Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 2. szám
A. D.
MMV

Tóth István György (1956-2005)
Tóth István György (1956-2005)

 

 

 

Tóth István György a szarajevói ferences kolostor levéltárában

 

 

Az Egyháztörténeti Szemle előző, 2005. évi 1. számában közöltünk beszámolót Tóth István György akadémiai doktori disszertációjának védéséről. A misszionáriusok jelentéseiről készített nagyszabású forráskiadványainak egyes köteteiről 2003-ban és 2004-ben is közölhettünk részletesebb ismertetést… És ha a sort az időben visszafelé folytatjuk, fellapozva folyóiratunk első, 2000 tavaszán megjelent számát, amely az ő tanulmányával indult, érzékelhetjük: Tóth István György a kezdetektől folyamatosan jelen volt az Egyháztörténeti Szemle életében. Soha nem felejtem el biztatásait, amellyel vidéki műhelyünket e folyóirat indítására bátorította, és hogy nyomatékosítsa a kollegiális biztatást, megtisztelt bennünket a hódoltság utolsó misszionáriusáról, Raguzai Lajosról frissen lezárt tanulmánya közlésének lehetőségével.

Pár hónapja már, hogy váratlanul elhunyt kollégánkat eltemettük a Farkasréti temetőben, de még mindig felfoghatatlan a hiánya. Most kezd csak igazán nyomasztani, amikor újabb folyóirat-számot készülünk sajtó alá rendezni, és nem tudom, hogy hová forduljak azokkal a kérdéseimmel, amelyre – tényleg – csak tőle remélhettem gyors útbaigazítást. Tóth István György tudományos pályáját a halála után megjelent nekrológok ismertették, bár tény, hogy csak óhatatlanul hiányosan tehették ezt. Nem is csoda, a lesújtó hír hatása alatt aligha lehet egy olyan hihetetlen munkabírású történész teljesítményét számba venni, aki még távolról sem készült a visszatekintésre, az összegzés munkájának megkezdésére. Mi sem vállalkozhatunk erre, s a lexikon-szócikkek szárazsága helyett nem is a munkásságát, hanem egyéniségét szeretnénk búcsúzóul felidézni. Az elképesztő alaposságú forrásközlések, tanulmányok, tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek megmaradnak nekünk, hogy sokáig (egyes esetekben bizonyosan örökre) megkerülhetetlen szakirodalmi tételei legyenek az írás és olvasás történetével, a 17. századi „jobbágyokkal, hajdúkkal, deákokkal”, az újkori Magyarország társadalomtörténetével vagy épp a hódoltság felekezeti viszonyaival foglalkozó érdeklődőknek és szakembereknek egyaránt. Fontos megemlíteni azonban egyháztörténeti munkásságának sokoldalúságát: az egyházak intézményes működésének kutatása mellett felhívta ugyanis a figyelmet a vallásosság hétköznapi szerepének fontosságára, és meggyőzően be is mutatta azt. Tudományos művei vélhetően sok évtized múlva is tartós hatást gyakorolhatnak tehát.

A mindenki által csak TIGY-ként ismert és szólított történész egyéniségének felidézése nemcsak azért indokolt, mert már most is dicsekedhetem a szerencsés sorssal, miszerint személyesen ismerhettem. Hanem azért is, mert a történetírás azon iskolateremtő mesterei közé tartozott, aki nemcsak azzal adott útmutatást, amit műveiben leírt, vagy előadásain a katedráról elmondott. Itt volt például a stílusa. Még a legszakszerűbben lábjegyzetelet/hivatkozott tanulmányát is élmény olvasni, nem is beszélve például a História, a Rubicon hasábjain megjelent cikkeiről stb. Már az példaértékű volt, hogy mennyit foglalkozott a történelemmel. Szinte állandóan dolgozott, de soha nem éreztem rajta, hogy ez terhelné vagy nyomasztaná őt. TIGY magyarázkodás nélkül bizonyság volt arra, hogy a történelemmel való foglalatoskodás is lehet egyszerre munka, hivatás és nagy-nagy szerelem. A másik, amiben rengeteget jelentett sokunk számára, az volt, ahogy személyes kapcsolatait ápolta. Ahogy halála után újraolvastam sűrűn küldözgetett elektronikus leveleit, felidéztem hamiskás mosolyát, mindig kedélyes humorral fűszerezett mondatait, megértettem, hogy egyénisége mindezzel fontos üzenetet is közvetített számunkra: A „szakma” nemcsak tudományos előadásokból, egymás műveinek olvasásából és idézéséből, kollegiális vagy épp főnök-beosztott viszonyokból áll, hanem (sőt: sokkal inkább) a „szakma” emberi közösségek hálózata kell, hogy legyen. A már nemcsak cédulázó, hanem internetező, e-mailező vagy épp adatbázisokat építő, folyvást rohanó kollégák által művelt történetírásnak is alapként kell megőriznie az emberi kapcsolatokat, mint az információk áramlásának is legbiztosabb és leghatékonyabb csatornáját. TIGY pár soros levelei mindig erre figyelmeztettek, ha épp telefonon nem tudtuk elérni egymást. (Amikor egyik régi írásommal kapcsolatosan valaki kritikus észrevételeknek adott hangot, rögtön klaviatúrát ragadott, hogy egyetértése kifejezése mellett a rá jellemző humorral jelezze, hogy így kezdődik az igazi „előrelépés”.)

Kedves TIGY! Az „országnak”, hová most átléptél, mi nem tudjuk, van-e történetírása, van-e olyanja egyáltalán, amit mi történelemnek hívunk. Tudom, te nem nyugszol, amíg fel nem tárod a mennyei levéltárak rejtett titkait (bocsáss meg, de csak ott tudlak elképzelni!), nem nyugszol, amíg a múlt száraz adatait kivallatva hallgatóid elébe nem tárod letűnt idők általad újra elevenné tett alakjait. Akarva-akaratlanul arra tanítottál minket, hogyan érthetjük, hogyan tisztelhetjük, ha kell, hogyan élhetjük meg a múltat. E tanításod pedig nem maradt múlt idejű – jelen idejű marad mindenkor. A hivatalos nekrológokat (ezt is) hamar elnyelik a könyvtárak, bizonyos vagyok viszont abban, hogy kollégáid, tanítványaid még hosszú éveken át ejtenek el spontán módon egymás közt „emlékszel, amikor TIGY azt mondta / írta…” kezdetű mondatokat. És Te tudod, hogy igazán fontos dolgok így őrződnek meg az emlékezetben.

Emlékedet tényleg megőrizzük, kedves TIGY, nyugodj békében!

 

Az Egyháztörténeti Szemle szerkesztősége

 

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,