5. évfolyam 2.
szám |
Kövy Zsolt: A Pápai Református Kollégium a dualizmus korában[1] |
A reformációval szinte azonos
időben, a 16. század első harmadában jöttek létre Magyarországon a református
egyház nagy kollégiumai (Debrecen, Sárospatak, Pápa), amelyek máig megőrizték
szellemiségük legfontosabb elemeit: a krisztusi evangéliumi lelkületet, s az
ebből következő belső fegyelmezésre ösztönző erkölcsöt, s ugyanakkor a gondolkodó
szabad ember ideáját, a tanár és diák kapcsolatának személyiségformáló alkotó
műhelyének felépítésével. Ez az egymást kiegészítő kettősség mindig elegendő
szellemi erő volt és maradt az ellenreformáció viharai között éppúgy, mint már
azokban az időkben is, amikor a fenntartási jogok gyakorlása túl volt a
megmaradás élet-halál harcán, de a világi pedagógiai fejlődés (kezdve az
Entwurftól) ésszerű követelményeivel szembe kellett nézni, s a szellemiség
fenntartása mellett el kellett fogadni, és szükséges volt bevezetni a modern
kor tanítási és nevelési reformjait. Pápai
vonatkozásban ez a kettős elv voltaképpen egyfajta tartást adott az iskolának,
amely a hagyományos tanítási rend mellett is szólt. 6 gimnáziumi osztályos, s a
ráépített 3 osztályos, bölcseleti és a csúcsot jelentő 3 éves jogi és teológiai
tanulmányokat jelentette, de ugyanakkor alkalmas és rugalmas volt arra, hogy
átalakulni legyen képes a 8 osztályos gimnáziumi rendszer bevezetésére, azzal,
hogy a hagyományos 6 osztályos gimnáziumot az első két bölcseleti osztállyal 8
osztályosra lehetett bővíteni. Az 1849-ben
bevezetésre került Entwurf[2] előtt
a pápai kollégiumban a legjobb diákok közül kiválasztott publicus praeceptorok,
mint osztálytanítók tanítottak. A bölcsészeti, teológiai és jogi szakon az
iskola tanszékvezető professzorai tanítottak. (A leghíresebbek: Márton István,
Tarczy Lajos, Bocsor István.) Tudnivaló, hogy az 1837. évig latin volt a
tanítás nyelve, s a magyar tannyelvű oktatás bevezetése után is a latin
nyelvnek meghatározó szerepe maradt. A latin tannyelv idején a „Pro bono
publico” (a közjóért) volt az Alma Mater jelmondata, ami a magyar nyelvű
tanítással a „szabadon tenyészik” szép gondolatában jelent meg. Ezekben is kifejeződött
az iskolai eszmeiség mindig időszerű üzenete. A Franz Exner
humanista prágai egyetemi tanár által elgondolt reform Thun Leo akkori bécsi
oktatási miniszter kezén több változáson ment át, de végül is 1849 végére ez
Magyarországon is érvényessé lett, ami a legfontosabb változtatásokat a
gimnáziumi oktatás vonatkozásában hozta, annak nyolc osztályúvá fejlesztésével,
az érettségi vizsga bevezetésével, s szaktanárok alkalmazásával. Voltaképpen
ennek a megvalósítása olyan megterhelést jelentett a fenntartó Dunántúli
Református Egyházkerület számára, aminek az előteremtéséhez évek kellettek.
Mindaddig amíg az Iskola nem teljesítette a követelményeket, érettségi vizsgát
nem tarthatott, s így diákjai nem tanulhattak tovább főiskolákon és
egyetemeken. Egyszóval nyilvános jogait az iskola nem gyakorolhatta.
Súlyosbította a helyzetet Bécs németesítési törekvése, az egyház sokszor
megalázó felügyelete. (Mint az 1859-ben kiadott pátens idején, ami az egyház
alkotmányos rendjét teljességgel meg akarta változtatni, amit a nagy ellenállás
miatt 1860-ban vissza is vont a kormányzat.) Mindezen
nehézségek közepette nagy anyagi áldozatokat hozva a dunántúli reformátusság
előteremtette a szükséges pénzügyi forrásokat, s 1857-ben a nyilvánossági jogot
visszakapta az iskola, s már az új Kollégiumban (a mai Március 15. tér)
megtarthatták az első érettségi vizsgát. Ezen előzmények
vezették be az iskolát a dualizmus korába, amiben még sokáig fennmaradt a hat
gimnázium utáni kettős elnevezés (az 1837-től folyamatosan kiadott, s mindig
gazdagabb tartalmú iskolai értesítőkben is megörökítetten) az I. és II.
bölcseleti, illetve a hetedik és nyolcadik gimnáziumi osztályként. Az egyházi
vezetés a maga autonómiájára, s bevált hagyományaira hivatkozott, viszont az
élet visszavonhatatlanná tette a nyolcosztályos rendszert. Ami azután, hogy az
állam nem csak előírt, hanem komolyan – anyagiakban is – segíteni kezdett, ebben
a formában is megtalálta a helyét, szakképzett tanárokkal s az egész
Dunántúlról kiválasztott diáksággal, ami a magas tanulmányi szinten túl olyan
kimagasló irodalmi diák-egyesületben is kifejeződést talált, mint a Főiskolai
Képzőtársulat, amely Petőfiék pápai diákoskodása idején, 1841-ben alapíttatott,
s a dualizmus korában is példamutatóan virágzott. Bizonyos viták mellett így kialakult az állam és egyház között egy modus
vivendi, aminek egy meghatározó aktusa lett az 1883. évi 30. tc., amit a református
egyházkerület is elfogadott. Kimondta 1883. júniusi közgyűlésén, hogy „most már
megvan alkotva a középtanodai törvény, s bár jogaink egy része áldozatul esett,
de a javaslat oly módosításokon ment keresztül, hogy középiskoláink nem esnek
áldozatul, fenntarthatják azokat”. A törvény voltaképpen, kisebb
változtatásokkal 1924-ig érvényben maradt, kiszolgálta a dualizmus korát, s
tárgyilagosan megállapítható, hogy jó tanári karok s megfelelően kiválasztott
diákság esetén jól működött. A törvény
középiskolák alatt gimnáziumokat és reáliskolákat értett. A gimnáziumok a humán
műveltséget, a reáliskolák a természettudományokat képviselték. Mindkét
iskolatípus nyolcosztályú volt, és érettségit adott. A felekezeti iskolák
tanrendszerüket, tanterveiket és tankönyveiket saját hatáskörükben alkották meg
a vallás- és közoktatási miniszternek való bejelentési kötelezettséggel. Az
egyházi iskolák állami felügyeletét tankerületi főigazgatók gyakorolták.
Például az 1883/1884-es tanév alatt dr. Németh Antal győri tankerületi
főigazgató vizsgálta meg a pápai kollégium tanügyi helyzetét. Egyébként a
törvény 60-ban maximálta a középiskolai tanuló-létszámot, s az értesítőkből
tudjuk, hogy számos ilyen nagy létszámú osztály volt Pápán is. Természetesen a
matematikát, fizikát, természetrajzot, vegytant is komolyan vették a pápai
kollégiumban, de a humán arány és irány így is erősebb volt, mintegy 3:1, a
nyelv és irodalom, a vallás, a filozófia, s a történelem javára. Az 1883. évi
törvények életbeléptetése után fokozottan törekedett az iskola Igazgatótanácsa
komolyabb államsegélyek kiharcolására. A kért 98.000,- forint helyett ugyan
csak 80.000,- forintot kaptak, de végül is ez lett az alapja annak (bár közben
az iskolát Komáromba akarták vinni), hogy 1895-ben felépülhetett a ma is álló
legújabb kollégiumi épület, amely híres könyvtárával, egyéb gyűjteményeivel, a
modern oktatás szaktermeivel otthont adhatott a teológiai és gimnáziumi oktatás
számára. Mindezek mellett
megjegyzendő, hogy a teológusképzés az egyház belső rendje, s az iskolafenntartó
autonómiájának tiszteltben tartása mellett, előbb 3, majd 4 éves tanfolyamokon
akadémiai szinten folyt, s a dualizmus korában már nem a kollégiumi egységes
oktatás felső szintjén (a bölcseleti osztályok felett), hanem a Kollégium
kötelékébe tartozóan, de a külön intézményben, a Teológiai Akadémián. Ugyancsak
megemlítendő, hogy a Kollégiumban már 1832-től tanítottak jogot, s 1861-1884-ig
külön jogakadémia is működött a Kollégium keretei között. Neveléstant és neveléstörténetet
az iskola felsőbb tanulói számára külön is tanítottak, de 1876-1890-ig
Tanítóképezde is működött a Kollégium intézményeként. 1902-től Nőnevelő
Intézete (Nátus) is volt az Iskolafenntartónak, amely ha szerkezetileg nem is,
de szellemileg mindenképpen a Kollégiumhoz tartozott. Feltétlenül vissza
kell térnünk azonban a gimnáziumi tantervek kérdéséhez. Tájékoztatást adva
arról, hogy mit is tanítottak a legnépesebb tagozatban a gimnáziumban. A
dualista kor kezdeti időszakában az érettségi tárgyai, a latin, a számtan és a
magyar voltak. Később a történelemmel s a természettannal egészültek ki. Az
1873/74-es tanévben a VIII. gimnáziumi (II. éves bölcsészeti) osztályban:
egyháztörténetet, magyar, latin, görög s német irodalmat, világtörténelmet,
természettant, föld- és őslénytant, gondolattant, növény- és ásványtant
tanítottak. Ugyanazon év hetedik osztályában (I. évi bölcsészeti osztály) pedig
egyháztörténetet, magyar, latin, görög s német irodalmat, mennyiségtant,
középkori világtörténetet, embertant, vegytant, lélektant, s állattant
oktattak. A tanterv lényegesen nem változott, de a délutáni különfoglalkozások
(szakkörök) révén egyre inkább bővült a tanulmányi lehetőség, s ezek a szabadon
választott tantárgyak később megtalálták helyüket a kötelező tantárgyak között.
