Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 2. szám
A. D.
MMV

Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről (16-17

Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről (16-17. század).
Válogatta és szerkesztette: Tóth István György. Bp., Osiris Kiadó, 2004. 407 old.

Egy már régen megindult, hatalmas munka első fázisa vált közkinccsé az Osiris Kiadó gondozásában megjelent Misszionáriusok lev

Egy már régen megindult, hatalmas munka első fázisa vált közkinccsé az Osiris Kiadó gondozásában megjelent Misszionáriusok levelei Magyarországról és Erdélyről című forráskiadvány révén. A 2004-ben megjelent forrásgyűjtemény Tóth István György, a közelmúltban tragikusan fiatalon elhunyt nagyszerű történész gazdag munkásságának egy szeletéből készült válogatás. Tóth István György kutatásainak jó ideje tárgya volt a misszionáriusok levelezésének a feldolgozása. Ezeket a római levéltárakban feltárt leveleket kritikai kiadásban három kötetben jelentette meg, amelyekről az Egyháztörténeti Szemle korábbi számaiban már közölt recenziókat. A legszigorúbban a szakma, a korszak kutatói számára közreadott forrásokból válogatott Tóth István György 76 levelet, amelyeket 2004-ben magyar fordításban is megjelentetett.

A szerkesztő igyekezett a hatalmas mennyiségű anyagból azokat a leveleket kiválogatni, amelyek vagy nagyon jellemzőnek mondhatóak a korszak misszionáriusainak levélváltásaira, vagy jelentős személyiségek tollából születtek, vagy pedig némileg képet adnak a misszionáriusok tevékenységéről, a fogadtatásukról, vagy éppen arról, hogy milyennek látták ők Magyarországot és Erdélyt, a civilizációs és társadalmi viszonyokat, a tájat, a szokásokat.

A rendszerezés nem csupán ennek a kötetnek szólt, egy nagyon tudatos munka része volt, amelynek a során megszületett volna egy átfogó mű a korszak vallási viszonyairól, mindarról, amiről bár mostanában számos kutatás indult vagy folyik, voltaképpen még most is csak hiányos ismeretekkel rendelkezünk. Noha például Molnár Antal hatalmas, átfogó munkái már nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy átértékeljük a reformáció korának vallási megmozdulásait, vagy hogy egyáltalán néhány üres toposznál több tartalommal bíró kijelentéseket tegyünk például a hódoltság vallási életéről. A Molnár Antal precíz, alapos feltáró munkája révén nagyon jól ismerjük a korszak katolikus intézményrendszerét, a római egyház működését, az intézménytörténetet. A Tóth István György által kiadott források pedig ahhoz járultak hozzá, hogy, mint ahogyan a könyv előszavában maga is kifejtette, sokak számára megismerhetővé váljon ez a levelezés, és, igaz, a misszionáriusok nézőpontjából, de bővebb képet kapjunk erről a nagyon izgalmas és ellentmondásos korszakról. Arról, hogy vajon mennyire tudták pontosan a Szentszék követei, szerzetesei, püspökei, hogy hová is jönnek valójában. Arról, hogy mennyire szerezhettek valós ismereteket az emberekről, a társadalmi mozgásokról.

A levelek egy részéről látszik, hogy sok esetben a Rómának szánt adatok közlése volt az elsődleges, hiszen ezek jelentik a legegyértelműbben az elvégzett, szinte felbecsülhetetlen mennyiségű munkát. Különösen is aktívnak tekinthető ebből a szempontból bizonyos Matteo Benlich bosnyák ferences, aki számos levele mellett 1657. december 8-án kelt és a Kongregációnak írott jelentésében számolt be körútjáról, amelyet Dél-Magyarországon tett, és adatai szerint megbérmált ezalatt 31262 embert, többeket rábírt a rekatolizációra vagy éppen az áttérésre, oltárokat, templomokat szentelt fel. A vizitációja leírásában szót ejt többek között Pécsről, Mohácsról, Szegedről, Lippáról valamint Temesvárról is. Ezekkel a helységekkel kapcsolatosan pontosan beszámol a katolikus kézben lévő templomokról, azok állapotáról, a bérmálások számáról és a jelen lévő szerzetesrendekről, amennyiben vannak.

A válogatásban a legtöbb jelentéssel – levéllel, ez a már említett Matteo Benlich bosnyák obszerváns és Simone Matkovich bosnyák pap szerepel. Mindketten jelentős munkát végeztek, és sokat utaztak a hódoltsági területeken. Matkovich azt is tudni véli egy 1622-ben írott levelében, hogy az ő és más katolikusok elleni török üldözést valójában Bethlen Gábor erdélyi fejedelem pénzeli. Akármint is volt valójában, azt jól mutatja a levél, hogy Matkovich információi pontosak voltak azzal kapcsolatban, hogy Bethlen remek török kapcsolatokkal rendelkezett, és azok révén számos dolgot képes volt elérni.

Érdekes kép tükröződik a közvélekedésről a levelekben. Úgy tűnik ugyanis, hogy a voltaképpen fejedelemsége egész ideje alatt a 30 éves háború küzdelmeiben a „protestáns” táborban részt vevő Bethlen Gábor talán épp ezért a „protestáns fejedelem”-ként élt a kor emberének a tudatában, még akkor is, ha jól tudjuk, hogy a 17. századi erdélyi fejedelmek között ő inkább a mértékletességet képviselte, és igyekezett megszüntetni országában a vallási villongásokat, nemegyszer a többségi katolikusoknak kedvezve.

Mind Matkovich, mind pedig az erdélyi pap Darkó János Kongregációnak írott jelentése azonban azt mutatja, hogy talán éppen az európai politikában betöltött szerepe miatt erősen tartotta magát a Bethlen erőszakos protestantizmusával kapcsolatos nézet, olyannyira, hogy Darkó szerint „Gábor várja az említett papok halálát, hogy azután könnyen eltörölhesse a katolicizmust.” A másik fejedelem, akiről a levelekben említés történik, ha nem is név szerint, az II. Rákóczi György. A Báthory Zsófia személyében bár színleg reformátusságra áttért, valójában azonban mélyen katolikus leányt feleségül vevő fejedelem apjával folytatott leveleiből is tudjuk, hogy megengedő volt a katolicizmussal kapcsolatosan. I. Rákóczi György gyakran fejezte ki nemtetszését fia ilyetén viselkedése miatt. Stefano A Lopara bosnyák ferences 1654-ben kelt jelentése ugyanezt látszik megerősíteni, hiszen azt írja, hogy Gyulafehérváron, a fejedelmi székhelyen 1651 óta működik egy „igen kényelmes” rendházuk, szőlővel és zöldségeskerttel a fejedelem beleegyezésével, aki „nagy rokonszenvet mutat az atyák iránt, ha arra járnak, ami igen gyakran előfordul.”

Az időtartam, amit a levelek átfognak, majd’ másfél évszázad. Az első 1380 áprilisában kelt, az utolsó pedig 1716-ban. A levelek száma 1622 után szaporodik meg, a válogatásban szinte minden egymást követő évtől találunk jelentéseket egészen 1667-ig, az ezt követő időszaktól, tehát mintegy fél évszázadból csupán 9 levél szerepel a kötetben.

Az egymást követő levelekből, például az Erdélyre vonatkozó jelentésekből az illető területen a vallási élet változása is nyomon követhető. A korábbiakban már említett Darkó János erdélyi pap ugyan főképpen a Székelyföld állapotairól adott képet 1629-ben, ám még ott is meglehetős problémákról számolt be, részint a papok idős kora, részint a római egyház rendjével összeférhetetlen életmódjuk miatt. Közlése szerint 1629-ben Udvarhelyszéken, a fele részben katolikus székely székben és Háromszéken együtt hat pap szolgált és mindnyájan megnősültek. Csíkszékben huszonhárom katolikus plébánián kilenc pap szolgált ekkor, de csak kettő viselkedését ítélte megfelelőnek. A mintegy húsz évvel később Modesto A Roma olasz ferences szerzetes tollából származó és a Kongregációnak küldött jelentés már számos változást rögzített. Egyrészt megemlítette azt, amit ebből a korszakból más forrásokból valóban tudunk is, hogy az erdélyi katolikus nemes urak, akiknek a száma az egész erdélyi nemességhez képest igen jelentős volt, állandóan szorgalmazták, hogy papokat küldjenek hozzájuk. Másrészt beszámolt arról is, hogy Gyergyószárhegyen, a Lázár család birtokán misszió létesült, amit Fulgenzio da Jesi vett át, és ekkorra már nem csak templom állt rajta, hanem egy hat szobás lakóház is szerzetesek számára, amit Lázár István adományozott nekik. Most már nem csupán „katolikus lelkekről”, hanem teljesen katolikus falvakról is szó esik a jelentésben, valamint több szerzetesről, akiknek a megjelenését a húsz évvel korábbi levél még csak sürgette. A levél egyértelműen mutatja, amit más forrásokból szintén tudunk, hogy a misszionáriusok Csík-, Gyergyó-, és Kászonszéket szemelték ki a katolikus térítés központjául.

A misszionáriusok közül többen átfogó és alapos jelentésekben számoltak be a misszió helyzetéről, a missziós állomásokról és az ott dolgozókról, az általuk meglátogatott területeken használt nyelvekről. Néhányan egyenesen kérdés – felelet formájában fogalmazták jelentésüket, amikből egyértelműen látható a Kongregáció érdeklődésének iránya. Éppen ezekből a jelentésekből látható talán a legjobban, hogy mennyire részlegesek, illetve egyenetlenek a levélírók ismeretei. Tóth István György is többször említi előszavában, hogy van úgy, hogy a misszionáriusok pontosan átláttak helyzeteket és helyszíneket, máskor éppen ellenkezőleg. A nyelv ismeretének a hiánya minden bizonnyal meggátolta, hogy sokakkal építsenek ki széleskörű kapcsolatokat. Így fordulhatott elő, hogy a kálvinisták közé sorolták a szombatosokat, bár megemlítették sajátos, a zsidó valláshoz kötődő rítusaikat is, tudtak viszont a puritánokról, mint a kálvinizmus egy ágáról. Ugyanígy érdekes az is, hogy még a tájékozottabbak sem mindig ismertek még 1650-60 tájékán sem katolikus szerzők tollából származó könyveket.

A levelek azt is mutatják, hogy bizonyos missziók illetve azoknak a hatása milyen erőteljesen kötődött a misszionáriusok személyéhez. Így aztán ha őket máshová helyezték vagy meghaltak, gyakran megtörtént, hogy távozásuk után az általuk végzett munka is semmivé lett, az épület lerombolódott, a környező települések lakosai közül többen a protestantizmushoz, esetenként a szakadárokként említett ortodoxokhoz csatlakoztak.

Tóth István Györgynek a kötethez írt bevezető tanulmánya egyrészt bemutatja a Hitterjesztés Szent Kongregációját, amelynek feladatává lett a missziók koordinálása és szervezése, ennek az intézménynek a történetét azonban a kritikai kiadás előszavában bővebben tárgyalta a szerző. Itt inkább, mint a kötet címe is mutatja, a magyar területeken is térítő és tevékenykedő olasz és bosnyák szerzetesek és misszionáriusok sorsát, munkáját írta le, a levelek alapján a misszió helyzetéről kikerekedő rendkívül érdekes képet. A munkának, melynek a kritikai kiadás volt egy fontos állomása, a levelek magyar nyelvű kiadással és az eléjük írt tanulmánnyal egy újabb fejezetéhez érkezett. Többször beszélgettünk Tóth István Györggyel arról, hogy az örvendetesen megújult és hozzáférhetővé vált erdélyi családi levéltári anyag forrásainak segítségével ez a levelezés egészen új információkkal gazdagíthatja a hódoltság, különösképpen pedig Erdély koraújkori egyháztörténetéről alkotott eddigi képünket. Fájdalom, és a magyar egyháztörténet-írás nagy vesztesége, hogy a szintézis megalkotását nem ő végezheti el. Forráskiadványai azonban, melyek között ez a magyar fordítás még többek, egyetemisták, érdeklődők számára is élvezhetővé teszi a leveleket, fontos adalékai az ő örökségeként is tovább folytatódó történeti munkáknak.

A jó és élvezetes stílusú fordítás Jászay Magda munkája, a kötetet, mint azt Tóth István György munkáiban mindig megszokhattuk, remek és alapos jegyzetapparátus teszi teljessé, valamint egy az érdeklődő olvasókat is eligazító szómagyarázat is tartozik a kötethez.

 

(Balogh Judit)

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,