Vissza a tartalomjegyzékhez

6. évfolyam 1. szám
A. D.
MMV

Tengely Adrienn:
Egyházi tervezetek és kezdeményezések a közép-európai népek együttműködéséről a két világháború közti Magyarországon
Trianon sokkjából az ország nehezen tért magához

Trianon sokkjából az ország nehezen tért magához. Az utána következő években a legtöbb ember számára egyértelmű volt, hogy a jövőt csakis az elcsatolt területek visszaszerzése, a revízió jelentheti. Az érzelmi okok mellett ezt erősítette a társadalomban a Horthy-rendszer propagandája is, miszerint minden baj forrása az ország megcsonkítása és az elszakított területek visszaszerzése egyszeriben megoldaná a gazdasági és társadalmi problémákat, Magyarország újra „Mennyország” lenne. Az egyházak is – legalábbis külső megnyilvánulásaikban – teljesen azonosultak ezzel az eszmével, a hivatalos irredenta politika támogatóivá váltak. Azonban az 1930-as évek elején az egyházak uszályában jelentkezett egy új nemzedék, amely ezzel szemben a Duna-völgy összefogását és egy nagy egységbe való szerveződését hirdette. A korszakban elterjedt volt ez a felfogás, s nemcsak a vallásos csoportoknál jelentkezett, azonban náluk ebben a kérdésben a vallási és felekezeti beállítottság olyan meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy érdemes külön tanulmányban foglalkoznunk velük. Mivel gyakorlatilag a téma nem rendelkezik semmilyen szakirodalommal, ezért szükségesnek látszott gyakrabban és helyenként a megszokottól némileg hosszabban idézni egyes gondolatokat az átfogóbb ismertetés végett.

 

Egyházi megnyilatkozások a közép-európai kérdésről az 1920-as években

Az 1920-as években csak kivételes esetekben hallunk a hivatalos állásponttól eltérő véleményt – ekkor még az egy évtized múlva a szomszéd népekkel való megbékélést olyan hangosan hirdető fiatalság gyerekcipőben járt (szó szerint). Minden esetleges egységtörekvést más nemzetekkel gyanúsnak, sőt veszélyesnek és utálatosnak tartottak – még a Krisztus szellemében a népek közti megbékélést hirdető ökumenikus mozgalmakat is olyan vádak érték, hogy a versailles-i békerendszer fenntartásáért és a nemzetközi status quo megmerevítéséért küzdenek.[1]

Nem volt ez másként a Coudenhove-Kalergi gróf által hirdetett Páneurópa-gondolat esetében sem, sőt. A legjelentősebb egyházi lapok nyíltan elítélték, a reformátusok „torz és vérszegény” eszmének titulálták,[2] illetve – persze valószínűtlen – megvalósulása esetén a magyar kálvinizmus sajátosságait féltették a nagy nemzetközi kultúrába való beolvadástól.[3] A konzervatív katolicizmus legjelentősebb lapja, a Magyar Kultúra több cikkében is szinte ördögi színekben tünteti fel az eszmét hirdetőivel együtt, olyan izzó gyűlölettel írva róla, hogy érdemes idéznünk:

„Páneurópa nagyon is ártalmas nekünk magyaroknak azok miatt az ő magyarországi csatlósai miatt, akik az ő esetleges ideálizmusát nagyon is reális politikai céljaik szolgálatába állítják. Mert ezek is nyilván éppolyan jól tudják, mint mi, hogy Páneurópát ugyan meg nem valósíthatják, de ugyanakkor tudják, hogy nagyon is megvalósíthatnak más valamit. Páneurópa hirdetése újabb eszköz kezükben a többi mellett arra, hogy tovább folytassák a magyarság lelki defetizmusának terjesztését, hogy bénítsák a magyarságban azt a testi-lelki készenlétet, amelyre adott történelmi pillanatban a legnagyobb szüksége lehet és hogy tovább terjeszthessék az élet pusztán utilitárius értékeinek tiszteletét a magasabb erkölcsi és nemzeti értékek rovására, szóval: hogy Páneurópa címén is szabadkőmíves politikát folytassanak. Mindezzel pedig nemcsak a nemzet enerválásának, sötét páholycélok szolgálatának belső veszedelme jár, hanem az a külső veszedelem is, hogy Csonkamagyarország a felszabadulás útja helyett arra az útra sodródik, amelyen végképpen és menthetetlenül prédájává esnék a francia és eminenter szabadkőműves befolyás alatt lévő kisántántnak. A magyar nemzetnek is, a magyar katolicizmusnak is csak veszedelmére válhat tehát ez a páneurópai gondolat mögé bújtatott agitáció, melynek tehát mindenképpen ellene kell mondanunk.”[4]

Igaz, az ilyen kirohanások mellett azért hallunk higgadtabb hangot is, a lap szerkesztője 1930-ban kijelenti, hogy az eszme önmagában nem lenne rossz, de Európa mai helyzetében keresztülvihetetlen, valamint lakonikus tömörséggel állapítja meg az okot, amiért ez nem kívánatos a magyaroknak és a katolikusoknak: „mert ellenségeink olyannyira akarják.”[5] (Csak zárójelben jegyezem meg, hogy a lap 1935-ben már örömmel közli „Coudenhove-Kalergi gróf, a Páneurópa-mozgalom világhírű alapítójának” kimondottan a folyóirat számára írt cikkét, melyet pár hónap múlva követ a második.[6])

Azonban az általános és hivatalos revizionista állásfoglalással szemben az 1920-as években is néha hallhatunk ellentétes hangokat az egyházi körökből. Ilyenek Giesswein Sándor, a korszak nagy keresztényszocialista politikusának szólamai, aki már az I. világháború előtt békeszervezetek tagjaként tevékenykedett. Ő Trianon után is nyíltan kiállt a pacifizmus és a szomszéd népekkel való megbékélés mellett, annak ellenére, hogy ezért rengeteg támadás érte.[7] Mozgalmat indított a felekezetek, nemzetiségek és osztályok közti testvériség megteremtése érdekében[8] és a nemzetközi összefogást szorgalmazta minden fórumon, de nem csak Közép-Európa esetében, hanem az egész világon:

„Gazdasági és szociális fejlődésünk megkívánja nemcsak Európa Egyesült államait, hanem a világ szabad népeinek Egyesült államait. S ebben minden nemzet élheti a maga kulturális életét s fajsúlyát munkája és kulturális fejlettsége szerint fogják meghatározni. Ebbe a kialakulásba nem illik bele egy népnek sem, bármily nagy és hatalmas legyen, a szupremáciája.”[9]

Egy-egy ilyen vélemény ritkán a protestáns egyházak soraiban is felmerült, Konkoly Elemér az Evangélikusok Lapjá-ban így írt 1921-ben „Majd ha a Kárpátok megmozdulnak” című cikkében: „Gyűlöltünk eleget mi is! Ontottunk vért eleget! Vágtuk, martuk egymást a kelleténél is jóval többször. Nem próbálunk meg egyszer már szeretni is?”[10] De ezek a kiáltások elvesztek a többség hangjával szemben.

 

Az 1930-as évek konzervatív katolikus elképzelései

A katolicizmus konzervatív áramlatát az 1930-as években elsősorban a felsőklérus, az irányításával működő Actio Catholica és az Ernszt-Zichy-féle Keresztény Párt képviselte, valamint Bangha Béla lapja, a nagy tekintélyű Magyar Kultúra. Ez az irányzat alapjában véve azonosult a bethleni rendszerrel és a hatalom egyik erős bástyája volt, de Gömbös elképzelései iránt már bizalmatlanná vált és gyanakodva figyelte az egyre inkább fasizálódó kormányzatot.[11] Programjuk egyik legfőbb jellemzője a legitimizmus volt, többek között ezért is helyezkedtek szembe a fasizálódó Gömbös-érával, mert az a restaurációt lehetetlenné tette volna.[12]

Külpolitikai elképzeléseik alapja az „ezeréves Szent István-i birodalom” volt, melynek fenyegetettségét megérezték a náci Németország törekvéseiben. Ők nem „Közép-Európában”, illetve valamilyen nagyobb egységben gondolkodtak, hanem „Nagymagyarországban”, ebben látták a térség nemzetiségi, politikai és gazdasági problémáinak megoldását, valamint természetesen a Habsburg-restaurációban. Ebből az irányzatból Turi Béla prelátus, keresztény párti politikus emelkedett ki a közép-európai kérdést vizsgáló munkásságával – melynek összegyűjtött dokumentumai, elsősorban országgyűlési beszédei 1935-ben Külpolitika és királykérdés címen meg is jelentek. Turi bár alapvetően a konzervatív irányzathoz sorolható, de külpolitikai elképzeléseiben sokkal nyitottabban gondolkodott legtöbb társánál.

Turi közép-európai terveinek alapja az a felismerés, hogy a Duna völgyében a nagy birodalmak kora lejárt, Magyarország sem lehet soha többé nagy nemzeti impérium,[13] arra nem lehet többé számítani, hogy nem magyar anyanyelvű lakosságot is visszacsatoljanak hozzánk.[14] A magyarságnak azonban hivatása, hogy Közép-Európa rendjét és békéjét megszilárdítsa, így ahhoz, hogy ezt mégis megvalósíthassa, szövetségesekre van szüksége.[15] Beszédeiben és írásaiban mindvégig hangoztatja a Habsburg-restaurációt, mint egy szükséges, de legalábbis kedvező megoldást, mely egy új jegecesedési pontot jelentene a térségben[16] – ezért fontos, hogy ez Magyarországról induljon ki,[17] mely geográfiai helyzeténél fogva amúgy is a Duna-völgyi rendezés kulcsa.[18]

Turi változó, mindig az aktuális politikai helyzetből kiinduló koncepcióinak állandó szereplője az Ausztriával való együttműködés gondolata, mely kiegészül időnként más országokkal is. Ausztria és Magyarország összefogása szerinte egyrészt gazdaságilag lenne szükséges, mert a két ország adottságai kiegészítik egymást, másrészt pedig politikailag, mivel a kisantant megszerveződése, mint új nagyhatalom, ösztönszerűen szövetkezésre kell kényszerítse azokat, akik nem tartoznak bele.[19] 1931-ben ez a tervezet kiegészült Olaszországgal – kapcsolódva az ekkor kibontakozó olasz orientációhoz –, mivel úgy gondolta, hogy Magyarország és Ausztria gazdasági vagy esetleg perszonáluniója is túl gyenge lenne a Duna-völgy gazdasági válságának megszűntetéséhez.[20]

Az Ausztriával való együttműködést azért is szorgalmazta, mert – a korszakban mindenki által hangoztatott – pánszláv és a pángermán veszély elleni legjobb védekezésnek tartotta. Azonban 1933-ban kidolgozott lehetőségeket arra az esetre is, ha mégis bekövetkezne az Anschluss: 1. Magyarország Németország gazdasági függvényévé válna, amely a hatalmas piac miatt még nem is lenne annyira kedvezőtlen, azonban könnyen lehet, hogy ebből politikai függés alakulna ki, amely viszont semmiképpen sem kívánatos. 2. Egy nagy szövetség vagy orientáció létrehozása Németország, Ausztria, Magyarország és Románia részvételével, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig, azonban ez a román szövetség miatt nem lenne előnyös a magyarságnak, egyrészt mert Románia hasonló gazdasági beállítottságából kifolyólag nem ideális partner, másrészt pedig Besszarábia miatt lehet, hogy Magyarország egy számára teljesen felesleges háborúba sodródna. 3. A Duna-völgyi katolikus népek konföderációja, azonban ezt azért tartja veszélyesnek, mert ebben Magyarország lenne a legkisebb résztvevő.[21] Csak egy megoldást lát, amellyel bármely lehetőség megvalósulása esetén sem kerülünk hátrányos helyzetbe: az ezer éves magyar királyság restaurációját, mely megadná Magyarországnak a kellő súlyt és erőt.[22]

Mint láttuk, felmerült nála a Duna-konföderáció gondolata is – de csak a katolikus népekkel! –, bár ezt ránk nézve komoly veszélyforrásnak tartotta. Ennek ellenére 1935-re – minden bizonnyal az egyre fenyegetőbbé váló német veszély hatására – eljut odáig, hogy egy olyan közép-európai alakulat létrehozásáról beszél, amely már politikai védelmet is jelentene bármely nagyhatalommal szemben, azonban kitart álláspontja mellett, hogy ebben Magyarország csak megnövekedett területtel vehetne részt.[23] Azt tartaná ideális megoldásnak, ha Lengyelország is csatlakozna a római egyezményhez és így Olaszország, Ausztria, Magyarország és Lengyelország részvételével egy olyan Balti-Adria vonal jönne létre, mely gátat képezne mind kelet, mind nyugat felé. Véleménye szerint ezt a szövetséget erősítené ezen országok döntően katolikus kultúrája is.[24]

Szintén 1935-ben rendkívüli részletességgel kidolgozott egy másik, ettől teljesen eltérő közép-európai koncepciót is, melynek alapját – mint mindig – az osztrák-magyar szövetség képezné, ehhez csatlakozna Csehszlovákia, s így a három ország különálló államisággal egy szövetséget alkotna.[25] Tervezete annyira alaposan kidolgozott, valamint a katolikus közvéleményre olyan komoly hatást tett – mind a Korunk Szava, mind az Új Kor közli egy-egy jellemző részletét –, hogy indokoltnak tartom idézni:

„Kulturális, gazdasági szempontból e három ország jelenti a közép-európai fogalmat és együtt 30 millió lakosságot képviselnek. Ez a három ország van tengertől elzárva és így kereskedelmileg legjobban egymásra utalva. Csehszlovákia különül el gazdaságilag is legjobban a Dunavölgyének alsó részétől, mely már inkább a Balkánhoz tartozik. Az öt dunai állam önmagában egységes gazdasági területet úgysem alkothat, mert gazdaságilag nem egészítik ki egymást. Ellenben Jugoszlávia és Románia egy másik nagyobb gazdasági területtel, mint amilyen Csehszlovákia és Magyarország volna vámunió nélkül is, igen jó kereskedelmi relációba juthatnánk. A három ország összefogása nemcsak Ausztria függetlenségét biztosítaná hatályosan, de Csehszlovákia magáról is elhárítaná a veszélyt, ami az Anschlussban reá nézve is rejlik. […]

Az egyenrangú államok rendszere alakulhat ki. Középeurópa népei ha nem is oly erősek, hogy kizárólagos életüket élhessék, de nem is olyan gyengék, hogy belenyugodjanak nagyhatalmak impériumába vagy éppen felszívódjanak. Az egymásrautaltság törvényénél fogva nagyon is megtalálhatják azt a módot, hogy mint geopolitikai szövetséges és történelmi adottság valamelyes gazdasági és politikai együttműködésben egymásra találjanak.

A három ország kulturális közössége is nyilván való és kiváltképp a katolikus valláson keresztül jelentkezik. Mindhárom ország nagy többségében katolikus és így a szellemi közösség és művelődési fok a dunai államok között voltaképpen csak e háromban van meg. A katolikus nyugati kultúrközösség pedig a múltban is legerősebb gátja volt és mindenkora az is lesz a keleti szlávizmusnak, mely éppen Magyarország legnagyobb veszedelme. A katolikus szlovák nép szellemi életének kifejlődésével ez a gát csak erősödhetik. Viszont, ha a katolikus szlovákság elveszti önálló létét, az ellenálló ereje csak csökkenni fog Kelet felé. Pedig ilyen nagyobb alakulásba való önállósága nélkül Szlovenszkó egyszerűen cseh uralom alá és a cseh külpolitika vontatókötelére kerül. Csehországnaknak – ezen középeurópai összefogás helyett az orosz szovjettel való politikai szövetsége a katolikus szlávság egész jövőjét veszélyezteti és olyan történelmi folyamatot indíthat meg, mely a szlovákság, sőt a történelmi Csehország halálát is jelentheti – pedig most magában a történelmi Csehországban is a katolicizmus új renaissance észlelhető.

A Habsburg-monarchiában minden politikai hibái és elitélendő törekvései mellett a katolikus nyugati szellem volt az a Pharos, mely Keleteurópába és a balkáni sötétségbe világított és magasabb kultúrát és kormányzati rendszert is képviselt. Az ugyanazon vallás összefogó ereje pedig nem kisebbedett a XX. században sem. Sőt a nemzeti és faji szempontok túlzott kultuszában a vallás képezi a kiegyenlítő erőt ott, ahol kisebb fajok egymásra utalva békésen élni akarnak. A dunavölgyi politika úgyis csődbe fog jutni, ha tisztán faji és nyelvi alapon akar államrendszereket létrehozni.”[26]

[…]

„Ha Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország mint közép-európai államok össze nem fognak, csak függvényei lesznek más politikai és gazdasági erőknek. Sőt állami létük is veszélyben lesz. Ez a három ország együtt és egymásban találhatja meg önállósága és nemzeti léte biztosítékát. Együtt alkothatják azt a tényleges erőt és hatalmat, mely Közép-Európa és Kelet-Európa közt történelmi tényező. Európa is így szépen tagozódnék, Franciaország, Németország, a közép-Európai Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország területének, végül a Balkánnak zónájára. Az a szerep pedig, amelyet a németségből való kiszorulás után a Habsburg-monarchia Közép-Európában töltött be, most Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország együttműködésének jutna. Geográfiai fekvésénél fogva Magyarország volna az összekötő kapocs Kelet felé.”[27]

 

Összefoglalva Turi Béla közép-európai elképzeléseit, azt mondhatjuk, hogy ő eltérően a konzervatív katolikusok nagy részétől, nem az ezeréves Szent István-i Magyarországban gondolkodott, mivel annak megvalósítását már lehetetlennek tartotta, ellenben az etnikai revízióhoz szigorúan ragaszkodott. A Habsburg-restaurációt jó megoldásnak tartotta mind Magyarország, mind Ausztria esetében, de nem feltétlenül szükségesnek, nem úgy, mint az osztrák szövetséget, mely minden elképzelésének alapját képezte. Nagyon fontos és jellemző motívum munkásságában a katolicizmus nagy szerepe az államok politikai szerveződésében, mivel szerinte ez a közös szellemiség fontos összetartó erő Közép-Európában, ahol a faj és a nemzetiség ezt a szerepet nem tudja betölteni, illetve a magasabb rendűnek tartott katolikus nyugati kultúrájú népekkel való szövetség megakadályozná a magyarság számára nagy veszedelemnek tartott keleti ortodoxia előretörését is.

