Vissza a tartalomjegyzékhez

7. évfolyam 1. szám
A. D.
MMVI

Szlávik Gábor:
Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa
Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa

A montanizmusnak, ennek az ortodox egyházi íróktól már szinte megszületésének pillanatától fogva „eretnekségnek” bélyegzett, jelentős egyházon belüli mozgalomnak a problematikája nemigen vonzotta a magyar kutatást. Bár nyugaton – egykori és részben újonnan nyert jelentőségének megfelelően – számos alapos tanulmányt, sőt monografikus feldolgozást szenteltek a montanizmus összetett kérdéskörének[1] (újabban a téma némi aktuális színezetet is nyert azáltal, hogy az adventisták és a pünkösdisták egyes ideológusai a montanista mozgalomban vélik fellelni részben eszmei megalapozásukat, részben pedig szellemi előfutáraikat[2]), minderre az utóbbi évtizedben sem reagált a magyar kutatás. Nem reagált arra, a szenzációszámba menő régészeti felfedezésre sem, amikor a Peter Lampe heidelbergi és William Tabbernee tulsai (USA) professzorok vezette kutatócsoportnak egy, a nyugat-anatóliai Ųsak városától délre fekvő, nehezen megközelíthető folyóvölgyben, a 2001-es év késő nyarán sikerült azonosítania az egykori Pepuzának, a mennyei Jeruzsálem Phyriába való majdani – a montanistáktól várt és hirdetett – alászállásának pontos helyét.[3] A kézikönyvek rövid utalásaitól, s egy, még az 1989/1990. évi politikai fordulat előtt megjelent, az akkori korszak szemléletét tükröző tanulmánytól eltekintve, a témának nincs magyar nyelvű irodalma.[4] A montanizmus mind a hazai ókorkutatásnak, mind pedig a hazai egyháztörténeti kutatásnak mindeddig – sajnálatos módon – mostohagyermeke maradt.

Részben a római Nyugat-Kis-Ázsia Kr. u. 1-2. századi görög városi közösségeivel kapcsolatos korábbi kutatásaimhoz kapcsolódva, s részben szubjektív indokok alapján jutottam arra az elhatározásra, hogy közelebbről is megvizsgáljam a montanista mozgalom – miként már mondtam – meglehetősen összetett kérdéskörét.

A nyugat-kis-ázsiai provinciák principatus kori történetét vizsgáló – készülő – munkámon belül az Egy elmaradott régió szerepvállalása a kor vallási mozgalmaiban: Közép-Phrygia montanizmusa címet viselő résztanulmány először az Imperium Romanumon belüli Kelet általános fejlődési tendenciáinak keretében vizsgálná még a nyugat-kis-ázsiai térséget. Ezt követné a montanizmus színteréül szolgáló, több tartomány között megosztott, ám egykor önálló államisággal (s így saját nyelvhasználattal, és önálló írásbeliséggel is rendelkező) Phrygia[5] bemutatása. Végül az érdemi rész következne: a montanizmus mint egyházon belüli mozgalom.

Ebből szeretnék most egyfajta áttekintést adni a Tisztelt Olvasónak.

 

A montanizmus mint a Birodalmon belüli Keleten jelentkező társadalmi mozgalom

(I.1.) A Kr. u. második század első, majd második harmadában a mediterrán térség páratlan virágzást ért meg. A Rajnától az Euphratésig, Észak-Britanniától a Nílus első kataraktájáig terjedő hatalmas Római Birodalom még sohasem látott olyan szép napokat, mint Hadrianus principatusa alatt (Kr. u. 117-138), majd Hadrianus császári utódja, Antoninus Pius uralkodásának idején (Kr. u. 138-161).

A mediterrán térség szinte egészére kiterjedő jólét, s annak háttere, a korszak gazdaságának virágzása a század hatvanas éveinek vége felé közeledve még legalábbis fenntarthatónak látszott. A több mint három millió négyzetkilométerre kiterjedő Imperium Romanum közelítőleg 70 vagy 80 millióra becsülhető lakossága – a távoli és látszólag szilárdan védett határok között – viszonylagos jólétben, de a korábbi időkhöz képest mindenképp békében és biztonságban élt.[6]

(I.2.) A Birodalom önkormányzatú városi közösségei, közelebbről a nyugati és a keleti városok lakosságának privilegizált elemei voltak az igazi haszonélvezői ennek a – később látványos gyorsasággal aláhanyatló – gazdasági növekedésnek. Az Imperiumon belüli Kelet görög, vagy zömmel görögök által lakott városai második virágkorukat élték ekkor, s szinte kivétel nélkül az általános jólét korábban elképzelhetetlen képét mutatták az egyes polisokon és azok khóráján (territóriumán) belül.[7] Kiváltképp igaz ez a megállapítás az egykori Pergamoni királyság területeiből kialakított Asia provinciára, amely a maga közel háromszáz városi közösségével az egész birodalom egyik legfejlettebb területének számított.[8]

(I.3.) A Római Birodalomhoz azonban a társadalmi és gazdasági fejlődés eltérő szintjein álló népek tartoztak. A Birodalmon belül számos tartományban a Kr. u. 2. század derekán is kimutathatóak még a helyi népességnek a városi szervezet keretein kívül élő, vagy ahhoz csak lazán kapcsolódó csoportjai. A központi kormányzat és a helyi igazgatás szervei mindenkor főként ezekre, a római hatalomtól és a regionális városi struktúráktól egyaránt kizsákmányolt népcsoportokra hárította át a gazdaság időről időre ismétlődő (a Birodalom igazgatási rendszere egészének sajátosságaiból is fakadó) nehézségeit.

Ez volt a helyzet az Antoninus-kori Asia provinciában is. Jelentős részben a tartomány belső, kevéssé fejlett régióiban élő – egykori nyelvét részben még megőrző, s a térségben őshonosnak számító – lakosság kizsákmányolása révén gazdagodtak, s virágoztak fel újra a partmenti görög városok. Ugyancsak a tartomány kevéssé fejlett régióiban élő lakosságot sújtották leginkább a gyakori földrengések[9] következményei, valamint a spekulációval is súlyosbított gabonahiány folytán újra meg újra fellépő éhínségek is.[10]

A távoli császár és a közeli város municipalis arisztokráciája által egyaránt kizsákmányolt alsóbb rétegek, a városi szegények és a gyakorta még náluk is rosszabb körülmények között élő falusi lakosság azonban korántsem mindig tűrte békésen ezt a helyzetet. Időnként sztrájkok, éhséglázadások és tüntetések dúlták fel a tartomány nyugalmát. A központi kormányzattól csak nehezen ellenőrizhető hegyvidéki régiókban mindjobban elharapódzott a lassan már szervezett útonállás jellegét öltő banditizmus is.[11]

A Róma hatalmára támaszkodó helyi vezetőréteg elleni nyílt fellépés mindazonáltal eleve kilátástalannak látszott. A lakosság szegény rétegei ezért a vallásos hitben kerestek és találtak megnyugvást. (Eleinte a misztériumvallásokban, a Kr. u. 2. század első harmadától fogva pedig – legalábbis a Keleten és a római Afrikában – a mindinkább terjedő kereszténységben. Asia provinciában ez utóbbira kezdettől fogva erősen hatott az itteni zsidó közösségek intenzív szellemi jelenléte is.[12])

Részben a fentebb vázolt körülmények miatt, részben pedig a térségben időről időre megújuló keresztényüldözések[13] egyik hatásaként, az önkormányzatú városok privilegizált arisztokráciája (a municipalis ordo képviselői) számára valóban „aranykort” jelentő évtizedek látszólagos nyugalmát gyakran zavarták meg a társadalom alsó rétegeinek nyugtalanságát és elégedetlenségét tükröző apokaliptikus remények és várakozások.[14] Ilyen volt a Kr. u. 2. század derekán egy gazdag tartomány szegény területéről, az Asia provinciához tartozó Phrygiából kiinduló, a világ közeli végét hirdető montanizmus is.

 

A montanizmus mint egyházon belüli mozgalom

Az előzmények

(II.1.) Az evangéliumi metafora, amely a mennyek országát kicsiny maghoz hasonlítja, melyből hatalmas, terebélyes fa nő (Máté, XIII,31; vö. Márk IV,30-32; Lukács XIII,18 sk.), jól példázza azokat a missziós sikereket, amelyeket a kereszténység a szerény kezdetektől a Kr. u. 2. század derekáig elért. A Római birodalom egy távoli provinciájából, Iudaeából a Kr. u. 1. század második harmadának kezdetén kiinduló új hit gyors térbeli terjedése valóban impozánsnak volt mondható. Amikor Pál apostol harmadik missziós útja során Asia provincia egyik regionális központjában, Alexandreia Tróasban prédikált, valamennyi tanítványa elfért egy ház emeleti szobájában (ApCsel. XX,8.).[15] Az Antoninusok korában azonban már szerte a Birodalomban szinte mindenütt találhatunk számban is jelentős keresztény közösségeket. Létezésük az Imperiumon belüli Keleten, vagy a birodalmi székvárosban éppúgy kimutatható, mint Észak-Afrikában, vagy a galliai provinciák nagyobb városi közösségeiben.[16] Különösen erősnek volt mondható a második századi kereszténység Alsó-Egyiptomban, valamint az apostoli alapítású közösségekkel is rendelkező Kis-Ázsiában. Az utóbbi két terület vonatkozásában már a korszakos jelentőségű protestáns teológus és egyháztörténész, Adolf (von) Harnack is joggal állapította meg, hogy azok, a konstantinusi fordulatot megelőzően is, kat’ exokhén keresztény földnek nevezhetők.[17]

(II.2.) A gyülekezetek gyors számbeli növekedése azonban bizonyos veszélyeket is rejtett magában. Az egyes császárok alatt elszenvedett üldöztetések mellett (az apostoli atyák kora óta a római állam jogszabályi lehetőséget teremtett arra, hogy az alattvalói lojalitás hivatalos aktusának megtagadása esetén akár halálbüntetéssel is sújthassa az ellenszegülő keresztényeket[18]) olyan, az egyházon belüli mozgalmak is megjelentek, amelyek működése az üldöztetésekkel szemben az egyház erejét jelentő egység ellenében hatott.

(II.3.) A Kr. u. 2. század derekának kezdetén működő keresztény apologeta, a „filozófusként és vértanúként” tisztelt Iustinos,[19] már három ellenfelet lát maga előtt, amely az egyház lassan megszilárduló egységének kötelékét fenyegette: a pogányságot,[20] a zsidóságot[21] és a zömében Egyiptomból és Szíriából,[22] valamint Kis-Ázsiából származó gnósztikus „eretnekeket”. Ez utóbbiakat tekinti a leginkább veszedelmesnek, köztük is mindenekelőtt a „pontosi farkast”,[23] a sinópéi Markiónt.[24]

(II.4.) Közel ugyanebben az időben, vagy néhány évtizeddel ezek után (az elsőt a vértanúságát 165-ben elszenvedett Iustinos megérhette még), a Iustinos irodalmi munkásságát meghatározó külső ellenségek és „veszedelmes tévtanok” mellett az egyháznak új ellenfele támadt. Ekkor, a Kr. u. 2. század 50-es – más datálás szerint: 70-es – éveiben[25] indult útjára a Kr. u. 66-70 utáni kereszténység[26] egyik legjelentősebb központjában, az A.(von) Harnacktól keresztény földnek mondott Kis-Ázsiában, [27] a phrygiai Montanos nevével jelzett, magát „új prófétaságnak” nevező,[28] tanításainak lényegét tekintve eszkatologikus-khiliasztikus, azok megjelenési formáját nézve pedig pneumatikus-enthúziasztikus mozgalom.

 

A tények

(II.5.1.) A Kr. u. 2. század derekán Kis-Ázsiában kialakult mozgalmat keletkezésének helyéről, a Nyugat- és Közép-Kis-Ázsia határvidékei mentén hosszan elnyúló Phrygiáról, először phryg (tón Phrygón)[29] vagy a phrygek közötti (kata Phrygas)[30] eretnekségként jelölik meg orthodox egyházi forrásaink.[31] A későbbiekben – a mozgalom második, Kr. u. 179/180 után kezdődő szakaszában – követőit az alapítóról montanistáknak nevezik,[32] majd ahogy az egyházon belül már korán szektaként megbélyegzett montanizmus mindinkább kiindulási helyére, Phrygia központi területeire szorult vissza, a szekta híveit a mozgalom központjáról, a phrygiai Pepuzáról leginkább a pepuziánusok megnevezéssel illették.[33] Ugyanezeket a Birodalmon belüli Nyugaton, miután a montanista tanítás a második század 80–90-es éveiben ott is széles körben elterjedt, a dél-galliai[34] vagy az africai[35] gyülekezetekben főként a cataphryges névvel jelölik.[36]

Mindezt azért volt szükséges előrebocsátani, hogy lássuk: maguk az elnevezések is mutatják, hogy a montanista mozgalom központja – a mozgalom későbbi, a távoli Nyugatig ható széles körű elterjedése ellenére – mindvégig a meglehetősen elmaradott vidéknek számító Phrygia maradt. Az elnevezések alapján pedig egyúttal arra is következtethetünk, hogy a mozgalomnak mindvégig megvolt egyfajta lokális – ma azt mondanánk: „nemzeti” – jellege.[37]

(II.5.2.1.) A sóstavaktól szabdalt, s jobbára csak legelőnek alkalmas Anatóliai-fennsík belső területein fekvő Phrygia csak rövid ideig rendelkezett önálló államisággal. A Kr. u. 8. századi rövid virágkorra, amikor is a legendás történeti alakká lett Midás királysága a kis-ázsiai térség egyik regionális nagyhatalmának számított, a lassú hanyatlás évei következtek. A Kr. u. 6. századtól fogva azután a terület több egymást követő hatalom (a lydek és a perzsák, majd a Seleukidák és az Attalidák) birtokává vált. Kr. e. 133-ban az utolsó pergamoni uralkodó, III. Attalos Rómára hagyta örökül országát. Phrygia nagyobbik (nyugati) része azonban csak Kr. e. 116 után vált a volt Pergamoni királyság területeiből szervezett Asia provincia részévé.[38] A Sangarios (ma Sakarya) folyótól keletre elterülő phryg terület később sem ide, hanem a Kr. e. 25-22 óta a császári provinciává szervezett Galatiához tartozott.

A terület lakói, az egykor rettegett harcosoknak számító, indoeurópai eredetű phrygek, akiknek csapásai alatt egykor széthullott a Hettita birodalom, ekkorra már békés földművelőkké és állattenyésztőkké váltak. Szegénységük és elmaradottságuk okán az Égei-tenger kis-ázsiai partvidékén élő görögök (akárcsak a tartomány belső vidékein élő myseket, vagy részben a Kr. u. 2. század derekára már erősen hellénizálódott kariaiakat) mélységesen megvetették őket. A phryg és a rabszolga fogalmát régtől fogva egyfajta szinonímaként alkalmazták az ióniai vagy éppenséggel az aiol görögök szóhasználatában.[39] A phrygiai szekta alapítójaként megjelölt Montanos tehát egy jobbára megvetett népcsoport tagjaként kezdte pályafutását, s mint alább majd látni fogjuk, maga is megvetett személynek számított.

(II.5.2.2.) A régió legjelentősebb központjának számító (phrygiai) Apameia,[40] a délnyugat-phrygiai Hierapolis és Kolossai, valamint a közelben fekvő, az újszövetségi iratokból ugyancsak ismert Laodikeia[41] kivételével az Anatóliai-fennsík nyugati peremén elhelyezkedő Közép-Phrygia meglehetősen szegény, falusias jellegű vidéknek számított.

Gyakori földrengések, a szélsőséges éghajlat által is fokozott éhínségek, és növekvő adók. Állami és vallási elnyomás, s hozzá még: az Imperium Romanumon belüli hatalmi rend időről időre ismétlődő válságperiódusai. Mint utóbb D. H. Williams is joggal állapította meg, ezek a tényezők képezték a Közép-Phrygia montanizmusát is előkészítő khiliasztikus várakozások voltaképpeni hátterét.[42] Nyugat-Kis-Ázsiának ebben a jobbára elmaradott, az urbanizációtól csak kevéssé érintett régiójában ugyancsak ezek a tényezők vezettek egy magát prófétának nyilvánító személy, a phryg Montanos fellépéséhez (a kereszténység itteni megjelenését megelőző vallásos tradíciók részbeni érvényesülése mellett).

(II.5.3.) A phrygiai szekta alapítója, Montanos[43] – állítólag – újhitű keresztény volt,[44] Hieronymos szerint korábban Kybelé papja.[45] Ez azonban utólagos magyarázatnak látszik. Olyannak, amely arra hivatott, hogy a phrygiai „Nagy istenanya”, Kybelé a térség lakóitól régóta gyakorolt orgiasztikus kultuszából, az istennő papjainak egzaltált fellépéséből vezesse le Montanos valamennyi „prófétai” megnyilvánulását kísérő enthúziasztikus, s nem egyszer már a paroxizmus határát súroló viselkedést. Ugyanakkor rosszindulatú, utólagos rágalomnak is tűnik, hiszen Kybelé papjaként Montanos az akkori felfogás szerint nagyon is megvetésre méltó személy lett volna. Kasztrált,[46] akit az akkori közvélekedés – keresztény és „pogány” egyaránt – hol lenézve sajnált, hol pedig nyíltan megvetett.[47] E közlés valóságértéke így ahhoz, az Eusebiosnál is inkább szóbeszédként, mintsem valós tényként közölt adathoz hasonlatos, miszerint Montanos, majd a későbbiekben, Priska halálát követően, talán az „első prófétanőjévé” lett Maximilla is – a Jézust eláruló Júdáshoz hasonlatosan – felakasztotta magát.[48]

Valószínűbb, hogy megtérése előtt Montanos (ahogy ezt már egyes – névtelen ókori források is állították),[49] a származási helyéhez, Ardabanhoz közeli Apollón Lairbenos és Létó szentély papja volt.[50] De az is elképzelhető, hogy csupán papi alkalmazottként szolgált a térségben régtől kiemelt kultuszban részesített Kybelét és Attist – hellénizált formában –tisztelő szentélyben.[51] Mindenesetre hogy „pogány” papból lett konvertita, s mint az a keleti kultuszok követőiből kereszténnyé lett áttérteknél gyakorta megesett, túlbuzgó neofita lett volna, jól beleillik a Montanosról később kialakított képbe. Ám – az „eretnek” szekta alapítójának phryg származásához hasonlatosan – mindez csak részben adhat magyarázatot egzaltált próféciáira és a kor keresztény egyházában immáron szokatlan „prófétai” tevékenységére. A kérdés – megítélésem szerint – így nem bír valódi jelentőséggel. Annál kevésbé, mivel magyarázat nélkül hagyja a hamarosan mozgalommá terebélyesedő „eretnek szekta”, az időről időre megújuló keresztényüldözések mellett a térségben található nagy számú zsidó közösség hitelveitől is befolyásolt[52] montanizmus kialakulásához vezető okokat.

(II.5.4.) Az Eusebiostól hosszan idézett antimontanista szerző a szekta alapítójának egy közelebbről nem ismert jelentéktelen helységben, a phrygiai Ardabanban történt első nyilvános fellépéséről szólva elmondja, hogy Montanos „a lélektől megszállva (ez alatt az Eusebiostól idézett Névtelen természetesen a gonosz lelket érti)[53] [] révületben és hamis eksztázisban” kezdett el „idegen szavakat” is mondva beszélni (HE V 16,7.). Egy másik helyen pedig azt mondja el, hogy „a hamis próféta […] a hamis elragadtatásban, melyhez szemtelenség és vakmerőség járul, szándékos tudatlanságból kiindulva kezdi, de azután akaratlan lelki őrjöngéshez ér el.” Majd rögtön hozzáteszi: „Egyetlen prófétát sem tudnak mutatni, sem az ó-, sem az újszövetségiek közül, akik ilyen módon hordozták volna a Lelket” (HE V 17,2-3.).[54]

A vélhetően világias szempontoktól, így mindenekelőtt a kitűnni vágyás szándékától is vezérelt Montanos[55] a Krisztus visszatérése előtti utolsó nagy prófétaként hirdette magát. Előbb a Lélek eszközének, majd mindinkább a Paraklétos inkarnációjának. „Isten vagyok, a Mindenható, aki emberben lakozik – állítja egyik próféciájában (Epiphanios, ’Panarion’/Haereses[56] XLVIII 11,1.). Másutt pedig ez mondja: „Se nem angyalként, sem küldöttként nem jöttem – jelenti ki a phryg „próféta” Ézsaiás könyvének egy ismert passzusát[57] idéző jövendölésében –, hanem úgy jöttem el, miként az Úr” (Epiphan. pan. XLVIII 11,9.).

Montanos azt állította, hogy ő a Jézustól a János evangéliumában megígért ’másik Pártfogó’, a bátorítóként és szószólóként elküldött Paraklétos (XIV,16-18; 26.)[58]: „Én vagyok az Atya – jelenti ki szándékoltan zavaros próféciájában –, az ige és a Paraklétos” (Didymos, ’De trinitate’ III, 41.).[59]

Azt is állította magáról, hogy prófétaként a Lélek különleges adományának birtokában van. „Tekints az emberre – ekként szólítja meg hallgatóságát Montanos, mintegy prófétálásába is bevonva azt –: olyan ő, mint a lant, s én úgy szállok hozzá, mint lanthoz a pengetője (pléktron). Az ember alszik, én ébren vagyok. Nézd csak – szólít fel a hasonló formában elhangzó a záró következtetés –: az Úr az, aki az emberek szívét rajtuk kívülre hozza (ti. eksztatikus állapotba juttatja), és ő az, aki az embernek (egy másik) szívet ad” (Epiphan., pan. XLVIII 4,1.). Vagyis miként a lantpengető a lant húrjait – jelenti ki Apollón szent hangszerét hozva fel példaként Apollón egykori papja –, úgy tölti el az örökkön jelenlevő isteni szellem a Lélektől eltöltött próféta közvetítésével az embert. Mindenkit, aki hallgat a Paraklétosszá lett „próféta” szavára,[60] aki a jövendöléseiben, úgy tűnik, kizárólagosan János – szélesebb körben ekkor elterjedő[61] – evangéliumára és János – a gyülekezetekben már régebben ismert – ’Jelenései’-re támaszkodott.[62]

(III.5.5.1.) A szerénynek éppenséggel nem nevezhető, ám az erre fogékony tömeget éppen merészségükkel felzaklató[63] kijelentések ellenére, a próféta módjára fellépő Montanosnak kezdetben csak kevés követője akadt.[64] Ám miután egy Alkibiadés és egy Theodotos nevű férfi csatlakozott hozzá tanítványaként, akik Phrygiában „sok ember körében kezdték terjeszteni a prófétálással kapcsolatos felfogásukat”,[65] az „új hit” hamarosan „sokaknál”[66] visszhangra talált. A valószínűleg már ekkor is „új prófétaságnak” nevezett mozgalom rohamos térhódítását azonban két nő, Maximilla és az egyes forrásokban Priscillának is nevezett Priska[67] Montanos környezetében való felbukkanása eredményezte.[68] Montanos „felébresztette”, majd – miként a caesareiai Eusebiostól hosszan idézett Névtelen írja – „hamis szellemmel töltötte el őket”.[69] A két nő – mondja a Névtelen – ettől kezdve „épp olyan értelmetlenül (ekphronós), alkalmatlan időben (akairós)[70] és furcsa módon (allotriotropós)[71] beszélt”, mint maga Montanos.[72]

Családjaikat elhagyva,[73] a két, most már prófétálni is tudó asszony mindenhova követte Montanost. „Montanos és az őt követő asszonyok”, „a társaságában levő nők”, vagy „Montanos és a („próféta”)nők” – gyakorta így említi őket Eusebios ’Egyháztörténet’-ében (HE V 14, 16,12; 22; 17,4. stb.). Az „új próféciáról” szólva, együttesen nevezi meg őket Tertullianus is.[74] A közel húsz ránk maradt – eredeti – montanista „prófécia”[75] többségét a nyilvános fellépései során mindenkor Montanos kíséretében levő nők közvetítették. Így szinte magától értetődő volt, hogy a szekta alapítójának halála után – miként az ugyancsak Eusebiostól idézett orthodox egyházi író, Miltiadés[76] írja – „a társaságában levő nők kapták meg utódlási sorrendben a prófétai adományt”.[77] Mindez talán a térség korábbi, a neolitikumig visszavezethető „matriarchális”-kultuszaihoz való szoros kapcsolódásra utal. A később szűzként feltüntetett Priscilla-Priska[78] és Maximilla alakja (utóbbi hangsúlyos szerepe ellenére,[79] kettejük közül, úgy tűnik, Priska volt a jelentősebb „prófétanő”[80]) talán ezért is élőbben maradt meg a későbbi keresztény szerzőknél, mint magáé Montanosé. Részben ez is magyarázhatja azt, hogy a három „próféta” tanításai a későbbi hagyományban gyakorta összekeveredtek.[81]

(III.5.5.2.) Montanos alakja ma már jobbára megfoghatatlan. Mozgalma – úgy tűnik – inkább a kíséretében levő prófétanőknek, a részben talán az ószövetségi Miriam, Debóra és Hulda alakjaival is rokonítható Priskának és Maximillának köszönhette felemelkedését.[82]

A női „próféták” mellett (közéjük tartozott az alapítók helyébe lépő új vezetői nemzedékhez tartozó Quintilla[83]) a kezdeti idők két férfi ”prófétájáról” is tudunk: a Phrygiában tevékenykedő Alkibiadésről és a már ugyancsak említett Theodotosról. A szekta alapítójához hasonlóan ők ugyancsak ’karizmatikus adottságokkal’ rendelkeztek.[84] A mozgalom második szakaszának (a Kr. u. 180-190 utáni éveknek) vezető egyéniségei között említenek meg forrásaink egy bizonyos Miltiadést,[85] valamint a montanistáknál „hitvallóként” (homologos) számon tartott Themisónt.[86] Ez utóbbiak – s általában véve: a férfi „próféták” – jelentősége azonban (már amennyire ezt hiányos forrásértesüléseink alapján meg tudjuk ítélni) meg sem közelítette a „prófétanőkét”. Legalábbis nem hasonlíthatóak a szekta kezdeti időszakát meghatározó Priska és Maximilla alakjaihoz.

(II.5.6.) A montanista mozgalom központja két jelentéktelen phrygiai közösség (poleis […] mikrai tés Phrygias), az inkább nagyobb falunak, mintsem kisvárosnak mondható Pepuza és a hasonló jellegzetességeket mutató Tymion volt.[87] Pontos helyüket az irodalmi hagyomány alapján nem lehet lokalizálni.[88] Sokáig csak annyi volt bizonyos, hogy Kr. u. 374 és 377 között, az epiphaniosi ’Panarion’ keletkezésének idején,[89] Pepuza már romokban hevert.[90] Az Epiphanios közlése alapjául szolgáló értesülés azonban aligha lehetett pontos, hiszen a szekta követői ezen, a ’Panarion’ szerzője szerint néptelenné vált helyen, továbbra is összegyűltek. Így nemcsak hogy Pepuza helyének meghatározása nem sikerült, de bizonytalanná vált az ott egykor virágzó közösség fennállásának végső időpontja is. Néhány éve, egy szenzációszámba menő régészeti feltárás révén, Pepuza pontos helyét mégiscsak sikerült azonosítani.[91] Az egykori Tymion fekvésének pontos helye azonban – miként az első montanista „prófécia” színhelyéül szolgáló Ardabané (Ardabaué) – továbbra is rejtély maradt.

A montanista mozgalom kiemelt szerepet szánt a két jelentéktelen phrygiai településnek, de mindenekelőtt Pepuzának. Epiphanios elbeszélése szerint Quintilla vagy Priska montanista „prófétanőnek” álmában megjelent Krisztus – méghozzá, mint az később elbeszélte, ’asszony módjára csillogó lepelbe öltözve’. Miután Krisztus bölcsességet öntött belé, Quintilla vagy Priska (hogy melyik a kettő közül, mondja Epiphanios, azt nem tudja határozottan kijelenteni), megjövendölte, „hogy ez a hely (ti. Pepuza) szent lesz (tutoni ton topon einai hagion), és hogy itt fog alászállni az égből Jeruzsálem” (hóde tén Hierosalémé ek tu uranu katienai).[92] Ez alatt az ’új, a mennyei Jeruzsálemet’ értették, amelyet egykor János megjövendölt ’Jelenései’-ben.[93] Apollónios orthodox egyházi író[94] Eusebiosnál megőrzött közlése is beszámol arról, hogy Montanos „Pepuzát és Tymiont Jeruzsálemnek nevezte” [95]. Apollónios hozzáfűzi még: Montanos „azt akarta, hogy az emberek mindenhonnan oda gyülekezzenek” (HE V 18,2.). Ez valószínűleg a közeli végítéletre való közös várakozásra, az arra való szellemi-erkölcsi felkészülés követelményére utal.[96]

 

Néhány következtetés

(III.1.) A „nagyegyház” képviselőitől alapvetően orthodoxnak tekintett montanizmus[97] csak igen kevéssé fenyegette a legfőbb hitelveket. Montanos tanítása összhangban volt az egyház szentháromságtanával.[98] Formai jegyeken kívül (a gnósztikusok fiatalabb nemzedékéhez tartozó Markión[99] környezetében is voltak például különleges hitbeli adománnyal bíró asszonyok[100]) a – már Páltól is kárhoztatott[101]gnózissal,[102] a filozófiai megközelítések révén elérni kívánt legmagasabb szintű istenmegismeréssel sem volt jelentősebb kapcsolata.[103] Az „új prófécia” ugyanis a test szó szerinti feltámadását és a végső idők közelségét hangoztatta. A montanista „próféták”, a magát a János evangéliumában megígért Paraklétosnak (XIV,16-18; 12.) mondó Montanos, és a legközelebbi környezetét alkotó „prófétanők”, Maximilla és a Priscillaként is említett Priska[104] azt hirdették, hogy az Úr hamarosan eljön. És miután eljött, mártírjaival ezer éven át uralkodik majd a földön, amiként azt János egykor megjövendölte ’Jelenései’-ben (XX,1-6 skk.).[105]

(III.2.) A montanista tanítások lényege a világ közeli végének várása volt.[106] Mindezt az apostoli atyák korából ránk maradt egyik legfontosabb keresztény irat, a ’Didakhé’ is megfogalmazta már, leginkább alábbi kitételével: „Jőjjön el a kegyelem, és múljon el ez a világ” (elthetó charis kai parelthetó ho kosmos hutos: Did. X,6.). Maximilla jövendölése szerint, aki kijelentette, hogy utána már nem támad több próféta, a földi világ elmúlásának közvetlenül az ő halála után kell bekövetkeznie (Epiphan. pan. XLVIII 2,4.).[107]

A világ közeli elmúlásába (synteleia [sc. aiónos]) vetett megingathatatlan hittel szoros összefüggésben adódott a mozgalom követőinek legfőbb feladata: a Krisztus második eljövetelére való szellemi-erkölcsi felkészülés előkészítése. A számos szigorú, aszkétikus életvitelt hirdető szabály (a heti kétszeri böjt,[108] illetve később a szokásos negyvennapos böjt helyett az évente háromszor negyvennapos böjtölés; a második házasság tiltása; a hit nyílt megvallásának követelménye, akár az élet árán is, a római hatóságokkal szemben stb.[109]) gyakorlati oldalát jelentette a montanista mozgalomnak. A montanizmus azonban nem ez által vált előbb elutasított, a konstantini fordulat után hivatalosan is megbélyegzett, majd végül az egyházzal mindinkább összefonódó állam által is üldözött eretnekséggé[110].

A montanista próféciák szociális tartalma, az őskeresztények vagyonközösségéhez és a hierarchiát még alig ismerő gyülekezeteihez való visszatérés radikális formában meghirdetett igénye már önmagában véve is a montanista mozgalomnak a „nagyegyháztól” (Großkirche) való elismerhetősége ellenében hatott. Az első időkben azonban leginkább a Jézus második eljövetelét, illetve a világ közeli végét hirdető próféciák kinyilatkoztatásának közvetlen formája volt az, ami kiváltotta az orthodox presbiterek és püspökök a montanista tanok ellen intézett heves támadásait.

(III.3.) A montanista tanítások terjesztésének eszköze a prófétaság, megnyilvánulási formájuk pedig „a Lélektől eltöltött próféta” a híveknek az önkívülettel határos állapotban tett kinyilatkoztatása volt. Ez részben az apostoli kor hagyományaihoz való visszatérést jelentette. Miként Markión, Montanos is a korai keresztény gyülekezetek eszméihez akarta híveit visszavezetni egy olyan korban, amikor az egyház már a világban, a „császár országában” is kereste helyét. Másfelől viszont – mint majd látni fogjuk – a prófétaként való fellépés ezen formája messzemenően meghaladta az egyháztól elismert korábbi gyakorlatot.

Montanos és „prófétanői”, miután megragadta őket a Lélek, eksztatikus állapotban (vagyis oly módon, hogy nem voltak szellemi képességeik teljes birtokában) a „Vigasztaló” kijelentéseit közvetítették. Az eksztatikus próféciát tehát itt nem egy harmadik személy közvetítette, mit a bibliai próféták esetében, vagy miként János tette azt ’Jelenései’-ben[111]. A montanista próféciák esetében a kinyilatkoztatás a Szentlélek közvetlen beszéde volt, amely a próféta száját használta eszközül.[112]

(III.4.) Mindazonáltal, amikor az egyes szám első személyben prófétáló Montanos azt mondja: „Én vagyok a Paraklétos” (Didymos, ’De trinitate’ III,41.), ezzel nem azt állította magáról, hogy azonos lenne a mindinkább „az igazság Lelke”-ként vagy „a Szentlélek”-ként – is – értelmezett Paraklétosszal.[113] Mindezzel „csupán” annyit kívánt közölni hallgatóságával, majd később híveivel, hogy általa nyilatkozott meg a Lélek.[114] Azt, hogy ő lenne az, akit – a korai keresztény tanítások szellemében – Jézus megígért, majd János meghirdetett evangéliumában.

