6. évfolyam 1.
szám |
Tengely Adrienn: Egyházi tervezetek és kezdeményezések a közép-európai népek együttműködéséről a két világháború közti Magyarországon |
Trianon sokkjából az ország nehezen tért magához. Az
utána következő években a legtöbb ember számára egyértelmű volt, hogy a jövőt
csakis az elcsatolt területek visszaszerzése, a revízió jelentheti. Az érzelmi
okok mellett ezt erősítette a társadalomban a Horthy-rendszer propagandája is,
miszerint minden baj forrása az ország megcsonkítása és az elszakított
területek visszaszerzése egyszeriben megoldaná a gazdasági és társadalmi
problémákat, Magyarország újra „Mennyország” lenne. Az egyházak is – legalábbis
külső megnyilvánulásaikban – teljesen azonosultak ezzel az eszmével, a
hivatalos irredenta politika támogatóivá váltak. Azonban az 1930-as évek elején
az egyházak uszályában jelentkezett egy új nemzedék, amely ezzel szemben a
Duna-völgy összefogását és egy nagy egységbe való szerveződését hirdette. A korszakban
elterjedt volt ez a felfogás, s nemcsak a vallásos csoportoknál jelentkezett,
azonban náluk ebben a kérdésben a vallási és felekezeti beállítottság olyan
meghatározó tényezőnek bizonyult, hogy érdemes külön tanulmányban foglalkoznunk
velük. Mivel gyakorlatilag a téma nem rendelkezik semmilyen szakirodalommal, ezért
szükségesnek látszott gyakrabban és helyenként a megszokottól némileg
hosszabban idézni egyes gondolatokat az átfogóbb ismertetés végett. Egyházi megnyilatkozások a
közép-európai kérdésről az 1920-as években Az 1920-as években csak kivételes esetekben hallunk a
hivatalos állásponttól eltérő véleményt – ekkor még az egy évtized múlva a
szomszéd népekkel való megbékélést olyan hangosan hirdető fiatalság gyerekcipőben
járt (szó szerint). Minden esetleges egységtörekvést más nemzetekkel gyanúsnak,
sőt veszélyesnek és utálatosnak tartottak – még a Krisztus szellemében a népek
közti megbékélést hirdető ökumenikus mozgalmakat is olyan vádak érték, hogy a
versailles-i békerendszer fenntartásáért és a nemzetközi status quo
megmerevítéséért küzdenek.[1]
Nem
volt ez másként a Coudenhove-Kalergi gróf által hirdetett Páneurópa-gondolat
esetében sem, sőt. A legjelentősebb egyházi lapok nyíltan elítélték, a
reformátusok „torz és vérszegény” eszmének titulálták,[2]
illetve – persze valószínűtlen – megvalósulása esetén a magyar kálvinizmus
sajátosságait féltették a nagy nemzetközi kultúrába való beolvadástól.[3]
A konzervatív katolicizmus legjelentősebb lapja, a Magyar Kultúra több
cikkében is szinte ördögi színekben tünteti fel az eszmét hirdetőivel együtt,
olyan izzó gyűlölettel írva róla, hogy érdemes idéznünk: „Páneurópa nagyon is ártalmas nekünk magyaroknak azok
miatt az ő magyarországi csatlósai miatt, akik az ő esetleges ideálizmusát
nagyon is reális politikai céljaik szolgálatába állítják. Mert ezek is nyilván
éppolyan jól tudják, mint mi, hogy Páneurópát ugyan meg nem valósíthatják, de
ugyanakkor tudják, hogy nagyon is megvalósíthatnak más valamit. Páneurópa
hirdetése újabb eszköz kezükben a többi mellett arra, hogy tovább folytassák a
magyarság lelki defetizmusának terjesztését, hogy bénítsák a magyarságban azt a
testi-lelki készenlétet, amelyre adott történelmi pillanatban a legnagyobb szüksége
lehet és hogy tovább terjeszthessék az élet pusztán utilitárius értékeinek
tiszteletét a magasabb erkölcsi és nemzeti értékek rovására, szóval: hogy
Páneurópa címén is szabadkőmíves politikát folytassanak. Mindezzel pedig
nemcsak a nemzet enerválásának, sötét páholycélok szolgálatának belső
veszedelme jár, hanem az a külső veszedelem is, hogy Csonkamagyarország a
felszabadulás útja helyett arra az útra sodródik, amelyen végképpen és
menthetetlenül prédájává esnék a francia és eminenter szabadkőműves befolyás
alatt lévő kisántántnak. A magyar nemzetnek is, a magyar katolicizmusnak is
csak veszedelmére válhat tehát ez a páneurópai gondolat mögé bújtatott
agitáció, melynek tehát mindenképpen ellene kell mondanunk.”[4] Igaz, az ilyen kirohanások mellett azért hallunk
higgadtabb hangot is, a lap szerkesztője 1930-ban kijelenti, hogy az eszme
önmagában nem lenne rossz, de Európa mai helyzetében keresztülvihetetlen,
valamint lakonikus tömörséggel állapítja meg az okot, amiért ez nem kívánatos a
magyaroknak és a katolikusoknak: „mert ellenségeink olyannyira akarják.”[5]
(Csak zárójelben jegyezem meg, hogy a lap 1935-ben már örömmel közli „Coudenhove-Kalergi
gróf, a Páneurópa-mozgalom világhírű alapítójának” kimondottan a folyóirat számára
írt cikkét, melyet pár hónap múlva követ a második.[6]) Azonban az általános és hivatalos revizionista
állásfoglalással szemben az 1920-as években is néha hallhatunk ellentétes
hangokat az egyházi körökből. Ilyenek Giesswein Sándor, a korszak nagy
keresztényszocialista politikusának szólamai, aki már az I. világháború előtt
békeszervezetek tagjaként tevékenykedett. Ő Trianon után is nyíltan kiállt a
pacifizmus és a szomszéd népekkel való megbékélés mellett, annak ellenére, hogy
ezért rengeteg támadás érte.[7]
Mozgalmat indított a felekezetek, nemzetiségek és osztályok közti testvériség
megteremtése érdekében[8]
és a nemzetközi összefogást szorgalmazta minden fórumon, de nem csak
Közép-Európa esetében, hanem az egész világon: „Gazdasági és szociális fejlődésünk megkívánja nemcsak
Európa Egyesült államait, hanem a világ szabad népeinek Egyesült államait. S
ebben minden nemzet élheti a maga kulturális életét s fajsúlyát munkája és
kulturális fejlettsége szerint fogják meghatározni. Ebbe a kialakulásba nem
illik bele egy népnek sem, bármily nagy és hatalmas legyen, a szupremáciája.”[9] Egy-egy
ilyen vélemény ritkán a protestáns egyházak soraiban is felmerült, Konkoly
Elemér az Evangélikusok Lapjá-ban
így írt 1921-ben „Majd ha a Kárpátok
megmozdulnak” című cikkében: „Gyűlöltünk eleget mi is! Ontottunk vért
eleget! Vágtuk, martuk egymást a kelleténél is jóval többször. Nem próbálunk
meg egyszer már szeretni is?”[10]
De ezek a kiáltások elvesztek a többség hangjával szemben. Az 1930-as évek konzervatív katolikus
elképzelései A
katolicizmus konzervatív áramlatát az 1930-as években elsősorban a felsőklérus,
az irányításával működő Actio Catholica és az Ernszt-Zichy-féle Keresztény Párt
képviselte, valamint Bangha Béla lapja, a nagy tekintélyű Magyar Kultúra.
Ez az irányzat alapjában véve azonosult a bethleni rendszerrel és a hatalom
egyik erős bástyája volt, de Gömbös elképzelései iránt már bizalmatlanná vált
és gyanakodva figyelte az egyre inkább fasizálódó kormányzatot.[11]
Programjuk egyik legfőbb jellemzője a legitimizmus volt, többek között ezért is
helyezkedtek szembe a fasizálódó Gömbös-érával, mert az a restaurációt
lehetetlenné tette volna.[12] Külpolitikai
elképzeléseik alapja az „ezeréves Szent István-i birodalom” volt, melynek
fenyegetettségét megérezték a náci Németország törekvéseiben. Ők nem
„Közép-Európában”, illetve valamilyen nagyobb egységben gondolkodtak, hanem
„Nagymagyarországban”, ebben látták a térség nemzetiségi, politikai és
gazdasági problémáinak megoldását, valamint természetesen a
Habsburg-restaurációban. Ebből az irányzatból Turi Béla prelátus, keresztény
párti politikus emelkedett ki a közép-európai kérdést vizsgáló munkásságával –
melynek összegyűjtött dokumentumai, elsősorban országgyűlési beszédei 1935-ben Külpolitika
és királykérdés címen meg is jelentek. Turi bár alapvetően a konzervatív
irányzathoz sorolható, de külpolitikai elképzeléseiben sokkal nyitottabban
gondolkodott legtöbb társánál. Turi
közép-európai terveinek alapja az a felismerés, hogy a Duna völgyében a nagy
birodalmak kora lejárt, Magyarország sem lehet soha többé nagy nemzeti
impérium,[13]
arra nem lehet többé számítani, hogy nem magyar anyanyelvű lakosságot is
visszacsatoljanak hozzánk.[14]
A magyarságnak azonban hivatása, hogy Közép-Európa rendjét és békéjét
megszilárdítsa, így ahhoz, hogy ezt mégis megvalósíthassa, szövetségesekre van
szüksége.[15]
Beszédeiben és írásaiban mindvégig hangoztatja a Habsburg-restaurációt, mint
egy szükséges, de legalábbis kedvező megoldást, mely egy új jegecesedési pontot
jelentene a térségben[16]
– ezért fontos, hogy ez Magyarországról induljon ki,[17] mely geográfiai
helyzeténél fogva amúgy is a Duna-völgyi rendezés kulcsa.[18] Turi
változó, mindig az aktuális politikai helyzetből kiinduló koncepcióinak állandó
szereplője az Ausztriával való együttműködés gondolata, mely kiegészül időnként
más országokkal is. Ausztria és Magyarország összefogása szerinte egyrészt
gazdaságilag lenne szükséges, mert a két ország adottságai kiegészítik egymást,
másrészt pedig politikailag, mivel a kisantant megszerveződése, mint új
nagyhatalom, ösztönszerűen szövetkezésre kell kényszerítse azokat, akik nem
tartoznak bele.[19]
1931-ben ez a tervezet kiegészült Olaszországgal – kapcsolódva az ekkor
kibontakozó olasz orientációhoz –, mivel úgy gondolta, hogy Magyarország és
Ausztria gazdasági vagy esetleg perszonáluniója is túl gyenge lenne a
Duna-völgy gazdasági válságának megszűntetéséhez.[20] Az Ausztriával való együttműködést azért is szorgalmazta,
mert – a korszakban mindenki által hangoztatott – pánszláv és a pángermán veszély
elleni legjobb védekezésnek tartotta. Azonban 1933-ban kidolgozott
lehetőségeket arra az esetre is, ha mégis bekövetkezne az Anschluss: 1. Magyarország
Németország gazdasági függvényévé válna, amely a hatalmas piac miatt még nem is
lenne annyira kedvezőtlen, azonban könnyen lehet, hogy ebből politikai függés
alakulna ki, amely viszont semmiképpen sem kívánatos. 2. Egy nagy szövetség
vagy orientáció létrehozása Németország, Ausztria, Magyarország és Románia
részvételével, az Északi-tengertől a Fekete-tengerig, azonban ez a román
szövetség miatt nem lenne előnyös a magyarságnak, egyrészt mert Románia hasonló
gazdasági beállítottságából kifolyólag nem ideális partner, másrészt pedig
Besszarábia miatt lehet, hogy Magyarország egy számára teljesen felesleges
háborúba sodródna. 3. A Duna-völgyi katolikus népek konföderációja, azonban ezt
azért tartja veszélyesnek, mert ebben Magyarország lenne a legkisebb résztvevő.[21]
Csak egy megoldást lát, amellyel bármely lehetőség megvalósulása esetén sem kerülünk
hátrányos helyzetbe: az ezer éves magyar királyság restaurációját, mely megadná
Magyarországnak a kellő súlyt és erőt.[22] Mint
láttuk, felmerült nála a Duna-konföderáció gondolata is – de csak a katolikus
népekkel! –, bár ezt ránk nézve komoly veszélyforrásnak tartotta. Ennek
ellenére 1935-re – minden bizonnyal az egyre fenyegetőbbé váló német veszély
hatására – eljut odáig, hogy egy olyan közép-európai alakulat létrehozásáról
beszél, amely már politikai védelmet is jelentene bármely nagyhatalommal
szemben, azonban kitart álláspontja mellett, hogy ebben Magyarország csak
megnövekedett területtel vehetne részt.[23] Azt tartaná
ideális megoldásnak, ha Lengyelország is csatlakozna a római egyezményhez és
így Olaszország, Ausztria, Magyarország és Lengyelország részvételével egy
olyan Balti-Adria vonal jönne létre, mely gátat képezne mind kelet, mind nyugat
felé. Véleménye szerint ezt a szövetséget erősítené ezen országok döntően
katolikus kultúrája is.[24] Szintén 1935-ben rendkívüli részletességgel kidolgozott
egy másik, ettől teljesen eltérő közép-európai koncepciót is, melynek alapját –
mint mindig – az osztrák-magyar szövetség képezné, ehhez csatlakozna Csehszlovákia,
s így a három ország különálló államisággal egy szövetséget alkotna.[25]
Tervezete annyira alaposan kidolgozott, valamint a katolikus közvéleményre
olyan komoly hatást tett – mind a Korunk Szava, mind az Új Kor
közli egy-egy jellemző részletét –, hogy indokoltnak tartom idézni: „Kulturális,
gazdasági szempontból e három ország jelenti a közép-európai fogalmat és együtt
30 millió lakosságot képviselnek. Ez a három ország van tengertől elzárva és
így kereskedelmileg legjobban egymásra utalva. Csehszlovákia különül el
gazdaságilag is legjobban a Dunavölgyének alsó részétől, mely már inkább a
Balkánhoz tartozik. Az öt dunai állam önmagában egységes gazdasági területet
úgysem alkothat, mert gazdaságilag nem egészítik ki egymást. Ellenben Jugoszlávia
és Románia egy másik nagyobb gazdasági területtel, mint amilyen Csehszlovákia
és Magyarország volna vámunió nélkül is, igen jó kereskedelmi relációba
juthatnánk. A három ország összefogása nemcsak Ausztria függetlenségét
biztosítaná hatályosan, de Csehszlovákia magáról is elhárítaná a veszélyt, ami
az Anschlussban reá nézve is rejlik. […] Az
egyenrangú államok rendszere alakulhat ki. Középeurópa népei ha nem is oly
erősek, hogy kizárólagos életüket élhessék, de nem is olyan gyengék, hogy
belenyugodjanak nagyhatalmak impériumába vagy éppen felszívódjanak. Az
egymásrautaltság törvényénél fogva nagyon is megtalálhatják azt a módot, hogy
mint geopolitikai szövetséges és történelmi adottság valamelyes gazdasági és
politikai együttműködésben egymásra találjanak. A
három ország kulturális közössége is nyilván való és kiváltképp a katolikus
valláson keresztül jelentkezik. Mindhárom ország nagy többségében katolikus és
így a szellemi közösség és művelődési fok a dunai államok között voltaképpen
csak e háromban van meg. A katolikus nyugati kultúrközösség pedig a múltban is
legerősebb gátja volt és mindenkora az is lesz a keleti szlávizmusnak, mely
éppen Magyarország legnagyobb veszedelme. A katolikus szlovák nép szellemi
életének kifejlődésével ez a gát csak erősödhetik. Viszont, ha a katolikus
szlovákság elveszti önálló létét, az ellenálló ereje csak csökkenni fog Kelet
felé. Pedig ilyen nagyobb alakulásba való önállósága nélkül Szlovenszkó
egyszerűen cseh uralom alá és a cseh külpolitika vontatókötelére kerül.
Csehországnaknak – ezen középeurópai összefogás helyett az orosz
szovjettel való politikai szövetsége a katolikus szlávság egész jövőjét
veszélyezteti és olyan történelmi folyamatot indíthat meg, mely a szlovákság,
sőt a történelmi Csehország halálát is jelentheti – pedig most magában a
történelmi Csehországban is a katolicizmus új renaissance észlelhető. A
Habsburg-monarchiában minden politikai hibái és elitélendő törekvései mellett a
katolikus nyugati szellem volt az a Pharos, mely Keleteurópába és a balkáni
sötétségbe világított és magasabb kultúrát és kormányzati rendszert is
képviselt. Az ugyanazon vallás összefogó ereje pedig nem kisebbedett a XX.
században sem. Sőt a nemzeti és faji szempontok túlzott kultuszában a vallás
képezi a kiegyenlítő erőt ott, ahol kisebb fajok egymásra utalva békésen élni
akarnak. A dunavölgyi politika úgyis csődbe fog jutni, ha tisztán faji és
nyelvi alapon akar államrendszereket létrehozni.”[26] […] „Ha
Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország mint közép-európai államok össze nem
fognak, csak függvényei lesznek más politikai és gazdasági erőknek. Sőt állami
létük is veszélyben lesz. Ez a három ország együtt és egymásban találhatja meg
önállósága és nemzeti léte biztosítékát. Együtt alkothatják azt a tényleges
erőt és hatalmat, mely Közép-Európa és Kelet-Európa közt történelmi tényező.
