2. évfolyam 1.
szám |
Ugrai
János: Felvilágosodás kori változások a Sárospataki Református Kollégiumban |
Bevezetés[1]Tanulmányunkban
egy hosszabb kutatás első részeként szeretnénk összefoglalni azokat a figyelemre
méltó változásokat, amelyek a Sárospataki Református Kollégiumban végbementek a
két Ratio korában, az 1777 és 1815 közötti időszakban. Választásunkat
elsősorban az iskola működésének ekkori, szokatlan dinamizmusa, illetve az
ennek feltárását furcsa módon elhanyagoló modern történeti érdeklődés
kettőssége alapozta meg. Jó két évtizede született ugyanis az utolsó, rendkívül
szűk terjedelmi határok közé szorított áttekintés a hazai reformátusok második
legnagyobb intézményéről, amelyben a XVIII-XIX. század fordulóján számos országos
jelentőségű, úttörő kezdeményezés született, s ahol oly kitűnőségek
nevelkedtek, mint Kazinczy Ferenc, Decsy Sámuel, Nagyváthy János, Fáy András
vagy Palóczy László.[2]
Időhatárainkat egyrészt az I. Ratio Educationis kiadása, másrészt a Patakon a
modern kihívásokat leginkább felvállaló személyiség, Vay József főgondnok aktív
tevékenységétől való visszavonulása indokolja. Ezúttal főként ennek a négy évtizednek a
tanrendi változásaival és csatározásaival foglalkozunk, előtte azonban szólunk
az intézmény irányításáról, utána áttekintjük az oktatást jelentősen segítő
szervezetek és gyűjtemények működését, végül pedig fölvázoljuk az intézmény
történetének legfőbb gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásait. Az intézmény irányítása Az 1531-ben alapított iskola az idők során nagyfokú önállóságra tett szert,
s apróbb kellemetlenségeken túl már a XVIII. század folyamán sem avatkozott be
a központi hatalom az életébe. Így az országos irányítástól lényegében már a
protestánsok 1791. évi vallás- és tanügyi autonómiája előtt is mentesült, sőt,
egységes református tanrend hiányában a többi kollégiummal szemben is
cselekvési szabadságot élvezett. Szintén kevés befolyása volt az intézeten
belüli dolgok alakulására a városi magisztrátusnak. Az iskolát a rector és a professzorok,
legfelső szinten pedig az egyházmegyei püspök, a szuperintendens irányította.
Külön jelentősséggel bírt a világi főgondnok, aki képviselte az intézetet
országos szinten, tartotta a kapcsolatot az egyházkerülettel, befolyásolta az
ottani döntéshozatalt. Elsősorban Vay József (1797-1814) példáján keresztül
szokás érzékeltetni a főgondnoknak a gazdálkodási mechanizmusban betöltött
kulcsszerepét. Az országosan is ismert és becsült tisztviselő alapítványok
létrehozásával, nagyobb gyűjtőakciók szervezésével (például a "Nagy
Collegium" XIX. század elején megindult építésekor) is jelentékenyen
hozzájárult a Kollégium fenntartásához.[3]
A Kollégium irányításában és
működtetésében döntő szerepet vállalt a diákönkormányzat, amelynek felső
vezetését igyekeztek az eminens tógátusok közül kiválasztani. Ez azért volt fontos,
mert a főtisztviselők, a senior és a contrascriba – sokszor a tanárok
fizetésétől is nagyobb évi jövedelem ellenében – a mindennapi teendők mellett,
az iskola kiterjedt gazdálkodásának a vezetői is voltak. Létezett még a
tizenkét elsőrendű, kiváló diák alkotta, ugyancsak évente választott
iskolatanács vagy iskolaszék, amely a lényegesebb belső igazgatási és fegyelmezési-jutalmazási
kérdésekben döntött.[4]
Bár éppen korszakunkban kezdődött a diáktisztségekkel párosuló jogok
megnyirbálása, s a seniort szigorúbb ellenőrzés alá is vonták[5],
a diákönkormányzat hagyományosan nagy ereje a régi századfordulón még szinte
csorbítatlan maradt. (Ennek az állapotnak a fennmaradását szolgálta és végül
biztosította az 1794. évi deákzendülés is, amely során – az 1730-as évek
hírhedt Csécsi-világának viszályait felidézve – egy hétig verekedésekre,
ablaktörésekre, gúnyiratok terjesztésére és a tanárok életveszélyes megfenyegetésére
került sor, mert a rector az iskolaszék megkerülésével döntött egy hallgató
megbüntetéséről.)[6] Tanrendi
változások Közismert,
hogy a protestánsok elzárkóztak az I. Ratio Educationis előírásainak alkalmazásától.
Az első ellenvéleményt még a központi tanterv megjelenése előtt, 1777
márciusában a reformátusok és az evangélikusok nevében az európai műveltségű
gróf Teleki József felségfolyamodványa fogalmazta meg: Elutasítják az egységes
irányítás elvét és a tankerületi főigazgatók felügyeletét, hiszen a múlt
gyakorlata azt mutatja, hogy megfelelően el tudják magukat kormányozni, a
szükséges reformokat végrehajtják saját maguk, ráadásul egyes főigazgatók
személye nem garantálja a Ratio által is elismert protestáns jogok tiszteletben
tartását.[7]
A következő évben újabb felségfolyamodvány benyújtását tervezték, de belső
viták miatt ez csak 1780-ban készült el. Ám nem ezek az iratok vezették végül
„sikerre" próbálkozásaikat, hanem az időhúzás, a rendelkezésekkel szembeni
apróbb, helyi ellenkezések hiúsították meg a Ratio érvényesülését.[8]
Patakon két terjedelmesebb irat is az oktatásügyi kódexhez való alkalmazkodás
lehetőségeit vitatta meg. Az elsőt még 1777-ben írta Szalay Sámuel
szuperintendens, aki a „Rövid tervezet, hogy hogyan lehet az alapfokú
iskolákról és az egész iskolaügyről szóló törvényt református iskoláink intézményéhez
alkalmazni" című írásában a Ratio passzusait egészítette ki saját
felekezetének követeléseivel.[9]
A másik folyamodványt a pataki professzorok szerkesztették meg 1783-ban,
amelyben szintén arról értekeztek, hogy milyen módon lehetne a Ratio
Educationis előírásait úgy alkalmazni a református kollégiumokban, hogy az ne
veszélyeztesse szabadságukat.[10]
Mindkét irat tartalma összhangot mutat a gr. Teleki József által aláírt közös
protestáns nyilatkozat főbb megállapításaival: a patakiak is az intézmény
teljesen önálló irányítását, a tananyag kérdéseiben önálló döntéshozatalt
kértek, elutasították a tankerületi főigazgató befolyását és tankönyveik
katolikus cenzúrázását. (Ez lényegében megegyezik tehát a nem-katolikusok
általános követeléseivel, amelyek egyes vélemények szerint nem a Ratio
módosítását, hanem kizárólag érvényesítésének elodázását szolgálta – egy
ügyesen átgondolt kampány segítségével.)[11]
Később, II. József uralma idején, majd pedig a vallás- és tanügyi autonómia
birtokában sem került sor az udvar elképzeléseinek bevezetésére, bár a
korszerűsítő törekvéseknek Sárospatakon időszakunkban komoly teret engedtek.
Egyébként az udvar a későbbiekben is többször, például 1788-ban, majd 1816-ban
is sürgette a „katolikusokhoz való idomulást” – persze mindvégig sikertelenül.[12] Már 1768-ban létrehozták a logikusok osztályát,
1771-től negyedik professzort is alkalmaztak, a Ratio előtt egy évvel pedig az
akadémiai tagozat tantervének megújítását határozták el. Látható tehát, hogy a
korszakunkban kibontakozódó fejlődést számos haladó lépés előzte meg.[13] Kialakult egy kétéves elemi képzésre épülő,
hét osztállyal rendelkező középfokú és nyolcéves papi, illetve négyéves világi
képzésből álló felsőfokú oktatási rendszer. Ilyen előzmények után az 1790-es évek közepe hozta meg
Patakon az igazi áttörést. 1793-ban a debreceni ügyvéd, később országos hírű
professzor, Kövy Sándor alapította meg a hazai jogtörténeti tanszéket, s ezzel
Magyarországon először épült ki általános jogi, hazai jogtörténeti és
jogelméleti képzést is felvállaló teljes jogakadémia.[14]
Kövy révén Patakon tanulhattak jogot az ország minden tájáról érkezett
görögkeleti ifjak[15],
sőt a jogprofesszor a jogászok gyakorlati képzése érdekében létrehozta a
„Páncél vármegye és királyi tábla” elnevezésű fórumot. Itt a leendő jogászok a
vármegyei és az országos feladatok és problémák megoldását tanulhatták egyedülálló
módon. Egy idő után már nemcsak szerződések és feliratok megfogalmazásával
törődtek az ifjak, hanem egyre zajosabb gyűléseket is tartottak - megelőlegezve a későbbi reformországgyűlések
hangulatát. A saját pecsétnyomóval és pénzzel rendelkező Páncél vármegye
működésének hevességére jellemző, hogy alig kilenc évvel a megalakítása után
azért tiltották be, mert a megyei gyülekezet az újoncállítás és Metternich
rendeletei ellen opponált.[16]
(Ezt követően már a reformkorban, csak 1832-ben indulhatott újra a szervezet
működése – az engedélyező okirat szerint az előzőtől jóval szorosabb ellenőrzés
mellett.[17])
A vármegye tevékenységét még figyelemre méltóbbá teszi, hogy egyik vezérük
Szemere Bertalan volt.[18]
1796-ban felolvasták a három évig dolgozó Litteraria
Deputatio munkálatának eredményét, amelynek tanulmányi, fegyelmi és gazdasági
fejezetei új alapokra helyezték az iskolai élet egészét. A Litteraria Deputatio
egyebek mellett évfolyamonként felvázolja a kötelező tananyagot, esetenként
módszertani útmutatást is ad a hatékonyabb oktatás érdekében, illetve heti órarendet
ír elő az osztályok számára.[19]
A sokszor meglehetősen nagyvonalúan megfogalmazott javaslat legfőbb értéke
egyrészt abban áll, hogy az iskolai élet egészét szabályozta, másrészt az
országban elsőként tette általánossá középfokon a magyar nyelven való oktatást
és bevezette, illetve felvetette számos a polgári életvitelhez nélkülözhetetlen
tudomány és ismeret tanítását (pénzügytan, kereskedelemtan, egészségtan,
pedagógia, mezőgazdaságtan, rajzolás).[20]
Az akkortájt rendkívül előretekintő oktatási rendszert nem fogadta mindenki
kitörő örömmel. Patakon is meg-megerősödtek a konzervatívok, bár a debrecenihez
hasonlóan ádáz csatározásokhoz nem bizonyultak elég elszántaknak. A
„humán"-erők 1803-ban lendültek először támadásba, de éppen a kudarcuk
után vezették be új tárgyként hazánk történetét és az egyetemes földrajzot.
Szintén ekkor nőtt az ismétlő, repetens osztály bevezetésével nyolcévesre a
középiskolai tanidő. A következő, 1810. évi
– az 1806-os „álmosdi
Ratión" felbuzdult – támadásuk pedig súlyos vereséget hozott a latin
műveltségű csoport számára. Ez a legújabb dokumentum Kornis szerint „a XIX.
század első felében a magyar középiskoláknak legsikerültebb és legmodernebb
tanulmányi rendje."[21]
Ez a tanrend egyesítette a hagyományos oktatás tárgyait (vallástan, latin nyelv
és irodalom, görög nyelv, logika, egyházi éneklés) és a modern tudományok
(természettan, mennyiségtan, földrajz, magyar és egyetemes történelem, magyar
törvényismeret) tanítását. Az oktatás a rövid, konzervatív erők által uralt
1815 és 1818 közötti időszakot leszámítva, magyar nyelven folyt.[22]
A tanulmányi rend modernizálását a patakiak túlnyomó többsége tehát kedvezően fogadta,
a levéltári források egyetlen komolyabb incidensről számolnak be: 1821 elején a
szuperintendencia konzisztóriuma alapos vizsgálatot rendelt el a felsőbb
classisok oktatói, a humaniorum professzorok ellen, mert azok az évek folyamán
eltávolodtak az 1796-os normáktól.[23] A tananyag korszerűsödése mellett némi módszertani
fejlődés is tapasztalható. A kifejtő jellegű előadások és a memorizáló tanulás
túlsúlya ugyan megmaradt, de a XIX. század elején épült új előadótermek, a
tankönyvek szaporodása, a Patakon már Comenius óta használatos szemléltetőeszközök,
a havonta megtartott teológiai és filozófiai disputációk, a collatio intézménye
(tanulói önképzőkörök) és a tanmenet ciklikussága mindenképpen növelték az
egyébként rendkívül száraz tananyag elsajátításának a hatékonyságát.[24]
A sárospataki kollégium élen járt a magyar nyelv
iskolai meghonosításában. Szinyei Gerzson szomorúan állapítja meg, hogy még a
XVIII. század második felében is a magyarnál nagyobb becsnek örvendett a latin
mellett a francia és a német nyelv is. De azt is jelzi, hogy az 1790-es években
kibontakozó nemzeti mozgalom és közhangulat egyik nagyon fontos alakítója volt
Zemplén és azon belül a pataki tanintézet.[25]
Ennek előzményei: 1777-től szerepelt a tanrendben a nemzeti történelem és
földrajz, valamint a magyar nyelvű fogalmazás tanítása[26],
s a Magyar Hírmondó 1785. évi rövid tudósításában arról számol be örömmel, hogy
a szigorú tiltás ellenére gyakran szólalnak meg magyarul a kollégiumi diákok.[27] Párhuzamosan az országos eseményekkel
(1790-től az országgyűlési, 1797-től a vármegyei jegyzőkönyvek és ülések nyelve
latin és magyar) növekedett Patakon is az anyanyelv köznapi jelentősége.
Barczafalvi Szabó Dávid a tanulók kérésére 1794-től magyarul tartotta a
természettani előadásokat[28],
majd az 1796. évi új tanterv, hazánkban először gyakorlatilag általánossá tette
a gimnáziumban, a latin nyelv meghagyása mellett, a magyar nyelvű oktatást.[29]
A deputatio ezt az intézkedést azzal magyarázza, hogy sokan csak az alapvető
tudás érdekében járnak iskolába, nem kívánnak továbbtanulni, s nekik nem
szükséges más nyelvet elsajátítani. Emellett egy újabb idegen nyelvtan elsajátítását
is megkönnyíti a magyar nyelvi szabályok szabatos ismerete. A praktikus okok
mellett a szerzők megjegyzik, a magyar nyelv szakszerű tanítása a legfőbb
letéteményese a nemzet fennmaradásának is.[30] Fentebb már említettük, a latinitás fenntartásában
érdekelt „humán"-erők támadásai a XIX. század elején rendre sikertelennek
bizonyultak. Az 1810. évi tanterv végül minden gimnáziumi osztály számára külön
előírta a magyar nyelvtan tanítását. A „humán"-csoport átmeneti uralmát
követően 1818-ban pedig az országban ismét kivételes reform bevezetésére került
sor: mindent, még az akadémiai tagozaton a teológiát is magyarul tanították.[31]
Eközben Pápán – annak ellenére, hogy Márton István a nemzeti nyelv
pártfogójának számított – megszigorították a magyarul beszélés tilalmát[32],
s a konzervatív debreceni kollégiumban szintén igen kis tér jutott a nemzeti
nyelvnek. A magyar nemcsak az oktatásban, hanem az iskolai élet
más területein is egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Egyre több számadás,
jegyzőkönyv, hivatalos irat készült magyarul, s 1815-ig tucatnyi anyanyelvű
tankönyv is megjelent pataki tanárok tollából.[33]
Noha nem tekintjük feladatunknak a nyelvújítási mozgalom küzdelmeinek
részletezését, azt mindenképpen megjegyezzük, hogy ezek a csatározások nyomot
hagytak a Kollégiumban, s megosztották a tanári testületet is. Két sárospataki
triász alakult ki; Kazinczy hívének számított Sipos Pál, Vályi Nagy Ferenc és
Kézy Mózes, ellenfelének pedig Kövy Sándor, Láczai Szabó József és Rozgonyi József.[34]
Ehhez kapcsolódóan Kosáry Domokos megemlíti Barczafalvi Szabó Dávid „A tudományok
magyarul" című munkáját (1792), hiszen a radikális neológust a nyelvészek
nyakatekert újításai okán az egyik legnagyobb eltévelyedőnek tekintik.[35]
A korszerűsödni vágyó iskola életében egyre nagyobb
szükség mutatkozott arra, hogy a latin és a magyar mellett a gyakorlati életben
széles körben használható, modern nyelv tanítását felvállalják. Ez
földrajzi, gazdasági és politikai okokból leginkább a német lehetett. A
reformátusok általában az 1770-es években vezették be tanítását (Debrecenben
1772-ben, Nagyenyeden 1774-ben). A pataki iskolaszervezők és -fenntartók
hamarabb alkalmazkodtak az új idők igényeihez, s az evangélikus intézményeket
leszámítva Magyarországon először, 1751-ben hívtak meg németajkú oktatót az
iskolába. Ám két sikertelen próbálkozás után anyagi problémák és az érdektelenség
okán kísérletük elhalt,[36]
s így Patakon is elkeserítő helyzetről számolhattak be a kortársak. Például
amikor 1769 szeptemberében Kazinczy Ferenc megérkezett a Kollégiumba, összesen
hárman ismerték a német nyelvet, akiket ráadásul emiatt megvetettek és
"tokosoknak" csúfoltak.[37]
A következő erőfeszítéseket Szatmáry Király György főgondnok 1771-ben tette egy
olyan mechanikus alkalmazása érdekében, aki nemcsak a fizikai és természetrajzi
szertárat irányítaná, hanem németül és franciául is tanítaná a diákokat. Az
első eredményről Nagy Sámuel, a bécsi ágens tudósította a főgondnokot, miután
talált egy emberséges, szorgalmas és megfizethető jelöltet, akinek viszont a
francia nem az erőssége.[38]
Johann Aufsprung még az ősszel Patakra érkezett, de már az év végén fizetése
miatt panaszkodott és emelést kért az ágensnek címzett levelében.[39]
Ez a panasz megelőlegezte távozását, hiszen a napi egy-egy órában tógátusokat,
illetve classistákat tanító, a fennmaradó időben pedig privát órákat tartó
Aufsprung anyagi okokból hagyta el Patakot. Helyét Kazai János tógátus diák,
majd az erdélyi szász Teutsch György foglalta el. Teutsch tanítóskodásakor
elérték, hogy az elemisták kivételével mindenki heti négy órában tanult
németül.[40]
Ezt követően az iskola elöljárósága igyekezett mindent megtenni a német nyelv
ügye érdekében: folyamatosan gondoskodott tanítóról, 1777-ben a tananyag
szerves részévé tette azt, s a nyelv elhanyagolásának esetére fenyítést is
kilátásba helyezett. 1787-ben a matematika (mathézis) és fizika tanárát,
Szilágyi Mártont választották meg német tanárrá is, aki nagy eréllyel látott
munkához, s igyekezett német nyelvű könyveket beszerezni (sikerrel, hisz II.
József idején német könyv szolgált a számtan, az ó- és újszövetségi történetek
tanulásához) és szakszerűsíteni az oktatást.[41]
A századforduló táján, a nemzeti mozgalom kibontakozásának idején a II.
József-féle törekvések sokat veszítettek tekintélyükből, így Patakon sem
kedvezett ez a korszak a német tanításának. A jelentős visszaesést kiválóan
jelzik a németül tanulók létszámadatai: 1798-ban például mindössze 22 tógátus
és 8 nontógátus (közöttük Fáy András)[42]
neve szerepel listákon. A classistáknál
pedig az 1804. évi tanterv alapján csak hetediktől kilencedik osztályig, azaz a
rétorok, a poéták és a logikusok részesültek német nyelvi képzésben.[43]
Ekkor Louis Bonckart tanította a tárgyat, akinek az iratok tanúsága szerint
többször kellett a célszerűbb órabeosztás, a tanulók komolyabb munkavégzése és
a nagyobb anyagi megbecsülés érdekében elöljáróihoz folyamodnia.[44]
Bonckart a nehézségek miatt végül 1801-ben Késmárkra távozott és helyére még
abban az évben a franciául is kiválóan tudó Nitsch Károly Dánielt hívták meg. A
hét évig Patakon dolgozó Nitsch idején némileg növekedett mind a németül
tanulók száma, mind pedig a nyelv presztízse. Olyannyira, hogy távozását
követően, az 1810. évi tanterv ismét visszaállította a classisták németül való
tanulásának a kötelezettségét harmadiktól nyolcadik osztályig.[45]
(A folyamatos erőfeszítéseket főként a Kollégium külföldi kapcsolatai
indokolták, hiszen azok szükségessé tették, hogy mindenkor legyenek az
iskolának németül tudó tanulói, annál is inkább, mert a külföldi akadémián való
tanulást, a peregrinációt súlyosan nehezítette, hogy kevesen értettek a
befogadó nép nyelvén. 1798-ban írták elő, hogy a német ismerete nélkül nem engedhető
senki külhoni tanulmányokra.[46]
Ráadásul a Litteraria Deputatio 1796-ban azt is elismerte, hogy: „...ez már
tudós nyelv.") Láthattuk: az iskola vezetői olyan személyt igyekeztek
alkalmazni, aki egyszerre képes németet és franciát tanítani – de a franciát
mellékesebb tárgyként kezelték. (Ennek fényében nem csodálható, hogy
visszautasították egy J. G. Ficher de Luneville nevű emigráns 1804. évi ajánlkozását,
amelyben ráadásul viszonylag nagy, 200 RFt-os fizetést is kért.)[47]
Sajnos a források nem teszik lehetővé, hogy megnézzük, évente hányan tanultak
franciául, de viszonyítási alapként érdemes az 1799. júliusi adatokra
pillantanunk: ekkor 6 jurátus és 1 publicus fejezte be és kilencen folytatták
tanulmányaikat.[48]
Ezen a téren tehát némi lemaradás tapasztalható Patakon, hiszen a XVIII. század
végén egyre inkább az általános műveltség részévé vált a francia ismerete. Ezt
alátámasztja az is, hogy 1792-től a Debreceni Református Kollégium minden
tanárának tudnia kellett a latin, a görög és a német nyelv mellett franciául
is.[49] A reáltárgyak szokatlanul nagy pataki
térnyeréséről számolhatunk be. Ezek közül a matematikai képzés terén Sárospatak
és Debrecen iskolája mindenképpen magas színvonalat képviselt. Talán a
matematika oktatása kapcsán a legszembetűnőbb a két, egymással gyakorta rivalizáló
református kollégium felfogásának hasonlósága, s a Ratióhoz való alkalmazkodás
iránti igényük. Sőt, a Ratio előírását, amely a gimnáziumi tanulók számára a
számtan és az elméleti matematika mellett a kettős könyvelés alapjainak az
elsajátítására is vonatkozott[50],
Patakon kiegészítették a tizedes törtek és a geometria tanításával. Az 1810.
évi tanterv pedig még hatékonyabb képzést biztosított: már az alsóbb
osztályokban szerepeltek a tananyagban az algebra, a sík- és térgeometria
elemei, s a hatodik évfolyamban az algebrai törtekkel is megismerkedtek. A
pataki – a tantervben az első évtől az utolsóig szereplő – matematikaoktatás
egyértelműen elérte tehát a kor hazai színvonalát, s ezért az 1800-as évek
elején igen sokat tett az első igazán matematikusnak, s nem fizikusnak számító
tanár, Sipos Pál.[51] A fizika tanításában viszont a pataki iskola messze
megelőzte korát. Simándi István a XVII-XVIII. század fordulóján kezdte meg a
kísérleti fizika tanítását, hagyományait pedig ifj. Csécsi János, Szatmáry
Paksi Mihály, majd korszakunkban Szilágyi Márton és Barczafalvi Szabó Dávid
ápolta.[52]
Tankönyvül Hollmann modern kötete szolgált Patakon, ahol egyedülálló gyorsasággal,
már 1787-ben felvették a vizsgatételek közé az elektromossággal kapcsolatos
kérdéseket is. A XIX. század első negyedében Sipos Pál mellett Nyíri István és
Kézy Mózes működése garantálta továbbra is a magas színvonalú fizikaoktatást.[53] 1801-ből találtunk adatot arra, hogy a főgondnok, Vay
József a vegytan tanításának bevezetését tervezte, s ehhez a korábbi pataki
gyógyszerészt, Török Józsefet kívánta felkérni.[54]
Azonban fizetési problémákról még 1806. évi iratban is olvashatunk,[55]
így a vegytan önálló meghonosításának kísérlete időszakunkban kudarcot vallott. A vegytannal ellentétben a természetrajz mindvégig
szerves részét képezte a tananyagnak második középiskolai osztálytól hetedikig.
Olyannyira, hogy más kollégiumi művekhez képest kimagasló színvonalú
tankönyvsorozatot írtak ehhez a tárgyhoz a pataki tanárok: a „Természeti
História" az állatokkal foglalkozó első részét, Emődy István, a
növényvilágot taglaló második kötetet Vadnay József, a szerves és szervetlen
ásványokat tárgyaló utolsó könyvet pedig Gelei József írta. A színvonalas
tankönyvsorozat nemcsak elméleti, hanem hasznos gyakorlati tudnivalókat is
tartalmaz, amelyeket kiválóan fel lehetett használni a földművelés és az
állattenyésztés fejlesztéséhez.[56] A földrajz Sárospatakon Comenius és Csécsi János révén
korábban jelentős tárgynak számított[57],
de önálló tárgyként, rendszeresen az elsőtől a hetedikig csak 1786-tól, a
kilencedik évig pedig 1804-től szerepelt a tantervben. Nagy hangsúlyt helyeztek
hazánk és Európa alapos vizsgálatára, sőt az utolsó évben gazdaságföldrajzi
kérdéseket is érintettek, ám a többi kontinenst igencsak elhanyagolták.[58]
Az előírt tankönyvek nem voltak kifejezetten modernek. Hiszen a szintén több
nemzedéket megélt Tomka-Szászky-féle földrajz mellett Losonczi István műve, a
„Hármas Kis Tükör" szolgálta a tanulást.[59]
Ezzel együtt a protestáns és a katolikus iskolák között is előkelő helyet
foglalt el a sárospataki földrajzoktatás, jócskán túlhaladva például a
debreceniek vagy az erdélyi reformátusok geográfiáját.[60] Ritkán szokás kiemelni, pedig mindenképpen fontos,
hogy Nyíri István személyében 1797-től a pataki kollégiumnak rajztanára is
volt. Nyíri 1806-tól a mennyiségtan professzoraként nagy-nagy erőfeszítéseket
tett a hely- és az eszközhiány felszámolására, a rajzoktatás rendszeresítésére.[61]
Próbálkozásait átmeneti siker koronázta, hiszen a rajz az ötödikesek, az
alsó-szintaxisták számára 1804-től kötelező lett, de 1810-től ismét kimaradt a
tantervből. Akkor is érdekes, hogy gondoltak a selyemhernyó
tenyésztésének a szükségességére az iskola vezetői, ha tudjuk, hogy mindenki
tisztában volt a megvalósítás reménytelenségével.[62]
Szintén inkább csak sikertelen próbálkozásokról tudunk beszámolni a testnevelés
meghonosítása kapcsán. 1792-ben ugyan megvásárolták a Magyar Királyi Kamarától
a mai iskolakert térségét, s ott fák, pázsit telepítésével kialakítottak egy
„üdülőhelyet”, de a rendkívül zsúfolt órarend egyetlen alkalmat sem biztosított
korszakunkban a rendszeres tornára. Sőt, a tanulók szabad idejükben sem
mozoghattak kedvükre, hiszen a legtöbb ilyen jellegű tevékenységet (úszás,
csónakázás, halászás, tánc) szigorúan tiltották.[63] Az előremutató változások mellett megmaradt a hagyományos
tárgyak dominanciája az oktatásban. A latinitás a magyar nyelv térhódítása
ellenére is az iskolai élet fontos jellemzője korszakunknak, mind az írásbeli
ügyintézést, mind az oktatás tartalmát tekintve. Még a magyar nyelv bevezetését
oly egyértelműen támogató 1796-os deputatio is kijelentette, a latin a művelt
emberek számára rendkívül fontos, hiszen az ország törvényeinek,
dokumentumainak és hivatalainak, valamint a tudományoknak is ez a nyelve.[64]
Ennek megfelelően a tanrendek a második nemzeti classistól az utolsó évig
folyamatosan tartalmazták a latin grammatika tanítását. Így az alapok és a
ragozások elsajátítása után a magyar nyelvű oktatás bevezetéséig mindent, majd
később a vallással, filozófiával, irodalommal, történelemmel kapcsolatos
tudnivalókat kellett latinul megtanulni. A latin nyelv – bár csökkenő mértékben
– továbbra is fontos szerepet játszott a jegyzőkönyvek vezetésében és az iskola
levelezésében. A görög nyelvet csak a konzervatív tantervek szerint
kellett az utolsó gimnáziumi évben tanítani, míg az akadémiai fokon az első és
a harmadik évben kellett görögül tanulni, mindezt a hatodik és hetedik évben
gyakorlás követte. Héberül csak az akadémiai hallgatók tanultak összesen négy
évig. Mindkét nyelv tanítása diáktanító, a praeses feladata volt. A latin nyelv és irodalom mellett a fő hangsúly
elsőtől az utolsó évig a vallás- és erkölcstanon, valamint a filozófián volt. A
bibliai, az ó- és újszövetségi történetek, az egyháztörténet, a hit- és
erkölcstan, a szimbolikus vallástan, majd a teológiai dogmatika képezték a
tananyag fontosabb részeit. Korszakunkban a teológiával, illetve filozófiával
foglalkozó professzorok közül felkészültségük és hatásuk alapján mindenképpen
meg kell emlékeznünk néhány tanárról. Őri Fülep Gábor; a tragikusan rövid ideig
tanító Porkoláb István; az első magyar református tanárként Bécsbe hívott Patay
János; a kanti filozófiáról sokat vitatkozó Rozgonyi József és Sipos Pál; s
mindenekelőtt Szentgyörgyi István tevékenysége biztosította a teológiai és a
filozófiai stúdiumok magas színvonalát.[65]
Főként Szentgyörgyinek köszönhető – akinek tudásáról, emberségéről,
kedélyességéről és nem utolsósorban hatalmas könyvtáráról Kazinczy többször is
nagy tisztelettel emlékezett meg[66]
–, hogy Patakon is a racionális gondolkodás elvei szerint korszerűsítették a
két legfontosabb tantárgyat. Szentgyörgyi 1784-ben megjelent, utódai által is
sokáig hasznosított „Theologia Naturalis" című művében – amelyben az
1767-től tartott előadásait foglalta össze – már megtalálhatóak Descartes,
Pufendorf, Leibniz és Wolff tanításának egyes tételei is.[67]
A hagyományos, főként lelkészek és tanítók képzését
megcélzó oktatásnak szintén fontos eleme maradt továbbra is az énektanítás. A
második évtől az utolsóig a diákok diáktanító vezetésével liturgikus énekeket,
kottaolvasást és kórusban éneklést tanultak. A humán tárgyak aránya körüli vitákról a változó
felfogású tanrendek kapcsán már ejtettünk szót, most csak néhány forrás alapján
megerősítjük, hogy többször is felmerült az óraszámok csökkentése. 1788-ban
például Szilágyi Mártonnak kellett határozottan kiállni a bölcseleti,
filozófiai tárgyak szükségessége mellett, mert olyan véleményeket hallott, hogy
Patakon csak a teológiát érdemes oktatni.[68]
1810-ben Patay János úgy vélekedett,
hogy a classistáknál túl sok vallásos tankönyv megtanulását követelik, s
ez ahelyett hogy eredményre vezetne, még a szorgalom további lankadását is
elősegíti.[69]
1809-ben olyan rendelet született, amely az addigi gyakorlatot tiltva előírta a
professzornak, hogy minden évben jusson el a tananyag végére.[70]
(Mellesleg talán éppen a belső bizonytalanságok okán 1807-től az alsó-zempléni
esperes felvigyázott a kollégiumi ifjúság vallási előmenetelére.[71] Az intézmény gyűjteményei és
szervezetei Az
alapvető oktatási feladatokon túl a Kollégium számos gyűjteménye és szervezete
segítette a tanulók, a tanárok és általában az egész iskola tevékenységét. A
máig méltán híres Nagykönyvtár a 18. században valósággal újjászületett:
a gyűjtemény ugyanis az 1600-as évek végén a jezsuiták kezére került, s így
újra kellett kezdeni a könyvek beszerzését. Korszakunk mindenképpen a
könyvtárral való törődés ideje, amely elsősorban Szombathi János beszerzői,
rendszerezői és adománygyűjtői tevékenységének köszönhető. A fokozott
odafigyelésre bizonyíték, hogy a XIX. század elején tiltották meg, hogy a
könyveket külföldre kiadják, illetve a drágább köteteket a diákok kikölcsönözzék.[72]
De a tanárok 1816-os, a beszerzésre javasolt könyveket tartalmazó listája
egyrészt alátámasztja, hogy a könyvtár fejlesztése közügynek számított Patakon,
másrészt pedig a professzorok modern törekvéseit is bizonyítja, hiszen a
majdnem száz mű csaknem mindegyike a korszerű, felvilágosodás kori tudományos
eredményeket tartalmazta.[73]
Az évtizedenként megháromszorozódó gyűjtemény napi működését egyébként
diáktisztviselők szavatolták.[74]
A fejlődés hangsúlyozása mellett azért meg kell jegyeznünk, hogy a könyvtári
gyarapítás esetlegesen történt, egy-egy nagyobb magángyűjtemény megvásárlása,
illetve egy-egy tanár külföldi tanulmányai során tett „bevásárlásai”
jelentették általában a gazdagodást, a külföldi katalógusokhoz és a tervszerű
gyarapítás további segédeszközeihez nem jutottak hozzá rendszeresen.[75]
Szintén ekkor kezdődött a levéltári állomány
rendszerezése és gyarapítása. Ennek nem kulturális, hanem pusztán gazdasági
okai voltak, hiszen számtalan jogbiztosító, komoly bevételt hozó irat meg- és
visszaszerzésére nyílott lehetőség.[76] A könyvtár mellett a másik igen jelentős
gyűjtemény a természetrajzi és fizikai szertár volt, amely szintén adományok és
rendszertelen megrendelések útján gazdagodott. Emellett néhány tanár maga is
szorgos eszközkészítőnek bizonyult, például Kézy Mózes 35 kísérleti eszközt fejlesztett
ki. Az állomány leltára egy kifejezetten korszerű, még száz év múlva is
elfogadható készletről tudósít.[77] Sok-sok viszontagság után 1807-ben
magánvállalkozásban indult újra a nyomda, amelyet néhány év múlva a Kollégium
közvetlen irányítása alá vont. A Comenius korában egyszer már működő üzem
ráfizetéses volt, ám így is roppant jelentős volt a működése, hiszen Kassa és
Debrecen között ez az egyetlen lehetőség kínálkozott a szellemi termékek, s
leginkább a tankönyvek gyors kiadására.[78]
Ekkor újult meg a Kollégium énekkara is. Az
évszázados hagyománnyal rendelkező kórus szervezeti szabályzatát ugyanis
Barczafalvi Szabó Dávid karelnök fektette írásba és ő gondoskodott
szisztematikusan a tagok utánpótlásáról is. [79]
(Az utóbbi a források szerint egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mert a
szigorú rendszabályok és gyakori kötelezettségek miatt a diákok nem szívesen
vállalták a belépést, illetve a csatlakozók is hamarosan elhagyták a társulatot.)[80]
Ahogy az ország összes jelentősebb iskolai énekkara, a pataki is rendszeresen
kivonult a városba, s idővel egyetlen temetés, emlék- és ünnepnap sem múlt el a
kórus szereplése nélkül.[81] A városi polgárokkal való kapcsolattartás
másik letéteményese a diáktűzoltóság volt, amely a kollégiumi tűzrend-védelmen
túl természetesen segédkezett a városi tűzeseteknél is. A rendkívül kezdetleges
eszközökkel felszerelt csoport nagyobb tűz esetén tehetetlennek bizonyult, hisz
oltás helyett inkább csak a tűz lokalizálására volt képes. (Az eszközállomány
fejlesztését időszakunkban Szombathi János ugyan tervbe vette, de anyagi okok
miatt számottevő változásra nem került sor.)[82]
Ennek ellenére a gondos rendvédelmi szabályoknak, s azok betartásának köszönhetően
nem volt sem az iskolában, sem pedig a városban nagy tűz – ellentétben az
ország szinte minden fontosabb városával.[83] Az intézmény gazdasági és
társadalmi háttere A hiányosságokkal együtt is kifejezetten pozitív tanrendi változásokról
és gyűjteményi gyarapodásról számolhattunk tehát be. Ezek után mindenképpen
fontosnak tartjuk legalább vázlatosan áttekinteni, hogy ez a prosperitás miből
volt finanszírozható, illetve ezt a fejlődést leginkább kik használhatták ki. Hörcsik Richárd rendkívül alapos munkájának a
segítségével könnyen feltérképezhető, hogy az intézmény milyen anyagi
kondíciókkal rendelkezett. A Kollégium igen kiterjedt gazdálkodásának az
alapját korszakunkban még az egyre romló hozamú, s az 1810-es évek közepén már
veszteséges szőlőbirtokok; a rendszeres, intézményesített ünnepi gyűjtéseken
szerzett pénz-, gabona- és boradományok; illetve a saját birtokon termelt és az
adományokból befolyt bor önálló kocsmai eladása képezte (a kocsma, a
praebitoria 1811-ben az összbevétel majd’ harmadát biztosította).[84]
Emellett minden tanuló köteles volt tandíjat fizetni, ám a tandíjakból származó
jövedelem korántsem bizonyult a legjelentékenyebb jövedelmi forrásnak. A
kiadások túlnyomó – s egyre növekvő – részét a Kollégium hitelezői tevékenysége
fedezte. Az alacsony, általában 6 %-os kamat (országszerte ennek a négyszeresét
kérték) ráadásul számottevő segítséget jelentett a régió középbirtokosai
számára és így az intézet a környék gazdaságára is ösztönzőleg hatott.[85]
Nem szabad megfeledkeznünk a jótevők nagyobb adományairól, alapítványairól sem,
hiszen nemcsak az új kollégiumi épület építésekor, hanem a mindennapok működésének
a lehetővé tételében is elhagyhatatlan volt a szerepük. Egy 1800. évi kimutatás
szerint a XVIII. század utolsó évében összesen 41 alapítvány létezett az
iskolában, amelyek többségét az 1790-es években (de a legrégebbit Komáromi Kata
asszony 1728-ban tette meg) ajánlottak meg. Ezek a fundatiók többnyire egy-egy
konkrét célból születtek, általában egy vagy két diák megélhetését, a jogprofesszori
vagy praeceptori fizetés, esetleg a könyvtár gyarapítását támogatták.[86] Noha a gazdálkodást körültekintően szervezték
meg, s ezáltal jelentős előrelépések – ezek közül kiemelkedik a XIX. század
első felét meghatározó nagyszabású építkezés – anyagi biztosítására nyílott
lehetőség, korszakunkban egyre több súlyos probléma is körvonalazódni kezdett.
A nagyobb, költséges beruházások mellett szinte minden évben elkeseredett
fizetésemelési folyamodványokra megfogalmazására kényszerültek a tanárok,
házaik felújítására soha nem jutott elegendő pénz és számos fontos újító
próbálkozás (vegytan, rajz, testnevelés bevezetése, modern nyelvek
rendszeresítése, egészségügyi kísérletek) fulladt kudarcba anyagi okokból.
Ezeknek a gondoknak a felszámolását a szőlőbirtokok minőségének tragikus
leromlása és a XIX. század elején országszerte súlyos gazdasági válság
lehetetlenné tette. Mivel külön, hosszú kutatást kívánunk szentelni a
kérdésnek, ezúttal csak néhány mondatban igyekszünk fölvázolni a Patakon
ekkoriban tanulók társadalmi és földrajzi hovatartozását. Korszakunk folyamán
számottevően, kb. 15 %-kal csökkent az elemi és gimnáziumi képzésben részesülő
köznemesi ifjak aránya az 1200-1500 fős tanintézetben. (Sőt, nemcsak az
arányszám, hanem az abszolút szám is jelentősen és folyamatosan csökkent, így
súlyvesztésük nem magyarázható kizárólag az intézmény növekedésével.) Ezzel
párhuzamosan különösen a szabados (libertinus) és a birtokos nemesi
(praenobilis) ifjak 13-15 %-os gyarapodása szembetűnő. Hasonló módosulásra az
akadémiai tagozat névsoraiban egyelőre nem bukkantunk, a lelkészképzésben
résztvevők között majdnem minden második nemesi származású volt, a négyéves
világi tagozaton pedig 93 és 98 % között ingadozott az arányuk a XIX. század elején.[87]
(A társadalmi hovatartozásból adódó különbségek természetesen az iskola falain
belül sem tűntek el. Más csoportot képviseltek a tehetős szülőkkel rendelkező
úrfiak; a közrendű „tarisznyások” és a kifejezetten szegény szolga- vagy
inasdiákok.) Időszakunkban végig Zemplén megyéből érkeztek a
legtöbben az elemi és a gimnáziumi képzésben résztvevők közül. (Az akadémisták
földrajzi hovatartozásának pontos megállapítása további kutatásokat igényel.)
Zemplén mellett a környező megyékben (Abaúj, Borsod, Szabolcs és Szatmár)
érvényesült egyre erősebben a Kollégium hatása, de szinte minden évben tanult
itt néhány hevesi, beregi, gömöri, barsi, tornai, ungi, veszprémi, somogyi,
szepesi és bihari gyerek is. A további bejegyzések azt mutatják, hogy
szórványosan az ország távolabbi részeiből (Nógrád, Túróc, Ugocsa, Máramaros,
Bács-Bodrog, Torontál, Kraszna, Szerém megyék, Buda, Pest, Pozsony városa) is
érkeztek Zemplénbe tanulók. Sárospatak városa az elemistáknál 10-20, a
gimnazistáknál 4-7 %-kal „képviseltette” magát az intézményben, a mintegy 1300
református lakóval rendelkező település tehát nem használta ki maximálisan az
iskola nyújtotta lehetőségeket. A Kollégiumban természetesen túlnyomóan
református vallású diákok tanultak, de az iskola nyitottságára jellemzően
számos kivétel előfordult az akadémiai tagozaton: 1809-1815 között például 55
lutheránus világi pályára készülő akadémista, azaz nontógátus tanult.[88]
Sőt, Kövy jogprofesszor jóvoltából görögkeleti joghallgatók is szép számban
tanulhattak Patakon. Kövy idején, 1797-1830 között összesen 235 görögkeleti
nontógátus (1797-1815 között 82 fő) érkezett az ország, sőt többen a birodalom
számtalan távoli megyéjéből és városából, ketten még Bécsből is rászánták
magukat arra, hogy a pataki kollégiumba utazva tanuljanak.[89]
(A görögkeletiek mentesültek ugyan a kollégiumi vallástan tanulásától, de
félévente bizonyítványt kellett szerezniük saját felekezetük papjától.[90]) Összegzés Egy olyan iskola felvilágosodás kori
változásait próbáltuk áttekinteni, amely hazánkban élen járt a magyar nyelvű
kultúra és oktatás fejlesztésében és a modern követelményekhez igazodó
tanrendi, tantárgyi reformok bevezetésében. A Sárospataki Református Kollégium
irányítói és fenntartói rendkívül nagy erőfeszítések árán nem elhanyagolható
eredményeket értek el a intézmény működésének a fejlesztésében, tekintélyének a
növelésében. Mindenképpen elgondolkodtató azonban az is, hogy ebben, az ország
egyik legfontosabb kulturális központjaként szolgáló iskolában sem sikerült
megteremteni a hosszú távon is biztos és magas színvonalú fejlődést szavatoló
anyagi feltételeket. Tudjuk, dolgozatunk a Kollégium történetének
még e viszonylag szűk időhatárok között is csak egyik – bár nagyon fontos és
jellegzetes – részét tárgyalta. Ezúttal nem foglalkoztunk a diákok mindennapi
életével, az intézmény szerteágazó bel- és külföldi kapcsolataival, s csak érintőlegesen
szóltunk témánk gazdaság- és társadalomtörténeti vonatkozásairól. Nyilván e
kérdések alaposabb későbbi megválaszolása árnyaltabbá teszi a későbbiekben a
Sárospataki Református Kollégiumról kialakított képünket. [1] Dolgozatom bővített változata 2000 nyarán díjnyertes lett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája által kiírt, „Egyház és oktatás az ezer éves Magyarországon” című millenniumi pályázaton. Ezúton is szeretném hálás köszönetemet kifejezni munkám eddigi segítéséért Dr. Bán Péternek. (U.J.) [2] Benda Kálmán: A kollégium története 1703-tól 1848-ig. In: A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára. Bp., 1981. 87-115. p. (továbbiakban: Benda, 1981.) Igaz, más aspektusból ugyan, de igen jól használható még: Ködöböcz József: Tanítóképzés Sárospatakon. A kollégiumi és középfokú képzés négy évszázada. Bp., 1986. (továbbiakban: Ködöböcz, 1986.) [3] Hörcsik Richárd: A Sárospataki Református Kollégium gazdaságtörténete, 1800-1919. Sárospatak, 1996. (továbbiakban: Hörcsik, 1996.) 21-22. p. [4] Ködöböcz, 1986.
72-74. p.; Benke Kálmán: Széniori
állás a sárospataki főiskolában. In: Sárospataki Ifjúsági Közlöny, 1927.
188-192. p. [5] Hörcsik, 1996. 38-42. p. [6] A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Levéltára (A továbbiakban: SpLt.) K. h. II. 8/1. [7] Révész Imre: Adatok a magyar protestáns iskolák autonómiájának történetéhez. Sárospatak, 1869. 22-25. p. [8] Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1996. 424-428. p. [9] SpLt. A. XVII. 5962. [10] SpLt. K.a. I. 5. 16. sz. [11] Kowalská, Eva: Ellentmondásos tolerancia: a protestánsok és a felvilágosodás korának oktatási reformjai. In: Protestáns Szemle, 1998. 1. sz. 51-71. p. [12] Politica Collegii Administratio (továbbiakban: P.C.A.) A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Kézirattára. (A továbbiakban: SpKt.) 1176. 10-12. p. [13] Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Bp., 1981. 544-545. p. [14] Benda, 1981. 107-110. p. [15] Gulyás József: A sárospataki Ref. Főiskola görög keleti vallású joghallgatói 1793-1867 közt. Sárospatak, 1940. (továbbiakban: Gulyás, 1940.) [16] Szentimrey Mihály: Az esküdt deákok magyar könyvtára. Közművelődési könyvtár Sárospatakon a reformkorban. In: Magyar Könyvszemle, 1980. 1. sz. 15-32. p. [17] P.C.A. SpKt. 1176. 16-17. p. [18] Harsányi István: Sárospatak a magyar nevelésügy szolgálatában. Sárospatak, 1943. [19] A Literaria Deputatio munkálata. 1796. (A továbbiakban: Lit. Dep. 1796,) SpLt. K. b. II. 11. 177-190. p. [20] Ködöböcz, 1986. 60-62. p. [21] Kornis Gyula: A magyar művelődés eszményei 1777-1848. Bp.,, 1927. I. köt. 327. p. [22] Szilágyi István: A gimnáziumi oktatásügy története a magyarországi helv. hitvallásúaknál, különös tekintettel a h.h. tanároknak Pesten 1860-ban tartott egyetemes értekezletére. In: Sárospataki Füzetek, 1861. (továbbiakban: Szilágyi, 1861.) 228-231. p. [23] SpLt. B. XLIII. 18.050. [24] Ködöböcz, 1986. 65-69. p. [25] Szinyei Gerzson: Vázlatok a sárospataki reformált főiskola XVIII-XIX. századbeli életéből a nemzeti élet keretében. In: Sárospataki Lapok, 1885. 159-161., 175-178. hasáb. [26] Gulyás József: A Sárospataki Ref. Főiskola rövid története. Sárospatak, 1931. 31-32. p. [27] Magyar Hírmondó, 1785. 688-690. p. [28] A természettant tanulók első kérvénye a patronátus felé az oktatás praktikussága és hatékonysága érdekében: SpLt. A. XXIV. 8982. [29] Ködöböcz, 1986. 60-62. p. [30] Lit. Dep. 1796. 45-60. p. [31] Ködöböcz, 1986. 25-26. p. [32] Trócsányi Zsolt (szerk.): A pápai kollégium története. Bp., 1981. 129-132. p. [33] Fehér Erzsébet: Sárospataki tanárok magyar nyelvű tankönyvei a Kollégium alsó és középső szintje számára (1793-1848). Miskolc, 1989. (továbbiakban: Fehér, 1989.) 25-57. p. [34] Fehér, 1989. 19-21. p. [35] Kosáry, 1996. 320-321. p. [36] Végh János: A német nyelvtanítás története a sárospataki főiskolában. In: A Sárospataki Ref. Főiskola akadémiai és gimnáziumi értesítője az 1911-12. iskolai évről. Sárospatak, 1912. (továbbiakban: Végh, 1912.) 277-285. p. [37] Kazinczy Ferenc: Pályám emlékezete. Bp., 1993. (továbbiakban: Kazinczy, 1993.) 14-15. p. [38] SpLt. A. XIV. 4715. [39] SpLt. A. XIV. 4772. [40] Végh, 1912. 285-293. p. [41] Végh János: A német nyelv a sárospataki főiskolában II. József alatt. In: Magyar Paedagógia, 1914. 146-161. p. [42] SpLt. K.a. II. 5. /17. [43] SpLt. A XXX. 11.522 [44] SpLt. A. XXVI. 9638.; A. XXVII. 10.078; A. XXVIII. 10.314. [45] Szilágyi, 1861. 228-231. p. [46] P.C.A. SpKt. 1176. 40-42. p. [47] SpLt. A. XXX. 11.541. [48] SpLt. K. a. II. 5. [49] Vörös Imre: A francia nyelv oktatása Magyarországon a XVIII. században. In: Magyar Pedagógia, 1976. 1-2. sz. 93-95. p. [50] Mészáros István (szerk.): Ratio Educationis. Bp., 1981. 112-113. p. (138. §.) [51] Oláhné Erdélyi Mária: A protestáns iskolák középszintű matematikaoktatása 1777-1848 között In: Magyar Pedagógia, 1976. 3. sz. 278-281. p. [52] Katona Ferenc: A kísérleti fizika tanításának kezdetei Sárospatakon. In: Borsodi Művelődés, 1981. 3. sz., 32-36. p. [53] M. Zemplén Jolán: A magyarországi fizika története a XVIII. században. A fizika szaktudománnyá válik. Bp., 1964. 37-52. p. [54] SpLt. A. XXIX. 10.890. [55] SpLt. A. XXXII. 400. [56] Fehér, 1989. 70-78. p. [57] Nem véletlen, hogy Kazinczy Ferenc legelső, Magyarországot bemutató műve, az 1775-ben írt „Patriae memoria dulcis” földrajzi tárgyú. Frisnyák Sándor: Kazinczy első műve: Magyar Ország Geographicája. In: Borsodi Szemle, 1960. 1-2. sz. 68-69. p. [58] Frisnyák Sándor: Földrajzoktatás Sárospatakon a XVIII-XIX. században. In: Művelődésügyünk, 1960. 12. sz. 40-43. p. [59] Losonczi valóban nem túl magas nívójú könyvét a legélesebben Márki Sándor kritizálta. Márki Sándor: A földrajz-tanítás története Magyarországon. In: Földrajzi Közlemények, 19. Bp., 1891. 277-284. p. [60] Udvarhelyi Károly – Göcsei Imre: Az alsó- és középfokú földrajztanítás története Magyarországon. Bp., 1973. 28-31. p. [61] 1797. 09. 20-i levele volt az első, amelyben tervéről és ahhoz szükséges dolgokról beszámolt Vay Józsefnek. Sp.Lt. XXVI. 9678. [62] P.C.A. SpKt. 1176. 10-12. p. [63] Csajka Imre: A polgári-nemzeti testkultúra kezdetei a sárospataki iskolában (1800-1848). In: A Testnevelési Főiskola Közleményei. Bp., 1984. 2. sz. 31-44. p. [64] Lit. Dep. 1796. 45-60. p. [65] Koncz Sándor: A filozófia és a teológia oktatása 1703-1848 között. In: A Sárospataki Református Kollégium. Tanulmányok alapításának 450. évfordulójára. Bp., 1981. 132-141. p. [66] Kazinczy, 1993. 16., 21. p. [67] Kosáry, 1996. 396-403. p. [68] SpLt. A. XXIII. 8373. [69] SpLt. A. XXXV. 13.464. [70] P.C.A. SpKt. 1176. 10-12. p. [71] P.C.A. SpKt. 1176. 1-3. p. [72] Oeconomica Collegii Adminitratio. (A továbbiakban: O.C.A.) SpKt. 1176. 18-19. p. [73] SpLt. A. XXXIX. 16.039-16.040. [74] Czegle Imre: A Sárospataki Nagykönyvtár múltja, jelene és problémái. In: Confessio, 1980. 4. sz. 1980. 25-32. p. [75] Czegle Imre: A sárospataki Nagykönyvtár történeti áttekintése (1531-1945). Miskolc, 1981. Különlenyomat. 55-56. p. [76] Hörcsik Richárd: A Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteménye Levéltárának története (1531-1966). H.n., é.n. Különlenyomat. 415-419. p. [77] Ellend József: A sárospataki főiskola fizikai múzeuma a XVIII. század végén. In: Mathematikai és Physikai Lapok, 1902. 141-144., 192-196. p. [78] Takács Béla: A sárospataki nyomda története. Bp., 1978. 59-104. p. [79] Orbán József: A sárospataki énekkar története. Sárospatak, 1882. 8-69. p. [80] SpLt. A. XXXVII. 14.630. [81] Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1996. 210-217. p. [82] SpLt. A. XXIX. 10.915. [83] Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság emlékeiből. In: Élet és Tudomány, 1977. 1419-1420. p.; Fazekas Csaba: A város és a tűzvész az újkori Magyarországon (a korabeli Miskolc története alapján). In: Bessenyei József – Fazekas Csaba (szerk.): Város és társadalom a XVI-XVIII. században. Miskolc, 1994. (Studia Miskolcinensia I.) 108-112. p. [84] Hörcsik, 1996. 21-82. p. [85] Hörcsik, 1996. 45-51. p. [86] SpLt. A. XXVIII. 10.946. [87] Hegyi József: Régi diákélet Sárospatakon. In: Neveléstörténeti Füzetek. 7. A Magyar Pedagógiai Társaság Neveléstörténeti Szakosztálya sárospataki és zalaegerszegi tanácskozásainak anyagából (1981-1987). Bp., 1988. 29-36. p. [88] SpLt. K.a. I. 20-34; K.a. II. 2-30. (Vizsgált tanévek: elemi képzésben: 1776/77, 1795/96, 1814/15; gimnáziumi képzésben: 1776/77, 1783/84, 1793/94, 1814/15; akadémiai képzésben: 1804/05, 1810/11, 1814/15.) [89] Gulyás, 1940. 1-15. p. [90] P.C.A. SpKt. 1176. 31. p. | ||
a cikk elejére, | a vissza a tartalomjegyzékhez, |