(III.5.1.) A montanisták azzal az igénnyel léptek fel a térség valamennyi – hívükké szegődött, vagy tanaiktól még csak kevéssé érintett – gyülekezete előtt, hogy ismerjék el a három „próféta” kijelentéseinek sugalmazott voltát. Ha nem, úgy istenkáromlás, a Szentlélek semmibevétele lenne az. Ennek megítélése az első időkben bizonytalanságot keltett az egyházban.

Egyesek isteni eredetű kinyilatkoztatásoknak ítélték, míg mások a démoni erők művének tartották[115] az „új próféták” által hangoztatott jövendöléseket. Némi habozás és bizonytalankodás után a jelentősebb kis-ázsiai gyülekezetek, illetve azok vezetői heves ellenállást fejtettek ki a falusias települések után lassan a térség városi közösségeiben is elterjedő[116] „prófétikus”-mozgalommal szemben.

A harc változatos eszközökkel folyt, bár eleinte apróbb, s nagyon is óvatosnak mondható lépésekben. A magukat orthodoxnak valló püspököknek figyelembe kellett venniük azt, hogy a keresztény apologetika által is előszeretettel felhasznált ótestamentumi iratokban gyakorta a próféták hordozták Izráel legősibb hagyományait. A montanistákkal folytatott korai vitákban ezért ugyancsak körültekintően kellett eljárniuk.

A montanistákkal folytatott párbeszéd vállalása mellett (a „Nagyegyházba” való visszatérítésük eleinte még olykor sikeresnek bizonyult[117]) a szekta követőinek meggyőzésére felhasználták a montanistákkal szemben azok legfőbb fegyverét, a próféciát is.[118] Volt, aki arra is vállalkozni akart, hogy kiűzze „Priscilla démonját”.[119] Hasonlóképpen próbálkoztak a „Maximillában működő szellem megcáfolásával” is.[120] Miután azonban a Maximilla és a tekintélyesebb püspökök között megindult párbeszéd eredménytelen maradt, mintegy a vita lezárásaként, Montanosszal, „prófétáival” és követőikkel megszakította kapcsolatait az egyház.

További – immáron elkerülhetetlen – lépésként, hamarosan helyi zsinatokra került sor – mint az Eusebios ’Egyháztörténet’-ében megőrzött Névtelen[121] írása beszámol róla.[122] (Talán ezek voltak az első zsinatok az egyház történetében!) Az egységesen fellépő orthodox püspökök itt, eretnekségnek nyilvánítva azt, elítélték az „új próféciát” (HE V 16,10.). „Követőit […] kitaszították az egyházból és […] a közösségből kizárták” (Uo.).

(III.5.2.) E súlyos döntést számos körülmény indokolja. Mindenekelőtt az, hogy a montanizmus komoly veszélyt jelentett az egyházszervezet a korban mindinkább elterjedt, a kizárólagosság igényével fellépő új formájára, a püspöki egyházra nézve. A montanisták ugyancsak a kizárólagosság igényével történő, valamennyi gyülekezetet „prófétáik” tanításainak elismerésére felszólító felhívásai mögött az első keresztény igehirdetők – az apostolok, a prédikátorok és a tanítók – régi tradíciójának tekintélye állt.[123] A prófétaként való fellépés – a korban mindinkább anakronisztikussá váló – jogát azonban, mint fentebb már jeleztük, ekkor még nem lehetett nyíltan kétségbe vonni. Egyházi ellenfeleik ezért határoztak úgy, hogy többé semmilyen formában sem folytatnak elméleti vitát az amúgy is meggyőzhetetlennek bizonyult montanistákkal.[124] Egy olyan, álláspontjából mit sem engedő ellenféllel, akit a phygiai térség lakóinak régtől fennálló khiliasztikus várakozása, és az itteni prófétikus hagyomány egyaránt támogatott.[125]

Hierarchizálódó egyházi vezetés és prófétikus inspiráció… Mindez azonban több volt a pap és a próféta már az ótestamentumi iratokból is ismert konfliktusánál.

(III.5.3.) Korán felismerve a formálódó püspöki egyházakat a montanista mozgalom részéről fenyegető veszélyt, a helyi zsinatok hamarosan érintkezésbe léptek egymással.[126] A távolabbi közösségek vezetőivel levelet váltottak, ha azok számára (jobbára idős, vagy idősebb emberek voltak!) a földrajzi távolság megnehezítette e félreeső vidéken való személyes megjelenést. Ezek így ugyancsak levélben fejtették ki véleményüket. Eusebios közléséből tudjuk, hogy „az ázsiai és phrygiai testvérek” így kapták meg a montanizmust elítélő iratot a „lyoni mártíroktól”, a galliai Lugdunum börtönükben kivégzésükre váró keresztényeitől (HE V 1,2-3; 3,4.).[127] Ugyancsak Eusebios számol be arról, hogy miként váltottak levelet a montanisták „herezise” ügyében Phrygia és Thrákia „orthodox” püspökei.[128] Lugdunum és leányegyháza, a közeli Vienna[129] keresztényei Róma püspökének is írtak.[130] Bár „az egyházak közötti békességre” szólították fel a feleket[131] (az egységben látva az egyház legfőbb erejét a meg-megújuló üldöztetésekkel szemben), a püspöki vezetés alatt álló egyházak már nem kívántak tárgyalni a montanistákkal.[132]

(III.6.1.) A montanista mozgalom, amely kezdetben jelentős sikereket mondhatott magáénak Phrygiában, majd a Phrygiát keletről határoló területeken (így Galatia és Cappadocia provincia nyugati peremterületein, végül pedig Ciliciában is),[133] a regionális egyházak összefogása,[134] illetve erősödő ellenállása miatt végül a térségben nem terjedhetett tovább. A helyi egyházak egységesen szembefordultak a montanizmussal. Talán erre – is – utalnak Maximilla az Eusebiosnál idézett Névtelen által megőrzött szavai: „Elűznek, mint juhoktól a farkast.[135] Nem vagyok farkas.” – jelenti ki a montanista „prófétanő”. Majd a Szentlélekre utalva, annak jellemzéseként így folytatja: „Szó vagyok, szellem és erő” (HE V 16,17.)[136].

Ugyanakkor a montanizmus (igaz, hogy inkább a mozgalom második szakaszában, Maximillának Kr. u. 179/180 körül bekövetkezett halála után) előbb Phrygia határát lépte át, majd Kis-Ázsia határait is átlépve gyorsan elterjedt a Földközi-tenger keleti medencéjét környező más területeken.[137] Már korán erős befolyással és számos követővel bírt az Antiocheia és Alexandreia mellett a legjelentősebb egyházi központnak számító Rómában.[138] A 3. század kezdetére pedig hatása az Imperium Romanum nyugati tartományaiban, Galliában és Hispaniában is kimutatható.[139]

A montanizmus azonban – mint arra már a 19. század második felének jeles német egyháztörténésze, Gottlieb Nathanael Bonwetsch is rámutatott – mindenekelőtt a kis-ázsiai egyházon belüli mozgalom maradt. A témát korábban monografikus formában is feldolgozó Bonwetsch joggal állapította meg, hogy a montanista tanítások a Nyugaton való elterjedése során ezért a montanizmushoz kapcsolódó erkölcsi követelmények léptek előtérbe, háttérbe szorítva annak enthúziasztikus jellegét.[140]

(III.6.2.) A montanizmus nyugaton való elterjedése azonban már túllép témánk keretein. Erre vonatkozóan legfontosabb forrásunk a Kr. u. 207 után montanista befolyás alá került, majd élete második felében, a „nagyegyházzal” való, Kr. u. 213 utáni szakítása után mindinkább montanistává lett Tertullianus.[141] A montanistának, majd mindinkább pepuziánusnak nevezett mozgalom itt, a birodalmon belüli Nyugaton új erőket nyert meg magának. Második (180 utáni) szakaszában így számos új vonással is gyarapodott.

„A phrygekről elnevezett eretnekség” kiindulási helyén, Phrygiában azonban ekkorra már elveszítette korábbi lendületét. Gyülekezetei mindinkább a fennmaradásért küzdöttek. A „Nagy”-nak” is nevezett I. Theodosius utódai alatt megindult, mind erőteljesebbé váló üldözések idején pedig a montanista gyülekezetek számára már maga a túlélés lett a tét. Jóllehet még Iustinianus uralma idején is hallunk aktív hitéletet élő montanista közösségekről Kis-Ázsiában,[142] a montanizmus története – az utolsó gyülekezetek valamikor a 8. század során bekövetkezett végleges felszámolásáig – már csak egy hosszúra nyúlt agónia volt.[143]

(III.7.1.) Phrygián belül a montanizmus addig számított igazán hatékony tömegmozgalomnak, ameddig a mennyekből alászálló Jeruzsálem Pepuzába való érkezése a mozgalom „prófétáinak” hamarosan teljesedni látszó jövendölése volt. Az „Isten országának” közeli eljövetelével kapcsolatos várakozások azonban nem teljesültek. Jézus nem jelent meg a rá Pepuzában váró montanista tömeg előtt.

A ’Péter második levele’ néven ismert újtestamentumi irat beszéli el, hogy „csúfolódók támadnak […] és ezt kérdezgetik: »Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt, amint a teremtés kezdetétől fogva van«” (III,4.). A magát Paraklétosnak nyilvánító Montanos halála óta követőit is bizonyára nyugtalanság foghatta el. Ám hitük erősítésére ott voltak még a „prófétanők”.

(III.7.2.) A világ közeli végét Maximilla is megjövendölte, aki – úgy tűnik – néhány évvel túlélte Montanost és annak – vélhetően – „első prófétanőjét”, Priskát. „Utánam már nem lesz több próféta – jelentette ki –, hanem a világ vége (synteleia) következik el” (Epiphan. pan. XLVIII 2,4.). Ez ismét csak elmaradt, amiként váratott magára az új, mennyei Jeruzsálem Pepuzában való alászállása is. Mindez azonban eleinte nem okozott különösebb meghasonlást a montanista mozgalomban. A híveknek ebben egy véletlen is segítségére sietett.

(III.7.3.) Kr. u. 178-ban Nyugat-Kis-Ázsia partvidékét ismét heves földrengések sorozata rázta meg. Ennek során romba dőlt Kyzikos híres Apollón-temploma is, amelyet még a „philhellén” császár, Hadrianus építtetett. A pusztítás mértéke a Smyrnát szinte a földdel egyenlővé tevő 177. évi (vagy ugyancsak a 178-as évben bekövetkezett) katasztrófához volt hasonlatos.[144]

A földrengések mintha a végső idők előhirnökei lettek volna. Az azokat megelőző háborúké és lázadásoké, melyek eljöveteléről Maximilla utolsó éveiben jósolt,[145] s melyeket megemlít Lukács evangéliuma is (XXI,9.). A távoli vidékekről is felkeresett, híres „pogány” szentély romba dőlése pedig akár Isten haragjának a jele is lehetett, aki végre lesújtott a „bálványszobroknak” szentélyeket emelő „pogányokra”.

(III.7.4.) Miután Krisztus parusiaja[146] Maximilla halálának tizedik évfordulóján sem következett el, a montanista mozgalom, hogy leküzdje a fenyegető krízist, befelé fordult, és lendületét vesztve, megmerevedett. A montanizmus második szakasza – legalábbis Phrygiában – semmilyen új vonást nem tudott felmutatni. Az alapítóként tisztelt Montanos próféciáiban (és talán tanítványai révén hátrahagyott írásaiban) lejegyzett tanítások és próféciák szigorú követése jellemezte ekkor a szekta belső életét, valamint az a hívőkkel szembeni követelmény, hogy rigorózusan megtartsák a Montanos és „prófétanői” által kinyilatkoztatott parancsokat. A meg-megújuló khiliasztikus várakozások[147] lezáródásával a montanizmusnak már nem volt a jövőnek szóló valódi üzenete.

 

Néhány további következtetés

(III.8.1.) Hogy a montanizmus lényegét, megnyilvánulási formáit és elterjedésének okát jobban megérhessük, vissza kell térnünk keletkezésének helyéhez, Phrygiához.

A provinciális lakosság alsó rétegeinek körében erős missziós tevékenységet kifejtő montanizmus[148] itt már létrejöttének időszakától fogva a társadalom szinte egésze számára szóló üzenettel bírt. Akárcsak az egykori igehirdetők, Montanos sem a már egyszer megjelent Krisztusról tanított, hanem a várva-várt Krisztusról, aki a világ végén jön el. Az alapítójáról később montanizmusnak is nevezett phrygiai szekta ezért – amiként több más szempontból is – mintegy a zsidó felkelések messianisztikus hite folytatásának tekinthető…

A közeli megváltás ígérete már önmagában véve is alkalmas lehetett arra, hogy megnyerje a császári nagybirtokon (saltus) foglalkoztatott, az adópréstől elnyomorított lakosságot. A jómód árnyékában élő, a helyi curiaknak kiszolgáltatott városi szegényekre pedig aszkézist hirdető, egyszerű életmódjuk lehetett bizonyos hatással. Ám mindkét esetben leginkább a külsőségek: a „próféták” az önkívületig fokozódó, s olykor már-már a paroxizmus határát súroló lelkesedése lehetett az, ami magával ragadta az effajta dolgokra fogékony, iskolázatlan hallgatóságot.

Az, hogy mennyiben voltak hatással a műveltebb és tehetősebb rétegekre, ma már nehezen megválaszolható. Csak a montanizmus belső – erkölcsi – tartalmával magyarázható az a körülmény, hogy az egyik legkiválóbb egyházi író, Tertullianus élete második felében előbb a montanista mozgalom híve lett,[149] majd később mindinkább annak teológusa[150]. S talán mindkettővel az a tény, hogy a térségben gazdagnak mondható, az észak lydiai Lykos[151] völgyében fekvő Thyateira jómódú lakossága montanistává lett, s mint a város khóráján talált – kereszténységüket (kreistianos … khreistianéi: TAM V,2; 1299.),[152] illetve montanista kereszténységüket (Lupikinos Mountanéi synbiói khreistiané pneumatikéi)[153] nyíltan megvalló – sírfeliratok is bizonyítják, egy évszázadon át[154] montanista is maradt.

Mindez azonban a mozgalom második, Montanos és „prófétanői” halálát követő szakaszához tartozik. A Thyateira térségében talált „keresztény a kereszténynek” formulát viselő sírfeliratok[155] közül az eddig ismert legrégebbi feliratot ugyanis a Kr. u. 248/249-es évben állították. Az ebbe a típusba tartozó feliratok többsége valamivel később, a 3. század második felében keletkezett, vagy tartalmi és formai jegyek alapján a 300 körüli évekre datálható.

(III.8.2.) Az orthodox egyházi íróktól később ’a phrygiainak nevezett eretnekségként aposztrofált (Eusebios, HE V 16,1.), vagy éppenséggel ’a phrygiaiak esztelenségének nevezett (Sókratés, hist. eccl. II,37.) montanizmus alapvetően egyházon belüli mozgalom[156] volt. Közelebbről egy olyan – alulról szerveződő, s jobbára spontán fellépő – egyházon belüli mozgalom, amely az eszkatologikus várakozások felidézésével a korai keresztény gyülekezetek szellemét kívánta visszahozni a monarchikus episzkopátus mind intenzívebbé váló térhódításának idején. Ha akarjuk, a montanizmus így egyfajta válasznak is tekinthető a „nagyegyház” mindinkább kiépülő hierarchiájára, bűnbocsánatára, s a korai idők gyakorlatától mindjobban különböző szervezeti elveire…

A szerveződő püspöki egyházakkal ellentétben a montanisták a hittestvéreiket gyakorta üldöző Római Birodalommal sem akartak megbékélni. A hit fennmaradásának zálogát nem a római állammal való (perspektivikus, majd mind inkább tényleges) együttműködésben látták. E helyett szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a hit megőrzése csak azon az úton biztosítható, ha meg tudják őrizni az egyház tisztaságát. Kiváltképp Montanos egy Tertullianusnál irodalmi formában megőrződött mondása tanúsítja ezt. Az egyház – ezt mondta volna a ’Paraklétos’ –, megbocsáthatja a bűnöket. Ő azonban nem akar ekként cselekedni, nehogy mások is vétkezzenek (Tert., de pud/icitia/. XXI,7.).[157]

A montanisták a társadalom fennálló rendjét sem tudták elfogadni. A mártírium tudatos vállalásán[158] túl azonban tevőlegesen nem léphettek fel ellene. Reményeiket így egy, a jelenvalón túl létező világba helyezve, várták a Megváltó eljövetelét.

A kiváló egyháztörténész, August Strobel egy megállapítását idézve zárnám az eddig mondottakat. Carl Andresen[159] és Kurt Aland[160] korábbi megállapításainak összegzésével Theofried Baumeister helyesen mutatott rá – állapítja meg Strobel –, hogy „a montanizmus újszerű voltát azzal magyarázhatjuk, azt a tényt pedig, hogy éppen Phrygiában alakult ki ez a mozgalom, leginkább akkor érthetjük meg, ha úgy fogjuk fel, mint egy elzárt vidékről kiinduló olyan ellenmozgalmat, amely a városi közösségek az egyház missziós tevékenysége érdekében szükségessé vált hellénizálódási folyamata ellen irányult. Az egyház – mondja Baumeister – éppen lemondani készült önazonosságáról. A montanizmus válasza az volt erre, hogy az egyházi identitás ezen aspektusát tette saját legbensőbb lényegévé. A keresztény történelem kerekének megállítására, vagy még inkább visszaforgatására irányuló kísérlet volt ez, egy, a forradalmi konzervativizmus vonásait viselő mozgalom, ahogy Carl Andresen jellemezte, vagy restaurációs kísérlet, miként Kurt Aland minősítette azt.”[161]

(III.8.3.) Az időlegesen a Birodalom keresztény gyülekezeteinek hitbéli egységét is veszélyeztető montanista mozgalom a Kr. u. 2. század keresztény egyházának válságát tükrözte. Ez az egyházon belüli válság azonban a fejlődés szükségszerű velejárója, vagy más megfogalmazással élve: a növekedés válsága volt.[162]

 

Köszönetnyilvánítás

 

Jelen munkát kutatási beszámolónak szántam, ebben a formában egy hamarosan megjelenő hosszabb tanulmány alapvetése, így részben az ott kifejtésre kerülő témák és kérdések összefoglalásának is tekinthető. Az anyag összegyűjtését svájci, illetve németországi kutatóútjaim során végeztem – 2003 és 2005 között. Baseli, ill. lipcsei kutatóútjaimat a HEKS [Hilfswerk der Evangelischen Kirchen – Schweiz], valamint a GAW [Gustav-Adolf-Werk e.V. – Diasporawerk der Evangelischen Kirche in Deutschland] kuratóriumaitól több ízben is elnyert ösztöndíjaim tették lehetővé. A lehetőségért, hogy ezen az úton igénybe vehettem az ottani könyvtárakat, mindenekelőtt Andreas Hess lelkész úrnak, a HEKS kelet-európai referensének, valamint Hans Schmidt lelkész úrnak, a GAW főtitkárának tartozom köszönettel. Ugyancsak köszönettel tartozom Jürgen von Ungern-Sternberg professzor úrnak, a baseli Ókortörténeti tanszék (Seminar für Alte Geschichte. Universität Basel) vezetőjének, aki mindenkor készséggel bocsátotta rendelkezésemre az intézet gazdagon felszerelt könyvtárát. Az itt röviden kifejtésre kerülő téma alapvetését az Evangélikus Hittudományi Egyetemen 2004 februárjában tartott egyik habilitációs előadásom képezte. A lehetőségért, hogy késznek mutatkozott arra, hogy hivatalos formában is megvizsgálja addigi tanári és kutatói tevékenységemet, ebben a formában is szeretném kifejezni hálás köszönetemet az Evangélikus Hittudományi Egyetemnek. Oktatói közül név szerint is megemlíteném itt Csepregi Zoltán, Cserháti Sándor és Reuss András professzor urakat, Jutta Hausmann professzor asszonyt, valamint Bódi Emesét, akik habilitációs eljárásom opponensei, illetve résztvevői voltak, s akik e méltán nagy hírű intézmény oktatóihoz illő magatartást tanúsítottak védésem során. Mindezekért különös köszönettel tartozom Fabiny Tibornak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem (EHE) professor emeritusának, valamint Sarkady Jánosnak, az ELTE BTK és a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara (KRE BTK) professor emeritusának, akik hallgatói nemzedékek sorától megtapasztalt szeretetteljes érdeklődésük mellett, megannyi más módon is támogattak munkámban. Isten áldását kérve életükre és munkájukra, valamennyiükre hálatelt szívvel gondolok. (A Szerző)

 

 

A gyakrabban alkalmazott rövidítések feloldása

 

Aland, „Bemerkungen zum Montanismus” (1960) – Kurt Aland, Bemerkungen zum Montanismus und zur frühchristlichen Eschatologie. In: K. Aland, Kirchengeschichtliche Entwürfe, Gütersloh 1960, 105-148.

ANRW Aufstieg und Niedergang der römischen Welt. Berlin - New York 1972

BJRL – Bulletin of the John Rylands University Library of Manchester; Vol. 1 (1903–1908); 2 (1914-1915) – 54 (1971-1972); 55 (1972-1973) stb.

Bonwetsch (1903) – (Gottlieb) Nathanael Bonwetsch, „Montanismus”. In: Realencyklopädie für protestantische Theologie und Kirche, Bd XIII3, Leipzig 1903; 417.has. 56. – 426.h. 18.

ChH – Church History

De Labriolle, „Les sources de l’histoire du Montanisme” (1913) – Pierre de Labriolle, Les sources de l’histoire du Montanisme – Textes Grecs, Latins, Syriaques publiés avec une introduction critique, une traduction Française, des notes et des „Indices”, Fribourg – Paris 1913 (Collectanea Friburgiensia 24. N. S. fasc. XV).

Epiphan., pan. vagy pan. – Epiphanios: Panarion. (Ismertebb latin nevén: Haereses)

Euseb. HE vagy HE – (Caesareiai) Eusebios, Historia ecclesiastica [’Egyháztörténet]

Frend, „Montanism”, BJRL 70,3 (1988) – W(illiam) H. C. Frend, Montanism: a Movement of Prophecy and Regional Identity in the Early Church, Bulletin of the John Rylands Library [BJRL] 70,3 (1988), 25-34.

Harnack, „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums“ II (19244) – Adolf (von) Harnack, Die Mission und Ausbreitung des Christentums – in den ersten drei Jahrhunderten, Bd. I-II, Leipzig 19244 (1902).

JEH – Journal of Ecclesiastical History

JRS –The Journal of Roman Studies

Mitchel, „Anatolia” II (19952) Stephen Mitchell, Anatolia. Land, Men and Gods in Asia Minor I-II, Oxford 19952 (l993). Vol. II: The Rise of the Church.

SecCen –The Second Century. – A Journal of Early Christian Studies – Abilene Christian University, Abilene, Texas

StPatr – Studia Patristica (szerk. F. L. Cross – E. A. Livingstone [et. al.], Leuven, Peeters, 1 (1957) – 16 (1985); 17 (1982); 18 (1985/1989); 19 (1989) stb.

Strobel, Das heilige Land der Montanisten“ (1980) – August Strobel, Das heilige Land der Montanisten. Eine Religionsgeographische Untersuchung (Religionsgeschichtliche Versuche und Vorarbeiten Bd. XXXVII), Berlin–New York 1980.

ThZ – Theologischer Zeitschrift; a Baseli Egyetem Theológiai Fakultásának kiadásában. Basel, 1945 –

ThR (néhány munkában így: TRE) – Theologische Realenzyklopädie, Studienausgabe Teil. II, Berlin – New York, W. de Gruyter; Bd. 1 (1977) – 26 (Par-Pol; 1996); Bd. 27: Register (1998).

TThZ – Trierer Theologische Zeitschrift

Williams, „The Montanists Movement” (1989) – D. H. Williams, The Origins of the Montanist Movement: a Sociological Analysis, Religion 19 (1989), 331-351.

 

 

További rövidítések

 

IGRR – Inscriptiones Graecae ad res Romanas pertinentes I-IV: edd. R. Cagnat et al;1911-1927 (változatlan utánnyomásban: Roma, 1962-1964).

PIR vagy PIR1 Prosopographia Imperii Romani saec. I-III; E. Klebs - H. Dessau 1897-1898.

PIR2 – Prosopographia imperii Romani saec. I-III; Második kiadás. Szerk. E. Groag A. Stein – L. Petersen et al., Berlin – Leipzig ;1933 (pars. I-V; A-O). Azóta több “füzet” (fasciculus): “P”-ig.

RACh – Reallexikon für Antike und Christentum. Stuttgart 1950 –

RE Pauly-Wissowa-Kroll etc.: Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. Neue Bearbeitung, Stuttgart 1893

SIG3 Syllogae Inscriptionum Graecarum I-IV: 3. ed. W. Dittenberger; 1915-1924.

TAM – Tituli Asiae Minoris, hrsg. von den Wiener Akademie der Wissenschaften, Wien 1901 –

 

 

Jegyzetek:



[1] [1] A kis-ázsiai Phrygiából kiinduló, majd a magukat orthodoxnak valló egyházi íróktól hamarosan „eretnekségként” elítélt montanista mozgalomnak meglehetősen nagy nemzetközi irodalma van. Az 1979-ig terjedő időszakban, ill. részben az 1980-as év első harmadáig szinte kivétel nélkül feltünteti ezeket A. Strobel példás alapossággal megírt, s egészében invenciózusnak mondható monografikus feldolgozása: Das heilige Land der Montanisten. Eine Religionsgeographische Untersuchung (Religionsgeschichtliche Versuche und Vorarbeiten Bd. XXXVII), Berlin–New York 1980 (az epigráfiai bizonyítékok szinte teljes körű felsorolásával. Rec.: K.-W. Tröger, ThLZ 109 (1984), 720 sk. has.). A Strobeltől is felsorolt, ill. felhasznált munkákból néhányat szeretnék kiemelni itt. Mindenekelőtt W. Schepelern eredetileg dán nyelven íródott (= Koppenhága 1928; Univ. Habil. Schr.), a kutatásban azonban szinte mindenkor W. Baur német fordításában idézett – részben monográfiának is tekinthető – feldolgozását: Der Montanismus und die prygischen Kulte: eine religionsgeschichtliche Untersuchung (225 lap), Tübingen, Verlag Mohr 1929; küln. 135 skk. További érdemes hozzájárulás még a montanizmus összetett kérdéskörének tanulmányozásához K. Aland, Bemerkungen zum Montanismus und zur frühchristlichen Eschatologie. In: K. Aland, Kirchengeschichtliche Entwürfe, Gütersloh 1960, 105-148; továbbá Th. Baumeister, Montanismus und Gnostizismus. Die Frage der Identität und Akkomodation des Christentums im 2. Jahrhundert, Trierer Theologische Zeitschrift [TThZ] 87 (1978), 44-60. Ugyancsak hivatkoznék itt G. N. Bonwetsch – a szerző korábbi könyvén alapuló (Die Geschichte des Montanismus, Leipzig [Erlangen] 1881) – a maga korában kiváló munkának számító Montanizmus-szócikkére: Realencyklopädie für protestantische Theologie und Kirche, Bd XIII3, Leipzig 1903; 417.has. 56. – 426.h. 18., valamint J. Fischer egy gondolatokban gazdag hosszabb tanulmányára: Die antimontanistischen Synoden des 2./3. Jh., Annuarium historiae Conciliorum [AHC] 6 (1974), 241-273.

[2] Az August Strobel monográfiájának megjelenését követő időszak (1979/1980) vonatkozásában – a teljesség igénye nélkül – mindenekelőtt a következő munkákat tartom szükségesnek megemlíteni itt. Keletkezésük sorrendjében ezek: F. C. Klawiter, The Role of Martyrdom and Persecution in Developing the Priestly Authority of Women in Early Christianity: a Case Study of Montanism, Church History [ChH] 49,2 (1980), 251-261; W. Tabbernee, Christian Inscriptions from Phrygia. In: G. H. R. Horsley, New Documents Illustrating Early Christianity: a Review of the Greek Inscriptions and Papyri published 1978 (The Ancient History Documentary Research Centre, Marcquarie University); Section 98, Sydney 1983; 128-139. és uő. (= W. Tabbernee), Early Montanism and Voluntary Martyrdom, Colloquium XVII (1985), 33-44; R. E. Heine, The Role of the Gospel of John in the Montanist Controversy, Second Century [SecCen] 6,1 (1987/1988), 1-19., ill. uő. (= R. E. Heine), The Montanist Oracles and Testimonia, Patristic Monograps Series 14, Macon GA 1989. Néhány további munka: W. H. C. Frend, Montanism: a Movement of Prophecy and Regional Identity in the Early Church, Bulletin of the John Rylands Library [BJRL] 70,3 (1988), 25-34; W. Tabbernee, Revelation 21 and the Montanist „New Jerusalem”, Australian Biblical Review XXXVII (1989), 52-60. és R. E. Heine, The Gospel of John and the Montanists Debate at Rome. In: StPatr XXI (szerk. E. A. Livingstone), Leuven 1989; 95-100. Újabban l. még D. H. Williams, The Origins of the Montanist Movement: a Sociological Analysis, Religion 19 (1989), 331-351. és St. Mitchell, An Apostle to Ankara from the New Jerusalem: Montanists and Jews in late Roman Asia Minor, Scripta Classica Israelica XXIV (2005), 207-223. Az alább majd röviden vázolt kérdések jó összegzését adja W. H. C. Frend, Montanismus-szócikke. In: Theologische Realenzyklopädie [ThR], Studienausgabe Teil. II, Berlin – New York, W. de Gruyter; Bd. 23 (Berlin – New York 1994); 271.has. 41. – 279.h. 16. A téma legújabb monografikus feldolgozását adja Ch. Trevett munkája: Montanism: Gender, Authority and the New Prophecy, Cambridge (Cambridge University Press) 1996. A montanista mozgalom történetének rövid áttekintésével (beleértve az egyes szakaszokhoz kapcsolódó főbb kérdéseket is), magyar fordításban, újabban l. még G. Theissen, Az első keresztények vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2001; 323-325. és passim (német ered. 2000).

[3] A FORRÁSOK. A szekta alapítójától, a magát Paraklétosnak nyilvánító Montanostól, valamint az őt követő „prófétanőktől”, Maximillától és a Priscillának is nevezett Priskától nem maradtak fenn eredeti források. Nem maradtak fenn ilyenek követőiktől sem, hiszen a montanistákkal szemben keményen lépett fel az egyház. A montanista iratok birtoklását, miként a gnósztikusokét is, a világi hatalom szövetségesévé lett egyházi hatóságok a Kr. u. 5. századtól kezdve akár halálbüntetéssel is sújthatták. A szekta fellelt iratatait pedig már korábban is következetesen megsemmisítették.

– A montanista mozgalom korai szakaszára jellemző „prófétikus kinyilatkoztatások” bizonyára írásos formában terjesztett gyűjteményekre mennek vissza. Egyes töredékeik a velük vitázó egyházi szerzőknél, így, Eusebiosnál (Historia ecclesiastica [HE] V,16-19.), Epiphaniosnál (’Panarion’, XLVIII-XLIX) és Didymosnál (De trinitate III,41.) lelhetők fel, illetve az élete második felében a montanisták hívévé vált, majd támogatójukká szegődött és teológusukká is lett Tertullianusnál találhatók.

– A montanista mozgalom történetét orthodox szempontból megvilágítani hivatott (meglehetősen hiányos, és gyakorta a tendenciózusan negatív beállítástól sem mentes) források szisztematikus összeállítását adja P. de Labriolle, Les sources de l’histoire du Montanisme – Textes Grecs, Latins, Syriaques publiés avec une introduction critique, une traduction Française, des notes et des „Indices”, Fribourg – Paris 1913 (Collectanea Friburgiensia 24. N. S. fasc. XV). Ugyanez válogatásban: (G.) N. Bonwetsch, Texte zur Geschichte des Montanismus, Bonn 1914 (Kleine Texte für Vorlesungen und Übungen 129; szerk. H. Lietzmann). A montanista „próféciák” a későbbi – orthodox – egyházi szerzők közlései alapján összeállított gyűjteményét (is) közli újabban R. E. Heine: The Montanist Oracles and Testimonia, Patristic Monograps Series 14, Macon GA 1989, valamint W. Tabbernee is: Remnants of the New Prophecy. Literary and Epigraphical Sources of the Montanist Movement (Studia Patristica [StPatr] XXI; szerk. E. A. Livingstone), Leuven 1989; 193-201. A montanista mozgalom megértése szempontjából alapvető jelentőségű források összeállítása egyebekben K. Alandnál is megtalálható: „Bemerkungen zum Montanismus” (1960), 143-148.

[2] Röviden l. ehhez a wiedenesti (Németország) Bibliaiskola tanulmányi vezetőjének és oktatójának, Wolfgang Klippertnek egy, az interneten közzétett, tanulmány jellegű értékelését: Der Montanismus – eine frühchristliche Pfingstbewegung? In: Bibel und Gemeinde; Theologische Aufsätze 1999-4; www.bibelbund.de/htm/99-4-284.htm

[3] E valóban régészeti szenzációszámba menő, jelentős felfedezés rövid ismertetését ld. az alábbi internetes oldalon: www.peter.lampe\The Phrygian Archaeological Surface Survey Project of the University of Heidelberg and the Discovery of Pepouza.htm. Rövid összegzésben l. még ehhez alább a 91. sz. jegyzetet.

[4] A téma magyar nyelvű irodalma meglehetősen szegényes. A montanizmus rövid értékelését adja Vanyó L., Az ókeresztény egyház és irodalma (Ókeresztény írók I; szerk. Vanyó L.), Budapest, Szent István társulat, 1980, 95-97 (l. még a névmutatóban – 1011 skk. –, valamint a tárgymutatóban – 1043 skk. – jelölt, a témával kapcsolatba hozható helyeket). Egy áttekintő jellegű, s szemléletében megírásának korát jól tükröző újabb feldolgozás: Kertész I., „Engem zavarnak, mint juhoktól a farkast…”. A montanista eretnekmozgalom, Világosság XI (1970,4 ), 233-237.

[5] A tágabb, majd a szűkebb értelemben vett térség történetének újabb monografikus feldolgozásai: S. Mitchell, Anatolia. Land, Men, and Gods in Asia Minor I-II, Oxford 1993; Vol. I: The Celts of Anatolia and the Impact of Roman Rule és Vol. II: The Rise of the Church; továbbá C. H. E. Haspels, The Highlands of Phrygia: Sites and Monuments, Princeton 1971.

[6] Ugyancsak virágzó korról, a Birodalmon belüli békéről és jólétről szól egy, talán Kr. u. 192 körül keletkezett írásában Tertullianus is: De pallio I,1. Ennek a „birodalmi békének” köszönhetően utazhatott például a phrygiai Hierapolisból való kereskedő, a római polgárjoggal is bíró Flavius Zeuxis hetvenkét alkalommal a Peloponnésos délkeleti nyúlványát képező Malea-hegyfok érintésével Itáliába – mint arról sírfeliratán maga is megemlékezik (IGRR IV,841). És ugyancsak a Róma által a térségben hosszú időre megteremtett béke és biztonság okán hajózhatta be a Flavius Zeuxishoz hasonlóan Asia provinciából való ephésosi naukléros [’hajótulajdonos’], Erastos „több ízben a tengert” (SIG3 838). De mindezt részletesebben is megvizsgáltam egy korábbi munkámban: „Szabadság idegen fennhatóság alatt”: önkormányzatú görög városok a római Nyugat Kis-Ázsiában. Asia provincia igazgatása és Bithynia-Pontus tartomány nyugati felének városi közösségei az Antoninusok idején. Első rész: a tartományok kialakítása és belső viszonyaik, 159-183 skk. Második rész: önkormányzatú városok a Birodalmon és a tartományokon belül. A városok belső viszonyai, 186-230. Függelék A: Róma császárai és a görög városok, 230-233. Függelék B: Egy alternatíva: a kereszténység, 233-236. In: Aelius Aristeidés: Róma magasztalása. Eis Rhómén or. XXVI – K. (A KRE BTK Ókortörténeti tanszékének kiadványai II), Budapest 2002. Második, javítotott és bővített kiadás. (A kötetet szerkesztette és gondozta, bevezető és kísérő tanulmányokkal ellátta, valamint a kötet alapjául szolgáló görög szónoki beszédet fordította: Szlávik G.). L. ebben küln. a 186 skk. oldalakat.

[7] L. küln. Aristeid., or. XXVI, 97-99 – ed. Keil.

[8] Az Asia provincia területén található önkormányzatú városi közösségek poliszok száma már a Kr. u. első század végén 284-re tehető. Összehasonlításképp: ugyanekkor 150 – belső igazgatásában önállósággal bíró – városi közösség, illetve civitas osztozott Makedónia provincia területén. A szomszédos Thrákiában még a második század elején is mindössze 23 város volt, Kis-Ázsia északi területein pedig – mindent egybevetve – 30 vagy 35 poliszt tudunk csak kimutatni. Mindehhez részletesebben l. Kolb, Die Stadt im Altertum, München, Beck, 1984, 171; vö. még 173.

[9] Vö. Eusebios, Historia Ecclesiastica (a továbbiakban: HE) IV 13,4. – További hivatkozásokkal l. még ehhez lentebb a 144. sz. Jegyzetet.

[10] Az időről időre visszatérő éhínségek az antik városi közösségek egyik állandó problémáját jelentették: vö. Tertull(ianus), Apol(ogeticum) XL,2. A városi köznép alsóbb rétegeinek az élelmiszerhiány és/vagy a drágaság által kiváltott elégedetlensége a Birodalmon belüli Kelet görög városaiban nem egyszer nyilvánult meg zavargássá fajuló alkalmi tüntetések formájában: vö. C. P. Jones, The Roman World of Dio Chrysostom, Cambridge, Mass. – London 1978; 19-25 (Ch. 3 Riot at Prusa). További példákkal l. még D. Magie, Roman Rule in Asia Minor to the End of the Third Century after Christ Vols. I-II, Princeton 1950; I,599 skk. és R. MacMullen, Enemies of the Roman Order. Treason, Unrest, and Alienation in the Empire, Cambridge, Mass.London 19752 (1966), 163 skk; küln. 346 sk. (= a 184.o. 23.sz. jegyzete), ill. 249-254 (App. B: Famines).

[11] A fentiekhez l. a 6. sz. jegyzet második felében hivatkozott munkám 176 sk., valamint 227 skk. oldalait.

[12] Vö. W. H. C. Frend, Montanism: a Movement of Prophecy and Regional Identity in the Early Church, BJRL 70,3 (1988), 25-34; 26. és az addigi kutatási eredmények újabb összegzésével St. Mitchell, An Apostle to Ankara from the New Jerusalem: Montanists and Jews in late Roman Asia Minor, Scripta Classica Israelica XXIV (2005), 207-223.; küln. 216 skk (§4: The Jewish Conection) és 219 skk (§5: Jews and Christians in Late Asia Minor).

[13] L. Euseb. IV 26,3. és 5.

[14] Mindezek irodalmi szintű kifejeződéséhez l. H. Giesen, Das römische Reich im Spiegel des Johannes-Apokalypse, ANRW II 26,3. (Berlin – New York 1996; szerk. W. Haase), 5501-2614.

[15] En tói hyperóiói (Károli Gáspár Bibliafordításában: ’a felházban’), hu hémen synégmenoi. – A Helléspontos déli bejáratánál fekvő jelentős kikötővárost, Alexandreia hé Tóast (vö. Strab. XIII 1,1-3 – 581sq.) Pál már korábban is felkereste, második missziós útja során: Acta App. 16,8.

[16] Rövid áttekintésben újabban l. ehhez K.-W. Tröger, Das Christentum im zweiten Jahrhundert (Kirchengeschichte in Einzeldarstellungen I/2), Evangelische Verlagsanstalt, Berlin 1988; 38-52 (Kap. 2.2: Die Ausbreitung des Christentums).

[17] A. v. Harnack, Die Mission und Ausbreitung des Christentums – in den ersten drei Jahrhunderten, Bd. I-II, Leipzig 19244 (1902), II,732. A kis-ázsiai kereszténység történetének legújabb feldolgozása St. Mitchell, Anatolia. Land, Men and Gods in Asia Minor I-II, Oxford 19952 (l993). Vol. II: The Rise of the Church. Néhány kiegészítéssel l. ehhez (uő. = St. Mitchell), An Apostle to Ankara from the New Jerusalem: Montanists and Jews in late Roman Asia Minor, Scripta Classica Israelica XXIV (2005), 207-223. – A téma egészéhez jó újabb összefoglalás: Geschichte des Christentums. Religion-Politik-Kultur (szerk. J.-M. Mayeur, Ch. és L. Pietri, A. Vauchez, M. Venard), Bd. 1: Die Zeit des Anfangs (bis 250), Freiburg–Basel–Wien, Herder, 2003 (szerk. L. Pietri); küln. 150 skk (Kap. III: Vielfätige Wege der Mission /vom Orient nach Rom/).

[18] L. Plin. Epist. X 96-97. – A levelekhez, ill. azok egyes helyeihez l. A.N. Sherwin-White klasszikussá vált kommentárját: The Letters of Pliny. A Historical and Social Commentary, Oxford 19682 (with corrections; 19661), 691-710. és 710-712. A keresztények ellen indított peres eljárások – elsőként Plinius és Traianus levélváltásában (X,96-97.) megfogalmazódó – jogi alapjaihoz máig a legjobb feldolgozás R. Freudenberger, Das Verhalten der römischen Behörden gegen die Christen im 2. Jahrhundert: dargestellt am Brief des Plinius an Trajan und den Rescripten Trajans und Hadrians (Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und antiken Rechstgeschichte 52.), München 1967. A téma gazdag angolszász irodalmából mindössze egyetlen munkát emelnék ki itt: T. D: Barnes, Legislation against the Christians, JRS LVIII,1-2 (1968), 32-50.

– [2] Mindezek szélesebb értelemben vett hátteréhez l. K. Aland egy hosszabb (ezúttal is érdemes munkának minősíthető) tanulmányát: Das Verhältnis von Kirche und Staat in der Frühzeit, ANRW II 23,1 (Berlin – New York 1979; szerk. W. Haase), 60-246.

[19] Vö. Tertullianus, ’Adversus Valentinianos’ V,1.

[20] Ha nem is ellenük íródott, hiszen a szerző ezt, ebben a korban nem tehette meg, de hozzájuk, a művelt „pogány” közönséghez szól Iustinos két hitvédő irata. Valamikor Kr. u. 155/156 körül keletkezhetett az ún. I. Apologia – ennek címzettje az akkor uralkodó római császár, Antoninus Pius. A másik hitvédő irat, a lényegében az első ’Védőbeszéd’ néhány résszel kiegészített változatának tekinthető ún. II. Apologia keletkezési ideje pedig a Kr. u. 164/165 körüli évekre tehető. Címzettje ugyancsak egy római császár volt; az akkori uralkodó, Marcus Aurelius.

[21] L. ehhez Iustinos a ’Dialogus cum Tryphone iudaeo’ címet viselő iratát.

[22] A legjelentősebb gnósztikusok – Valentinus, Basilidés, Karpokratés vagy Kerdón – elgörögösödött szírek vagy egyiptomiak voltak. Egyiptomból, a Nílus-delta területéről származott a legeredetibb gnósztikus gondolkodónak tekinthető, s a legtöbb követőt felmutatni tudó Valentinus is. (Származásának helye részben tanításai jellegét is meghatározza; azzal együtt, hogy Valentinus az egyházzal való végleges szakításáig – hozzávetőlegesen Kr. u. 136-140-től kb. a 150-es vagy a 160-as évek végéig – a római gyülekezetben élt és működött.) Nézetei kidolgozottságának okán a már montanista befolyás alatt álló Tertullianus – hol méltatlankodva, hol pedig gúnyos formában – különösen hevesen támadta őt: l. az Adversus Valentinianos címet viselő iratát (VI,2-3.). A munka Ladocsi Gáspár fordításában magyar nyelven is olvasható. In: Tertullianus művei. Ókeresztény írók XII (szerk. Vanyó L.), Budapest, Szent István társulat, 1986; 459-487.

[23] Vö. Eusebios, ’Historia ecclesiastica’ V 13,3.

[24] Valentinusszal ellentétben a Fekete-tenger déli partvidékének gazdag kikötővárosából, a zömmel görögök, ill. római telepesek lakta pontosi Sinópéből (Strab. XII 3,11 – 545sq; vö. Ptol. IV, 56,5 sk.) származó Markiónt könnyen érthető tanításainak gyakorlatias jellege tette veszedelmessé a gnósztikusok között. Tertullianus egy hosszú – négy könyvből álló – munkájában ugyancsak hevesen támadta őt. Az Adversus Marcionem címet viselő, már montanista befolyás alatt keletkezett irat Nagy Imre fordításában, az Ókeresztény írók XII. kötetében (1986), 489-769. olvasható. – A gnósztikus Markión az újszövetségi kánon kialakulásának irányába ható tevékenységének talán mindmáig a legjobb (bár egyoldalú megközelítésektől sem mentes) feldolgozása: A. von Harnack, Marcion. Das Evangelium vom anderen Gott. Eine Monographie zur Geschichte der Grundlegung der Kirche (az 1924. évi második kiadás utánnyomása, kiegészítésekkel: Neue Studie zu Marcion), Berlin 1960. Alakjához és tevékenységéhez l. még B. Aland ThR-szócikkét: „Marcion”. In: Bd. 22 (1992), 89-101.has.

[25] [1] Eusebios közlése nyomán (HE IV,27; vö. V 3,4.) az alapítójáról, a phryg Montanosról elnevezett mozgalom kezdetét egyes kutatók a Kr. u. 172-es évre datálják. Erre a megállapításra jutott már P. de Labriolle is: La crise Montaniste, Paris 1913; 569 skk. De ezt az álláspontot képviseli újabban a Theologische Realenzyklopädie Montanizmus-címszavának szerzője, W. H. C. Frend is: ThR 23 (1994); 272.has. 1 sk. (Vö. még uő. in: OCD3 [The Oxford Classical Dictionary. Third edition] /1996/; 995.). Megint mások ezt az időpontot – részben Epiphanios közlése nyomán (‚Panarion’ XLVIII,1 sk.) – a Kr. u. 156/157-es évre teszik (l. pl. G. S. P. Freeman-Grenville, The Date of Outbreak of Montanism, JEH V /1954/, 7-15.). Az egészhez l. küln. T. D. Barnes, The Chronology of Montanism, Journal of Theological Studies, N. S. XXI (1970), 403-408.

[2] Itt csupáncsak jelezni tudom, hogy több vonatkozásban is ez utóbbi időpont, a mozgalom kezdetét a Kr. u. 156/157. évre helyező datálás látszik valószínűnek. Caesareiai Eusebios ’Egyháztörténet’-ének ötödik könyvében egy névtelen antimontanista szerzőt idéz (HE V 16,2.), aki a phrygiai Hierapolis püspöke, a Kr. u. 200 után elhunyt Abercius (Averkios) Marcellus megbízása alapján írta meg munkáját. Itt – többek között – azt olvashatjuk, hogy a szekta alapítójaként számon tartott Montanos Phrygia egy falujában, a Mysia határhoz közel eső Ardabauban prófétált először (Kómé tis einai legetai en téi kata tén Phrygian Mysiai kalumené Ardabau tunoma: HE V 16,7.). Közelebbről egy bizonyos Gratus asiai proconsulsága idején: kata Graton Asias anthypaton (HE V 16,7; a helyes névalak: Ardaban).

[3] Asia provincia helytartói között Gratus nevezetűt nem ismerünk. A Polykarpos-akta közlése alapján viszont valószínűsíthetünk egy bizonyos Quadratust – közelebbről a neves smyrnai rhétortól, Aelius Aristeidéstől többször is említett L. Statius Quadratust (PIR1, S 640); vö. Aristeid. or. L,63; 71. – ed. Keil), aki Smyrna akkori püspökének, Polykarposnak letartóztatása idején Asia provincia proconsula volt (Act. Polykarp. 21,1.). A Polykarpos-aktában elbeszélt mártírium leginkább Kr. u. 155/156 körüli évekre valószínűsíthető. Így minden okunk megvan arra, hogy erre az időpontra keltezzük a montanista mozgalom kezdetét. Vagy közel erre az időpontra, hiszen a kyprosi Salamis metropolitája, Epiphanios az „eretnekségek” ellen írott terjedelmes munkájában (l. ehhez a 89. sz. jegyzetet) a montanista mozgalom kezdeteként Antoninus Pius uralkodásának 19. évét, vagyis a mi időszámításunk szerinti 157. évet jelöli meg (‘Panarion’/ Haereses XLVIII 1,2.).

[26] Amikor a zsidóság egy jelentős része körében a Rómával szemben tanúsított ellenállás a Ioséphos Flaviustól is megörökített háború kirobbanásához vezetett, a jeruzsálemi keresztény közösség elhagyta a várost. Jeruzsálem Kr. u. 70-ben bekövetkezett eleste – mint ismeretes – fontos mérföldkő a kereszténység történetében. Ettől kezdve mindinkább az Orontés melletti (szír) Antiocheia és az egyiptomi Alexandreia, valamint a birodalmi székváros, Róma az „új hit” legjelentősebb központjai.

[27] Harnack, „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums“ II (19244), II,732.

[28] Vö. Euseb. HE V 19,2: nea próphéteia, ill. l. még op. cit. V 16,14. Rövid kitekintésben újabban l. még ehhez S. Mitchell, „Anatolia” II (19952), 105.

[29] L. pl. Euseb. HE IV,27: kata tés tón Phrygón haireseós; V 16,22: apo tés tón Phygón haireseós stb.

[30] L. pl. Euseb. HE II 25,6: tés kata Phrygas … gnómés; V 16,1: tén legomenén kata Phrygas hairesin; V 18,1: tés ... kata Phrygas kalumenés haireseós; VI 20,3. Hasonló szóhasználattal Hieronymosnál is: ,De viris illustribus’ 40.c.

[31] Így említik a smyrnai Pionios és presbitertársai vértanúságát elbeszélő, a Kr. u. második század ötvenes éveinek második felében, vagy a század vagy hatvanas éveinek végén keletkezett mártíraktában is: Mart. Pionii XI,2: hé hairesis tón Phrygón („a phrygek eretneksége”; herezise).

[32] L. pl. Alexandreiai Didymos, ’De trinitate’ III,18;23;41., ill. Hieronymos epist. XLI,1. – Egyebekben Jeruzsálemi Kyrillos nevezi elsőként (a Kr. u. 4. században) a phrygiai szekta tagjait az alapítóról montanistáknak: Cat[achesis] XVI,8.

[33] Pepuzénoi: Caesareiai Basileios, epist. 188,1., ill. Epiphaniosnál Pepuzianoi: ’Panarion’ XLVIII,14. és XLIX,1. Vö. még Cod. Theos. XIV 5,59. stb.

[34] Számban és tekintélyben is jelentős keresztény gyülekezetek voltak a Rhône völgyében fekvő Lugdunumban, valamint a közeli, a lugdunumi (lyoni) egyház leányegyházának számító Viennában (ma: Vienne).

[35] A római Africa proconsularis tartományban, zömmel a mai Tunézia területén. – Mint ismeretes, ebben a régióban bontakozott ki később a donatisták mozgalma is.

[36] A montanista szekta tagjainak cataphrygesként való megjelölésével először a Kr. u. 200 körül (Rómában) keletkezett, a legkorábbi újszövetségi kánont tartalmazó ún. Muratori-töredékben találkozunk: lin. 84sq. Ezzel a névvel illeti őket Órigenés (In Titum: qui cataphryges nominantur), majd egyik iratában Epiphanios is: ‘Ancyrótos’ 13. – A fentebb felsorolt helyek kiegészíteképpen l. még (G.) N. Bonwetsch, Texte zur Geschichte des Montanismus. Kleine Texte für Vorlesungen und Übungen 129 (szerk. H. Lietzmann), Bonn 1914.

[37] Így már Bonwetsch (1903), 420.has. 26 sk: „ein nationaler Zug”.

[38] A principatus időszakában is a senatus igazgatása alá rendelt Asia provincia kialakítása Aristonikos felkelésének leverését követően, Kr. e. 126-ban vette kezdetét, s a később többször is módosított határok megállapításával a 126-os évig tartott. A tartomány ekkor kialakított beosztása lényegében a császárkor kezdetén, majd a principatus időszakában is változatlan maradt. Vö. ehhez a 6. sz. jegyzetben hivatkozott munkám 163 skk. oldalait.

[39] Vö. Philostrat. vit. Apoll. VIII 7,2. – Asia provincia belső vidékeinek lakóival szemben ugyanez a gúnyos lenézés csendül ki már Cicero a tartomány zsarolással (de repetundis) vádolt volt helytartója L. Valerius Flaccus érdekében mondott beszédéből is: Utrum igitur nostrum est an vestrum hoc vetus proverbium, Phrygem plagis fieri solere meliorem? [’Mi (= a rómaiak) vagy ti (= a görögök) találtátok-e ki azt a régtől való mondást, hogy a phrygiából való embernek csak javára válik, ha megbotozzák?’]: Cic. Pro Flacc. 27,65.

[40] Közhasználatú nevén Apameia Kibótos: Strab. XIII 629. A nyugat-kisázsiai partvidéktől az Euphratés középső folyásáig vezető ősi hadiút mentén fekvő, a több hasonló nevű várostól való megkülönböztetés végett phrygiainak is mondott Apameia már a hellénizmus korában is jelentős kereskedelmi központ volt. Laodikeia mellett a phrygiai térség legjelentősebb polisa, Augustus uralkodásának idején pedig Ephesos után Asia provincia jelentőségében második városává emelkedett (Strab. XII 8,13;15 576;577-578.). A térség más városai később megkérdőjelezték ezt a helyét. Jelentőségét azonban az Antoninusok korában is megőrizte. A Kr. u. második század elején Dión Chrysostomos Phrygia, Lydia, Karia, illetve Kappadokia, Pamphylia és Pisidia közös piacaként említi a várost, a phrygiai Apameiát egyben jelentős adminisztratív központként (conventus) is jelenítve meg: or. XXXV, 14-15.

[41] A délnyugat-phrygiai Kolossai, valamint a közelében fekvő Laodikeia territóriumán legeltetett juhnyájak különösen finom szálú gyapjút szolgáltattak. Az innen származó gyapjú egyedülállóan kiváló minőségét már Strabón is nagyra értékelte (XII 8,16 – 578). A Kolossaihoz és Hierapolishoz hasonlóan ugyancsak a Maiandros felső folyásánál található Laodikeiát (Kol. IV,13; Apocal. I,11. és III,14 skk.) egyebekben Lykos mellettinek is nevezték, a többi hasonló nevű várostól való megkülönböztetés végett, mivel a phrygiai Lykos (ma: Çürüksu çai) völgyében feküdt.

[42] „The combination of natural disasters and political/religious oppression – a perceived breakdown in the present order – made conditions ripe for millenial expectations”. D. H. Williams, The Origins of the Montanists Movement: A Sociological Analysis, Religion 19 (1989), 331-351; 338.

[43] Alakjához és tevékenysége értékeléséhez l. RE XVI (1935); „Montanus Nr. 17.”; 206.has. 5–210.h.5. (H.-G. Opitz). és küln. A. Stobel, „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 34-37; továbbá 231-235 (a Montanos névről, és annak földrajzi elterjedéséről). Rövid összegzésben l. még újabban l. S. Mitchell, „Anatolia” II (19952), 39-40, 59; 100. értékeléseit.

[44] A korábbi hagyomány átvételével ezt állítja Eusebios is: tina tón neopistón prótos (HE V 16,7.).

[45] Epist. XLI,4.

[46] Erre vonatkozólag egy kései, Rómában Kr. u. 385-ben keletkezett forrás lenne a legfontosabb bizonyítékunk. Hieronymos Marcellához intézett híres, a montanista tanításokról számos fontos információt közlő negyvenegyedik levelében abscissusnak és semivirnek nevezi Montanost (epist. XLI – ad Marcellam).

[47] Kasztrált volt a kor neves püspöke, a Kr. u. 190 körül elhunyt sardeisi Melitón is: vö. Eusebios, HE V 24.4. Őt azonban inkább becsülték ezért. Úgy tekintettek rá, mint aki a mennyek országáért lett eunuch (vö. Máté, XIX,12.), és aki – mint Eusebios mondja – „egészen a Szentlélekben élt” (loc. cit.).

[48] HE V 16,13. – Többek között az RE „Montanizmus”-szócikkének írója, a jeles egyháztörténész, H.-G. Opitz is nyilvánvalóan mesének („ist sicher Fabel”) minősítette ezt a közlést: RE VI (Stuttgart 1935), s.v. „Montanus” Nr. 17; 206.has. 5. – 210.h. 5; 206.h. 44 skk.

[49] L. H. G. Opitz, RE XVI (1935); „Montanus” Nr. 17; 206.has. 18 skk (további irodalmi hivatkozással).

[50] Az erről kialakított feltevéseket újabban összegzi A. Strobel, „Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 36 sk. Az Ardabau (vagy Ardaban) fekvésével kapcsolatos elképzelésekhez l. uő, i.m. 38-49. Az itteni Apollón-szentély jelentőségéhez l. küln. i.m. 208-218.

[51] Ez utóbbi felvetésnek ellentmond azonban Didymos állítása, amely szerint Montanos „korábban a bálvány papja volt“ (hiereus próton eidólu): De trinitate III 41,3.

[52] Vö. J. Massingberd Ford, Was Montanism a Jewish-Christian Heresy?, JEH 17 (1966), 145-158. További irodalmi hivatkozásokkal l. még fentebb a 12. sz. jegyzetet.

[53] Mindenekelőtt nyilvánvalóvá teszi ezt a kaput (V 16,7.) első felének végén szereplő kifejezés: antikeimenos.

[54] Baán István fordítása. In: Euszebiosz egyháztörténete. Ókeresztény írók IV. (szerk. Vanyó L.), Budapest, Szent István társulat, 1983; 218. és 222. A továbbiakban valamennyi Eusebios ’Egyháztörténeté’-ből felhozott helyet Baán István gondos és szép fordításában adom. Minden olyan esetben, amikor eltérek ettől, azt külön jelölöm.

[55] „Mivel lelke mérhetetlenül vágyott az elsőbbség után – írja Montanos első „prófétai” fellépésével kapcsolatban az Eusebiostól hosszan idézett Névtelen – beengedte magába az ellenséget” (HE V 16,7: en epithymiai psykhés ametrói philopróteias donta /sc. Montanon/ parodon eis heauton tói antikeimenói).

[56] A szerzőhöz és művéhez l. alább a 89. sz. jegyzetet.

[57] Ézs LXIII,10 skk.

[58] A János-evangélium további helyeken is foglakozik Jézus küldöttének, a Krisztus helyébe lépő Paraklétos alakjával: XV,26. és XVI,7. A Paraklétos (eredeti jelentésében: ’olyan személy, akit segítségül kell hívni, hogy közbenjárjon vagy vigasztaljon’), bár más megközelítésben, a gnósztikusoknál is Krisztus küldötteként szerepel.

[59]  Mindez azonban távolról sem jelenti azt, hogy Montanos a Szentlélek inkarnációjának tartotta volna magát, miként az később – orthodox – egyházi ellenfelei állították: vö. Euseb. HE V 14,1., ill. Williams, „The Montanists Movement” (1989), 339.

[60] A korábbi irodalom alapján így értelmezte ezt a helyet A. Strobel is: „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 278(skk). Az alexandreiai Didymostól idézett montanosi „prófécia” hitelességéhez l. küln. K. Aland, „Bemerkungen zum Montanismus” (1960), 143 skk.

[61] János evangéliumának szélesebb körben való ismertté válása – úgy tűnik – a montanizmus eszméinek elterjedésével párhuzamosan ment végbe. Justinos munkásságában még csak a három szinoptikus evangéliumra támaszkodik. Iustinos tanítványa, a mestere halála után a Keletre visszatért – szír – Tatianos azonban már ismeri János evangéliumát is.

[62] Legalábbis K. Aland megalapozottnak tűnő feltételezése szerint: „Bemerkungen zum Montanismus“ (1960), 132. Hasonló megállapításra jutott később A. Stobel is: „Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 286. A „János Jelenései“-nek értelmezésével, esetenként pedig a mű egészének hitelességével kapcsolatos, az egyházon belül nemzedékeken át tartó vitákra nem térhetek ki itt. Ezek lényegéről rövid, ám jó tájékoztatást nyújt Eusebios: HE VII,25. A János-evangélium a montanista mozgalom eszméinek kiformálódására gyakorolt hatását részletesebben tárgyalja újabban R. E. Heine. The Role of the Gospel of John in the Montanist Controvresy. The Second Century, Vol. 6,1 (1987-1988), 1-19.

– [2] E fontos mű, az őskeresztény jelrendszer tudatossá válásáról is tanúskodó János-evangélium újabb értelmezéseinek jó összegzését nyújtják G. Theissen az 1. sz. jegyz. 2. §-ának végén említett munkájának 247-271. oldalai. Hazai kutatásunkban a téma példamutató feldolgozását a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karának professor emeritusa, Bolyki János végezte el: “Igaz tanúvallomás”: kommentárok János evangéliumához, Budapest, Osiris kiadó, 2001. A munka éppúgy kitűnik alapos kortörténeti magyarázataival, aminként filológiai elemzéseivel is.

[63] Erre már az Eusebiostól idézett Névtelen is felhívja a figyelmet: HE V 16,8.

[64] Vö. Euseb. HE V 16,9.

[65] Euseb. HE V 3,4. Theodotoshoz vö. még op. cit. V 16,14.

[66] Euseb. HE V 3,4.

[67] Priska néven – valószínűleg ez a helyes névalak – Tertullianus nevezi a montanista „prófétanőt”: l. pl. ,De exhortatione castitatis’ 10. és ,Adversus Praxean’ I,5. Elképzelhető, hogy ez felvett név, amely már a név megválasztása által is a „Tanító” legszűkebb körében működő „prófétanő’ szerepére formált igényt jelöl. Az ’Apostolok cselekedetei’-nek szerzője Pál környezetében ebben a szerepkörben megemlít (igaz, hogy férjével, Aquilával együtt) egy Priscilla nevezetű nőt: XVIII,1-3. és küln. XVIII,18 skk; akit maga Pál Priscanak nevez: Rom. XVI,3; 1 Kor. XVI,19; vö. 2 Tim. IV,19.). Ez az elképzelés azonban – bár elgondolkodtató – nem látszik valószínűnek.

[68] Euseb. HE V 16,9. – A mozgalom történetében még további három „prófétáról” (Proklos, Theodotos és Themisón), valamint egy „prófétanőről” (Quintilla) is tudunk.

[69] Euseb. HE V 16,9.

[70] Egy másik lehetséges értelmezéssel: ‘nem helyén való módon’, vagyis „összefüggéstelenül”, ill. „zavarosan”.

[71] Pontosabban: „idegenszerűen”.

[72] Euseb. HE V 16,9.

[73] Euseb. HE V 18,3.

[74] Adv. Praxean. I,5.: Montanus, Priska és Maximilla – ebben a sorrendben. Ugyancsak ebben a sorrendben Eusebiosnál is: HE V,14.

[75] A későbbi orthodox szerzők idézetei alapján összeállított montanista „próféciák” szövegét tartalmazó –jelentősebb – munkák felsorolását l. az 1. sz. jegyz. 2. §-ában.

[76] A valószínűsíthetően Kr. u. 161-169 körül tevékenykedő keresztény apologetáról és rhétorról, Miltiadésről, valamint a már korán a montanisták ellenfelének számító Miltiadés által írott művekről a Caesareiai Eusebios hosszabban is megemlékezik ’Egyháztörténet’-e V. könyvének 17. fejezetében (küln. 17,1. és 5.).

[77] Apollónios, in: Euseb. HE V 17,4.

[78] Euseb. HE V 18,3. – A nemi élettől való tartózkodás révén elérhető ’erkölcsi tisztaság’ (castitas) követelménye az Istentől jövő, általa látomások és hangok formájában közölt prófécia befogadásának egyik alapfeltételeként jelenik meg a montanistáknál: vö. Tert(ullianus), De exh(ortatione) cast(itatis) 10,5.

[79] Ennek megfelelően az alábbi súlyos kijelentést is Maximillának tulajdonítják orthodox egyházi forrásaink: „Ne engem hallgassatok, Krisztust hallgassátok” – jelentette ki a montanista „prófétanő” a meghallgatására egybegyűltek előtt (Epiphan. pan. XLVIII 12,4.). – Maximilla ezzel, bár némiképp áttételesen, azt állította volna, hogy általa (mint kiválasztott által) maga Krisztus beszél.

[80] A mozgalom történetének talán legjelentősebb próféciáját, a János ’Jelenései’-ben hirdetett mennyei Jeruzsálem a phrygiai Pepuzában való alászállását (l. később) sem Maximilla, hanem Priska – vagy egy másik „prófétanő” – jövendölte meg.

[81] L. küln. Epiphan. pan. XLIX 1,4 skk.

[82] Ez utóbbiak kifejtése a későbbi tanulmány egyik alapvető feladata lesz.

[83] Epiphan. pan. XLIX,2.

[84] Euseb. HE V 3,2 skk; küln. 4.

[85] Euseb. HE V 16,2. – Nem azonos a HE V 17,1 skk.-ben orthodox egyházi íróként említett, s így a montanisták ellenfelének számító Miltiadésszel.

[86] Az Eusebios művében idézett orthodox egyházi író, Apollónios persze megbélyegző szavakkal illeti a montanistáknál „hitvallóként” tisztelt Themisónt: HE V 18,5.

[87] Euseb. HE V 18,2.

[88] Pepuzához és Thymionhoz l. küln. az Eusebiostól idézett Apollóniost (HE V 18,2.) és Epiphan. haer. XLVIII,14; XLIX,1. Vö. még Sozom. hist. eccl. VII 18,12., ill. Cod. Theod. XVI 5,59. és 10,24. A kérdés szakirodalmi megközelítései közül meghatározó: W. M. Calder, The New Jerusalem of the Montanists, Byzantion VI (1931), 421-425; RE XIX (1938), s.v. „Pepuza”; 562.has. 6 skk.–563.h; továbbá A Strobel, „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 29-34.

[89] Epiphaniost Kr. u. 367-ben választották meg Kypros metropolitájává a sziget püspökei. Haereses címen is idézett munkáját, a 80 féle „eretnekségre” gyógyszert kínáló „orvosságos szelencét” (’Panarion’) ezt követően, talán 375 körül írta meg. Epiphanios művének kiemelkedő jelentőségét leginkább az adja, hogy számtalan, vélhetően szó szerinti, vagy közel szó szerinti idézet található benne később elveszett „eretnek” írásokból. Így a montanista mozgalom vezetőinek több „próféciáját” is tartalmazza. Ezeket részben a kis-ázsiai egyház ügyeiben járatos (kortárs) személyektől nyert értesülések révén szerezte Epiphanios. Részben pedig a montanisták ellenfeleként fellépő rómavárosi presbiter, Hippolytos egy – számunkra elveszett – művéből, a Kr. u. 215 körül keletkezett ’Syntagmata’-ból meríthette a kyprosi Salamis elkötelezetten „eretnekellenes” püspöke. Vö. Epiphan. pan. I 1,2; XLVIII 15,1. és XLIX 2,3-4; továbbá De Labriolle, „Les sources de l’histoire du Montanisme” (1913), pp.XXXVII-XLVII.

– [2] Inkább csak érdekességképpen, az Epiphaniostól érvényesített szigorú orthodoxia egyik bizonyítékaként említeném meg itt, hogy a ’Panarion’ szerzője Órigenést is az „eretnek tévtanítók” listájára vette (pan. LXIV.), ami később széles körű vita kibontakozásához vezetett az egyházon belül. Az orthodoxia védelmében, 390-ben vagy 392-ben Jeruzsálemben tartott prédikációjában, Epiphanios az Órigenés elleni harcra szólította fel a keresztényeket. Ehhez a felhíváshoz az Órigenést korábban csodáló Hieronymos is csatlakozott.

