6. évfolyam 2.
szám |
Tóth István György
(1956-2005)
|
Tóth István György a szarajevói ferences kolostor
levéltárában Az Egyháztörténeti Szemle előző,
2005. évi 1. számában közöltünk beszámolót Tóth István György akadémiai doktori
disszertációjának védéséről. A misszionáriusok jelentéseiről készített nagyszabású
forráskiadványainak egyes köteteiről 2003-ban
és 2004-ben is közölhettünk
részletesebb ismertetést… És ha a sort az időben visszafelé folytatjuk, fellapozva
folyóiratunk első, 2000 tavaszán megjelent számát, amely az ő tanulmányával
indult, érzékelhetjük: Tóth István György a kezdetektől folyamatosan jelen volt
az Egyháztörténeti Szemle életében.
Soha nem felejtem el biztatásait, amellyel vidéki
műhelyünket e folyóirat indítására bátorította, és hogy nyomatékosítsa a kollegiális
biztatást, megtisztelt bennünket a hódoltság utolsó misszionáriusáról, Raguzai Lajosról frissen lezárt tanulmánya közlésének
lehetőségével. Pár
hónapja már, hogy váratlanul elhunyt kollégánkat eltemettük a Farkasréti
temetőben, de még mindig felfoghatatlan a hiánya. Most kezd csak igazán
nyomasztani, amikor újabb folyóirat-számot készülünk sajtó alá rendezni, és nem
tudom, hogy hová forduljak azokkal a kérdéseimmel, amelyre – tényleg – csak
tőle remélhettem gyors útbaigazítást. Tóth István György tudományos pályáját a
halála után megjelent nekrológok ismertették, bár tény, hogy csak óhatatlanul
hiányosan tehették ezt. Nem is csoda, a lesújtó hír hatása alatt aligha lehet
egy olyan hihetetlen munkabírású történész teljesítményét számba venni, aki még
távolról sem készült a visszatekintésre, az összegzés munkájának megkezdésére.
Mi sem vállalkozhatunk erre, s a lexikon-szócikkek szárazsága helyett nem is a
munkásságát, hanem egyéniségét szeretnénk búcsúzóul felidézni. Az elképesztő
alaposságú forrásközlések, tanulmányok, tankönyvek, ismeretterjesztő cikkek
megmaradnak nekünk, hogy sokáig (egyes esetekben bizonyosan örökre)
megkerülhetetlen szakirodalmi tételei legyenek az írás és olvasás történetével,
a 17. századi „jobbágyokkal, hajdúkkal, deákokkal”, az újkori Magyarország
társadalomtörténetével vagy épp a hódoltság felekezeti viszonyaival foglalkozó
érdeklődőknek és szakembereknek egyaránt. Fontos megemlíteni azonban
egyháztörténeti munkásságának sokoldalúságát: az egyházak intézményes
működésének kutatása mellett felhívta ugyanis a figyelmet a vallásosság
hétköznapi szerepének fontosságára, és meggyőzően be is mutatta azt. Tudományos
művei vélhetően sok évtized múlva is tartós hatást gyakorolhatnak tehát. A
mindenki által csak TIGY-ként ismert és szólított
történész egyéniségének felidézése nemcsak azért indokolt, mert már most is
dicsekedhetem a szerencsés sorssal, miszerint személyesen ismerhettem. Hanem
azért is, mert a történetírás azon iskolateremtő mesterei közé tartozott, aki
nemcsak azzal adott útmutatást, amit műveiben leírt, vagy előadásain a
katedráról elmondott. Itt volt például a stílusa. Még a legszakszerűbben lábjegyzetelet/hivatkozott tanulmányát is élmény olvasni,
nem is beszélve például a História, a
Rubicon
hasábjain megjelent cikkeiről stb. Már az példaértékű
volt, hogy mennyit foglalkozott a történelemmel. Szinte állandóan dolgozott, de
soha nem éreztem rajta, hogy ez terhelné vagy nyomasztaná
őt. TIGY magyarázkodás nélkül bizonyság volt arra, hogy a történelemmel való
foglalatoskodás is lehet egyszerre munka, hivatás és nagy-nagy szerelem. A
másik, amiben rengeteget jelentett sokunk számára, az volt, ahogy személyes
kapcsolatait ápolta. Ahogy halála után újraolvastam sűrűn küldözgetett
elektronikus leveleit, felidéztem hamiskás mosolyát, mindig kedélyes humorral
fűszerezett mondatait, megértettem, hogy egyénisége mindezzel fontos üzenetet
is közvetített számunkra: A „szakma” nemcsak tudományos előadásokból, egymás
műveinek olvasásából és idézéséből, kollegiális vagy épp főnök-beosztott
viszonyokból áll, hanem (sőt: sokkal inkább) a „szakma” emberi közösségek
hálózata kell, hogy legyen. A már nemcsak cédulázó, hanem internetező,
e-mailező vagy épp adatbázisokat építő, folyvást rohanó kollégák által művelt
történetírásnak is alapként kell megőriznie az emberi kapcsolatokat, mint az információk
áramlásának is legbiztosabb és leghatékonyabb csatornáját. TIGY pár soros
levelei mindig erre figyelmeztettek, ha épp telefonon nem tudtuk elérni
egymást. (Amikor egyik régi írásommal kapcsolatosan valaki kritikus
észrevételeknek adott hangot, rögtön klaviatúrát ragadott, hogy egyetértése
kifejezése mellett a rá jellemző humorral jelezze, hogy így kezdődik az igazi „előrelépés”.) Kedves
TIGY! Az „országnak”, hová most átléptél, mi nem tudjuk, van-e történetírása,
van-e olyanja egyáltalán, amit mi történelemnek hívunk. Tudom, te nem nyugszol,
amíg fel nem tárod a mennyei levéltárak rejtett titkait (bocsáss meg, de csak
ott tudlak elképzelni!), nem nyugszol, amíg a múlt száraz adatait kivallatva
hallgatóid elébe nem tárod letűnt idők általad újra elevenné tett alakjait.
Akarva-akaratlanul arra tanítottál minket, hogyan érthetjük, hogyan
tisztelhetjük, ha kell, hogyan élhetjük meg a múltat. E tanításod
pedig nem maradt múlt idejű – jelen idejű marad mindenkor. A hivatalos
nekrológokat (ezt is) hamar elnyelik a könyvtárak, bizonyos vagyok viszont
abban, hogy kollégáid, tanítványaid még hosszú éveken át
ejtenek el spontán módon egymás közt „emlékszel, amikor TIGY azt mondta
/ írta…” kezdetű mondatokat. És Te tudod, hogy igazán fontos dolgok így
őrződnek meg az emlékezetben. Emlékedet
tényleg megőrizzük, kedves TIGY, nyugodj békében! Az Egyháztörténeti
Szemle szerkesztősége | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |