű gyakran vagy szó szerinti fordítás vagy afféle tartalmi összefoglaló: előfordul, hogy az eredeti szöveggel semmi különösebb összefüggése sincs. További probléma vele kapcsolatban a szöveg beosztása: négy Orationes Arabum-ra van osztva. (Juan Andrés és Postel is a Korán „négy részéről” beszél.) Legfontosabb forrása egy kézirat (Codex Arab. Monac. 7.), ami a kolophon szerint Bellûsból származik 1518-ból és egy különböző színekkel, különböző kezek által írott alkotás. Nem tudjuk, spanyol átiratból készülhetett-e a fordítása, ez esetben pedig Diego Lopez Zuniga lehetett a forrás.

Biblianderhez hasonlóan felhívja a figyelmet az iszlám és a kereszténység közti különbségekre illetve egyezésekre az oldaljegyzeteiben, például Jézus Istenfiúsága, amit elismert a Korán is. A Korán szerinte „félreérti” a Szentháromság-tant, és jegyzi a Korán által „félreértett” bibliai helyeket. Hivatkozik Mohamed hiányzó prófétai legitimációjára. Ezek az iszlámellenes érvek gyakran máshol is felmerülnek a korszakban: Mohamed egy áruló, és szavait még a kereszténységgel való összecsengés esetén sem szabad elhinni, de Windmannstätter szakított a korszellemmel, (Bobzin szerint) szélesebb látószöggel bírt a Talmud, a kabbala és mély héberismerete révén. Bibliander korrigálta az eltorzult neveket, de Windmannstätter vele szemben nem! Ez azt mutatja, hogy utóbbi elsősorban nyugati forrásokra támaszkodott. Juan Andrés Confusione della setta Machometana-ja lehetett az alapja, ami egy aragóniaiba való fordítás. Azaz Windmannstätter nem az arab ősszövegre támaszkodott a fordítása során, hanem Juan Andrés aragóniai nyelvű összefoglalójára, amit spanyol származású arab tanárja (Diego Lopez Zuniga) révén könnyedén megszerezhetett. Windmannstätter jegyzetei írásához sem használt arab nyelvű Koránt, ez a legalapvetőbb különbség közte és Bibliander közt. Windmannstätter soha sem fordította egyenesen arabból a Koránt, míg Bibliander igen.

A kiadvánnyal kapcsolatosan Oporinus volt az első kritikus, akinek reakciója igen agresszívnak bizonyult: a bázeli kiadás konkurenciájának tartotta. Bibliandernél hatalmas kritikai vita alakult ki. Ellentétben a szintén francia Calvinnal, aki Dániel könyvének és az apokalipszis figuráinak beazonosítását saját kora hatalmaival, így a törökkel is feleslegesnek és veszélyesnek tartotta, Bibliander Luthert követte, mint a zürichi ág német teológusainak nagyobb része, és apokaliptikus értelmezésben ábrázolta az iszlámot. Ebből a nézőpontból közelített a Koránhoz is. Cáfolata és magyarázata Bázelban látott napvilágot. Korán-magyarázata hagyományos utat járt be, akárcsak Postelé, vagyis folytatója egy európai keresztény hagyománynak, mely – ellentétben a francia szerzőkkel – nem elsősorban a muszlimok megértésére törekedett, hanem egy biblikus eszkatologikus szerepkörbe helyezte őket.

A harmadik fordítás a már említett katolikus teológus, Johann Albrecht van Windmannstätter munkája, aki VII. Kelemen és III. Pál pápai titkáraként működött. Az ő fordítása egy, a 16. század vége felé haladva az iszlám apokaliptikus szerepét egyre óvatosabban megítélő katolikus álláspont tükröződését adja, annak ellenére, hogy dél-német fordítóról és nürnbergi kiadásról van szó.

Szinte magától értetődik, hogy a rohamos oszmán hódításra bekövetkező hisztérikus európai reakció a Bibliander-féle fordításnak kedvezett. A másik kettő nem jelent meg többször. Még érdekesebb, hogy a 16-17. század fordulójának magyar jezsuita szerzői, akik kénytelenek voltak nyilatkozni a török hódítás mibenléte kapcsán, szintén inkább Bibliander apokaliptikus nézőpontú Korán-magyarázatát használták. Tehát a földrajzi helyzet és a veszélyeztetettség határozta meg a kompiláció tárgyát, nem a felekezeti igazodás.

 

 

Jegyzetek

 



[1] Bitskey István: Pázmány korai vitairatai a kereszténységről és az iszlámról. In: Virtus és religio. Miskolc, 1999. 141. p.

[2] Szántó (Arator) István S. J.: Confutatio Alcorani (1611). Sajtó alá rend.: Lázár István Dávid. Szeged, 1990. (Adattár a XVI -XVIII századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 27.) (továbbiakban: Lázár, 1990.) 11-12. p.

[3] A PPKE BTK-n egy szakdolgozat született, Hargittay Emil témavezetésével: Varsányi Orsolya: Pázmány Péter „Korán-cáfolata”. A Mahomet vallása hamisságárul világképe és forrásai. Piliscsaba, 2004. (Kézirat.) A dolgozat rövidítve és átdolgozva megjelent: Irodalomtörténeti Közlemények, 2008. 5-6. sz. 645-678. p. (továbbiakban: Varsányi, 2008.); Lázár, 1990. 18., 77. p.

[4] Lázár, 1990.

[5] Lázár, 1990. 77. p.

[6] Pázmány Péter: Az mostan támadt új tudományok hamisságának tíz nyilvánvaló bizonysága és rövid intés a török birodalomrul és vallásrul. 1605. (Kritikai kiadás.) Sajtó alá rend.: Ajkay Alinka – Hargittay Emil. Bp., 2001. (Pázmány Péter művei, 2.)

[7] Bitskey István: Pázmány Péter Korán-cáfolata. In: Uő: Eszmék, művek, hagyományok. Debrecen, 1996. 182. p.; Varsányi, 2008.; Ld. még: Varsányi Orsolya: Pázmány Péter: A Mohamet vallása hamisságárúl című művének forrásai és citátum használata. In: Textológia és forráskritika. Pázmány-kutatások 2006-ban. Szerk.: Hargittay Emil. Piliscsaba, 2006. (Pázmány irodalmi műhely tanulmányok 6.) 47-55. p.

[8] Köszönetet kell mondanunk Kovács Eszternek hogy rendelkezésünkre bocsátotta Budovecz-fordítását, mely terveink szerint egy Korán-polémiákat tartalmazó antiturcica válogatásunkban fog majd napvilágot látni. A fordítás ismertetője megjelent: Kovács Eszter: Egy cseh nemes írása a törökök vallásáról a 17. századból. In: Egyháztörténeti Szemle, 2008. 2. sz. 53-66. p. Ebben a szerző ezt írja: „1577 őszén Jáchym ze Sizendorf császári követ kíséretében Konstantinápolyba utazott. Itt ismerte meg a mohamedán vallást, és ezen útja során sajátította el az arab és a török nyelv alapjait. Mikor 1584-ben visszatért Prágába, már jelentős mennyiségű anyagot hozott magával, melyekből később összeállította legfontosabb munkáját, az Antialkoránt. Ugyanebben az évben kiadott egy kisebb könyvet, Krátkej spis o zlatém budoucím a jíž nástavajícím věku (Rövid írás az arany jövőről és a már közelgő korról) címmel.”

[9] Bitskey István: Pázmány Péter. Bp., 1986. 22-23. p.; Őry Miklós: Pázmány Péter tanulmányi évei. Eisenstadt, 1970. 61., 63-64., 133. p. A hivatkozott helyek nem utalnak személyes kapcsolatra, inkább arról szólnak, Pázmány hol, milyen körülmények között figyelhette Skarga munkásságát.

[10] Machumetis Sarracenorum principis vita ac doctrina omnis, quae et ismaelitarum tex, et ALCORANUM dicitur, ex Arabica lingua ante CCCC annos in Latinam translata [...] Ed.: Bibliander, Theodor. Basileae, 1543. Varsányi Orsolya szerint: „Az első kötet az előszavak, apológiák után a Mohamed életéről, tanításairól szóló könyveket foglalja össze. (Pázmány is ezzel a témakörrel kezdi írását.) A második kötet a Confutationes címet viseli. Mohamed tanításait és az iszlám szent könyvét cáfoló könyveket tartalmaz. A harmadik kötet címe: Historiae, a török hódítással foglalkozó könyveket gyűjti össze. (Pázmány e két témakört fordított sorrendben dolgozza fel.)” Varsányi, 2008. vö. 3. és 7. sz. jegyz.

[11] Munro, D. C.: The Western Attitude toward Islam during the Period of the Crusades. In: Speculum, 1931. 337. p.; Burman, T. E.: Tafsīr and Translation: Traditional Arabic Qur'ān Exegesis and the Latin Qur'āns of Robert of Ketton and Mark of Toledo. In: Speculum, 1998. (továbbiakban: Burman, 1998.) 703-705. p.; Bobzin, Hartmut: Der Koran im Zeitalter der Reformation. Studien zur frühgeschichte der Arabistik und Islamkunde in Europa. In Beirute Texte und Studien Herausgegeben vom Orient-Institut. Beirut, 1995. (Der Deutschen Morgenlandischen Geselschaft Band 42.) (továbbiakban: Bobzin, 1995.) 43-60. p.; Hagemann, Ludwig: Christentum contra Islam: eine Geschichte gescheiterter Beziehungen. Darmstadt, 1999. (továbbiakban: Hagemann, 1999.) 29-37. p.

[12] „Az iszlám, mint az »eretnekek mosléka« nem Pázmány találmánya. Már Damaszkuszi Szent János óta (De haeresibus, melyet Baronius is idéz) ez a polémia egyik fő pillére. A nikolaitákról elsősorban azt tudjuk, hogy követői nemi közösségben éltek, s hogy már a Jelenések könyve 2,6. is kárhoztatja őket. A manicheusokra hivatkozva helyesen állapítja meg a szerző, hogy Krisztusnak szerintük csak látszólagos teste volt, de azt nem állítják, hogy helyette más feszíttetett meg. Bort valóban nem fogyasztottak. Pázmány Krisztus látszólagos testének gondolata miatt feltételezheti az »átvételt«, de ez nem helytálló, mert a muszlimok hisznek Jézus valós létezésében, élő, hús-vér prófétának tekintik. Origenész hitt a lélekvándorlásban, s valamennyi értelmes lény végső üdvözülésében, az ún. apokatasztazisban. A valamennyi értelmes lény magába foglalhatja az »Eordeogheoket« is, de nem bizonyítható, hogy a gonosz lelkekről is így tanított volna. A severianusokról csupán annyit tudunk, hogy monofizita felekezet voltak, Cerintusról pedig annyit, hogy korai eretnek volt, a gnoszticizmus egy követője. Tanait nem ismerjük. Érdekes lenne Damascenus munkájában megnézni, ő az adott felekezetekről milyen, számunkra esetleg ismeretlen adalékokat sorol fel. Lehet, hogy a Pázmány által említett tanokról ő írt ebben a formában. Az mindenesetre megjegyzendő. hogy ennél a bizonyságnál egy hivatkozást sem találunk. Elképzelhető, hegy ezek az eretnekségek és tanításaik Pázmány korában sokkal ismertebbek – evidensek – voltak, mint ma, vagy állításai igazáról a szerző teljesen meg volt győződve, s ezért érezte szükségtelennek a forrásokra való utalást.” Varsányi, 2008. 117. sz. jegyz.; Argyriou, A.: Perception l’Islam et traductions du Coran dans le monde byzantin grec. In: Byzantion, 2005. (továbbiakban: Argyriou, 2005.) 28-30. p.

[13] Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ története II. Fülöp korában. Bp., 1996. III. 1122-1155. p.

[14] Juan Andrés: Confusión o confutación de la secta mahomética y del Alcorán. Ed.: García, Elisa Ruiz  – García-Monge, Ma Isabel. Extremadura, 2003. Köszönetet kell mondanunk Martí Tibornak, aki rendelkezésünkre bocsátotta fordítását és jegyzeteit, melyeket a fent említett antiturcica kötetbe készít.

[15] Argyriou, 2005. 27-30. p.

[16] Argyriou, 2005. 30-32. p. Vö. Möhring, Hermann: Die Sergios-Bahíra Apokalypse. In: Der Weltkaiser, der Endzeit. Hrsg.: Schneider, Bernd – Weinfurter, Stefan. Stuttgart, 2000. (Mittelalter-Forsungen Band, 3.) 128-136. p.

[17] Szekel’ István: Chronica ez világ yeles dolgairól. (Craccoban, 1559.) Sajtó alá rend.: Gerézdi Rabán. Bp., 1960. (Hasonmás kiadás.)

[18] Melius Juhász Péter: A Szent Jánosnak tött jelenésnekc igaz írás szerint való magyarázása... Várad 1567. 181.b.

[19] Ld. Benczédi Székely István Világkrónikája, 131.b.–133.a. Idézi: Őze Sándor: Bűneiért bünteti Isten a magyar népet. Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi nyomtatott irodalom alapján. Bp., 1990. (Bibliotheca Humanitatis historica A Museo Nationali Hungaricao Digesta – A Magyar Nemzeti Múzeum Művelődéstörténeti Kiadványa, II.) 98-99. p.

[20] A három mű: A keresztény doktrína bizonyítéka; Válasz Agarenusoktól érkező Mihály császárnak szóló első levélre; Válasz Agarenusoktól érkező Mihály császárnak szóló második levélre. A két válasz valószínűleg 850 és 855 között íródhatott, mivel Nikétasznak, mint a konstantinápolyi egyetem tanárának válaszolnia kellett a keresztény doktrínákat elutasító levelekre. Az indoklására filozofikus mélység és finom analízis jellemző. A második muzulmán levélben szerepel az az állítás, hogy a muzulmán vallás tökéletesebb, mint a kereszténység és így joguk, sőt kötelességük megölni a keresztényeket, akik nem a próféta vallását követik. Válaszában Nikétasz az emberi élet szentségét hangsúlyozta, és hogy még vallásos okból sem ölhetünk embert. A válaszok után született meg hitvitázó értekezése, a Korán cáfolata. Keletkezési idejét 855/856-ra tehetjük, III. Mihálynak a muzulmánok felett aratott győzelme utánra. A visszahódított területek kikeresztelkedettjeinek szólt, hogy ezzel bátorítsa a rekatolizációt. A mű 30 fejezetből áll. Az első 17 címe Cáfolat I, II, III…, hosszúságuk változó és az első 18 szúra kritikáját tartalmazzák. (A Cáfolat I. a 2. szúra cáfolata, stb.) A 18. fejezetben a 37.-től az utolsó szúráig vonatkozó cáfolatot olvashatunk. A 19-36. szúrákkal nem foglalkozik, mivel azok „sarlatánok és hazugok”, nem is éri meg vesztegetni rájuk az időt. A 18. fejezetben találunk több Korán-idézetet is. A mű utolsó 10 fejezetében pedig általános elmélkedést olvashatunk az araboknak Ábrahámtól való származásáról, az Isten lelkéről, az angyalok neméről, vagy az égi meditációról. Nikétasz egy percig sem hitte, hogy a Korán isteni kinyilatkoztatás. Szerinte minden mű emberi, isteni, vagy démoni eredetű. A Korán nem lehet emberi és isteni, így szükségszerűen démoni eredetű. Nem isteni, mert ha az lenne, akkor szép és igaz lenne, de hazugságokkal van tele, és ellentmond a korábbi kinyilatkoztatásoknak. Emberi sem lehet, mert nem rendezett és nincs benne indoklás, logika, mint az emberi művekben lenne. Mohamed műve tehát a rosszul megépített épületre hasonlít, amit Nikétasz úgy tesz tönkre, hogy összehasonlítja a kinyilatkoztatott művekkel. Művében leírja a Korán szerkezeti felépítését is (113+1 fejezetből áll; az 1. a proémion, vagyis a prológus, ennek nincs száma és ezután kezdődik a számozás egytől; minden egységnek van címe, ami azonban csak ritkán illik a szúra tartalmához). Nikétasz 32 szúrát idéz név szerint. A cím megadása meghatározott formát vesz fel, például Mohamed 9. fabulája, név szerint a Jónásról szóló (10. szúra). A 113. és 114. szúra (A reggel, Az emberek) címét az első szavaival fordította, így mindkettő a „Menekülök” címet kapta. Más szúrák esetében pedig az arab nevek görög átiratát adta meg címként. Azt azonban lehetetlen megállapítani, hogy hány verset fordított le Nikétasz (nagyjából 195 verset, 42 szúrából ráadásul 76 megnevezés nélküli ismétlést). Azért nehéz pontos számot mondani, mert van, hogy egy szúra több versét is lefordította, míg más esetben a versnek csupán egy töredékét adta vissza görögül. Olykor, leírások esetében pedig csak a szövegek kivonatát közli. Ha összehasonlítjuk a mai fordításokkal, akkor kiemelkedő fordítói munkát végzett. Látszik, hogy nem állt szándékában új értelmet adni a verseknek, de azért nála is előfordulnak félrefordítások. Például: „Mohamed azt mondja, hogy Isten piócából teremtette az embert”, valójában a szó, ami Koránban szerepel, alvadt vért, összetapadt, ragadós részecskét jelent. Nem tudni, hogy Nikétasz ezeket a részeket nem értette-e, vagy pedig a tradíció áldozata volt-e. Nikétasz maga azt írja, hogy az idézeteket a lehető legnagyobb pontossággal fordította, hogy mindenki megérthesse. Hármas cél vezette a Korán-cáfolat megírásában. Először is be akarta bizonyítani, hogy Mohamed nem volt próféta, másodszor azt akarta bizonyítani, hogy a Korán nem isteni kinyilatkoztatás. Végül a mellett kardoskodott, hogy az iszlám nem is igazi vallás a kereszténység mellett. Munkája során aprólékosan és kimerítően vizsgálta meg a Koránt, így olyan verseket tudott választani, amik megkönnyítették a munkáját. (Prófétai részletek, amik nem illenek az Ó- és Újtestamentumba; a paradicsom leírások, amik ellentmondanak a keresztény elképzeléseknek; kulturális és erkölcsi leírások, amik szintén ellentétesek a kereszténnyel.) Érdekes kérdés, hogy hogyan jutott hozzá a Koránhoz. Azt kizárhatjuk, hogy létezett egy görög nyelvű fordítás, mivel nincs ennek alátámasztására szolgáló forrásunk. Lehetett a Birodalomban olyan hivatalnok, aki beszélt arabul és közvetlenül hozzáfért a Koránhoz, de ezt a feltételezést sem tudjuk alátámasztani. Az biztos, hogy ez mutatja be legrészletesebben a bizánciaknak az iszlámot. Argyriou, 2005. 32-40. p.

[21] Euthümiosz Zegabénosz a 12. század elején Alexiosz Komnénosz kérésére állított össze egy teológiai művet. A Panoplia dogmatike tes ortodoxou pisteos (Ortodoxia fegyvertára) összefoglalja, hogy az egyházatyák mit gondoltak az eretnekségekről. A 28. fejezet címe: „A szaracénok ellen”. A fejezet 3 egységre bontható, az első (1-3. bekezdés) az iszlám összefoglalását teszi ki. A 4-8. bekezdés hitvitázó jellegű, itt főleg Nikétaszra támaszkodik és az iszlám krisztológiáját elemzi. A harmadik egység (9-29. bekezdés) hitvita, ami teljes egészében Nikétaszon alapszik. A fejezet legfontosabb része ez a harmadik egység, mert ez utal közvetlenül a Koránra és tartalmaz néhány idézetet is. Egyszer sem említi meg, milyen forrásból dolgozott, de könnyű felismerni, milyen alapból merített. Nikétasz és Zegabénosz ugyanazzal a módszerrel közelíti meg a koráni szövegeket. Vagy idézik a verset, vagy pedig egy-egy szúra tartalmi kivonatát adják meg. Zegabénosz azonban bizonyos helyeken nem idézte a Koránt, pedig megvan a fordítás, más helyeken pedig az összefoglalások és idézetek nagy részét kihagyja, ettől az ő szövege rövidebb lett, mint Nikétaszé volt. Zegabénosz egy saját, tematikus vázlat alapján építette fel a művét. Idézetet mindig Nikétasz munkájából veszi át, soha nem idéz olyan verset, ami elődjénél ne szerepelne. A szúrákat nem is nevezi meg, egyszerűen átveszi Nikétasz számozását, tehát teljes egészében tőle függ, de mikor változtat az előd munkáján, az soha nem értelmi változást jelent, inkább a szóhasználatot és a nyelvtani szerkezetet alakítja át. Ennek a szerkesztésnek köszönhetően pedig egyes szúrák sokkal érthetőbbek és sokkal könnyebben olvashatóak lettek. Argyriou, 2005. 40-45. p.

[22] Egy évszázaddal Euthümiosz Zegabénoszt követően Nikétasz Khoniatész úgy döntött, hogy újraszerkeszti a Panopliát. Szándéka szerint újraértelmezte volna az eredeti szöveget és a saját gondolataival bővítette volna és olyan forrásokat is felhasznált, amiket Zegabénosz nem. Művének a Thesaurus Orthodoxae Fidei-nek 20. fejezete szól az iszlám vallásról. A fejezet 3 részre osztható, 1-9 bekezdést Damaszkuszi Jánostól vette át (a 8. bekezdést a muzulmán paradicsom leírásáról Hamartolosz Georgikosztól vette át). A középső egység (10-17. fejezet) teljes egészében Zegabénosztól lett átvéve. Az utolsó egység (17-18. fejezet) teljesen önálló és eredeti alkotás a keresztény-iszlám ellentétekről. Minden idézet, ami a művében szerepel a Panopliából származik, de nem vett át minden idézetet (csak 13-at a 87-ből). Az eredeti kommentárokat pedig lerövidítette és tömörebben vette át. Az ő célja nem a Korán cáfolata volt, hanem Mohamedet és az iszlámot akarta hitelteleníteni. Argyriou, 2005. 30-32. p.

[23] Az 1347-1354 között császári trónon ülő Kantakuzénosz János 1354-1383 között írta meg iszlámellenes művét. Joazáf néven szerzetes lett és társa egy kikeresztelkedett muzulmán nemes volt, akinek írt egy barátja, hogy térjen vissza az iszlámhoz. A muzulmán nemes ekkor megkérte Joazáfot, hogy segítsen válaszolni. Válaszként két mű keletkezett, a Négy védőirat és a Négy beszéd Mohamed ellen, mindkettő a kereszténység kiemelkedő hitvédelmi irata. A szerző elsődleges célja annak bebizonyítása, hogy Mohamed nem próféta. 16 szúrából idéz 29 alkalommal. A műben elmondta a szúrák címeit, de időnként egyszerűen átírta az arab címeket görögre. Viszont fordítása ritkán pontos, inkább a szövegek értelmét akarta átadni. Célja az volt, hogy az idézetek igazolják az ő elképzeléseit. Fordításait teljes egészében Riccoldo művéből vette át, akinek műve csak így gyakorolt hatást Keleten. Látszólag nem ismerte Nikétasz művét, mégis ugyanúgy egy fiktív levélre válaszolt. Argyriou, 2005. 30-32. p.

[24] „Orditur Mahometes suum librum suamque legem ab oratione, et concludit per orationem…” Lázár, 1990. 77. p.

[25] Kettoni Róbert fordításának történelmi kritikáira ld.: Burman, 1998. 705-706. p. Vö. Kritzeck, James: Peter the Venerable and Islam. Princeton, 1964. 62-63. p.

[26] Bobzin, 1995.

[27] Lestringant, Frank: Guillaume Postel et l’ »obsession turqe«. In: Guillaume Postel, 1581-1981. Ed.: Trédaniel, Guy. Paris, 1985. 265-298. p.; Bobzin, 1995. 365-496. p. Köszönetet kell mondanunk Altnéder Miklósnak, aki az antiturcica kiadványba készülő fordítását rendelkezésünkre bocsátotta és szakirodalmi segítséget nyújtott.

[28] Legvalószínűbb születési dátuma: 1504. Zürichben tanult, majd 1527-ben a zürichi egyház exegézistanára lett. 1531-ben követte a kápolnai (kappeli) csatában elhunyt Zwinglit a Septuaginta felolvasójaként. A humanista háromnyelvűséget (görög, latin, héber) túllépve arámiul és arabul tanult. Mély érdeklődést táplált a didaktika, metodika és nyelvtudományok iránt. Bobzin, 1995. 159-276. p. Ld. még: Varsányi, 2008. 11. sz. jegyz.

[29] Riccoldo da Monte Croce firenzei domonkos szerzetes 1243-ban született. 1301-ig közel két évtizedet töltött keleten. Azért ment, hogy megtanuljon arabul, mert terve volt, hogy a Koránt lefordítja, de ez végül nem valósult meg. 1320 körül szerkesztette meg 17 fejezetes Korán-cáfolatát. A művet 1354-60 között fordította le görögre Demetriosz Cydonész. Nikétasz munkájához képest Riccoldoé eléggé közepes színvonalú és intellektusú mű. Inkább csak beszéd és ismétlés. Témánként tárta fel a két vallás ellentmondásait, hogy végül bemutassa a kereszténység igazságát és az iszlám hamisságát. Riccoldo a művében azt is elmondja, hogy más iszlám vallásos műveket is elolvasott a Koránon kívül. Mohamed véleménye szerint maga a gonosz, a Korán minden igaz szava pedig az Ó- és Újtestamentumból lett átvéve, a többi azonban csak hazugság. Az idézett művek között ez mutatja be legjobban a Koránt. 34 szúrából idéz, összesen 89 alkalommal. A fordításai nem voltak olyan elegánsak, mint Nikétaszé, sőt sokszor pontatlanok és tévesek is. Abban biztosak lehetünk, hogy Riccoldónak a birtokában volt egy eredeti Korán. Argyriou, 2005. 46-49. p.; Bobzin, 1995. 22-29. p.; Varsányi, 2008. 33. p.; Hagemann, 1999. 55-62. p.

[30] A korszak viszonyaira ld.: Sinor, D.: The Mongols and Western Europe. In: The History of the Crusades III : The Fourteenth and Fifteenth Centuries. Ed.: Setton, K. M. Madison, 1975. 513-544. p.

[31] Bobzin, 1995. 29-34. p.; Varsányi, 2008. 32. sz. jegyz.; Hagemann, 1999. 68-80. p.

[32] Argyriou, 2005. 49-56. p.

[33] Bobzin, 1995. 181-208. p. A három kötet felosztását már Varsányi Orsolya közölte és elemezte magyar nyelven mindhárom munkájában. (Vö. 3., 7. és 10. sz. jegyz.) Általánosan a témáról vö.: Hagemann, 1999. 81-94. p.

[34] Bobzin, 1995. 221. p.

[35] Bobzin, 1995. 222-237. p.

[36] 1506-ban született, 1548-ban nemesi rangra emelték. A nellingeni plébános, Gregor Bauler tanította. Hébert Jakob Jonastól és Sebsatian Münstertől tanult. Bolognában és Nápolyban kutatott arab nyelv és irodalom után. Samuel Abranabelt, az italiai zsidók vezetőjét is ott ismerte meg, aki bevezette a Talmud tudományába is. Tervezett afrikai útja helyett Egidio de Viterbo római meghívását fogadta el, ahol elmélyítette arab és kabbala-tudását. Itt szerezte meg Reuchlin: Rudimenta linguae Hebraicae c. művét, és az Āgurrumiyya c. arab nyelvkönyvet is. 1533-ban VII. Kelemen pápa titkára lett, majd az ő halála után III. Pálé, később, 1535-től pedig különböző püspököké és hercegeké: így sok különböző méltóság könyvtárához hozzáfért. Az őt meglátogató ulmi reformátoroknak, Martin Frechtnek és Wolfgang Musculusnak arab és félkész latin Koránt mutatott meg. Ők arra biztatták, hogy adassa ki. 1543-ban megjelent első publikációja, a Machometis Theologia. Marcello Cervini bíboros a segítségére rendelte a damaszkuszi Petrus Galinus diakónust. Guillaume Postel és a bécsi munkában lett egy harmadik társuk, Moses von Mardin jakobita pap. 1556-ban meghalt alig 30 éves felesége, ami megtörte, majd visszavonult a közélettől. Egészséges katolikus megújulás vágya mozgatta, azon belül egy egyházi reform eszméje. Bobzin, 1995. 282-295. p.

[37] Bobzin, 1995. 295-331. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,