[90] Epiphan. pan. XVIII 14,1 sk.

[91] A Peter Lampe heidelbergi és William Tabbernee tulsai (USA) professzorok vezette kutatócsoportnak egy, a nyugat-anatóliai Ųsak városától délre fekvő, nehezen megközelíthető folyóvölgyben sikerült azonosítania a 2001-es év késő nyarán az egykori Pepuza fekvésének pontos helyét. W. Tabernee a montanizmus egészének jelenleg leginkább elismert szaktekintélye. A pályáját Ausztáliában kezdő neves egyháztörténész a montanista mozgalom témájának szentelte első jelentős munkáját is: Opposition to Montanism from Church and State, Diss. Melbourne 1978.

[92] Pan. XLIX 1,3 skk; vö. XLIX,1.

[93] „És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt […] (2) És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből” (kai tén polin tén hagian Ierusalém kainén eidon katabainusan ek tu uranu): Apocal. XXI,1-2. Vö. ehhez W. Tabbernee, Revelation 21 and the Montanist „New Jerusalem”, Australian Biblical Review 37 (1989), 52-60.

[94] Vö. Hieronym., De vir. ill. XL.

[95] Pepuza – és Tymion – a montanista mozgalomban elfoglalt jelentőségéhez l. küln. A Strobel, „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 10-29. A kérdés újabb értékeléshez – rövid áttekintésben – l. S. Mitchell, „Anatolia” II (19952), 39; 92. – Itt csak jelezni tudom, hogy Tertullianus, aki osztozott orthodox kortársai többségének a mennyei Jeruzsálem alászállásával kapcsolatos várakozásaiban, úgy tűnik – legalábbis ránk maradt műveinek tanúsága szerint –, mit sem tud Pepuzáról.

[96] Miként Montanos „prófétaként” kifejtett tevékenységének egésze is: vö. Bonwetsch (1903), 421.has. 44 sk.

[97] Néhány egyházi író, így például Hippolytos kivételével (Refut. VIII 19,3.), általában véve „orthodoxként ítélték meg a „nagyegyház” képviselői a montanista tanításokat.

[98] L. pl. Epiphanios, ’Panarion’ LXVIII. és Tertullianus, ’Adversus Praxean’ című iratának itt felhozott helyeit. – A kérdés részletesebb elemzését nyújtja J. Pelikan tanulmánya: Montanism and its Trinitarian Significance, ChH XXV (1956), 99-109.

[99] Markión születésének éve leginkább a Kr. u. 85. körüli időszakra datálható. A gnósztikusok idősebb nemzedékének talán legjelentősebb képviselőjének mondható Valentinus pedig valamikor a 100-as év tájékán születhetett.

[100] “Sanctiores feminas”: Irénaios, ‘Adversus haereses’ I 13,2 sk.

[101] 1 Tim. VI,20-21.

[102] Rövid, ám valamennyi lényegi szempontot felsorakoztató áttekintésben l. ehhez K. Prümm, H. Rahner et. al.) „Gnostizismus”. In: Lexikon für Theologie und Kirche, 2. Aufl., Bd. 4. Freiburg 1960; 1021.–1031. és RACh XI (Stuttgart 1981), s.v. Gnosis I (Erkenntnislehre) I.C: Christliche Zeit; 486-537.has. (R. Mortley – C. Colpe, ill. Gnosis II (Gnostizismus); 537-659. (C. Colpe). Inkább tájékoztató jelleggel vö. ezekhez G. Theissen, Az első keresztények vallása. Az őskeresztyén vallás elemzése és vallástörténeti leírása, Budapest, Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója, 2001; 323-325. és passim (német ered. 2000), 304 skk; küln. 310 skk. Az egészhez, széles történeti áttekintésben, újabban l. még J. Iwersen, Gnosis. Eine Einführung, Wiesbaden é.n. (2003?); küln. 60 skk.

[103] A gnósztikusok nem hittek a test tényleges, szó szerinti feltámadásában. Teológiájukban így nem szerepel ’az új, a mennyei Jeruzsálem’ a földre történő alászállása (tehát az arra való várakozás és erkölcsi-lelki felkészülés követelménye sem). Ez pedig a montanista tanítások egyik sarkalatos pontja volt. Ugyanakkor megtalálható náluk – közelebbről a gnósztikusok idősebb nemzedékéhez tartozó Valentinusnál – a ’vigasztalóként’ és ’közbenjáróként’ fellépő Paraklétosról szóló tanítás, aki – bár némileg másképp, mint később a montanistáknál – Krisztus küldötteként szerepel (vö. Irénaios, ’Adversus haereses’ I 4,5.) – A montanisták által hirdetetett eszmék és a gnósztikus tanítások egybevethetőségének, ill. egybe nem vethetőségének fontos, ám itt kényszerű rövidséggel tárgyalt kérdését részletesebben is taglalja K. Froehlich, Montanism and Gnosis, Orientalia Christiana Analecta 195 (1973), 91-111. Némileg távolabbról vö. még ehhez Th. Baumeister, Montanismus und Gnostizismus. Die Frage der Identität und Akkomodation des Christentums im 2. jahrhundert, TThZ 87 (1978), 44-60; küln. 54 skk.

[104] Hármójuk rövid, együttes említésével l. küln. Eusebios HE V,14.

[105] Vö. ehhez O. Böcher, Die Johannes-Apokalypse in der neueren Forschung, ANRW II 25,5 (Berlin – New York 1988; szerk. W. Haase), 3850-3893; küln. 3871 skk. Némileg távolabbról l. még H. Giesen, Das römische Reich im Spiegel des Johannes-Apokalypse, ANRW II 26,3. (Berlin – New York 1996; szerk. W. Haase), 5501-2614.

[106] Mindehhez máig a legjobb feldolgozás K. Aland az eddigiek során már többször hivatkozott munkája: „Bemerkungen zum Montanismus (1960), 105 skk.

[107] Vö. ehhez Aland, „Bemerkungen zum Montanismus” (1960), 145 (Orakel Nr. 13.).

[108] Ehhez küln. Tertullianus De ieunio (‚A böjtről’) címet viselő írását, amely – mondanivalója lényegét tekintve – a montanista böjti fegyelem apológiájának tekinthető.

[109] Vö. Tertullianus, ’De fuga in persecutione’ (‘A menekülés az üldözés idején’) című írásának 9. fejezetét.

[110] L. pl. Honoriusnak, a Nyugat Augustusanak Kr. u. 407. február 22-én kelt, a “phrygek, ill. a priscillianusok” ellen kibocsájtott edictumát (Codex Theodosianus XVI 5,40. = Th. Mommsen, Theodosiani libri XVI etc., Bd. I,2, Berlin 1905; 867.). A montanista szekta híveit – jelenti ki az állam hatóságainak az “eretnek” szekta híveivel szemben követendő magatártását megszabó császári rendelet – “praecipue meritissima severitate persequimur”. S hogy közelebbről mit ért a “megérdemelt szigor” alatt a törvényhozó, ezt a folytatás teszi világossá, ahol a következőket olvashatjuk: “Huic itaque hominum generi nihil ex moribus, nihil ex legibus sit commune cum ceteris. Ac primum quidem volumus esse publicum crimen, quia quod in religionem divinam commititur, in omnium fertur iniuriam.” Hasonló hangot üt meg már korábban a Kelet Augustusanak, Arcadiusnak 398. március 4-én kelt rendelete. (Cod. Theod. XVI 5,34. = Mommsen, i.m. 866.). Ugyancsak különös szigorral lép fel a montanista szekta híveivel, ill. az általuk vallot és terjesztett superstitioval szemben az Arcadius örökébe lépő keleti császár, II. Theodosius: Cod. Theod. XVI 5,48/Kr. u. 410. február 21. = Mommsen, i.m. 871. – A témához rövid összegzésben l. küln. F. E. Vokes, The Opposition to Montanism from Chrurch and State in the Christian Empire. In: StPatr IV (szerk. F. L. Cross), Texte und Untersuchungen 79, Berlin 1961; 512-517.

[111] Apocal. XXII,6;8.: “És ezt mondta nekem: »Ezek az igék megbízhatók és igazak, mert az Úr, a próféták lelkének Istene küldte el angyalát, hogy közölje szolgájával mindezt, aminek hamarosan meg kell történnie […] Én, János hallottam és láttam ezeket, és amikor hallottam és láttam, leborultam az angyal lába előtt, […] aki megmutatta nekem ezeket”.

[112] Vö. H. Chadwick, A korai egyház, Budapest 1999 (angol eredeti: London 1967.); 47. – Számos más, itt nem említett részlethez l. H. Kraft tanulmányát: Die altkirchliche Prophetie und die Entstehung des Montanismus, ThZ XI (1955), 249-271. Újabban vö. még A. Daunton-Fear, The Ecstacies of Montanus. In: StPatr XVIII (szerk. E.A. Livingstone), Oxford 1982; 648-651.

[113] János evangéliuma XIV,16-17., ill. XIV,26.

[114] A korábbi teológiai irodalom alapján hasonlóképpen értelmezte Montanos e kijelentését már Vanyó L. is: Az ókeresztény egyház és irodalma. Ókeresztény írók 1, Budapest, Szent István társulat, 1980; 95.

[115] Vö. ehhez Eusebios fentebb hivatkozott, a Priscilla és Maximilla „démonjának” kiűzésére tett „orthodox” kísérletet elbeszélő közléseit.

[116] A montanista mozgalom falusias jellegét hirdető korábbi nézetekkel szemben így Williams is: „The Montanists Movement” (1989), 340 sk. – Egyebekben már a Kr. u. 5. században élt és alkotott Sózomenos is leírja ’Egyháztörténet’-ében, hogy a montanisták a falvakban és a városokban egyaránt tartottak fenn ’püspökségeket’: Historia ecclesiastica VII 19,2. Sőt, mint arra egy – alapossága mellett invenciózus voltával is kitűnő – tanulmányában W. H. C. Frend is kitér, az orthodox keresztények és a montanisták közötti korai összecsapások egyik kiváltó oka éppenséggel az olyan városi közösségek feletti ellenőrzés megszerzése volt, mint Ankyra. Kis-Ázsia területén kívül pedig (az Orontés melletti) Antiocheiához hasonló jelentőségű nagyvárosoké: „Montanism”, BJRL 70,3 (1988), 32 sk.

[117] L. pl. Euseb. HE V 16,2, 4 skk.

[118] Vö. Euseb. HE V 16,17.

[119] Euseb. HE V 19,3. Ugyanitt olvashatjuk, hogy a montanisták ezt természetesen nem engedték. Vö. még Euseb. HE V 16,16 skk.

[120] Euseb. HE V 16,16. és 18,13. Ismétcsak sikertelenül. Szándékában megakadályozták azok, „akik osztották Maximilla nézeteit”(V 18,13.).

[121] Erről, a korai egyháztörténet kutatóinál Névtelenként említett szerzőről csak annyit tudunk, hogy püspök volt, aki negyven évvel Maximilla halála (Kr. u. 179/180) után írta meg – előszóból és három könyvből álló – antimontanista művét. Vö. Hieronymos, De viris illustribus 39.c.

[122] „Az ázsiai hívők többször (pollakis) és Ázsia számos helyén (pollakhéi) is összegyűltek” – írja az eusebiosi Historia ecclesiasticaban megőrzött Névtelen (V 16,10.).

[123] A Kr. u. 1. és 2. századi keresztény közösségekben, mint ismeretes, jelentős szerepet játszottak a próféták. A prófétálás képessége pedig az egyes gyülekezetekben mindenkor megbecsült adománynak számított: Vö. 1 Kor. XIV,1-5. Apostolok, próféták, evangélisták, pásztorok és tanítók – így határozza meg az Efézusiakhoz írott levél a Lélek különös adományával rendelkező személyek hierarchiáját a gyülekezeten belül: IV,11. Az apostolok mellett az ősegyházban – akárcsak később a montanisták esetében – egyaránt működtek női és férfi próféták is. Közéjük tartozott a „hetek” körében tevékenykedő Fülöp evangélista – ’akit tanáccsal látott el a Lélek’ (ApCsel. VIII,29.), és négy hajadon leánya, akik apjukhoz hasonló prófétai képesség birtokában voltak a Fülöp körül kialakult prófétikus-karizmatikus milliő megtestesítőjeként (ApCsel. 6,5; 8,4-40; 21,8 sk. – Az utóbbi helyhez l. J. Roloff kommentárját: Das Neue Testament Deutsch. Teilband 5: Die Apostelgeschichte. Übersetzt u. erklärt von J. R., Göttingen 1981 = Evangelische Verlagsanstalt Berlin, 1988; 310.). Ugyancsak próféta volt az ’Apostolok Cselekedetei’-ben említett Agabos (11,28; 21,10 sk.). De voltak hitbéli eligazítást nyújtó vándortanítók is. Még a későbbi időkben – az apostolok halála után, a második keresztény nemzedék korában –, egészen az első század végéig, a második század elejéig is tevékenykedtek az egyházban vándorpróféták, vándorapostolok és tanítók (vö. Did. X,7 skk.). Gyakoriak voltak az egy adott gyülekezeten belül tartósan jelenlévő próféták is: a Poimén (’Pásztor’) címen ismert apokaliptikus mű szerzője, az apostoli atyák korában a rómavárosi gyülekezetben tevékenykedő laikus, Hermas is prófétának tartotta magát. A harmadik keresztény nemzedék életében azonban már nem volt tényleges jelentőségük a rigorózusan aszkétikus erkölcsi normákat képviselő vándorprófétáknak és vándorapostoloknak. A vándorhierarchia helyébe, amint az ugyancsak ismert, a helyi hierarchia lépett, egy hosszú fejlődés szerves következményeként. A mindinkább megszilárduló püspöki egyházakban már nem volt helye a korábbi értelemben vett prófétáknak.

– [2] Itt csupán csak jelezni tudom, hogy mindezt, bizonyos mértékben, a montanista mozgalom fellépése is elősegítette talán. „A montanizmusnak a katolikus egyházra tett hatása leginkább abban nyilvánult meg – írja összegző jellegű munkájában H. Chadwick hogy megerősítette azt a meggyőződést, hogy a kinyilatkoztatás az apostoli korral lezárult. […] Iréneusz volt az utolsó író – jelenti ki a neves szerző –, aki még a csoda és a kinyilatkoztatás eszkatologikus korához tartozónak tekinthette magát.” In: A korai egyház (angol eredeti: London 1967), Budapest, Osiris kiadó, 1999; 48. Újabban vö. még ehhez H. Paulsen, Die Bedeutung des Montanismus für die Herausbildung des Kanons, Vig(iliae) Chr(istianae) XXXII (1978), 19-52.

[124] Lentebb még részletesebben is kitérek arra, hogy Phrygia a montanizmus további terjedésének gátat szabni kívánó egyházi vezetői – a régió Eusebios ’Egyháztörténeté’-ből is ismert orthodox püspökei és presbiterei – ebben a helyzetben azt látták az egyedül célra vezető megoldásnak, ha regionális gyűléseket (synodoi) hívnak össze. Ezeknek a helyi zsinatoknak el kellett ítélniük az „új próféciát”, egyúttal pedig ki kellett dolgozniuk a montanista „prófétákkal” szembeni fellépés dogmatikai alapjait.

[125] Eusebios ’Egyháztörténet’-ének közlése szerint a phrygiai Hierapolis püspöke, Papias (aki Kr. u. 130 körül, vagyis alig egy emberöltővel Montanos „prófétaként” való fellépése előtt töltötte be jelentős egyházi tisztét) „egy ezer esztendős korszak eljöveteléről” beszél, amikor is a halottak fel fognak támadni, és „Krisztus országa a testi értelemben valósul meg a […] földön”. HE III 39,11-12.

– [2] Talán nem lehet véletlen, hogy Papias püspöki székhelye, a phrygiai Hierapolis (ma: Pamukkale) épp az a hely volt, ahová élete vége felé Fülöp apostol visszavonult, és ahol Fülöp négy prófétai képességekkel megáldott leánya („a négy prófétanő”) nyilván ezt követően is tevékenykedett: Euseb. HE III 31,3-4 sk. és 39,9; vö. ApCsel XXI,8-9. Ugyancsak ezen a tájon (az antimontanista egyházi író, Miltiadés szerint azonban nem itt, hanem Philadelphia térségében) lépett fel a két phrygiai „próféta”, Ammia és Quadratus is: HE V 17,4.

[126] L. ehhez küln. J. Fischer, Die antimontanistischen Synoden des 2./3. Jh., Annuarium historiae Conciliorum [AHC] 6 (1974), 241-273.

[127] Vö. ehhez H. Kraft, Die Lyoner Märtirer und der Montanismus, Jahrbuch für antike und Christentum [JAC], Ergänzungsband 8 (1980), 250-266. – Az Eusebios által hosszan taglalt vértanúságra (HE V,1-4.) egyebekben Kr. u. 177-ben került sor, Marcus Aurelius uralkodása alatt: vö. A. R. Birley, Marcus Aurelius. A Biography, London – New York 2000 (az 1987. évi második, javított kiadás változatlan utánnyomása; 19661); 201/202 skk (további irodalmi hivatkozásokkal).

[128] HE V 19,3 sk.

[129] A galliai Lugdunum – mint mondtuk – ma a franciaországi Lyon, Vienna pedig a közeli Vienne. A „lyoni mártírok” által küldött levél címzettjeként szereplő római püspök Eleutherios volt.

[130] Vö. Eusebios, HE V 1,2. és V 3,4.

[131] Eusebios, HE V 3,4.

[132] Montanost és követőit ekkor még nem üldözhette az egyház. Az „orthodox” hiten maradt gyülekezetek azonban mereven elzárkóztak a „csaló szervezetnek” mondott szektától, „hamis prófétáitól”, és más igehirdetőitől. (Tés pseudús tautés taxeós tés epikalumenés neas prophéteias. – Az Eusebiostól idézett Serapión, a szíriai Antiocheia az apostoloktól számítva talán kilencedik püspöke nevezte a montanistákat így. A szervezetként /taxis/ való meghatározás, többek között, a montanista mozgalom kiterjed voltára utal: HE V 19,2.) A „nagyegyház” mellett kitartó mártírok is megtagadták a közösség vállalását a montanista vértanúkkal. Mint az Eusebiostól idézett Névtelen írja, „elkülönülnek tőlük és úgy halnak meg, hogy nem lépnek közösségre velük, mert nem akarják beleegyezésüket adni ahhoz a szellemhez, aki Montanoszon és a nőkön keresztül nyilatkozott meg” (HE V 16,22; vö. még V 16,12. – A vértanúságra egyebekben a phrygiai Apameiában került sor, s az itt elbeszélt eset az ugyancsak phrygiai Eumeneia keresztény gyülekezetét osztotta meg.

[133] „Ázsiában és Phrügiában […] Montanosszal úgy dicsekedtek (aukhúntes), mint Paraklétosszal, az őt követő asszonyokkal, Priszkillával és Maximillával pedig úgy, mintha Montanosz prófétanői lettek volna” – írja Eusebios (HE V,14; vö. még 16,4.). Az „Ázsia” megnevezés itt nyilvánvalóan csak Asia provincia keleti felére, ill. a vele határos kelet-kis-ázsiai területekre vonatkozik. Epiphanios főként a későbbi időkre, a montanista mozgalom Kr. u. 180 utáni második szakaszára vonakozó közlése ugyancsak ezeken a területeken erősíti meg intenzív jelenlétüket: pan. LI 33,3 sk.

[134] L. pl. az Eusebios ‘Egyháztörténet’-ében megőrzött Névtelen beszámolóját arról, hogy miként akadályozta meg a galatiai tartományszékhelyen, Ankyrában az ottani gyülekezet montanistává válását: HE V 16,4.

[135] Vagyis a hamis prófétának kijáró bánásmóddal illetik. – A kijelentés magyarázatát Máté evangéliumának alábbi helye adja: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek el hozzátok, de belül ragadozó farkasok” (VII,15.).

[136] Maximilla kinyilatkoztatásának második fele görögül: rhéma eimi kai pneuma kai dynamis.

[137] A montanista tanok, közelebbről a montanista „prófétanő”, Priscilla-Priska jövendöléseinek a Fekete-tenger parti Thracia kikötővárosaiban is kimutatható visszhangjához l. Euseb. HE V 19,3. A tartomány püspökei, bár közvetlenül nem érintette őket, úgy tűnik, már viszonylag korán érdeklődést mutattak a montanista mozgalom vezető egyéniségei és azok tanításai iránt.

[138] Már Kr. u. 170 után! Végül épp itt, a birodalmi székvárosban dőlt el a harc az „új prófécia” hívei és ellenzői között. A rómavárosi egyházközösség antimontanista részének – úgy tűnik – kulcsfontosságú szerep jutott a montanista eszmék további terjedésének megakadályozásában. A montanista „próféciák” egyik harcos ellenfele, Praxeas kis-ázsiai presbiter ellen írott (Kr. u. 213 körül keletkezett) iratában Tertullianus azt mondja, hogy Róma püspöke már-már elismerte volna Montanus, Prisca és Maximilla próféciáját, ám az irat címzettjének ’hazug mesterkedése’ eltérítette ettől a szándékától. „A Sátánnak két ügyletét is gondjaiba vette Praxeas Rómában – jelenti ki a haragos Tertullianus –: elűzte próféciát és behozta a herezist (ti. Praxeas modalista nézeteket hirdetett a Szentháromságról), elűzte a Paracletust és keresztre feszítette az atyát” (Adv. Praxean I,5.).

– [2] Ki lehetett Róma püspöke, akinek a montanizmus az egyház egésze által történt hivatalos elítélésében végül is döntő fontosságú szerepe volt? Már korábban is felmerült az a lehetőség, hogy a Tertullianustól itt említett római püspök (Adv. Praxean I,5.), aki az „új prófécia” elismerésével „békét szerzett” volna „Ázsia és Phrygia egyházainak” (loc. cit.), az Eusebiosnál hasonló összefüggésben említett Eleutherosszal, Róma akkori püspökével lenne azonos (HE V 3,4.). Bárki is volt, a montanista tanok elítélésével megmentette az egyház egységét, s a mozgalom nyugati terjedésének is bizonyos mértékben gátat szabott. – Az itt csupáncsak érintett kérdésekhez részletesebben l. R. E. Heine, The Gospel of John and the Montanist Debatte at Rome. In: StPatr XXI (szerk. E. A. Livingstone), Leuven 1989; 95-100.

[139] A Szíriában és Egyiptomban, Rómában, Észak-Afrikában és Galliában élő keresztények körében – írja A. von Harnack – már a 200-as év táján épp oly ismertté váltak az új próféták (ti. Montanos, ill. Maximilla és Priscilla) nevei, mint magában Phrygiában, a keleti és a nyugati keresztények ezrei pedig ugyanolyan hittel fogadták a Tymionból és Pepuzából jövő üzenetet (Botschaft), mintha az Názáretből vagy Jeruzsálemből érkezett volna”: „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums” II (19244), 931.

– [2] A montanizmus gyors nyugati terjedését részben az a körülmény magyarázza, hogy a Földközi-tenger térségében zömében kis-ázsiai görög, illetve szír kereskedők tartották kezükben a tengeri áruszállítást, amely a nagyobb folyók mentén a kontinens belsejébe is behatolt. A tengeri úton szállított bor, olívaolaj és részben gabona – ezek voltak a birodalmon belüli Keletről szállított legfontosabb árucikek – a Nyugat kikötőiben, így a galliai Massaliában vagy az afrikai Karthagóban az ugyancsak keleti kereskedők áruraktáraiba került. Innen folyami hajókon vagy szárazföldi úton vitték azokat tovább a tartomány belsejébe. Számos adattal rendelkezünk erről dél-galliai provinciák esetében. Részben ugyancsak ezzel, a kikötővárosokon át gyorsan terjedő eszmékkel magyarázható, hogy a montanista tanok befolyása – mint Tertullianus is példája mutatja – különösen erős volt Africa proconsularis egyes, főként part menti keresztény közösségeiben. Terjedésük a keleti elem állandó jelenléte révén újból meg újból megerősítést kapott. Itt csak utalni tudok arra, hogy az Eusebiostól „hajósnak” nevezett sinópéi Markión (V 13,3: nautés) családja is a tengeri áruszállításból, ill. a Fekete-, valamint a Földközi-tenger egész térségére kiterjedő közvetítő kereskedelemből élt.

[140] Bonwetsch (1903), 425.has. 39 skk. – A fentebb említett – ugyancsak (G.) N. Bonwetschtől való – monografikus formában történt feldolgozás: Die Geschichte des Montanismus, Leipzig [Erlangen] 1881.

[141] Röviden l. ehhez G. Haendler, Von Terullian bis zu Ambrosius (Kirchengeschichte in Einzeldarstellungen I/3.). Evangelische Verlagsanstalt, Berlin 1978, 35skk; 37 skk.

[142] Vö. Prokopios, Historia arcana XI,14 skk. A Iustinianus idején elrendelt széles körű „eretneküldözés” különösen súlyosan érintette Phrygia még fennálló montanista közösségeit. Iustinianos elrendelte, hogy az „eretnek tanítások” követői, mindenenkelőtt a kormányzat szemében különösen veszedelmesnek számító montanisták és a sabbatianusok, hagyják el régi hitüket: hist. arc. XI,14-15. A császári rendelettel szembeni ellenállás egyik formájaként a montanista hívők bezárkóztak templomaikba, melyeket rájuk gyújtottak. Sokan pusztultak el így. De már korábban is sokak elmenekültek az üldöztetések elől, öngyilkosok lettek, vagy – mivel ellenszegültek a parancsnak, mondja Prokopios – megölték őket a katonák (hist. arc. XI,23.).

[143] Akárcsak 530 után Iustinianos, az ún. Isauriai dinasztia első uralkodója, a 717-740/741 között uralkodó III. Leo is rendeletileg próbálta az „igaz hit” követésére szorítani a montanista tanítások (az állandósult üldözések ellenére hitükben még mindig makacsul kitartó) híveit: vö. A. Scharf, The Jews, the Montanists and Emperor Leo III, Byzantinische Zeitschrift 59 (1966), 37-46.

[144] Ez utóbbival a választott patrisa, az ióniai Smyrna hajdani szépségét elsirató, majd az újjáépítéshez a császárok közbenjárását, ill. anyagi segítségét kérő neves kis-ázsiai rhétor, Aelius Aristeidés három beszédében is foglalkozik: or. XVIII (,Epi Smyrnéi monóidia); or. XIX (,Epistolé peri Smyrnés pros tus basileas); és az ebből a szempontból kevéssé jelentős XX. oratióban. A Nyugat-Kis-Ázsia számos városát érintő Kr. u. 148. évi – ugyancsak pusztító hatású – földrengésről (vö. Aristeid. or. XXIII,74. – ed. Keil) nincsenek közelebbi értesüléseink. A Kr. u. 149/150 táján végbement katasztrofális rengéssorozathoz, amely megannyi más várost is érintve, szinte a földdel tette egyenlővé a lesbosi Mytilénét, l. Aristeid. or. XLIX (’Hieroi logoi’ 3), 38 skk. Talán ez utóbbira hivatkozik Eusebios ‘Egyháztörténet’-ében: (HE) IV 13,4.

[2] A térségben gyakori földrengések kronologikus öszeállítását adja L. Robert, Documents dAsie mineure, Bull. corresp. hell CII (1978), 385-407 (V: Seismes). Néhány további példával l. még C. A. Behr, ANRW II 34,2 (1994), 1191 skk.

[145] L. a Névtelen közlését Eusebiosnál: HE V 16,18(sk).

[146] Vö. Máté, XXIV,3; vö. még XXIV, 27 skk. és 37 skk.

[147] Apocal. ,4-6.

[148] Vö. Euseb. HE V,14. és 3,4.

[149] A „katholikos nagyegyházból“ a montanista gyülekezetbe való átlépését Tertullianus részletesebben ’De pudicitia’ címet viselő, nagy valószínűséggel Kr. u. 217-ben keletkezett munkájában indokolja meg.

[150] Így már Bonwetsch (1903) is: 421.has. 10 sk: „der Theolog des Montanismus, Tertullian”.

[151] A lydiai Lykos Asia provincia második legnagyobb folyójának, a Hermosnak bal oldali mellékfolyója. Ma: Gördük çai. Vö. KlP V (19792), 804.has. 18 sk.

[152] A feliratot egy keresztény férj (khreistianos)állította elhunyt feleségének (khreistianéi).

[153] Az 1897-ben publikált, híressé vált feliratot hasonmás átiratban közli A. Strobel: „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 93. A felirat értelmezésével kapcsolatban felmerül kérdések taglalását l. uo., a 93-95. oldalakon.

[154] Pontosan „kilencvenhárom éven át”, legalábbis Epiphanios szerint: pan. LI 33,3-4.

[155] Thyateira térségének a fenti formulát tartalmazó felirataihoz újabban l. küln. E. P. Gibson, The ’Christians for Christians’ Inscriptions of Phrygia, Harv. Theol. Stud. 32, Missoula MT 1978 (29 eddig ismert, ill. közzétett felirat). Számosat közöl és értelmez ezek közül A. Strobel is: „Das heilige Land der Montanisten” (1980), 86 skk. és küln. 104-112 skk. Az értelmezéssel kapcsolatos vitákra nem térhetek ki itt.

[156] „Eine […] innenkirchliche Bewegung”. Ekként határozta meg ezt már A. von Harnack is: „Die Mission u. Ausbreitung des Christentums” II (19244), 930(sk).

[157] Latinul: Potest ecclesia donare delictum, sed non faciam, ne et alii delinquant. Vagyis – vallja maga is a montanista „próféciák” szellemében szólva Tertullianus – egyedül Isten adhat csak a bűnökre bocsánatot!

[158] [1] A montanista mozgalmon belül kiemelt jelentőséggel bírt a vértanúságra támasztott, gyakran természetellenesen felfokozott igény. Tertullianus irodalmi formában idéz egy, a Lélektől sugallt montanista „próféciát”, amely kimondja: „Ne akarjatok ágyban meghalni, sem végelgyengülésben, ne kívánjátok, hogy bágyadt lázban végezzétek életeteket, hanem a tanúságtételben, hogy megdicsőüljön, aki szenvedett értetek”: De fuga IX,4.; Vanyó László fordítása. In: Tertullianus művei. Ókeresztény írók XII (Budapest, 1986), 374. (Latinul: Nolite in lectulis nec in aborsibus et febribus mollibus optare exire, sed in martyriis, uti glorificetur qui est passus pro nobis.) Az effajta montanista „próféciák” üzenetének Tertullianus más beszédeiben is hangot ad: l. pl. De anima LV,5.

[2] A vértanúságra támasztott igényt a szekta követői részben János ’Jelenései’-nek egy helyével magyarázták: XX,4. A montanista vértanúkat ebből is láthatóan leginkább az motiválhatta, hogy „az első feltámadás” (vö. Apocal. XX,5.) kiválasztottjai közé kerülhessenek. A vértanúvá válás a római hatóságokkal szembeni kiprovokálása ezért a montanisták egyik jellegzetességének számított. A Smyrna püspökének, Polykarposnak vértanúságát elbeszélő mártírakta közlése szerint: „Egy phryg, név szerint Quintus, aki nemrég érkezett Phrygiából, amikor meglátta a vadállatokat, elbátortalanodott, pedig ő volt az, aki magát és másokat is arra kényszerített, hogy önként adják fel magukat(Mart. Polycarp. IV.). A történetet, korántsem véletlenül, közli Eusebios is: HE IV 15,7.

[3] Az itt – terjedelmi és metodikai okokból – csak vázlatosan jelzett témához egészében jó bevezetés (amiként számos továbbgondolásra érdemes szemponttal is szolgál) F. C. Klawiter tanulmánya: The Role of Martyrdom and Persecution in Developing the Priestly Authority of Women in Early Christianity: a Case Study of Montanism, ChH 49,2 (1980), 251-261. A téma egészléhez újabban l. még W. Tabbernee egy kiváló dolgozatát: Early Montanism and Voluntary Martyrdom, Colloquium XVII (1985), 33-44.

[4] Klawiter tanulmányának említése kapcsán, munkám vége felé itt utalnék arra, hogy a nők a montanista mozgalom belső hierarchiájában betöltött szerepe mindvégig jelentős volt, és az is maradt a mozgalom egész története során. (Epiphanios közlése szerint női „presbiterek és püspökök” is voltak a montanista egyház sajátos felépítésű szervezetén belül: pan. XLIX 2,1-5; vö. Klawiter, i.m. 251.). Minderre itt nem tudtam kitérni. Várakozásaim szerint azonban részletesebben is fogok szólni ezekről a kérdésekről a későbbiek során.

[159] C. Andresen, Die Kirche der alten Christenheit (die Religionen der Menscheit 29, 1/2), Stuttgart usw. 1971; 111.

[160] K. Aland, „Bemerkungen zum Montanismus“ (1960), 143.

[161] Strobel, Das heilige Land der Montanisten“ (1980), 294 sk. (A kiemelések tőlem: Sz. G.) – Th. Baumeister Strobeltől hivatkozott munkája: Montanismus und Gnostizismus. Die Frage der Identität und Akkomodation des Christentums im 2. Jahrhundert, TThZ 87 (1978), 44-60; l. itt küln. 59 sk. Mindezekhez újabban l. még W. H. C. Frend korábban már többször is hivatkozott tanulmányát: „Montanism”, BJRL 70,3 (1988), 25-34.

[162] Jelen Kutatási beszámoló lezárása idején (2006 kora tavaszán) hozzávetőlegesen így látom a montanista mozgalom komplex, és látszólagos egyszerűsége ellenére helyenként meglehetősen bonyolult témakörét. Számos részlet persze még finomodni fog, s néhány megállapítást talán felül kell bírálnom. Minderre hamarosan sor kerül. Várakozásaim szerint az anyag végleges lezárására szánt (ez év nyarára, majd őszére tervezett svájci, illetve németországi) kutatóútjaim után.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,