Pongrácz Kálmánt nem sorolhatjuk be egyik katolikus politikai áramlatba sem, azonban írásaiban olyan sokat foglalkozott Közép-Európa jövőjével és olyan meghatározó a katolikus jelleg tervezeteiben, hogy feltétlenül foglalkoznunk kell elképzeléseivel.

A térség és ebben Magyarország jövőjére vonatkozó gondolatait 1933-ban a Kis- és nagymagyar politika című cikkében fejtette ki részletesen, a magyar sors két nagy alternatíváját jelölve meg: a független állami lét teljes fenntartását, amelyet „kismagyar” politikának nevez, vagy a közép-európai integráció kialakulását, mely a „nagymagyar” politika nevet viseli. Az utóbbi mellett foglal állást, mivel a magyarságnak szerinte „elsőszülöttségi joga” és földrajzi helyzeténél fogva primus inter pares pozíciója van Közép-Európában, ezért végcéljának a közép-európai predomináns szerep elérését kell tekintenie. Munkájában leírja az ehhez vezető utat: mivel a magyarságot kis létszáma nem teszi képessé fent jelölt hivatása betöltésére, ezért keresni kell egy olyan államszövetségi rendszer kiépítésének lehetőségeit, amely által érdekeit az egész Duna-medencében tudná érvényesíteni. Ez azonban – leszögezi – nem jelenti azt, hogy ő akár a revíziós, akár az integritási politika elvetését tartaná helyesnek. Szerinte ezek a nagymagyar politikának alapfeltételei, sőt, a régi határok esetleges visszaszerzését is csak átmenetinek kellene  tekinteni a végcélhoz. Azonban azt feketén-fehéren bevallja, hogy ennek az elképzelésnek „reálpolitikai jellege […] ma még erősen vitatható”. Ennek ellenére kifejti részletekbe menően, hogyan is valósulhatna meg ez a koncepció. Magyarországnak először Ausztriával kellene szoros politikai szövetséget kialakítania, amihez később csatlakozna Horvátország és Lengyelország:

„A magyar-osztrák-lengyel-horvát szövetség közép-európai öncélúsága és nagyhatalmi volta miatt német vonatkozásban a francia, orosz vonatkozásban pedig az angol politika igen hathatós támogatására számíthatna amellett, hogy saját hatalmi súlyával úgy gazdasági, mint politikai tekintetben pacifikálni tudná a Dunavölgyét és képes lenne impériumát oly területekre is kiterjeszteni, melyek úgy földrajzi, mint államjogi tekintetben a multban is e hatalmi érdekkör kiegészítő részét képezték. Így egészülhetne ki a négyes keret az önállóvá lett Erdély csatlakozásával s ezzel teljessé válnék ennek az új kelet-európai birodalomnak kialakulása, melynek déli határait az Adria-, északi határait pedig a Keleti-tenger mosná.

Az így kialakult ötös szövetség gazdasági tekintetben a továbbépülésnek bő lehetőségeit nyújtaná. Olyan súllyal nehezednék rá a köteléken kívül elhelyezkedett keleti és délkeleti kis államok életére, hogy gazdasági csatlakozásukat előbb-utóbb elkerülhetetlenné tenné s ezáltal Közép-Európa gazdasági öncélúságának ilyen szilárd formában eddig még soha sem érvényesült rendszerét valósítaná meg. Ez a békés fejlődésének olyan lehetőségeit tárná fel, a dunai együttműködés olyan intézményesítését eredményezné, amelytől már csak egy lépés választaná el az itt élő népeket a Dunai Egyesült Államok megalakításától.”[28]

Pongrácz ezen célhoz vezető eszközök egyikének tekintette a restauráció eszményét is:

„Az új konföderáció, mely történelmileg, fajilag, vallásilag és kultúrfokon oly heterogén részekből alakul, a jövőben sem nélkülözhetné azt az összefűző és kiegyenlítő erőt, melyet egy oly szigorúan alkotmányos dinasztia nyújt, melynek sorsa évszázadok óta összeforrt az állam fejlődésével.”

Magyarországot szerinte helyzete egyenesen predesztinálja a kezdeményező lépés megtételére, mivel feladata nem az, hogy összekötő kapocs legyen Kelet és Nyugat között, hanem éppen ellenkezőleg, Keletet és Nyugatot szét kell választania úgy, hogy öncélúan és érdekeinknek megfelelően egy nagyhatalmi államszövetség keretein belül megszervezze Közép-Európát, „világgá kiáltva az új dunai nagyhatalmi jelszót: Közép-Európa a közép-európaiaké!”[29]

Pongrácz elmélete más szempontú feldolgozásban – mely lényegét tekintve ugyanaz, de ezekben a létrejövő nagy államszövetség a felújított Monarchia lenne – helyet kapott a Katholikus Szemlé-ben és az Új Kor-ban is. Ezekben az írásaiban a fentiekkel ellentétben nem a politikai és gazdasági előnyökre és szükségszerűségekre helyezte a hangsúlyt, hanem a a katolicizmus összekötő erejére a közép-európai nemzetek között:[30]

„A vallásos gondolat Európában megint integráló erőként kezd hatni. A katolicizmus univerzális szemlélete eddig elhanyagolt, háttérbeszorított és mellőzött helyzetéből újra előlép és szerepet igényel. A dunavölgyi katolikus népek és nemzetek politikai orientációjában helyet kap a vallási gondolat is, az Actio Catholica öntudatot teremt e népek vallási és kulturális felfogásában s rávezeti őket ismételten az útra, amelyen haladva jelenlegi magas műveltségi szintjükhöz sikerült felemelkedni.[…] A pánszláv és pángermán érők közé ékelt Lengyelország, Ausztria és Magyarország faji heterogenitásánál erősebbek bizonyult e három ország vallási homogenitása s ez a politikai együttműködés természetszerűen kell, hogy elvezessen minket külpolitikánk latin orientációjúvá válásához.”[31]

 

A katolikus reformnemzedék elképzelései Közép-Európa jövőjéről

Az 1930-as évek kezdetén a magyar szellemi élet egy sajátos erjedés állapotába jutott. A fiatalság kért magának szót, „egy olyan fiatal, új nemzedék, […] amelynek tagjai ugyan még az egykori Osztrák-Magyar Monarchia polgáraiként jöttek a világra, de a «régi jó békevilágról» semmiféle személyes tapasztalatuk nem volt már. Mérhetetlenül távolinak is érezték azt a kort. E nemzedék számára már magától értetődő életkeret volt a trianoni Magyarország, erre reflektáltak, ezzel voltak elégedetlenek.”[32] Ez a mozzanat jelentkezett a katolikus társadalmon belül is, a fiatal értelmiség meglátta a gazdasági, politikai, szellemi és társadalmi élet problémáit, szóvá tette és megoldási lehetőségeket keresett rá. Bár egyáltalán nem lehet egységesnek tekinteni ezt az áramlatot, politikai beállítottságuk alapvonása azonos volt: szemben álltak a merev konzervativizmussal, és nyitottak voltak az új eszmék iránt.

A fiatal katolikus írók, újságírók és más értelmiségiek Széchenyi György lapja, az 1931-ben induló Korunk Szava köré tömörültek. A lap „aktív katolikus orgánumnak” nevezte magát, és valóban, az addigi erősen konzervatív színezetű katolikus sajtóval szemben egy modern, friss hangú fórumként lépett fel, mely főleg a fiatalság körében tett nagy tekintélyre szert. 1935-ben ebből elsősorban személyes ellentétek miatt vált ki Aradi Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László baráti körükkel együtt, és Új Kor címen új lapot alapítottak, míg Széchenyi György Katona Jenővel együtt tovább szerkesztette a Korunk Szavát, melynek nevét később Jelenkorra változtatták.[33]

Ez a reformnemzedék élénken érdeklődött a kor aktuális kérdései iránt, így a Duna-völgyiség problémája is komolyan foglalkozatta őket. A katolikus társadalom korábbi – fent ismertetett – elgondolásaival szemben ők egészen új oldalról nézték a kérdést: ezt nem csak magyar ügynek tekintették, hanem egész Közép-Európát vizsgálták és ebbe helyezték bele – az ilyen vagy olyan határokkal rendelkező – Magyarországot. A korszakban általánosan elterjedt nézetet, a pánszláv és pángermán térhódítás veszélyének gondolatát ők is magukévá tették, azonban míg az előbbit inkább csak nagy általánosságban, körvonalazatlanul emlegették[34] – csak Talpassy Tibor említi az orosz-csehszlovák szövetséget, mint ennek esetleg új formáját[35] –, addig a náci Németország agresszív terjeszkedésének veszedelme teljes realitásában állt előttük.[36] Aradi Zsolt,[37] Kokas Elemér[38] és Pap Zoltán[39] egyöntetűen azt hangoztatták, hogy Németországnak a Duna-völgyi kisállamok ellentéteinek további fenntartása az érdeke – tehát a közhiedelemmel szemben nem a magyar revízió! –, mert egy esetleg létrejövő erős közép-európai államszövetség útjában állna keleti terjeszkedésének, valamint a német gazdasági függést is megszűntetné. De némelyeknek a többi nagyhatalom Duna-völgyi politikájával szemben sem volt sokkal nagyobb a bizalma, ahogy Aradi írja: „a Duna-völgye nagyhatalmak játszóterülete lett, az egyes államok labdái a nagyhatalmi érdekeknek, akiknek csak az áll érdekükben, hogy minnél jobban megosszák az itt lakó népeket, s hogy egymás ellen kihasználhassák.”[40]

Aradi és Bajza József ezek mellett még látott egy harmadik fenyegetést is: a Balkán-paktumban – Bulgária kivételével – teljes egyetértésre jutott pravoszláv Balkánét. Aradi szerint ezzel és a kisantant-szerződésekkel a Balkán „feljebbcsúszott”, vagyis „Szerbia túllépett azon a határon, mely meg van számára szabva […] Egy pravoszláv gondolat keveredik a dunavölgyi osztrák-magyar-horvát katolikus gondolattal s a Balkánnak ezt a feltörekvő szellemét nagyon nehéz lesz megállítani, mert nyers nacionalista erők hajtják felfelé.”[41] Bajza József fejtette ki ezt a gondolatot legvilágosabban, melyet Aradi is idéz:

„A pravoszláv Balkánnal az angolok vagy franciák pillanatnyi érdekeik szerint paktálhatnak, a középeurópai katolikus kis nemzetek számára azonban egy új és állandó veszedelem születik meg. Az orosz kolosszus és a germán óriás után itt a balkáni pravoszláv tömb, mely ma bent áll középeurópai területeken és ott szövetségesekkel bír. Közép-Európa katolikus kis nemzeteinek össze kell a veszedelem ellen fogniuk, különben amíg saját nemzeti öncélúságról fecsegnek, a három nagyétvágyú szomszéd külön-külön falja fel őket.”[42]

Ezen „eszmei” fenyegetettségek mellett azonban volt egy sokkal kézzelfoghatóbb közös probléma is a térségben. Mindenki látta, hogy az utódállamok próbálkozásai a gazdasági önellátásra sorra kudarcba fulladtak, csakúgy, mint Magyarországé. A katolikus reformnemzedék számára egyértelmű volt, hogy a Duna-menti államok közti gazdasági együttműködés szükséges a válságból való kilábaláshoz.

Tehát az „aktívkatolikusok” – ahogy időnként lapjuk után nevezték őket – a felsorolt problémákra a megoldást a Duna-völgyi kis népek valamilyen szintű politikai összefogásában látták, mely egyrészt ellen tudna állni a külső veszedelmeknek, másrészt pedig képes lenne a terület gazdasági életet is helyrebillenteni. Az alapvető, általános felfogást erről Ajtay József fogalmazta meg a legtisztábban:

„A dunavölgyi nemzetek léte és boldogulása még szorosabban függ egymáséitól, mint általában az európai országoké. Ha nem tudnak egymásra találni és békés munkában benső kapcsolatba tömörülni, minden bizonnyal könnyű prédáivá lesznek a szomszédos nagyhatalmaknak, mint kis halak a nagyokénak. Ha pedig egymásra találnak, akkor Európa hatalmasságai mellett öncélú, életérdekeit megvédeni tudó tényezőt fognak jelenteni és egyik legfontosabb tartóoszlopa lesznek a békét biztosító európai egyensúlynak.”[43]

Azonban ennek az együttműködésnek a jellegét tekintve meglehetősen eltértek a vélemények.

A reformnemzedékben voltak, akik átfogó tervet dolgoztak ki a közép-európai összefogásról, míg mások csak egyes gondolatokat jártak körül. Négy ilyen, viszonylag konkrét elképzelést ismerünk körükből.

Széchenyi György gróf Restauráció és birodalmi gondolat című 1935-ös cikkében legitimista alapú elgondolását ismerteti. Szerinte a térség problémáira a megoldást „egy nagyobb gazdasági, vám és pénzügyi egység újralétesítése, egy szorosra fűzött közép-európai keresztény kultúrközösség kiépítése” jelentené, mely feltétlen életszükséglet. Ez az új államalakulat egy „közép-európai vonatkozású birodalom” lenne föderatív elgondolásban, a nemzetiségek kultúrfokának megfelelő széles autonómiákkal, elsősorban keresztény kultúr- és nem hatalmi célokat szolgálva. A birodalomban Szent István gondolatának kellene uralkodnia, miszerint a népek békésen, egymás kultúráját és jogait tiszteletben tartva élnek együtt, amely ennek köszönhetően nagy vonzóerőt képviselne a nemzetek számára, és ezért minden bizonnyal területe is nagyobb lenne, mint a Monarchiáé volt. De ez az alakulat Széchenyi szerint ma még a Habsburg-ház bevonása nélkül elképzelhetetlen. Azonban arról nem szól, hogy mely országok vagy népek csatlakoznának ehhez az új államalakulathoz, mely szerinte Magyarországgal vagy nélküle, de elkerülhetetlenül létre fog jönni.[44]

Bajza József is hasonló elgondolást vázol fel tanulmányaiban, melyekben a Duna völgyét három szakaszra osztja, a felső német vidékre, a középső, katolikus kultúrájú területekre – Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Horvátország, Szlovénia – és az alsó, ortodox Balkánra. Szerinte is szükséges lenne a középső, hasonló szellemiségű nemzeteket egy nagy Habsburg-vezetésű államszövetségbe szervezni, mely a béke biztosítéka lenne a térségben. Ennek megvalósulását a Szent Korona-eszmének a „régi tisztaságába” való visszaállításában látja – mely szerint a nemmagyar ajkúak nem a magyaroknak vannak alávetve, hanem magyarok és nem magyarok egyformán a Szent Koronának –, ami a környező nemzeteket hozzánk vonzhatná. Természetesen Ausztriával is államszövetségbe kapcsolódnánk és a többi, a Szent Korona alá nem tartozó, de a Duna-völgyi hivatással rendelkező Habsburgok által hozzánk kapcsolt nemzetekkel együtt létrejönne egy nagy közép-európai  konföderáció, mely szövetségre léphetne a szintén katolikus Olaszországgal és Lengyelországgal.[45]

A reformnemzedékben elsősorban a fiatalabb korosztálynál megjelennek lényegesen más, nem legitimista gondolatok is. Kokas Elemér a Korunk Szava Népkönyvtárában megjelent A harmadik út című tanulmányában szintén a dunai összefogás szükségességét hirdeti a kisebbségi kérdés új jogalkotása, a területi revízió lehetősége és kölcsönös gazdasági kedvezmények alapján, mely a „dunai új rend” alappillérei lennének. Azonban szerinte a dunai államok – Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia és Jugoszlávia – összefogása sem lenne elegendő a német és orosz terjeszkedés, valamint a Duna-völgy területén létrejövő összecsapásuk kivédésére, ezért egy még nagyobb közép-európai államszövetség kiépítésére lenne szükség a fenti országokon kívül Lengyelország, a balti államok és Bulgária részvételével, mely ütközőállamként funkcionálna.[46]

Az „aktívkatolikusok” közül Aradi Zsolt foglalkozott a legtöbbet a kérdéssel. Elmélete szerint a Monarchia felbomlásával létrejött „államtorzók” ilyen állapotukban már csak a legrövidebb ideig maradhatnak fenn. Az európai forradalom című könyvében kifejti, hogy az ideális megoldást az jelentené – anélkül, hogy az államforma vagy a Habsburg-kérdésben állást foglalna –, ha a Duna völgyéből a nacionalizmus eszméjét kiküszöbölnék, mert amíg ez meg nem történik, a térség nyugalma nem áll helyre. Több írásában is kárhoztatta a közép-európai népek között annyira általános gyűlöletet és kölcsönös lenézést, mely minden együttműködésnek gátló tényezője. Aradi Öt éjszaka címmel egy fiktív riport-regényt is szentelt a témának, melyben különböző nemzetiségű régi osztálytársak találkoznak és öt éjszakán át megbeszélik Közép-Európa jövőjét, mindenki a saját nemzetének gondolatait bemutatva.[47]

Nézete szerint Közép-Európában egyedül Lengyelország engedheti meg magának az önálló nemzeti állam létét, a többi kis nép csak a saját kárára alkothat külön országot. Szerinte az itteni népeknek geopolitikai súlya miatt először a Kárpát-medencében kellene birodalmat alkotniuk – melyet Hungária-szövetségnek nevez –, ahol a nemzetek a legszélesebb körű közigazgatási, területi és kulturális autonómiával bírnának. Természetesen ez csak úgy lenne megvalósítható, ha ez az állam Svájc mintáját követné és így olyan vonzóerővel bírna a nem magyar népek számára is, hogy annak kedvéért lemondanának az anya- vagy testvérországaikhoz való tartozásról. Romániának önálló országként kellene megmaradnia, de úgy, hogy Erdélyt kettéosztják közte és a fenti kárpát-medencei ország között. A délszláv nagyhatalmi álmokat le kell törni, ez közös érdeke Közép-Európának és a Balkánnak is, Horvátország pedig beléphetne a Hungária-szövetségbe.

Ausztria esetében is egy hasonló, a körülötte élő népekkel minden nacionalizmustól mentes nagy Ausztria-szövetséggé való átszervezését tartaná szükségesnek, az így létrejövő két államszövetség pedig egy nagy Duna-szövetséget alkotna. Ez a független Lengyelországgal lenne „az a három oszlop, melyre a katolicizmusnak Rómából kelet felé induló hídja támaszkodik” – Gemelli atya, a milánói katolikus egyetem rektora szavaival élve.[48]

Az ilyen átfogó tervek mellett a Duna-völgyi összefogás egy-egy gondolatával, részkérdésével mások is gyakran foglalkoztak, ezért ezeket összevetve a fentiekkel, vizsgáljuk meg azokat a fő csomópontokat, amelyek körül a katolikus reformnemzedék közép-európai elképzelései csoportosultak, hogy így gondolatvilágukról általános képet tudjunk nyújtani.

Nézzük meg először, hogy a nagy Duna-völgyi összefogásokban milyen szerepet szántak Magyarországnak, illetve a magyarságnak. A legtöbb vélemény szerint a magyarság „első az egyenlők között”, melynek magához kellene ragadnia a közép-európai rendezés vezérszerepét és maga köré gyűjteni Szent István elvei alapján a környező népeket.[49] Tarnóy László fejti ki ezt a legrészletesebben, a magyarok egyértelmű – ha nem is politikai, de kulturális – vezető szerepét hangoztatta a Duna völgyében. Szerinte a magyarság már nem lehet a nyugat védőbástyája, hisz a török elment, s az is elég kétséges, hogy ez a kis nép a sokat hangoztatott mérleg nyelve lehetne a térségben. Ezért Magyarországnak új hivatásra van szüksége, vagyis megteremteni az új Duna-völgyét, mely már szerepelhetne az európai egyensúly mérlegeként. De ehhez az új közép-európai kultúra megteremtésén át visz az út, melyre a magyarságnak különösen joga van, „mivel egyesíti magában egész Közép-Európát, a mi fajunk német, román, szláv részekből is van összetéve […] Általában az egész kultúránk, ha jól értelmezzük, tulajdonképpen nem »turáni«, hanem dunavölgyi kultúra, mely azonban egyenlő lett a magyar kultúrával.”[50] Érdemes megjegyeznünk, hogy nem találkoztunk egy olyan tervezettel sem az „aktívkatolikusok” körében, melyben ne a magyarság lenne az összefogást kezdeményező vagy létrehozó erő.

A Habsburg-kérdésben sokkal eltérőbb álláspontokkal találkozunk, a katolikus fiatal nemzedék már egyáltalán nem nevezhető egységesen legitimistának. Igaz, Bajza és N. Czike Gábor a dinasztiát közép-európai misszióval áldott uralkodó családnak tartotta, amelynek hivatása a kis népeket egységbe fogni és így biztosítani Európában és a Duna völgyében a hatalmi egyensúlyt és ezáltal a világbékét.[51] Széchenyi is hasonlóképpen látja az ügyet, szerinte a Habsburg-kérdés kikerülhetetlensége a dinasztia „közép-európai eljegyzettségének” köszönhető, az új Duna-szövetség létrehozásában a Habsburg-ház kulcspozíciót foglal el, „anélkül, hogy maga akarná, személyesen munkálná, egyedül a történelmi tények erejénél fogva”.[52]

Mások azonban egészen másképp vélekedtek. Kokas fent ismertetett tervében nem foglalt állást ebben az ügyben, amiből arra következtethetünk, hogy a téma szempontjából nem tartotta elsőrendű, meghatározó jelentőségűnek a kérdést, Aradi pedig úgy vélte, hogy a Habsburg-Monarchia mint végcél nem fogadható el, csakis mint közbenső állapot, mint pacifikáló erő.[53]

Témánk szempontjából a legjellemzőbb és talán a legérdekesebb kérdés a katolicizmus, mint vallás, illetve mint kultúra szerepe a Duna-völgyi gondolatban. Fentebb már láttuk, hogy ez milyen szerepet töltött be Turi Béla és Pongrácz Kálmán elképzeléseiben. Ez az „aktívkatolikusoknál” is egy olyan motívum, amelyet szinte mindnyájan kiemelnek valamilyen formában, ebben a kérdésben tűnik ki igazán politikájuk vallási-egyházi alapja. Ne feledjük, a katolicizmus „neobarokk” virágzásának korában járunk, és ezek a fiatalok mindnyájan rendkívül vallásosak, a francia eredetű, komoly hitéleti elmélyülést hirdető „új lelkiség” követői voltak.[54] A katolicizmust tartották Közép-Európa legfőbb összetartó erejének. Aradi szerint csak ez alapján lehet Ausztria és Magyarország közép-európai birodalom,[55] és „akik a katolikus kultúrát védik, azok a magyar és szerves dunavölgyi kultúrát védik”.[56] Bajzánál eleve katolikusként szerepel a magyarok, osztrákok, csehek, szlovákok, horvátok, szlovének, rutének által a Balkán-paktumban létrejött ortodox balkáni tömörülés ellensúlyozására létrehozandó Duna-völgyi államszövetség[57] – annak ellenétre, hogy ezek egy része egyáltalán nem volt tisztán katolikus felekezetű nép. Talpassy írásaiban nem a kultúra, hanem – lényeges különbség! – a katolikus hit „forrasztja egybe eltéphetetlenül és letagadhatatlanul” a Duna-völgyi népeket, mely véleménye szerint erősebb, mint a politikai ellentétek, melyek elválasztják őket.[58]

Mint fentebb említettük, meglehetősen „nagyvonalúan” kezelték ezt a gondolatot, gyakran „megfeledkeztek” róla, hogy Közép-Európában igen nagy számban élnek protestánsok is, a sokkal inkább pravoszláv, mint latin kultúrával rendelkező ruténekről nem is szólva. Igaz, ezt az ellentmondást általában azzal igyekeztek feloldani, hogy a protestánsok is a nyugati, latin kultúra gyökeréből táplálkoznak. Széchenyi az, aki sokkal objektívebben nem katolikus, hanem keresztény illetve nyugati jelzőt használ a Duna-vidéki kultúra és a létrejövendő államszövetség megjelölésére.[59] Azonban azt ki kell emelnünk, hogy mindegyik „aktívkatolikus” íróra a teljes elhatárolódás jellemző Kelettől, illetve a keleti kultúrától és az egyértelmű és megfellebbezhetetlen Nyugat felé fordulás, de erről majd később.

 

A protestáns egyházi vezetők véleménye a térségről

A protestáns egyházak esetében is hasonló kép rajzolódik ki, mint a katolikusoknál. Egyrészt a református és az evangélikus felső egyházi vezetés – kivéve a liberális elvekkel rokonszenvező Baltazár Dezső tiszántúli református püspököt – azonosult a rendszer irredenta ideológiájával, másrészt viszont az 1930-as évek elejétől egyre jobban hallatta hangját és propagálta új elképzeléseit a protestáns fiatal reformnemzedék is.

Trianon után az evangélikus egyház teljesen a „keresztény-nemzeti” kurzus hűséges támasza lett,[60] amelyre bizonyosan döntő hatással volt, hogy a békeszerződéssel nagyon súlyos csapás érte az egyházat az evangélikus bázist jelentő Felvidék elcsatolásával.[61] Raffay Sándor püspük 1919. november 16-i zászlóavató beszédében a lehető legtisztábban fejezte ezt ki: „Látom e zászlóval a harmadik ezredév dicsőségébe indulni a keresztyén erkölcs fundamentumán nagyra nőtt népet. Látom a zászló nyomán a Szent Korona fényét átragyogni ismét egyik határtól a másik határig: a Kárpátoktól az Adriáig!”[62] Ez a gondolat szinte az egész evangélikus egyházat áthatotta: „A magyar irredentizmus nemcsak politikai életünknek hatalmas motorja, hanem egyházi életünknek is az új, szerencsétlen viszonyok között egyik vezető gondolata.”[63] – bár tanulmányunk elején láttuk, hogy voltak, ha csak kevesen is, aki ezt nem így látták.[64] Hasonló álláspontot figyelhetünk meg az Erdély elcsatolásával szinte törpeegyházzá zsugorodott unitárius egyháznál is: „a revíziót kérhetjük, mert azt is hirdetnünk kell, lévén ez a béke előfeltétele”.[65]

A reformátusságot is hatalmas megrázkódtatásként érte Trianon, még ha ennek következtében a maradék országban meg is nőtt némiképp számarányuk a többi felekezethez képest. A református vezetésre is természetesen hatott a korszak nacionalizmusa, amit csak erősített az egyház történelmi hagyománya, Bocskai és Bethlen öröksége, a Habsburg-ellenes nemzeti szabadságharcok emléke. Azonban mégsem állt teljesen egyöntetűen a rendszer mellett, voltak, akik sok kérdésben – így a „dunavölgyiségben” is – jóval liberálisabban és demokratikusabban gondolkodtak, mint „elvárták” volna tőlük.

Ezt a csoportot elsősorban Baltazár Dezső tiszántúli püspök és a később hivatalában őt követő Révész Imre debreceni lelkész képviselte, illetve a hozzájuk csatlakozó Karácsony Sándor, Victor János, Bereczky Albert és Sebestyén Jenő.[66] Ezt a progresszív tartalmú irányzatot a kormányzat és a református vezetés konzervatív szárnya igyekezett mindjobban visszaszorítani,[67] azonban ez nem sikerült, az ifjúsággal karöltve továbbra is bírálták a kormányzat politikáját, sőt, részt vettek az 1930-40-es évek fordulóján jelentkező antifasiszta mozgalmakban is.[68] Nem támogatták a rendszer irredenta külpolitikáját sem, Balthazár 1930-ban a francia kormány külügyi bizottsága előtt bírálta a magyar vezetés politikáját, a német orientáció helyett a szomszédos államok felé való közeledést ajánlotta Kossuth Duna-konföderáció-terve alapján. Mondanunk sem kell, hogy itthon ezt nem hagyták szó nélkül.[69]

Balthazár 1936-ban bekövetkezett halálával Ravasz László dunamelléki püspök lett a rangidős püspök, a református egyház legnagyobb tekintélyű vezetője, és így az egyetemes konvent elnöke is, bár Kónya István szerint már korábban is – legalábbis a politikai életben –nagyobb volt súlya és szerepe.[70] Ravasz egészen eltérő politikát folytatott, teljes mértékben azonosult a rendszerrel, annak külpolitikai elképzeléseit is a magáévá tette.[71] Egyértelmű célja a történelmi Magyarország visszaállítása volt, a Duna-völgy minden más jellegű rendezésére irányuló elképzelést elutasított. Számtalan írásában és beszédében tett hitet emellett:

„A magyarság a maga természetes életterét: a Kárpát övezte Duna-medencét, ma még egymaga nem tudja betölteni. Ezen e területen más népek ideszakadt csoportjai is élnek. Mindegyiknek meg van a maga népi öntudata, nyelvműveltsége s az ország határán túl önálló államszervezete. Itt tehát a magyar népnek ezekkel a népcsoportokkal úgy kell élni, hogy együtt alkossák meg a magyar nemzetet. Az itt élő nemzetnek magyar nemzetnek kell lenni. Ez az ezeréves folytonosság, ez a történelmi egység. A magyar nemzet egységében elhelyezkedhetnek a különböző népcsoportok. Ápolhatják nyelvüket, fejleszthetik népi műveltségüket, de nemzetté csak a magyarság vezetése mellett, a magyar sorsközösség és a magyar államiság nagy együttesében válhatnak. Ha nem akarnak benne részt venni, élhetik népi életüket, de nem részesülhetnek annak a nagy erkölcsi közösségnek az áldásaiban, amelyet egy nemzet jelent önmagára nézve.”[72]

Ennek a minden más felett álló ügynek az érdekében támogatta a náci Németországgal való szövetséget is, bár tisztán látta a benne rejlő veszélyeket.[73]

 

A fiatal protestáns nemzedék „dunavölgyisége” és az ifjúsági mozgalmak tevékenysége

Az 1930-as évek elején – hasonlóan a katolikusokhoz – a protestáns társadalomban is megjelent az a fiatal generáció, amely már egészen más színben látta a Duna-völgyi kérdést és az „öregek” irredenta politikájával szemben a népek közti megbékélést hirdette. A fiatal értelmiség fő fórumait viszont a katolikusokkal ellentétben – ahol az egyetemisták ifjúsági szervezete, az Emericana szigorúan ragaszkodott a Szent István-i Magyarország eszméjéhez[74] – az ifjúsági egyesületek, valamint az ökumenikus mozgalmak jelentették.

A két világháború közötti időszakban ezek a vallásos ifjúsági egyesületek virágkorukat élték, különösen a protestáns egyházakban, ahol több ilyen szervezet is működött egymás mellett, többé-kevésbé eltérő arculattal és céllal.

A Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) a földműves, kereskedő és iparos fiatalságnak, vagyis a nemdiákoknak volt a mozgalma. Beállítottságát az ökumenizmus, az általános keresztény szellem jellemezte, s ennek megfelelően az ifjúsági munka három – felekezetközi, református és evangélikus – ágban folyt a mozgalmon belül. A szervezet gyakorlati tevékenysége igen széles skálán mozgott, ifjúsági napokat, konferenciákat, előadásokat, hangversenyeket, táborokat stb. szerveztek, de a KIE munka középpontjában elsősorban az imádkozó bibliaköri órák álltak. Lapjai az Ébresztő és a Magyar Ifjúság volt, valamint a fent említett református és evangélikus ágaknak is voltak külön értesítőik.[75]

A Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ), mely 1925-ben felvette a Pro Christo nevet is, a főiskolás diákok szintén felekezetközi szervezete volt. Nem rendelkezett túl népes tagsági táborral, de vezető személyiségei – Karácsony Sándor, Victor János – hatása és a mozgalomból kinőtt szeniorok súlya, valamint az a jellegzetes szellemiség, amely kisugárzott belőle, komoly jelentőséget adott az egyesületnek.[76] A MEKDSZ a radikális kereszténységet képviselte, az igazi, élő hitet akarta a diákság szívében felébreszteni, de emellett nem zárkózott el az aktuális, sokszor politikai kérdésektől sem, a közép-európai problémák iránt pedig kifejezetten érdeklődött.[77] Jellemzésül csak annyit, hogy a szervezet vezetése alatt álló Diákok Házában működött az 1920-30-as évek fordulóján az Olt Károly vezette Kelet-európai Szeminárium. A MEKDSZ-nek voltak az ifjúsági egyesületek közül a legjobb külföldi kapcsolatai. Gyakorlati munkájukat a KIE-hez hasonlóan előadások, konferenciák és bibliakörök szervezése alkotta elsősorban, sajtóját a középiskolásoknak szánt Erő és a Diákvilág című főiskolás lap jelentette, amely később Pro Christo Közleményekre, illetve Pro Christo-ra változtatta a nevét.[78]

Az előző két mozgalommal szemben a harmadik jelentős protestáns ifjúsági szervezet, a Soli Deo Gloria (SDG) nem felekezetközi, hanem hitvallásos kálvinista egyesület volt, mely a magyar református egyházhoz való tartozását mindig hangsúlyozta is. A korszakban népszerű és a szövetségre is nagy befolyást gyakorló teológiai irányzat, az ún. történelmi kálvinizmus hatására az 1933-ban megalkotott alapszabálya egyaránt súlyt helyezett egyházi és nemzeti missziójára:

„A nemzetet és az egyházat Isten két legnagyobb földi ajándékának tekinti. Ezért ezek javáért: öntudatos nemzeti élet megteremtéséért, az anyaszentegyház erőteljes missziói lelkületének és munkájának megerősítéséért küzd különösen a jövő nemzedék életében.”

Az ifjúsági mozgalmak közül – célkitűzésének megfelelően – valóban az SDG foglalkozott a legtöbbet a nemzeti sorskérdésekkel.[79] 1934-ben ez a törekvés még nyíltabban került kifejezésre a főtitkári jelentésben:

„Kívánatos, hogy a magyar élet nagy kérdéseivel kapcsolatban szövetségünk különösen a főiskolás munkán keresztül mind erőteljesebben hallassa álláspontját.”[80]

Ezeknek az elveknek megfelelően a Duna-völgyi megbékélés gondolatával is gyakran foglalkoztak, mely még a szövetség vezetői vezérfonalában is helyet kapott:

„Az evangélium szellemében dolgozunk a dunai népek megbékélésén. A gyűlölet nem épít. [Meg kell beszélnünk] mit kell tennünk programszerűen, hogy a dunai népek együttműködését előbb érzületileg és szellemileg előkészítsük.”[81]

Ez meg is történt, elsősorban lapján, az Új Magyarság-on, majd a Magyar Út-on keresztül. A szervezet a fentiekhez hasonlóan szintén jeleskedett konferenciák, előadások szervezésében is, különösen az ún. Szerda-esték – ahol a kor kiemelkedő tudományos és művészeti személyiségei tartottak előadásokat – voltak méltán híresek és népszerűek. Az SDG senoirjai alakították 1940 nyarán a Kabay Márton Kört, mely nagy szerepet játszott az antifasiszta mozgalomban.[82]

A protestáns fiatalság közép-európai elképzeléseinek kialakításában döntő befolyást gyakorolt néhány jelentős személyiség Duna-völgyi eszméje. Meg kell említenünk itt elsősorban Németh László „tejtestvériség” gondolatát: egyazon sors „száraz emlőit” szopták a Duna-völgyi népek, amely azonban lehetőséget ad a testvéri együttműködésre.[83] Németh László eszmeiségének hatalmas irodalma van,[84] elképzeléseit már sokan részletesen bemutatták és vizsgálták, ezért nem tartjuk szükségesnek ezt itt ismételten megtenni, csakúgy, mint Szabó Dezső munkásságát,[85] akinek Kelet felé fordulása szintén tisztán érezhető a fiatalok szellemiségén. Szabó volt az első Trianon után, aki kimondta, hogy Magyarország helye Kelet-Európában van, és a magyarság a kelet-európai kisnépekkel áll vagy bukik, velük együtt kell egy nagy egységet létrehoznia.[86]

A legjelentősebb hatású személyiség azonban egyértelműen Karácsony Sándor, a korszak nagy pedagógusa, a KIE és a MEKDSZ vezető tagja volt, akiben a protestáns ifjúság egyik legfőbb szellemi irányítóját látta, annak ellenére, hogy „nyitottsága” miatt számos konfliktusa volt a református egyház vezetésével, illetve a politikai rendszerrel.[87] Karácsony Duna-völgyi gondolatainak egyik alappillérét a szomszédos népekkel Krisztus szellemében való őszinte megbékélés, a kölcsönös megbocsátás alkotta. Ezt hirdette A bűn szerepe a nemzet életében című 1934-es előadásában,[88] melyért több évre rendőri ellenőrzés alá helyezték, mint „nemzetgyalázással alaposan gyanúsítható személyt”. Jól jellemzi elképzeléseit az 1938. június 6-i brno-i beszéde egy ökumenikus ifjúsági konferencián, ahol a csehszlovák fiatalok előtt kijelentette:

„De nekünk ma, holnap, holnapután, sőt azután is meg kell értenünk egymást, mert kendőzhetjük az ügyet így is, amúgy is, a kendőzetlen valóság az, hogy szümbiózisban élünk a Duna-medencében, és az itt folyó történelmi élet közös termékünk, az is marad […] Míg én nem ismertem, nem értettem és nem szerettem önöket, képtelen voltam ezt így látni, még képtelenebb belátni. Arra kérem tehát tanulságaim birtokában mindnyájukat, próbáljanak bennünket maguk is megismerni, megérteni és megszeretni, hogy a maguk látása is odáig vi­lágosodhassék, ameddig az enyém mostanára.”[89]

De nemcsak az északi szomszédokhoz közeledett így, a többi környező nép felé is ugyanazt a jóindulatú baráti kezet nyújtotta, nemcsak írásaiban, hanem a gyakorlati életben, a személyes érintkezésben is, például 1942-ben Debrecenben egy szemináriumán a bizalmatlan ruszin hallgatókat becsületes őszinteségével győzte meg arról, hogy „nekünk kis népeknek össze kellene tartanunk itt a Dunavölgyében”.[90]

Egy másik, az ifjúságra még nagyobb hatást gyakorolt – Szabó Dezső véleményéhez hasonló – megállapítást is tett: a nyugati, elsősorban német kultúra elutasítását és Magyarország nem Közép-, hanem Kelet-Európához való tartozását. Mint látni fogjuk, ez a gondolat olyan meghatározó volt az ifjú protestáns nemzedékben, hogy érdemes kicsit hosszabban idéznünk:

„A koncepciónélküli magyar értelmiséget kezdettől fogva azzal «főzték», hogy Magyarország a művelt Nyugat szerves tagja, és az a feladata, hogy a nyugati műveltség védőbástyája legyen a barbár Kelet támadásai és pusztító hatalma ellen. Ezt a tételt történelmi fejlődésünkben semmi sem igazolja. […] Magyarország a valóságban Kelet-Európa, még pontosabban Kelet- és Nyugat-Európa szellemi vízválasztó vonala. Hazánknak ez a peres föld, hadszíntér, senki vagy mindenki földje voltát ezzel a fogalommal fejezték ki és egyben kendőzték gyarmatosítóink: Közép-Európa. Közép-Európa nincs, helyette a Német-Római Szent Birodalom van a valóságban. Ha tehát elfogadtuk azt a tételt, hogy Magyarország Közép-Európa része, voltaképpen azt állítottuk, hogy Magyarország a történelem folyamán mindenkor a Német-Római Szent Birodalom integráns, szerves tagja volt. Ez utóbbi állítás természetesen éppolyan történelmi hazugság, mintha Közép-Európát emlegetnénk. […] A kendőzetlen igazság ez: Magyarország Kelet-Európa legnyugatibb pontja, Nyugat-Európa történelmi élete kezdete óta a magáénak tekintette, Magyarország ennek ellene állt, ezért gyöngülésének történelmi pillanata óta (a mohácsi vész után) megkezdte gyarmatosítását. A gyarmatosító törekvés elleni harc neve az, hogy Kelet-Európa. […] A gyarmatosítás mindig akkora területen folyt, amekkorát a Habsburgok kezükben tartottak, és ott, ahol pillanatnyilag a török volt az úr, vagy meg sem kezdődött, vagy szünetelt.”[91]

A fiatal protestáns nemzedék az 1930-as években hangját elsősorban a sajtóban hallatta. Mint említettem, mindegyik nagy ifjúsági szervezetnek megvolt a maga lapja, melyekben az egyesület életéhez kapcsolódó tudósítások mellett előfordultak aktuális kérdésekről szóló, tudományos igényű írások is. A legjelentősebbé az SDG 1932-ben alapított Új Magyarság című lapja vált, melynek első évfolyamán – hasonlóképpen a Korunk Szava „aktív katolikus orgánum” megnevezéséhez – az „aktív kálvinista folyóirat” cím szerepelt. A lap, mely 1934 szeptemberétől Magyar Út néven jelent meg, a fiatal protestáns értelmiség legfőbb fórumává vált. A Magyar Utat a katolikus Korunk Szava és Új Kor protestáns párhuzamának tekinthetjük, szellemiségét jól jellemzi Kiss Sándor ismertető cikke az első számban:

„Nem politizál, hanem országot épít ez a fiatal nemzedék, a megújult harmincasok, amely nem kénytelenségből, nem érzelmi alapon, de értelmének hideg lemérése alapján megállapítja: Így nem mehet tovább! Nem okol elődöket, nem kárhoztatja a mát ez a nemzedék, csak megállapítja, hogy a magyar élet eddigi útja tragikus szakadékhoz fut s a jövőtbírás biztató szépségével keresi az igazi magyar utat.”[92]

A Duna-völgy problémájával kapcsolatban a protestáns fiatalok körében is általános volt a vélemény, hogy a pánszláv és pángermán veszély,[93] illetve a gazdasági egymásrautaltság miatt közeledni kell a szomszéd népekhez. Ezek az elgondolások különböző szinten jelentek meg, voltak, akik csak egymás megismerésére buzdítottak, mások már a kölcsönös megbékélés szükségességét hangoztatták, míg a legtöbben eljutottak a közép-európai népek tényleges együttműködésének gondolatáig, sőt, a Dunakonföderáció eszméjéig is.

Pap Béla református lelkész, az SDG vezetőségi tagja,[94] a Magyar Út szerkesztője foglalkozott talán legtöbbet a kérdéssel és több, egymástól teljesen eltérő tervet is kidolgozott Közép-Európa jövőjére vonatkozóan. Az 1935-ös nagy port felvert biharfüredi román-magyar írótalálkozó kapcsán a két nép közeledéséről ír, ezt egy kedvező lehetőségnek tartja, mivel szerinte a két országot gazdasági és földrajzi helyzete egyenesen kényszeríti arra, hogy egymással szorosabb kapcsolatot építsen ki. A kisantantot beteg formációnak tekinti, mivel tagjait nem az élet- és sorsközösség, hanem csak a közös ellenség tartja össze, így sokáig nem maradhat fenn. A pánszláv gondolat újraéledésével Csehszlovákia és Jugoszlávia megtalálná helyét egymás oldalán, de Románia feleslegessé válna, sőt, éppen olyan gáttá, mint Magyarország, így természetes szövetségesei lennének egymásnak. „A nagygermán és nagyszláv gondolat harapófogójában tanácstalanul és tehetetlenül két nép vergődik: a magyar és a román.” Elképzeléséhez azonban hozzáfűzi, hogy minden közeledés előfeltétele a kisebbségi szerződések becsületes betartása.[95]

Pap másik írásában a korszakban igen népszerű eszmét, a magyarság hivatását vizsgálja. Ez szerinte egyrészt a közép-európai egyensúly mérlegének a nyelve lenni – melyet alátámaszt az a tény, hogy Magyarország a Duna-medence földrajzi középpontja –, másrészt pedig a jegecesedési pontját alkotni egy olyan államkeretnek, amelyben a közép-európai népek önállóságuk fenntartása mellett testvéri és demokratikus alapon szövetségbe szerveződhetnének. Ezek a nemzetek így magukat Nyugat és Kelet érdekkörétől függetlenítve kihasználhatnák azokat az óriási lehetőségeket, amelyeket számukra különleges vallási, kulturális és gazdasági helyzetük nyújt.[96] Az elképzelés érdekessége, hogy ugyanebben az évben egy másik írásában is megjelenik ez a gondolat, csakhogy azzal a „kis” eltéréssel, hogy egyáltalán nem egyértelmű és biztos, hogy a Duna-völgyi összefogás létrehozójának szerepére, mely a legnagyobb előnyöket nyújtaná egy népnek, a magyarság képes lesz.[97]

Pap három év múlva az észak-európai országok stockholmi találkozója apropóján ír ismét a kérdésről. Elgondolása most is ugyanaz, nagyon előnyösnek tartana egy Duna-völgyi összefogást, bár most sem fejti ki, hogy pontosan mely országokra gondol. De azt leszögezi, hogy ennek a szövetségnek nem a „Clemenceau-Hodzsai Páneurópa-alapon”, hanem az északi országok példájára kellene megvalósulnia, vagyis külön-külön mindegyik ország független és önálló lenne, mindegyik saját szokásai, hagyományai és szükségletei szerint élne, de a nagy közös kérdésekben egyek lennének, kifelé közös erővel védenék meg gazdasági és katonai érdekeiket.[98]

Bánhegyesi György elképzelése a Diákvilág-ban ugyanezt tartalmazza, szerinte is központi helyzetéből kifolyólag a magyarságnak kellene a Duna-völgyi népek egy olyan szövetségét létrehoznia, mely minden nép sajátosságait megőrizné és megvédené. Azonban véleménye szerint ez csak akkor valósulhat meg, ha „a nemzetek életében is el tudjuk fogadni az uralkodás helyett a szolgálat elvét s a magyarság hivatásává a missziót és a másokért való szolgálatot tudjuk tenni”.[99] Mester Miklós[100] és Kiss Sándor, az SDG főtitkára[101] a közép-európai együttműködés feltételét a kisebbségi jogok tiszteletben tartásában látja, illetve észt mintájú kul­túrautonómiák létrehozásában.

Fábián Dániel református lelkész, a Bartha Miklós Társaság korábbi elnöke, református lelkész elképzelése annyiban hasonló a fentiekhez, hogy szerinte is Magyarországról kell a Duna-völgyi összefogásnak kiindulni. Azonban ennek alapfeltétele, hogy az egész Kárpát-medencében újra magyar uralom legyen, mivel a magyar nép kultúrája az egész térségben a legfelsőbbrendű. Ha ez megvalósult, akkor alakulhat majd ki ekörül egy magasabb szintű közép-európai összefogás, s így az új Nagymagyarország lenne a központi magva „a közép-európai agrárnépek szoros és tartós együttműködésének”.[102]

A közép-európai jövőtervek másik csoportjának tekinthetjük azokat az elképzeléseket, melyekben nincs szó a magyarság vezető szerepéről, hanem egyenlő félként tekintenek minden nemzetre.

Kulin György 1934-ben a Diákvilág hasábjain vallási oldalról közelíti meg a szabad sajtóval és szabad politikai és vámhatárokkal rendelkező Duna-völgyi államszövetség létrejöttét. Ő a szokásos okok mellett azt is kijelenti, hogy ennek megvalósulása azért is szükséges, mert a Duna-völgyi népek békességét „Isten akarja”, a gazdasági és kulturális egymásrautaltság nem teremtheti meg soha a nemzetek egységét, ahhoz az kell, hogy a népek hivatásaikban „Isten elküldő parancsát tudják tisztelni.” Egyedül ez adhatja meg a békekonferencia hátterét és szentségét, csak az isteni tekintéllyel felruházott béke kötelezheti az embereket arra, hogy tiszteletben tartsák.[103]

Kovács Imre író, a Márciusi Front egyik megalakítója talán a legjellemzőbb képviselője ezeknek az elképzeléseknek. A Magyar Út hasábjain ismertette a Front által meghirdetett 12 pont Duna-völgyi programját:

„Követeljük a revíziót: a dunavölgyi népek számára a hova­tartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán imperialista törekvésekkel szemben a dunavölgyi öncélúság és konföderáció gondolatának a megvalósítását.”

Cikkében részletesen kifejti ezt, véleménye szerint az itt élő nemzeteknek egymásra kell találniuk, nincs más út számukra, csak a Duna-konföderáció. Reméli, hogy a szomszéd népek is hamarosan rá fognak jönni, hogy a nagyhatalmaknak csak játékszereik és akkor meg fogják majd érteni ennek szükségességét. Azonban ezért áldozatot is kell hozniuk, vagyis a magyar lakosságot az önrendelkezési jog alapján népszavazás útján át kell engedniük Magyarországnak. Csak ezután valósulhat meg a konföderáció, mely egy 50 milliós nagyhatalomként megakadályozhatná Németország „gyarmatosítási kísérleteit”.[104] Ennek megvalósítása azonban a Duna-menti népek ifjúságára vár, mely „egy bátor megmozdulással elsöpörné a fennálló előítéleteket és főleg azok képviselőit és egymásra találva megpróbálná valahogy átmenteni magát a bekövetkező kataklizmán keresztül egy új világba. […] A Dunavölgyében közös a sors […] Győzők és legyőzöttek többé nincsenek, csak halálraítéltek, akik felé az örök vak Sámson, a végzet már kinyújtotta a kezét. Nincs más út, közelednünk kell.”[105]

Péter János református lelkész, a későbbi tiszántúli püspök is ezt az eszmei vonalat képviseli. Úgy gondolja, hogy mivel a térségben tiszta faji vagy nemzetállamot lehetetlen létrehozni, kialakulhatna egy új államtípus, az érdekállam, vagyis a Közép-Európai Egyesült Államok. Az államszövetségbe Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia tartozna, míg Ausztria számára nyitva lenne a lehetőség, hogy ehhez csatlakozik-e, vagy az Anschlusst választja. Ez az 50 milliós államszövetség fontos hatalmi tényező lenne, mert szerencsésen foglalna magában mezőgazdasági, ipari és bányavidékeket, valamint két tengerrel is érintkezne, amely a külkereskedelem szempontjából lenne kedvező. Kulturális téren műveltséget sugározhatnának a terület nyugatibbá vált nemzetei a déli és keleti anyaországaik felé, valamint a kisebbségi kérdést is megoldaná, mert egyik államnak sem lenne érdeke a másik néphez tartozókat elnyomni.[106]

Holló Ernő az Anschluss után az egyre fenyegetőbb német veszély miatt sürgeti a közeledést a térség népei között, melyre jó esélyt is lát a sinaiai tárgyalásokban. Kifejti, hogy Magyarországnak Romániával és Jugoszláviával kellene keresni a kapcsolatot, mivel Csehszlovákia már kiesett a körből a német fenyegetés miatt, valamint ezt amúgy sem tartja teljesen Duna-völgyi államnak, bár elég érthetetlen, miért nem. A három ország gazdasági és politikai összefogásával, a vámsorompók gyengítésével szerinte úgy megerősödnének, hogy lehetségessé válna végre a régi álom, miszerint a Duna-völgye sorsáról ne Genfben, Párizsban vagy Berlinben döntsenek, hanem maga intézze életét.[107]

De felmerültek erre vonatkozóan negatív nézetek is, Máthé Elek a Duna-konföderáció megvalósulásának lehetetlenségét vallotta a terület eltérő „antropogeográfiai” jellemzői miatt. Ha csak németek, magyarok és csehek élnének itt, szerinte semmi akadálya nem lenne a politikai egységnek, de a románok és a délszlávok megosztják a térséget, mivel ez a két nép Duna-völgyi és balkáni is egyszerre, ezért alig hihető, hogy részt vehetnének az egységes és egymással tartós egyetértésben élni tudó új Duna-völgy politikai közösségében. Felmerül így nála egy kisebb megoldás lehetősége: Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország valamilyen politikai egységbe kapcsolódása Erdély, Horvátország, Bácska és Bánát nélkül, azonban ezt a tervet Máthé mégis elveti, mivel véleménye szerint „a magyarság politikai jövőjének és gazdasági terjeszkedésének nagy lehetőségei nem északon, hanem délen vannak. A dunavölgyi gondolatpolitika bálványáért mi a déli, nagyobb lehetőségeket és tágabb látóhatárt ígérő politikai fejlődés lehetőségéről nem mondhatunk le.”[108]

Rónai András geopolitikus elképzelése minden eddig ismertetett tervezettől gyökeresen eltér, ő egészen más okok és tényezők hatására jut el a közép-európai államok együttműködésének szükségességéig. Elgondolása olyan különleges és fantáziadús, hogy érdemes részletesebben idéznünk:

„Európa jövő sorsa az Ázsiával való mérkőzésen dől el. A harc két fronton fog lefolyni: egyik a keleti- és dél-ázsiai front, ahol Nyugat-Európa áll a tűzben, a másik a Balti- és Földközi-tenger közötti front, ahol Közép-Európáé a védekezés feladata. […] A Balti-Földközi-tengeri frontnak 3 főszakasza van. […] A középső szakaszon egyik legfontosabb szerep a mienk, magyaroké. Ez a frontszakasz talán a legbonyolultabb és a legkiszámíthatatlanabb. Ázsia kétségkívül előőrseinek tekintheti a Balkán szláv népeit, hiszen a Balkán mindig fél-Ázsia volt. […] Más a helyzet az északabbra élő szláv népeknél. Csehország világosan nyugati kultúrájú s Lengyelország sem akar újra orosz lenni, ezeket csak egy német fenyegetés szoríthatja Ázsia karjaiba. Természetesen számolni nehéz velük s befolyásolják a tisztánlátást azok a különböző szláv töredékek, melyek nagykorúságra még nem emelkedtek (rutének, tótok, ukránok). Két ellen álló szigetnek marad a magyar és román. Itt a helyzetet az komplikálja, hogy ezek egymással is szembe kerültek s Románia Erdély bírásáért kétfelé is kisszláv államokkal szövetkezett össze. […] A nagy vonalak ezek után világosak. Németország, Olaszország s az Ázsia-ellenes frontot tartó kelet-közép-európai kis népek egyik oldalon állanak és pedig az európai oldalon. Ezzel szemben áll az Ázsiát képviselő Oroszország, előretolt szláv bástyáival. […] Hogyan szervezhető meg a kelet-közép-európai front középső szakasza? A kis államok egymagukban erőtlenek. Valamilyen tömörülésre feltétlenül szükség van. Nyilvánvaló, hogy e tömörülésnek magját a megbízhatóan Ázsia-ellenes népeknek kell adniok. Lengyelországnak kívül kell maradnia e – mondjuk – dunai blokkon, mert neki meg kell őriznie szabad kezét mind kelet, mind nyugat felé. Kívül kell maradnia egy ilyen célú tömörörülésen a Balkán szláv államainak is, hiszen félig-meddig az ő szemmel tartásuk egyik célja az összefogó csoportnak. Ha a célok és felfogások összeegyeztethetőek, megtartandó a jó viszony e Balkán-államokkal, ellenkező esetben ellensúlyozásukra van szükség. Marad a csoport számára az osztrák, cseh, tót-rutén, magyar, horvát és román nép és az ő területeikbe bezárt egyéb töredék. Területileg a blokk Oroszország kivételével Európa bármely államát meghaladná, népesség tekintetében Orosz- és Németországok után a harmadik helyen állna. […] E jövendő csoport legvitathatatlanabb tagjai a magyarok és románok. Mind a magyarok, mind a románok természetes szövetségesei az Ázsia-orosz-ellenes német-olasz tengelynek. Egymagában egyikük sem komoly tényező s helyzetük sem előnyös, minthogy korridor-szerűen nyúlnak bele a veszélyeztetett frontba, köröskörül ellenségek vagy bizonytalan barátokkal. Egymásközti differenciák elintézése és egy becsületes összefogás viszont igen megerősítené pozíciójukat s igazi oszlopai lennének a Kelet-Közép-Európa békés fejlődését biztosító szervezetnek.”[109]

A fiatal protestáns értelmiség elgondolásaiknak általános jellemvonásait keresve ki kell emelnünk a nagyhatalmak iránti bizalmatlanságot,[110] és ebből kifolyólag azt, hogy  a Duna-völgyi kérdés megoldását nem tőlük, hanem a közép-európai ifjúságtól várták,[111] csakúgy, mint az „aktívkatolikusok”. A Habsburg-restauráció eszméje csak ritkán merül fel terveikben, akkor is csak úgy, mint egy elhibázott, halva született ötlet: „A Monarchia is azért omlott össze, mert a sorsközösség kapcsai nem tudtak kifejlődni a Habsburgok jogara alatt élő népekben. Éppen ezért érthetetlen vakság bármiféle legitimista megoldás lehetőségére gondolni.”– írja Máthé Elek.[112]

Mint fentebb említettem, Szabó Dezső és Karácsony Sándor hatására – akinek gondolatai sokszor szinte szó szerint köszönnek vissza –, egy ún. Kelet felé fordulást tapasztalhatunk, mind kulturális, mind politikai téren. Jellemző például Fábián Dániel 1930-as cikksorozata a Református Diákmozgalom-ban Kelet vagy Nyugat? címen, melyben egyértelműen Kelet a pozitív oldal Nyugattal szemben: „Ha a kereszténységet keletről hozzuk és Bizánccal és a szláv népekkel jutunk közelebbi érintkezésbe, a magyarság kultúrájának, faji képének tisztasága sokkal komolyabb védelmet élvezett volna.”[113] Felmerül konkrét politikai kapcsolatkeresés formájában is az a nézet, hogy a magyarságnak inkább Keleten és Délen a helye, mint Nyugaton.[114] „Tótokkal, oláhokkal, horvátokkal kell megértenünk egymást s lengyelekkel, szerbekkel kell barátkoznunk Keletet vezetve inkább, mint Nyugat végén kullogva. Fordítsuk vissza a lovunk fejét a Balkán felé, nem azért, hogy Balkánná süllyedjünk, de azért, hogy felemeljük a körülöttünk élő testvérnépeket.”[115]

Azonban minden összefogás alapja a másik megismerése és értékeinek megbecsülése, mely gondolatot különösen az ifjúsági szervezetek gyakorlati munkája karolta fel. A fiatal protestánsok a közép-európai kérdéshez való hozzáállását jól jellemzi a Református Diákmozgalom írása: „És amikor mi összetalálkozunk vagy összetalálkoztunk már egy oláhval vagy tóttal és amikor az nem kap be az első pillanatban, mi sem igen mondhatunk egyebet zavarunkban, csak azt, hogy ez így szokás, hogy nem barátkozunk. De nekünk, a legfiatalabb magyar nemzedéknek személyes bántódásunk még nem igen eshetett sem oláhtól, sem tótoktól.”[116] E nélkül az érzelmi alap nélkül nem lehet a Duna-völgyi összefogásért nem tenni, de még beszélni sem.

A közép-európai megbékélés gyakorlati előmozdítása terén elsősorban az SDG tevékenységét kell kiemelnünk, a szövetségben a „duna­völgyiség” eszméje általánosságban jelen volt, munkájának szinte minden területét áthatotta. „A szomszéd népek objektív megismeréséről, […] a lelki magyarságról, mely gyűlölködés helyett pozitív belső építéssel foglalkozik és egy magasabbrendű lelki  szintézist is vállal más népekkel, minden alkalommal beszéltünk a diákoknak” – írja Soós Géza főtitkár az 1935-ös balatonszárszói vezetői gyűlésen.[117]

Megbeszéléseket, vitákat folytattak a témáról,[118] a szövetség külügyi osztálya ankétot is rendezett a különböző budapesti diákszövetségek részvételével a közép-európai kérdések megvitatására.[119] Keresték a kapcsolatot is a többi Duna-völgyi nép ifjúságával, az 1934-es vezetői gyűlésen Gál István indítványozza a kapcsolatfelvételt a kisantant,[120] két évvel később pedig a román diáksággal.[121] A szomszédos népek jobb megismerése érdekében[122] a szövetség többször is szervezett román és szlovák nyelvtanfolyamot tagjainak,[123] a Magyar Út 1934-35-ös számaiban pedig a környező népek irodalmáról jelent meg cikksorozat.[124] 

A megbékélésről szóló pályázatokat is kiírtak, karöltve a többi protestáns ifjúsági szervezettel. 1938-ban Krisztus és az egyetemes testvériség címen a Nemzetközi Jóbarátság Egyházi Világszövetségének (World Alliance for Promoting International Friendship through the Churches) és az Élet és Munka Egyetemes Keresztyén Tanácsának (Universal Christian Council for Life and Work) közös ifjúsági bizottsága pályázatot hirdetett a fiatalság részére két korcsoportban. A fiatalabbak pályatétele: Milyen sajátságos módon járulhatnak hozzá a keresztyének a béke munkálásához?, az idősebbeké pedig A béke keresztyén alapjai címet viselte.[125] A pályázat hazai megszervezését Makay Miklós ökumenikus ifjúsági titkár végezte, de a bírálóbizottságban a nagyobb protestáns ifjúsági szervezetek képviselői foglaltak helyet. Sok pályamű érkezett be, ezeket átolvasva azonban azt állapíthatjuk meg, hogy a diákság elképzelései a nemzetközi helyzetről csak általánosságban mozogtak, a munkákban semmilyen konkrét politikai jellegű elképzelés nem található, a vallási fejtegetések a meghatározóak.[126] Ennek ellenére a nemzetközi versenyben Magyarország mégis előkelő helyezéseket ért el, az idősebbeknél második, a fiataloknál pedig a harmadik díjat.[127]

Hasonló pályázatot hirdetett a nemzetközi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság (Comission Oecumenique de Jeunesse) is 1940-ben Krisztus és az egyetemes testvériség címmel, melynek szervezésében szintén részt vett az SDG. Ennek a versenynek az eredményeiről még nem került elő forrás.[128]

A szövetség sok előadást is rendezett a témával kapcsolatban, elsősorban a híres és népszerű „Szerda-esték” keretében, melyeket mindig neves szakemberek tartottak:

1930. május 6. Máthé Elek: Magyarország sorsa a versailles-i Európában[129]

1931. II. félév témája: Cseh-magyar kapcsolatok[130]

1932. II. félév témája: Revízió[131]

1933. októberi téma: A magyarság sorsa a Duna-medencében:[132]

Berkes József: Magyarság és pánszlávizmus

Makay János: Magyarság és pángermánizmus

Hantos Elemér: A Duna-medence problémái magyar szemmel

Balla Antal: Nemzeti öncélúság

1934. I. félév Pataky Tibor: Pozitív és negatív irredentizmus[133]

1940. december 11. Karácsony Sándor: Faj és kultúra a Kárpát-medencében[134]

1941. általános téma: Népek más népek közt:[135]

Románok, szászok, regáti magyarok, tótok, ruszinok, szerbek, németek és amerikai magyarok helyzete

A balatonszárszói üdülőtelepen tartott SDG-konferenciákon is többször foglalkoztak a témával, például:

1929. A forrongó Európa

1933. Nacionalizmus és internacionalizmus

1935. A magyarság közép-európai helyzete[136]

Más fórumokon is gyakran felmerült Közép-Európa kérdése, 1929-ben a főiskolás fiúkonferencián Szentpéteri Kun Béla tartott előadást Forrongó Európa (nemzeti kérdés, háború-béke, Páneurópa) címen,[137] 1933-ban a főiskolai vitaüléseken a világbéke kérdést tárgyalták,[138] a Jogász és Közgazdász Collegiumban pedig Szakáll Lajos beszélt a dunai államok közötti gazdasági együttműködésről.[139]

A legnagyobb hatású diákkonferencia az időszakban, melyen ez a téma felmerült, a két Debreceni Diéta volt. 1935. március 22-25. között rendezték meg az első Diétát a Református Kollégiumban az SDG debreceni csoportja, a katolikus Szent László Kör és az Árpád Bajtársi Egyesület szervezésében. A tanácskozás jelentőségét jelzi, hogy a debreceniek mellett az ország más felsőoktatási intézményeiből is részt vettek rajta.[140] A konferencia két témakört ölelt fel: a magyarság problémáját és Magyarország és Európa kapcsolatát. Ez utóbbiról a katolikus reformnemzedékhez tartozó  Aradi Zsolt Az újjászülető Európa, Barcza Gedeon, az SDG későbbi elnöke A Dunavölgy problémája, nemzetiségek magyar tükörben és Némedi Lajos, az Árpád Bajtársi Egyesület alvezére A magyar sors Európában címmel tartott előadást.[141] A Diétán tehát együtt haladt kézen fogva a katolikusok és protestánsok ifjú nemzedéke. Ami számunkra a konferencia különös jelentőségét adja, az a revízió illetve a Duna-völgy kérdésében kialakult általános vélemény:

„A szavaló irredentizmusnak vége kell, hogy legyen. A Duna­völgyében élünk. Ez megváltozhatatlan tény, tehát más megoldás nincs, mint keresni a közeledést az itt élő népekkel. […] Ma egy kiút van számunkra, ha az itt élő népekkel a saját érdekeink szerint rendezkedünk be egy konföderációs megállapodás útján létrejövő valamilyen államkeretben. […] A revíziót ma dunavölgyi konföderációnak hívják.”[142]

A Diéta utócsengésének tekinthetjük az 1935. novemberi kecskeméti konferenciát, ahol a debreceni SDG-sek találkoztak a kecskeméti református jogászhallgatókkal, és amelyen a fent említett Barcza Gedeon ismét a dunai népek barátságának eszméjéről beszélt.[143]

Egy év múlva, 1936. március 26-28. között megrendezték a második Debreceni Diétát is, melyen ismét foglalkoztak Közép-Európa kérdésével, Pongrácz Kálmán tartott előadást Duna-völgy és magyarság címen. A konferencia résztvevői ismét „az európai népek konstruktív közösségébe” való beilleszkedés fontosságát hangsúlyozták, valamint az egyetértés szükségességét a környező népekkel. [144]

A fiatal, útkereső protestáns nemzedék duna-völgyi elképzeléseinek bemutatásánál még két fontos csomópontot kell megemlítenünk, az 1942-es és 1943-as szárszói konferenciát és a fentebb már említett Márciusi Frontot. Bár egyik sem tekinthető egyházi jellegű eseménynek illetve szervezetnek, de a protestáns fiatalok rendkívül nagy számban vettek részt bennük, azonban mindkettő olyan bőséges szakirodalommal rendelkezik,[145] hogy jelen tanulmányban felesleges részletesen foglalkoznunk velük.

 

Az ökumenikus mozgalmak munkája Közép-Európa megbékéléséért

Az I. világháború szörnyű pusztításai következtében a protestáns egyházak között hatalmas ökumenikus összefogási hullám indult meg, melyhez hamarosan csatlakoztak az ortodox felekezetek is. Eredetileg három irányzat haladt párhuzamosan egymás mellett, a missziós (Missionary Co-operation), a hitbeli (Faith and Order) és a gyakorlati (Life and Work) kérdéseket és tevékenységet összeegyeztetni kívánó mozgalom. Ezek és a különböző nemzetközi ökumenikus ifjúsági szervezetek (World’s Student Christian Federation, Y.M.C.A.,  Y.W.C.A.) 1948-ban egyesültek Egyházak Világtanácsa néven. A katolikus egyház minden felekezetközi szervezkedéstől mereven elzárkózott, a mai napig sem tagja ennek a szervezetnek.

Az ökumenikus együttműködés megindulásának legfőbb indítéka az a reménység volt, hogy ha a keresztény egyházak együttesen hallatják hangjukat, megakadályozhatják az újabb háborúk kitörését. Elsősorban a Nathan Söderblom vezette Universal Christian Council for Life and Work mozgalom tevékenységének egy része irányult erre a célra, valamint a World Alliance for Promoting International Friendship through the Churches és az International Fellowship of Reconciliation nevű szervezetek dolgoztak ennek érdekében. Ezek a különböző mozgalmak hamarosan összehangolták munkájukat és az 1930-as években már nagy közös nemzetközi konferenciákat szerveztek és hangzatos nyilatkozatokat adtak ki a háború elítéléséről és a népek közti barátságról. Természetesen tisztában voltak vele, hogy Közép-Európa milyen háborús veszélyeket hordoz magában, ezért ebben a térségben is igyekeztek a népek közti megbékélésen munkálkodni regionális konferenciák szervezésével,[146] annak ellenére, hogy Magyarországon az ökumenikus mozgalmakat annak gyanúja kísérte, hogy valójában a párizsi békerendszer és a nemzetközi status quo fenntartására szerveződtek.[147]

A World Alliance konferenciáiról nagyon kevés forrással rendelkezünk, csak arról értesülünk, hogy 1923. július 4-én Újvidéken délszláv, román, magyar és bolgár, 1923. július 16-án Budapesten magyar és csehszlovák, 1924. június 1-én pedig Pozsonyban osztrák, csehszlovák és magyar delegátusok – a szervezet nemzeti bizottságainak képviselői –részvételével tartottak megbeszéléseket. A találkozók lefolyásáról csak annyit tudunk, hogy a különböző nemzetiségű résztvevők között fontos viták folytak, különösen a nemzeti és vallási kisebbségek problémáiról.[148] Úgy tűnik, az évek folyamán eléggé megváltozott a konferenciák arculata, mert 1932-ben, amikor a World Alliance csehszlovák ifjúsági tagozata rendezett Feketehegyfürdőn egy nagy közép-európai tanácskozást az egyház és az ifjúság viszonyáról a világbékéhez, a résztvevő Pap Béla ezt úgy jellemezte némi iróniával, hogy „a konferencia az udvariasság jegyében folyt le, ami nemegyszer a legkomolyabb problémák előli megfutamodást jelentette”.[149]

A Keresztyén Diákok Világszövetsége is – melynek magyar szervezete a MEKDSZ volt – rendszeresen rendezett délkelet-európai konferenciákat, szintén a különböző nemzetiségű fiatalok barátsága érdekében.[150] Ezekről jóval több információval rendelkezünk a diáklapok révén, melyekben a résztvevők beszámoltak társaiknak élményeikről és benyomásaikról. Ezekből és a néhány fennmaradt konferencia-füzetből az a kép rajzolódik ki elénk, hogy a találkozók hivatalos programjában nem voltak politikai témák, csak vallásiak,[151] azonban a fiatalok beszélgetéseiben, eszmecseréiben gyakran előkerültek a politikai kérdések is. Ezek a konferenciák nagyon jó lehetőségek voltak a környező népek, illetve ifjúságuk megismerésére, a különböző vélemények kicserélésére, kapcsolatok kiépítésére, mely – a Világszövetség céljainak megfelelően – a nemzetek megbékéléséhez mutatta az utat. Hiszen – mivel a résztvevők a diákszövetségek prominens tagjai voltak – itt olyanok találkoztak, akik várhatóan évek múlva országuk vezető köreihez fognak tartozni.

Érdemes ezeknél a konferencia-beszámolóknál kicsit elidőznünk, mert helyenként bepillantást nyerhetünk a környező országok keresztény ifjúságának nézeteibe is. Például 1937-ben a salzbadi konferencián kiderült, hogy  a cseh ifjúság rokonszenvvel nézi magyar társait és érzi, hogy találkoznia kell vele,[152] 1940 tavaszán pedig a belgrádi konferencián arról értesülünk, hogy az egyes délkelet-európai országok keresztény ifjúsága hogyan vélekedik a háborús helyzetről. A beszámoló írója szerint ez volt a konferencia legizgalmasabb ülésszaka:

„A nyugati országokban igen megcsappant a pacifisták száma, mindenki úgy látja, nagy árat kell fizetni az »Egyesült Európáért«. A bolgár ifjúság úgy pacifista, hogy állandó készenlétben van a háborúra és mindenkor kész küzdeni az igazságos békéért. A román ifjúság érzi, hogy e háború esetleg minden létező végét jelenti. Nincsenek senki ellen, csak a «magukét» védik. Ők szeretnének mindent megpróbálni a magyar kisebbségekkel s a nehézségekért – szerintük – a magyar arisztokrácia a felelős. A jugoszláv fiatalság azt reméli, hogy a kis államok számára előnyösebb lenne a szövetségesek győzelme; ezek sem angyalok, de talán jobban megértik a kis népeket. A magyar kisebbséggel szemben megvallják mulasztásaikat, tudják, hogy mindkét ország keresztyén diáksága felelős egymás jobb megismeréséért. Szívesen ajánlják fel szolgálataikat ebben az irányban.”[153]

Előfordult, hogy még a Duna-völgyi politikai összefogás gondolata is felmerült. Az 1933-as rezeki konferencián a cseh és magyar résztvevők tartottak egy privát megbeszélést is a közös ügyekről: „a két nép ellentétei elsimultak, s egy nagy, békességes beszélgetésben próbáltuk megfogni egymás kezét”. Az eszmecsere eljutott a népi kultúrától a kisebbségek jogainak kölcsönös biztosításán keresztül egy tervezett Duna-völgyi államszövetség gondolatáig, „s úgy éreztük, hogy valahogyan a mi utunkon találhatják meg ezek a kis dunavölgyi népek egymást.”[154]

Az 1935-ös csamkoriai konferencián a délkelet-európai keresztény fiatalság együttműködésére konkrét tervek is születtek, miszerint kívánatos volna egymás konferenciáinak fokozottabb mértékben való látogatása, egymás kölcsönös tudósítása levelezés útján, tanulmányutak szervezése a szomszéd országokba, ösztöndíjak létesítése egymás kultúrájának a megismerésére, valamint egy állandó bizottság létesítése a kapcsolatok kiépítésére.[155] Itt merült fel egy – a magyar egyházak két világháború közti történetében egyedülálló – kezdeményezés is: a magyar küldöttség felvetette egy háromnyelvű (magyar, román, szláv) délkelet-európai folyóirat gondolatát.

„A lap feladata az lesz, hogy az új dunai keresztény ifjúság problémáit és közös hitvallását a közvélemény elé tárja. A világháború utáni chaotikus Duna-völgyben ez történelmi jelentőségű lépés. Egyszer már át kell törnünk az izoláltság falait, hisz ugyanabban a hazában ugyanaz a nép vagyunk s ami ennél is több, ugyanannak az elhivatásnak a hordozói. Egyre tisztábban látjuk, hogy az egész Duna-völgye azonos vérelemekből tevődött össze, azonos ideálok és népi kultúra kohójában nevelkedett. Ha embertípus és jellem szerint osztanánk fel Európát, a középső és alsó Duna-völgy élesen kirajzolódnék, mint ugyanazon típus hazája, egy olyan típusé, amely minden nyugati faji jellemtől különbözik. A vér erősebb, mint a nyelv és százszor erősebb a közös elrendelés ereje. Mi valóban az élet és halál válaszútján állunk valamennyien. Jön-e egy egészen mély belső megújulás és egy, a nyelv szuggesztiójánál is nagyobb ideál – ettől függ, hogy megmaradunk-e, vagy pedig felmorzsolódunk kelet és nyugat között. Egy egész új nacionalizmus születése vajúdik ebben a szörnyű anarchiában, a különböző «nemzetiségek» termő és szolgáló magatartása egymás felé. Ennek az új, keresztény nacionalizmusnak az alapján azután elindulhat a dunai lélek egy egyetemes jelentőségű kiterjedése felé, amelynek nem utolsórangú eredménye lesz az európai lélek ellentéteinek (kelet és nyugat) és a kereszténység bennünk egymásba torlódó formáinak (déli katolicizmus és keleti orthodoxia) szintézisbe fogása.”

A világszövetség képviselője, Pierre Maury úgy találta azonban, hogy ez a vállalkozás anyagi szempontból egyelőre meghaladja a szövetség erőit és ezért egy negyedévenként 15 oldalas mellékletben állapodtak meg a Világszövetség már meglévő New Sheet-jében német és francia nyelven.[156] Ebből végül is három szám jelent meg: 1937 novemberében, 1938 márciusában és 1940 júniusában.[157]

Az International Fellowship of Reconciliation is szervezett délkelet-európai konferenciákat – 1924. Stramberg, 1925. Gamming, 1934. Lundenberg – de ezekről nem rendelkezünk semmilyen közelebbi információval.[158]

A KIE nem konferenciákat rendezett a megbékélés érdekében, hanem nemzetközi táborokat, ahol az ellenséges viszonyban lévő nemzetek fiai kötetlenül találkozhattak egymással és a közös élmények révén megismerhették és megszerethették egymást, valamint kicserélhették gondolataikat „a nagy nemzetközi kérdésekre Jézusnál keresve a feletetet.”[159] Magyarországon is többször rendeztek ilyen tábort a dunavecsei KIE-üdülőtelepen a Duna-menti fiatalok részvételével.[160] A World Alliance is próbálkozott ilyennel, de – legalábbis Magyarországon – nem sok sikerrel, a forrásokból úgy tűnik, hogy ennek terve iránt a református külügyi bizottság 1938 őszén még élénken érdeklődött,[161] de – elképzelhető, hogy az első bécsi döntés következtében megváltozott politikai helyzet hatására – néhány hónappal később már irattárba utalták az ügyet.[162]

Magyarországon is rendezett a World Alliance és a Life and Work közös ifjúsági szervezete, a Joint Ecumenical Youth Commission egy közép-európai ökumenikus ifjúsági konferenciát 1936 őszén. Jelentőségét az adja, hogy eredeti célkitűzése szerint kimondottan a Duna-völgyi problémák megbeszélése lett volna a feladata. 1935-ben a Chamby-sur-Monteaux-ban tartott ökumenikus ifjúsági gyűlésen a magyar résztvevők – Somos Elemér, Ferencz József és Makay Miklós – felhívták a szövetség vezetőinek figyelmét egy közép-európai ifjúsági konferencia összehívásának szükségességére.[163] 1936 júniusában Budapesten Siegmund-Schultze professzor, az ökumenikus mozgalmak főtitkára ennek érdekében megbeszélést folytatott a Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság tagjaival, ahol kifejtette, hogy a mai zűrzavaros helyzetben egyetlen kiút van: a népeknek az egyházon keresztül történő megbékélése, de ennek a célnak csak az ifjúság állhat igazán a szolgálatába. A magyar protestáns fiataloknak is nagy feladatai vannak ezen a téren, munkálniuk kell a közeledést a dunai népek között. Ezért véleménye szerint egy olyan testvéri találkozó megszervezése lenne szükséges, ahol a magyar ifjúság a környező népek fiataljaival megtárgyalhatná az aktuális kérdéseket. Az ökumenikus szellem legelsősorban egy kisebbségi konferencia megrendezését követelné meg. A tervvel kapcsolatban a magyarok rámutattak a nehézségekre és arra, hogy egy önállóan e célból összehívott konferenciáról nem lehet szó az utódállamok vak sovinizmusa miatt.[164]

Néhány levélváltás után már Siegmund-Schultze professzor is belátta, hogy a kisebbségi kérdés olyan kényes téma, amely nem alkothatja a konferencia középpontját.[165] Azonban az összejövetel eredeti funkciójára utal Makay Miklós ökumenikus ifjúsági titkár, a konferencia fő szervezőjének hagyatékában a budapesti konferencia anyagai között található kis kézzel írt dátumnélküli lap, mely ezt tartalmazza:

„Előadások: 1. Khaosz a nemzetközi életben: általában, a közép-európai helyzet, Magyarország és a környező államok (a helyzet őszinte feltárása); 2. Kiút a zavarból: a politika elégtelensége, az egyházak feladata, szerepük a múltban, helytelen magatartásuk, az új szellem, Krisztus, az ökumenicitás; […] 5. Krisztus és a nemzeti öntudat: kereszténység, sovinizmus, igazi nacionalizmus, új szellem a fajok érintkezésében, kisebbségi kérdés; 6. A mi feladatunk: az új szellem propagálása, bizonyságtétel, az igazi Duna-völgy.”[166]

Végül is 1936. november 13-16. között zajlott le a tanácskozás Budapesten, a különböző protestáns ifjúsági egyesületek otthonaiban bolgár, román, jugoszláv, görög, lengyel, osztrák és csehszlovák küldöttek részvételével.[167] Magyarországot 15 személy képviselte, szintén különböző felekezetekből. A tanácskozás általános témája „Az ökumenizmus problémái és eredményei” volt, ami azt mutatja, hogy – mint fentebb láttuk – a politikai jellege elhalványult és inkább a vallási szempontok kerültek előtérbe, az előadások nem a fent idézett címeket viselték.[168]

Igaz, a konferenciáról – valószínűleg csak belső használatra – készült magyar nyelvű ismertetés azt írja, hogy feladata az, hogy „bátran szemébenézzen azoknak az akadályoknak, amelyek e két világ [a nyugati protestáns és a keleti ortodox] ifjúságának együttmunkálkodását meggátolják. Közös princípiumaink alapján megvitatjuk azokat a kérdéseket, amelyek elsősorban a középeurópai és balkáni ifjúságot foglalkoztatják. […] A különböző országok kiküldöttjei a saját országuk nehézségeit fogják ismertetni.”[169]

Másfél évvel később, 1938 áprilisában Pozsonyban is szervezni akartak egy hasonló rendezvényt, melynek témája: a „Szeretet és Igazságosság a nemzetközi életben” lett volna,[170] de ezt néhány héttel a kitűzött időpont előtt bizonytalan időre – valójában örökre – elnapolták a csehszlovák politikai helyzet és az áprilisra kihirdetett gyülekezési tilalom miatt.[171]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak a regionális, kis létszámú találkozókon volt ilyen nyitott és megbékélés felé hajló a hangulat. A nagy nemzetközi ökumenikus konferenciákon épp az ellenkezőjéről hallunk, a magyar küldöttek – csakúgy, mint a többi közép-európai delegátus – nem egymás kezét keresték, hanem ezeket olyan nemzetközi fórumoknak tekintették, ahol Magyarország igazságának ügyét sikeresen lehet propagálni. Jellemzésül Vasady Béla és Erdőss Károly beszámolójából idézünk az 1937-es nagy oxfordi konferenciáról:

„Bátran mondhatjuk, hogy a Népszövetség mellett ezek az ökumenikus egyházi konferenciák nyújtanak legalább alkalmat és lehetőséget arra, hogy a magyarországi hivatalos képviselők a világ más országainak és nemzeteinek hivatalos képviselőivel szemben személyes érintkezésben találkozhassanak és nem csak egyházaink, de nemzetünk igazságai mellett is megfelelő tapintattal vallást tegyenek. Éppen ezért nem csak református egyházi, de még inkább magyar nemzeti érdek is fűződik ahhoz, hogy a jövőben ezeken legalább oly számarányban képviseltessük magunkat, mint amely számarányban az utódállamok képviselői megjelennek.”[172]

De ugyanezt halljuk a fanö-i (1934) és amsterdami (1939) konferenciákról is:

„Miután sikerült megtalálni azt az atmoszférát, amelyben százszázalékos súllyal vethettük fel a revízió gondolatát, minden telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a delegátusok szimpátiáját a magyarság számára megnyerjük.”[173] Vagy: „A románok hazug propagandáját mindenütt, ahova csak eljutottunk, ellensúlyoztuk az igazság elmondásával. A románok hamis népességi térképekkel árasztották el a svájciakat és a magyar földbirtokeloszlásról gúnylapokat osztogattak. Mi a tévesen informáltakat meggyőztük az igazságról és a vezetőségen keresztül megszüntettük a további káros propagandát.”[174]

Hasonlóan gondolkodtak a legfelsőbb egyházi vezetésben is, Ravasz László így nyilatkozott az 1928-as prágai ökumenikus világkonferenciáról:

„Nemzeti szempontból a távolmaradás olyan csatavesztéssel érne fel, amelynek korrigálására újbóli alkalom nem tudom, mikor kínálkozik megint számunkra.”[175]

Ezt az ellentmondást a nagy nemzetközi és a kisebb regionális konferenciák hangvételében nem csak a kettő jellegbeli különbségéből kell levezetnünk, bár az természetes, hogy egy néhány tucat résztvevős, családias hangulatú megbeszélésen jobban kinyílnak az emberek egymás előtt. De ebben azt is látnunk kell, hogy a Keresztény Diákok Világszövetségének regionális találkozóira az amúgy is a szomszéd népekkel való megbékülést hirdető MEKDSZ küldte ki fiataljait, míg a nagy nemzetközi konferenciákra a református és az evangélikus egyház vezetése delegálta a résztvevőket a kormánnyal közösen adva az anyagi támogatást ehhez, így érthető, ha a hivatalos magyar revíziós álláspont propagálását várták el tőlük.

 

Kitekintés – egyházi tervezetek a II. világháború utáni közép-európai helyzetről

1943-ban – készülve a világháború utáni nemzetközi rendezésre – a genfi Világegyháztanács az egyes országok ökumenikus bizottságait tanulmányi konferenciák rendezésére kérte fel „Az egyház és a nemzetközi rend” témában, hogy megismerjék a különböző népek kereszténységének elképzeléseit a jövőről, majd pedig összevetve ezeket a világ közvéleménye elé tárják.[176]

Magyarországon is kijelöltek egy ökumenikus bizottságot a kérdés megvitatására és a vélemény kidolgozására, azonban ez csak részben tudott összeülni, így végül is Ravasz László püspök teljesítette a munkát egyházi és világi szakemberekkel való egyeztetések után. Ezt a tervezetet sikerült még a német megszállás előtt Genfbe kijuttatni, ahonnan elismerő nyilatkoztak érkeztek róla, mivel ez volt az egyik legrészletesebben kidolgozott tanulmány.[177] Ennek eredeti példánya sajnos az ostrom alatt megsemmisült, pedig nagyon érdekes dokumentum lenne arról, hogy a református egyházi vezetés hogyan képzelte el Magyarország jövőjét. Genfben megtalálható állítólag a kiküldött tanulmány.[178]

Bár a hivatalos egyház ebben a kérdésben állást foglalt, azért a Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság[179] vezetői mégis szükségesnek tartották, hogy az ifjúság hangja is megszólaljon az ügyben és ezért 1943 decemberében Mátraházán összehívott egy konferenciát, melynek anyagát és nyilatkozatát szintén elküldték a Világegyháztanácsnak.[180]

A tanácskozáson a legnagyobb hatást Szabó József miniszteri tanácsos, egyetemi magántanár A béke lehetőségei című előadása tette. Az ő megállapításait a konferencia szóról-szóra a magáévá tette és nyilatkozatában kihirdette, melynek a Közép-Európával kapcsolatos részét – a dokumentum nagy jelentősége miatt – itt teljes egészében idézem:

„Az evangélium szellemével nem egyeztethető össze, hogy az egyik ember a másikat elnyomja. Ezért a világ új szervezetét nem autokrata (imperialista), hanem demokrata (federális) elv alapján kell felépíteni. A hatalmi (imperatív) elv mélyén rejlő materialista életfelfogás különben is ellentétben áll az emberi szellem mai fejlettségi fokával és az evangélium szellemével egyaránt. A békét nem a hatalom biztosítja, hanem a szervezet. A hatalom kísértésbe viszi az erőseket; a szervezet viszont megerősíti a gyengéket.

A számbeli többség vagy pillanatnyi technikai fölény nem ad erkölcsi alapot egyetlen fajnak vagy nemzetnek sem arra, hogy kisebb lélekszámú vagy szegényebb fajokat és nemzeteket politikai, kulturális vagy gazdasági rabszolgaságba vessen. Annál kevésbé, mert a kisebb nemzeteknek sokszor értékesebb tulajdonságai vannak az emberiség szempontjából, mint a szaporább népeknek. Épen ezért a világ új szervezetében a kisnépek kiszolgáltatása a nagynépek érdekeinek: ellenkezik a politikai okossággal, az emberiség valódi érdekeivel s az evangélium tanításaival egyaránt. S a kisállamok önkéntes szervezkedésének megakadályozása a nagyhatalmak részéről: visszaélés Istentől reájuk bízott hatalommal; ellentétes a demokrácia elveivel, a federalizmus alapgondolatával s az evangélium tanításaival.

Az az ellenséges viszony, amely jelenleg a magyarság és a szomszédos kisnépek között fennáll, természetellenes. Ezek a népek egymásra vannak utalva. Érdekellentéteik lehetnek; de közös érdekeik sokkal súlyosabbak. És testvérek a Jézus Krisztusban. A magyar egyházaknak fel kell hívniuk ezeknek a nemzeteknek az egyházait, kíséreljék meg egyesült erővel összehozni népeiket, amelyek egymásra találását eddig is főleg idegen érdekek akadályozták.”[181]

Két és fél évvel később, még a békeszerződés aláírása előtt, 1946. július 11-13. közt az Ökumenikus Ifjúsági Bizottság megrendezte második konferenciáját, ezúttal Budapesten, a Hűvösvölgyben. A tanácskozás témája hasonló volt, továbbra is a világ és a magyarság jövőjének kérdését feszegették. Ezen már jóval többen vettek részt, de a Duna-völgyi kérdésekben az álláspontok most is nagyjából megegyeztek. Minden résztvevő a népek valamilyen politikai egységbe szervezése mellett foglalt állást, bár eltérőek voltak a vélemények arról, hogy ez időszerű-e, illetve hogy az összefogást csak Duna-völgyi vagy egész európai szinten képzelik el.[182] A konferencia nyilatkozatára megint Szabó József elképzelései gyakoroltak döntő hatást:

„Azzal is tisztában kell lenniök, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete, mai formájában, ilyennek nem tekinthető, mert szerveiben a demokratikus akaratképződés (egyebek között a kis- és középállamok regionális alapon történő arányos képviseletének hiánya következtében) biztosítva nincs. […]

A területileg elkülönülten élő (nemzet) kisebbségek sorsát területestől együtt népszavazástól kell függővé tenni. […]

A kisebbségvédelem problematikájában csupán kis részletkérdés, de Dél-Kelet-Európa szempontjából annál jelentősebb az erdélyi kérdés. A magyarországi Ökuménikus Ifjúsági Bizottság szerint merőben ellentétben áll az atlanti és san franciscói karta szellemével, de a politikai bölcsesség alapelveivel is, ha ezt egyszerűen a büntető-jutalmi-hatalmi politika régi rossz receptjével, diktatórikusan oldjuk meg. A tárgyilagos megoldás az, ha Erdélyt se Romániához, se Magyarországhoz nem csatolják, hanem független állam, Kelet Svájca (Jászi) lesz; […] az ott élő nemzetek ugyanis területileg nem határolhatók el, s nagy tömegeik következtében áttelepítésük vagy kivándorlásuk is nehézségekbe ütköznének. A dunai népek várhatóan kialakuló regionális konfederáciájónak pedig Erdélyország tagja lenne, s így a Duna-medence gazdasági egységét ez a megoldás a világpolitika észszerű alakulása esetén nem veszélyezteti majd.”[183]

A két deklarácót összehasonlítva azt láthatjuk, hogy a második sokkal konkrétabb, körülhatároltabb elképzeléseket tartalmaz, míg az első inkább csak alapelveket fektet le. Érdekes, hogy a dunai népek „várhatóan megvalósuló regionális konfederációjáról” beszélnek. Vajon miért számítottak erre ilyen biztosan, holott kitűnik a szövegből, hogy tisztában voltak vele, hogy a nagyhatalmak nem állnak az ilyen formációk mellé? Talán mert annyira szükségesnek és kézenfekvőnek tűnt fel ez a megoldás, és minden itteni nép érdekében állónak, azonban ez túlzott naivitásnak bizonyult részükről.

De nem csak az ifjúság kereste a jövő útjait. Szintén a genfi Világegyháztanács felhívására 1946. október 17-19. között Debrecenben is tartottak egy konferenciát, melynek határozatában résztvevői felkérték az Egyetemes Egyháztanács Magyarországi Bizottságát, hogy tegyen lépéseket abba az irányba, hogy „a nacionalizmus válságát és a világkeresztyénségnek ebben a vonatkozásban fennálló tennivalóit egy olyan konferencia vegye vizsgálat alá, amely az érdekelt dunavölgyi kisnépek kiküldötteiből ülne össze.”[184] Nincs tudomásunk róla, hogy ez megvalósult volna.

1946-ban az SDG is ezzel a kérdéssel foglalkozott hagyományos virágvasárnapi konferenciáján. Egy nyilatkozatot adott ki az összegyűlt református diákság, melyben megállapítják, hogy Közép-Európában tiszta nemzetiségi határok nem vonhatók a keverten élő lakosság miatt, ezért az egymás mellett élő kis népek becsületes együttműködése szükséges, hogy e területen végre béke és nyugalom legyen. Másrészt viszont, a fenti megállapítással furcsa párosításban, kijelentik, hogy az egy etnikai tömbben élő nemzetiségeknek egy államban kell együtt élniük. Első hallásra ez ellentmondásnak tűnik, de ha jól belegondolunk, van értelme: egy nagy közép-európai államot kellene létrehozni, amelyben a népeket nem szabdalnák határok szét.[185]

Az új idők szelét mutatják a református egyházi vezetés eszmei változásai is. A súlyos beteg Ravasz László, a revízió feltétlen híve lemondott tisztségéről, és helyébe a meglehetősen liberális szellemű, korábban Baltazár köréhez tartozó Bereczky Albert lett az új dunamelléki püspök. Bereczky közép-európai állásfoglalását a megbékélés jellemezte:

„minket a sorsunk összevert s kemény csapások tanítottak meg arra, hogy egymással életközösségben kell élnünk […] a történelem és a földrajz parancsa az egymással való komoly belső kapcsolatra kötelez minket.”[186]

De ezeket a szép terveket a nagypolitika és az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés derékban vágta ketté.

 

Összegzés

Az egyházak közép-európai elképzeléseit a két világháború között két alapvető nagy irányzatba sorolhatjuk: jelen volt egyrészt a revizionista-irredenta álláspont, mely valójában inkább „anti-közép-európai” koncepciónak tekinthető, mivel Magyarországot a régi határai közt önálló és független államként képzelte el, másrészt azonban a föderációs eszmének is – amely szerint a közép-európai államok valamilyen államszövetséget alkotnánk – voltak hívei szép számmal. Az első a politikai rendszerrel azonosuló, konzervatív egyházi vezetőket – a Baltazár-csoport kivételével – és a szorosan hozzájuk kötődő csoportokat jellemezte, nagyon nagy általánosságban ide sorolhatjuk az idősebb nemzedék tagjait. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy bizonyára a katolikusok konzervatív része sem utasított volna vissza egy olyan államszövetséget, mely a Habsburg-restaurációval jönne létre Ausztria és a Szent István-i Magyarország között, míg a szabad királyválasztó irányzathoz tartozó protestánsoknak természetesen nem voltak ilyen elképzeléseik.

A második, föderációs megoldás híve – a megállapítást a végletekig leegyszerűsítve – az 1930-40-es évek reformnemzedéke volt. A katolikus és a protestáns fiatalok elképzeléseit nagy vonalakban párhuzamba vonhatjuk egymással, de ezen az irányzaton belül jóformán annyiféle különböző áramlat létezett, ahányan foglalkoztak a kérdéssel. Azonban a sok azonos vonás – a pángermán és a pánszláv veszedelem hirdetése, a fiatalságnak szánt szerep, stb. – mellett néhány nagyon lényeges jellemző alapján teljesen elkülöníthetőek a katolikus és protestáns elképzelések, melyek különösen érdekesek számunkra, mivel a felekezeti különbségekben gyökereznek.

Bár mind a két csoport a Duna-völgyi összefogás szükségességét hirdette, de alapvető különbség közöttük, hogy ezt mely népek részvételével képzelték el. A katolikusok egyértelműen Nyugat felé fordultak Kelettől elzárkózva, szövetségeseiket mindig nyugaton keresik, elsősorban a katolikus Ausztriában – nincs olyan „aktívkatolikus” író, akinél az osztrák szövetség ötlete ne merülne fel –, de szóba kerül a szintén katolikus Olaszország és Lengyelország is, illetve Csehszlovákia, azonban az döntően ortodox Romániával vagy Jugoszláviával soha nem terveznek összefogást, csak esetleg ez utóbbi felbomlasztása esetén a katolikus horvátokkal és szlovénekkel. Ezzel szemben a protestánsoknál éppen fordított a helyzet, ők Kelet illetve Dél felé tekintenek, szinte egyáltalán nem írnak nyugati szövetségesekről, főleg nem az Ausztriával való együttműködésről – egyedül Péter Jánosnál, a későbbi tiszántúli református püspöknél merül fel ez –, ellenben Romániával és Jugoszláviával gyakran előkerül a kapcsolatkeresés gondolata. Mi ennek az érdekes elhatárolódásnak az oka? Mivel ez a két irányzat ilyen tisztán tükrözi a felekezeti csoportokat, mindenképpen vallási okokat kell látnunk mögötte.

A katolikusoknál világos az azonos vallással és szellemiséggel rendelkező népek felé fordulás, időszakunkban olyan jelentős kérdés volt a felekezethez való tartozás, hogy ez legalább olyan súllyal esett a latba, mint a nemzetiségi vagy faji kérdés. De mi indokolja ezt az általános keleti orientációt a protestánsoknál? Véleményem szerint ez több okból következett. Az érthető, hogy egy esetleges szövetség Ausztriával a Habsburg-restauráció képét vetítette előre, mely számukra semmiképpen nem volt kívánatos, ellenben a katolikusokkal, kinél ez az osztrák együttműködés egyik oka, s az is természetes, hogy egy katolikus többségű államszövetségbe nem tartoztak volna szívesen, a nyugati országok azonban ezt jelentették volna. De mi a helyzet a keleti és déli szomszédokkal? Véleményem szerint egyrészt a történelmi hagyományok, a Kelet felé tekintő Bethlen és Bocskai öröksége irányította őket erre, másrészt – a szintén ebből táplálkozó – Karácsony Sándor fentebb kifejtett, Nyugatot elvető eszméi gyakoroltak óriási hatást a protestáns ifjúságra – bármily furcsa, de nem túlzás neki ekkora befolyást tulajdonítani, legendásan népszerű volt (állítólag egyik tanítványa Amerikából „Sándor bácsinak, Európa” címzéssel küldött egy levelet, melyet megkapott).[187] Harmadrészt az ökumenikus mozgalmak hatását is ide kell sorolnunk, ugyanis ezekben jól működő közös munka és kapcsolatok alakultak ki a protestánsok és az ortodoxok között, mind világviszonylatban, mind a magyar és a román, délszláv, bolgár fiatalság között, így érthető, ha inkább ezekkel a jól ismert és baráti jobbot nyújtó csoportok felé kerestek kapcsolatokat.

A másik lényeges különbség köztük, mely szintén felekezeti beállítottságukból következik, hogy a katolikusok a vallást bekapcsolták a Duna-völgyi politikába, írásaikban gyakran megjelenik a katolicizmus, mint a közép-európai népek összekötő ereje, illetve a „katolikus” államszövetség kifejezés, bár ez hol kulturális, hol vallási meghatározottságot jelöl. A protestánsok számarányukból következően természetesen vallásukat nem tekinthették a térség ilyen meghatározó jellemvonásának, azonban burkoltan mégis megjelenik náluk is valami hasonló az ortodoxia felé fordulásban, amellyel az ökumenikus kapcsolatok révén magukat egy vallási táborba tartozónak tekintették, tehát bizonyos szinten az együttműködő vallások náluk is összekötő erőként jelentkeznek, csak itt éppen a „nemkatolikus” jelzővel.

Azt láthatjuk tehát, hogy a katolikus és protestáns reformnemzedék gondolkodásában olyan lényeges jellemvonásként jelentkezett a felekezeti meghatározottság, hogy kijelenthetjük, ez volt a közép-európai összefogásra irányuló elképzeléseikben a legfontosabb tényező. Az estleges politikai és gazdasági szempontoknál is nagyobb szerepet kapott ez terveikben, hiszen a közép-európai politikai és gazdasági helyzet adott volt mindkettő számára, azonban abból kiindulva egészen ellentétes irányban kötöttek ki.

Végül egy érdekes jelenséget kell megemlítenünk: a két világháború között mind az idősebb, mind a fiatalabb korosztályban a Duna-völgyi összefogásról rengeteg különböző terv született, azonban sehol sem találkozunk az egész kontinenst átfogó Európai Egyesült Államok gondolatával. Egyedül korszakunk legelején és legvégén jelenik meg ez az eszme, Giesswein Sándor 1920 körüli írásaiban és 1946-ban, Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész jövőt idéző gondolataiban:

„Európa népeiben minnél inkább válik a közös érdek bizonyossággá, annál gyorsabban közeledik szociális kérdéseinek megoldását biztosító nagy államszervezet: az Európai Egyesült Államok felé.”[188]

 

 

Jegyzetek

 



[1] Budapesti Hírlap, 1924. január 6.

[2] Református Figyelő, 1930. május 10.

[3] Református Figyelő, 1929. augusztus 3.

[4] Magyar Kultúra, 1930. május 29. 462. p., 1926. november. 589-590. p.

[5] Magyar Kultúra, 1930. június 5. 503. p.

[6] Magyar Kultúra, 1936. november 20., 1937. március 20.

[7] Gergely Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon, 1903-1923. Bp., 1977. 194. p.; Szolnoky Erzsébet: Giesswein Sándor pályaképe. In: Demokrácia – kereszténység – humanizmus. Bp., 1994. 15. p.

[8] Szirmai Oszkárné: Giesswein Sándor békemunkája. In: Giesswein Sándor emlékkönyv. Bp., 1925. 177. p.

[9] Katholikus Szemle, 1918/10. 874-875. p.

[10] Evangélikusok Lapja, 1921. június 5.

[11] Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919-1945. H.n. [Bp.] 1999. (továbbiakban: Gergely, 1999.) 111. p.; Uő: A politikai katolicizmus Magyarországon 1890-1950. Bp., 1977. (továbbiakban: Gergely, 1977.) 158-161. p.

[12] Gergely, 1999. 111-112. p.; Gergely, 1977. 158-161. p.

[13] Turi Béla: Külpolitika és királykérdés. Bp., é.n. [1935] 14., 69. p.

[14] Uo. 15. p.

[15] Uo. 6., 35. p.

[16] Uo. 58. p.

[17] Uo. 38. p.

[18] Uo. 6o. p.

[19] Uo. 36-38. p.

[20] Uo. 4o-41. p.

[21] Uo. 43. p.

[22] Uo. 44-48. p.

[23] Uo. 63-64. p.

[24] Uo. 64. p.

[25] Uo. 73-74. p.

[26] Új Kor, 1935. december 20.

[27] Korunk Szava, 1936. január 1.

[28] Külügyi Szemle, 1933/1. 5-13. p.

[29] Uo.

[30] Katholikus Szemle, 1934/8. 453-460. p., Új Kor, 1935. május-június.

[31] Új Kor, 1935. június 1.

[32] Doromby Károly: A Vigilia negyven éve. Az első évtized. In: Vigilia, 1975. 3. sz. (továbbiakban: Doromby, 1975.) 171-173. p.

[33] Uo.; Gergely, 1977. 155. p.

[34] Korunk Szava, 1935. június 15., 1937. március 1., 1938. április 1.; Új Kor, 1935. május 18.; Kokas Elemér: A harmadik út. H. n., é. n. (Korunk Szava Népkönyvtára 21.) (továbbiakban: Kokas) 6. p.; Papp Zoltán: A Dunavölgye és a horogkereszt. H. n., é. n. (Korunk Szava Népkönyvtára 5.) (továbbiakban: Papp) 3. p.

[35] Korunk Szava, 1937. március 1.

[36] Korunk Szava, 1935. június 15., 1937. március 1., 1938. április 1.; Új Kor, 1935. május 18.; Kokas 1-6. p.; Papp 1-4. p.

[37] Aradi Zsolt: Az európai forradalom. Bp., 1934. (Magyar Kultúra könyvtár 4-5.) (továbbiakban: Aradi, 1934.) 115-117. p.

[38] Kokas 6. p.

[39] Papp 4. p.

[40] Aradi, 1934. 113. p.

[41] Uo. 125., 131. p.

[42] Uo. 132. p.

[43] Korunk Szava, 1932. augusztus 1-15.

[44] Korunk Szava, 1935. szeptember 15.

[45] Korunk Szava, 1935. június 15.-július 1., 1935. november 15.; Katholikus Szemle, 1936/4. 453-460. p.

[46] Kokas 8. p.

[47] Aradi Zsolt: Öt éjszaka. Bp., 1936.; Korunk Szava, 1932. december 15., 1933. április 15., 1933. szeptember 15.

[48] Aradi, 1934. 117-120. p.; Korunk Szava, 1932. december 15., 1933. szeptember 15., 1933. április 15.

[49] Korunk Szava, 1935. november 15.; Aradi, 1934. 117-120. p.

[50] Új Kor, 1935. november 15.

[51] Korunk Szava, 1935. június 15., 1938. február 1.

[52] Korunk Szava, 1935. szeptember 1., szeptember 15.

[53] Aradi, 1934. 119. p.

[54] Doromby, 1975. 173. p.

[55] Uo. 120. p.

[56] Uo. 121. p.

[57] Korunk Szava, 1935. június 15.; Katholikus Szemle, 1936/4. 234-235. p.

[58] Korunk Szava, 1937. március 1.

[59] Korunk Szava, 1935. szeptember 15.

[60] Lendvai L. Ferenc: Bevezetés. In: Lendvai L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus, 1918-1948. Bp., 1987. (továbbiakban: Lendvai, 1987.) 15. p.

[61] Fabinyi Tibor: Az evangélikus egyház. In: Lendvai L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus, 1918-1948. Bp., 1987. 136. p.

[62] Uo. 134-5. p.

[63] Uo. 136. p.

[64] Evangélikusok Lapja, 1921. június 5.

[65] Szigeti Jenő: A magyarországi unitárius egyház. In: Lendvai L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus, 1918-1948. Bp., 1987. 181. p.

[66] Kormos László: A református egyház a magyar politikai életben. In: Bartha Tibor – Makkai László (szerk): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867-1978. Bp., 1983. (Studia et Acta Ecclesiastica V.) (továbbiakban: Kormos, 1983.) 278. p.

[67] Uo. 279. p.

[68] Uo. 292. p.

[69] Uo. 280. p.; Lendvai, 1987. 16. p.; Kónya István: A magyar református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy-korszakban. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967. (továbbiakban: Kónya, 1967.) 77-79. p.

[70] Kónya, 1967. 103. p.

[71] Uo. 103-104. p.

[72] Ravasz László: Faj, nép, nemzet a magyarság szempontjából. In: Ravasz László: Korbán. II. köt. Bp., é.n. 292-303. p.

[73] Kormos, 1983. 283. p.

[74] Magyarország, 1934. december 25.

[75] Páll László: Ifjúsági mozgalmak. In: Bartha Tibor – Makkai László (szerk.): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867-1978. Bp., 1983. (Studia et Acta Ecclesiastica V.) (továbbiakban: Páll, 1983.) 444-448. p.; Kovács Bálint: A Keresztyén Ifjúsági Egyesület. In: Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 56-83. p.

[76] Páll, 1983. 452. p.

[77] Diákvilág, 1929. szeptember., 1929. október-november

[78] Páll, 1983. 452-455. p.; Páll László: Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség. In: Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 100-114. p.

[79] Páll, 1983. 455. p.

[80] Uo. 457. p.

[81] Református Diákmozgalom, 1936. február.

[82] Páll, 1983. 455-460. p.; Denke Gergely: Az SDG kapcsolata a népi írókkal, a népi mozgalommal, a Márciusi Fronttal és az ellenállással. Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. (továbbiakban: Denke, 1993.) 403-443. p.; Dobos László Gábor: Az egyházi ifjúsági mozgalmak jelentősége. In: Uo. 449-452. p.; Az említett három nagy szervezet mellett voltak még más kisebb ifjúsági egyesületek is (Keresztyén Leányegyesületek, Ichtüsz cserkészek, Bethlen Gábor Körök, stb.), de ezek nem foglalkoztak aktuális politikai kérdésekkel, így témánk szempontjából nem bírnak jelentőséggel.

[83] Czine Mihály: Helyünkről, sorsunkról. In: Confessio, 1987. 2. sz. 20. p.

[84] Csak néhányat említenék: Katona András (szerk.): Németh László. Bp., 2001.; Monostori Imre –  Olasz Sándor (szerk.): Németh László Emlékkönyv. Szeged, 2001.; Vekerdi László: Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1970.; Kiss Lajos: Németh László, a gondolkodó. Szeged, 1981.; Cs.Varga István: Írások Németh Lászlóról. Bp., 1987. stb.

[85] Arady Gyula: Szabó Dezső szemlélete és egyénisége. Bp., 2003.; Gróh Gáspár (szerk.): Az elsodort író: in memoriam Szabó Dezső. Bp., 2002.; Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban. Bp., 1960.; Nagy Péter: Szabó Dezső. Bp., 1979.; Gombos Gyula: Szabó Dezső. Bp., 1989.; : Szabó Dezső és a magyar miniszterelnökök. Bp., 1995. stb.

[86] Új Magyarság, 1933. szeptember; Magyar Út, 1940. június 20.

[87] Lányi Gusztáv: Magyarság, protestantizmus, társaslélektan. Bp., 2000. (továbbiakban: Lányi, 2000.) 32. p.; Kontra György: Karácsony Sándor. Bp., 1995. 66-69. p.

[88] Karácsony Sándor: A bűn szerepe a nemzeti életben. In: Uő: A magyar béke. Pécel, 2001. 178-184. p.

[89] Uő.: Megbékélés szomszédainkkal. In: Uő: A magyar béke. Pécel, 2001. 133. p.

[90] Uo. 140. p.

[91] Karácsony Sándor: Új magyar szellemi front. In: : A magyar demokrácia. Pécel, 2002. 27-28. p.

[92] Magyar Út, 1934. szeptember; Salamon Konrád: A Soli Deo Gloria Magyar Útja és a népi mozgalom kezdetei. In: Confessio, 1982. 4. sz. 18-30. p.

[93] Pap Béla írásaiban felmerül még harmadikként a nagyromán veszdelem is. Ld. pl.: Pap Béla: A magyarság hivatása a Dunamedencében. In: Van feltámadás! Az Országos Magyar Protestáns Diákszövetség Emlékkönyve. Bp., é.n. [1936] (továbbiakban: Van feltámadás!) 153-155. p.

[94] Kulifay Albert: Az SDG tisztikara 1924-1943. Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 465-466. p.

[95] Magyar Út, 1936. január 15.

[96] Van feltámadás! 152-160. p.

[97] Magyar Út, 1935. március 15.

[98] Magyar Út, 1939. október 21.

[99] Diákvilág, 1934. november.

[100] Magyar Út, 1934. szeptember 1.

[101] Magyar Út, 1935. szeptember 15.

[102] Magyar Út, 1940. február 15., 1938. október 6.

[103] Diákvilág, 1934. december.

[104] Magyar Út, 1937. április 1.

[105] Magyar Út, 1936. január 1.

[106] Magyar Út, 1936. május 1.

[107] Magyar Út, 1938. május 26.

[108] Magyar Út, 1937. május 6.

[109] Magyar Út, 1935. február 15.

[110] Magyar Út, 1936. január 1., 1936. május 1., 1937. április 1.; Új Magyarság, 1933. június

[111] Magyar Út, 1936. augusztus 1-15., 1936. január 1.

[112] Magyar Út, 1937. április 1., 1937. május 6.; Új Magyarság, 1933. június; Van feltámadás! 154. p.

[113] Református Diákmozgalom, 1930. november.

[114] Magyar Út, 1937. május 6.

[115] Új Magyarság, 1933. június 1.

[116] Református Diákmozgalom, 1935. február 15.

[117] A Magyarországi Református Egyház Zsinati Levéltára (továbbiakban: MRZSL.) 24.a. 3.d. Az SDG vezetői gyűlésének jegyzőkönyve (1935. július 10.) 

[118] Tóth Pál Péter: Metszéspontok. Bp., 1983. (továbbiakban: Tóth, 1983.) 175. p.

[119] Denke Gergely: Az SDG hazai és külföldi kapcsolatai. Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. (továbbiakban: Denke, 1993/a.) 393. p.

[120] MRZSL. 24.a.3.d. SDG vezetői gyűlés jegyzőkönyve (1934. július 28.)

[121] Denke, 1993/a. 389. p.

[122] MRZSL. 24.a 3.d. SDG közgyűlési jegyzőkönyv (1940. június 30.)

[123] Denke, 1993/a. 390., 393. p.; MRZSL. 24.a. 3.d. SDG közgyűlési jegyzőkönyv (1936. július 2-4.), 24.a. 4.d. SDG Intézőbizottsági jegyzőkönyv (1932. október 4.)

[124] Magyar Út, 1934. december 1., 1935. február 1., 1935. március 15.

[125] MRZSL. 50.f. 1.d. Boér Elek levele Makay Miklóshoz (1936. január 29.), Uo. Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság jegyzőkönyve (1938. május 18.), 50. 2.d .5/4 H.-L.- Henriod: The Joint Oecumenical Youth Comission: How and why it came to be. Genf, 1936. 10. p.; Denke, 1993/a. 400. p.

[126] MRZSL. 50.f. 1.d. Makay Miklós hagyatéka.

[127] Denke, 1993/a. 401. p.

[128] Uo. 400-401. p.

[129] Uo. 456-464. p.

[130] MRZSL. 24.a. 3.d. SDG Szellemi és társadalmi bizottság jegyzőkönyve (1934)

[131] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG Misszió bizottság jegyzőkönyve (1932)

[132] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG Közgyűlési jegyzőkönyv (1933. július 30.)

[133] Kulifay Albert: Az SDG világnézeti előadássorozatai, 1922-1948. In: Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. (továbbiakban: Kulifay, 1993.) 456-464. p.; MRZSL. 24.a. 3.d Az SDG Szellemi és társadalmi munka bizottság jegyzőkönyve (1934)

[134] Kulifay, 1993. 456-464. p.

[135] MRZSL. 24.a. 3.d. SDG közgyűlési jegyzőkönyve (1941. október 19.)

[136] Ázsóth Gyula (szerk.): Szárszó: Balatonszárszó múltjáról és jelenéről. Balatonszárszó, 1990. (továbbiakban: Ázsóth, 1990.)

[137] MRZSL. 24.a. 2.d. SDG Intézőbizottsági ülés jegyzőkönyve (1929. április 17.)

[138] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG főiskolás fiúmunka jegyzőkönyve (1932)

[139] MRZSL. 24.a. 34.d. Jogász és Közgazdász Collegium munkájáról jelentés.

[140] Magyar Út, 1936. július 1-15.

[141] Tóth, 1983. 119-120. p.

[142] Fiatal Magyarság, 1935. szeptember

[143] Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 427. p.

[144] Tóth, 1983. 130-135. p.

[145] A szárszói konferenciákról: Havas Gábor: Az 1942. és 1943. évi nagy konferenciák. In: Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 274-314. p.; Győrffy Sándor (szerk.): Szárszó 1943 Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Bp., 1983.; Ázsóth, 1990.; Szárszó: az 1943. évi balatonszárszói Magyar Élet tábor előadás- és megbeszélés sorozata. Bp., 1993.; A Márciusi Frontról: Denke, 1993. 420-431. p.; Féja Géza: Márciusi Front. Bp., 2003.; Fél évszázad múltán a Márciusi Frontról. Bp., 1989.; Kovács Imre: A Márciusi Front. New Brunswick, 1980.; Salamon Konrád: A Márciusi Front. Bp., 1980.; Pintér István: A Márciusi Front. Bp., 1987.; A Márciusi front és Debrecen. Debrecen, 1987.; Márciusi Front, 1937-1987. Debrecen, 1987.

[146] Az ökumenikus mozgalmak általános történetéhez a legalaposabb munka: Rouse, Ruth – Neill, Stephen Charles: A History of the Ecumenical Movement, 1517-1948. Philadelphia, 1954.; Magyar nyelvű szakirodalom: Ottlyk Ernő: Az egyház története. Bp., 1979.; Békés Gellért: Krisztusban mindnyájan egy. Keresztények egysége – utópia? Pannonhalma, 1993.; Makay Miklós: Ökumenikus Kiskáté. Bp., 1941.

[147] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 837/39; Budapesti Hírlap, 1924. január 6.

[148] Handbook of the World Alliance. London – New York – Paris – Berlin,  1930. 69. p.

[149] Új Magyarság, 1932. szeptember-október

[150] 1920. Sonntagsberg, 1924. Zakopane, 1925. Herkulesfürdő, 1926. Bania Konstanza, 1927. Algan, 1928. Lukacovice, 1929. Balatonfüred, 1931. Plankenwarth, 1933. Rezek, 1935. Csamkoria, 1936. Tihany, 1937. Salserbad, 1939. Belgrád (MRZSL. 23. 6.d.  A MEKDSZ munkájáról történeti áttekintés) 

[151] MRZSL. 23. 2.d. Zweite Ost- und Südosteuropaische Führer Konferenz, Visegrad, 1923. Apr. 9-16.,  Programm für die Mitteleuropaische Tagung 11. bis 15. September 1933 im Zwingliheim, Wildhaus, Schweiz

[152] Református Diákmozgalom, 1937/38. 1. sz.

[153] Református Diákmozgalom, 1940. április

[154] Diákvilág, 1933. október

[155] Diákvilág, 1935. július-szeptember

[156] Uo.

[157] MRZSL. 23. 6.d. A MEKDSZ munkájáról történeti áttekintés 1918-1945

[158] Stevenson, Lilian: Towards a Christian International. The Story of the International Fellowship of Reconciliation. London, 1941. 15. p.

[159] Ébresztő, 2.sz. 1931. február.

[160] Magyar Ifjúság, 1936. július-augusztus, 1938. augusztus.

[161] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 2117/1938.

[162] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 3322/1939.

[163] Van feltámadás! 111-114. p.

[164] Uo. 113. p.; MRZSL. 50.f. 1.d. 5/1 A Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság jegyzőkönyve (1936. június 9.)

[165] MRZSL. 50. 3.d. Budapest 1936. csomó Siegmund-Sulchze 1936. június 22-i és szeptember 10-i levele Makay Miklóshoz.

[166] MRZSL. 50.f. 1.d. Budapest 1936. csomóban.

[167] 3 bolgár, 3 görög, 3 osztrák (evangélikus és református), 4 lengyel (1 ortodox, 2 lengyel protestáns, 1 német protestáns), 6 román (3 ortodox, 1 német evangélikus, 1 magyar református, 1 magyar evangélikus, 1 magyar unitárius), 6 csehszlovák (1 a cseh nemzeti egyház tagja,1 német protestáns, 1 magyar református, 1 szlovák evangélikus, 1 cseh protestáns) és 3 jugoszláv (3 ortodox, 1 magyar református, 1 német protestáns) résztvevő.

[168] Uo. Regional Oecumenical Conference of the Youth Comission, Budapest, 6-9. or 20-23. November 1936; Oecumenical Youth Conference of the Central European and Balkan Countries, Budapest, 13-16. November 1936.

[169] MRZSL. 50.f. 1.d. 5/1 Budapest  1936. csomó.

[170] MRZSL. 50. 4.d. Biévres 1938. csomóban.

[171] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 3322/1939.

[172] MRZSL. 2.f. II. 21.d.  Erdőss Károly és Vasady Béla jelentése az 1937-es oxfordi és edinburghi konferenciákról.

[173] Uo. 4690/1934.

[174] Uo. B. Kiss Júlia jelentése az amsterdami konferenciáról (1939. augusztus 9.)

[175] MRZSL. 2.f. II. 14.d. 2575/1928.

[176] MRZSL. 2.f. II. 29.d. Az Egyházak Világtanácsa című irat; Németh István: Európai tervek, 1300-1945. Bp., 2001. 543. p.

[177] MRZSL. 2.f. II. 29.d. Jelentés a konvent külügyi albizottságának 1944-46-os munkájáról.

[178] Uo. 1946. csomó Questionnaire on the Churches and World Order. (A tanulmányt egyenlőre nem állt módunkban megszerezni.)

[179] Tagjai: SDG, MEKDSZ, Református KIE, Evangélikus KIE, Református Leányegyesületek. Pap László: Tíz év és ami utána következett, 1945-63. Bern – Bp., 1992. 12. p.

[180] Uo. 15. p.

[181] A keresztyén ember a válságban. A Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság első és második konferenciájának anyaga. Bp., 1946. 117-8. p.

[182] Uo. 166. p.

[183] Uo. 340-342. p.

[184] MRZSL. 2.f. II. 29.d. 1946 csomó Határozati javaslatok, Debreceni konferencia (1946. október 17-19.)

[185] Tűzoszlop, 1946. Pünkösdi szám.

[186] Bereczky Albert: Két ítélet között. I. köt. Bp., é.n., 113. p.

[187] Lányi, 2000. 30. p.

[188] Sass Kálmán: Új világ küszöbén. Érmihályfalva, 1946. 8. p.

a cikk elejére, a vissza a tartalomjegyzékhez,