Európa is így szépen tagozódnék, Franciaország, Németország, a közép-Európai
Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország területének, végül a Balkánnak
zónájára. Az a szerep pedig, amelyet a németségből való kiszorulás után a
Habsburg-monarchia Közép-Európában töltött be, most Ausztria, Csehszlovákia és
Magyarország együttműködésének jutna. Geográfiai fekvésénél fogva Magyarország
volna az összekötő kapocs Kelet felé.”[27] Összefoglalva Turi Béla közép-európai elképzeléseit, azt
mondhatjuk, hogy ő eltérően a konzervatív katolikusok nagy részétől, nem az
ezeréves Szent István-i Magyarországban gondolkodott, mivel annak megvalósítását
már lehetetlennek tartotta, ellenben az etnikai revízióhoz szigorúan
ragaszkodott. A Habsburg-restaurációt jó megoldásnak tartotta mind Magyarország,
mind Ausztria esetében, de nem feltétlenül szükségesnek, nem úgy, mint az
osztrák szövetséget, mely minden elképzelésének alapját képezte. Nagyon fontos
és jellemző motívum munkásságában a katolicizmus nagy szerepe az államok
politikai szerveződésében, mivel szerinte ez a közös szellemiség fontos
összetartó erő Közép-Európában, ahol a faj és a nemzetiség ezt a szerepet nem
tudja betölteni, illetve a magasabb rendűnek tartott katolikus nyugati
kultúrájú népekkel való szövetség megakadályozná a magyarság számára nagy
veszedelemnek tartott keleti ortodoxia előretörését is. Pongrácz
Kálmánt nem sorolhatjuk be egyik katolikus politikai áramlatba sem, azonban
írásaiban olyan sokat foglalkozott Közép-Európa jövőjével és olyan meghatározó
a katolikus jelleg tervezeteiben, hogy feltétlenül foglalkoznunk kell
elképzeléseivel. A
térség és ebben Magyarország jövőjére vonatkozó gondolatait 1933-ban a Kis-
és nagymagyar politika című cikkében fejtette ki részletesen, a magyar sors
két nagy alternatíváját jelölve meg: a független állami lét teljes
fenntartását, amelyet „kismagyar” politikának nevez, vagy a közép-európai
integráció kialakulását, mely a „nagymagyar” politika nevet viseli. Az utóbbi
mellett foglal állást, mivel a magyarságnak szerinte „elsőszülöttségi joga” és
földrajzi helyzeténél fogva primus inter pares pozíciója van Közép-Európában,
ezért végcéljának a közép-európai predomináns szerep elérését kell tekintenie.
Munkájában leírja az ehhez vezető utat: mivel a magyarságot kis létszáma nem
teszi képessé fent jelölt hivatása betöltésére, ezért keresni kell egy olyan
államszövetségi rendszer kiépítésének lehetőségeit, amely által érdekeit az
egész Duna-medencében tudná érvényesíteni. Ez azonban – leszögezi – nem jelenti
azt, hogy ő akár a revíziós, akár az integritási politika elvetését tartaná
helyesnek. Szerinte ezek a nagymagyar politikának alapfeltételei, sőt, a régi
határok esetleges visszaszerzését is csak átmenetinek kellene tekinteni a végcélhoz. Azonban azt
feketén-fehéren bevallja, hogy ennek az elképzelésnek „reálpolitikai jellege
[…] ma még erősen vitatható”. Ennek ellenére kifejti részletekbe menően, hogyan
is valósulhatna meg ez a koncepció. Magyarországnak először Ausztriával kellene
szoros politikai szövetséget kialakítania, amihez később csatlakozna
Horvátország és Lengyelország: „A
magyar-osztrák-lengyel-horvát szövetség közép-európai öncélúsága és nagyhatalmi
volta miatt német vonatkozásban a francia, orosz vonatkozásban pedig az angol
politika igen hathatós támogatására számíthatna amellett, hogy saját hatalmi súlyával
úgy gazdasági, mint politikai tekintetben pacifikálni tudná a Dunavölgyét és
képes lenne impériumát oly területekre is kiterjeszteni, melyek úgy földrajzi,
mint államjogi tekintetben a multban is e hatalmi érdekkör kiegészítő részét
képezték. Így egészülhetne ki a négyes keret az önállóvá lett Erdély
csatlakozásával s ezzel teljessé válnék ennek az új kelet-európai birodalomnak
kialakulása, melynek déli határait az Adria-, északi határait pedig a
Keleti-tenger mosná. Az
így kialakult ötös szövetség gazdasági tekintetben a továbbépülésnek bő
lehetőségeit nyújtaná. Olyan súllyal nehezednék rá a köteléken kívül
elhelyezkedett keleti és délkeleti kis államok életére, hogy gazdasági
csatlakozásukat előbb-utóbb elkerülhetetlenné tenné s ezáltal Közép-Európa
gazdasági öncélúságának ilyen szilárd formában eddig még soha sem érvényesült
rendszerét valósítaná meg. Ez a békés fejlődésének olyan lehetőségeit tárná
fel, a dunai együttműködés olyan intézményesítését eredményezné, amelytől már
csak egy lépés választaná el az itt élő népeket a Dunai Egyesült Államok
megalakításától.”[28] Pongrácz
ezen célhoz vezető eszközök egyikének tekintette a restauráció eszményét is: „Az
új konföderáció, mely történelmileg, fajilag, vallásilag és kultúrfokon oly
heterogén részekből alakul, a jövőben sem nélkülözhetné azt az összefűző és
kiegyenlítő erőt, melyet egy oly szigorúan alkotmányos dinasztia nyújt, melynek
sorsa évszázadok óta összeforrt az állam fejlődésével.” Magyarországot
szerinte helyzete egyenesen predesztinálja a kezdeményező lépés megtételére,
mivel feladata nem az, hogy összekötő kapocs legyen Kelet és Nyugat között,
hanem éppen ellenkezőleg, Keletet és Nyugatot szét kell választania úgy, hogy
öncélúan és érdekeinknek megfelelően egy nagyhatalmi államszövetség keretein
belül megszervezze Közép-Európát, „világgá kiáltva az új dunai nagyhatalmi
jelszót: Közép-Európa a közép-európaiaké!”[29] Pongrácz
elmélete más szempontú feldolgozásban – mely lényegét tekintve ugyanaz, de
ezekben a létrejövő nagy államszövetség a felújított Monarchia lenne – helyet
kapott a Katholikus Szemlé-ben
és az Új Kor-ban is.
Ezekben az írásaiban a fentiekkel ellentétben nem a politikai és gazdasági
előnyökre és szükségszerűségekre helyezte a hangsúlyt, hanem a a katolicizmus
összekötő erejére a közép-európai nemzetek között:[30] „A
vallásos gondolat Európában megint integráló erőként kezd hatni. A katolicizmus
univerzális szemlélete eddig elhanyagolt, háttérbeszorított és mellőzött
helyzetéből újra előlép és szerepet igényel. A dunavölgyi katolikus népek és
nemzetek politikai orientációjában helyet kap a vallási gondolat is, az Actio
Catholica öntudatot teremt e népek vallási és kulturális felfogásában s
rávezeti őket ismételten az útra, amelyen haladva jelenlegi magas műveltségi
szintjükhöz sikerült felemelkedni.[…] A pánszláv és pángermán érők közé ékelt
Lengyelország, Ausztria és Magyarország faji heterogenitásánál erősebbek
bizonyult e három ország vallási homogenitása s ez a politikai együttműködés
természetszerűen kell, hogy elvezessen minket külpolitikánk latin
orientációjúvá válásához.”[31] A katolikus
reformnemzedék elképzelései Közép-Európa jövőjéről Az
1930-as évek kezdetén a magyar szellemi élet egy sajátos erjedés állapotába
jutott. A fiatalság kért magának szót, „egy olyan fiatal, új nemzedék, […]
amelynek tagjai ugyan még az egykori Osztrák-Magyar Monarchia polgáraiként
jöttek a világra, de a «régi jó békevilágról» semmiféle személyes tapasztalatuk
nem volt már. Mérhetetlenül távolinak is érezték azt a kort. E nemzedék számára
már magától értetődő életkeret volt a trianoni Magyarország, erre reflektáltak,
ezzel voltak elégedetlenek.”[32]
Ez a mozzanat jelentkezett a katolikus társadalmon belül is, a fiatal
értelmiség meglátta a gazdasági, politikai, szellemi és társadalmi élet
problémáit, szóvá tette és megoldási lehetőségeket keresett rá. Bár egyáltalán
nem lehet egységesnek tekinteni ezt az áramlatot, politikai beállítottságuk
alapvonása azonos volt: szemben álltak a merev konzervativizmussal, és
nyitottak voltak az új eszmék iránt. A fiatal katolikus írók, újságírók és más értelmiségiek
Széchenyi György lapja, az 1931-ben induló Korunk Szava köré tömörültek.
A lap „aktív katolikus orgánumnak” nevezte magát, és valóban, az addigi erősen
konzervatív színezetű katolikus sajtóval szemben egy modern, friss hangú
fórumként lépett fel, mely főleg a fiatalság körében tett nagy tekintélyre
szert. 1935-ben ebből elsősorban személyes ellentétek miatt vált ki Aradi
Zsolt, Balla Borisz és Possonyi László baráti körükkel együtt, és Új Kor
címen új lapot alapítottak, míg Széchenyi György Katona Jenővel együtt tovább
szerkesztette a Korunk Szavát, melynek nevét később Jelenkorra változtatták.[33] Ez a reformnemzedék élénken érdeklődött a kor aktuális
kérdései iránt, így a Duna-völgyiség problémája is komolyan foglalkozatta őket.
A katolikus társadalom korábbi – fent ismertetett – elgondolásaival szemben ők
egészen új oldalról nézték a kérdést: ezt nem csak magyar ügynek tekintették,
hanem egész Közép-Európát vizsgálták és ebbe helyezték bele – az ilyen vagy
olyan határokkal rendelkező – Magyarországot. A korszakban általánosan
elterjedt nézetet, a pánszláv és pángermán térhódítás veszélyének gondolatát ők
is magukévá tették, azonban míg az előbbit inkább csak nagy általánosságban,
körvonalazatlanul emlegették[34]
– csak Talpassy Tibor említi az orosz-csehszlovák szövetséget, mint ennek
esetleg új formáját[35]
–, addig a náci Németország agresszív terjeszkedésének veszedelme teljes realitásában
állt előttük.[36]
Aradi Zsolt,[37]
Kokas Elemér[38]
és Pap Zoltán[39]
egyöntetűen azt hangoztatták, hogy Németországnak a Duna-völgyi kisállamok ellentéteinek
további fenntartása az érdeke – tehát a közhiedelemmel szemben nem a magyar
revízió! –, mert egy esetleg létrejövő erős közép-európai államszövetség
útjában állna keleti terjeszkedésének, valamint a német gazdasági függést is
megszűntetné. De némelyeknek a többi nagyhatalom Duna-völgyi politikájával
szemben sem volt sokkal nagyobb a bizalma, ahogy Aradi írja: „a Duna-völgye
nagyhatalmak játszóterülete lett, az egyes államok labdái a nagyhatalmi
érdekeknek, akiknek csak az áll érdekükben, hogy minnél jobban megosszák az itt
lakó népeket, s hogy egymás ellen kihasználhassák.”[40] Aradi
és Bajza József ezek mellett még látott egy harmadik fenyegetést is: a
Balkán-paktumban – Bulgária kivételével – teljes egyetértésre jutott pravoszláv
Balkánét. Aradi szerint ezzel és a kisantant-szerződésekkel a Balkán
„feljebbcsúszott”, vagyis „Szerbia túllépett azon a határon, mely meg van
számára szabva […] Egy pravoszláv gondolat keveredik a dunavölgyi
osztrák-magyar-horvát katolikus gondolattal s a Balkánnak ezt a feltörekvő
szellemét nagyon nehéz lesz megállítani, mert nyers nacionalista erők hajtják
felfelé.”[41]
Bajza József fejtette ki ezt a gondolatot legvilágosabban, melyet Aradi is
idéz: „A
pravoszláv Balkánnal az angolok vagy franciák pillanatnyi érdekeik szerint
paktálhatnak, a középeurópai katolikus kis nemzetek számára azonban egy új és
állandó veszedelem születik meg. Az orosz kolosszus és a germán óriás után itt
a balkáni pravoszláv tömb, mely ma bent áll középeurópai területeken és ott
szövetségesekkel bír. Közép-Európa katolikus kis nemzeteinek össze kell a
veszedelem ellen fogniuk, különben amíg saját nemzeti öncélúságról fecsegnek, a
három nagyétvágyú szomszéd külön-külön falja fel őket.”[42] Ezen
„eszmei” fenyegetettségek mellett azonban volt egy sokkal kézzelfoghatóbb közös
probléma is a térségben. Mindenki látta, hogy az utódállamok próbálkozásai a
gazdasági önellátásra sorra kudarcba fulladtak, csakúgy, mint Magyarországé. A
katolikus reformnemzedék számára egyértelmű volt, hogy a Duna-menti államok
közti gazdasági együttműködés szükséges a válságból való kilábaláshoz. Tehát
az „aktívkatolikusok” – ahogy időnként lapjuk után nevezték őket – a felsorolt
problémákra a megoldást a Duna-völgyi kis népek valamilyen szintű politikai
összefogásában látták, mely egyrészt ellen tudna állni a külső veszedelmeknek,
másrészt pedig képes lenne a terület gazdasági életet is helyrebillenteni. Az
alapvető, általános felfogást erről Ajtay József fogalmazta meg a
legtisztábban: „A
dunavölgyi nemzetek léte és boldogulása még szorosabban függ egymáséitól, mint
általában az európai országoké. Ha nem tudnak egymásra találni és békés
munkában benső kapcsolatba tömörülni, minden bizonnyal könnyű prédáivá lesznek
a szomszédos nagyhatalmaknak, mint kis halak a nagyokénak. Ha pedig egymásra
találnak, akkor Európa hatalmasságai mellett öncélú, életérdekeit megvédeni
tudó tényezőt fognak jelenteni és egyik legfontosabb tartóoszlopa
lesznek a békét biztosító európai egyensúlynak.”[43] Azonban
ennek az együttműködésnek a jellegét tekintve meglehetősen eltértek a
vélemények. A
reformnemzedékben voltak, akik átfogó tervet dolgoztak ki a közép-európai
összefogásról, míg mások csak egyes gondolatokat jártak körül. Négy ilyen,
viszonylag konkrét elképzelést ismerünk körükből. Széchenyi György gróf Restauráció és birodalmi gondolat
című 1935-ös cikkében legitimista alapú elgondolását ismerteti. Szerinte a
térség problémáira a megoldást „egy nagyobb gazdasági, vám és pénzügyi egység újralétesítése,
egy szorosra fűzött közép-európai keresztény kultúrközösség kiépítése”
jelentené, mely feltétlen életszükséglet. Ez az új államalakulat egy
„közép-európai vonatkozású birodalom” lenne föderatív elgondolásban, a
nemzetiségek kultúrfokának megfelelő széles autonómiákkal, elsősorban
keresztény kultúr- és nem hatalmi célokat szolgálva. A birodalomban Szent
István gondolatának kellene uralkodnia, miszerint a népek békésen, egymás
kultúráját és jogait tiszteletben tartva élnek együtt, amely ennek köszönhetően
nagy vonzóerőt képviselne a nemzetek számára, és ezért minden bizonnyal
területe is nagyobb lenne, mint a Monarchiáé volt. De ez az alakulat Széchenyi
szerint ma még a Habsburg-ház bevonása nélkül elképzelhetetlen. Azonban arról
nem szól, hogy mely országok vagy népek csatlakoznának ehhez az új államalakulathoz,
mely szerinte Magyarországgal vagy nélküle, de elkerülhetetlenül létre fog
jönni.[44] Bajza József is hasonló elgondolást vázol fel
tanulmányaiban, melyekben a Duna völgyét három szakaszra osztja, a felső német
vidékre, a középső, katolikus kultúrájú területekre – Ausztria, Magyarország,
Csehszlovákia, Horvátország, Szlovénia – és az alsó, ortodox Balkánra. Szerinte
is szükséges lenne a középső, hasonló szellemiségű nemzeteket egy nagy
Habsburg-vezetésű államszövetségbe szervezni, mely a béke biztosítéka lenne a
térségben. Ennek megvalósulását a Szent Korona-eszmének a „régi tisztaságába”
való visszaállításában látja – mely szerint a nemmagyar ajkúak nem a
magyaroknak vannak alávetve, hanem magyarok és nem magyarok egyformán a Szent
Koronának –, ami a környező nemzeteket hozzánk vonzhatná. Természetesen
Ausztriával is államszövetségbe kapcsolódnánk és a többi, a Szent Korona alá
nem tartozó, de a Duna-völgyi hivatással rendelkező Habsburgok által hozzánk
kapcsolt nemzetekkel együtt létrejönne egy nagy közép-európai konföderáció, mely szövetségre léphetne a
szintén katolikus Olaszországgal és Lengyelországgal.[45] A
reformnemzedékben elsősorban a fiatalabb korosztálynál megjelennek lényegesen
más, nem legitimista gondolatok is. Kokas Elemér a Korunk Szava Népkönyvtárában
megjelent A harmadik út című tanulmányában szintén a dunai összefogás
szükségességét hirdeti a kisebbségi kérdés új jogalkotása, a területi revízió
lehetősége és kölcsönös gazdasági kedvezmények alapján, mely a „dunai új rend”
alappillérei lennének. Azonban szerinte a dunai államok – Ausztria,
Magyarország, Csehszlovákia és Jugoszlávia – összefogása sem lenne elegendő a
német és orosz terjeszkedés, valamint a Duna-völgy területén létrejövő
összecsapásuk kivédésére, ezért egy még nagyobb közép-európai államszövetség
kiépítésére lenne szükség a fenti országokon kívül Lengyelország, a balti
államok és Bulgária részvételével, mely ütközőállamként funkcionálna.[46] Az
„aktívkatolikusok” közül Aradi Zsolt foglalkozott a legtöbbet a kérdéssel.
Elmélete szerint a Monarchia felbomlásával létrejött „államtorzók” ilyen
állapotukban már csak a legrövidebb ideig maradhatnak fenn. Az európai forradalom című könyvében
kifejti, hogy az ideális megoldást az jelentené – anélkül, hogy az államforma
vagy a Habsburg-kérdésben állást foglalna –, ha a Duna völgyéből a
nacionalizmus eszméjét kiküszöbölnék, mert amíg ez meg nem történik, a térség
nyugalma nem áll helyre. Több írásában is kárhoztatta a közép-európai népek
között annyira általános gyűlöletet és kölcsönös lenézést, mely minden
együttműködésnek gátló tényezője. Aradi Öt éjszaka címmel egy fiktív
riport-regényt is szentelt a témának, melyben különböző nemzetiségű régi
osztálytársak találkoznak és öt éjszakán át megbeszélik Közép-Európa jövőjét,
mindenki a saját nemzetének gondolatait bemutatva.[47] Nézete szerint Közép-Európában egyedül Lengyelország
engedheti meg magának az önálló nemzeti állam létét, a többi kis nép csak a
saját kárára alkothat külön országot. Szerinte az itteni népeknek geopolitikai
súlya miatt először a Kárpát-medencében kellene birodalmat alkotniuk – melyet
Hungária-szövetségnek nevez –, ahol a nemzetek a legszélesebb körű közigazgatási,
területi és kulturális autonómiával bírnának. Természetesen ez csak úgy lenne
megvalósítható, ha ez az állam Svájc mintáját követné és így olyan vonzóerővel
bírna a nem magyar népek számára is, hogy annak kedvéért lemondanának az anya-
vagy testvérországaikhoz való tartozásról. Romániának önálló országként kellene
megmaradnia, de úgy, hogy Erdélyt kettéosztják közte és a fenti kárpát-medencei
ország között. A délszláv nagyhatalmi álmokat le kell törni, ez közös érdeke
Közép-Európának és a Balkánnak is, Horvátország pedig beléphetne a Hungária-szövetségbe. Ausztria esetében is egy hasonló, a körülötte élő
népekkel minden nacionalizmustól mentes nagy Ausztria-szövetséggé való
átszervezését tartaná szükségesnek, az így létrejövő két államszövetség pedig
egy nagy Duna-szövetséget alkotna. Ez a független Lengyelországgal lenne „az a
három oszlop, melyre a katolicizmusnak Rómából kelet felé induló hídja
támaszkodik” – Gemelli atya, a milánói katolikus egyetem rektora szavaival
élve.[48] Az
ilyen átfogó tervek mellett a Duna-völgyi összefogás egy-egy gondolatával, részkérdésével
mások is gyakran foglalkoztak, ezért ezeket összevetve a fentiekkel, vizsgáljuk
meg azokat a fő csomópontokat, amelyek körül a katolikus reformnemzedék
közép-európai elképzelései csoportosultak, hogy így gondolatvilágukról
általános képet tudjunk nyújtani. Nézzük meg először, hogy a nagy Duna-völgyi
összefogásokban milyen szerepet szántak Magyarországnak, illetve a
magyarságnak. A legtöbb vélemény szerint a magyarság „első az egyenlők között”,
melynek magához kellene ragadnia a közép-európai rendezés vezérszerepét és maga
köré gyűjteni Szent István elvei alapján a környező népeket.[49]
Tarnóy László fejti ki ezt a legrészletesebben, a magyarok egyértelmű – ha nem
is politikai, de kulturális – vezető szerepét hangoztatta a Duna völgyében.
Szerinte a magyarság már nem lehet a nyugat védőbástyája, hisz a török elment,
s az is elég kétséges, hogy ez a kis nép a sokat hangoztatott mérleg nyelve
lehetne a térségben. Ezért Magyarországnak új hivatásra van szüksége, vagyis megteremteni
az új Duna-völgyét, mely már szerepelhetne az európai egyensúly mérlegeként. De
ehhez az új közép-európai kultúra megteremtésén át visz az út, melyre a
magyarságnak különösen joga van, „mivel egyesíti magában egész Közép-Európát, a
mi fajunk német, román, szláv részekből is van összetéve […] Általában az egész
kultúránk, ha jól értelmezzük, tulajdonképpen nem »turáni«, hanem dunavölgyi
kultúra, mely azonban egyenlő lett a magyar kultúrával.”[50] Érdemes
megjegyeznünk, hogy nem találkoztunk egy olyan tervezettel sem az „aktívkatolikusok”
körében, melyben ne a magyarság lenne az összefogást kezdeményező vagy
létrehozó erő. A Habsburg-kérdésben sokkal eltérőbb álláspontokkal
találkozunk, a katolikus fiatal nemzedék már egyáltalán nem nevezhető
egységesen legitimistának. Igaz, Bajza és N. Czike Gábor a dinasztiát
közép-európai misszióval áldott uralkodó családnak tartotta, amelynek hivatása
a kis népeket egységbe fogni és így biztosítani Európában és a Duna völgyében a
hatalmi egyensúlyt és ezáltal a világbékét.[51] Széchenyi is
hasonlóképpen látja az ügyet, szerinte a Habsburg-kérdés kikerülhetetlensége a
dinasztia „közép-európai eljegyzettségének” köszönhető, az új Duna-szövetség
létrehozásában a Habsburg-ház kulcspozíciót foglal el, „anélkül, hogy maga
akarná, személyesen munkálná, egyedül a történelmi tények erejénél fogva”.[52] Mások azonban egészen másképp vélekedtek. Kokas fent
ismertetett tervében nem foglalt állást ebben az ügyben, amiből arra
következtethetünk, hogy a téma szempontjából nem tartotta elsőrendű,
meghatározó jelentőségűnek a kérdést, Aradi pedig úgy vélte, hogy a
Habsburg-Monarchia mint végcél nem fogadható el, csakis mint közbenső állapot,
mint pacifikáló erő.[53] Témánk
szempontjából a legjellemzőbb és talán a legérdekesebb kérdés a katolicizmus,
mint vallás, illetve mint kultúra szerepe a Duna-völgyi gondolatban. Fentebb
már láttuk, hogy ez milyen szerepet töltött be Turi Béla és Pongrácz Kálmán
elképzeléseiben. Ez az „aktívkatolikusoknál” is egy olyan motívum, amelyet
szinte mindnyájan kiemelnek valamilyen formában, ebben a kérdésben tűnik ki
igazán politikájuk vallási-egyházi alapja. Ne feledjük, a katolicizmus
„neobarokk” virágzásának korában járunk, és ezek a fiatalok mindnyájan
rendkívül vallásosak, a francia eredetű, komoly hitéleti elmélyülést hirdető
„új lelkiség” követői voltak.[54]
A katolicizmust tartották Közép-Európa legfőbb összetartó erejének. Aradi
szerint csak ez alapján lehet Ausztria és Magyarország közép-európai birodalom,[55]
és „akik a katolikus kultúrát védik, azok a magyar és szerves dunavölgyi
kultúrát védik”.[56]
Bajzánál eleve katolikusként szerepel a magyarok, osztrákok, csehek, szlovákok,
horvátok, szlovének, rutének által a Balkán-paktumban létrejött ortodox balkáni
tömörülés ellensúlyozására létrehozandó Duna-völgyi államszövetség[57]
– annak ellenétre, hogy ezek egy része egyáltalán nem volt tisztán katolikus
felekezetű nép. Talpassy írásaiban nem a kultúra, hanem – lényeges különbség! –
a katolikus hit „forrasztja egybe eltéphetetlenül és letagadhatatlanul”
a Duna-völgyi népeket, mely véleménye szerint erősebb, mint a politikai ellentétek,
melyek elválasztják őket.[58] Mint fentebb említettük, meglehetősen „nagyvonalúan”
kezelték ezt a gondolatot, gyakran „megfeledkeztek” róla, hogy Közép-Európában
igen nagy számban élnek protestánsok is, a sokkal inkább pravoszláv, mint latin
kultúrával rendelkező ruténekről nem is szólva. Igaz, ezt az ellentmondást
általában azzal igyekeztek feloldani, hogy a protestánsok is a nyugati, latin
kultúra gyökeréből táplálkoznak. Széchenyi az, aki sokkal objektívebben nem
katolikus, hanem keresztény illetve nyugati jelzőt használ a Duna-vidéki
kultúra és a létrejövendő államszövetség megjelölésére.[59] Azonban azt ki
kell emelnünk, hogy mindegyik „aktívkatolikus” íróra a teljes elhatárolódás
jellemző Kelettől, illetve a keleti kultúrától és az egyértelmű és megfellebbezhetetlen
Nyugat felé fordulás, de erről majd később. A protestáns
egyházi vezetők véleménye a térségről A
protestáns egyházak esetében is hasonló kép rajzolódik ki, mint a
katolikusoknál. Egyrészt a református és az evangélikus felső egyházi vezetés –
kivéve a liberális elvekkel rokonszenvező Baltazár Dezső tiszántúli református
püspököt – azonosult a rendszer irredenta ideológiájával, másrészt viszont az
1930-as évek elejétől egyre jobban hallatta hangját és propagálta új
elképzeléseit a protestáns fiatal reformnemzedék is. Trianon
után az evangélikus egyház teljesen a „keresztény-nemzeti” kurzus hűséges
támasza lett,[60]
amelyre bizonyosan döntő hatással volt, hogy a békeszerződéssel nagyon súlyos csapás
érte az egyházat az evangélikus bázist jelentő Felvidék elcsatolásával.[61]
Raffay Sándor püspük 1919. november 16-i zászlóavató beszédében a lehető
legtisztábban fejezte ezt ki: „Látom e zászlóval a harmadik ezredév dicsőségébe
indulni a keresztyén erkölcs fundamentumán nagyra nőtt népet. Látom a zászló
nyomán a Szent Korona fényét átragyogni ismét egyik határtól a másik határig: a
Kárpátoktól az Adriáig!”[62]
Ez a gondolat szinte az egész evangélikus egyházat áthatotta: „A magyar
irredentizmus nemcsak politikai életünknek hatalmas motorja, hanem egyházi
életünknek is az új, szerencsétlen viszonyok között egyik vezető
gondolata.”[63]
– bár tanulmányunk elején láttuk, hogy voltak, ha csak kevesen is, aki ezt nem
így látták.[64]
Hasonló álláspontot figyelhetünk meg az Erdély elcsatolásával szinte
törpeegyházzá zsugorodott unitárius egyháznál is: „a revíziót kérhetjük, mert
azt is hirdetnünk kell, lévén ez a béke előfeltétele”.[65] A reformátusságot is hatalmas megrázkódtatásként érte
Trianon, még ha ennek következtében a maradék országban meg is nőtt némiképp
számarányuk a többi felekezethez képest. A református vezetésre is természetesen
hatott a korszak nacionalizmusa, amit csak erősített az egyház történelmi hagyománya,
Bocskai és Bethlen öröksége, a Habsburg-ellenes nemzeti szabadságharcok emléke.
Azonban mégsem állt teljesen egyöntetűen a rendszer mellett, voltak, akik sok
kérdésben – így a „dunavölgyiségben” is – jóval liberálisabban és
demokratikusabban gondolkodtak, mint „elvárták” volna tőlük. Ezt
a csoportot elsősorban Baltazár Dezső tiszántúli püspök és a később hivatalában
őt követő Révész Imre debreceni lelkész képviselte, illetve a hozzájuk
csatlakozó Karácsony Sándor, Victor János, Bereczky Albert és Sebestyén Jenő.[66]
Ezt a progresszív tartalmú irányzatot a kormányzat és a református vezetés
konzervatív szárnya igyekezett mindjobban visszaszorítani,[67] azonban ez nem
sikerült, az ifjúsággal karöltve továbbra is bírálták a kormányzat politikáját,
sőt, részt vettek az 1930-40-es évek fordulóján jelentkező antifasiszta
mozgalmakban is.[68]
Nem támogatták a rendszer irredenta külpolitikáját sem, Balthazár 1930-ban a
francia kormány külügyi bizottsága előtt bírálta a magyar vezetés politikáját,
a német orientáció helyett a szomszédos államok felé való közeledést ajánlotta
Kossuth Duna-konföderáció-terve alapján. Mondanunk sem kell, hogy itthon ezt
nem hagyták szó nélkül.[69] Balthazár 1936-ban bekövetkezett halálával Ravasz László
dunamelléki püspök lett a rangidős püspök, a református egyház legnagyobb
tekintélyű vezetője, és így az egyetemes konvent elnöke is, bár Kónya István
szerint már korábban is – legalábbis a politikai életben –nagyobb volt súlya és
szerepe.[70]
Ravasz egészen eltérő politikát folytatott, teljes mértékben azonosult a
rendszerrel, annak külpolitikai elképzeléseit is a magáévá tette.[71]
Egyértelmű célja a történelmi Magyarország visszaállítása volt, a Duna-völgy
minden más jellegű rendezésére irányuló elképzelést elutasított. Számtalan
írásában és beszédében tett hitet emellett: „A magyarság a maga természetes életterét: a Kárpát övezte
Duna-medencét, ma még egymaga nem tudja betölteni. Ezen e területen más népek
ideszakadt csoportjai is élnek. Mindegyiknek meg van a maga népi öntudata,
nyelvműveltsége s az ország határán túl önálló államszervezete. Itt tehát a
magyar népnek ezekkel a népcsoportokkal úgy kell élni, hogy együtt alkossák meg
a magyar nemzetet. Az itt élő nemzetnek magyar nemzetnek kell lenni. Ez az
ezeréves folytonosság, ez a történelmi egység. A magyar nemzet egységében
elhelyezkedhetnek a különböző népcsoportok. Ápolhatják nyelvüket, fejleszthetik
népi műveltségüket, de nemzetté csak a magyarság vezetése mellett, a magyar
sorsközösség és a magyar államiság nagy együttesében válhatnak. Ha nem akarnak
benne részt venni, élhetik népi életüket, de nem részesülhetnek annak a
nagy erkölcsi közösségnek az áldásaiban, amelyet egy nemzet jelent önmagára
nézve.”[72] Ennek a
minden más felett álló ügynek az érdekében támogatta a náci Németországgal való
szövetséget is, bár tisztán látta a benne rejlő veszélyeket.[73] A fiatal protestáns nemzedék
„dunavölgyisége” és az ifjúsági mozgalmak tevékenysége Az
1930-as évek elején – hasonlóan a katolikusokhoz – a protestáns társadalomban
is megjelent az a fiatal generáció, amely már egészen más színben látta a
Duna-völgyi kérdést és az „öregek” irredenta politikájával szemben a népek
közti megbékélést hirdette. A fiatal értelmiség fő fórumait viszont a
katolikusokkal ellentétben – ahol az egyetemisták ifjúsági szervezete, az
Emericana szigorúan ragaszkodott a Szent István-i Magyarország eszméjéhez[74]
– az ifjúsági egyesületek, valamint az ökumenikus mozgalmak jelentették. A két világháború közötti időszakban ezek a vallásos
ifjúsági egyesületek virágkorukat élték, különösen a protestáns egyházakban,
ahol több ilyen szervezet is működött egymás mellett, többé-kevésbé eltérő
arculattal és céllal. A
Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) a földműves, kereskedő és iparos
fiatalságnak, vagyis a nemdiákoknak volt a mozgalma. Beállítottságát az
ökumenizmus, az általános keresztény szellem jellemezte, s ennek megfelelően az
ifjúsági munka három – felekezetközi, református és evangélikus – ágban folyt a
mozgalmon belül. A szervezet gyakorlati tevékenysége igen széles skálán
mozgott, ifjúsági napokat, konferenciákat, előadásokat, hangversenyeket,
táborokat stb. szerveztek, de a KIE munka középpontjában elsősorban az imádkozó
bibliaköri órák álltak. Lapjai az Ébresztő és a Magyar Ifjúság
volt, valamint a fent említett református és evangélikus ágaknak is voltak
külön értesítőik.[75] A
Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség (MEKDSZ), mely 1925-ben felvette a
Pro Christo nevet is, a főiskolás diákok szintén felekezetközi szervezete volt.
Nem rendelkezett túl népes tagsági táborral, de vezető személyiségei –
Karácsony Sándor, Victor János – hatása és a mozgalomból kinőtt szeniorok
súlya, valamint az a jellegzetes szellemiség, amely kisugárzott belőle, komoly
jelentőséget adott az egyesületnek.[76] A MEKDSZ a
radikális kereszténységet képviselte, az igazi, élő hitet akarta a diákság
szívében felébreszteni, de emellett nem zárkózott el az aktuális, sokszor
politikai kérdésektől sem, a közép-európai problémák iránt pedig kifejezetten
érdeklődött.[77]
Jellemzésül csak annyit, hogy a szervezet vezetése alatt álló Diákok Házában
működött az 1920-30-as évek fordulóján az Olt Károly vezette Kelet-európai
Szeminárium. A MEKDSZ-nek voltak az ifjúsági egyesületek közül a legjobb
külföldi kapcsolatai. Gyakorlati munkájukat a KIE-hez hasonlóan előadások,
konferenciák és bibliakörök szervezése alkotta elsősorban, sajtóját a
középiskolásoknak szánt Erő és a Diákvilág című főiskolás lap
jelentette, amely később Pro Christo Közleményekre, illetve Pro
Christo-ra változtatta a nevét.[78] Az
előző két mozgalommal szemben a harmadik jelentős protestáns ifjúsági
szervezet, a Soli Deo Gloria (SDG) nem felekezetközi, hanem hitvallásos
kálvinista egyesület volt, mely a magyar református egyházhoz való tartozását
mindig hangsúlyozta is. A korszakban népszerű és a szövetségre is nagy
befolyást gyakorló teológiai irányzat, az ún. történelmi kálvinizmus hatására
az 1933-ban megalkotott alapszabálya egyaránt súlyt helyezett egyházi és nemzeti
missziójára: „A
nemzetet és az egyházat Isten két legnagyobb földi ajándékának tekinti. Ezért
ezek javáért: öntudatos nemzeti élet megteremtéséért, az anyaszentegyház
erőteljes missziói lelkületének és munkájának megerősítéséért küzd különösen a
jövő nemzedék életében.” Az ifjúsági
mozgalmak közül – célkitűzésének megfelelően – valóban az SDG foglalkozott a
legtöbbet a nemzeti sorskérdésekkel.[79] 1934-ben ez a törekvés még
nyíltabban került kifejezésre a főtitkári jelentésben: „Kívánatos,
hogy a magyar élet nagy kérdéseivel kapcsolatban szövetségünk különösen a
főiskolás munkán keresztül mind erőteljesebben hallassa álláspontját.”[80] Ezeknek
az elveknek megfelelően a Duna-völgyi megbékélés gondolatával is gyakran
foglalkoztak, mely még a szövetség vezetői vezérfonalában is helyet kapott: „Az
evangélium szellemében dolgozunk a dunai népek megbékélésén. A gyűlölet nem
épít. [Meg kell beszélnünk] mit kell tennünk programszerűen, hogy a dunai népek
együttműködését előbb érzületileg és szellemileg előkészítsük.”[81] Ez meg is
történt, elsősorban lapján, az Új Magyarság-on, majd a Magyar Út-on keresztül. A szervezet a fentiekhez hasonlóan szintén
jeleskedett konferenciák, előadások szervezésében is, különösen az ún.