1912-ben már 19-en tanultak angolt, 27-en franciát, 150-en gépírást, 178-an
gyorsírást, 255-en szabadkézi rajzot, 212-en zenét. Ezek a nagy számok
jelezték, hogy a modern élet bejelentkezett az iskolába, s ezt nem lehetett
figyelmen kívül hagyni. Arról már szó
esett, hogy a jól kiválasztott diákság egyrészt széles társadalmi réteget
képviselt (az akkori értelmiségen kívül, az ipari polgárságot, s a falut is),
az is közismert volt, hogy a többségi reformátusság mellett, szép számmal
voltak evangélikusok, katolikusok, s izraeliták is, s ennek megfelelően a
tanulmányi eredmények is jobbak voltak az átlagosnál. Egy 1908/1909-es felmérés
szerint 3% volt a jeles, 18% a jó előmenetelű. A többi elégséges, s egy kisebb
százalék elégtelen. Akkor 586 tanuló volt. A követelmény, a kivételezés
kizáróan szigorú volt. Az érdemjegyek az évenkénti Értesítőben a tanulók nevei
mellett szerepeltek. Nevelési szempontból ez is serkentő tényezőként volt
értékelhető. A Kollégium
egésze: a Teológia, a Jogakadémia, a Gimnázium, a Nőnevelő egyfajta virágkort
ért meg a dualizmus korában. A hitviták csendesedése után, a viszonylagos
politikai béke és gazdasági fellendülés kedvezett az iskolák fejlődésének,
szellemi színvonaluk gyarapodásának. Ehhez persze kiemelkedő tudású
professzorok tanárok kellettek. A reformkor és szabadságharc professzorai nagy
öregekként, Tarczy Lajos filozófus, természettudós, a Magyar Tudományos
Akadémia rendes tagja, Bocsor István nyelvtudós, történész, jogtudós, Vály
Ferenc neveléstan professzor, s kitűnő kémikus jó ideig még a dualizmus korában
is tanítottak. S mellettük kiváló nemzedék nőtt fel, mint Szilágyi József a
történelem, latin, görög és földrajz tanára, Gondol Gábor jogtanár, P. Szabó
Károly irodalmár, Borsos István egyháztörténész, könyvtáros. Antal Gábor a
Protestáns Irodalmi Társaság elnöke, a Jogakadémián Baráth Ferenc, a Teológián
Antal Géza (későbbi püspök). A dualista rendszer alkonyán került a Kollégiumba
a nagyműveltségű Pongrácz József teológiai tanár s könyvtáros, és Trócsányi
Dezső, korának Mándi Márton István-ja, filozófus, gimnáziumi és teológiai
tanár. Kiemelten említendő Császár Elemér matematikus, későbbi egyetemi tanár,
a magyar tudományos élet jeles alakja. El nem
hanyagolható, sőt kellően kiemelendő az iskola humanitására alapozott hazafias
nevelés. 1848 szelleme már 1852-ben fellángolt a Kollégium falai között, s azt
a szabadság-eszményt az iskolában mindenkor példamutatóan ápolták. A kiegyezés
után a hivatalos megemlékezéseken túl a diákság egyre nagyobb részt vállalt
önmaga érzésvilágának kifejezésében, a híres Pápai Kaszinóban, vagy akár a
pápai kőszínházban is. De a fényes tett 1900-ra datálandó, amikor önszántából
kiment az ifjúság a városba, a szabadságharc oszlopát, s Petőfi és Jókai
lakóhelyeit koszorúzni. Attól kezdődően a március 15-ét mindig a Kollégium
rendezte meg a városnak felejthetetlen ünnepélyességgel. Így lett egyfajta
életforma pápai diáknak lenni, ami kamatostul gazdagodott az életpályákon, s
amire az éves találkozók ütötték rá az érték és érvényesség pecsétjét. Felhasznált irodalom 1. A bölcsészeti és gimnáziumi
oktatás. In: Ruzsás Lajos – Trócsányi
Zsolt – Bodolay Géza – Kiss József – Pölöskei Ferenc: A pápai kollégium
története. Bp., 1981. 353-362. p. 2. Nagy Mihály püspök harca a
pápai kollégium nyilvánossági jogáért. In: Kövy
Zsolt: Egyház és közélet, I. II. Pápa, 1995. 87-108. p. 3. Kövy Zsolt: A Pápai Református Kollégium rövid története. In:
A Pápai Református Kollégium Évkönyve, 1991-1995. 14-16. p. 4. Kövy Zsolt: Tolerancia és magyarságeszmény a Pápai Református
Kollégiumban. In: A népi mozgalom és a magyar társadalom. Bp., 1997. 438-443.
p. 5. Kövy Zsolt: A Pápai Református Kollégium szellemisége. In: Református Egyház, 2001. júl.-aug.
170-172. p. Jegyzetek | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |