Vissza a tartalomjegyzékhez

10. évfolyam 1. szám
A. D.
MMIX

Csorba Dávid:
Református tanári címerek 1665-66-ból
Tisztelettel ajánlom ezt az írást Győri L

Tisztelettel ajánlom ezt az írást Győri L. Jánosnak,

aki a puritán tanárok olvasójává nevelt

 

Takács Bélának, a sárospataki tanárnak és levéltárosnak a kiváló viselettörténeti monográfiáját posztumusz kiadta Dienes Dénes a Nemzet, egyház, művelődés sorozatban, melyhez most két apró kiegészítést fűzünk. A két kora újkori lelkész-tanár ábrázolás Martonfalvi Tóth Györgyhöz és idős Köleséri Sámuelhez kapcsolódik: a váradi Collegium tanárai voltak, majd a város török általi elfoglalását követően (1660) rövidesen mindketten Debrecenben kaptak állást. A lelkészi státusz mecenatúrájához tartozott a nemesség: Bethlen Gábor a lelkipásztori rendet egységesen megnemesítette. (1629. július 13.)[1]

A Martonfalvi Tóth György vezette debreceni iskolát és tanárait bőséggel támogatták. A fejedelem 3000 darabos kősó-alapítványi javadalmából jött létre és állt fenn Martonfalvi professzor harmadik tanári tanszéke.[2] A fejedelem újabb kősó-alapítványának köszönhetően építették ki a Collegiumot mai kvadrát formájára (1662–68), és a szintén általa létrehozott bursa sacra jövedelmeiből (1666) támogatták a peregrináló diákok külföldi tanulmányait a protestánsüldözés (persecutio decennalis) legnehezebb éveiben.[3] A város pedig egyedülálló módon „perpetuus professor”-ának választotta (1664), Apafi pedig – Bethlen Gábor elveit követve támogatta az egyházi értelmiséget – polgári előjoggal látta el, ami a foglalkozása miatti adómentességet és nemesi címert jelentett. Az 1666-os címer egyértelműen jelzi a megnemesített személynek a tanár funkciójából következő szakrális feladatát.

 

Martonfalvi Tóth György címerképe (1666)[4]

 

Idős Köleséri Sámuel, váradi tanár kollégája szintén megkapta a nemesi jogokat. Szendrői lelkészként, 1665-ben ugyanis kijárta magának I. Lipóttól, hogy még az apjának I. Rákóczi György által adományozott nemességet neki és közeli hozzátartozóinak megújítsa. (Ritka módon a harmadik generációnak, Köleséri (II.) Sámuelnek is készült nemesi oklevele (1696), így egy családnak 60 éven belül három különböző címerét ismerjük.[5]) Ez a nemesi jog a háborús időszakban akár védelmet is nyújthatott, de Debrecenben már nem volt használható, hiszen ott a városi magisztrátus előírása miatt nem élhetett vele a cívispolgár. Az erdélyi fejedelem helyett a magyarországi lelkész a királyhoz fordulhatott. A címerlevél azért is érdemel különös figyelmet, mert csak a Köleséri (I.) Sámuelé tartalmaz egy lelkészábrázolást, melyet eddig a szakma nem ismert.[6]

 

Köleséri (I.) Sámuel címerképe (1665)[7]

 

Mivel már Melius egyik prédikációs kötetének pap-ábrázolásával kapcsolatban felmerült a kérdés, vajon a nyomdász nem a szerzőt ábrázolta-e, így szükséges leszögeznünk, a címerlevelek többnyire az alakkal annak jelképiségét szimbolizálták.[8] A Köleséri-féle címerpajzsban egy hosszú hajú, borotvált arcú fiatalembert látunk, aki jobbra néz, bal keze csípőre téve, jobb kezében nyitott könyv. Öltözete a református lelkipásztorok századvégi hivatalos viseletét tükrözi: fekete ornátusban, azaz prémes kucsma, hosszú, térdig gombolt dolmány és csizma. A ruha a kor tipikus református egyházi értelmiségének viselete, írja a címer közlője.[9]

Már Könyves Kálmán regulái előírták a papok egyszerű öltözetét. Az öltözködésre vonatkozó európai városi törvények és rendeletek pedig sok részletkérdésben rigorózus elveket kinyilvánítva közvetve szabályozták a középkori társadalmi struktúra tagoltságát és szilárdságát.[10] Szabályozták később a legkülönbözőbb felekezetű egyházi zsinatok a kalap-, köpeny-, szakáll- és bajuszviseletet, az öltözet színeit, az egyes alkalmakhoz tartozó viselkedési normát, hiszen az öltözet egyúttal közösségi önmegjelenítés is volt. Angliában pedig köztudottan véres harc dúlt az öltözködés elvei miatt: a nonkonformista irányzat részben emiatt jött létre. Itt ugyanis a puritán elvek megvalósulásának tekintették, ha valaki kerekre nyírt hajat viselt (roundheaded), nem viselt szakállat, nem hordott miseinget (surplice), négyszögletű kalapot, és így tovább.[11] Németalföldön is pártszakadást okozott a viselet terén a szabályozás: a voetiánus-vonal (ld. Voetius, Maccovius, Maresius ábrázolásait) az ortodox morál megjelenítéseként az egyszerű, ószövetséginek tartott próféta-viseletet követte, a coccejánusok (ld. Coccejus, Burmann, idősebb Vitringa arcképeit) a szabadabb divatot, rövid vagy félhosszú hajjal, öltözetükben gazdag stíluseszközökkel.[12]

A magyarországi és erdélyi református egyházban is külön egyházi végzések intettek a fekete vagy dísztelen (szürke, barna) viselettől való eltéréstől: a díszes (úri, nemesi, más nemzetű, török vagy nyugati típusú) vagy más rendű (katona, kalmár, paraszt) öltözködést korszakunkban (16–18. század) végig szankcionálták. Nemcsak a színt, de az egyházi divatot is igyekeztek kellőképpen körülhatárolni. A fejen a hosszú collegiumi fejfedő (a sinkó) legyen, a testet a rókaprémmel bélelt felöltő (dolmány) teljesen fedje, a lábon egyszerű csizma legyen. A hajviseletre nézve illő nem katonásan rövid, sem lányosan (később németesen) hosszú haj, és legényembernek magyaros bajusz, idősebb és rangosabb férfi számára ószövetségi próféta szakáll- és hajviselet.[13] A Köleséri-címerképen látható alakábrázolás illeszkedik ehhez az elvárási szinthez, s ettől csak annyiban tér el, hogy a tiszta, borotvált arcot még nem díszíti bajusz, és a félhosszú haj szintén a konform, de fiatalos házasember viseletéhez tartozott.

A Martonfalvi-címerlevélen az alak portréja látható: hasonlóan a Melius ábrázolásával azonosított képhez, de míg ott a szószéket, itt a tanári katedrát mintázó emelvényre támaszkodik a férfialak. Ott a németes öltözet miatt sejthető, hogy a címlapon a nyomdásznak lehetett ilyen nemzetközileg elterjedt fejléc-kliséje. Martonfalvi esetén az 1666-os címerben megformázott férfi a baljában tartott könyvbe ír, heraldikailag helyesen jobbra néz. Az öltözete egyszerű: gombos öltöny, felette fekete talár, fején pilis; arca nyírva, magyaros bajsza és hullámos haja jelzi fiatalságát. Akár tanári viseletnek is mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy a gályarab-prédikátorokat hasonló módon festették le Zürichben, Takács Béla elemzésében „korabeli és külföldi öltözetben”.[14] Martonfalvi nemeslevele azonban ehhez képest 10 évvel korábban készült, és Erdélyben. Ilyen forráshiányos esetben, mikor sem a korabeli zsinati rendelkezések nem szólnak kifejezetten a pilis viseletváltozásáról, sem ezt reprezentáló festmények nem maradtak fenn református értelmiségiekről, feltételes következtetéseket lehet csak levonni.

Elgondolkodtató, hogy ha a pilis viselete teológiailag adiaphoron (dogmatikailag nem kötött értelmezésű), akkor ez a tanári katedra miatt választott viseletnek is lehet a jele: biblikusan befedett fejű, de másképp, mint az előírt kalapos magyar egyházi forma esetén.[15] Vagy ez valamilyen külföldi divat szerinti öltözet a kálvinista irányzatnak megfelelően, mely nem állt szemben a szigorú szabályozásokkal. A döntés előtt nem szabad megfeledkeznünk egy harmadik faktorról: az önképről. Köleséri és Martonfalvi, az egykori váradi tanárok egyaránt tudósi kvalitásaik miatt érdemelték ki a nemességet. Köleséri már lelkészként kapta meg az oklevelet, és ott lelkészi ornátusban ábrázoltatta magát; Martonfalvi pedig gyakorlati teológiai és pedagógiai munkájáért kapta, de már kijelölve ‛örökös professzor’-nak, tehát feltehetően a státuszának megfelelően jelent meg a képen.

Az önkép jelentőségének megértéséhez figyelemre méltó a kortárs példa, a németalföldi Coccejus két ábrázolása közti különbség: a fiatalkori professzoré és az időskori lelkészé. Előbbi esetben talár, alá gombos ruha, hozzá gallér és pilis járt a rövid bajuszt, göndör hajat viselő leideni tanárnak; utóbbi korszakában fekete papi ruha hosszú haj, fedetlen fő és borotvált arc illett a funkciójához.[16] A fentiek alapján nagy hasonlóságot mutat a két zürichi gályarab (Séllyei István és Harsányi Móric István) képe, a németalföldi liberális teológus korábbi, tanári portréja és Martonfalvi oklevelének ábrázolása. Az európai protestáns egyházi divat szerinti tanári öltözet egyik fajtája érhető itt tetten.[17] Martonfalvi részéről mindenesetre merész lépésnek tekinthető ez a fajta címerkép választás vagy engedélyezés.

A Köleséri (I.) Sámuel számára készített címerképen a 17. század végi protestáns ortodoxia (a voetiánus és a mérsékelt presbiteriánus irányzat) tipikus lelkészi öltözete és funkciójának megfelelő modorú ábrázata; a Martonfalvi György oklevelén a liberálisabb kálvinista (coccejánus, és mérsékelt v. moderált puritán) tanáré ismerhető fel. Nem állítjuk, hogy ezek a képek ne hordoznák a megnemesített személy arcberendezkedésének, karakterjegyeinek egyszerűsíthető vonásait, de inkább ábrázolják azt a 17. századi egyházi alakot, akit a címer megrendelője és/vagy annak udvari festője lát(tat)ni szándékozott a magyar református lelkészi és tanári/professzori öltözetből és alakból.

 

JEGYZETEK



[1] Barcza József: Bethlen Gábor, a református fejedelem. H. n., 2002. (Európai kérdések – református válaszok, Református Közéleti Füzetek, 7.) 136–138. p.

[2] Az 1626 óta működő második tanszéket I. Rákóczi György újraalapította (1636), a fenti harmadikat Apafi tette lehetővé (1660), míg végül a negyedik a város költségén született meg (1704).

[3] Géresi Kálmán: A kollégium külső történetének vázlata 1848-ig. In: A Debreczeni Ev. Ref. Főgymnasium Értesitője az 1894-95. iskolai évről. Közli: Dóczi Imre. Debrecen, 1895. 23–25. p.; Beke Antal: Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárott. In: Történelmi Tár, 19. Bp., 1896. 50. p.

[4] Zoltai Lajos: Mártonfalvi György czimerlevele. In: Turul, 1903. 136. p.

[5] Gyárfás Tihamér: Czimereslevelek Brassó város levéltárából. In: Turul, 1909. 110–111. p. (VII. sz.), 111–112. p. (VIII. sz.), 153–155. p. (XII. sz.) (továbbiakban: Gyárfás, 1909.)

[6] Payr Sándor: A magyar protestáns papi öltöny története. Sopron, 1935.; Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete. Debrecen, 2004. (Nemzet, egyház, művelődés, 3.) (továbbiakban: Takács, 2004.) 37–39. p.

[7] Gyárfás, 1909. 112. p.

[8] Hasonló, a szakirodalomban ismétlődő, sőt kumulálódó félreértésekkel kapcsolatban Takács Béla nyújtott eligazítást, elemezve a Melius-kép értelmezéseit (pl. Takács, 2004. 23–28. p.), de hogy ezek máig továbbélnek, arra példa Melius és Martonfalvi esete. Dankó Imre: Írások, nyomdászok, nyomdák. Debrecen, 2002. 149. p.; Baráth Béla Levente: Martonfalvi György (1635-1681) munkásságának jelentősége a Debreceni Református Kollégium és a magyar peregrináció történetében. Debrecen, 2000. (A D. Dr. Harsányi András Alapítvány kiadványai, 2.) 8. p.

[9] Gyárfás, 1909. 112. p. – Heraldikai értelemben egy szépen megkomponált címerrel van dolgunk, színeit, alakjait, szimbólumait, elrendezését és arányait tekintve. Ld. ehhez: Pápai Páriz Ferenc: Ars Heraldica. Kolozsvár, 1695. (RMK I. 1797.) vonatkozó részek. Jelen esetben csak a címerpajzsban látható alakábrázolással foglalkozunk.

[10] Eisenbart, Liselotte C.: A német városok ruhaviseleti előírásai. In: Divat – szociológia. Szerk.: Klaniczay Gábor – S. Nagy Katalin. Bp., 1982. (Membrán könyvek, 8.) 105. p. – A köznapi és a hivatalos öltözet évszázados megkülönböztetésére példa a mandarinok évszázadok óta változatlan „munkaruhája” és ezzel szembeni otthoni viselete. Braudel, Ferdinand: Az öltözködés és a divat. In: Uo. 94. p. Magyarországon az 1494-es nyitrai zsinat hozott ilyen kettős végzést (Szendrey János: A magyar viselet történeti fejlődése. Bp., 1905. 14. p.), de ugyanez tért vissza számtalan protestáns rendelkezésben (Takács, 2004. 11–19. p.; Murdock, Graeme: Dressed to Repress? Protestant Clerical Dress and the Regulation of Morality in Early Modern Europe. In: Fashion Theory, 2000. 2. [továbbiakban: Murdock, 2000.] 182–186. p.), és pl. Komáromi Csipkés egyik beszédében is: Komáromi Csipkés György: Igaz Hit, az az, Olly CCXLI. Magyar Predikaciok, Mellyekben A’ Keresztyéni igaz Hitnek és Vallásnak minden ágazati (…) bé-foglaltatnak. Szeben, 1666. (RMK I. 1042.) 729. p.

[11] Ld. Act of Uniformity (1559) és az azt követő Grindal és Parker, majd Whitgift képviselte öltözködési (és egyéb) homogenizálási törekvések: Collinson, Patrick: The Puritan Character: Polemics and Polarities in Early Seventeenth-Century English Culture. Los Angeles, 1989.; Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Bp., 2000. 137–144. p.; Murdock, 2000. 187. p.

[12] Israel Jonathan I.: The Dutch Republic. Its rise, greatness, and fall 1477-1806. Oxford, 1995. 682., 693., 909–910. p.; Ward, William R.: Christianity under the Ancien Régime 1648-1789. Cambridge, 1999. (New Approaches to European History, 14.) 85. p.

[13] Zoltai Lajos: A debreceni viselet a XVI-XVIII. században. In: Ethnographia, 1938. 6. – Érdekes tény, hogy Hildebrandt svéd követ a sárospataki diákokról még mint „szakállas fickók”-ról emlékezett meg. Ld. Makkai László: A Kollégium története 1654-től 1703-ig. In: A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára. Bp., 1981. 84. p. Csak jóval később, a századvégen, Gyöngyösi Árva Pállal esett meg, hogy felszentelt anglikán papként nemcsak a tanai, hanem a viselete miatt is megtámadták, és megszentenciázták magyar földön. Az 1710-es debreceni határozat szakáll- és parókahordás betiltása. Ld. Szűcs István: Szabad királyi Debrecen város történelme. 1-3. k. Debrecen, 1871–72. III. 875. p.; Trócsányi Berta: Református theológusok Angliában a XVI. és XVII. században. Angol Filológiai Tanulmányok 5-6. Yolland Emlk. Kiad.: FEST SÁNDOR, ORSZÁGH LÁSZLÓ, SZENTKIRÁLYI JÓZSEF. Bp., 1944. 125. p. (Itt tévesen 1702 szerepel dátumként.); Takács, 2004. 45. p.

[14] Takács, 2004. 43–44. p.

[15] Ld. Szilágyi Tönkő Márton professzor 1698-as címerén, vagy a gályarab lelkészek perének 1674–76-os rajzain: Galeria omnium sanctorum. A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerk.: Makkai László. Közrem.: Fabinyi Tibor – Ladányi Sándor. Bp., 1976.; Debrecen, a magyar művelődés őrhelye. Szerk.: Kocsis Attila. Debrecen, 1991. 46–47. p.; Vitetnek ítélőszékre… Az 1674-es gályarabper jegyzőkönyve. Kiad.: S. Varga Katalin. Pozsony, 2002.; Takács, 2004. 39–44. p.

[16] A teológusról fiatal korában készült festményt ld. ebben a fejezetben, az időskori ábrázolás (1666) megtalálható a berni városi könyvtárban. Faulenbach, Heiner: Weg und Ziel der Erkenntnis Christi. Eine Untersuchung zur Theologie des Johannes Coccejus. Neukirchen-Vluyn, 1973. (Beiträge zur Geschichte und Lehre der Reformierten Kirche, 36.) 8–9. p.

[17] A mentalitástörténeti kapcsolat nyilvánvaló: a gályarabok és a magyar protestantizmus ügyét 1683 (Thököly beavatkozása) után is támogatók köre az európai teológiai áramlatok szerint a liberálisabb irányzatok képviselői közt találhatók meg (Zürichben Heidegger és köre, Németalföldön a coccejánusok, Angliában a mérsékelt whigek). Ld.: Köpeczi Béla: Magyarország a kereszténység ellensége. A Thököly-felkelés az európai közvéleményben. Bp., 1976. A köztük lévő világfelfogásbeli hasonlóság (pl. a zsarnokölés tanához kapcsolódó társadalomszemlélet) láthatólag viseleti hasonlóságot is takar. Ld.: Bucsay Mihály: A gyászévtized drámája és a résztvevők külföldi kapcsolatai. In: Theológiai Szemle, 1976. 182–183. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,