Szerda-esték – ahol a kor kiemelkedő tudományos és művészeti személyiségei
tartottak előadásokat – voltak méltán híresek és népszerűek. Az SDG senoirjai
alakították 1940 nyarán a Kabay Márton Kört, mely nagy szerepet játszott az
antifasiszta mozgalomban.[82] A
protestáns fiatalság közép-európai elképzeléseinek kialakításában döntő
befolyást gyakorolt néhány jelentős személyiség Duna-völgyi eszméje. Meg kell
említenünk itt elsősorban Németh László „tejtestvériség” gondolatát: egyazon
sors „száraz emlőit” szopták a Duna-völgyi népek, amely azonban lehetőséget ad
a testvéri együttműködésre.[83]
Németh László eszmeiségének hatalmas irodalma van,[84] elképzeléseit már
sokan részletesen bemutatták és vizsgálták, ezért nem tartjuk szükségesnek ezt
itt ismételten megtenni, csakúgy, mint Szabó Dezső munkásságát,[85]
akinek Kelet felé fordulása szintén tisztán érezhető a fiatalok szellemiségén.
Szabó volt az első Trianon után, aki kimondta, hogy Magyarország helye
Kelet-Európában van, és a magyarság a kelet-európai kisnépekkel áll vagy bukik,
velük együtt kell egy nagy egységet létrehoznia.[86] A legjelentősebb hatású személyiség azonban egyértelműen
Karácsony Sándor, a korszak nagy pedagógusa, a KIE és a MEKDSZ vezető tagja
volt, akiben a protestáns ifjúság egyik legfőbb szellemi irányítóját látta,
annak ellenére, hogy „nyitottsága” miatt számos konfliktusa volt a református
egyház vezetésével, illetve a politikai rendszerrel.[87] Karácsony
Duna-völgyi gondolatainak egyik alappillérét a szomszédos népekkel Krisztus
szellemében való őszinte megbékélés, a kölcsönös megbocsátás alkotta. Ezt hirdette
A bűn szerepe a nemzet életében című 1934-es előadásában,[88]
melyért több évre rendőri ellenőrzés alá helyezték, mint „nemzetgyalázással
alaposan gyanúsítható személyt”. Jól jellemzi elképzeléseit az 1938. június 6-i
brno-i beszéde egy ökumenikus ifjúsági konferencián, ahol a csehszlovák
fiatalok előtt kijelentette: „De
nekünk ma, holnap, holnapután, sőt azután is meg kell értenünk egymást, mert
kendőzhetjük az ügyet így is, amúgy is, a kendőzetlen valóság az, hogy
szümbiózisban élünk a Duna-medencében, és az itt folyó történelmi élet közös
termékünk, az is marad […] Míg én nem ismertem, nem értettem és nem szerettem
önöket, képtelen voltam ezt így látni, még képtelenebb belátni. Arra kérem
tehát tanulságaim birtokában mindnyájukat, próbáljanak bennünket maguk is
megismerni, megérteni és megszeretni, hogy a maguk látása is odáig világosodhassék,
ameddig az enyém mostanára.”[89] De
nemcsak az északi szomszédokhoz közeledett így, a többi környező nép felé is
ugyanazt a jóindulatú baráti kezet nyújtotta, nemcsak írásaiban, hanem a
gyakorlati életben, a személyes érintkezésben is, például 1942-ben Debrecenben
egy szemináriumán a bizalmatlan ruszin hallgatókat becsületes őszinteségével
győzte meg arról, hogy „nekünk kis népeknek össze kellene tartanunk itt a
Dunavölgyében”.[90] Egy
másik, az ifjúságra még nagyobb hatást gyakorolt – Szabó Dezső véleményéhez
hasonló – megállapítást is tett: a nyugati, elsősorban német kultúra
elutasítását és Magyarország nem Közép-, hanem Kelet-Európához való tartozását.
Mint látni fogjuk, ez a gondolat olyan meghatározó volt az ifjú protestáns
nemzedékben, hogy érdemes kicsit hosszabban idéznünk: „A
koncepciónélküli magyar értelmiséget kezdettől fogva azzal «főzték», hogy
Magyarország a művelt Nyugat szerves tagja, és az a feladata, hogy a nyugati
műveltség védőbástyája legyen a barbár Kelet támadásai és pusztító hatalma
ellen. Ezt a tételt történelmi fejlődésünkben semmi sem igazolja. […]
Magyarország a valóságban Kelet-Európa, még pontosabban Kelet- és Nyugat-Európa
szellemi vízválasztó vonala. Hazánknak ez a peres föld, hadszíntér, senki vagy
mindenki földje voltát ezzel a fogalommal fejezték ki és egyben kendőzték
gyarmatosítóink: Közép-Európa. Közép-Európa nincs, helyette a Német-Római Szent
Birodalom van a valóságban. Ha tehát elfogadtuk azt a tételt, hogy Magyarország
Közép-Európa része, voltaképpen azt állítottuk, hogy Magyarország a történelem
folyamán mindenkor a Német-Római Szent Birodalom integráns, szerves tagja volt.
Ez utóbbi állítás természetesen éppolyan történelmi hazugság, mintha
Közép-Európát emlegetnénk. […] A kendőzetlen igazság ez: Magyarország
Kelet-Európa legnyugatibb pontja, Nyugat-Európa történelmi élete kezdete óta a
magáénak tekintette, Magyarország ennek ellene állt, ezért gyöngülésének
történelmi pillanata óta (a mohácsi vész után) megkezdte gyarmatosítását. A
gyarmatosító törekvés elleni harc neve az, hogy Kelet-Európa. […] A gyarmatosítás
mindig akkora területen folyt, amekkorát a Habsburgok kezükben tartottak, és
ott, ahol pillanatnyilag a török volt az úr, vagy meg sem kezdődött, vagy
szünetelt.”[91] A
fiatal protestáns nemzedék az 1930-as években hangját elsősorban a sajtóban
hallatta. Mint említettem, mindegyik nagy ifjúsági szervezetnek megvolt a maga
lapja, melyekben az egyesület életéhez kapcsolódó tudósítások mellett
előfordultak aktuális kérdésekről szóló, tudományos igényű írások is. A
legjelentősebbé az SDG 1932-ben alapított Új Magyarság című lapja vált,
melynek első évfolyamán – hasonlóképpen a Korunk Szava „aktív katolikus
orgánum” megnevezéséhez – az „aktív kálvinista folyóirat” cím szerepelt. A lap,
mely 1934 szeptemberétől Magyar Út néven jelent meg, a fiatal protestáns
értelmiség legfőbb fórumává vált. A Magyar Utat a katolikus Korunk
Szava és Új Kor protestáns párhuzamának tekinthetjük, szellemiségét
jól jellemzi Kiss Sándor ismertető cikke az első számban: „Nem politizál, hanem országot épít ez a fiatal nemzedék,
a megújult harmincasok, amely nem kénytelenségből, nem érzelmi alapon, de
értelmének hideg lemérése alapján megállapítja: Így nem mehet tovább! Nem okol
elődöket, nem kárhoztatja a mát ez a nemzedék, csak megállapítja, hogy a magyar
élet eddigi útja tragikus szakadékhoz fut s a jövőtbírás biztató szépségével
keresi az igazi magyar utat.”[92] A
Duna-völgy problémájával kapcsolatban a protestáns fiatalok körében is
általános volt a vélemény, hogy a pánszláv és pángermán veszély,[93]
illetve a gazdasági egymásrautaltság miatt közeledni kell a szomszéd népekhez.
Ezek az elgondolások különböző szinten jelentek meg, voltak, akik csak egymás
megismerésére buzdítottak, mások már a kölcsönös megbékélés szükségességét
hangoztatták, míg a legtöbben eljutottak a közép-európai népek tényleges
együttműködésének gondolatáig, sőt, a Dunakonföderáció eszméjéig is. Pap
Béla református lelkész, az SDG vezetőségi tagja,[94] a Magyar Út
szerkesztője foglalkozott talán legtöbbet a kérdéssel és több, egymástól
teljesen eltérő tervet is kidolgozott Közép-Európa jövőjére vonatkozóan. Az
1935-ös nagy port felvert biharfüredi román-magyar írótalálkozó kapcsán a két
nép közeledéséről ír, ezt egy kedvező lehetőségnek tartja, mivel szerinte a két
országot gazdasági és földrajzi helyzete egyenesen kényszeríti arra, hogy
egymással szorosabb kapcsolatot építsen ki. A kisantantot beteg formációnak
tekinti, mivel tagjait nem az élet- és sorsközösség, hanem csak a közös
ellenség tartja össze, így sokáig nem maradhat fenn. A pánszláv gondolat
újraéledésével Csehszlovákia és Jugoszlávia megtalálná helyét egymás oldalán,
de Románia feleslegessé válna, sőt, éppen olyan gáttá, mint Magyarország, így
természetes szövetségesei lennének egymásnak. „A nagygermán és nagyszláv
gondolat harapófogójában tanácstalanul és tehetetlenül két nép vergődik: a
magyar és a román.” Elképzeléséhez azonban hozzáfűzi, hogy minden közeledés
előfeltétele a kisebbségi szerződések becsületes betartása.[95] Pap
másik írásában a korszakban igen népszerű eszmét, a magyarság hivatását
vizsgálja. Ez szerinte egyrészt a közép-európai egyensúly mérlegének a nyelve
lenni – melyet alátámaszt az a tény, hogy Magyarország a Duna-medence földrajzi
középpontja –, másrészt pedig a jegecesedési pontját alkotni egy olyan
államkeretnek, amelyben a közép-európai népek önállóságuk fenntartása mellett
testvéri és demokratikus alapon szövetségbe szerveződhetnének. Ezek a nemzetek
így magukat Nyugat és Kelet érdekkörétől függetlenítve kihasználhatnák azokat
az óriási lehetőségeket, amelyeket számukra különleges vallási, kulturális és
gazdasági helyzetük nyújt.[96]
Az elképzelés érdekessége, hogy ugyanebben az évben egy másik írásában is
megjelenik ez a gondolat, csakhogy azzal a „kis” eltéréssel, hogy egyáltalán
nem egyértelmű és biztos, hogy a Duna-völgyi összefogás létrehozójának
szerepére, mely a legnagyobb előnyöket nyújtaná egy népnek, a magyarság képes
lesz.[97] Pap három év múlva az észak-európai országok stockholmi
találkozója apropóján ír ismét a kérdésről. Elgondolása most is ugyanaz, nagyon
előnyösnek tartana egy Duna-völgyi összefogást, bár most sem fejti ki, hogy
pontosan mely országokra gondol. De azt leszögezi, hogy ennek a szövetségnek
nem a „Clemenceau-Hodzsai Páneurópa-alapon”, hanem az északi országok példájára
kellene megvalósulnia, vagyis külön-külön mindegyik ország független és önálló
lenne, mindegyik saját szokásai, hagyományai és szükségletei szerint élne, de a
nagy közös kérdésekben egyek lennének, kifelé közös erővel védenék meg
gazdasági és katonai érdekeiket.[98] Bánhegyesi
György elképzelése a Diákvilág-ban
ugyanezt tartalmazza, szerinte is központi helyzetéből kifolyólag a
magyarságnak kellene a Duna-völgyi népek egy olyan szövetségét létrehoznia,
mely minden nép sajátosságait megőrizné és megvédené. Azonban véleménye szerint
ez csak akkor valósulhat meg, ha „a nemzetek életében is el tudjuk fogadni az
uralkodás helyett a szolgálat elvét s a magyarság hivatásává a missziót és a
másokért való szolgálatot tudjuk tenni”.[99] Mester Miklós[100]
és Kiss Sándor, az SDG főtitkára[101] a közép-európai
együttműködés feltételét a kisebbségi jogok tiszteletben tartásában látja,
illetve észt mintájú kultúrautonómiák létrehozásában. Fábián
Dániel református lelkész, a Bartha Miklós Társaság korábbi elnöke, református
lelkész elképzelése annyiban hasonló a fentiekhez, hogy szerinte is
Magyarországról kell a Duna-völgyi összefogásnak kiindulni. Azonban ennek
alapfeltétele, hogy az egész Kárpát-medencében újra magyar uralom legyen, mivel
a magyar nép kultúrája az egész térségben a legfelsőbbrendű. Ha ez megvalósult,
akkor alakulhat majd ki ekörül egy magasabb szintű közép-európai összefogás, s
így az új Nagymagyarország lenne a központi magva „a közép-európai agrárnépek
szoros és tartós együttműködésének”.[102] A
közép-európai jövőtervek másik csoportjának tekinthetjük azokat az
elképzeléseket, melyekben nincs szó a magyarság vezető szerepéről, hanem
egyenlő félként tekintenek minden nemzetre. Kulin
György 1934-ben a Diákvilág hasábjain vallási oldalról közelíti meg a
szabad sajtóval és szabad politikai és vámhatárokkal rendelkező Duna-völgyi
államszövetség létrejöttét. Ő a szokásos okok mellett azt is kijelenti, hogy
ennek megvalósulása azért is szükséges, mert a Duna-völgyi népek békességét
„Isten akarja”, a gazdasági és kulturális egymásrautaltság nem
teremtheti meg soha a nemzetek egységét, ahhoz az kell, hogy a népek
hivatásaikban „Isten elküldő parancsát tudják tisztelni.” Egyedül ez adhatja
meg a békekonferencia hátterét és szentségét, csak az isteni tekintéllyel
felruházott béke kötelezheti az embereket arra, hogy tiszteletben tartsák.[103] Kovács
Imre író, a Márciusi Front egyik megalakítója talán a legjellemzőbb képviselője
ezeknek az elképzeléseknek. A Magyar Út hasábjain ismertette a Front
által meghirdetett 12 pont Duna-völgyi programját: „Követeljük a revíziót: a dunavölgyi népek számára a hovatartozandóság
kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását. A pánszláv és pángermán
imperialista törekvésekkel szemben a dunavölgyi öncélúság és konföderáció
gondolatának a megvalósítását.” Cikkében részletesen kifejti ezt, véleménye szerint az
itt élő nemzeteknek egymásra kell találniuk, nincs más út számukra, csak a
Duna-konföderáció. Reméli, hogy a szomszéd népek is hamarosan rá fognak jönni,
hogy a nagyhatalmaknak csak játékszereik és akkor meg fogják majd érteni ennek
szükségességét. Azonban ezért áldozatot is kell hozniuk, vagyis a magyar
lakosságot az önrendelkezési jog alapján népszavazás útján át kell engedniük
Magyarországnak. Csak ezután valósulhat meg a konföderáció, mely egy 50 milliós
nagyhatalomként megakadályozhatná Németország „gyarmatosítási kísérleteit”.[104]
Ennek megvalósítása azonban a Duna-menti népek ifjúságára vár, mely „egy bátor
megmozdulással elsöpörné a fennálló előítéleteket és főleg azok képviselőit és
egymásra találva megpróbálná valahogy átmenteni magát a bekövetkező kataklizmán
keresztül egy új világba. […] A Dunavölgyében közös a sors […] Győzők és
legyőzöttek többé nincsenek, csak halálraítéltek, akik felé az örök vak Sámson,
a végzet már kinyújtotta a kezét. Nincs más út, közelednünk kell.”[105] Péter
János református lelkész, a későbbi tiszántúli püspök is ezt az eszmei vonalat
képviseli. Úgy gondolja, hogy mivel a térségben tiszta faji vagy nemzetállamot
lehetetlen létrehozni, kialakulhatna egy új államtípus, az érdekállam, vagyis a
Közép-Európai Egyesült Államok. Az államszövetségbe Magyarország,
Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia tartozna, míg Ausztria számára nyitva
lenne a lehetőség, hogy ehhez csatlakozik-e, vagy az Anschlusst választja. Ez
az 50 milliós államszövetség fontos hatalmi tényező lenne, mert szerencsésen
foglalna magában mezőgazdasági, ipari és bányavidékeket, valamint két tengerrel
is érintkezne, amely a külkereskedelem szempontjából lenne kedvező. Kulturális
téren műveltséget sugározhatnának a terület nyugatibbá vált nemzetei a déli és
keleti anyaországaik felé, valamint a kisebbségi kérdést is megoldaná, mert
egyik államnak sem lenne érdeke a másik néphez tartozókat elnyomni.[106]
Holló
Ernő az Anschluss után az egyre fenyegetőbb német veszély miatt sürgeti a
közeledést a térség népei között, melyre jó esélyt is lát a sinaiai
tárgyalásokban. Kifejti, hogy Magyarországnak Romániával és Jugoszláviával
kellene keresni a kapcsolatot, mivel Csehszlovákia már kiesett a körből a német
fenyegetés miatt, valamint ezt amúgy sem tartja teljesen Duna-völgyi államnak,
bár elég érthetetlen, miért nem. A három ország gazdasági és politikai
összefogásával, a vámsorompók gyengítésével szerinte úgy megerősödnének, hogy
lehetségessé válna végre a régi álom, miszerint a Duna-völgye sorsáról ne
Genfben, Párizsban vagy Berlinben döntsenek, hanem maga intézze életét.[107] De
felmerültek erre vonatkozóan negatív nézetek is, Máthé Elek a Duna-konföderáció
megvalósulásának lehetetlenségét vallotta a terület eltérő „antropogeográfiai”
jellemzői miatt. Ha csak németek, magyarok és csehek élnének itt, szerinte
semmi akadálya nem lenne a politikai egységnek, de a románok és a délszlávok
megosztják a térséget, mivel ez a két nép Duna-völgyi és balkáni is egyszerre,
ezért alig hihető, hogy részt vehetnének az egységes és egymással tartós
egyetértésben élni tudó új Duna-völgy politikai közösségében. Felmerül így nála
egy kisebb megoldás lehetősége: Ausztria, Csehszlovákia és Magyarország
valamilyen politikai egységbe kapcsolódása Erdély, Horvátország, Bácska és
Bánát nélkül, azonban ezt a tervet Máthé mégis elveti, mivel véleménye szerint
„a magyarság politikai jövőjének és gazdasági terjeszkedésének nagy lehetőségei
nem északon, hanem délen vannak. A dunavölgyi gondolatpolitika bálványáért mi a
déli, nagyobb lehetőségeket és tágabb látóhatárt ígérő politikai fejlődés
lehetőségéről nem mondhatunk le.”[108] Rónai András geopolitikus elképzelése minden eddig
ismertetett tervezettől gyökeresen eltér, ő egészen más okok és tényezők
hatására jut el a közép-európai államok együttműködésének szükségességéig.
Elgondolása olyan különleges és fantáziadús, hogy érdemes részletesebben idéznünk: „Európa
jövő sorsa az Ázsiával való mérkőzésen dől el. A harc két fronton fog lefolyni:
egyik a keleti- és dél-ázsiai front, ahol Nyugat-Európa áll a tűzben, a másik a
Balti- és Földközi-tenger közötti front, ahol Közép-Európáé a védekezés
feladata. […] A Balti-Földközi-tengeri frontnak 3 főszakasza van. […] A középső
szakaszon egyik legfontosabb szerep a mienk, magyaroké. Ez a frontszakasz talán
a legbonyolultabb és a legkiszámíthatatlanabb. Ázsia kétségkívül előőrseinek
tekintheti a Balkán szláv népeit, hiszen a Balkán mindig fél-Ázsia volt. […]
Más a helyzet az északabbra élő szláv népeknél. Csehország világosan nyugati
kultúrájú s Lengyelország sem akar újra orosz lenni, ezeket csak egy német
fenyegetés szoríthatja Ázsia karjaiba. Természetesen számolni nehéz velük s
befolyásolják a tisztánlátást azok a különböző szláv töredékek, melyek
nagykorúságra még nem emelkedtek (rutének, tótok, ukránok). Két ellen álló szigetnek
marad a magyar és román. Itt a helyzetet az komplikálja, hogy ezek egymással is
szembe kerültek s Románia Erdély bírásáért kétfelé is kisszláv államokkal
szövetkezett össze. […] A nagy vonalak ezek után világosak. Németország,
Olaszország s az Ázsia-ellenes frontot tartó kelet-közép-európai kis népek
egyik oldalon állanak és pedig az európai oldalon. Ezzel szemben áll az Ázsiát
képviselő Oroszország, előretolt szláv bástyáival. […] Hogyan szervezhető meg a
kelet-közép-európai front középső szakasza? A kis államok egymagukban
erőtlenek. Valamilyen tömörülésre feltétlenül szükség van. Nyilvánvaló, hogy e
tömörülésnek magját a megbízhatóan Ázsia-ellenes népeknek kell adniok.
Lengyelországnak kívül kell maradnia e – mondjuk – dunai blokkon, mert neki meg
kell őriznie szabad kezét mind kelet, mind nyugat felé. Kívül kell maradnia egy
ilyen célú tömörörülésen a Balkán szláv államainak is, hiszen félig-meddig az ő
szemmel tartásuk egyik célja az összefogó csoportnak. Ha a célok és felfogások
összeegyeztethetőek, megtartandó a jó viszony e Balkán-államokkal, ellenkező
esetben ellensúlyozásukra van szükség. Marad a csoport számára az osztrák,
cseh, tót-rutén, magyar, horvát és román nép és az ő területeikbe bezárt egyéb
töredék. Területileg a blokk Oroszország kivételével Európa bármely államát
meghaladná, népesség tekintetében Orosz- és Németországok után a harmadik
helyen állna. […] E jövendő csoport legvitathatatlanabb tagjai a magyarok és
románok. Mind a magyarok, mind a románok természetes szövetségesei az
Ázsia-orosz-ellenes német-olasz tengelynek. Egymagában egyikük sem komoly
tényező s helyzetük sem előnyös, minthogy korridor-szerűen nyúlnak bele a
veszélyeztetett frontba, köröskörül ellenségek vagy bizonytalan barátokkal.
Egymásközti differenciák elintézése és egy becsületes összefogás viszont igen
megerősítené pozíciójukat s igazi oszlopai lennének a Kelet-Közép-Európa békés
fejlődését biztosító szervezetnek.”[109] A fiatal protestáns értelmiség elgondolásaiknak általános
jellemvonásait keresve ki kell emelnünk a nagyhatalmak iránti bizalmatlanságot,[110]
és ebből kifolyólag azt, hogy a
Duna-völgyi kérdés megoldását nem tőlük, hanem a közép-európai ifjúságtól
várták,[111]
csakúgy, mint az „aktívkatolikusok”. A Habsburg-restauráció eszméje csak ritkán
merül fel terveikben, akkor is csak úgy, mint egy elhibázott, halva született ötlet:
„A Monarchia is azért omlott össze, mert a sorsközösség kapcsai nem tudtak
kifejlődni a Habsburgok jogara alatt élő népekben. Éppen ezért érthetetlen
vakság bármiféle legitimista megoldás lehetőségére gondolni.”– írja Máthé Elek.[112] Mint
fentebb említettem, Szabó Dezső és Karácsony Sándor hatására – akinek
gondolatai sokszor szinte szó szerint köszönnek vissza –, egy ún. Kelet felé
fordulást tapasztalhatunk, mind kulturális, mind politikai téren. Jellemző
például Fábián Dániel 1930-as cikksorozata a Református Diákmozgalom-ban Kelet vagy Nyugat? címen,
melyben egyértelműen Kelet a pozitív oldal Nyugattal szemben: „Ha a
kereszténységet keletről hozzuk és Bizánccal és a szláv népekkel jutunk
közelebbi érintkezésbe, a magyarság kultúrájának, faji képének tisztasága
sokkal komolyabb védelmet élvezett volna.”[113] Felmerül konkrét
politikai kapcsolatkeresés formájában is az a nézet, hogy a magyarságnak inkább
Keleten és Délen a helye, mint Nyugaton.[114] „Tótokkal,
oláhokkal, horvátokkal kell megértenünk egymást s lengyelekkel, szerbekkel kell
barátkoznunk Keletet vezetve inkább, mint Nyugat végén kullogva. Fordítsuk
vissza a lovunk fejét a Balkán felé, nem azért, hogy Balkánná süllyedjünk, de
azért, hogy felemeljük a körülöttünk élő testvérnépeket.”[115] Azonban
minden összefogás alapja a másik megismerése és értékeinek megbecsülése, mely
gondolatot különösen az ifjúsági szervezetek gyakorlati munkája karolta fel. A
fiatal protestánsok a közép-európai kérdéshez való hozzáállását jól jellemzi a Református
Diákmozgalom írása: „És amikor mi összetalálkozunk vagy összetalálkoztunk
már egy oláhval vagy tóttal és amikor az nem kap be az első pillanatban, mi sem
igen mondhatunk egyebet zavarunkban, csak azt, hogy ez így szokás, hogy nem
barátkozunk. De nekünk, a legfiatalabb magyar nemzedéknek személyes bántódásunk
még nem igen eshetett sem oláhtól, sem tótoktól.”[116] E nélkül az
érzelmi alap nélkül nem lehet a Duna-völgyi összefogásért nem tenni, de még
beszélni sem. A
közép-európai megbékélés gyakorlati előmozdítása terén elsősorban az SDG
tevékenységét kell kiemelnünk, a szövetségben a „dunavölgyiség” eszméje
általánosságban jelen volt, munkájának szinte minden területét áthatotta. „A
szomszéd népek objektív megismeréséről, […] a lelki magyarságról, mely
gyűlölködés helyett pozitív belső építéssel foglalkozik és egy magasabbrendű
lelki szintézist is vállal más
népekkel, minden alkalommal beszéltünk a diákoknak” – írja Soós Géza
főtitkár az 1935-ös balatonszárszói vezetői gyűlésen.[117] Megbeszéléseket,
vitákat folytattak a témáról,[118]
a szövetség külügyi osztálya ankétot is rendezett a különböző budapesti
diákszövetségek részvételével a közép-európai kérdések megvitatására.[119]
Keresték a kapcsolatot is a többi Duna-völgyi nép ifjúságával, az 1934-es
vezetői gyűlésen Gál István indítványozza a kapcsolatfelvételt a kisantant,[120]
két évvel később pedig a román diáksággal.[121] A szomszédos
népek jobb megismerése érdekében[122] a szövetség
többször is szervezett román és szlovák nyelvtanfolyamot tagjainak,[123]
a Magyar Út 1934-35-ös számaiban pedig a környező népek irodalmáról
jelent meg cikksorozat.[124] A megbékélésről szóló pályázatokat is kiírtak, karöltve a
többi protestáns ifjúsági szervezettel. 1938-ban Krisztus és az egyetemes
testvériség címen a Nemzetközi Jóbarátság Egyházi Világszövetségének (World
Alliance for Promoting International Friendship through the Churches) és az
Élet és Munka Egyetemes Keresztyén Tanácsának (Universal Christian Council for
Life and Work) közös ifjúsági bizottsága pályázatot hirdetett a fiatalság
részére két korcsoportban. A fiatalabbak pályatétele: Milyen sajátságos
módon járulhatnak hozzá a keresztyének a béke munkálásához?, az idősebbeké
pedig A béke keresztyén alapjai címet viselte.[125] A pályázat hazai
megszervezését Makay Miklós ökumenikus ifjúsági titkár végezte, de a
bírálóbizottságban a nagyobb protestáns ifjúsági szervezetek képviselői
foglaltak helyet. Sok pályamű érkezett be, ezeket átolvasva azonban azt
állapíthatjuk meg, hogy a diákság elképzelései a nemzetközi helyzetről csak
általánosságban mozogtak, a munkákban semmilyen konkrét politikai jellegű
elképzelés nem található, a vallási fejtegetések a meghatározóak.[126]
Ennek ellenére a nemzetközi versenyben Magyarország mégis előkelő helyezéseket
ért el, az idősebbeknél második, a fiataloknál pedig a harmadik díjat.[127] Hasonló pályázatot hirdetett a nemzetközi Ökumenikus
Ifjúsági Bizottság (Comission Oecumenique de Jeunesse) is 1940-ben Krisztus és
az egyetemes testvériség címmel, melynek szervezésében szintén részt vett az
SDG. Ennek a versenynek az eredményeiről még nem került elő forrás.[128] A
szövetség sok előadást is rendezett a témával kapcsolatban, elsősorban a híres
és népszerű „Szerda-esték” keretében, melyeket mindig neves szakemberek
tartottak: 1930.
május 6. Máthé Elek: Magyarország sorsa a versailles-i Európában[129] 1931.
II. félév témája: Cseh-magyar kapcsolatok[130] 1932.
II. félév témája: Revízió[131] 1933.
októberi téma: A magyarság sorsa a Duna-medencében:[132] Berkes
József: Magyarság és pánszlávizmus Makay
János: Magyarság és pángermánizmus Hantos
Elemér: A Duna-medence problémái magyar szemmel Balla
Antal: Nemzeti öncélúság 1934.
I. félév Pataky Tibor: Pozitív és negatív irredentizmus[133] 1940.
december 11. Karácsony Sándor: Faj és kultúra a Kárpát-medencében[134] 1941.
általános téma: Népek más népek közt:[135] Románok,
szászok, regáti magyarok, tótok, ruszinok, szerbek, németek és amerikai
magyarok helyzete A
balatonszárszói üdülőtelepen tartott SDG-konferenciákon is többször
foglalkoztak a témával, például: 1929.
A forrongó Európa 1933.
Nacionalizmus és internacionalizmus 1935.
A magyarság közép-európai helyzete[136] Más
fórumokon is gyakran felmerült Közép-Európa kérdése, 1929-ben a főiskolás
fiúkonferencián Szentpéteri Kun Béla tartott előadást Forrongó Európa
(nemzeti kérdés, háború-béke, Páneurópa) címen,[137] 1933-ban a
főiskolai vitaüléseken a világbéke kérdést tárgyalták,[138] a Jogász és
Közgazdász Collegiumban pedig Szakáll Lajos beszélt a dunai államok közötti
gazdasági együttműködésről.[139] A legnagyobb hatású diákkonferencia az időszakban, melyen
ez a téma felmerült, a két Debreceni Diéta volt. 1935. március 22-25. között
rendezték meg az első Diétát a Református Kollégiumban az SDG debreceni
csoportja, a katolikus Szent László Kör és az Árpád Bajtársi Egyesület
szervezésében. A tanácskozás jelentőségét jelzi, hogy a debreceniek mellett az
ország más felsőoktatási intézményeiből is részt vettek rajta.[140]
A konferencia két témakört ölelt fel: a magyarság problémáját és Magyarország
és Európa kapcsolatát. Ez utóbbiról a katolikus reformnemzedékhez tartozó Aradi Zsolt Az újjászülető Európa,
Barcza Gedeon, az SDG későbbi elnöke A Dunavölgy problémája, nemzetiségek
magyar tükörben és Némedi Lajos, az Árpád Bajtársi Egyesület alvezére A
magyar sors Európában címmel tartott előadást.[141] A Diétán tehát
együtt haladt kézen fogva a katolikusok és protestánsok ifjú nemzedéke. Ami
számunkra a konferencia különös jelentőségét adja, az a revízió illetve a
Duna-völgy kérdésében kialakult általános vélemény: „A
szavaló irredentizmusnak vége kell, hogy legyen. A Dunavölgyében élünk. Ez
megváltozhatatlan tény, tehát más megoldás nincs, mint keresni a közeledést az
itt élő népekkel. […] Ma egy kiút van számunkra, ha az itt élő népekkel a saját
érdekeink szerint rendezkedünk be egy konföderációs megállapodás útján
létrejövő valamilyen államkeretben. […] A revíziót ma dunavölgyi konföderációnak
hívják.”[142] A Diéta
utócsengésének tekinthetjük az 1935. novemberi kecskeméti konferenciát, ahol a
debreceni SDG-sek találkoztak a kecskeméti református jogászhallgatókkal, és
amelyen a fent említett Barcza Gedeon ismét a dunai népek barátságának
eszméjéről beszélt.[143] Egy
év múlva, 1936. március 26-28. között megrendezték a második Debreceni Diétát
is, melyen ismét foglalkoztak Közép-Európa kérdésével, Pongrácz Kálmán tartott
előadást Duna-völgy és magyarság címen. A konferencia résztvevői ismét
„az európai népek konstruktív közösségébe” való beilleszkedés
fontosságát hangsúlyozták, valamint az egyetértés szükségességét a környező
népekkel. [144] A fiatal, útkereső protestáns nemzedék duna-völgyi
elképzeléseinek bemutatásánál még két fontos csomópontot kell megemlítenünk, az
1942-es és 1943-as szárszói konferenciát és a fentebb már említett Márciusi
Frontot. Bár egyik sem tekinthető egyházi jellegű eseménynek illetve
szervezetnek, de a protestáns fiatalok rendkívül nagy számban vettek részt bennük,
azonban mindkettő olyan bőséges szakirodalommal rendelkezik,[145]
hogy jelen tanulmányban felesleges részletesen foglalkoznunk velük. Az ökumenikus mozgalmak munkája Közép-Európa megbékéléséért Az I. világháború szörnyű pusztításai következtében a
protestáns egyházak között hatalmas ökumenikus összefogási hullám indult meg,
melyhez hamarosan csatlakoztak az ortodox felekezetek is. Eredetileg három irányzat
haladt párhuzamosan egymás mellett, a missziós (Missionary Co-operation), a
hitbeli (Faith and Order) és a gyakorlati (Life and Work) kérdéseket és
tevékenységet összeegyeztetni kívánó mozgalom. Ezek és a különböző nemzetközi
ökumenikus ifjúsági szervezetek (World’s Student Christian Federation,
Y.M.C.A., Y.W.C.A.) 1948-ban egyesültek
Egyházak Világtanácsa néven. A katolikus egyház minden felekezetközi
szervezkedéstől mereven elzárkózott, a mai napig sem tagja ennek a szervezetnek. Az
ökumenikus együttműködés megindulásának legfőbb indítéka az a reménység volt,
hogy ha a keresztény egyházak együttesen hallatják hangjukat,
megakadályozhatják az újabb háborúk kitörését. Elsősorban a Nathan Söderblom
vezette Universal Christian Council for Life and Work mozgalom tevékenységének
egy része irányult erre a célra, valamint a World Alliance for Promoting
International Friendship through the Churches és az International Fellowship of
Reconciliation nevű szervezetek dolgoztak ennek érdekében. Ezek a különböző
mozgalmak hamarosan összehangolták munkájukat és az 1930-as években már nagy
közös nemzetközi konferenciákat szerveztek és hangzatos nyilatkozatokat adtak
ki a háború elítéléséről és a népek közti barátságról. Természetesen tisztában
voltak vele, hogy Közép-Európa milyen háborús veszélyeket hordoz magában, ezért
ebben a térségben is igyekeztek a népek közti megbékélésen munkálkodni
regionális konferenciák szervezésével,[146] annak ellenére,
hogy Magyarországon az ökumenikus mozgalmakat annak gyanúja kísérte, hogy
valójában a párizsi békerendszer és a nemzetközi status quo fenntartására
szerveződtek.[147] A World Alliance konferenciáiról nagyon kevés forrással
rendelkezünk, csak arról értesülünk, hogy 1923. július 4-én Újvidéken délszláv,
román, magyar és bolgár, 1923. július 16-án Budapesten magyar és csehszlovák,
1924. június 1-én pedig Pozsonyban osztrák, csehszlovák és magyar delegátusok –
a szervezet nemzeti bizottságainak képviselői –részvételével tartottak
megbeszéléseket. A találkozók lefolyásáról csak annyit tudunk, hogy a különböző
nemzetiségű résztvevők között fontos viták folytak, különösen a nemzeti és
vallási kisebbségek problémáiról.[148] Úgy tűnik, az
évek folyamán eléggé megváltozott a konferenciák arculata, mert 1932-ben,
amikor a World Alliance csehszlovák ifjúsági tagozata rendezett
Feketehegyfürdőn egy nagy közép-európai tanácskozást az egyház és az ifjúság
viszonyáról a világbékéhez, a résztvevő Pap Béla ezt úgy jellemezte némi
iróniával, hogy „a konferencia az udvariasság jegyében folyt le, ami nemegyszer
a legkomolyabb problémák előli megfutamodást jelentette”.[149] A Keresztyén Diákok Világszövetsége is – melynek magyar
szervezete a MEKDSZ volt – rendszeresen rendezett délkelet-európai
konferenciákat, szintén a különböző nemzetiségű fiatalok barátsága érdekében.[150]
Ezekről jóval több információval rendelkezünk a diáklapok révén, melyekben a
résztvevők beszámoltak társaiknak élményeikről és benyomásaikról. Ezekből és a
néhány fennmaradt konferencia-füzetből az a kép rajzolódik ki elénk, hogy a
találkozók hivatalos programjában nem voltak politikai témák, csak vallásiak,[151]
azonban a fiatalok beszélgetéseiben, eszmecseréiben gyakran előkerültek a
politikai kérdések is. Ezek a konferenciák nagyon jó lehetőségek voltak a környező
népek, illetve ifjúságuk megismerésére, a különböző vélemények kicserélésére,
kapcsolatok kiépítésére, mely – a Világszövetség céljainak megfelelően – a
nemzetek megbékéléséhez mutatta az utat. Hiszen – mivel a résztvevők a
diákszövetségek prominens tagjai voltak – itt olyanok találkoztak, akik
várhatóan évek múlva országuk vezető köreihez fognak tartozni. Érdemes
ezeknél a konferencia-beszámolóknál kicsit elidőznünk, mert helyenként
bepillantást nyerhetünk a környező országok keresztény ifjúságának nézeteibe
is. Például 1937-ben a salzbadi konferencián kiderült, hogy a cseh ifjúság rokonszenvvel nézi magyar
társait és érzi, hogy találkoznia kell vele,[152] 1940 tavaszán
pedig a belgrádi konferencián arról értesülünk, hogy az egyes délkelet-európai
országok keresztény ifjúsága hogyan vélekedik a háborús helyzetről. A beszámoló
írója szerint ez volt a konferencia legizgalmasabb ülésszaka: „A nyugati országokban igen megcsappant a pacifisták
száma, mindenki úgy látja, nagy árat kell fizetni az »Egyesült Európáért«. A
bolgár ifjúság úgy pacifista, hogy állandó készenlétben van a háborúra és
mindenkor kész küzdeni az igazságos békéért. A román ifjúság érzi, hogy e
háború esetleg minden létező végét jelenti. Nincsenek senki ellen, csak a
«magukét» védik. Ők szeretnének mindent megpróbálni a magyar kisebbségekkel s a
nehézségekért – szerintük – a magyar arisztokrácia a felelős. A jugoszláv
fiatalság azt reméli, hogy a kis államok számára előnyösebb lenne a szövetségesek
győzelme; ezek sem angyalok, de talán jobban megértik a kis népeket. A magyar
kisebbséggel szemben megvallják mulasztásaikat, tudják, hogy mindkét ország
keresztyén diáksága felelős egymás jobb megismeréséért. Szívesen ajánlják fel
szolgálataikat ebben az irányban.”[153] Előfordult,
hogy még a Duna-völgyi politikai összefogás gondolata is felmerült. Az 1933-as
rezeki konferencián a cseh és magyar résztvevők tartottak egy privát
megbeszélést is a közös ügyekről: „a két nép ellentétei elsimultak, s egy nagy,
békességes beszélgetésben próbáltuk megfogni egymás kezét”. Az eszmecsere
eljutott a népi kultúrától a kisebbségek jogainak kölcsönös biztosításán
keresztül egy tervezett Duna-völgyi államszövetség gondolatáig, „s úgy éreztük,
hogy valahogyan a mi utunkon találhatják meg ezek a kis dunavölgyi népek egymást.”[154] Az 1935-ös csamkoriai konferencián a délkelet-európai
keresztény fiatalság együttműködésére konkrét tervek is születtek, miszerint
kívánatos volna egymás konferenciáinak fokozottabb mértékben való látogatása,
egymás kölcsönös tudósítása levelezés útján, tanulmányutak szervezése a
szomszéd országokba, ösztöndíjak létesítése egymás kultúrájának a
megismerésére, valamint egy állandó bizottság létesítése a kapcsolatok kiépítésére.[155]
Itt merült fel egy – a magyar egyházak két világháború közti történetében
egyedülálló – kezdeményezés is: a magyar küldöttség felvetette egy háromnyelvű
(magyar, román, szláv) délkelet-európai folyóirat gondolatát. „A lap feladata az lesz, hogy az új dunai keresztény
ifjúság problémáit és közös hitvallását a közvélemény elé tárja. A világháború
utáni chaotikus Duna-völgyben ez történelmi jelentőségű lépés. Egyszer már át
kell törnünk az izoláltság falait, hisz ugyanabban a hazában ugyanaz a nép
vagyunk s ami ennél is több, ugyanannak az elhivatásnak a hordozói. Egyre
tisztábban látjuk, hogy az egész Duna-völgye azonos vérelemekből tevődött
össze, azonos ideálok és népi kultúra kohójában nevelkedett. Ha embertípus és
jellem szerint osztanánk fel Európát, a középső és alsó Duna-völgy élesen
kirajzolódnék, mint ugyanazon típus hazája, egy olyan típusé, amely minden
nyugati faji jellemtől különbözik. A vér erősebb, mint a nyelv és százszor
erősebb a közös elrendelés ereje. Mi valóban az élet és halál válaszútján
állunk valamennyien. Jön-e egy egészen mély belső megújulás és egy, a nyelv
szuggesztiójánál is nagyobb ideál – ettől függ, hogy megmaradunk-e, vagy pedig
felmorzsolódunk kelet és nyugat között. Egy egész új nacionalizmus születése
vajúdik ebben a szörnyű anarchiában, a különböző «nemzetiségek» termő és
szolgáló magatartása egymás felé. Ennek az új, keresztény nacionalizmusnak az
alapján azután elindulhat a dunai lélek egy egyetemes jelentőségű kiterjedése
felé, amelynek nem utolsórangú eredménye lesz az európai lélek ellentéteinek
(kelet és nyugat) és a kereszténység bennünk egymásba torlódó formáinak (déli
katolicizmus és keleti orthodoxia) szintézisbe fogása.” A
világszövetség képviselője, Pierre Maury úgy találta azonban, hogy ez a
vállalkozás anyagi szempontból egyelőre meghaladja a szövetség erőit és ezért
egy negyedévenként 15 oldalas mellékletben állapodtak meg a Világszövetség már
meglévő New Sheet-jében német és francia nyelven.[156] Ebből végül is
három szám jelent meg: 1937 novemberében, 1938 márciusában és 1940 júniusában.[157] Az International Fellowship of Reconciliation is
szervezett délkelet-európai konferenciákat – 1924. Stramberg, 1925. Gamming,
1934. Lundenberg – de ezekről nem rendelkezünk semmilyen közelebbi információval.[158] A
KIE nem konferenciákat rendezett a megbékélés érdekében, hanem nemzetközi
táborokat, ahol az ellenséges viszonyban lévő nemzetek fiai kötetlenül
találkozhattak egymással és a közös élmények révén megismerhették és
megszerethették egymást, valamint kicserélhették gondolataikat „a nagy
nemzetközi kérdésekre Jézusnál keresve a feletetet.”[159] Magyarországon is
többször rendeztek ilyen tábort a dunavecsei KIE-üdülőtelepen a Duna-menti
fiatalok részvételével.[160]
A World Alliance is próbálkozott ilyennel, de – legalábbis Magyarországon – nem
sok sikerrel, a forrásokból úgy tűnik, hogy ennek terve iránt a református
külügyi bizottság 1938 őszén még élénken érdeklődött,[161] de – elképzelhető,
hogy az első bécsi döntés következtében megváltozott politikai helyzet hatására
– néhány hónappal később már irattárba utalták az ügyet.[162] Magyarországon
is rendezett a World Alliance és a Life and Work közös ifjúsági szervezete, a
Joint Ecumenical Youth Commission egy közép-európai ökumenikus ifjúsági
konferenciát 1936 őszén. Jelentőségét az adja, hogy eredeti célkitűzése szerint
kimondottan a Duna-völgyi problémák megbeszélése lett volna a feladata.
1935-ben a Chamby-sur-Monteaux-ban tartott ökumenikus ifjúsági gyűlésen a
magyar résztvevők – Somos Elemér, Ferencz József és Makay Miklós – felhívták a
szövetség vezetőinek figyelmét egy közép-európai ifjúsági konferencia
összehívásának szükségességére.[163]
1936 júniusában Budapesten Siegmund-Schultze professzor, az ökumenikus
mozgalmak főtitkára ennek érdekében megbeszélést folytatott a Magyarországi
Ökumenikus Ifjúsági Bizottság tagjaival, ahol kifejtette, hogy a mai zűrzavaros
helyzetben egyetlen kiút van: a népeknek az egyházon keresztül történő
megbékélése, de ennek a célnak csak az ifjúság állhat igazán a szolgálatába. A
magyar protestáns fiataloknak is nagy feladatai vannak ezen a téren, munkálniuk
kell a közeledést a dunai népek között. Ezért véleménye szerint egy olyan
testvéri találkozó megszervezése lenne szükséges, ahol a magyar ifjúság a
környező népek fiataljaival megtárgyalhatná az aktuális kérdéseket. Az
ökumenikus szellem legelsősorban egy kisebbségi konferencia megrendezését
követelné meg. A tervvel kapcsolatban a magyarok rámutattak a nehézségekre és
arra, hogy egy önállóan e célból összehívott konferenciáról nem lehet szó az
utódállamok vak sovinizmusa miatt.[164] Néhány
levélváltás után már Siegmund-Schultze professzor is belátta, hogy a kisebbségi
kérdés olyan kényes téma, amely nem alkothatja a konferencia középpontját.[165]
Azonban az összejövetel eredeti funkciójára utal Makay Miklós ökumenikus
ifjúsági titkár, a konferencia fő szervezőjének hagyatékában a budapesti
konferencia anyagai között található kis kézzel írt dátumnélküli lap, mely ezt
tartalmazza: „Előadások: 1. Khaosz a nemzetközi életben: általában, a
közép-európai helyzet, Magyarország és a környező államok (a helyzet őszinte
feltárása); 2. Kiút a zavarból: a politika elégtelensége, az egyházak feladata,
szerepük a múltban, helytelen magatartásuk, az új szellem, Krisztus, az
ökumenicitás; […] 5. Krisztus és a nemzeti öntudat: kereszténység, sovinizmus,
igazi nacionalizmus, új szellem a fajok érintkezésében, kisebbségi kérdés; 6. A
mi feladatunk: az új szellem propagálása, bizonyságtétel, az igazi Duna-völgy.”[166] Végül
is 1936. november 13-16. között zajlott le a tanácskozás Budapesten, a
különböző protestáns ifjúsági egyesületek otthonaiban bolgár, román, jugoszláv,
görög, lengyel, osztrák és csehszlovák küldöttek részvételével.[167]
Magyarországot 15 személy képviselte, szintén különböző felekezetekből. A
tanácskozás általános témája „Az ökumenizmus problémái és eredményei”
volt, ami azt mutatja, hogy – mint fentebb láttuk – a politikai jellege
elhalványult és inkább a vallási szempontok kerültek előtérbe, az előadások nem
a fent idézett címeket viselték.[168] Igaz,
a konferenciáról – valószínűleg csak belső használatra – készült magyar nyelvű
ismertetés azt írja, hogy feladata az, hogy „bátran szemébenézzen azoknak az
akadályoknak, amelyek e két világ [a nyugati protestáns és a keleti ortodox]
ifjúságának együttmunkálkodását meggátolják. Közös princípiumaink alapján
megvitatjuk azokat a kérdéseket, amelyek elsősorban a középeurópai és balkáni
ifjúságot foglalkoztatják. […] A különböző országok kiküldöttjei a saját
országuk nehézségeit fogják ismertetni.”[169] Másfél
évvel később, 1938 áprilisában Pozsonyban is szervezni akartak egy hasonló
rendezvényt, melynek témája: a „Szeretet és Igazságosság a nemzetközi
életben” lett volna,[170]
de ezt néhány héttel a kitűzött időpont előtt bizonytalan időre – valójában
örökre – elnapolták a csehszlovák politikai helyzet és az áprilisra kihirdetett
gyülekezési tilalom miatt.[171] Az
igazsághoz hozzátartozik, hogy csak a regionális, kis létszámú találkozókon
volt ilyen nyitott és megbékélés felé hajló a hangulat. A nagy nemzetközi
ökumenikus konferenciákon épp az ellenkezőjéről hallunk, a magyar küldöttek –
csakúgy, mint a többi közép-európai delegátus – nem egymás kezét keresték,
hanem ezeket olyan nemzetközi fórumoknak tekintették, ahol Magyarország
igazságának ügyét sikeresen lehet propagálni. Jellemzésül Vasady Béla és Erdőss
Károly beszámolójából idézünk az 1937-es nagy oxfordi konferenciáról: „Bátran
mondhatjuk, hogy a Népszövetség mellett ezek az ökumenikus egyházi konferenciák
nyújtanak legalább alkalmat és lehetőséget arra, hogy a magyarországi hivatalos
képviselők a világ más országainak és nemzeteinek hivatalos képviselőivel
szemben személyes érintkezésben találkozhassanak és nem csak egyházaink, de
nemzetünk igazságai mellett is megfelelő tapintattal vallást tegyenek. Éppen
ezért nem csak református egyházi, de még inkább magyar nemzeti érdek is
fűződik ahhoz, hogy a jövőben ezeken legalább oly számarányban képviseltessük
magunkat, mint amely számarányban az utódállamok képviselői megjelennek.”[172] De
ugyanezt halljuk a fanö-i (1934) és amsterdami (1939) konferenciákról is: „Miután
sikerült megtalálni azt az atmoszférát, amelyben százszázalékos súllyal
vethettük fel a revízió gondolatát, minden telhetőt megtettünk annak érdekében,
hogy a delegátusok szimpátiáját a magyarság számára megnyerjük.”[173]
Vagy: „A románok hazug propagandáját mindenütt, ahova csak eljutottunk,
ellensúlyoztuk az igazság elmondásával. A románok hamis népességi térképekkel
árasztották el a svájciakat és a magyar földbirtokeloszlásról gúnylapokat
osztogattak. Mi a tévesen informáltakat meggyőztük az igazságról és a vezetőségen
keresztül megszüntettük a további káros propagandát.”[174] Hasonlóan
gondolkodtak a legfelsőbb egyházi vezetésben is, Ravasz László így nyilatkozott
az 1928-as prágai ökumenikus világkonferenciáról: „Nemzeti
szempontból a távolmaradás olyan csatavesztéssel érne fel, amelynek
korrigálására újbóli alkalom nem tudom, mikor kínálkozik megint számunkra.”[175] Ezt az ellentmondást a nagy nemzetközi és a kisebb
regionális konferenciák hangvételében nem csak a kettő jellegbeli különbségéből
kell levezetnünk, bár az természetes, hogy egy néhány tucat résztvevős,
családias hangulatú megbeszélésen jobban kinyílnak az emberek egymás előtt. De
ebben azt is látnunk kell, hogy a Keresztény Diákok Világszövetségének regionális
találkozóira az amúgy is a szomszéd népekkel való megbékülést hirdető MEKDSZ
küldte ki fiataljait, míg a nagy nemzetközi konferenciákra a református és az
evangélikus egyház vezetése delegálta a résztvevőket a kormánnyal közösen adva
az anyagi támogatást ehhez, így érthető, ha a hivatalos magyar revíziós
álláspont propagálását várták el tőlük. Kitekintés – egyházi tervezetek a
II. világháború utáni közép-európai helyzetről 1943-ban – készülve a világháború utáni nemzetközi
rendezésre – a genfi Világegyháztanács az egyes országok ökumenikus
bizottságait tanulmányi konferenciák rendezésére kérte fel „Az egyház és a
nemzetközi rend” témában, hogy megismerjék a különböző népek
kereszténységének elképzeléseit a jövőről, majd pedig összevetve ezeket a világ
közvéleménye elé tárják.[176]
Magyarországon
is kijelöltek egy ökumenikus bizottságot a kérdés megvitatására és a vélemény
kidolgozására, azonban ez csak részben tudott összeülni, így végül is Ravasz
László püspök teljesítette a munkát egyházi és világi szakemberekkel való
egyeztetések után. Ezt a tervezetet sikerült még a német megszállás előtt
Genfbe kijuttatni, ahonnan elismerő nyilatkoztak érkeztek róla, mivel ez volt
az egyik legrészletesebben kidolgozott tanulmány.[177] Ennek eredeti
példánya sajnos az ostrom alatt megsemmisült, pedig nagyon érdekes dokumentum
lenne arról, hogy a református egyházi vezetés hogyan képzelte el Magyarország
jövőjét. Genfben megtalálható állítólag a kiküldött tanulmány.[178]
Bár
a hivatalos egyház ebben a kérdésben állást foglalt, azért a Magyarországi Ökumenikus
Ifjúsági Bizottság[179]
vezetői mégis szükségesnek tartották, hogy az ifjúság hangja is megszólaljon az
ügyben és ezért 1943 decemberében Mátraházán összehívott egy konferenciát,
melynek anyagát és nyilatkozatát szintén elküldték a Világegyháztanácsnak.[180] A
tanácskozáson a legnagyobb hatást Szabó József miniszteri tanácsos, egyetemi
magántanár A béke lehetőségei című előadása tette. Az ő megállapításait
a konferencia szóról-szóra a magáévá tette és nyilatkozatában kihirdette,
melynek a Közép-Európával kapcsolatos részét – a dokumentum nagy jelentősége
miatt – itt teljes egészében idézem: „Az
evangélium szellemével nem egyeztethető össze, hogy az egyik ember a másikat
elnyomja. Ezért a világ új szervezetét nem autokrata (imperialista), hanem
demokrata (federális) elv alapján kell felépíteni. A hatalmi (imperatív) elv
mélyén rejlő materialista életfelfogás különben is ellentétben áll az emberi
szellem mai fejlettségi fokával és az evangélium szellemével egyaránt. A békét
nem a hatalom biztosítja, hanem a szervezet. A hatalom kísértésbe viszi az
erőseket; a szervezet viszont megerősíti a gyengéket. A
számbeli többség vagy pillanatnyi technikai fölény nem ad erkölcsi alapot
egyetlen fajnak vagy nemzetnek sem arra, hogy kisebb lélekszámú vagy szegényebb
fajokat és nemzeteket politikai, kulturális vagy gazdasági rabszolgaságba
vessen. Annál kevésbé, mert a kisebb nemzeteknek sokszor értékesebb
tulajdonságai vannak az emberiség szempontjából, mint a szaporább népeknek.
Épen ezért a világ új szervezetében a kisnépek kiszolgáltatása a nagynépek
érdekeinek: ellenkezik a politikai okossággal, az emberiség valódi érdekeivel s
az evangélium tanításaival egyaránt. S a kisállamok önkéntes szervezkedésének
megakadályozása a nagyhatalmak részéről: visszaélés Istentől reájuk bízott
hatalommal; ellentétes a demokrácia elveivel, a federalizmus alapgondolatával s
az evangélium tanításaival. Az
az ellenséges viszony, amely jelenleg a magyarság és a szomszédos kisnépek
között fennáll, természetellenes. Ezek a népek egymásra vannak utalva.
Érdekellentéteik lehetnek; de közös érdekeik sokkal súlyosabbak. És testvérek a
Jézus Krisztusban. A magyar egyházaknak fel kell hívniuk ezeknek a
nemzeteknek az egyházait, kíséreljék meg egyesült erővel összehozni népeiket,
amelyek egymásra találását eddig is főleg idegen érdekek akadályozták.”[181] Két
és fél évvel később, még a békeszerződés aláírása előtt, 1946. július 11-13.
közt az Ökumenikus Ifjúsági Bizottság megrendezte második konferenciáját,
ezúttal Budapesten, a Hűvösvölgyben. A tanácskozás témája hasonló volt,
továbbra is a világ és a magyarság jövőjének kérdését feszegették. Ezen már
jóval többen vettek részt, de a Duna-völgyi kérdésekben az álláspontok most is
nagyjából megegyeztek. Minden résztvevő a népek valamilyen politikai egységbe
szervezése mellett foglalt állást, bár eltérőek voltak a vélemények arról, hogy
ez időszerű-e, illetve hogy az összefogást csak Duna-völgyi vagy egész európai
szinten képzelik el.[182]
A konferencia nyilatkozatára megint Szabó József elképzelései gyakoroltak döntő
hatást: „Azzal
is tisztában kell lenniök, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete, mai
formájában, ilyennek nem tekinthető, mert szerveiben a demokratikus
akaratképződés (egyebek között a kis- és középállamok regionális alapon történő
arányos képviseletének hiánya következtében) biztosítva nincs. […] A
területileg elkülönülten élő (nemzet) kisebbségek sorsát területestől együtt
népszavazástól kell függővé tenni. […] A kisebbségvédelem problematikájában csupán kis részletkérdés,
de Dél-Kelet-Európa szempontjából annál jelentősebb az erdélyi kérdés. A
magyarországi Ökuménikus Ifjúsági Bizottság szerint merőben ellentétben áll az
atlanti és san franciscói karta szellemével, de a politikai bölcsesség
alapelveivel is, ha ezt egyszerűen a büntető-jutalmi-hatalmi politika régi
rossz receptjével, diktatórikusan oldjuk meg. A tárgyilagos megoldás az, ha
Erdélyt se Romániához, se Magyarországhoz nem csatolják, hanem független állam,
Kelet Svájca (Jászi) lesz; […] az ott élő nemzetek ugyanis területileg
nem határolhatók el, s nagy tömegeik következtében áttelepítésük vagy kivándorlásuk
is nehézségekbe ütköznének. A dunai népek várhatóan kialakuló regionális
konfederáciájónak pedig Erdélyország tagja lenne, s így a Duna-medence gazdasági
egységét ez a megoldás a világpolitika észszerű alakulása esetén nem
veszélyezteti majd.”[183] A
két deklarácót összehasonlítva azt láthatjuk, hogy a második sokkal konkrétabb,
körülhatároltabb elképzeléseket tartalmaz, míg az első inkább csak alapelveket
fektet le. Érdekes, hogy a dunai népek „várhatóan megvalósuló regionális
konfederációjáról” beszélnek. Vajon miért számítottak erre ilyen
biztosan, holott kitűnik a szövegből, hogy tisztában voltak vele, hogy a
nagyhatalmak nem állnak az ilyen formációk mellé? Talán mert annyira
szükségesnek és kézenfekvőnek tűnt fel ez a megoldás, és minden itteni nép
érdekében állónak, azonban ez túlzott naivitásnak bizonyult részükről. De
nem csak az ifjúság kereste a jövő útjait. Szintén a genfi Világegyháztanács
felhívására 1946. október 17-19. között Debrecenben is tartottak egy
konferenciát, melynek határozatában résztvevői felkérték az Egyetemes
Egyháztanács Magyarországi Bizottságát, hogy tegyen lépéseket abba az irányba,
hogy „a nacionalizmus válságát és a világkeresztyénségnek ebben a vonatkozásban
fennálló tennivalóit egy olyan konferencia vegye vizsgálat alá, amely az
érdekelt dunavölgyi kisnépek kiküldötteiből ülne össze.”[184] Nincs tudomásunk
róla, hogy ez megvalósult volna. 1946-ban
az SDG is ezzel a kérdéssel foglalkozott hagyományos virágvasárnapi konferenciáján.
Egy nyilatkozatot adott ki az összegyűlt református diákság, melyben
megállapítják, hogy Közép-Európában tiszta nemzetiségi határok nem vonhatók a
keverten élő lakosság miatt, ezért az egymás mellett élő kis népek becsületes
együttműködése szükséges, hogy e területen végre béke és nyugalom legyen.
Másrészt viszont, a fenti megállapítással furcsa párosításban, kijelentik, hogy
az egy etnikai tömbben élő nemzetiségeknek egy államban kell együtt élniük.
Első hallásra ez ellentmondásnak tűnik, de ha jól belegondolunk, van értelme:
egy nagy közép-európai államot kellene létrehozni, amelyben a népeket nem
szabdalnák határok szét.[185] Az
új idők szelét mutatják a református egyházi vezetés eszmei változásai is. A
súlyos beteg Ravasz László, a revízió feltétlen híve lemondott tisztségéről, és
helyébe a meglehetősen liberális szellemű, korábban Baltazár köréhez tartozó
Bereczky Albert lett az új dunamelléki püspök. Bereczky közép-európai
állásfoglalását a megbékélés jellemezte: „minket
a sorsunk összevert s kemény csapások tanítottak meg arra, hogy egymással
életközösségben kell élnünk […] a történelem és a földrajz parancsa az
egymással való komoly belső kapcsolatra kötelez minket.”[186] De ezeket
a szép terveket a nagypolitika és az 1947. február 10-i párizsi békeszerződés
derékban vágta ketté. Összegzés Az
egyházak közép-európai elképzeléseit a két világháború között két alapvető nagy
irányzatba sorolhatjuk: jelen volt egyrészt a revizionista-irredenta álláspont,
mely valójában inkább „anti-közép-európai” koncepciónak tekinthető, mivel
Magyarországot a régi határai közt önálló és független államként képzelte el,
másrészt azonban a föderációs eszmének is – amely szerint a közép-európai
államok valamilyen államszövetséget alkotnánk – voltak hívei szép számmal. Az
első a politikai rendszerrel azonosuló, konzervatív egyházi vezetőket – a
Baltazár-csoport kivételével – és a szorosan hozzájuk kötődő csoportokat
jellemezte, nagyon nagy általánosságban ide sorolhatjuk az idősebb nemzedék
tagjait. Azonban azt meg kell jegyeznünk, hogy bizonyára a katolikusok
konzervatív része sem utasított volna vissza egy olyan államszövetséget, mely a
Habsburg-restaurációval jönne létre Ausztria és a Szent István-i Magyarország között,
míg a szabad királyválasztó irányzathoz tartozó protestánsoknak természetesen
nem voltak ilyen elképzeléseik. A második, föderációs megoldás híve – a megállapítást a
végletekig leegyszerűsítve – az 1930-40-es évek reformnemzedéke volt. A
katolikus és a protestáns fiatalok elképzeléseit nagy vonalakban párhuzamba
vonhatjuk egymással, de ezen az irányzaton belül jóformán annyiféle különböző
áramlat létezett, ahányan foglalkoztak a kérdéssel. Azonban a sok azonos vonás
– a pángermán és a pánszláv veszedelem hirdetése, a fiatalságnak szánt szerep,
stb. – mellett néhány nagyon lényeges jellemző alapján teljesen elkülöníthetőek
a katolikus és protestáns elképzelések, melyek különösen érdekesek számunkra,
mivel a felekezeti különbségekben gyökereznek. Bár
mind a két csoport a Duna-völgyi összefogás szükségességét hirdette, de
alapvető különbség közöttük, hogy ezt mely népek részvételével képzelték el. A
katolikusok egyértelműen Nyugat felé fordultak Kelettől elzárkózva,
szövetségeseiket mindig nyugaton keresik, elsősorban a katolikus Ausztriában –
nincs olyan „aktívkatolikus” író, akinél az osztrák szövetség ötlete ne merülne
fel –, de szóba kerül a szintén katolikus Olaszország és Lengyelország is,
illetve Csehszlovákia, azonban az döntően ortodox Romániával vagy
Jugoszláviával soha nem terveznek összefogást, csak esetleg ez utóbbi
felbomlasztása esetén a katolikus horvátokkal és szlovénekkel. Ezzel szemben a
protestánsoknál éppen fordított a helyzet, ők Kelet illetve Dél felé
tekintenek, szinte egyáltalán nem írnak nyugati szövetségesekről, főleg nem az
Ausztriával való együttműködésről – egyedül Péter Jánosnál, a későbbi
tiszántúli református püspöknél merül fel ez –, ellenben Romániával és
Jugoszláviával gyakran előkerül a kapcsolatkeresés gondolata. Mi ennek az
érdekes elhatárolódásnak az oka? Mivel ez a két irányzat ilyen tisztán tükrözi
a felekezeti csoportokat, mindenképpen vallási okokat kell látnunk mögötte. A
katolikusoknál világos az azonos vallással és szellemiséggel rendelkező népek
felé fordulás, időszakunkban olyan jelentős kérdés volt a felekezethez való
tartozás, hogy ez legalább olyan súllyal esett a latba, mint a nemzetiségi vagy
faji kérdés. De mi indokolja ezt az általános keleti orientációt a
protestánsoknál? Véleményem szerint ez több okból következett. Az érthető, hogy
egy esetleges szövetség Ausztriával a Habsburg-restauráció képét vetítette
előre, mely számukra semmiképpen nem volt kívánatos, ellenben a katolikusokkal,
kinél ez az osztrák együttműködés egyik oka, s az is természetes, hogy egy
katolikus többségű államszövetségbe nem tartoztak volna szívesen, a nyugati
országok azonban ezt jelentették volna. De mi a helyzet a keleti és déli
szomszédokkal? Véleményem szerint egyrészt a történelmi hagyományok, a Kelet
felé tekintő Bethlen és Bocskai öröksége irányította őket erre, másrészt – a
szintén ebből táplálkozó – Karácsony Sándor fentebb kifejtett, Nyugatot elvető
eszméi gyakoroltak óriási hatást a protestáns ifjúságra – bármily furcsa, de
nem túlzás neki ekkora befolyást tulajdonítani, legendásan népszerű volt
(állítólag egyik tanítványa Amerikából „Sándor bácsinak, Európa” címzéssel küldött
egy levelet, melyet megkapott).[187]
Harmadrészt az ökumenikus mozgalmak hatását is ide kell sorolnunk, ugyanis
ezekben jól működő közös munka és kapcsolatok alakultak ki a protestánsok és az
ortodoxok között, mind világviszonylatban, mind a magyar és a román, délszláv,
bolgár fiatalság között, így érthető, ha inkább ezekkel a jól ismert és baráti
jobbot nyújtó csoportok felé kerestek kapcsolatokat. A másik lényeges különbség köztük, mely szintén
felekezeti beállítottságukból következik, hogy a katolikusok a vallást
bekapcsolták a Duna-völgyi politikába, írásaikban gyakran megjelenik a katolicizmus,
mint a közép-európai népek összekötő ereje, illetve a „katolikus”
államszövetség kifejezés, bár ez hol kulturális, hol vallási meghatározottságot
jelöl. A protestánsok számarányukból következően természetesen vallásukat nem
tekinthették a térség ilyen meghatározó jellemvonásának, azonban burkoltan
mégis megjelenik náluk is valami hasonló az ortodoxia felé fordulásban,
amellyel az ökumenikus kapcsolatok révén magukat egy vallási táborba tartozónak
tekintették, tehát bizonyos szinten az együttműködő vallások náluk is összekötő
erőként jelentkeznek, csak itt éppen a „nemkatolikus” jelzővel. Azt
láthatjuk tehát, hogy a katolikus és protestáns reformnemzedék gondolkodásában
olyan lényeges jellemvonásként jelentkezett a felekezeti meghatározottság, hogy
kijelenthetjük, ez volt a közép-európai összefogásra irányuló elképzeléseikben
a legfontosabb tényező. Az estleges politikai és gazdasági szempontoknál is
nagyobb szerepet kapott ez terveikben, hiszen a közép-európai politikai és
gazdasági helyzet adott volt mindkettő számára, azonban abból kiindulva egészen
ellentétes irányban kötöttek ki. Végül
egy érdekes jelenséget kell megemlítenünk: a két világháború között mind az
idősebb, mind a fiatalabb korosztályban a Duna-völgyi összefogásról rengeteg
különböző terv született, azonban sehol sem találkozunk az egész kontinenst
átfogó Európai Egyesült Államok gondolatával. Egyedül korszakunk legelején és
legvégén jelenik meg ez az eszme, Giesswein Sándor 1920 körüli írásaiban és
1946-ban, Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkész jövőt idéző
gondolataiban: „Európa
népeiben minnél inkább válik a közös érdek bizonyossággá, annál
gyorsabban közeledik szociális kérdéseinek megoldását biztosító nagy
államszervezet: az Európai Egyesült Államok felé.”[188] Jegyzetek [1] Budapesti Hírlap, 1924.
január 6. [2] Református Figyelő, 1930.
május 10. [3] Református Figyelő, 1929.
augusztus 3. [4] Magyar Kultúra, 1930.
május 29. 462. p., 1926. november. 589-590. p. [5] Magyar Kultúra, 1930.
június 5. 503. p. [6] Magyar Kultúra, 1936.
november 20., 1937. március 20. [7] Gergely
Jenő: A keresztényszocializmus Magyarországon, 1903-1923. Bp., 1977.
194. p.; Szolnoky Erzsébet:
Giesswein Sándor pályaképe. In: Demokrácia – kereszténység – humanizmus. Bp.,
1994. 15. p. [8] Szirmai
Oszkárné: Giesswein Sándor békemunkája. In: Giesswein Sándor emlékkönyv.
Bp., 1925. 177. p. [9] Katholikus Szemle,
1918/10. 874-875. p. [10] Evangélikusok Lapja, 1921.
június 5. [11] Gergely Jenő: A katolikus egyház
története Magyarországon 1919-1945. H.n. [Bp.] 1999. (továbbiakban: Gergely, 1999.) 111. p.; Uő: A politikai katolicizmus
Magyarországon 1890-1950. Bp., 1977. (továbbiakban: Gergely, 1977.) 158-161. p. [12] Gergely,
1999. 111-112. p.; Gergely, 1977.
158-161. p. [13] Turi
Béla: Külpolitika és királykérdés. Bp., é.n. [1935] 14., 69. p. [14] Uo. 15. p. [15] Uo. 6., 35. p. [16] Uo. 58. p. [17] Uo. 38. p. [18] Uo. 6o. p. [19] Uo. 36-38. p. [20] Uo. 4o-41. p. [21] Uo. 43. p. [22] Uo. 44-48. p. [23] Uo. 63-64. p. [24] Uo. 64. p. [25] Uo. 73-74. p. [26] Új Kor, 1935. december 20. [27] Korunk Szava, 1936. január
1. [28] Külügyi Szemle, 1933/1.
5-13. p. [29] Uo. [30] Katholikus Szemle, 1934/8.
453-460. p., Új Kor, 1935. május-június. [31] Új Kor, 1935. június 1. [32] Doromby
Károly: A Vigilia negyven éve. Az első évtized. In: Vigilia,
1975. 3. sz. (továbbiakban: Doromby, 1975.)
171-173. p. [33] Uo.; Gergely, 1977. 155. p. [34] Korunk Szava, 1935. június
15., 1937. március 1., 1938. április 1.; Új Kor, 1935. május 18.; Kokas Elemér: A harmadik út. H. n., é.
n. (Korunk Szava Népkönyvtára 21.) (továbbiakban: Kokas) 6. p.; Papp
Zoltán: A Dunavölgye és a horogkereszt. H. n., é. n. (Korunk Szava Népkönyvtára
5.) (továbbiakban: Papp) 3. p. [35] Korunk Szava, 1937.
március 1. [36] Korunk Szava, 1935. június
15., 1937. március 1., 1938. április 1.; Új Kor, 1935. május 18.; Kokas 1-6. p.; Papp 1-4. p. [37] Aradi
Zsolt: Az európai forradalom. Bp., 1934. (Magyar Kultúra könyvtár 4-5.)
(továbbiakban: Aradi, 1934.)
115-117. p. [38] Kokas
6. p. [39] Papp
4. p. [40] Aradi,
1934. 113. p. [41] Uo. 125., 131. p. [42] Uo. 132. p. [43] Korunk Szava, 1932.
augusztus 1-15. [44] Korunk Szava, 1935.
szeptember 15. [45] Korunk Szava, 1935. június
15.-július 1., 1935. november 15.; Katholikus Szemle, 1936/4. 453-460.
p. [46] Kokas
8. p. [47] Aradi
Zsolt: Öt éjszaka. Bp., 1936.; Korunk Szava, 1932. december 15.,
1933. április 15., 1933. szeptember 15. [48] Aradi,
1934. 117-120. p.; Korunk Szava, 1932. december 15., 1933.
szeptember 15., 1933. április 15. [49] Korunk Szava, 1935.
november 15.; Aradi, 1934.
117-120. p. [50] Új Kor, 1935. november 15. [51] Korunk Szava, 1935. június
15., 1938. február 1. [52] Korunk Szava, 1935.
szeptember 1., szeptember 15. [53] Aradi,
1934. 119. p. [54] Doromby,
1975. 173. p. [55] Uo. 120. p. [56] Uo. 121. p. [57] Korunk Szava, 1935. június
15.; Katholikus Szemle, 1936/4. 234-235. p. [58] Korunk Szava, 1937.
március 1. [59] Korunk Szava, 1935.
szeptember 15. [60] Lendvai
L. Ferenc: Bevezetés. In: Lendvai
L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus, 1918-1948. Bp., 1987.
(továbbiakban: Lendvai, 1987.)
15. p. [61] Fabinyi
Tibor: Az evangélikus egyház. In: Lendvai
L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus, 1918-1948. Bp., 1987. 136.
p. [62] Uo. 134-5. p. [63] Uo. 136. p. [64] Evangélikusok Lapja, 1921.
június 5. [65] Szigeti
Jenő: A magyarországi unitárius egyház. In: Lendvai L. Ferenc (szerk.): A magyar protestantizmus,
1918-1948. Bp., 1987. 181. p. [66] Kormos László: A református egyház a
magyar politikai életben. In: Bartha
Tibor – Makkai László (szerk): Tanulmányok a Magyarországi Református
Egyház történetéből, 1867-1978. Bp., 1983. (Studia et Acta Ecclesiastica V.)
(továbbiakban: Kormos, 1983.)
278. p. [67] Uo. 279. p. [68] Uo. 292. p. [69] Uo. 280. p.; Lendvai, 1987. 16. p.; Kónya István: A magyar református
egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy-korszakban. Budapest,
Akadémiai Kiadó, 1967. (továbbiakban: Kónya,
1967.) 77-79. p. [70] Kónya,
1967. 103. p. [71] Uo. 103-104. p. [72] Ravasz
László: Faj, nép, nemzet a magyarság szempontjából. In: Ravasz László: Korbán. II. köt. Bp.,
é.n. 292-303. p. [73] Kormos,
1983. 283. p. [74] Magyarország, 1934.
december 25. [75] Páll László: Ifjúsági mozgalmak. In: Bartha Tibor – Makkai László (szerk.):
Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867-1978. Bp.,
1983. (Studia et Acta Ecclesiastica V.) (továbbiakban: Páll, 1983.) 444-448. p.; Kovács
Bálint: A Keresztyén Ifjúsági Egyesület. In: Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és
mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 56-83. p. [76] Páll,
1983. 452. p. [77] Diákvilág, 1929.
szeptember., 1929. október-november [78] Páll,
1983. 452-455. p.; Páll László: Magyar
Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség. In: Tenke
Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon
a XX. században. Bp., 1993. 100-114. p. [79] Páll,
1983. 455. p. [80] Uo. 457. p. [81] Református Diákmozgalom,
1936. február. [82] Páll,
1983. 455-460. p.; Denke Gergely:
Az SDG kapcsolata a népi írókkal, a népi mozgalommal, a Márciusi
Fronttal és az ellenállással. Tenke
Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak
Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. (továbbiakban: Denke, 1993.) 403-443. p.; Dobos László Gábor: Az egyházi ifjúsági
mozgalmak jelentősége. In: Uo. 449-452. p.; Az említett három nagy szervezet
mellett voltak még más kisebb ifjúsági egyesületek is (Keresztyén
Leányegyesületek, Ichtüsz cserkészek, Bethlen Gábor Körök, stb.), de ezek nem
foglalkoztak aktuális politikai kérdésekkel, így témánk szempontjából nem
bírnak jelentőséggel. [83] Czine
Mihály: Helyünkről, sorsunkról. In: Confessio, 1987. 2. sz. 20.
p. [84] Csak néhányat említenék: Katona András (szerk.): Németh László.
Bp., 2001.; Monostori Imre – Olasz Sándor (szerk.): Németh László
Emlékkönyv. Szeged, 2001.; Vekerdi
László: Németh László alkotásai és vallomásai tükrében. Bp., 1970.; Kiss Lajos: Németh László, a gondolkodó.
Szeged, 1981.; Cs.Varga István:
Írások Németh Lászlóról. Bp., 1987. stb. [85] Arady Gyula: Szabó Dezső szemlélete és
egyénisége. Bp., 2003.; Gróh Gáspár (szerk.):
Az elsodort író: in memoriam Szabó Dezső. Bp., 2002.; Nagy Péter: Szabó Dezső az ellenforradalomban. Bp., 1960.; Nagy Péter: Szabó Dezső. Bp., 1979.; Gombos Gyula: Szabó Dezső. Bp., 1989.; Uő: Szabó Dezső és a magyar
miniszterelnökök. Bp., 1995. stb. [86] Új Magyarság, 1933.
szeptember; Magyar Út, 1940. június 20. [87] Lányi
Gusztáv: Magyarság, protestantizmus, társaslélektan. Bp., 2000.
(továbbiakban: Lányi, 2000.) 32.
p.; Kontra György: Karácsony
Sándor. Bp., 1995. 66-69. p. [88] Karácsony
Sándor: A bűn szerepe a nemzeti életben. In: Uő: A magyar béke. Pécel, 2001. 178-184. p. [89] Uő.:
Megbékélés szomszédainkkal. In: Uő: A
magyar béke. Pécel, 2001. 133. p. [90] Uo. 140. p. [91] Karácsony
Sándor: Új magyar szellemi front. In: Uő:
A magyar demokrácia. Pécel, 2002. 27-28. p. [92] Magyar Út, 1934.
szeptember; Salamon Konrád: A
Soli Deo Gloria Magyar Útja és a népi mozgalom kezdetei. In: Confessio,
1982. 4. sz. 18-30. p. [93] Pap Béla írásaiban felmerül még
harmadikként a nagyromán veszdelem is. Ld. pl.: Pap Béla: A magyarság hivatása a Dunamedencében. In: Van
feltámadás! Az Országos Magyar Protestáns Diákszövetség Emlékkönyve. Bp., é.n.
[1936] (továbbiakban: Van feltámadás!) 153-155. p. [94] Kulifay Albert: Az SDG tisztikara
1924-1943. Tenke Sándor (szerk.):
Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században.
Bp., 1993. 465-466. p. [95] Magyar Út, 1936. január
15. [96] Van feltámadás! 152-160. p. [97] Magyar Út, 1935. március
15. [98] Magyar Út, 1939. október
21. [99] Diákvilág, 1934. november. [100] Magyar Út, 1934.
szeptember 1. [101] Magyar Út, 1935.
szeptember 15. [102] Magyar Út, 1940. február
15., 1938. október 6. [103] Diákvilág, 1934. december. [104] Magyar Út, 1937. április
1. [105] Magyar Út, 1936. január 1. [106] Magyar Út, 1936. május 1. [107] Magyar Út, 1938. május 26. [108] Magyar Út, 1937. május 6. [109] Magyar Út, 1935. február
15. [110] Magyar Út, 1936. január
1., 1936. május 1., 1937. április 1.; Új Magyarság, 1933. június [111] Magyar Út, 1936. augusztus
1-15., 1936. január 1. [112] Magyar
Út, 1937. április 1., 1937. május 6.; Új Magyarság, 1933. június;
Van feltámadás! 154. p. [113] Református Diákmozgalom,
1930. november. [114] Magyar Út, 1937. május 6. [115] Új Magyarság, 1933. június
1. [116] Református Diákmozgalom,
1935. február 15. [117] A Magyarországi Református Egyház
Zsinati Levéltára (továbbiakban: MRZSL.) 24.a. 3.d. Az SDG vezetői gyűlésének
jegyzőkönyve (1935. július 10.) [118] Tóth
Pál Péter: Metszéspontok. Bp., 1983. (továbbiakban: Tóth, 1983.) 175. p. [119] Denke
Gergely: Az SDG hazai és külföldi kapcsolatai. Tenke Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és
mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. (továbbiakban: Denke, 1993/a.) 393. p. [120] MRZSL. 24.a.3.d. SDG vezetői
gyűlés jegyzőkönyve (1934. július 28.) [121] Denke,
1993/a. 389. p. [122] MRZSL. 24.a 3.d. SDG közgyűlési
jegyzőkönyv (1940. június 30.) [123] Denke, 1993/a. 390., 393. p.; MRZSL.
24.a. 3.d. SDG közgyűlési jegyzőkönyv (1936. július 2-4.), 24.a. 4.d. SDG
Intézőbizottsági jegyzőkönyv (1932. október 4.) [124] Magyar Út, 1934. december
1., 1935. február 1., 1935. március 15. [125] MRZSL. 50.f. 1.d. Boér Elek levele
Makay Miklóshoz (1936. január 29.), Uo. Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági
Bizottság jegyzőkönyve (1938. május 18.), 50. 2.d .5/4 H.-L.- Henriod: The
Joint Oecumenical Youth Comission: How and why it came to be. Genf, 1936. 10.
p.; Denke, 1993/a. 400. p. [126] MRZSL. 50.f. 1.d. Makay Miklós
hagyatéka. [127] Denke,
1993/a. 401. p. [128] Uo. 400-401. p. [129] Uo. 456-464. p. [130] MRZSL. 24.a. 3.d. SDG Szellemi és
társadalmi bizottság jegyzőkönyve (1934) [131] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG Misszió
bizottság jegyzőkönyve (1932) [132] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG Közgyűlési
jegyzőkönyv (1933. július 30.) [133] Kulifay
Albert: Az SDG világnézeti előadássorozatai, 1922-1948. In: Tenke Sándor (szerk.): Református
Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Bp., 1993.
(továbbiakban: Kulifay, 1993.)
456-464. p.; MRZSL. 24.a. 3.d Az SDG Szellemi és társadalmi munka bizottság
jegyzőkönyve (1934) [134] Kulifay,
1993. 456-464. p. [135] MRZSL. 24.a. 3.d. SDG közgyűlési
jegyzőkönyve (1941. október 19.) [136] Ázsóth
Gyula (szerk.): Szárszó: Balatonszárszó múltjáról és jelenéről.
Balatonszárszó, 1990. (továbbiakban: Ázsóth,
1990.) [137] MRZSL. 24.a. 2.d. SDG
Intézőbizottsági ülés jegyzőkönyve (1929. április 17.) [138] MRZSL. 24.a. 4.d. SDG főiskolás
fiúmunka jegyzőkönyve (1932) [139] MRZSL. 24.a. 34.d. Jogász és
Közgazdász Collegium munkájáról jelentés. [140] Magyar Út, 1936. július
1-15. [141] Tóth,
1983. 119-120. p. [142] Fiatal Magyarság, 1935.
szeptember [143] Tenke
Sándor (szerk.): Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak
Magyarországon a XX. században. Bp., 1993. 427. p. [144] Tóth,
1983. 130-135. p. [145] A szárszói konferenciákról: Havas Gábor: Az 1942. és 1943. évi nagy
konferenciák. In: Tenke Sándor (szerk.):
Református Ifjúsági Egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században.
Bp., 1993. 274-314. p.; Győrffy Sándor (szerk.):
Szárszó 1943 Előzményei, jegyzőkönyve és utóélete. Bp., 1983.; Ázsóth, 1990.; Szárszó: az 1943. évi
balatonszárszói Magyar Élet tábor előadás- és megbeszélés sorozata. Bp., 1993.;
A Márciusi Frontról: Denke, 1993.
420-431. p.; Féja Géza: Márciusi
Front. Bp., 2003.; Fél évszázad múltán a Márciusi Frontról. Bp., 1989.; Kovács Imre: A Márciusi Front. New
Brunswick, 1980.; Salamon Konrád:
A Márciusi Front. Bp., 1980.; Pintér
István: A Márciusi Front. Bp., 1987.; A Márciusi front és Debrecen.
Debrecen, 1987.; Márciusi Front, 1937-1987. Debrecen, 1987. [146] Az ökumenikus mozgalmak általános
történetéhez a legalaposabb munka: Rouse,
Ruth – Neill, Stephen Charles: A History of the Ecumenical Movement,
1517-1948. Philadelphia, 1954.; Magyar nyelvű szakirodalom: Ottlyk Ernő: Az egyház története. Bp.,
1979.; Békés Gellért: Krisztusban
mindnyájan egy. Keresztények egysége – utópia? Pannonhalma, 1993.; Makay Miklós: Ökumenikus Kiskáté. Bp.,
1941. [147] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 837/39; Budapesti
Hírlap, 1924. január 6. [148] Handbook of the World Alliance.
London – New York – Paris – Berlin,
1930. 69. p. [149] Új Magyarság, 1932.
szeptember-október [150] 1920. Sonntagsberg, 1924.
Zakopane, 1925. Herkulesfürdő, 1926. Bania Konstanza, 1927. Algan, 1928.
Lukacovice, 1929. Balatonfüred, 1931. Plankenwarth, 1933. Rezek, 1935.
Csamkoria, 1936. Tihany, 1937. Salserbad, 1939. Belgrád (MRZSL. 23. 6.d. A MEKDSZ munkájáról történeti
áttekintés) [151] MRZSL. 23. 2.d. Zweite Ost- und
Südosteuropaische Führer Konferenz, Visegrad, 1923. Apr. 9-16., Programm für die Mitteleuropaische Tagung
11. bis 15. September 1933 im Zwingliheim, Wildhaus, Schweiz [152] Református Diákmozgalom,
1937/38. 1. sz. [153] Református Diákmozgalom,
1940. április [154] Diákvilág, 1933. október [155] Diákvilág, 1935.
július-szeptember [156] Uo. [157] MRZSL. 23. 6.d. A MEKDSZ
munkájáról történeti áttekintés 1918-1945 [158] Stevenson,
Lilian: Towards a Christian International. The Story of the
International Fellowship of Reconciliation. London, 1941. 15. p. [159] Ébresztő, 2.sz. 1931.
február. [160] Magyar Ifjúság, 1936.
július-augusztus, 1938. augusztus. [161] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 2117/1938. [162] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 3322/1939. [163] Van feltámadás! 111-114. p. [164] Uo. 113. p.; MRZSL. 50.f. 1.d.
5/1 A Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság jegyzőkönyve (1936. június
9.) [165] MRZSL. 50. 3.d. Budapest 1936.
csomó Siegmund-Sulchze 1936. június 22-i és szeptember 10-i levele Makay
Miklóshoz. [166] MRZSL. 50.f. 1.d. Budapest 1936.
csomóban. [167] 3 bolgár, 3
görög, 3 osztrák (evangélikus és református), 4 lengyel (1 ortodox, 2 lengyel
protestáns, 1 német protestáns), 6 román (3 ortodox, 1 német evangélikus, 1
magyar református, 1 magyar evangélikus, 1 magyar unitárius), 6 csehszlovák (1
a cseh nemzeti egyház tagja,1 német protestáns, 1 magyar református, 1 szlovák
evangélikus, 1 cseh protestáns) és 3 jugoszláv (3 ortodox, 1 magyar református,
1 német protestáns) résztvevő. [168] Uo. Regional Oecumenical
Conference of the Youth Comission, Budapest, 6-9. or 20-23. November 1936;
Oecumenical Youth Conference of the Central European and Balkan Countries,
Budapest, 13-16. November 1936. [169] MRZSL. 50.f. 1.d. 5/1
Budapest 1936. csomó. [170] MRZSL. 50. 4.d. Biévres 1938.
csomóban. [171] MRZSL. 2.f. II. 21.d. 3322/1939. [172] MRZSL. 2.f. II. 21.d. Erdőss Károly és Vasady Béla jelentése az
1937-es oxfordi és edinburghi konferenciákról. [173] Uo. 4690/1934. [174] Uo. B. Kiss Júlia jelentése az amsterdami
konferenciáról (1939. augusztus 9.) [175] MRZSL. 2.f. II. 14.d. 2575/1928. [176] MRZSL. 2.f. II. 29.d. Az Egyházak
Világtanácsa című irat; Németh István: Európai
tervek, 1300-1945. Bp., 2001. 543. p. [177] MRZSL. 2.f.
II. 29.d. Jelentés a konvent külügyi albizottságának 1944-46-os munkájáról. [178] Uo. 1946. csomó Questionnaire on
the Churches and World Order. (A tanulmányt egyenlőre nem állt módunkban
megszerezni.) [179] Tagjai: SDG,
MEKDSZ, Református KIE, Evangélikus KIE, Református Leányegyesületek. Pap László: Tíz év és ami utána
következett, 1945-63. Bern – Bp., 1992. 12. p. [180] Uo. 15. p. [181] A keresztyén ember a válságban. A
Magyarországi Ökumenikus Ifjúsági Bizottság első és második konferenciájának
anyaga. Bp., 1946. 117-8. p. [182] Uo. 166. p. [183] Uo. 340-342. p. [184] MRZSL. 2.f. II. 29.d. 1946 csomó
Határozati javaslatok, Debreceni konferencia (1946. október 17-19.) [185] Tűzoszlop, 1946. Pünkösdi
szám. [186] Bereczky
Albert: Két ítélet között. I. köt. Bp., é.n., 113. p. [187] Lányi,
2000. 30. p. [188] Sass
Kálmán: Új világ küszöbén. Érmihályfalva, 1946. 8. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |