MEGSZÓLALOK
M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN
2015. 08. hó – ötödik
évfolyam, nyolcadik szám
Kulturális
és szórakoztató folyóirat
Független,
és ingyenes heti lap
Alapítva
: 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő:
Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos
1.Évfolyam:
2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam: 2012. (1-tól
a 6. számig)
3.Évfolyam:
2013. (1-től a 17. számig)
4.Évfolyam:
2014. (1-től a 24. számig)
5.Évfolyam:
2015. ( nyolcadik szám)
MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
****************************
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ
OLVASÓNAK!
Napra pontosan, ma van hetven
éve, hogy az amerikai bombázók ledobták Hirosimára az atombombát,
száznegyvenezer ember halálát okozva pár pillanat alatt.
Ezzel elkezdődött az atomkorszak, és nem csak békés célokra használják az azóta már kissé elavult fegyvert.
Augusztus 6.- a volt akkor, mindjárt nyolc óra után pár perccel. Emlékezzünk meg az áldozatokról egy néma főhajtással.
Ezzel elkezdődött az atomkorszak, és nem csak békés célokra használják az azóta már kissé elavult fegyvert.
Augusztus 6.- a volt akkor, mindjárt nyolc óra után pár perccel. Emlékezzünk meg az áldozatokról egy néma főhajtással.
Előtte is, meg azóta is, számos
országot bombázott le ez a demokratikusnak mondott ország, elgondolkodtató.
Kevesen tudják, hogy
azt a hajót, amelyik szállította a bombát, visszafelé jövet ezeregyszáz emberrel
a fedélzetén elsüllyesztette egy Japán tengeralattjáró, egy szép
holdfényes éjszakán.
Az életben maradt nyolcszáz emberből ötszázat megettek a cápák, és ez
volt a világon a legnagyobb cápatámadás hajótöröttek ellen.
Ötnapi hánykódás után csupán háromszáz ember menekült meg a halál torkából.
Néha az ember nem is gondolná, hogy a dolgok összefüggenek akaratlanul is.
Ötnapi hánykódás után csupán háromszáz ember menekült meg a halál torkából.
Néha az ember nem is gondolná, hogy a dolgok összefüggenek akaratlanul is.
A Japánok sem tudták mit vitt
a hajó, a hajón sem tudták hogy ott a tengeralattjáró, senki nem tudott a
másikról semmit, mégis keresztezték egymás útjait.
Augusztus 20. a kenyér ünnepe, s egyben Szt. István ünnepe
is.
Már évezredek óta ismerjük a kenyér sokféle változatát, s manapság is számtalan kenyérfélét sütünk, de nekünk mégis az igazi a nagyanyánk féle otthon dagasztott házi kenyér. Ez az egyetlen élelmiszer amit magában is meglehet enni.
Már évezredek óta ismerjük a kenyér sokféle változatát, s manapság is számtalan kenyérfélét sütünk, de nekünk mégis az igazi a nagyanyánk féle otthon dagasztott házi kenyér. Ez az egyetlen élelmiszer amit magában is meglehet enni.
Főleg a magyaroknak jelenti az
életet a búzából sült lágy kenyér, melyet sokak megénekeltek, és háborúk is
dúltak miatta.
Imáinkban is szerepel, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma..
Imáinkban is szerepel, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma..
Adja Isten hogy így legyen!
NAGY VENDEL: ÜNNEP
Augusztus 20. a kenyér
ünnepe..
Talán István király
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
a Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.
S azóta a búzaszem.,
Milliónyi vékával terem,
Jelenti az életet,
Adja a kenyeret.
Követelve ezernyi
Verejtéket és könnyeket.
S az talán véletlen lehet?
Ha megnézel egy búzaszemet,
Azonnal feltűnhet,
Hogy könnycsepp alakú
A búza szeme..
S ha éles késeddel
A magvat FÉLBE VÁGOD,
Belsejében Jézus
Vetette el végleg
E szent földbe
Azt a magot,
Amit ezredévekig
a Magyar nemzetség
Magával hordozott.
Hogy Európa közepén,
Kárpátoknak ölén
Megálmodjon egy államot,
Kemény kézzel fenyítve azt,
Ki a másik hitért buzgólkodott.
S azóta a búzaszem.,
Milliónyi vékával terem,
Jelenti az életet,
Adja a kenyeret.
Követelve ezernyi
Verejtéket és könnyeket.
S az talán véletlen lehet?
Ha megnézel egy búzaszemet,
Azonnal feltűnhet,
Hogy könnycsepp alakú
A búza szeme..
S ha éles késeddel
A magvat FÉLBE VÁGOD,
Belsejében Jézus
Ragyogó arcát látod
Tündökölni...
E dicsőséges ünnep fényében.
Tündökölni...
E dicsőséges ünnep fényében.
2014. augusztus 20.
ÜNNEPI BESZÉLGETÉS A GUSZTI
RÁDIÓBAN (a linkje:)
****************************
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL
1. LECTORI SALUTEM, ÜDVÖZLET
AZ OLVASÓNAK
MINDENNAPI KENYERÜNKET..- ÜNNEPI BESZÉLGETÉS A GUSZTI RÁDIÓBAN
2. E. KÖNYVEK BEMUTATÓJA . ERDŐSNÉ ONDA MARICA: UTAK A SÖTÉTBEN
3. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
JÁRTÓ RÓZA, KOVÁCS JÓZSEF, CSOMOR HENRIETT, NAGY VENDEL,
MÁTYÁS RITA, LENGYEL ZSÓFI
4. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA... JÁRTÓ RÓZA: KÉKMADÁR
5. REGÉNY FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTY: 5. PARANCSOLAT ( 8. RÉSZ)
6. ELMÉLKEDÉSEIM...ÁRVAY MÁRIA: IDŐVEL KIDERÜL
7. ÉLETRAJZOK
BOGNÁR PAPP IRÉN SOROZATA: AZ ÖRÖKIFJÚ TANÁRNŐ
8. HÁZUNK TÁJA - NAGY VENDEL VERSEI
9. BEMUTATJUK.... ELEK ANDREA: A TANÍTÓ
10. AUSZTRÁLIÁBÓL JELENTKEZEM...- ILOSVAY GUSZTÁV ÍRÁSAIBÓL
11. REKLÁMFELÜLET: KÖNYVBEMUTATÓ
JENEI ANDRÁS LEGÚJABB KÖTETE
12. ARCKÉPCSARNOK. HORENKA ERIKA SOROZATA: AZ ÍRÓ NEVEI
13. VERSRŐL VERSRE
KOVÁCS JÓZSEF, VÁRKONYI KITTY, KUSTRA FERENC, WESSELY GÁBOR
SZŐKE ZSUZSANNA, ADAMECZ LÁSZLÓ
14. VÉLEMÉNYEM SZERINT... - OLVASÓINK ÍRTÁK
15. NYÚLTERÁPIA. HORVÁTH TÜNDI ÍRÁSA
16. MESE. TALLÁSZNÉ HORVÁTH MÁRIA: EVETKE
17. KRITIKUSAIMNAK. NAGY VENDEL ESZMEFUTTATÁSA
18. SZERKESZTŐI ÜZENETEK..
MINDENNAPI KENYERÜNKET..- ÜNNEPI BESZÉLGETÉS A GUSZTI RÁDIÓBAN
2. E. KÖNYVEK BEMUTATÓJA . ERDŐSNÉ ONDA MARICA: UTAK A SÖTÉTBEN
3. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
JÁRTÓ RÓZA, KOVÁCS JÓZSEF, CSOMOR HENRIETT, NAGY VENDEL,
MÁTYÁS RITA, LENGYEL ZSÓFI
4. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA... JÁRTÓ RÓZA: KÉKMADÁR
5. REGÉNY FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTY: 5. PARANCSOLAT ( 8. RÉSZ)
6. ELMÉLKEDÉSEIM...ÁRVAY MÁRIA: IDŐVEL KIDERÜL
7. ÉLETRAJZOK
BOGNÁR PAPP IRÉN SOROZATA: AZ ÖRÖKIFJÚ TANÁRNŐ
8. HÁZUNK TÁJA - NAGY VENDEL VERSEI
9. BEMUTATJUK.... ELEK ANDREA: A TANÍTÓ
10. AUSZTRÁLIÁBÓL JELENTKEZEM...- ILOSVAY GUSZTÁV ÍRÁSAIBÓL
11. REKLÁMFELÜLET: KÖNYVBEMUTATÓ
JENEI ANDRÁS LEGÚJABB KÖTETE
12. ARCKÉPCSARNOK. HORENKA ERIKA SOROZATA: AZ ÍRÓ NEVEI
13. VERSRŐL VERSRE
KOVÁCS JÓZSEF, VÁRKONYI KITTY, KUSTRA FERENC, WESSELY GÁBOR
SZŐKE ZSUZSANNA, ADAMECZ LÁSZLÓ
14. VÉLEMÉNYEM SZERINT... - OLVASÓINK ÍRTÁK
15. NYÚLTERÁPIA. HORVÁTH TÜNDI ÍRÁSA
16. MESE. TALLÁSZNÉ HORVÁTH MÁRIA: EVETKE
17. KRITIKUSAIMNAK. NAGY VENDEL ESZMEFUTTATÁSA
18. SZERKESZTŐI ÜZENETEK..
****************************
2. E - KÖNYVEK BEMUTATÓJA
ERDŐSNÉ ONDA MARICA.: UTAK A SÖTÉTBEN
(kivonat egy baráti levélből)
Erdősné Onda Marica |
Emlékszel? Egyszer azt kérdezted tőlem: mit is éreztem, amikor megvakultam?
Bonyolult kérdés, de megpróbálom kifejteni. Már gyermekkoromban részese voltam a vakok életének, hiszen nagyapám és anyukám is ezen az úton jártak. De mennyivel másabb ezt azt tudni, vagy mindent érteni? 16 éves alig múltam, amikor fekete pontok gyülekeztek a látóteremben, néhány nap alatt teljesen elborítva azt. Az egész rémálom olyan volt, mintha egy másik lánnyal történne minden, akit én kívülről látok. Mint ha egy filmet néznék. A vizsgáló előterében várakozva, próbáltam elképzelni a helyet. Nem tudtam. Persze volt egy képem, egy elképzelésem, de amikor ismét visszakaptam a látható valóságot; rájöttem, hogy nem is hasonlít a képzeletem világához. Hetekig voltam a kórházban, türelmesen várva valami mesebeli csodára. A szüleim jöttek hozzám, megrakodva finomságokkal, és a szomorúság nyomasztó terhével. A szobatársaim nagyon aranyosak voltak. Mindenki a mamám lett már az első napon. Vittek a fürdőbe WC-re, öltöztettek, fésülgettek. Együtt mentünk a kezelőbe és vacsorázni az étkezőbe. Furcsa volt ilyen közel kerülni egyetlen nap alatt soha sem látott idegen nénikhez. Az egyik hirtelen lett mamám meg akart fürdetni. Nagyon meglepődtem. Szabadkoztam, hogy csak a látásom vesztettem el, de különben jól vagyok. A fürdés megy egyedül is. Még az etetéssel is megpróbálkoztak, de én hevesen tiltakoztam. Akkor jutott először az eszembe, hogy mit gondolhat egy átlagember a vakokról? Tényleg azt hiszik, hogy magatehetetlen bábúk? Nekem nem okozott gondot az örök éjszaka. A közlekedésen kívül nagyon sok mindent meg tudtam oldani, egyedül is. Önállósági törekvéseim ellenére, nagyon meghatott ez a segítőszándék. Ennyi szeretetet és törődést még sosem éreztem. Akkor még nem is sejthettem, mi vár még rám és hányszor, de hányszor fogom visszasírni a fényben fürdő napokat. Rendíthetetlenül biztos voltam benne, hogy a műtét után ismét látni fogok és ezt a durva pofont csak azért kaptam, hogy tapasztaljak, és jobb emberré váljak általa. A műtét napján olyan nyugalom árasztott el, amilyet még nem éreztem előtte soha. Fel sem merült bennem, hogy esetleg véglegesen sötétben maradhatok. Mostanában gyakran gondolok arra az érzésre. Szeretnék úgy hinni, mint akkor ott azon a kórházi ágyon hittem a jó sorsomban. Másnap reggel bejött a professzor úr és megnézett. Levette a kötést és várta a hatást. Néztem az arcát és hulltak a könnyeim. Nem szóltunk, de szavak nélkül is értettük egymást. Megszorította a kezem és kiment. Amit akkor éreztem, nehéz elmondani. Meghatározhatatlan, földön túli boldogság az. A következő napokban mindent alaposan megszemléltem; az embereket, arcokat, tárgyakat, mozdulatokat. A kórház udvarán sétálva megcsodáltam az életet. Ugyanazt az életet, amit 16 évig éltem, de amin átfutottam, amit észre sem vettem, amit figyelemre sem méltattam. Ez a látás a régihez képest semmi volt, de a sötétséghez képest minden. Három hónap alatt ráébredtem, hogy természetesnek vettem a látványt, a képeket, színeket, formákat, de nem csodáltam, nem becsültem meg. Ebben az időben szinte áhítatosan ittam magamba az élet, szemmel felfogható összes valóságát. Órákig bámultam az árnyékok játékát, a fények táncát, a színek változását. Némán szemlélődtem és kimondhatatlan hálát éreztem, amiért megtapasztalhattam ezt a csodát; még ha égető könnyek árán is. Fájdalmam mardosó lángjai kiégették lelkemből a közönyt a természet csodái és az élet szépségei iránt. Hirtelen elszakadt a mesefonál, hiszen olyasmiről beszélek, amit elképzelni sem tudsz. Amíg nem ismertelek, azt hittem, mindent tudok a vakok életéről. Csak a barátságunk kezdete óta értem, hogy az „igazi” vakságról, a született vakok világáról, semmit sem tudok. Fecsegek neked, fényről és árnyékról, színekről, formákról és a vizualitás világáról. Mindig elfelejtem, hogy neked nincsenek emlékképeid a múltból, mert az életed a feketeségben kezdődött és most is abban folyik. Érzésekből, érzetekből, hangokból épített univerzumodban nincs helyük a emlékképeimnek. Ugye nem haragszol rám? Folytassam? Rendben, ahogy akarod. Nagyon megváltozott az életem. Egyszerű, és rendkívül bonyolult lett egyszerre. Én úgy éreztem, hogy látok és ennyi éppen elég a boldogsághoz. Az iskolából eltanácsoltak, mondván, hogy ezzel a parányi látással, nem dolgozhatom pénzügyi vonalon, tehát nincs értelme a szakma elsajátításának. Nem bántam, akkor még nem. Néhány sikertelen próbálkozás után, letettem a tanulmányok folytatásáról. Nem vett át egyik középiskola sem. A vakok intézetébe is elmentünk, de el nem tudtam képzelni, hogy ott éljek, amikor én látok. Nem tudom, megérted e, ezt az ellenállást? Hiába írták a kórházi zárójelentésemre, hogy vaksága végleges; én nagyon hevesen tiltakoztam ellene, hiszen úgy láttam, ahogyan három hónapig nem. Az hogy ez a parányi csőlátás szinte életveszélyesen kevés, nem érdekelt. Szüleim nagyon aggódtak értem, féltettek a csekély látás miatt rám leselkedő veszélyektől. Szerettek volna bezárni egy kellemes, biztonságos kicsi ketrecbe, aminek én bántó durvasággal törtem szét a rácsait. Ma már értem és megértem az álláspontjukat, a félelmeiket, a féltő szeretetüket. Akkor csak azt tapasztaltam, hogy nem engednek élni, bezárnak a lakás és a szeretetük börtönébe, amiből minden igyekezetemmel próbáltam kiszabadulni. Ellenvetéseiket lerázva magamról elfogadtam a felajánlott vakvezetőkutyust, akitől önálló közlekedésem reméltem. A vizsga után boldogan mentünk haza Daysivel, akibe az első pillanatban beleszerettem, meglátva benne a biztonság és szabadság őrangyalát. Négylábú segítőmmel vidáman vetettem bele magam a társasági életbe. Sok időt töltöttünk együtt újdonsült kutyás barátaimmal és sorstársaimmal. Mire elkezdett nyomasztani a jövőm kilátástalansága, újabb ajándékot kaptam a sorstól. Egy lehetőséget, hogy kipróbáljam magam, áruházi bemondónőként…
Jövő kipipálva.
Kimondhatatlan örömmel kezdtem bele
a munkába. Szüleim is megnyugodtak, hogy nem csak értelmetlen viháncolással
töltöm a napjaim, hanem kezd rendes, felelősségteljes mederben csordogálni az
életem.
Viszont a fiúkkal nem volt szerencsém… Érted te ezt? Hát persze, valószínűleg pont te érted a legjobban, amiről beszélek. Van egy kedves, csinos lány, aki tele van élettel, vidámsággal, pozitív energiával, de amint kiderül, hogy nem passzióból van vele a hatalmas németjuhász, hanem azért, hogy fogyatékosságát kisegítse, máris menekült minden srác a közelemből. Persze ekkor még nem is sejthettem, hogy milyen változások várnak rám. Pedig akkor már Ámor, lövésre készen várt a nyilacskájával, hogy elvarázsoljon, de a romantikus lányregénnyel nem untatlak, hiszen téged a vakságom érdekel. Elég legyen csak annyi, hogy párommal megismerkedésünk után két évvel egybekeltünk, és megszületett Viktor. Négy feledhetetlen, gyönyörű évünk volt. Hálás vagyok, amiért átélhettem, megtapasztalhattam az anyaság tündérmeséjét. Császármetszéssel született meg a fiunk, hogy ne erőltessem meg a szemem. Nem is volt semmi baj. A baba ápolása sem jelentett gondot. Csakis a közlekedés kisördöge vetett gáncsot néha. Bár még ez sem igaz, mert közlekedtem volna én kutyusommal, ha hagyják. Ha beengedtek volna vele a kórházba, amikor vizsgálatokra kellett mennem, vagy nem jelentettek volna fel, amiért az óvodába is kutyával kísérem a gyermekemet. Pedig Daisy mindig kint várt ránk az udvarban, az ajtó mellett, sosem jött be velünk az épület folyosóira. Ez utóbbit megúsztuk egy szóbeli figyelmeztetéssel, hogy a törvény előtt is fejet hajtsunk, de a jó ízlés se szenvedjen csorbát
Viszont a fiúkkal nem volt szerencsém… Érted te ezt? Hát persze, valószínűleg pont te érted a legjobban, amiről beszélek. Van egy kedves, csinos lány, aki tele van élettel, vidámsággal, pozitív energiával, de amint kiderül, hogy nem passzióból van vele a hatalmas németjuhász, hanem azért, hogy fogyatékosságát kisegítse, máris menekült minden srác a közelemből. Persze ekkor még nem is sejthettem, hogy milyen változások várnak rám. Pedig akkor már Ámor, lövésre készen várt a nyilacskájával, hogy elvarázsoljon, de a romantikus lányregénnyel nem untatlak, hiszen téged a vakságom érdekel. Elég legyen csak annyi, hogy párommal megismerkedésünk után két évvel egybekeltünk, és megszületett Viktor. Négy feledhetetlen, gyönyörű évünk volt. Hálás vagyok, amiért átélhettem, megtapasztalhattam az anyaság tündérmeséjét. Császármetszéssel született meg a fiunk, hogy ne erőltessem meg a szemem. Nem is volt semmi baj. A baba ápolása sem jelentett gondot. Csakis a közlekedés kisördöge vetett gáncsot néha. Bár még ez sem igaz, mert közlekedtem volna én kutyusommal, ha hagyják. Ha beengedtek volna vele a kórházba, amikor vizsgálatokra kellett mennem, vagy nem jelentettek volna fel, amiért az óvodába is kutyával kísérem a gyermekemet. Pedig Daisy mindig kint várt ránk az udvarban, az ajtó mellett, sosem jött be velünk az épület folyosóira. Ez utóbbit megúsztuk egy szóbeli figyelmeztetéssel, hogy a törvény előtt is fejet hajtsunk, de a jó ízlés se szenvedjen csorbát
Ez a kis affér, mégis
kudarcként
vonult be a lelkivilágomba, hiszen ezután már gyomorgörccsel, szinte
lopakodva
vittem a gyermeket az óvodába, nehogy megint szemet szúrjon
valakinek. Ez
a kisebbségi, sőt továbbmegyek: hitványsági érzés végigkísérte eddigi
életemet.
Mostanában már ritkábban tör rám, de régebben alig mertem kidugni az
orrom az
utcára, és akkor is inkább csak bujkáltam, mint egy
priuszos.
2000 nyarán
néhány nap alatt
aztán végleg belefúrtam magam a fekete alagútba. Az újabb műtét után,
Professzor úr nyíltan felvilágosított, hogy ne kergessek hiú ábrándokat.
Eddig
tartott, ennyi volt. Pár hétig még észleltem a napon a világos foltokat,
de
aztán azok is belevesztek a szürke ködbe. Nagyon érdekes, hogy a vakság
kapcsán
mindig feketeségről beszélünk, pedig én nem sötétet látok. Inkább valami
vakító
szürke fényszerű áll a látvány elé, néha rozsdavörös örvényekkel
tarkítva.
Eleinte nagyon zavart, de aztán megszoktam. Bár nem állítom, hogy
beletörődtem
volna állapotom megváltoztathatatlan voltába. Még ma is reménykedek,
hogy ez
csak egy átmeneti állapot. Pedig már 12 év telt el, de a remény hal meg
utoljára. Igaz? Talán még engem is túlél egy
pillanattal.
Így
kerültem át a csökkentlátók kategóriájából a vakok közé. Ott álltam egy
négy és fél éves gyerkőccel a teljes kétségbeesés és a küzdök még csak
élek
határán. Szinte naponta csúsztam át egyik lelkiállapotból a másikba.
Tudtam,
hogy ha gyermeket vállaltam, akkor felelősséggel tartozom érte, tehát a
megváltozott körülmények ellenére is helyt kell állnom minden téren, de
legfőképp anyaként.
Azért volt ez
életem
legsarkalatosabb pontja, mert a vakok szövetségében tapasztaltam, hogy a
házimunkák rehabilitálása csakis az alkalmazkodástól függ. Ez nem is
okozott
sok fejtörést. Csináltam, ahogy másoktól hallottam, illetve a saját és
családom
kreativitásával is fejlesztgettük a háziasszonyi szerepkör kifogástalan
megvalósításához szükséges eszközöket, rutinokat. Így jöttem rá, hogy
szélvédőmosó folyadékkal, sokkal könnyebb csíkmentesre törölni az
ablakot,
vagy, hogy az elektromos tea- kávéfőző vagy vízforraló kevesebb veszélyt
rejt,
mint a nyílt láng
használata.
A munkahelyemen ugyan néha
kellemetlen helyzetbe kerültem, de azzal vigasztaltam magam, hogy az egészséges
emberek is hibáznak a mindennapi teendőik során. A gyerekkel kapcsolatban
viszont nincs pardon. Nagyon érdekes ezt megfigyelni: ha véletlenül szájba
vágod a gyereked, miközben a kabátodat húzod, akkor veszélyezteted a kiskorút.
Nem elég a saját lelkiismeret furdalásommal megküzdenem, még keresztre is
feszítenek, pedig szerintem ez is előfordul a látókkal is. Meggyőződésem, hogy
nálunk sem voltak gyakoribbak a balesetek, főleg az én hibámból, mint bárki
másnál. de nem a mások rommá tiport élete felett szeretnék dicsőséget aratni.
Sőt nem kell kitűntetni, hogy milyen remekül felneveltem a gyerekemet, csak
hagyjanak békén, hagyjanak élni! Miután az óvónők azt
javasolták, hogy adjam intézetbe a kis Viktort, nehogy elkallódjon mellettem;
az lett a jelmondatom, hogy nem a vakságot nehéz elviselni, hanem az előítéleteket.
Talán a
helytelen, hamis megítélés
szörnye a legkegyetlenebb, amellyel nem tudok leszámolni. Küzdünk
szakadatlan,
de mindig ő kerül fölém. Tudom, hogy Isten törvényeinek kell megfelelni
és nem
az embereknek, de olyan nehéz. Miért fáj annyira a negatív
feltételezés? Talán az egóm nem enged a szorításából?
Fáj,
hogy a legkitartóbb törekvéseim ellenére is még mindig ott tartok, hogy
naponta
bizonyítanom kell, hogy nem csak egy élősködő púp vagyok a társadalom
hátán,
hanem érdekes és hasznos
ember?
Volt egy barátnőm, akit nagyon
szerettem, mert ő volt az egyetlen, aki nem a hátam mögött próbálta megfejteni,
hogy látok-e vagy nem, és ha látok, akkor mennyit látok? Ő egyenesen
megkérdezte, hogy ha nem látsz, hogy tudod kiönteni a bögrébe úgy a teát, hogy
egy csepp sem megy mellé? Ő volt az egyetlen, aki csukott
szemmel felült a tandem kerékpárra a férjem mögé, és amikor egy kör után
remegve leszállt róla; átölelt és azt mondta: minden tiszteletem a tiéd, nagy
túlélők vagytok. Én pedig azt mondom, minden tiszteletem az övé,
hogy ki merte próbálni… Látod, már megint nem a vakságomról beszélek, de csak
ismételni tudnám magam az unalomig. Mert a vizualitás nélküli világgal nem volt
egyébként bajom. nem jelentkezett a hiányérzet. Volt családom, lakásom,
munkahelyem, barátaim. Éltük a normálisnak titulált életet, amelyről mindenki
álmodik, ami után az egészséges éppúgy vágyódik, mint a sérült. Kutyusaim
segítettek a közlekedésben, Kerek volt a világ és boldogok voltunk Csak a
társadalmi hozzáállás keserítette meg az életemet: Voltam én már az állam
pénzén élősködő aljas senkiházi is, mert aki kötni és horgolni tud, az ki van
zárva, hogy vak legyen. 12 évi vakság után, lassan beletörődök, hogy a
viharfelhők jönnek és mennek, de felettük mindig kék az ég. Mindig vannak nehéz
napok, váratlan helyzetek, családi ünnepek, ahol helyt kell állni, de igyekszem
teljesíteni, amit elvárnak tőlem, játszani a mindig vidám, mosolygós, elégedett
nőt, anyát, keresztszülőt. Azt kérdezed, miért játszom? Miért nem vállalom
őszintén az érzéseimet? Elmondom azt is. Sok helyzet bizonyította, hogy az
emberek csak a vidám, talpraesett, túlélőre kíváncsiak. Mindenkinek megvan a
maga baja, inkább kellemes időtöltésre vágynak, nem a mások lelkének
gyógyítgatására. Neked is mondták már, hogy a fancsali képeddel és a nagy lelki
válságoddal tönkre teszed mások remek hangulatát? Vagy eszedbe sem jut azon
keseregni, hogy mit láthatnál, ha nem így alakul az életed, mert számodra ez a
természetes? Érezted már magad elfeledett könyvnek vagy szobornak, amikor ott
felejtettek egy széken vagy a falhoz támasztva? Jó lehet, hogy ezzel kicsit
túllőttem a célon, de velem gyakran előfordul, hogy a biztonságom kedvéért
félreállítanak a fal mellé, esetleg a sarokba. Ettől már csak az volt durvább,
amikor egy ismerős felháborodva nekem szegezte, hogy nem vakulhat meg mindenki,
hogy megértsen engem.
A munkahelyemen is megjártam, amikor
vakságom első éveiben, gyakran panaszkodtam életem nehézségeire. Végül már
napokig nem nyitotta rám senki az ajtót. Mára már gyakorlatilag leszoktam a
beszélgetésről. Maradt néhány ember, akikkel megosztom a gondolataimat, de
inkább hallgatásba burkolózom. Bár néhány hónapja nagyon érdekes dolgot
tapasztalok. Mióta felkerült az internetre életem legsarkalatosabb pontjait
megörökítő novellám, rengeteg visszajelzést kapok. Szinte naponta állítanak meg
idegen emberek, hogy elmondják, mennyire örülnek, hogy megismerhetik a családom
tragikus, de csodálatos életét. Hát erre nehéz mit mondani. Talán nem megfelelő
embereknek akartam kiönteni a szívem? Hogy is van ez: Nem mondhatom el
senkinek, elmondom hát mindenkinek… Már nem is vágyom rá, hogy mesélgessek
magamról és a problémáimról. Kutyafuttában nincs is értelme belebonyolódni ebbe
a különös világba. Inkább előkapom a beszélő laptopomat és leírom, ami velem
történt, ami bennem lakik, ami én vagyok. Aztán ki-ki érdeklődésének,
kíváncsiságának megfelelően olvashatja vagy ellapozhatja, ha megtalálja a
világhálón. A született vakság és a megvakulás két nagyon különböző helyről
induló, mégis egy irányban futó út. Remélem, ha már találkoztunk, barátságban
járhatjuk végig felemelve egymást, ha elbuknánk a ránk váró akadályokon.
Folytatjuk.
****************************
3. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
Jártó Róza: Édesek…
Ötvenévesen én
ki mikor hazament,
anyám remegő hangon kérdezte:
– kislányom, mit főzzek neked?
Körbeugrált a két szülém,
– a gyerek haza érkezett!
Mindég’ vittem magammal
a sors által terhelt életem.
Ötvenévesen ragyogott
a csillagos ég,
a nap is szépen sütött,
s a virágok hajbókoltak,
mikor meglátogattam
a két szülőt.
Elmondtam nékik életem,
meséltem a magas
törlesztő részletem,
s a munkahelyi rágalom,
hogy a munkám
elhanyagolom.
Meséltem a jutalmam,
mit kiérdemeltem,
sok-sok éjszakai
munka okán,
és a gyerekről,
ki anyját alig látja
mert az élet lassan felőröl.
Nem könnyű magam,
a szenes kupa is nehéz,
a favágás kikészíti kezem,
… de kötnek az emlékek.
Hajnalban kelek,
lótok-futok,
hogy minden meglegyen:
kenyér az asztalon,
tiszta ruha és az iskola,
s a táska is tele legyen.
Az élet meg lassan elszáll,
nem könnyű az életem…
A panaszáradat, ami elhangzik,
megviseli a két szülém,
s észre se veszem,
hogy az ő életük
se finom vajas kenyér.
Kopott a kötény,
szakadt a papucs
ami a lábukon virít,
az asztalon a kenyér is
száraz…
De rántott-húst
pakol elém a két szülém,
ha én hazamegyek.
……………………..
Jártó Róza: Búvópatak
Lehull a lepel a vágyról,
Ódát zengve egy virágról.
Szíved most nyílt meg talán,
Versenyt úszva érzelmed taván.
Ódát zengve egy virágról.
Szíved most nyílt meg talán,
Versenyt úszva érzelmed taván.
Hárfa hangja sír az éjbe,
Vágyad húzz a napsütésbe.
Álmod átszáll az éteren,
Darabokra tört érzelem.
Vágyad húzz a napsütésbe.
Álmod átszáll az éteren,
Darabokra tört érzelem.
Ha a szerelmed véget ér,
S szíved lesz majd hófehér.
A hajad is már őszbe jár,
Emlékeid vad talaján.
S szíved lesz majd hófehér.
A hajad is már őszbe jár,
Emlékeid vad talaján.
Vágyva nézed a párokat,
Búsan kergetve álmodat.
S kérdezed, majd mond miért,
Ami szép volt, így véget ért.
Búsan kergetve álmodat.
S kérdezed, majd mond miért,
Ami szép volt, így véget ért.
Elszállt, mint egy gondolat,
De álmaidban megmaradt.
Mint csörgedező kis patak,
Fel-feltűnik, majd elszaladt.
De álmaidban megmaradt.
Mint csörgedező kis patak,
Fel-feltűnik, majd elszaladt.
...........................................
KOVÁCS JÓZSEF: A remény
Elmerengek mélyen, nézem a kék eget,
A hold sugarából szövök reményeket.
Tépdesem a múltat és mint leheletet,
Tarkómon érzem a hatvanadik évet.
A hold sugarából szövök reményeket.
Tépdesem a múltat és mint leheletet,
Tarkómon érzem a hatvanadik évet.
A tegnap mezsgyéit szántom mind
mélyebbre,
Jövőmet keresem a fekete földben.
A forgatókönyvet, mit kapsz születésre,
Én mint összetört tükröt kaptam kezembe.
Jövőmet keresem a fekete földben.
A forgatókönyvet, mit kapsz születésre,
Én mint összetört tükröt kaptam kezembe.
A szilánkokból kellett újra építnem.
Életem várát, melyben kellett élnem.
Ritkán tehettem, hogy érzelmeim szólták,
A döntést a sáncon kívüliek hozták.
Életem várát, melyben kellett élnem.
Ritkán tehettem, hogy érzelmeim szólták,
A döntést a sáncon kívüliek hozták.
Gondolkodni is csak keveset
engedett,
A vár ura, ki mindig mindenütt figyelt,
Csak a jármat húzni! Azt igen, ezt lehetett,
És mutatni másnak mindig hazug képet.
A vár ura, ki mindig mindenütt figyelt,
Csak a jármat húzni! Azt igen, ezt lehetett,
És mutatni másnak mindig hazug képet.
Így haladt szekerem a dombon
felfele,
És túl későn értem a könnyű lejtőre.
Vagy éveim szálltak, így gyorsan repülve?
Szerencsém csillaga, csak most húlt fejemre.
És túl későn értem a könnyű lejtőre.
Vagy éveim szálltak, így gyorsan repülve?
Szerencsém csillaga, csak most húlt fejemre.
És most mint számadó, ki nyáját
számlálja,
Én is búsan nézek éveim számára.
Van mit elvesztettem, van min átgázolva,
Számadásra hív most engem is a gazda.
Én is búsan nézek éveim számára.
Van mit elvesztettem, van min átgázolva,
Számadásra hív most engem is a gazda.
És már most itt állok, a télnek
küszöbén,
Félderes hajamról, még vissza néz a fény.
Néha, süllyedtem, de fenntartott a remény,
Így semmit sem sajnálok, itt az út végén.
Félderes hajamról, még vissza néz a fény.
Néha, süllyedtem, de fenntartott a remény,
Így semmit sem sajnálok, itt az út végén.
............................................
Csomor Henriett: Kalinka - malinka
Cimborám, gyere a kupicámba.
Érted is sokat izzadtam a nyáron,
még leszedtelek a szilvafáról.
Most te segíts nékem ellazulni,
a világot rózsaszínben látni.
Kitaszított lettem ezen a nyáron.
Anyámon, s báró kutyámon kívül
nincsen már senkim. A vodkám
is elhagyott, többé nem táncolok
guggolva kalinka-malinkát.
Fácántollas kis kalapom, jó
kedvembe többé nem vágom a fapadlóra.
Te maradtál nekem kékszilva hercegnő.
Belőled kortyolok egy keveset,
torkomat égeted, testemet felmelegíted.
Naponta egy kis kupica meg sem árt.
Az eszemet el nem veheted.
Tavasszal, szilvafáim fehér virágjai,
el ne fagyjatok, csak bőven teremjetek!
Kupicámba egy kis Gyógyírt jövőre csepegtessetek.
Érted is sokat izzadtam a nyáron,
még leszedtelek a szilvafáról.
Most te segíts nékem ellazulni,
a világot rózsaszínben látni.
Kitaszított lettem ezen a nyáron.
Anyámon, s báró kutyámon kívül
nincsen már senkim. A vodkám
is elhagyott, többé nem táncolok
guggolva kalinka-malinkát.
Fácántollas kis kalapom, jó
kedvembe többé nem vágom a fapadlóra.
Te maradtál nekem kékszilva hercegnő.
Belőled kortyolok egy keveset,
torkomat égeted, testemet felmelegíted.
Naponta egy kis kupica meg sem árt.
Az eszemet el nem veheted.
Tavasszal, szilvafáim fehér virágjai,
el ne fagyjatok, csak bőven teremjetek!
Kupicámba egy kis Gyógyírt jövőre csepegtessetek.
2015. június 09.
...............................................
NAGY VENDEL: TÖVISVIRÁGOK
Gazok között virít
A kóró, s a boróka.
Hogy szaga legyen
A kutya megcsúfolta.
Hogy a kecske
Le ne legelje,
Tövist nevel az
Illatos rózsa.
A virágos kertben
Ha valaki megsérti kezét,
Azért forog az
Imamalom, és a
Mókuskerék.
S morzsolja a rózsafüzért
Anyám a kézfején.
Mert nem használják
Sok évek óta,
Kirügyezik, és
Bimbót hajt a
Börtön udvarán a
Vén akasztófa.
Nem gyalázzák az
Élő fát mostanság,
Ritkán húznak manapság
Valakit karóba.
Töviskoszorúval fejeden
Vár Rád a Golgota.
S a tömeg kiáltja:
Feszítsd meg Őt!
S tompán zuhog a keresztfa
Ha a szög kezedet átlyukasztja.
A kóró, s a boróka.
Hogy szaga legyen
A kutya megcsúfolta.
Hogy a kecske
Le ne legelje,
Tövist nevel az
Illatos rózsa.
A virágos kertben
Ha valaki megsérti kezét,
Azért forog az
Imamalom, és a
Mókuskerék.
S morzsolja a rózsafüzért
Anyám a kézfején.
Mert nem használják
Sok évek óta,
Kirügyezik, és
Bimbót hajt a
Börtön udvarán a
Vén akasztófa.
Nem gyalázzák az
Élő fát mostanság,
Ritkán húznak manapság
Valakit karóba.
Töviskoszorúval fejeden
Vár Rád a Golgota.
S a tömeg kiáltja:
Feszítsd meg Őt!
S tompán zuhog a keresztfa
Ha a szög kezedet átlyukasztja.
2013.07.28
............................................
Mátyás Rita: Tavaszi
réten.../szonett/
Tavaszi zengő hajnali kikelet,
csicsergő madarak, köszöntő dala,
Daloló hangoktól hangos ligetet,
szikráztatja az ébredő nap nyila.
csicsergő madarak, köszöntő dala,
Daloló hangoktól hangos ligetet,
szikráztatja az ébredő nap nyila.
Kelet felől szellőfiú ébredez,
szürke felhő takarja el a napot,
a rongyos felhők vizet eresztenek,
hajnali lég hordoz rózsaillatot.
szürke felhő takarja el a napot,
a rongyos felhők vizet eresztenek,
hajnali lég hordoz rózsaillatot.
Pillangókisasszony szerelmes röpte,
bódultnak tűnik az ébredő réten.
Vöröslő pipacsok tűztáncot járnak!
bódultnak tűnik az ébredő réten.
Vöröslő pipacsok tűztáncot járnak!
Virág nektárja,hajnal harmatkönnye,
szivárvány, rét felett esőcsepp gyöngye.
Megadja magát fénylő napsugárnak.
szivárvány, rét felett esőcsepp gyöngye.
Megadja magát fénylő napsugárnak.
2015.07.31.
.................................................
LENGYEL ZSÓFIA: A szürke ötvenen túl ..
Kelt a reggel, felhős az ég,
Szívemen árnyak már, vagy még?
Az idő eltelt, jár ami jár,
szürke ötvenen túl még mi vár?
Jussom az élet, elég nagy ár,
Fizettem eleget, több nem kell már.
Estem, vesztettem, buktam, adtam,
Olyan mindegy hogy mit is kaptam.
Születtem, szültem, háltam, váltam.
Álmaimban is veled jártam.
Jártam szélben, játszottam fényben,
Szárnyaltam légben, s zuhantam ,…Még nem!
Csendes magányom biztos éje,
Villan a sugár cikázó fénye,
Felkavar, hullámzik, majd zakatol,
Reményeket vár, valahol.
Szürke az egér és szürke a szamár,
Szürke az élet, ha te se vagy már.
Szürke az ég és szürke a felhő,
Szürke az öltöny és a nyakkendő.
Életnek reménye, hamis fényei,
Ne játsszatok, ti, lelek tükrei!
Lila köd és leányálom,
Szappanoperákban látom.
Maradjak hát tiszta tó.
Rezdülésed azért jó.,
Kavics ha benne csobban,
a vízgyűrű fájón lobban.
Szívemen árnyak már, vagy még?
Az idő eltelt, jár ami jár,
szürke ötvenen túl még mi vár?
Jussom az élet, elég nagy ár,
Fizettem eleget, több nem kell már.
Estem, vesztettem, buktam, adtam,
Olyan mindegy hogy mit is kaptam.
Születtem, szültem, háltam, váltam.
Álmaimban is veled jártam.
Jártam szélben, játszottam fényben,
Szárnyaltam légben, s zuhantam ,…Még nem!
Csendes magányom biztos éje,
Villan a sugár cikázó fénye,
Felkavar, hullámzik, majd zakatol,
Reményeket vár, valahol.
Szürke az egér és szürke a szamár,
Szürke az élet, ha te se vagy már.
Szürke az ég és szürke a felhő,
Szürke az öltöny és a nyakkendő.
Életnek reménye, hamis fényei,
Ne játsszatok, ti, lelek tükrei!
Lila köd és leányálom,
Szappanoperákban látom.
Maradjak hát tiszta tó.
Rezdülésed azért jó.,
Kavics ha benne csobban,
a vízgyűrű fájón lobban.
****************************
4. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA
JÁRTÓ RÓZA: KÉKMADÁR
Hatalmas vihar csapott le a városra.
A dörgéssel és sűrű villámlásokkal tarkított, átláthatatlan vízfüggöny látványa
rémülettel töltötte meg szívemet. Első emeleti lakásom ablakában állva bámultam
az esőt.
– Még pár perc, és indulnom kell – gondoltam.
Önkéntelenül az asztalra kikészített esernyőre néztem. Hát ez most nem sokat segít. Tudtam, hogy még ki sem nyithatom, úgyis kitépné kezemből a szél. Eszembe jutott, hogy a szekrény aljában, a kidobandó holmik között van az esőköpenyem. Kapkodva elővettem. Magamra ráncigálva indultam a buszhoz. Abban reménykedtem, hogy az eső miatt késve fog érkezni. Leérve a földszintre jobbra-balra való köszönések közben vágtam át magam a lakótársakon, akik az eső el álltát várták. Én, minden esetre elindultam.
A megállóban a szokásosnál jóval többen voltak. Nem is fértem a fedett rész alá. A szatyrom a karomra téve, a kezemmel próbáltam az esőköpenyt összefogni, hogy valamelyest védve legyek az esőtől. Akkor egy férfi állt elém. Így a hátamat a megálló védte, elől meg a férfi takart ki a zuhé elől. Egyre többen lettünk. Épp arrébb akartam lépni, hogy másnak is jusson hely, mikor oda szólt a férfi.
– Maradj – csak ennyit mondott.
Akár meg is ijedhettem volna. Valamiért mégis éreztem, hogy biztonságba vagyok. A férfi mellettem benyúlva, kezével a megálló oldalához támaszkodott. A várakozó tömeg meg szépen a kinyújtott karhoz nyomott. Éreztem a hevesen verő szívdobbanást. Éreztem a felém áradó vágyat. Éreztem a biztatást, hogy ne féljek, itt vagyok, megvédelek. Téged. Áradt felém az üzenet. Így hát álltam, de mit is tehettem volna mást.
– Na, most jól sarokba vagyok szorítva – gondoltam.
Fejem, engedve a nyomásnak, a karjára hajtottam. Irgalmatlanul jó érzés kerített a hatalmába. Ötödik éve éltem egyedül a lányaimmal. Ez idő alatt ez az első, amikor egy férfi a karjában tartott. Hát ki akartam élvezni minden percét. Szép volt a férfi, nagyon szép. Sötét, hullámos haj keretezte markáns arcát, a szeme olyan, olyan mogyoróbarna, mosolygós. A karjából áradt a férfiasság. Igazából ilyen szép fickót nem is láttam, legfeljebb a moziban a filmvásznon. A pillanatból több perc lett, és még mindig így álltunk. Vártam, hogy mikor vált át a kedves arc, csúfolódóra, hisz akaratlanul is kiütközött arcomra az egész lelkem.
Éreztem, ahogy a tömeg megváltozik. Tudtam, ez azt jelenti, itt a busz.
Vége a pillanatnak. Ez is elszállt. Magamban szépen elbúcsúztam tőle, megköszönve a sorsnak ezt a szép, pár percet. Egy kis időre csupán, de valakinek én voltam a fontos. Megpróbálva sodródni a tömeggel fejem a busz felé fordítottam. Legnagyobb elképedésemre a férfi a két karját óvón kitárva, lökött az ajtó felé. Így elsők között sikerült fellépnem a lépcsőn és lehuppannom az üres, szélső ülésre. Ez meg, egyik lábával belépve az ülés és az előttem levő ülés hátoldala közé, oda állt mellém. Azt lent is láttam, hogy vállas, de jó magas is volt a férfi.
Na, nem! Ez egy gyönyörű férfi! Ennek én, nem tetszhetek! Harminchat éves vagyok, elvált, plusz két gyerek, tele adóssággal. Meg kövér is vagyok, meg kócos.
Itt valami nem stimmel, jelzett a józanész. Befordult a jármű a munkásszálló előtti megállóhoz. Simogató kezet éreztem arcomon. A világ legcsodásabb hangja kívánt nekem, további jó utat. Hát nem csak a további két megállónyi út volt jó, de az egész napom. Alig vártam a tizenhat órát.
A vihar elszállt, a jóllakott természet minden báját bemutatva, ragyogott. Ilyen szép napon előfordult, hogy gyalog mentem haza, hogy mozogjak egy kicsit az egész napos ülőmunka után.
Most a buszt választottam. Éles kanyar után ért a jármű a munkásszálló megállójához. Ott volt. Állt. Élesen vizslatta az utasokat. Az utolsó pillanatban látott meg. Már csukódott az ajtó, de ő felugrott.
– Kösz’ – szólt oda a buszvezetőnek.
Belepirultam az izgalomba, a várakozásba. A másik oldalon, az ablak melletti egyik ülés szabad volt. Leült. Áthajolva hozzám oda szólt, hogy a Táncsics utcai megállóban szállunk le. Szerintem, még a lábamon a kisujj is elpirult olyan piros lettem. Máig sem értem, hogy mi bénított meg. Többek állítása szerint is okos, megfontolt, komoly, tanult nő vagyok. Csak három betűt, az n-t az e-t és az m-t kellett volna kimondanom. De nem. Én leszálltam a Táncsics utcai megállóban. Ő is. Innentől elvesztem. Volt madárcsicsergés, volt kikelet, volt minden szép és jó, még harsona is, csak józanész nem volt. Számomra innentől csak két időszak létezett. Tamás előtti és Tamás utáni. Természetesen a Tamás előtti időszak volt az, ami elvesztette minden jelentőségét.
Pár nappal az egész további életemet befolyásoló és meghatározó találkozás után hivatott főnököm. Félretéve, a rá oly jellemző udvarias, kedves, megértő hangnemet, nyersen közölte, hogy csalódott bennem, de nagyon.
– Tudod te, egyáltalán, hogy ki ez a Tamás – harsogta, legnagyobb elképedésemre.
–.Tamás egy b ű n ö z ő – lihegte megvetéssel az arcomba.
Egy szót sem tudtam kinyögni, miközben minden vér kiszaladt az arcomból. Erőmből csak arra tellett, hogy pár nap szabadságot kérjek.
Lakásomban, mert pár napi kapcsolat után oda költöztettem a munkásszállóról, Tamás fogadott. A konyhából jött elém, kis köténnyel a derekán. Ragyogó rend a lakásban, még a lányok szobájában is. A konyhából felséges illat szállt felém. Rám nézve láttam rajta, hogy tudja, hogy eljött a pillanat a vallomás tételre. Az a gyönyörű, nagydarab ember remegve ment a bőröndjéhez. Kinyitotta és kivett egy vastag borítékot. Abba volt a bűne írásba foglalva, amit a Magyar Népköztársaság nevében egy év és hat hónap börtönnel „jutalmaztak”. Leülve a fotelba, olvasásba fogtam. Még hallottam az ajtó csukódását. Most nem érdekelt. A sorsom volt a kezemben. Ezek a sorok mondják meg, hogy hogyan tovább. Elolvastam a bírósági ítéletet, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.
A lényeg az volt, hogy aznap, életében először, berúgott, majd beavatkozott egy rendőri intézkedésbe, amit abban az állapotban túlzónak talált, és rendőröket ütött meg, nagyon. Innentől bűnöző!
Rám a munkahelyen hatalmas karrier várt. Engem jelöltek csoportvezetőnek. Döntenem kellett. Arról, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e, megoszlanak a vélemények. Egyik oldalon vannak az ismerősök, az ismeretlenek, a munkatársak, a barátok, akik állítják, hogy fatális tévedés volt egy ekkora karriert eldobni egy bűnözőért. Másik oldalon voltam én és a két lány, a családom, akik életét megváltoztatta Tamás. A kedvességével, a szeretettével, a család mindenek előtti gondolkodásával és viselkedésével.
Ha a most huszonhárom éves Tamás fiamra nézek, aki velem már tíz éve kénytelen félárvaként élni, tudom, hogy ha ez a döntés tévedés volt is, nem az én tévedésem.
Önkéntelenül az asztalra kikészített esernyőre néztem. Hát ez most nem sokat segít. Tudtam, hogy még ki sem nyithatom, úgyis kitépné kezemből a szél. Eszembe jutott, hogy a szekrény aljában, a kidobandó holmik között van az esőköpenyem. Kapkodva elővettem. Magamra ráncigálva indultam a buszhoz. Abban reménykedtem, hogy az eső miatt késve fog érkezni. Leérve a földszintre jobbra-balra való köszönések közben vágtam át magam a lakótársakon, akik az eső el álltát várták. Én, minden esetre elindultam.
A megállóban a szokásosnál jóval többen voltak. Nem is fértem a fedett rész alá. A szatyrom a karomra téve, a kezemmel próbáltam az esőköpenyt összefogni, hogy valamelyest védve legyek az esőtől. Akkor egy férfi állt elém. Így a hátamat a megálló védte, elől meg a férfi takart ki a zuhé elől. Egyre többen lettünk. Épp arrébb akartam lépni, hogy másnak is jusson hely, mikor oda szólt a férfi.
– Maradj – csak ennyit mondott.
Akár meg is ijedhettem volna. Valamiért mégis éreztem, hogy biztonságba vagyok. A férfi mellettem benyúlva, kezével a megálló oldalához támaszkodott. A várakozó tömeg meg szépen a kinyújtott karhoz nyomott. Éreztem a hevesen verő szívdobbanást. Éreztem a felém áradó vágyat. Éreztem a biztatást, hogy ne féljek, itt vagyok, megvédelek. Téged. Áradt felém az üzenet. Így hát álltam, de mit is tehettem volna mást.
– Na, most jól sarokba vagyok szorítva – gondoltam.
Fejem, engedve a nyomásnak, a karjára hajtottam. Irgalmatlanul jó érzés kerített a hatalmába. Ötödik éve éltem egyedül a lányaimmal. Ez idő alatt ez az első, amikor egy férfi a karjában tartott. Hát ki akartam élvezni minden percét. Szép volt a férfi, nagyon szép. Sötét, hullámos haj keretezte markáns arcát, a szeme olyan, olyan mogyoróbarna, mosolygós. A karjából áradt a férfiasság. Igazából ilyen szép fickót nem is láttam, legfeljebb a moziban a filmvásznon. A pillanatból több perc lett, és még mindig így álltunk. Vártam, hogy mikor vált át a kedves arc, csúfolódóra, hisz akaratlanul is kiütközött arcomra az egész lelkem.
Éreztem, ahogy a tömeg megváltozik. Tudtam, ez azt jelenti, itt a busz.
Vége a pillanatnak. Ez is elszállt. Magamban szépen elbúcsúztam tőle, megköszönve a sorsnak ezt a szép, pár percet. Egy kis időre csupán, de valakinek én voltam a fontos. Megpróbálva sodródni a tömeggel fejem a busz felé fordítottam. Legnagyobb elképedésemre a férfi a két karját óvón kitárva, lökött az ajtó felé. Így elsők között sikerült fellépnem a lépcsőn és lehuppannom az üres, szélső ülésre. Ez meg, egyik lábával belépve az ülés és az előttem levő ülés hátoldala közé, oda állt mellém. Azt lent is láttam, hogy vállas, de jó magas is volt a férfi.
Na, nem! Ez egy gyönyörű férfi! Ennek én, nem tetszhetek! Harminchat éves vagyok, elvált, plusz két gyerek, tele adóssággal. Meg kövér is vagyok, meg kócos.
Itt valami nem stimmel, jelzett a józanész. Befordult a jármű a munkásszálló előtti megállóhoz. Simogató kezet éreztem arcomon. A világ legcsodásabb hangja kívánt nekem, további jó utat. Hát nem csak a további két megállónyi út volt jó, de az egész napom. Alig vártam a tizenhat órát.
A vihar elszállt, a jóllakott természet minden báját bemutatva, ragyogott. Ilyen szép napon előfordult, hogy gyalog mentem haza, hogy mozogjak egy kicsit az egész napos ülőmunka után.
Most a buszt választottam. Éles kanyar után ért a jármű a munkásszálló megállójához. Ott volt. Állt. Élesen vizslatta az utasokat. Az utolsó pillanatban látott meg. Már csukódott az ajtó, de ő felugrott.
– Kösz’ – szólt oda a buszvezetőnek.
Belepirultam az izgalomba, a várakozásba. A másik oldalon, az ablak melletti egyik ülés szabad volt. Leült. Áthajolva hozzám oda szólt, hogy a Táncsics utcai megállóban szállunk le. Szerintem, még a lábamon a kisujj is elpirult olyan piros lettem. Máig sem értem, hogy mi bénított meg. Többek állítása szerint is okos, megfontolt, komoly, tanult nő vagyok. Csak három betűt, az n-t az e-t és az m-t kellett volna kimondanom. De nem. Én leszálltam a Táncsics utcai megállóban. Ő is. Innentől elvesztem. Volt madárcsicsergés, volt kikelet, volt minden szép és jó, még harsona is, csak józanész nem volt. Számomra innentől csak két időszak létezett. Tamás előtti és Tamás utáni. Természetesen a Tamás előtti időszak volt az, ami elvesztette minden jelentőségét.
Pár nappal az egész további életemet befolyásoló és meghatározó találkozás után hivatott főnököm. Félretéve, a rá oly jellemző udvarias, kedves, megértő hangnemet, nyersen közölte, hogy csalódott bennem, de nagyon.
– Tudod te, egyáltalán, hogy ki ez a Tamás – harsogta, legnagyobb elképedésemre.
–.Tamás egy b ű n ö z ő – lihegte megvetéssel az arcomba.
Egy szót sem tudtam kinyögni, miközben minden vér kiszaladt az arcomból. Erőmből csak arra tellett, hogy pár nap szabadságot kérjek.
Lakásomban, mert pár napi kapcsolat után oda költöztettem a munkásszállóról, Tamás fogadott. A konyhából jött elém, kis köténnyel a derekán. Ragyogó rend a lakásban, még a lányok szobájában is. A konyhából felséges illat szállt felém. Rám nézve láttam rajta, hogy tudja, hogy eljött a pillanat a vallomás tételre. Az a gyönyörű, nagydarab ember remegve ment a bőröndjéhez. Kinyitotta és kivett egy vastag borítékot. Abba volt a bűne írásba foglalva, amit a Magyar Népköztársaság nevében egy év és hat hónap börtönnel „jutalmaztak”. Leülve a fotelba, olvasásba fogtam. Még hallottam az ajtó csukódását. Most nem érdekelt. A sorsom volt a kezemben. Ezek a sorok mondják meg, hogy hogyan tovább. Elolvastam a bírósági ítéletet, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor.
A lényeg az volt, hogy aznap, életében először, berúgott, majd beavatkozott egy rendőri intézkedésbe, amit abban az állapotban túlzónak talált, és rendőröket ütött meg, nagyon. Innentől bűnöző!
Rám a munkahelyen hatalmas karrier várt. Engem jelöltek csoportvezetőnek. Döntenem kellett. Arról, hogy jól vagy rosszul döntöttem-e, megoszlanak a vélemények. Egyik oldalon vannak az ismerősök, az ismeretlenek, a munkatársak, a barátok, akik állítják, hogy fatális tévedés volt egy ekkora karriert eldobni egy bűnözőért. Másik oldalon voltam én és a két lány, a családom, akik életét megváltoztatta Tamás. A kedvességével, a szeretettével, a család mindenek előtti gondolkodásával és viselkedésével.
Ha a most huszonhárom éves Tamás fiamra nézek, aki velem már tíz éve kénytelen félárvaként élni, tudom, hogy ha ez a döntés tévedés volt is, nem az én tévedésem.
****************************
5. REGÉNY FOLYTATÁSOKBAN
VÁRKONYI KITTY: 5. PARANCSOLAT
(8. Rész)
Katinka vidáman biciklizett a lejtőn
lefelé, amikor Soós Peti elé állt és két kezével megállásra kívánta bírni. A
szőke kislány rémülten nyomta a féket, amiből hatalmas bukás fejlődött. A
bicikli előredőlt, Katinka a levegőben bukfencezve ért földet, éppen Soós Peti
előtt, aki halálra váltan nézte mit idézett elő.
– Nem is az én bicajom, te ökör!
Hogy lehetsz ekkora barom? – nézett fel a földről Katinka, amikor Péter fölé
hajolt, hogy felsegítse.
– Megütötted magad? – kérdezte a
magas, vékony fiú.
– Á, dehogy – felelt a lány, sajgó
lábát fogva – puha paplanra érkeztem.
Várkonyi Kitty |
Katinka haján vércsík jelent meg,
ami a fején lévő horzsolásból indult. Lábát fájlalva állt fel, és Petire
támaszkodva kezdett bicegni vele. Fejében harangok szóltak és fura zsizsergést
is érzett az agya körül.
– Anikó mindjárt itt lesz. Együtt
indultunk, csak beelőztem. Géza megöl a bicajért. Van valami baja?
Soós Peti elengedte a lányt,
feltámasztotta a biciklit és megvizsgálta.
– Semmi gond. Géza nem vesz észre
semmit. Egyébként, itt van a többiekkel a kocsmában. Gyere, beviszlek.
Pár méterre volt a kerthelyiséges
presszó, amiről szó volt. A sarokról, előkerült Elekes Zoli és Patyusz is, akik
lelkesen tolták a biciklit, Soós Peti pedig ölbe kapta Katinkát és bevitte a
presszóba, ahol már többen is vidáman szórakoztak. Anikó is megérkezett,
Katinka barátnője, és ott volt már Lucskovics Annamari is, akivel teljessé vált
a hármas. A két Ani, letisztogatta Katinka haját, és szolidárisan ültek mellé,
hogy Peti rovására írhassák a balesetet.
– Jól van már, nem gondoltam, hogy
ez lesz – szabadkozott Soós Peti – viszont mondok valamit. Itt az iskolában van
lehetőség ifi vezetőnek állni és mehetünk nyáron a kis skacokkal nyaralni. Mit
szóltok? Katinka, gyertek el!
Mindannyian egyetértettek, és mivel
péntek délután volt, elindultak az általános iskola felé, ahol a tanfolyamot
hirdették. Katinka feje és lába még erősen fájt, de ment a többiekkel.
– A sérültet én viszem! – Jelentette
ki Soós Peti és felkapta a lányt ölbe, majd cipelte magával egészen az
iskoláig.
A nyár fülledt melege kezdett
enyhülni, langyos szellője vitte a virágok és a locsolt kertek földszagát,
amerre mentek. Színes virágok bólogattak rájuk, ahogy gondtalan vidámsággal
ugratták egymást, nevetve, tervezgetve az együtt töltendő nyári kalandokat.
– Én nem tudok úszni. Nem megyek
veletek víz mellé, mert meg fogtok fojtani – kapaszkodott Katinka Peti nyakába.
– Viszünk neked úszógumit Katinka! A
kicsik majd jókat nevetnek – felelt rá Géza.
– Kapsz majd mellényt is, ne félj! –
Suttogta a fülébe Peti, mire a lány rácsapott a fejére.
– Lököttek! – Közölte a véleményét,
aztán már bele se szólt a tervezgetésekbe.
– Olyan kis kacsásat Katinkám, ami a
hasadon fenntart a vízen. Jó lesz? – hajolt felé Elekes Zoli.
Röhögtek. Már besötétedett, mire az
iskolához értek. Az óra az alagsorban lett meghirdetve, oda nyargaltak nagy
hanggal. Kivetítő állt az asztalon és vászon feszült a falon, előtte pedig
fiatal férfi állt, várva őket. Páran már ültek a teremben, hamar
összebarátkoztak. Nézték a képeket a táborról, figyeltek, milyen szabályokat
kell betartani és a gyerekekkel is betartatni. Mindenkinek nagyon tetszett a
lehetőség, hogy együtt lehetnek a nyáron két hétig egy gyermektáborban, ahol
gyakorlatilag ők lesznek a főnökök, cserébe mást sem kell tenniük, csak
játszani, fürödni és a gyerekekre vigyázni.
Miután végighallgatták az előadást
és a terveket az ifivezetés dolgairól, kitódultak az utcára. A hat fiú három
lány, egy darabig még beszélgetett a sarkon, majd Lucskovics Annamari elköszönt
és rohant a buszmegállóba, hogy időben hazaérjen. Csak Katinka és Ani volt már
a hat fiúval, amikor még ketten hozzájuk csapódtak a sarkon. Deák Matyi tüzes
pillantásokat vetett Katinka felé, de a lány nem akarta észrevenni. A fiúk nagy
elánnal köszöntek egy ismeretlen fiúnak, aki egy lánnyal közelített feléjük.
Látszott, hogy testvérek, mindkettőnek fekete haja, és bogárszeme volt, a
lánynak nagy, kerek szemei felett egyenes szálú sűrű szempillái, még az utcai
világításban is jól látszottak.
Az iskola, ahová indultak már
zárva volt, viszont az utcán, Halál Peti ismerősökre bukkant. Hat korabeli fiú
állt a sarkon, ahol a busz elkanyarodni szokott. A fiúkhoz lépve köszönt és
beszélgetni kezdtek. Marika egy másik csoportot bámult, ahol két lány is volt,
az összes tag viszont fiú, legalább nyolcan. Nevetve, hangosan ugratva egymást
közeledtek. A két lány, tartózkodva nézte az új fiút, lobogó fekete szemű,
fekete hajú indiánt, ahogy őt azonnal elnevezték a többiek.
– Szeva’ Indián! – nyújtották a
kezüket kézfogásra és a parola után a lányokat mutatták volna be egymásnak, de
Marika hirtelen rosszul lett. Egyszerre mindenki köré állt, és segíteni akart.
Csak, hogy nem tudtak segíteni a lánynak, mert a görcsös fájdalmaktól-e, vagy
más okán, de úgy esett össze, hogy közben két fiú már kapott is érte, el ne
essen. Patyusz rohant a sarki telefonfülkéhez, hogy mentőt hívjon.
A mentő hamar kiérkezett, szirénázva rohant
el az ájult kislánnyal, Peti pedig ült Marika lába mellett, amíg be nem értek a
Bajcsy kórházba.
Amíg Marika kezét fogta,
folyton a kék szemű szőke lány járt az eszében, akit Katinkának hívtak a
többiek. Épp, hogy csak kezet fogott vele, amikor Marika elájult, de nem ment
ki a fejéből a szép, karcsú szőke lány. Szinte az összes fiú őt fogta közre. De
jó lenne vele lenni! Megismerni.
A kórházban Marikát bent fogták,
Peti egyedül ment haza. Anyjának csak annyit mondott, Mari kórházban van. Vali
nem ijedt meg, nem esett pánikba, tudomásul vette a tényeket.
Peti másnap, ahogy felébredt,
elhatározásra jutott és munka után azonnal Rákoskert felé vette az irányt.
Látta, hová kísérik a fiúk Katinkát, mondták is, melyik házban lakik. Odament.
A kapucsengőt sokáig nyomta, mire kilépett egy nő, valószínűleg Katinka anyja.
– Csókolom! Katinkát keresem.
– Nincs itthon, dolgozik – felelt a
nő, akinek épp oly nagy, kék szemei voltak, mint Katinkának.
– Meg tetszik mondani, hol dolgozik?
Beszélni szeretnék vele.
– Megmondom, mert csak este végez.
De haza kell ám jönnie időre!
– Hazajön, ígérem! – Peti
vigyorgott. Boldogan rohant anyja szomszédjához, akit pár napja ismert meg,
hogy kölcsönkérje a motorját, amivel Katinkához tervezte az utat.
Először Marikához motorozott el, a
kórházba. Üdítőt vitt neki és egy sport szeletet. A nőgyógyászati folyosón
találta nem a belgyógyászaton, ahová vitték.
– Szia. Mi van veled? Hogy kerültél
ide? Mi bajod van? – Záporoztak a kérdései. – Mikor jöhetsz ki?
Marika lehajtotta a fejét és
zavartan nézett.
– Még ma hazamegyek.
– Jól van. Hazaviszlek, motorral
vagyok. De mi bajod?
– Akkor öltözök. Várj meg! Mindjárt
jövök.
Peti azt gondolta, talán valami női
betegségről van szó, amihez ő amúgy se ért. Nem firtatta tovább a dolgot.
Hazavitte húgát és már fordult is Katinka felé.
A szociális otthon, ahol Katinka
gondozónőként dolgozott, modern, új épületével kissé bentebb esett a főúttól. A
portás megállította, a motort le kellett állítania és a falhoz döntenie,
mielőtt tovább engedi. Nem is tudta a lány vezetéknevét, mikor kérdezte kit
keres.
– No, jól van fiatalúr, hiszen
Katinka csak egy van. Máris bemondom a hangosba, menjen az aulába, ott várjon!
Peti izgult. Szinte egy szót sem
váltott még ezzel a lánnyal, és most idejött, ki tudja mit fog hozzá szólni a
lány. Hallotta, ahogy szól a hangosbemondó, szinte minden emeleten:
„ Katinkának látogatója van az
aulába. Katinkát várják az aulában”
A lány meglepetve hallotta a nevét
újra, hiszen alig tíz perce küldte el Károlyt. Karcsival két hete járt és
hétvégén hagyta ott az Ifjúsági Parkban, ahová táncolni mentek. Minden lányt
libának hívott és Katinkának elege lett.
– Úgy látom, kár veled járni, mert
ha a lányok libák, te gácsér vagy, és nekem normális fiú barátaim is vannak,
akik nem nézik le a lányokat. Na, szia!
Azzal hátat fordított és hazament.
Karcsi bocsánatot kérni jött, de Katinka hajthatatlan volt. Pedig nagyon
tetszett neki a fiú tengerkék szeme és hullámos szőke haja. Talán visszajött,
mert igazán békülni akar, gondolta, ahogy lépkedett le a lépcsőkön. Mikor
leért, megtorpant. Nem a sötétszőke fej és sötétkék szempár nézett rá. Fekete
hosszú hajú fiú várta, egészen sötétbarna, szinte fekete szemekkel. Idegenkedve
nézte a fiút, lapozgatva emlékeiben, hol is látta? Hamar rájött.
– Szia! Te vársz rám?
– Szia. Én, igen. Szerettem volna
találkozni veled.
– Megtörtént. Akkor, szia.
– Várj! Ne menj még!
– Hogy találtál meg? – Fordult felé
mégis Katinka.
– Anyukád árulta el, hogy itt
dolgozol.
– Az anyukám? Igen? És azt is
mondtad neki, hogy nem ismerjük egymást?
– De most már igen – nevetett Peti –
azért jöttem. Meg azért, hogy megkérdezzem, eléd jöhetek-e, ha végeztél itt.
Ilyen határozott és rámenős fiúval
még nem találkozott. Imponált neki. El is felejtette, hogy reggel a buszon
megismerkedett egy helyes fiúval, aki Keresztúron várja majd este.
– Jól van. De nekem most mennem
kell. Hatkor végzek. Akkor addig is, szia.
– Itt leszek, szia.
Katinka mosolyogva ment vissza a
házaspári részlegbe. Micsoda nap! Úgy látszik, ma minden fiúnak eszébe jut
felkeresni őt. Igazán jó kedve lett, mindenkire mosolygott és kedves volt. Alig
győzte kivárni az estét, vajon eljön-e valóban a fiú?
Eljött. Motor nélkül. Ott állt az
aula előtt és várta őt. Parázs tekintettel nézte a lányt, ahogy kilépett elé.
– Szia! Jó volt rád várni –
mosolygott.
– Visszamenjek? – nevetett Katinka
és játékosan fordult vissza.
– Nem, nem. Most már nem engedlek –
kapta el a kezét Peti és elindultak a buszmegálló felé – annyira azért nem
szeretném folytatni.
Mosolyogva mentek egymás mellett.
Katinka egyszer csak felkiáltott.
– Úristen! Nekem randim lesz az
elágazásnál. Most mit csináljunk?
– Tényleg? Hát, semmi gond. Majd azt
mondjuk, hogy az unokatesód vagyok és sürgős családi ok van, ami miatt haza
kell menned – vigyorgott Peti. – nem lesz semmi gond, majd meglátod!
Katinka nyugtalankodott, főleg, mert
a reggel megismert fiút érdekesnek találta, nem akarta semmissé tenni a
randevút. Peti viszont pont azt szerette volna, ha a lány, csak vele van és
belül ujjongott, hogy időben érkezett. Úgy érezte, talán a helyzeti előnye
megszerzi számára Katinkát. Mégis meglepődött, amikor az elágazásnál valóban és
valóságosan is ott állt egy fiú, kék szemei csodálkozva meredtek Katinkára,
kezében pedig egy csokor virág lógott. Peti kissé zavarba jött, hiszen ő is
hozhatott volna virágot,…ha eszébe jut.
Katinka elvörösödő arccal lépett a
fiúhoz.
– Szia. Ne haragudj rám, de
most haza kell mennem. Figyelj, itt a munkahelyem telefonszáma –kapott elő egy
kis noteszt, sietve ráírta a számot és gyors mozdulattal tépte ki – kérlek,
hívj fel!
A fiú nézett, kissé oldalra
biccentette a fejét, Peti felé.
– Ő ki?
Peti most lépett közelebb és kezet
is nyújtott, majd bemutatkozott.
– Az unokatestvére vagyok. Majd
találkoztok máskor, most rohanni kell haza, mert családi gond van. Ugye nem
haragszol? Ha holnap ráérsz, vagy a héten bármikor, Katinka itt lesz. Jó?
A fiú hitetlenkedve nézett rá.
Katinka szőke haja, kék szeme, szöges ellentétben állt azzal az állítással,
hogy a fekete hajú, kreol bőrű fiúhoz, bármilyen rokoni kapocs fűzhetné.
Peti annyira közvetlen volt és oly
hiteles, hogy a fiú szeméből lassan kihunyt a gyanakvás parazsa, átnyújtotta
Katinkának a virágot és elköszönt.
– Rendben, sziasztok! Akkor majd
hívlak!
– Jó. Várom, szia! – Kiáltott hátra
Katinka, hiszen, már futottak Petivel az éppen indulni készülő busz után.
Mikor felszálltak, Peti jó ízűeket
nevetett a játékon, amit ő talált ki, a másik fiú bolonddá tételére, Katinkának
pedig lelkiismeret furdalása volt. Határozottan megbánta az elmúlt perceket és
azt érezte, hogy valamit végérvényesen és örökre elrontott.
Folytatása következik.
****************************
6.
ELMÉLKEDÉSEIM
ÁRVAY
MÁRIA: Idővel
kiderül
„A
múltat nem lehet megváltoztatni. És talán nem is lenne értelme.”
(Danielle
Steel)
I.
A
nagy teremben gyülekeztünk. Tele voltam várakozással. Csapatépítés? Ilyen
foglalkozáson még nem vettem részt. Vajon mit fogunk csinálni?
Odakint kissé hűvös volt, de a szívemben izgalom és melegség honolt.
-
Álljunk most fel, mindenki menjen oda a társához és érintsük meg egymás vállát,
kezét! – hangzott a feladat.
- Milyen erős a kézfogásod! – jegyeztem meg az egyik kollegának. Ő csak
mosolygott.
- A tied biztonságot sugárzó – mondtam a következő partneremnek.
- Ki gondolta volna? – mondta meglepetten.
„Ránk mered bízni magad? Ha eldőlsz, elkapunk!”
Sok volt a móka, kacagás. Valaki ellazult, valaki nem. Mégis, az egymásba
vetett bizalom érezhető volt.
Egy
érdekes gyakorlat során pedig öt szót kellett leírnunk magunkról. A
papírcédulákat összeszedtük, majd egyenként kihúztuk, s ki kellett találni,
kiről van szó.
Sok,
ehhez hasonló, mulatságos feladat várt még ránk!
Nekem egy valami már az első pillanattól kezdve feltűnt: elfogadtak vakságommal
együtt látó munkatársaim, az embert, a mosolygós, kissé bátortalan, mégis
optimista személyt látták bennem. Ezt sohasem fogom nekik elfelejteni!
II.
A
nagy terembe besütött a nap. A nyitott ablakon át hallani lehetett a madarak
vidám csicsergését. Kellemes virágillatot hozott felénk a szél. Mindezen
szépségek ellenére rossz hangulatunk mit sem változott. Eljött az utolsó nap, a
búcsú napja. Annyi együtt töltött év után, most vége. Mintha elvágták volna.
Igazán nem gondoltuk, hogy az elválás ilyen váratlanul bekövetkezik. Előző
héten még vidáman együtt beszélgettünk, tervezgettük a másnapi munkarendünket.
Még csak pár napja annak, hogy utolsó csapatépítő feladatainkat végeztük,
melyek sok izgalommal és játékkal kecsegtettek.
Most pedig itt ülünk a megszokott teremben, korántsem megszokott körülmények
között. Búcsúparti. Egy kis sütemény – édes, sós – üdítő, ásványvíz, miegymás.
Mondanom sem kell, egyikünknek sem volt igazán étvágya.
- Miért kellett ennek megtörténnie? – kérdezgettük egymástól.
Megpróbáltuk felidézni a sok szép pillanatot, amit együtt töltöttünk. A nehéz
szellemi munka közben jó volt ezzel a kis csapattal találkozni, s mosolyt
csaltunk egymás arcára. Sőt, sokszor felszabadultan nevettünk is, pedig nehéz
napjaink voltak ám!
Súlyos, beteg emberek ápolásakor, kellett, egy ilyen támasz mindannyiunknak.
Valójában nem tudtunk mit mondani egymásnak, pedig máskor mindenféléről
beszélgettünk.
Azt tudtam, hogy ez a nagy terem már soha nem lesz ugyanaz, mint eddig.
A kollegák tették otthonossá, utána pedig nem lesz már olyan hívogató.
A
búcsú véget ért, s utána elváltak útjaink. Sajnos megszakadt a kapcsolat, ami
volt, elmúlt.
Emlékszem, sokáig szomorkodtam, s nem tudtam túltenni magam a hirtelen és
váratlan változáson.
„Miért, miért, miért!” – rágódtam magamban, mindhiába.
Azóta
évek teltek el. Eszembe jut még időnként a kis csapat. Már nincs bennem akkora
fájdalom, ennek így kellett történnie. Azóta eszembe jutott, hogy múltbeli
kapcsolatokból is lehet tanulni. Mégpedig sok mindent: türelmet, szeretetet,
elfogadást. Többször felidézhetem azokat a kellemes perceket, melyek
emlékezetesek voltak. Véget értek ugyan, de valamiért megtörténtek az
életemben. Gazdagították lelki világomat.
Most visszagondolva, változtatni az eseményeken nem lehetett, azonban azt a sok
jót, amiben részesültem ezen időszak alatt, viszem magammal.
Idővel kiderült számomra, hogy sajnálatos lett volna, ha kimaradnak az
életemből.
Örök emlék marad!
7. ÉLETRAJZOK
BOGNÁR PAPP IRÉN: Az örök ifjú tanárnő: Ildikó
Ahogy elsuhan Pécs utcáin
megfordulnak utána: csinos, törékeny alakját, elegáns hófehér kontyát megnézik.
Belső sugárzása szép vonású arcán, magas homlokán - melyet édesapjától
örökölt-ragyog. Nefelejcskék a tekintete, szinte mindig mosolyog, egész lényét fénykör
öleli. Ő egy jelenség.
Közel hetven évével együtt is egy
tündöklő szépség. Kortalan, ő az örök nő és az örök női báj.
Bognár Papp Irén |
Egy újságcikkben így írnak róla:
”….figyelem a kilencedik osztályosok
magyar óráját. Merthogy díva áll a színpadon, nem tanárnő a katedrán, az
egyértelmű. „
(Vasárnapi hírek című lapból - A
rács két oldalán. Kemény Krisztina írásából.)
Ildikó felpattan a cukrászda
asztalától – ahol süteményünket fogyasztjuk, és szenvedéllyel mondja Ady
versét, aztán József Attilát idézi és Reményik Sándort, majd az ókori
Anakreont.
Minden eseményre tud egy idézetet.
Fantasztikus előadó, akár színésznő is lehetett volna.
Csakhogy ő tanárnő, aki 47 éve tanít
középiskolában, aki nem fáradt bele a munkába, aki mindig tiszta örömmel és
megújuló lelkesedéssel ontja magából a lírát.
Mozsgainé Torkos Ildikó |
Sok fiú tanítványa szeretett bele
titokban. Ildikó csendes mosollyal vette ezt tudomásul, mert jó házasságban élt
mérnök férjével, Zoltánnal, s nevelték lányukat, Mercédeszt szeretetben.
Negyvennégy évi boldog házasság után Zoltán eltávozott, Ildikó most őt
gyászolja.
Mozsgainé Torkos Ildikó magyar nyelv
és irodalom szakos tanárnő.
Budapesten az ELTE
Bölcsészettudományi Karán végzett.
1971-ben került Pécsre, azóta az
ottani középiskolákban - Acsády Gimnázium, Dolgozók Gimnáziuma, Zipernowsky és
Zrínyi Szakközépiskolák- tanított.
Indíttatását jórészt kiváló
szüleinek is köszönhette.
Édesapja Torkos Jenő Az elemi
iskolát és a polgárit Szombathelyen végezte, majd a győri Tanítóképzőbe
iratkozott. 1940-ben szerzett diplomát és Székesfehérváron elvégezte a
kántorképzőt is.
Iskolaigazgatóként is dolgozott
Muracsányba (ma Gorican, Horvátország)
Feleségével Varga Terézia tanítónővel itt ismerkedett meg.
Házasságukból két gyermekük
született: Ildikó és Tamás.
1950-ben mindenüket elvették, egy
teherautónyi bútort és egyéb holmit tarthattak meg. 1950 augusztusában
felpakolták és Hácsra helyezték őket .
Hácson szeretettel és szívesen
fogadta a családot a falu és Vogel Mátyás bíró, ezt Torkos tanító úr és
felesége soha nem felejtette el.
Torkos Jenő színdarabokat ,
passiójátékot tanított be, énekkart szervezett. Kitűnő zongorajátékos volt, az
orgonaharmóniumon is művészi színvonalon játszott és kísérte tanítványai
énekét.
Az akkor induló templomépítés lelkes
szervezője és munkása lett. Gyűjtötte az adományokat, szervezte a munkát, követ
faragott.
1953-ban Pamukra helyezik a
feleségével együtt. Innen ment 1976-ban nyugdíjba.
1983.-ban hunyt el Pamukon.
Ildikó édesanyja megírta Pamuk
község történetét, 2000-ben az Önkormányzat adta ki a könyvét.
2003.- ban hunyt el . Ildikó szülei
együtt pihennek a pamuki temetőben.
Mozsgainé Torkos Ildikó
Jelenleg nyugdíjasként a pécsi
József Nádor Gimnáziumban felnőtteket oktat.
Ám nem csak ott tanít, hanem a
börtönben is. 2006 óta karitatív módon a fiatalkorúak börtönében korrepetált.
- A jó dolgok egymásból
épülnek-meséli Ildikó, mert a börtönben talán soha nem lett volna gimnáziumi
oktatás, ha a József Nádor Iskola igazgatója ezt nem támogatja.
- Mondom a költészetre éhes
„zárda-lakóknak”, a TANÍTVÁNYOKNAK, hogy Shakespeare 75. szonettje nélkül senki
sem boldogulhat a lányok-asszonyok körében.
„Az vagy nekem, mint testnek a
kenyér” – fújják a fiúk kórusban, mert a tanárnő szerint mindegy, hogy valaki
utcaseprő vagy jogász, e nélkül nem lehet udvarolni.
Verset írnak hozzá.
Miről? Az egyszerű valóságról.
„Csupa keménykötésű nehézfiú veszi körbe, mégis tekintélyt parancsol törékeny
alkata, mosolya és ragyogó szeme.” Versbeírják rajongásukat, hogy az ő órájáról
sosem lógnának, és a börtönőr kiabálása nincs rá akkora hatással, mint a
tanárnő halk szava. K. P. azt is meg meri írni, hogy hozzájuk egy angyal jár
tanítani.
Szuggesztív hatása van. Több
diákjának életútját határozta meg jó meglátásaival, emberismeretével és
humanista hitével. Hitt abban, hogy egy vagány lány is lehet tehetséges, viheti
többre, ha okosan ráirányítja a figyelmét lehetőségeire. Így történt, amikor
megmutatta egyik tanítványának a középiskolájukkal szemben lévő jogi egyetemet,
mintegy biztatta a lányt, hogy az legyen a cél. Beszélgetésük nem volt
hatástalan. Sok év múltával ez a tanítványa megköszönte neki , hogy célt ért az
élete, s nem kallódott el.
Dr. Csóti András BV. vezérőrnagy,
mb. országos parancsnok a Pedagógus nap alkalmából elismeréssel illette a
területen kiemelkedően teljesítő civil tanárt.
Mozsgainé Torkos Ildikó úrhölgynek,
a Pécsi József Nádor Gimnázium és
Szakképző Iskola Baranya Megyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe kihelyezett 9.
osztálya osztályfőnökének.
A büntetés-végrehajtási szervezet céljainak megvalósítása érdekében kifejtett kiváló szakmai tevékenysége elismeréséül.
A büntetés-végrehajtási szervezet céljainak megvalósítása érdekében kifejtett kiváló szakmai tevékenysége elismeréséül.
Végtelen történetek szólnak
élményeiről. A Belső hang című verset is egyik tanítványa írta:
Azt súgja egy belső hang,
ilyen ember kevés van,
kinek lelkében szól a dal,
igaz tiszta jelemre vall.
Nem kívánok önnek mást,
csak a csodát,
mit öntől kapott a világ!
ilyen ember kevés van,
kinek lelkében szól a dal,
igaz tiszta jelemre vall.
Nem kívánok önnek mást,
csak a csodát,
mit öntől kapott a világ!
Ezek a rajongó és köszönő versek nem
voltak házi feladatok, mégis megszülettek. Egész csokorra való van belőlük
Ildikó dossziéjában.
Ildikó szeret sütni-főzni is, s
mézes süteményivel meglepi kollégáit, barátait, családját.
Osztja a mívesen díszített
szívecskéket, csillagokat, tojásokat, miközben maga is egy csillag itt a
földön.
Összeszorul a szívem, mert most,
amikor találkozhattam egy ilyen szikrázóan lobogó emberrel, aki még hisz a
szavak, a tudás megváltó erejében, most meglehet, ő is egy időre Itthagyja
hazáját, hogy egyetlen gyermeke és unokája közelében élhessen.
****************************
8. HÁZUNK TÁJA..
NAGY VENDEL VERSEI
NAGY VENDEL: ÜZEN A PLATÁNFA..
(A szekszárdi platánsoron..)
Üzen a platánfa,
Cakkos levélen..
Bokáig járva
Zörgő derékaljában
Repedező kérge
Jelzi a moccanó időt,
Évszázados fasorban
Költők igyekeztek
A messzire siető vonathoz,
Hallhatatlanságba víve őket..
Minden évben vaskosodó
Derekát átölelve
Didergő ágain lógaszkodva
Elhozza az őszt.
Vastag hóbundába burkolódzva
Várja a jövőt.
Hogy ismét újra
Költő sétálhasson
A szekszárdi platánsoron.
Cakkos levélen..
Bokáig járva
Zörgő derékaljában
Repedező kérge
Jelzi a moccanó időt,
Évszázados fasorban
Költők igyekeztek
A messzire siető vonathoz,
Hallhatatlanságba víve őket..
Minden évben vaskosodó
Derekát átölelve
Didergő ágain lógaszkodva
Elhozza az őszt.
Vastag hóbundába burkolódzva
Várja a jövőt.
Hogy ismét újra
Költő sétálhasson
A szekszárdi platánsoron.
2015. július 22.
.............................................
NAGY VENDEL: A NAP KORONÁJA
Ezüstoszlopok tartják a napot,
Gyémántsziklákon keményen állva,
Ragyog fején arany koronája,
Lebeg körülötte tündöklő ruhája.
Vérvörös uszálya
Ontja hőn melegét
A fagyos világra,
Önmaga körül vágtatva forog,
S futnak körülötte pórázon
Megannyi, hűséges vándorok.
Jeges üstökösök csapatja
Kerüli lomhán a Napot,
Mögöttük végtelen fénycsóva lobog,
Irányként keresve a sarkcsillagot.
S ha eltévednek utoljára,
Belecsapódnak egy planétába.
Halott sötétséget hagyva
Maguknak utána.
Gyémántsziklákon keményen állva,
Ragyog fején arany koronája,
Lebeg körülötte tündöklő ruhája.
Vérvörös uszálya
Ontja hőn melegét
A fagyos világra,
Önmaga körül vágtatva forog,
S futnak körülötte pórázon
Megannyi, hűséges vándorok.
Jeges üstökösök csapatja
Kerüli lomhán a Napot,
Mögöttük végtelen fénycsóva lobog,
Irányként keresve a sarkcsillagot.
S ha eltévednek utoljára,
Belecsapódnak egy planétába.
Halott sötétséget hagyva
Maguknak utána.
S mily csodás dolgok
Történnek mostanában..
Tegyünk kísérletet
Idősíkok hasonlítására..
A mi Napunk ötmilliárd éves,
S magyar tudósaink
Hétmilliárd fényévre lévő
Körgyűrűt találtak
Létünk bizonysága.
S eljutott a Plútóig
Szellemiségünk űrszondája.
Mily nagy is az Ember..
Millió kilométernyi sebességgel
Viszi egy csillagász hamvait,
Hogy közelébe érve
Átlője az általa
Felfedezett bolygójára.
Egy fagyos, kicsinke
Csodás planétára.
Történnek mostanában..
Tegyünk kísérletet
Idősíkok hasonlítására..
A mi Napunk ötmilliárd éves,
S magyar tudósaink
Hétmilliárd fényévre lévő
Körgyűrűt találtak
Létünk bizonysága.
S eljutott a Plútóig
Szellemiségünk űrszondája.
Mily nagy is az Ember..
Millió kilométernyi sebességgel
Viszi egy csillagász hamvait,
Hogy közelébe érve
Átlője az általa
Felfedezett bolygójára.
Egy fagyos, kicsinke
Csodás planétára.
2015.07.18.
Megérkeztek a Plutóról az első
felvételek, és csodákat lehet látni rajta.
Az űrszonda a Pluto
felfedezőjének hamvait viszi aki nyolcvan öt éve látta meg elsőként
a kisbolygót.
Micsoda gesztus ez egy tudós felé..?
2015. július 15.
.......................................
NAGY VENDEL: Félálomban az éjszakai melegben
(HŰS PÁLMAFÁKNAK ÁRNYA ALATT...)
Tomboló nyárban,
Negyven fok felett,
Ha lehunyom a szememet
elmélázva, elmerengve,
Könnyű testedet látom
Forróságtól elpilledve.
Kifeküdve mustrára
Epedákon elpihenve.
A Te szemed is félig lehunyva,
Alélt testeden
Naptej csillan,
Kókusznak édes leve,
És a pilláid homályából
Izmos testek duzzadását látod,
Érzéki szerecsenek állnak körbe
Pálmaágakkal övezve,
S strucctollak susogását hallod,
S lágy szellő simogatja
Elalélt testedet,
Kezedben hűvös koktél enyhíti szomjadat.
S egyszer csak egy kellemes tenyér simogat,
Félálmodból lassan felderengsz,
Hűs, határozott, és kemény,
Ez a kéz,
Szolga ezt nem merné...
Királynői erény.
Hírtelen kinyitod a szemedet,
De nincsen más ott csak én..
Negyven fok felett,
Ha lehunyom a szememet
elmélázva, elmerengve,
Könnyű testedet látom
Forróságtól elpilledve.
Kifeküdve mustrára
Epedákon elpihenve.
A Te szemed is félig lehunyva,
Alélt testeden
Naptej csillan,
Kókusznak édes leve,
És a pilláid homályából
Izmos testek duzzadását látod,
Érzéki szerecsenek állnak körbe
Pálmaágakkal övezve,
S strucctollak susogását hallod,
S lágy szellő simogatja
Elalélt testedet,
Kezedben hűvös koktél enyhíti szomjadat.
S egyszer csak egy kellemes tenyér simogat,
Félálmodból lassan felderengsz,
Hűs, határozott, és kemény,
Ez a kéz,
Szolga ezt nem merné...
Királynői erény.
Hírtelen kinyitod a szemedet,
De nincsen más ott csak én..
2015.07. 08
................................................
ÜLTETTEM DIÓFÁT...
(RÉSZLETEK A SZERZŐ HAMAROSAN
MEGJELENŐ UNOKÁS VERSEKET ÖSSZEGYÜJTŐ KÖTETÉBŐL..)
NAGY VENDEL: ÜLTETTEM FÁKAT
Ültettem fákat
Kertembe hármat.
Hajtottak ágat
Eddig már hármat.
Az unokákat.
Álltak napfényben,
Izzasztó délben.
Álltak hűs szélben,
Álltak viharban,
Álltak a fényben.
Egyre magasabban,
Sudáran, szépen.
Néha egy ágacska letörött,
Összeszedtem őket
Könnyeim között.
Öntöztem vízzel,
Szivárvány színnel
A napsugártól
Ragyogó színnel
Gyöngyen gyöngyözött.
Repeső lelkem
Ősi szeretetbe
Öltözött.
Mindaddig míg
Fáradt testem Ruzsamájba
El nem költözött.
Kertembe hármat.
Hajtottak ágat
Eddig már hármat.
Az unokákat.
Álltak napfényben,
Izzasztó délben.
Álltak hűs szélben,
Álltak viharban,
Álltak a fényben.
Egyre magasabban,
Sudáran, szépen.
Néha egy ágacska letörött,
Összeszedtem őket
Könnyeim között.
Öntöztem vízzel,
Szivárvány színnel
A napsugártól
Ragyogó színnel
Gyöngyen gyöngyözött.
Repeső lelkem
Ősi szeretetbe
Öltözött.
Mindaddig míg
Fáradt testem Ruzsamájba
El nem költözött.
2012.12.23
****************************
9. BEMUTATJUK ELEK ANDREÁT
ELEK ANDREA ÉLETRAJZA..
1984-ben születtem Egerben, itt jártam általános és középiskolába is. Már középiskolás koromban is írogattam, bár akkor még verseket. Az egyik meg is jelent a Heves Megyei Hírlapban, a tiszai ciánkatasztrófával kapcsolatos vers volt, de őszintén szólva ma már nem vagyok kifejezetten büszke rá... Tizenéves korában az ember kicsit másképpen fogalmaz. Érettségi után a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem el a magyar nyelv és irodalom szakot és tanári képesítést is szereztem. Egy félreértésből adódóan abbahagytam a írást még elsőéves koromban. Az egyetem nekem nagyon sokat adott, és itt nem elsősorban a diplomára gondolok, hanem inkább arra, hogy megtanított egy bizonyos rendszerben gondolkodni, arra, hogy észreveszem a finomabb összefüggéseket, titkokat egy-egy irodalmi alkotásban, és sorolhatnám a stilisztikától kezdve a nyelvfejlődésig azt a sok mindent, aminek az ismerete (ha lehetek ilyen nagyképű) segített olyanná lennem az írásban, amilyen vagyok. Természetesen a fejlődés is fontos, nem azt akartam ezzel kifejezni, hogy már késznek tekintem magamat.
Elek Andrea |
A diploma megszerzése után először
egy idősek otthonában kezdtem dolgozni, később pedig egy középiskolai
kollégiumba kerültem nevelőtanárnak, ahol jelenleg is dolgozom. Ekkor már újra
írogattam a hosszú és eseménytelen éjszakai ügyeletek alatt, de ekkor már nem
verset, hanem novellákat. Igazán komolyan viszont akkor kezdtem venni az írást,
amikor megismerkedtem a férjemmel. Ő biztatott, hogy írjak, idővel pedig ő
kezdte el mondogatni, hogy mi lenne, ha kiadnám valahogy a novelláimat. A
bátorságom ehhez a lépéshez idén, 2015. januárjában lett elég, köszönhetően a
diákjaimnak. Egyrészről a Bad Sector nevű, 2014-ben alakult rock bandának,
aminek a gitárosa a diákom. Láttam, ahogy ők kitartóan küzdenek azért, hogy
megismerjék őket, és ez is erőt adott. A másik pedig az egyik lány szoba, ahol
kitettek egy idézetet: "What would you do if you weren't afraid."
Ezen nagyon elgondolkodtam. Ráadásul láttam egy lehetőséget a Publio Kiadó
hirdetésében, és úgy gondoltam, megpróbálom. Így jelent meg februárban a
Mítoszok és Legendák Könyve című novelláskötetem.
Az elküldött írásom a kötet része,
annak a kezdő novellája.
................................................
A tanító
Benned hatalmas teremtő erő van. –
suttogta a mágus. – Feladatod van az életben. Világok teremtője vagy.
Aeryn nagyot sóhajtva dőlt hátra a kanapén, és ölébe eresztette a lapokat. Ez is egy piszok jó novella volt. Nem az ő ízlése ugyan maga a téma, de a stílus, a helyzetek, a kifejezések, a fogalmazás módja…. Tökéletes novella egy tizenhat évestől. Ami azt illeti, egy huszonöt évestől is szép lenne. Teáért nyúlt a mellette lévő kis asztalon, elgondolkozva bámulta szőnyeg mintáit, miközben ivott. Egyszerre érzett keserűséget és katarzist, és ezt még mindig nem tudta megszokni. Legszívesebben sírt volna, de ahhoz túl zaklatott volt, vagy járkált volna fel-alá, esetleg elment volna futni, de ahhoz túl levert volt. Kiment a konyhába, farkasszemet nézett a Jamesonnal, de aztán meggondolta magát. Visszament a nappaliba, kinyitotta a kulccsal zárható fiókot, és végiglapozta a dossziét, amit aznap kapott vissza, aztán egy órán keresztül csak bámulta a legfelső, teleírt oldalt, az agya egyszerre volt teljesen üres és gondolatoktól terhes. Majd ingerülten becsapta a fiókot, kiment, és mégis töltött magának a whiskeyből, és kiment az erkélyre. Rágyújtott egy cigarettára, és keserű fintorral az arcán nézte a városon túl emelkedő hegyeket. Miért csinálja ezt? Akkora előnyben vannak vele szemben őnélküle is, miért csinálja ezt? Miért segít nekik? Gyűlölte magát, és ezen a gyűlöleten kapaszkodott föl önmaga szeretetének ingatag bástyájára. Tudta, hogy ez csak illúzió. De így könnyebb volt. Nem az első alkalom volt, hogy könnyekkel az arcán aludt el.
Másnap kicsit jobb kedvvel ébredt, de amikor a tükörbe nézett, elfintorodott. Fiatal volt még, és még fiatalabbnak látszott, de a szeme körül sötét karikák éktelenkedtek és már egy-két ránc halvány vonala is megjelent dacosan összeszorított szája sarkában. Nem lehetett csúnyának mondani, de undorodva fordult el a tükörtől. Aztán mégis visszament, megfésülködött, és megtette, aminek már hosszú ideje nem érezte szükségét: egy kis festéket tett a szempillájára indulás előtt.
Amíg a buszra várt, már összerándult a gyomra az idegességtől. A munkahelyére is kettős érzéssel ment be. A diákjai miatt örömmel és jókedvűen, de a kollégák miatt feszülten, félelemmel, frusztráltan. Addigi életében sosem jött ki ezzel a korosztállyal, 14-19 év közöttiekkel, de most, hogy kicsit idősebb lett, furcsa módon megszerette őket. A kollégák, az más helyzet. Eleinte jóban voltak. Legalábbis azt hitte. Azóta viszont történtek bizonyos dolgok és arra ment el az ereje nagy része, hogy ne kezdjen ámokfutásba egy AK47-essel a kezében. És akkor még a novellák is ott voltak. Zseniális, komoly, gyűlöletes novellák. Odi et amo…
Nagy levegőt véve nyitott be a tanáriba, kedvesen elbeszélgetett a többi tanárral, majd menekült föl a diákokhoz. Kialakított egy kis csoportot azokból, akikben némi írói ambíció lapult. Feltett szándéka volt, hogy segíti őket. Amikor elkezdte, még ő maga is lelkesedett, és a saját reményei is elevenen lobogtak benne. Hiszen ezek a diákok még annyira fiatalok. Még sok idő és segítség kell nekik és általuk ő is fejlődik majd. Amúgy is lépéselőnyben van velük szemben, majd segít nekik, hogy az ő vállán lépjenek följebb.
… a titkok a laptopján. Ami csak az övé, de ő a világnak akarja megmutatni…
Aztán valahogy minden félresiklott. Azazhogy nem. Nem is tudta. Hiszen a diákjainak megjelent egy közös gyűjteményük. Még az ő nevét is megemlítették benne, hogy segített nekik. Büszke volt rájuk, együtt örült velük. Őszintén örült, sírt is örömében. Csak valahogy mégis… valami nem volt rendben. Eleinte nem is tudatosult benne, azt hitte, csak elfáradt. Már nem mentek úgy a tanácsok, nem voltak ötletei, olyanná vált az egész, mint amikor egy esős napon próbál az ember kinézni az ablakon, de annyira mossa az eső, hogy csak kusza hullámzást lát az üvegen át. De nem adta fel. Valahonnan új és új erőt merített. Félig a diákok iránti szeretetéből fakadóan, félig a saját makacsságából.
Aztán az egyik diákjának megjelent egy önálló kötete. Sikert sikerre halmozott egy másik is egy hosszabb regénnyel. A harmadik verseskötetekkel büszkélkedhetett. Az ő fiókjában meg ott porosodott egy új világ, egy csodálatos, részletesen kidolgozott, színes, drámai történet, egy önálló univerzum, sok kisebb, összeillő részből, amiről a világnak tudnia kell, a világnak meg kell tudnia, mert nem vagyunk egyedül a Földön. Minden történet új dimenziót vág az Univerzum szövetében, mert a világ nem fizikailag végtelen. A világot az emberi képzelet teszi végtelenné, mert Isten képmására teremtetett.
Hányszor volt, hogy leült, hogy befejezzen egy részt a maga történetéből, de kopogtak, jöttek a diákok, és ő azonnal félretett mindent, mert az ember akkor is fontosabb holmi irománynál. Még akkor is, ha a kollégák inkább aknakeresőztek a tanáriban lévő számítógépen, vagy sminkeltek a benyíló szobában. Pedig neki küldetése van. De az itt és a most fontosabb. Soha nem fordított hátat senkinek, aki hozzá fordult. A kincsei pedig növekedtek elzárva egy merevlemezen. Lassan, de növekedtek.
Amíg írójelölt diákjaival foglalkozott, végig egy kérdés nem hagyta nyugodni. Elmondja-e, amit előző nap beszélt Augustus Millerrel, a kiadóval, vagy ne. Tudta, hogy neki ez az utolsó esélye. Több ilyen nem lesz az életben. De a gyerekek. Nekik is esélyt kell adni. De miért? Annyival fiatalabbak! Ha ezt az egy esélyt nem használják ki, nekik jön még új és új lehetőség. Aerynnek viszont nem lesz több esélye. Ugyanakkor ott a klasszikus kérdés: feláldozol-e egy életet, hogy megments kettőt? Azaz feláldozol-e egy világot, hogy létrejöhessen több száz? Kívülállóként olyan könnyű megválaszolni ezt a kérdést. De amikor a saját életéről, élete munkájáról van szó, amikor azt kell feláldozni olyan világokért, amik még nem is biztos, hogy kialakulnak… De tulajdonképpen mindegy. Nem csak a név, hanem a cím és a társadalmi pozíció is kötelez.
Az óra végén, amikor már indultak ki a diákok, utána szólt az egyiknek. A magas, sovány fiú kicsit zavartan fordult vissza. Aeryn közölte vele, hogy Miller úr hajlandó kiadni a novelláit egy kötetben, és beszélni akar vele délután. A fiú kissé ijedten kérte meg, hogy menjen el vele. Tüske a töviskoronába. Aeryn beleegyezett.
Miller úr irodája tágas volt, kényelmes, és cseppet sem volt fényűző. A lehető legegyszerűbb bútorok, az asztalon mindenféle dosszié, vékonyabb-vastagabb gerincükre kusza betűkkel egy-egy név és cím volt írva. Miller úr köpcös, középkorú férfi volt, jóindulatú szeme időnként rá-rávillant Aerynre, mintha azt kérdezné: „Mit csinálsz? Gondold át. Tényleg ezt akarod?” Aeryn azonban kitartott döntése mellett. Nem is tehetett mást. Tanító volt.
Aznap este csalódottan ült a laptopjánál, a megnyitott Word-dokumentum üres-fehéren világította meg halvány arcát. Aztán lassan írni kezdett.
…a mágus arcát nem látta, de tudta, hogy ő az. Őt hívta. Érezte a fényt, ami mindkettőjüket körülveszi, látta a kaput, ami az ő általa megálmodott világba vezetett. A mágus a kezét nyújtotta felé, ő pedig elfogadta…
A laptop kijelzője fehéren, magányosan világított a sötét szobában. A megnyitott Word-dokumentum egy teremtő elme utolsó, befejezetlen földi alkotásának kezdő mondatát őrizte: „Aeryn nagyot sóhajtva dőlt hátra a kanapén, és ölébe eresztette a lapokat.”
Aeryn nagyot sóhajtva dőlt hátra a kanapén, és ölébe eresztette a lapokat. Ez is egy piszok jó novella volt. Nem az ő ízlése ugyan maga a téma, de a stílus, a helyzetek, a kifejezések, a fogalmazás módja…. Tökéletes novella egy tizenhat évestől. Ami azt illeti, egy huszonöt évestől is szép lenne. Teáért nyúlt a mellette lévő kis asztalon, elgondolkozva bámulta szőnyeg mintáit, miközben ivott. Egyszerre érzett keserűséget és katarzist, és ezt még mindig nem tudta megszokni. Legszívesebben sírt volna, de ahhoz túl zaklatott volt, vagy járkált volna fel-alá, esetleg elment volna futni, de ahhoz túl levert volt. Kiment a konyhába, farkasszemet nézett a Jamesonnal, de aztán meggondolta magát. Visszament a nappaliba, kinyitotta a kulccsal zárható fiókot, és végiglapozta a dossziét, amit aznap kapott vissza, aztán egy órán keresztül csak bámulta a legfelső, teleírt oldalt, az agya egyszerre volt teljesen üres és gondolatoktól terhes. Majd ingerülten becsapta a fiókot, kiment, és mégis töltött magának a whiskeyből, és kiment az erkélyre. Rágyújtott egy cigarettára, és keserű fintorral az arcán nézte a városon túl emelkedő hegyeket. Miért csinálja ezt? Akkora előnyben vannak vele szemben őnélküle is, miért csinálja ezt? Miért segít nekik? Gyűlölte magát, és ezen a gyűlöleten kapaszkodott föl önmaga szeretetének ingatag bástyájára. Tudta, hogy ez csak illúzió. De így könnyebb volt. Nem az első alkalom volt, hogy könnyekkel az arcán aludt el.
Másnap kicsit jobb kedvvel ébredt, de amikor a tükörbe nézett, elfintorodott. Fiatal volt még, és még fiatalabbnak látszott, de a szeme körül sötét karikák éktelenkedtek és már egy-két ránc halvány vonala is megjelent dacosan összeszorított szája sarkában. Nem lehetett csúnyának mondani, de undorodva fordult el a tükörtől. Aztán mégis visszament, megfésülködött, és megtette, aminek már hosszú ideje nem érezte szükségét: egy kis festéket tett a szempillájára indulás előtt.
Amíg a buszra várt, már összerándult a gyomra az idegességtől. A munkahelyére is kettős érzéssel ment be. A diákjai miatt örömmel és jókedvűen, de a kollégák miatt feszülten, félelemmel, frusztráltan. Addigi életében sosem jött ki ezzel a korosztállyal, 14-19 év közöttiekkel, de most, hogy kicsit idősebb lett, furcsa módon megszerette őket. A kollégák, az más helyzet. Eleinte jóban voltak. Legalábbis azt hitte. Azóta viszont történtek bizonyos dolgok és arra ment el az ereje nagy része, hogy ne kezdjen ámokfutásba egy AK47-essel a kezében. És akkor még a novellák is ott voltak. Zseniális, komoly, gyűlöletes novellák. Odi et amo…
Nagy levegőt véve nyitott be a tanáriba, kedvesen elbeszélgetett a többi tanárral, majd menekült föl a diákokhoz. Kialakított egy kis csoportot azokból, akikben némi írói ambíció lapult. Feltett szándéka volt, hogy segíti őket. Amikor elkezdte, még ő maga is lelkesedett, és a saját reményei is elevenen lobogtak benne. Hiszen ezek a diákok még annyira fiatalok. Még sok idő és segítség kell nekik és általuk ő is fejlődik majd. Amúgy is lépéselőnyben van velük szemben, majd segít nekik, hogy az ő vállán lépjenek följebb.
… a titkok a laptopján. Ami csak az övé, de ő a világnak akarja megmutatni…
Aztán valahogy minden félresiklott. Azazhogy nem. Nem is tudta. Hiszen a diákjainak megjelent egy közös gyűjteményük. Még az ő nevét is megemlítették benne, hogy segített nekik. Büszke volt rájuk, együtt örült velük. Őszintén örült, sírt is örömében. Csak valahogy mégis… valami nem volt rendben. Eleinte nem is tudatosult benne, azt hitte, csak elfáradt. Már nem mentek úgy a tanácsok, nem voltak ötletei, olyanná vált az egész, mint amikor egy esős napon próbál az ember kinézni az ablakon, de annyira mossa az eső, hogy csak kusza hullámzást lát az üvegen át. De nem adta fel. Valahonnan új és új erőt merített. Félig a diákok iránti szeretetéből fakadóan, félig a saját makacsságából.
Aztán az egyik diákjának megjelent egy önálló kötete. Sikert sikerre halmozott egy másik is egy hosszabb regénnyel. A harmadik verseskötetekkel büszkélkedhetett. Az ő fiókjában meg ott porosodott egy új világ, egy csodálatos, részletesen kidolgozott, színes, drámai történet, egy önálló univerzum, sok kisebb, összeillő részből, amiről a világnak tudnia kell, a világnak meg kell tudnia, mert nem vagyunk egyedül a Földön. Minden történet új dimenziót vág az Univerzum szövetében, mert a világ nem fizikailag végtelen. A világot az emberi képzelet teszi végtelenné, mert Isten képmására teremtetett.
Hányszor volt, hogy leült, hogy befejezzen egy részt a maga történetéből, de kopogtak, jöttek a diákok, és ő azonnal félretett mindent, mert az ember akkor is fontosabb holmi irománynál. Még akkor is, ha a kollégák inkább aknakeresőztek a tanáriban lévő számítógépen, vagy sminkeltek a benyíló szobában. Pedig neki küldetése van. De az itt és a most fontosabb. Soha nem fordított hátat senkinek, aki hozzá fordult. A kincsei pedig növekedtek elzárva egy merevlemezen. Lassan, de növekedtek.
Amíg írójelölt diákjaival foglalkozott, végig egy kérdés nem hagyta nyugodni. Elmondja-e, amit előző nap beszélt Augustus Millerrel, a kiadóval, vagy ne. Tudta, hogy neki ez az utolsó esélye. Több ilyen nem lesz az életben. De a gyerekek. Nekik is esélyt kell adni. De miért? Annyival fiatalabbak! Ha ezt az egy esélyt nem használják ki, nekik jön még új és új lehetőség. Aerynnek viszont nem lesz több esélye. Ugyanakkor ott a klasszikus kérdés: feláldozol-e egy életet, hogy megments kettőt? Azaz feláldozol-e egy világot, hogy létrejöhessen több száz? Kívülállóként olyan könnyű megválaszolni ezt a kérdést. De amikor a saját életéről, élete munkájáról van szó, amikor azt kell feláldozni olyan világokért, amik még nem is biztos, hogy kialakulnak… De tulajdonképpen mindegy. Nem csak a név, hanem a cím és a társadalmi pozíció is kötelez.
Az óra végén, amikor már indultak ki a diákok, utána szólt az egyiknek. A magas, sovány fiú kicsit zavartan fordult vissza. Aeryn közölte vele, hogy Miller úr hajlandó kiadni a novelláit egy kötetben, és beszélni akar vele délután. A fiú kissé ijedten kérte meg, hogy menjen el vele. Tüske a töviskoronába. Aeryn beleegyezett.
Miller úr irodája tágas volt, kényelmes, és cseppet sem volt fényűző. A lehető legegyszerűbb bútorok, az asztalon mindenféle dosszié, vékonyabb-vastagabb gerincükre kusza betűkkel egy-egy név és cím volt írva. Miller úr köpcös, középkorú férfi volt, jóindulatú szeme időnként rá-rávillant Aerynre, mintha azt kérdezné: „Mit csinálsz? Gondold át. Tényleg ezt akarod?” Aeryn azonban kitartott döntése mellett. Nem is tehetett mást. Tanító volt.
Aznap este csalódottan ült a laptopjánál, a megnyitott Word-dokumentum üres-fehéren világította meg halvány arcát. Aztán lassan írni kezdett.
…a mágus arcát nem látta, de tudta, hogy ő az. Őt hívta. Érezte a fényt, ami mindkettőjüket körülveszi, látta a kaput, ami az ő általa megálmodott világba vezetett. A mágus a kezét nyújtotta felé, ő pedig elfogadta…
A laptop kijelzője fehéren, magányosan világított a sötét szobában. A megnyitott Word-dokumentum egy teremtő elme utolsó, befejezetlen földi alkotásának kezdő mondatát őrizte: „Aeryn nagyot sóhajtva dőlt hátra a kanapén, és ölébe eresztette a lapokat.”
****************************
10. AUSZTRÁLIÁBÓL JELENTKEZEM
ILOSVAY GUSZTÁV ÍRÁSAIBÓL: Pap Galy
Csap
Ilosvay Gusztáv |
Állítólag amikor az ember
megöregszik, akkor emlékezik és minél öregebb lesz annál jobban.
Szerintem ez inkább úgy néz ki, hogy már elég kacat, lom meg egyebek
halmozódtak fel az élet folyamán, és egyszer eljön a nap amikor el kell
rendezni a dolgokat. Kivenni az egyik fiókból, megnézegetni, a másikba tenni és
rendezgetni az élményeket, leporolni, simogatni, aztán újra pakolni vissza a
láthatatlan fiókba amit aztán becsuksz egy időre és Isten tudja mikor nyitod
ki megint. Némelyik emlék megríkat, a másik megnevettet,a harmadikat meg
csak nézed és nem érted, hogy hogyan lehetett elrakni ilyen marhaságot.
Én egy ilyen gyűjtő vagyok. Mindent elteszek csak úgy futtában, aztán feléjük
se nézek évekig. Míg egy nap valami titokzatos parancsszóra belevetem magam a
tisztogatásba s a rendrakásba. Akkor általában kő kövön nem marad,
repülnek a dolgok sebesen és a szemétnek szánt láthatatlan szatyor nagyon hamar
megtelik.
Minap egy ilyen nagytakarításon mentem keresztül és ráakadtam egy túrára, amit apámmal és nővérkémmel tettünk meg, amikor én még valóban serdülő kölyök voltam. Ha jól emlékszem 13-éves lehettem, Kati pedig 15. Elmentünk megkerülni a Szentendrei szigetet hajóval. Egy kétevezős vékonytestű, valamikor versenyhajó lehetett, de mire mi beleültünk és végighúztuk azt a rengeteg kilométert, egy öreg, lerobbant ladikká vedlett át. Újkorában biztos szép volt és a csapok meg a csapágyak az ülés alatt simán mozogtak, és biztos élvezet volt hajtani. De mire mi megkaptuk, rozsdásak voltak a villák és a székek nyikorogtak, vagy nem akartak mozogni. Csaknem két napot kellett macerálni, mire végre evezni lehetett benne. Tény az, hogy péntek reggelre volt kitűzve az indulás és napok óta készülődtünk. Milyen fantasztikus is lesz a vízen, csend, csak az evezők suhanása a víz felett, hatalmas madarak felettünk, és a víz szaga. Hát igen, ha jól megfigyelted a Dunának van egy különleges szaga. Sehol a világon nem éreztem azt a szagot máshol. Azt a kesernyés, rothadt nád és gázolaj szagot úgy összekeverve.
Napkrémet meg sátrat tettünk a hajóba, az elmaradhatatlan pecabotokat, mert anélkül egy tapodtat sem - ez volt apám véleménye, aki nagy horgász hírnevében szerette látni magát. Mackó melegítőt, meg ki tudja még mi mindent vittünk magunkkal. Úgy terveztük, hogy már az első este halat, vagy épp amit fogunk azt eszünk és természetesen bográcsban fogjuk megcsinálni. A Római parton szálltunk vízre, kint volt az egész család. Anyám meg a kishúgom ott álltak a stég mellett és nézték, hogyan kászálódunk bele a hajóba. Nem volt könnyű. Életemben nem eveztem ilyen hajóban, billegett mint a rosseb. Ugyan apu ült be elsőnek, de elfelejtette mondani, hogy guggolva kell beleülni a hajóba, nem úgy mintha buszra szállnál. Én persze pont úgy tettem. Mondanom sem kell, hogy úgy átestem a hajó másik oldalára, mint annak a rendje, bele a vízbe nyakig. Apám meg a nővérkém nem tudták megállni nevetés nélkül, hogy ügyetlenkedem, és még el sem indultunk, de máris nyakig vizes lettem, mi lesz itt később? Anyám volt az egyetlen, aki odaállt a stég mellé és aggódva érdeklődött, hogy megütöttem-e magam. Kimásztam a vízből és miután letöröltem magam, megpróbáltam még egyszer beleülni a hajóba, de most már guggolva, úgy ahogy apám tette. A siker nem maradt el, bent maradtam a hajóban és elfoglaltam helyem az ülésen. Kati tanulva az én példámon óvatosan beleereszkedett a kormányosi székbe. Kész volt a csapat az indulásra. Mondanom sem kell, hogy mi gyerekek először ültünk ilyen billegős csónakban vagyis hajóban, eleinte rém kellemetlen volt, mert minden mozdulatnál az ember azt hitte hogy belefordul a vízbe.
Egyenlőre apám evezett, és magyarázott közben, hogy hogyan kell fogni a lapátot, meg csúsztatni a víz felszínén és véletlenül se fogjak rákot, mert akkor megint bent leszünk a vízben, de most már mind a hárman. Délutánra megtanultam evezni. Bevallom nem volt könnyű. Néha a hajó tényleg annál a pontnál volt, hogy na most borulunk be, vagy veszítjük el az egyik lapátot.
Aki már evezett folyó vízben az tudja, hogy árral szemben a parton közelében kell menni és jönni az árral egy irányba a folyó közepén. Nővérkém, a nagy kormányos, ott ült a hajó végében velünk szemben és ö volt az egyetlen aki látta és tudta, hogy mi fog következni: kiálló szikla, úszó fahasáb, vagy egy kikötött hajó, amit csak úgy odatettek, hogy a magunkfajta pancserok beleevezzenek. De becsületére legyen mondva , szépen kormányozott. Ugyan apu megalapítása szerint az első 10 kilométer az csak 3 volt előrehaladás szempontjából, ugyanis a hajó mindenfelé ment, csak arra nem akart menni, amire mi szerettünk volna. Így utólag visszagondolva meg is értem, hogy miért tartott három és fél napig a túra, hiába eveztünk keményen.
Estére hulla fáradtak lettünk, partraszállás, táborverés és vacsora nélküli alvás. Volt ugyan ennivalónk, de olyan fáradtak voltunk, hogy egyszerűen senkinek sem volt kedve főzőcskézni, vagy egyáltalán összerakni a konyhát. Mint a fatuskó, úgy aludtunk, szótlanul,mozdulatlanul egész reggelig. Másnap mire felébredtünk mi gyerekek apám összerakta a főzőmasinát, már volt is egy ponty a serpenyőben, mellé tojás, meg mindenféle ínycsiklandozó dolog. Forrott a teavíz és friss felvágottak, zsemle voltak a földre terített asztalterítőn. Azt hiszem életemben nem ettem ilyen jól. A friss reggeli levegő, a tiszta kék égbolt, a víz, a csend valami hihetetlen hátteret adtak ennek a reggelinek. Mondanom sem kell, hogy apám és én is izomlázzal ébredtünk, alig bírtam megmozdítani a karomat, de mese nem volt tovább kellett evezni, hiszen még a felénél sem voltunk az túrának. Táborbontás és indulás. A sziget tetejéig van még 35 kilométer és azt ma még meg kell tenni.. A vízre szállás most tökéletes volt és már profi módon elindultunk.
Vác környékén találkoztunk hatalmas uszályokkal és a hullámok, amit csaptak, több ízben beboríthatott volna bennünket a vízbe, de apám ügyes technikája, meg egy ki szerencse megmentett bennünket a teljes elázástól. Vác után lecsendesedett a víz , és szorosan a partszélénél eveztünk. Siklott a hajó, mondhatnám repültünk. Egy probléma azért volt, a belógó fa ágak nagyon alacsonyak lógtak és ha az egyiket ki is tudtuk kerülni a következő biztosan fejbevágott. Persze nővérkém ugyan mondta, hogy: Apuuuu vigyázz a fa ott jön…….. de addigra már késő volt. A fa, ami engem kikerült hiszen kisebb voltam és a menetiránynak háttal ültem, Aput biztosan elkapta és keményen fejbe vágta. Szegény csak vakarta a fejét , motyogott valamit, de eveztünk tovább. Próbálta magyarázni a nővérkémnek, hogy szólj egy kicsit előbb, amikor látod a belógó fákat., Aztán megint evezés, ismeretlen tájak, új kiszögelések, új faágak és ügyes kormányzás. Az ökörpössentés az semmi ahhoz képest, ahogy mi haladtunk a vízen. Az egyik alkalommal vagy öt kilométerre a sziget tetejétől, viszonylag közel Szentendréhez Kati kikerült egy úszó farönköt, de az utána következő belógó faágat már nem tudta kikerülni. Hiába figyelmeztette Apámat, hogy a fa ott jön, én lebuktam de apám az beletrafált. Szegénykém ameddig élek nem felejtem el, valami olyasmit mondott amit se előtte, se utána nem. Fogta a fejét és mondta a magáét, hangosan és vastagon. Mi meg mit csináltunk? Nevettünk. Minél jobban káromkodott, mi annál jobban nevettünk. Szenvedése, a tehetetlensége mind a kettőnkből nevető görcsöt váltott ki. Ott ült a hajóban, hideg vizet próbált tenni a fejére, hogy csökkentse a dagadást, fogta a fejét mi meg nevettünk az ö szorult helyzetén. Három óra lehetett vagy talán már négy is, csend volt a vízen, sehol egy lélek, de a két gyerek nevetése betöltötte a csendet, a gurgulázó nevetés messze úszott a vizen, be a nád és a fák közé. Valahol egy vadkacsa felrepült és a víz felett közel repülve kíváncsian nézett – ilyet már régen hallott. Közben apám középen egybefogta az evezöket és stabilba hozta a hajót. Másik kezét, amivel előzőleg fájos fejét vakargatta, csak úgy csendesen belógatta a vízbe , és ügyes mozdulattal maréknyi vizet fröcskölt Katira, szemben ült vele a kormány székben. Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve minden rend felborult és egy iszonyatos nedves vízi csatának lettünk résztvevői és győztesei. Szegény apám, akinek a hajót kellett tartani egy kézzel csak a másik kezével tudott fröcskölni. Bezzeg mi mind a két kezünkkel adtunk neki rendesen, és mivel ő középen ült, előröl és hátulról is támadás érte. Persze ez alatt az idő alatt nem eveztünk és aki evezett valaha is a Dunán az tudja, hogy a sodrása még a part mellett is elég nagy. A hajó természetesen becsorgott két fa közé és vagy tíz percig erőlködtünk csurom vizesen a vízi csata után hogy kiszabadítsuk.
Miután ez sikerült, innen már nem mentünk messzire, vagy fél órát eveztünk és a következő tisztáson kikötöttünk és tábort vertünk Fáradtak voltunk, vizesek és fájt az oldalunk a nevetéstől. Életem egyik legszebb éjszakáját éltem meg ott valahol Szentedre közelében egy füves tisztáson. Égett a tábortűz. Melege betakart minket és csend volt körülöttünk. A szél langyos simogatása és egy finom vacsora után édes álomba merültünk. Reggelig fel sem ébredtünk.
Apám mindig rengeteget mesélt nekünk. Itt a túra alatt is egyik történet jött a másik után. Az egyik történetben azt próbálta nővérkémnek magyarázni, hogy ha látja előre, hogy jön a fa vagy valami ami megzavarhatja az utunkat, akkor röviden szóljon. Példának hozta hogy amikor ő gyermek volt és a Tiszán eveztek, mentek egy temetésre és a pap ott ült szépen felöltözve a hajóban velük, János, apám egyik barátja evezett. Nagy, tagbaszakadt, erős ember volt. Természetesen ott is közel kellett menni a parthoz és ott is jöttek a belógó faágak. János látta a következő belógó faágat megszólalt:- Tiszteletes uram, ott jön a következő…… de már késő volt, mert a belógó fa fejbe vágta a papot, leverve a sapkát meg a sálat bele a ladikba. Vakarta is a fejét rendesen. Ez így ment egy darabig, de a harmadik koppanásnál csak annyit mondott. –„Idefigyeljen János a következő fánál nekem röviden mondja, hogy veszély van, mert amíg udvariasan végigdarálja már késő. Mondja röviden.” Mire János a következő alkalommal amikor jött a belógó fa csak annyit mondott: -„Hé- Pap galy csap”. A tiszteletes lebukott és megúszta a fejbevágást.
Mondanom sem kell nővérkém megfogadta a tanácsot, elhívén a mesét, ami talán igaz sem volt, de hasznosnak tűnt. Ugyan az út hátra lévő részén nem volt alkalma mondani a Kati féle változatot, ami valahogy így hangzott: -“ap galy puff”, mert elértük a sziget tetejét és behúzódtunk a Duna közepe felé, ahol jó nagy volt a sodrás. A történetet tovább fűzhetném, hisz volt vagy 40 kilométer evezés előttünk, de az emlékek takarítása már elsiklott felette. Leporolva, újracsomagolva visszatettem a helyére. Becsuktam a fiókot és mosollyal az arcomon tovább takarítok, porolok, szellőztetem a kincseimet.
Istenkém, hogy mik maradnak meg az ember emlékeiben pap galy csap …. Kész röhej.
Minap egy ilyen nagytakarításon mentem keresztül és ráakadtam egy túrára, amit apámmal és nővérkémmel tettünk meg, amikor én még valóban serdülő kölyök voltam. Ha jól emlékszem 13-éves lehettem, Kati pedig 15. Elmentünk megkerülni a Szentendrei szigetet hajóval. Egy kétevezős vékonytestű, valamikor versenyhajó lehetett, de mire mi beleültünk és végighúztuk azt a rengeteg kilométert, egy öreg, lerobbant ladikká vedlett át. Újkorában biztos szép volt és a csapok meg a csapágyak az ülés alatt simán mozogtak, és biztos élvezet volt hajtani. De mire mi megkaptuk, rozsdásak voltak a villák és a székek nyikorogtak, vagy nem akartak mozogni. Csaknem két napot kellett macerálni, mire végre evezni lehetett benne. Tény az, hogy péntek reggelre volt kitűzve az indulás és napok óta készülődtünk. Milyen fantasztikus is lesz a vízen, csend, csak az evezők suhanása a víz felett, hatalmas madarak felettünk, és a víz szaga. Hát igen, ha jól megfigyelted a Dunának van egy különleges szaga. Sehol a világon nem éreztem azt a szagot máshol. Azt a kesernyés, rothadt nád és gázolaj szagot úgy összekeverve.
Napkrémet meg sátrat tettünk a hajóba, az elmaradhatatlan pecabotokat, mert anélkül egy tapodtat sem - ez volt apám véleménye, aki nagy horgász hírnevében szerette látni magát. Mackó melegítőt, meg ki tudja még mi mindent vittünk magunkkal. Úgy terveztük, hogy már az első este halat, vagy épp amit fogunk azt eszünk és természetesen bográcsban fogjuk megcsinálni. A Római parton szálltunk vízre, kint volt az egész család. Anyám meg a kishúgom ott álltak a stég mellett és nézték, hogyan kászálódunk bele a hajóba. Nem volt könnyű. Életemben nem eveztem ilyen hajóban, billegett mint a rosseb. Ugyan apu ült be elsőnek, de elfelejtette mondani, hogy guggolva kell beleülni a hajóba, nem úgy mintha buszra szállnál. Én persze pont úgy tettem. Mondanom sem kell, hogy úgy átestem a hajó másik oldalára, mint annak a rendje, bele a vízbe nyakig. Apám meg a nővérkém nem tudták megállni nevetés nélkül, hogy ügyetlenkedem, és még el sem indultunk, de máris nyakig vizes lettem, mi lesz itt később? Anyám volt az egyetlen, aki odaállt a stég mellé és aggódva érdeklődött, hogy megütöttem-e magam. Kimásztam a vízből és miután letöröltem magam, megpróbáltam még egyszer beleülni a hajóba, de most már guggolva, úgy ahogy apám tette. A siker nem maradt el, bent maradtam a hajóban és elfoglaltam helyem az ülésen. Kati tanulva az én példámon óvatosan beleereszkedett a kormányosi székbe. Kész volt a csapat az indulásra. Mondanom sem kell, hogy mi gyerekek először ültünk ilyen billegős csónakban vagyis hajóban, eleinte rém kellemetlen volt, mert minden mozdulatnál az ember azt hitte hogy belefordul a vízbe.
Egyenlőre apám evezett, és magyarázott közben, hogy hogyan kell fogni a lapátot, meg csúsztatni a víz felszínén és véletlenül se fogjak rákot, mert akkor megint bent leszünk a vízben, de most már mind a hárman. Délutánra megtanultam evezni. Bevallom nem volt könnyű. Néha a hajó tényleg annál a pontnál volt, hogy na most borulunk be, vagy veszítjük el az egyik lapátot.
Aki már evezett folyó vízben az tudja, hogy árral szemben a parton közelében kell menni és jönni az árral egy irányba a folyó közepén. Nővérkém, a nagy kormányos, ott ült a hajó végében velünk szemben és ö volt az egyetlen aki látta és tudta, hogy mi fog következni: kiálló szikla, úszó fahasáb, vagy egy kikötött hajó, amit csak úgy odatettek, hogy a magunkfajta pancserok beleevezzenek. De becsületére legyen mondva , szépen kormányozott. Ugyan apu megalapítása szerint az első 10 kilométer az csak 3 volt előrehaladás szempontjából, ugyanis a hajó mindenfelé ment, csak arra nem akart menni, amire mi szerettünk volna. Így utólag visszagondolva meg is értem, hogy miért tartott három és fél napig a túra, hiába eveztünk keményen.
Estére hulla fáradtak lettünk, partraszállás, táborverés és vacsora nélküli alvás. Volt ugyan ennivalónk, de olyan fáradtak voltunk, hogy egyszerűen senkinek sem volt kedve főzőcskézni, vagy egyáltalán összerakni a konyhát. Mint a fatuskó, úgy aludtunk, szótlanul,mozdulatlanul egész reggelig. Másnap mire felébredtünk mi gyerekek apám összerakta a főzőmasinát, már volt is egy ponty a serpenyőben, mellé tojás, meg mindenféle ínycsiklandozó dolog. Forrott a teavíz és friss felvágottak, zsemle voltak a földre terített asztalterítőn. Azt hiszem életemben nem ettem ilyen jól. A friss reggeli levegő, a tiszta kék égbolt, a víz, a csend valami hihetetlen hátteret adtak ennek a reggelinek. Mondanom sem kell, hogy apám és én is izomlázzal ébredtünk, alig bírtam megmozdítani a karomat, de mese nem volt tovább kellett evezni, hiszen még a felénél sem voltunk az túrának. Táborbontás és indulás. A sziget tetejéig van még 35 kilométer és azt ma még meg kell tenni.. A vízre szállás most tökéletes volt és már profi módon elindultunk.
Vác környékén találkoztunk hatalmas uszályokkal és a hullámok, amit csaptak, több ízben beboríthatott volna bennünket a vízbe, de apám ügyes technikája, meg egy ki szerencse megmentett bennünket a teljes elázástól. Vác után lecsendesedett a víz , és szorosan a partszélénél eveztünk. Siklott a hajó, mondhatnám repültünk. Egy probléma azért volt, a belógó fa ágak nagyon alacsonyak lógtak és ha az egyiket ki is tudtuk kerülni a következő biztosan fejbevágott. Persze nővérkém ugyan mondta, hogy: Apuuuu vigyázz a fa ott jön…….. de addigra már késő volt. A fa, ami engem kikerült hiszen kisebb voltam és a menetiránynak háttal ültem, Aput biztosan elkapta és keményen fejbe vágta. Szegény csak vakarta a fejét , motyogott valamit, de eveztünk tovább. Próbálta magyarázni a nővérkémnek, hogy szólj egy kicsit előbb, amikor látod a belógó fákat., Aztán megint evezés, ismeretlen tájak, új kiszögelések, új faágak és ügyes kormányzás. Az ökörpössentés az semmi ahhoz képest, ahogy mi haladtunk a vízen. Az egyik alkalommal vagy öt kilométerre a sziget tetejétől, viszonylag közel Szentendréhez Kati kikerült egy úszó farönköt, de az utána következő belógó faágat már nem tudta kikerülni. Hiába figyelmeztette Apámat, hogy a fa ott jön, én lebuktam de apám az beletrafált. Szegénykém ameddig élek nem felejtem el, valami olyasmit mondott amit se előtte, se utána nem. Fogta a fejét és mondta a magáét, hangosan és vastagon. Mi meg mit csináltunk? Nevettünk. Minél jobban káromkodott, mi annál jobban nevettünk. Szenvedése, a tehetetlensége mind a kettőnkből nevető görcsöt váltott ki. Ott ült a hajóban, hideg vizet próbált tenni a fejére, hogy csökkentse a dagadást, fogta a fejét mi meg nevettünk az ö szorult helyzetén. Három óra lehetett vagy talán már négy is, csend volt a vízen, sehol egy lélek, de a két gyerek nevetése betöltötte a csendet, a gurgulázó nevetés messze úszott a vizen, be a nád és a fák közé. Valahol egy vadkacsa felrepült és a víz felett közel repülve kíváncsian nézett – ilyet már régen hallott. Közben apám középen egybefogta az evezöket és stabilba hozta a hajót. Másik kezét, amivel előzőleg fájos fejét vakargatta, csak úgy csendesen belógatta a vízbe , és ügyes mozdulattal maréknyi vizet fröcskölt Katira, szemben ült vele a kormány székben. Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve minden rend felborult és egy iszonyatos nedves vízi csatának lettünk résztvevői és győztesei. Szegény apám, akinek a hajót kellett tartani egy kézzel csak a másik kezével tudott fröcskölni. Bezzeg mi mind a két kezünkkel adtunk neki rendesen, és mivel ő középen ült, előröl és hátulról is támadás érte. Persze ez alatt az idő alatt nem eveztünk és aki evezett valaha is a Dunán az tudja, hogy a sodrása még a part mellett is elég nagy. A hajó természetesen becsorgott két fa közé és vagy tíz percig erőlködtünk csurom vizesen a vízi csata után hogy kiszabadítsuk.
Miután ez sikerült, innen már nem mentünk messzire, vagy fél órát eveztünk és a következő tisztáson kikötöttünk és tábort vertünk Fáradtak voltunk, vizesek és fájt az oldalunk a nevetéstől. Életem egyik legszebb éjszakáját éltem meg ott valahol Szentedre közelében egy füves tisztáson. Égett a tábortűz. Melege betakart minket és csend volt körülöttünk. A szél langyos simogatása és egy finom vacsora után édes álomba merültünk. Reggelig fel sem ébredtünk.
Apám mindig rengeteget mesélt nekünk. Itt a túra alatt is egyik történet jött a másik után. Az egyik történetben azt próbálta nővérkémnek magyarázni, hogy ha látja előre, hogy jön a fa vagy valami ami megzavarhatja az utunkat, akkor röviden szóljon. Példának hozta hogy amikor ő gyermek volt és a Tiszán eveztek, mentek egy temetésre és a pap ott ült szépen felöltözve a hajóban velük, János, apám egyik barátja evezett. Nagy, tagbaszakadt, erős ember volt. Természetesen ott is közel kellett menni a parthoz és ott is jöttek a belógó faágak. János látta a következő belógó faágat megszólalt:- Tiszteletes uram, ott jön a következő…… de már késő volt, mert a belógó fa fejbe vágta a papot, leverve a sapkát meg a sálat bele a ladikba. Vakarta is a fejét rendesen. Ez így ment egy darabig, de a harmadik koppanásnál csak annyit mondott. –„Idefigyeljen János a következő fánál nekem röviden mondja, hogy veszély van, mert amíg udvariasan végigdarálja már késő. Mondja röviden.” Mire János a következő alkalommal amikor jött a belógó fa csak annyit mondott: -„Hé- Pap galy csap”. A tiszteletes lebukott és megúszta a fejbevágást.
Mondanom sem kell nővérkém megfogadta a tanácsot, elhívén a mesét, ami talán igaz sem volt, de hasznosnak tűnt. Ugyan az út hátra lévő részén nem volt alkalma mondani a Kati féle változatot, ami valahogy így hangzott: -“ap galy puff”, mert elértük a sziget tetejét és behúzódtunk a Duna közepe felé, ahol jó nagy volt a sodrás. A történetet tovább fűzhetném, hisz volt vagy 40 kilométer evezés előttünk, de az emlékek takarítása már elsiklott felette. Leporolva, újracsomagolva visszatettem a helyére. Becsuktam a fiókot és mosollyal az arcomon tovább takarítok, porolok, szellőztetem a kincseimet.
Istenkém, hogy mik maradnak meg az ember emlékeiben pap galy csap …. Kész röhej.
...............................................
ÜNNEPI BESZÉLGETÉS A GUSZTI RÁDIOBAN
A SZERKESZTŐVEL
****************************
11. REKLÁMFELÜLET
KÖNYVBEMUTATÓ - JENEI ANDRÁS LEGÚJABB KÖTETE
Szia Vendi!
Jenei András |
Örömmel értesítek minden érdeklődőt,
hogy megjelent J.A.A. Donath
néven íródott Triannita sorozatom harmadik kötete.
A történelmi jellegű, de mégis kitalált világban játszódó kalandregény
sorozat öt kötetre van tervezve; s ugyan sorozat, de minden rész
külön is egy-egy külön történet.
A könyv címe:
A Triannita- A bitorló fivér
Kedvcsinálónak álljék itt a hátlapszöveg:
néven íródott Triannita sorozatom harmadik kötete.
A történelmi jellegű, de mégis kitalált világban játszódó kalandregény
sorozat öt kötetre van tervezve; s ugyan sorozat, de minden rész
külön is egy-egy külön történet.
A könyv címe:
A Triannita- A bitorló fivér
Kedvcsinálónak álljék itt a hátlapszöveg:
„Egyszer régen, mikoron emberek
éltek és haltak egy magas hegyekkel
körülvett birodalom védelmében, férfiak harcoltak a gyalázat és a
királyságra betörő vad nép ellen...
S mint eddig még mindig, most is legyőzték a gonoszt, a halált és a
becstelenséget, mert velük volt hitük és új, igaz királyuk is.
S ez a király- mellette megannyi hű alattvalójával és a birodalmat és
a népet szolgáló törvényeivel- rengeteg munkával felépítette az új
hazát. Megmutatta népének, hogy a belé vetett bizalommal és a
koronával, amit hittel és igazságossággal együtt azért bíztak rá és
tettek fejére, hogy jó király legyen;adjon és elvegyen, óvjon és
büntessen, ha törvényei ezt kívánják, képes a feladatra.
Miután Leon Bringe- aki apja nyomdokain elérte a lovagi címet-
lovagtársával és egyben kapitányával annak a második fia megáldási
ünnepségén vesz részt, hírt kap, hogy öccsét, akit apródnak indítottak
el anyjával Harbron felé, elraboltak.
Útnak indul, hogy vagy élete árán, vagy váltságdíjért kiszabadítsa.
S egyre több jel mutatja, hogy ez csupán csak egy mindazon történések
között, amik egy sokkal nagyobbat készítenek elő.
Harc, tisztesség, becsület és a hazaszeretet ereje segíti őt és
társait a küldetésben, aminek testvére élete és az igaz király békéje
a tét.
Mindezt a jelként hordott fekete köpeny és a fehéren világító
Triannita-kereszt oltalma alatt."
körülvett birodalom védelmében, férfiak harcoltak a gyalázat és a
királyságra betörő vad nép ellen...
S mint eddig még mindig, most is legyőzték a gonoszt, a halált és a
becstelenséget, mert velük volt hitük és új, igaz királyuk is.
S ez a király- mellette megannyi hű alattvalójával és a birodalmat és
a népet szolgáló törvényeivel- rengeteg munkával felépítette az új
hazát. Megmutatta népének, hogy a belé vetett bizalommal és a
koronával, amit hittel és igazságossággal együtt azért bíztak rá és
tettek fejére, hogy jó király legyen;adjon és elvegyen, óvjon és
büntessen, ha törvényei ezt kívánják, képes a feladatra.
Miután Leon Bringe- aki apja nyomdokain elérte a lovagi címet-
lovagtársával és egyben kapitányával annak a második fia megáldási
ünnepségén vesz részt, hírt kap, hogy öccsét, akit apródnak indítottak
el anyjával Harbron felé, elraboltak.
Útnak indul, hogy vagy élete árán, vagy váltságdíjért kiszabadítsa.
S egyre több jel mutatja, hogy ez csupán csak egy mindazon történések
között, amik egy sokkal nagyobbat készítenek elő.
Harc, tisztesség, becsület és a hazaszeretet ereje segíti őt és
társait a küldetésben, aminek testvére élete és az igaz király békéje
a tét.
Mindezt a jelként hordott fekete köpeny és a fehéren világító
Triannita-kereszt oltalma alatt."
A könyvet az Underground kiadó
adta ki, az alábbi linken minden
információt megtalálhat a kedves olvasó:
http://undergroundbolt.hu/a-triannita-a-bitorlo-fiver
információt megtalálhat a kedves olvasó:
http://undergroundbolt.hu/a-triannita-a-bitorlo-fiver
Aki érdeklődne a témában, bátran
írjon email-t a következő címemre:
Stormbringe(kukac) freemail.hu
Köszönöm és jó olvasást!
Jenei András ( J.A.A. Donath)
Stormbringe(kukac) freemail.hu
Köszönöm és jó olvasást!
Jenei András ( J.A.A. Donath)
12. ARCKÉPCSARNOK
Horenka Erika |
HORENKA ERIKA SOROZATA...: AZ ÍRÓ NEVEI
„Védelmezd a gyengét és győzni
fogsz!”
Andrew Donath-ot faggatom az
írásról…
– Mit takar az írói álnév? Van
esetleg egy mögöttes jelentése?
– Ugye a teljes név, ami mindig
kiírásra kerül, az a J. A. A. Donath. A
története először ott kezdődött, hogy amikor elkezdtem írni az
Triannita ciklust, kellett egy olyan jól hangzó név, ami nemcsak illik
a kötetekhez, mint fantasy sorozathoz, hanem takar is valamit.
Szerettem volna valami hasonlót, mint a nagy történetíróknak is van;
ezek pedig az esetek többségében angol, amerikai, vagy más, külföldi
nevek. Nekem, ha azt mondják, hogy „fantasy”, akkor J. R. R. Tolkien,
vagy éppen G. R. R. Martin jut eszembe. Az egy külön cikket is megér,
hogy miért vesznek az olvasók könnyebben meg egy külföldi írótól (még
mindig a fantasy-nál maradva) könyvet… Szóval olyan nevet igyekeztem
megalkotni, mint az övék, de mégis egyrészt az enyém, másrészt engem
takar. Tudtam, hogy a saját nevem benne kell, legyen, ezért az első
két betű nem is lehetett volna más, mint J. A.. A harmadik betű
édesapám harmadik neve lett (Attila), azaz ott a harmadik „A” betű.
történeteim lovagokról szólnak. Nem írhattam oda, hogy „Sir”, hiszen
nem ütöttek lovaggá ( eddig még sajnos nem), ezért mást kerestem.
Akadnak olyan civilizációk, kultúrák, ahol a „Don” hasonlót, rangot
takar.
Ehhez igen közel áll a Donath
név. Így ha kifejtem a betűket,
akkor a teljes név: Jenei András Attila Donath. Kérdezhetné bárki,
hogy :”De hát a külföldi íróknak ugye más a sorrend?” , akkor itthon
ez is megfordulhatott volna… Na, itt a csavar, mert itthon ez az
normális sorrend.
Jóval később akadtam rá egy cikkre, ahol egy középkori grammatikus
(Donatus) szerepelt.
Jenei András
lovagi lepelben
Ekkor, már teljesen enyémmé vált a nevem,
de
duplán örültem, hogy a véletlen, vagy a sors, de jó nevet
választottam.
De még egy csavar, s itt már árulkodom is kissé, az ötödik részben egy
olyan magyarázatot adok a nevemhez, ami a történet oldaláról másként
magyarázza a betűk jelentését. Ezt persze azok fogják majd megtudni,
kik elolvassák egyszer az utolsó részt is…
– Ha más területen, témában is kipróbálja,
írói vénájának feltérképezését számíthatunk, kereshetünk ujabb álnevet Öntől?
– Most azt mondom, hogy nem
valószínű. A fantasy, vagy akár más könyveknél maradni fog ez a név,
s ami meg nem ilyen, azt a normál
nevemen adom majd ki.
– A facebook oldalán április
1-e van megjelölve, mint születésnapja. Helytálló az információ?
– Egyrészt tudni kell, hogy 2010.
április 1-én, transzplantáción estem
át, ahol vesét és hasnyálmirigyet kaptam, tehát „újra születtem”. Ezt
azóta is megtartom. Másrészt a műtét évében jött az ihlet, hogy
elkezdem írni a Triannitát és ekkor találtam ki hozzá a nevem, az ide
tartozó „személyiségem”.De a Facebook nem engedte a 2010-as születési
dátumot, így ott megmaradt évnek az eredeti évszám. S teljes valóság,
hogy Andrew Donath akkor „született”.
No és megint a Facebook: itt lett az Andrásból Andrew…
– Mi ihlette a Triannita eddigi
három kötetét vagy az egész sorozatot?
– Minden rész más. A sorozat elemei
külön-külön is olvashatóak, de időrendben követik egymást. A komplett egészet
egy ötlet, egy gondolat ihlette, ez pedig egy olyan világ képe, ahol lovagok,
harcosok élnek és segítik a rászorulókat. Mindezt egy kitalált világban. Ott,
ahol minden hasonlít a földihez, tehát minden reális, csak nem itt a földön játszódik.
Ha az egyes részeket nézem, az elsőnél elindult egy alaptörténet, amit a
margitszigeti kolostor és a ma már nem létező Johannita vár ihletett, onnantól
meg a könyv írta magát. A kötet végén pedig egyértelműen a honfoglalás adta a
vezérfonalam. A második kötetben megint elindítottam a sztorit, s az egyes
részeket más-más ihlette. Egy részt egy balatoni vihar, egy fejezetet egy a
világunkban történt pusztítás, vagy éppen egy zene, egy illat. A harmadik
kötetet egyértelműen történelmünk egyik pillanata, az I. István-Koppány herceg
konfliktusa és az azt feldolgozó rockopera ihlette. S mivel a történelem e
korszakából nem nagyon maradt fent írásos emlék, úgy alakíthattam meg belőle a
sajátom, ahogy nekem tetszett…
– A kutatáshoz vagy az íráshoz kell több idő?
– Egy-egy kötetet egy, vagy másfél
évig írok. Ezidő alatt természetesen dolgozom is, meg élek, de az írás
összetett folyamat. A kutatás nálam több könyv elolvasásával indul. Van, hogy
már egy jelenethez egy-két könyvet elolvasok, de akad olyan is, hogy a téma
megköveteli, hogy lexikont, vagy hasonló regényeket vegyek kézbe. Aztán a
világháló, a történelmi portálok is segítenek. Hol egy ételhez, ruhához kell
információ, hol meg egy címer, vagy zászló leírásához olvasom a címertant.
Aztán a legtökéletesebb leírásokhoz bizony elutazom várakhoz, de belátogatok
kardmásolatokkal foglalkozó boltokba is. Na és nem maradhatnak ki a lovagi
tornák, a vár és palotajátékok, ahol szinte élőben lehetek ott egy valós
küzdelemben. Ami még segít, az egy-egy film és az íráshoz a sok-sok
zenehallgatás.
Az írás pedig ha megindul, folyik magától. Van, hogy egy jelenetet leírok, majd
visszaolvasom és átírom. Utána javítgatom, majd belerakok egy új részletet.
Aztán később kiveszek, vagy átírom. Formálom mindaddig, amíg a fejezet nem
kész, s ez még akkor sem biztos, amikor átadom a kész kéziratot a korrektornak.
De addig szabadon játszom a szavakkal, mondatokkal.
– Szükséges, kell elkülöníteni a magánembert Andrew Donath-tól? Ha igen
mennyiben?
– Jenei András és Andrew Donath egy
ember. Nincs tudathasadásom, csak
bizonyos írásokhoz, könyveimhez már a második név tartozik.
Elkülöníteni nem lehet és nem is kell. A Facebook egy más világ, így
van, hogy az egyik profilom kedvel valamit, vagy más ismerősök vannak
bejelölve, de a gondolatok, vélemények itt és ott is az enyémek. Nem
gondolkodom jobban a történelemről a Donath profilon, vagy nem az írói
énem beszél ott másként és az is előfordul, hogy a normális oldalamon
is bejegyzek,”like”-olok valamit.
De ha egy kötetem Jenei András néven jön ki, akkor van, hogy ott
beszélek róla… Bár ha belegondolok, az Andrew profilomon vannak fent a
könyveim független attól, hogy melyik néven jelent meg.
– Egy könyv írásakor a borító terve
is a fejében van vagy azt már másra bízza s csak ötleteket, morzsákat
szolgáltat segítőinek?
– Teljes szabadkezet adok annak,
azoknak, akikre a borítót bízom. Ha valami nagyon elütne a hangulattól, azt
jelzem, de elfogadom a képet, amit ők látnak a könyvről.
– Azt olvastam egy cikkben, hogy
introvertált, grafomán. Mennyiben?
– Szeretek írni. Ez egy életforma, s
már beleivódott a mindennapjaimba.
Írásban jobban ki tudom magam fejezni, s bár nem okoz gondot a beszéd,
de ha leírhatok valamit, van időm átgondolni, újraformálni.
– Volt szerencsém egy olyasmit is
olvasni, „vakon tanult meg látni”, kifejtené ezt a kedves olvasóknak?
– Látó időszakomban vizuálisan
láttam többet, de úgy érzem, hogy az ember belül lát igazán. Ehhez nekem el
kellett veszteni a látásom,s megtanulni odafigyelni azokra a dolgokra, amikből
sokat az ember inkább érez, s így lát.
Az íráshoz ez annyiban járul hozzá, hogy vakon az ember talán jobban le
szeretné festeni amit ír.
– „Csak” a Triannita cimű
sorozat jelent meg eddig? Megtudhatunk esetleg
valamit közelebbi terveiről?
– A Triannita ciklus öt
részből áll. Ebből kettő jelent meg eddig
nyomtatásban ( A kettős küldetés, Az árnylovasok), s mire a cikket
olvashatják, talán itt a harmadik is ( A bitorló fivér). Fiók készen
várja a majdani korrektúrát a negyedik rész( A sámán álma) és az
utolsó rész, ami egyfajta lezárást is ad( A skorpiók útja). Nehéz úgy
beszélni ezekről, hogy még ne áruljak el dolgokat, de annyi bizonyos,
hogy mire végére ér az olvasó a sorozatnak, talán látni fogja, hogy
miről, vagy inkább kiről is szól igazán a sorozat…
A terveim szerint a negyedik részt valamikor 2016 tavaszán tudom
kiadni, majd ha minden jól alakul, az utolsót ugyanebben az évben
ősszel.
Ami még Andrew Donath nevéhez fűzhető eddig, az egy készülő könyv. Ez
is Triannita történet- legalább is alapjaiban-, de ez a jelenben
játszódik majd. Ugyanazon kitalált világban, de modernebb
környezetben. Itt a lovagok motorral, autóval járnak, kard helyett
pisztolyt használnak és bűnüldözést, akciókat hajtanak végre másokért
és önmagukért. De a történet még alakul, kiadásról nem tudok még
nyilatkozni.
– Mondana egy-két publikus részletet
az eddig megjelent három kötetről?
– Talán megemlíthető, hogy mivel
nagyon igyekeztem a majdnem tökéletes realitásra, csak egy kitalált világban, a
részletekre sok helyen rámentem. Egy kitalált világban kellett sajátos
hitvilág, szimbólumrendszer. Pont úgy, mint a valóságban.
Egyrészt a világom nem véletlen hasonlít a földihez. Itt és ott is egymást
tartják a dolgok, egymásra épül a természet. A hegyek, folyók, erdők és városok
ha lerajzolásra kerülnének, olyan térkép készülhetne, mint majdnem európa. De
mégis más és más nevekkel. De így életszerű.
Az elnevezések vagy hasonlítanak az eredetire, vagy valamelyik formájából
készültek; ahol lehetett, magyarosabb figurát engedtem meg, de játszottam az
angolszász, vagy más elnevezésekkel is.
A hitvilághoz megalkottam a saját istenét a világomnak és a hozzá tartozó
szentírást is. Nem volt könnyű, nehogy másolás legyen. Így aztán megszületett a
Mindenek Atyja és a Szent Szavak. Ez utóbbiból idézek is több esetben a
regényekben, ez pedig ízt ad az egésznek, valósabbá teszi a történést.
S az sem véletlen, hogy miből lett a Triannita rend és a jele. Egyrészt kellett
egy szimbólum, ami egyértelmű, s jel. A háromágú, duplaszáras jel hasonlít a
máltai kereszthez, de mégis más. S háromágú, tehát „tri”. A vége pedig a
Johannitákról jött…
– A történethez tartozik a
lovagi palást, gyűrű. Mondana róluk néhány szót?
– A palást valóban egy
főszereplője a történeteknek, hiszen ez a lovagok egyik legjellemzőbb viselete.
A való életemben nekem is van egy ilyen palástom, mert amikor a feleségem
olvasta a könyveket, ő elkészítette nekem a világ egyetlen ilyen köpenyét.
Hivatását tekintve jelmezkészítő férfiszabó, de e nélkül is tudta volna, hogy én
vakon milyennek láttam meg a kitalált lovagrend köpenyét. S elkészítette…
A gyűrű viszont nem szerepel sehol a történetekben. De én elhatároztam, hogy
milyen jó lenne, ha létezne ilyen lovagi gyűrű. Megálmodtam, egy ismerősöm
megtervezte az elmondásom alapján, s már vittem is az ötvöshöz. Ő ugyan nézett,
de elkészítette nekem…
– Dolgozik pillanatnyilag is valamin a Triannita maradék könyveinek
korrekturáján, kiadói gondozásán kívül?
– Mint Andrew Donath a fent említett
„újkori” Triannita várja, hogy folytassam. Ez időigényesebb, hiszen más a téma.
Azt érzem, hogy lesz még fantasy, de bele még nem kezdtem. Gondolatfoszlányok
vannak, de ez olyan, mint egy jó gulyás. Az alapokat gyűjtögetem, de még sem a
pucolás, sem az edény nem lett kiválasztva. De már érzem, hogy milyen irányt
veszek, csak még ködös az egész.
– Köszönöm szépen, hogy válaszolt
kérdéseimre s további sok sikert,ihletet kívánok!
****************************
13. VERSRŐL VERSRE
KOVÁCS JÓZSEF: KIÁLTÁS
Kényszer pályán mozgok,
üldözve a magányt,
Senki sem hallja a pusztai kiáltást. Hozzátok ha szóltam, nem hallottatok mást, Csak annyit, mit szennyes szándékotok diktált.
Gyökereken éltek, és testvért
gyilkoltok,
Mások reményeit is eltiporjátok, Azt sem tisztelitek, mit ingyen kaptatok, Valamit, valakinek, így hogy adnátok?
Ha írni próbálok, ti meg nem
értetek,
Versben is csak a metaforát kéritek. Az őszinte szóra sosem figyeltetek, Csak a hazugság volt, mindig kenyeretek.
És ha a tűzgolyó majd egyszer
szétreped,
Meg ne kérdezzétek, hogy a hibás ki lett, Akkor becsülnétek ti is az életet Mikor már minden jó örökre elveszett.
..................................................
VÁRKONYI KITTI: Komor morál
Komor morál…
fontos te voltál,
mint égen a Nap.
volt idő, hogy
csodáltalak.
Fénycsóvád mögött
bujdokolt a vad,
ösztöni éned.
Magunk között
így beszéled:
dalaid magadról
katarzis ének.
(Komor morál).
Nem, semmiképpen,
nem keresztezem
utad, mi végtelen,
szavad, mi gyakran
képtelen
Ím, elballagok,
hajolva némán
bókolok,
szórakoztató vagy.
Humortalan.
Buja ösztönöd,
vad vágyaid
erekciója.
Féktelen könyök,
„ki, ha én nem”
reakciója.
balog karod
kitárhatod.
gáttalan folyathatod
szavad, mi mar
és nem részegít a bor,
csak megcsikar.
Elköszönve intek
búcsúszót,
fogadd örökbe tőlem
ezt a búcsúzót!
Szavam örök.
Mint a bukó
napkorong,
sötétlő ég hátán
hegyek mögött,
széttárt
ölében a Hold.
Ne nézz hátra én rám!
Nem megyek vakon.
2014. szeptember 10. 21:40
.................................................
KUSTRA FERENC: Filozófia a szerencséről.
Kinek sorsa, hogy alakul, érdekes,
Ki tudja, élni vajh’ miért érdemes?
Persze ez a kérdés csak elméleti,
Pro és kontra válasz, csak hitvitai.
Nézzük az ember életét, mi adott;
Lét jelenti az ötven százalékot.
Ehhez ember, tanul, képezi magát,
Ez jelenti össz. harminc százalékát.
Marad még a százhoz húsz százalék,
Ez a szerencse, az életjáték.
Van, ki e tételt bőszen tagadja,
Ha nem ismeri fel, az ő baja.
Ez sajnos nem változtat a lényegen,
Biz’ minden így működik az életben.
Tudom ez csak filó kategória,
De életismeretből van alapja.
Szerencse: az általunk nem ismert,
(Mert ugyan honnan ismernénk
mindent)
Események, általunk nem
befolyásolható
Láncolata, mely életünkben
meghatározó.
Sikerért, boldogságért mindent
megteszünk,
De vajon, hogyan alakul az életünk?
Szerelmesek vajon összetalálkoznak?
Jó pár lesznek, ha majd
összeházasodnak?
Feltehetjük magunknak a
kérdéseket,
De bizony, évek adják a feleletet.
Kit, hogy s mire neveltek
gyermekkorában,
Az előnye- hátránya házasságában.
Munkahely és hivatás, szintén csak
lutri,
Előre nem tudni, melyik az igazi.
A kérdés, elfogadnak, elismernek-e?
Vagy az évek céltalanul csak
telnek-e.
Sok a kérdés, jó lenne pontos válasz
És kérdés, hogy előre hogyan
válassz!
Megtestesülése a szerencsének,
Ha mások akarnak jót életednek.
Hogy haladjunk, a szerencsét
kutatjuk,
Miért van, kiknek szerencsés az
útjuk?
Hogy kik, milyen csillagjegyben
születtek,
Sikeresek hirdetik: kedvezettek.
Okos ember lehet szegény pária,
Buta lehet a gazdagság császára.
E mércét még nem találta fel senki,
De rossz, ha az ember úgy érzi,
senki.
Mindhez szerencse is kell az életben
És talán benne is van a lényegben.
Lényeges, hogy megszülessünk,
tanuljunk
És hasznos tevékenységet
folytassunk.
Szerencsés, ki szerencsés az
életben,
Ki sikert, sikerre halmoz létében.
Csodáljuk nagyszerű életüket,
Sajnálkozva éljük le miénket.
Budapest, 1997. május 2.
www.poet.hu
– jocker/Kíber/Feri felhasználónév – Kustra Ferenc szerző (versek)
www.napkorong.hu
– KíberFeri - felhasználónév és szerző (versek és novellák)
www.magyarero.hu
– jockerFeri felhasználónév – Kustra Ferenc szerző (versek, novellák, egyéb
cikk)
.........................................
Wessely Gábor: VERSEK A HETVENES ÉVEKBŐL
(A kor hangulatát leginkább az akkor élők érzékelhetik) Magyar csoda
Elfogyott a vaj már tavaly,
és az idén mégis van vaj.
Kicsit drágább, kicsit rosszabb,
érte a sor mégis hosszabb.
Hisz külföldi vaj jött hozzánk!
Szeretjük, mert reklámozzák.
………………….
Tél
Most már van esély arra,
hogy nemre és fajra
való tekintet nélkül
a száj elkékül.
…………………..
Jelentés
A birkaszállító vagonok
tetején vastag hótakaró.
Fázunk.
………………..
Páratlan ajánlat
Elvált nő, három gyerekkel.
Kinek kell?
………………….
Üzenet
A kútra mentem.
Korsó
………………….
Metamorfózis
Nem ő a szép,
de tőle szép a rét.
Virág nő belőle,
s közben
ocsmány porrá olvad szét,
ez a kőkemény
tehénlepény.
………………..
Idegen
Inka Pál
disszidál.
Pál Inka a
neve már.
………………
Másság
Lányom ülve,
fiam állva
brunzol bele
az ágytálba.
...............................................
SZŐKE ZSUZSANNA: Csendben vagyok...
Csendben vagyok,
lelkem vacog, testem sajog, néma dalok... Minden bajok szava gagyog. Nyelvem dadog, majd megfagyok. Óhaj makog, kezem balog, vágyam marok, békét kapok...
Kartal, 2015. 07.15.
...................................................
ADAMECZ LÁSZLÓ: CSAK NE MONDJA SENKI…
Csak ne mondja senki a szemembe,
felesleges volt megöregedni,
vagy vívódva ez jusson eszembe,
jobb lett volna korábban elmenni?
Megalázó lenne ezt hallani,
minek erőltetném igazam mondani,
nagyszájú világnak ezt vallani,
amikor a vád nem fog oldani.
Ne alázz sorsom ily gyalázatra,
inkább a feledésre kárhoztass,
vagy reményben erősíts alázatra,
ó engem soha meg ne változtass.
Kívánom, legyen szavam, szándékom,
reád figyelve érted aggódnom,
és vigaszom lenne ajándékom,
emelje élted,magamét megoldom.
Adamecz László
+36/70- 235- 2733 http://lelekmuzsikusok.googlepages.com Tatabánya, Léleksegítő alapitvány www.leleksegito.hu
****************************
14. VÉLEMÉNYEM SZERINT
OLVASÓINK ÍRTÁK
Kedves Vendel!
Magazinod legújabb számát köszönettel megkaptam. Már bele is pillantottam a tartalomba, sőt pár verset, prózai részt el is olvastam. Sok érdekes, figyelemreméltó anyagot találtam, gratulálok! További szép nyarat, lehetőleg hűvösebb napokat kívánok! szeretettel, barátsággal: Emmy
.......................................
Mátyás Rita: A Megszólalok magazin képeinek
leírása: 507. szám
1. Lektori Salutem:
Az olvasókat üdvözlő bevezetője melletti képen Vendi áll a szokott könyvespolca előtt.
2.Életrajzi történet:
A könyv borítóképén a könyv
főszereplője Csomor Heni látható, amint egy kertben, a növények között, egy
vörös színű EL-GO mopeden ül, egy rövid ujjú kockás blúzban. Fején egy világos
kék baseball sapka van.
Csomor Heni rövid, fekete hajú
fiatal hölgy, farmerkabátban, kék kockás ingben.
3. Versek a nagyvilágból:
Szőke Zsuzsannáról még mindig nem tudunk fotót bemutatni. A következő kép Vendi a könyvespolca előtt állva néz ránk komolyan. Szücs Helenáról sincs még kép, amit bemutathatnék nektek kedves barátaim. Paszternák Éva a képen 30.35 év körüli szőkés barna vállig érő hullámos hajú fru-frus, csinos, vékony alkatú hölgy. Fekete felső és szürke blézer van rajta, és egy sárga rózsát szagolgat. A háttérben egy emeletes ház modern, fehér kapuja látható. Dzsida Jenő verse mellett a költő fekete-fehér fotója látható. Lefésült rövid, barna hajú fiatalember a képen , sötét öltönyben, fehér ingben , nyakkendővel. Jártó Róza ötven körüli rövid, ősz hajú, kedves arcú, kedvesen mosolygó hölgy. Krém színű, steppelt bélésű télikabátban látható a fotón, kék színű, mintás sállal a nyakában.
Kanczler Anna arcáról szinte süt az
optimizmus. Hosszú barna haja hátul össze van fogva Egy kötényruha van rajta
egy kockás blúzzal.
4. E-könyvek bemutatója:
Erdősné Onda Marica egy zöld sövény előtt áll egy piros színű blúzban. Marica hosszú, göndör, gesztenyebarna hajú, kedves mosolyú, 30-35 év körüli hölgy. A következő képen Marica leguggol a fekete színű, Bogi nevű, vakvezető kutyájához, átölelve őt. Maricán fekete dzsekis télikabát van, piros pulóverben, és napszemüveggel a szemén, miközben a szél hátrafújja a haját.
5. Regény folytatásokban:
Várkonyi Kitti csinos, fiatal 35-40
éves körül lehet. Hosszú vörös haja, kék szeme van . Arcát a kezeire támasztva
ül az asztalnál fehér blúzban kedves zárt mosollyal néz az olvasó szemébe.
A könyv első borítólapján egy hosszú
vörös hajú nő van, vörös háttér előtt emlékeztet talán a tűzre, a háttérben egy
gyermek kapaszkodik egy rácsba. a hátsó borítólap egyszerűen narancssárga és a
könyv rövid tartalma látható.
6. Bemutatjuk:
Lengyel Zsófi a fotóján még fiatal lánynak tűnik, de mivel olvastam, hogy a fia külföldre ment dolgozni, ez a kép minden bizonnyal már régi. Zsófi Szőke, vállig érő egyenes hajú hölgy, szemüveges, megnyerő mosolyú hölgy néz ránk a képről. Sötétkék ruhában egy kanapé előtt ül.
7. Egy történet:
Kustra Feri novellája mellett nincs kép.
8. Arcképcsarnok:
Horenka Erika képe változott. Egy
rózsaszínű terítővel leterített asztal mögött ül piros blézerben fehér blúzban,
és az elmaradhatatlan napszemüvege a feje tetején. Szőke, hullámos haja a válla
alá ér.Az asztalon vázában fehér nárciszok vannak.
Sztakó Krisztiről nincs fénykép.
9.Bemutatjuk :
Anna Sztaskó verseit: Ez is egy kép nélküli rovat.
10. A szekszárdi Antritt rádió
műsora:
Itt sincs fotó.
11. Reklámfelület:
Tallászné Horváth Mária 60 év körüli vékony, vidám hölgynek látszik. Fehér kalapban, piros-kék sállal a nyakában,sötétkék kabátkában fejét kissé oldalra fordítva néz az olvasóra a szemüvege mögül.
A következő fotón hattyúk láthatók a
vízben, és egy éppen felfelé lépked egy fa lépcsőn, mely a vízbe vezet.
Az utána következő fotón , egy kő üregéből kilógó, onnan kifejlődött virág látható. A következő fotó egy hagyományos naplemente kép, az előtérben barnával árnyékolódó fák, növények lombjai az ellenfényben. A negyedik képen, egy pipacstengerben áll a fotós hölgy ég felé tartott karokkal, boldogan.
Wessely Gábor könyveinek
borítója a következő látvány a magazinban.
1. Egy csipetnyi lórúgás: Világoskék könyvborító közepén ovális szürke alapon, egy kentaur, amint Magyarország felé húzza fel íját. 2.Élhetetlen évek: Világossárga borító közepén egy alakot nyit ki a szerző. 3. Kilóg a sor(t)ból: A borító színe világoskék. Két ember lóg fejjel lefelé, a derekuknál összekötözve.
12. Kreativitásom ad erőt:
Gerencsér Hajnalka következik ,aki
fehér felsőben, vállig érő hullámos barna, középen elválasztott hajú hölgy
Most Hajni három saját képe látható. Az első egy ülő női akt, kivarrt Csíkokkal ábrázolva a figurát. A kép téglavörös alapon, fehér cérnával varrva. A második képe egy nő tulipáncsokorral, feér alapon színes cérnával varrt, szögletes vonalakkal egy vonallal készített érdekes kép. A harmadik egy Önarckép, aminek a háttere vízszintes vonalakkal van varrva. Maga az arckép nagyon egyszerű vonalakkal ábrázolt, Van egy negyedik kép is. amin kusza, színes vonalakkal a háttérben, negatívan ábrázolt egy keresztet.
13. Versről- versre:
Az első két szerzőnek nincs fotója.
A szerkesztő úr Vendi verse mellett, Vendinek egy régebbi iskolában tartott érzékenyítő foglalkozáson készült fotója látható, ami valószínűleg egybeesett a karácsony időszakával, Hiszen az asztalon előtte egy kis piros, fémből készült karácsonyfa van, mellette egy piros gömb gyertya ég, egy kis ajándék csomagocska van még az asztalon Barátunk egy okker színű zakóban, fehér ,kigombolt nyakú ingben ül egy feldíszített zöld színű iskolatábla előtt. A saját versem mellett egy régebben készült fotóm áll. A képen egy lila- fehér blúzban vagyok, a fejemen az a fehér kalap, amelykkel rajzoltam meg az önarcképem is. A rovat többi szerzőjének nincs még fotója.
14. Véleményem szerint:
Ennél a rovatnál nincs kép.
15. Nyúlterápia:
Itt sincs leírandó kép.
16. Az Esszém:
Adamecz Laci széles mosolyával
szája felett kis bajuszkával ,szögletes szemüvege mögül néz ránk.
17. Természet gyógyászat:
Soponyai Mihály, aki ezt a rovatot írja, széles arcú szőke ötvenes éveiben járó úriember, aki széles mosollyal néz az olvasóra. Az illusztráció egy málnabokor egy ága piros málnával teli. Még jó, hogy miközben fényképezték, nem volt a bokor másik oldalán egy medve!
És már megint elértünk a végére!
Remélem használható volt a leírás kedves barátaim! Mindenkinek jó szórakozást,
olvasást kívánok!
Szeretettel: Mátyás Rita
.........................................
Kedves Vendi!
Nem tudok elégszer köszönetet
mondani néked, hogy meghívtál a CanadaHu oldalára és persze az Megszólalokba.
Nagyon jól érzem magam a beszélgetős
oldalakon. Igaz kissé lejjebb vettem a nagy magyar vehemenciámból, hisz akikkel
beszélgetek épp, nem itt élnek nem ugyan úgy élnek meg dolgokat mint én. De ha
itt élnének is akkor is van emberek között nézetkülönbség.
Kezdem értékelni és élvezni, hogy a
német a nem is tudom ki honnan jött, de mennyire vágyunk egy-egy jó kis
dumcsira...
Kedves Vendi! Nagyon jól kitalált ez
a CanadaHu és a Megszólalok is. Csak gratulálni tudok.
Rákérdeztem Melittánál, hogy
miképpen jöhetne dr. Kovács Gyula az alkotó és üzlettársam is az oldalra, hisz
ő aztán egy igazi "nemzetközi" család. A nej orosz, az egyik vej grúz
a másik olasz és persze az egész család, az unokák is szinte minden nyelven
gügyögnek.
Kedves Vendi! Nagyon jól érzem magam
köztetek, amit neked köszönhetek!
Szeretettel Róza
..................................................
KEDVES VENDI..
FELÜDÜLÉSKÉNT EGY KIS TEREMIN
ZENE
Vendi ez egy asztalszerű teremin
hozzáér az ujja az elején.
Picit várjál az elején feliratozás
van hogy ki játssza a zenét.
....................................................
Szia Vendi.
Köszönöm szépen, most tökéletesen átjött. A tegnapi valahogy nagyon furcsa volt, bizonyos sorokat duplán jelzett, kétszer olvasta a jaws egymás után, aztán meg nagyon sok ürest mondott. Voltak fél mondatok sőt fél szavak is és totálisan értelmetlen a folytatás. Ez most teljesen rendben van. Az volna a jó, ha olyan megoldást találnál az olvasásra, hogy a tartalomjegyzék listájára rákattintva
az a fejezet indulna el amelyiket
olvasni szeretnénk.
Várjuk a technikai megoldást. Könnyebb lenne megtalálni a sorokat a sorrengetegben. Tudod, Vendi, az jutott eszembe, hogy a legtöbb ember olvas, de nem ír... nem csak verset vagy prózát, még véleményt sem. Látod a listákon is negyven, sőt hetven emberből jó ha tíz, tizenöt el meri mondani a véleményét. Van aki fél vállalni a gondolatait, fél, hogy bánt vele másokat, vagy nem tudja jól kifejezni az érzéseit... Ezért aztán olvassa, de nem jelez vissza, mint ahogyan a látók közül is csak nagyon kevesek fognak papírt és tollat, hogy beírjanak a Nők lapjába, Néplap stb. szerkesztőségébe. Szerintem ne keseregj... Tudom, hiszen nekem is jólesik a visszajelzés, örülünk, ha valaki mégis pozitívan nyilatkozik rólunk, de tudnunk kell, hogy nem csupán annyi az olvasótábor, aki hozzászól. Érdekes, hogy ha Bogival megyünk az úton, a gyerekek meg mernek szólítani, a felnőttek nem. Zavarban vannak, nem tudnak mit mondani, vagy nem akarnak zavarni a koncentrálásban. Egyszer bementünk a férjemmel egy virágboltba, és ott mondta a tulaj hölgy, hogy évek óta, minden reggel átenged a zebrán, mert nézi, ahogy megyünk, milyen csodálatos. Többször ment már el mellettünk a járdán, de még soha nem mert megszólítani... No hát ennyi a történet. Legyen szép napod! Üdv: Marica
................................................
AUSZTRÁLIÁBÓL JELENTKEZEM
A keresőbe üssed be az alábbiakat: www.ILosvay.net
2015. Augusztus 09.
Kedves Hallgatóink, látjátok a műsor
két egyórás blokkban hallgatható le. Ha esetleg valami probléma lenne a
lehallgatásban, kérjük, jelezzétek nekünk.
Köszönettel és szeretettel Guszti
Stúdiónk első vendége
Budapestről Jenei András író .Vadonatúj könyvét mutatja be, címe:- Trianita
a bitorló fivér- Régi álmunk valósult meg ebben az adásban
mert mikrofon végre tudtuk kapni az ''Öt kontinens egy a nemzet'' c. műsor szerkesztőit
Dr Csizmár Edina szerkesztőt és Kalocsi Andrea
műsorvezetőt ( érdemes belehallgatni) Profeszor Trogmáyer Otto a
bábeli szűrzavarról beszél és magyarázza el 6,32 percben ( egyszerűen
lenyűgöző) Ilosvay-Egyed Katalin emlékezett gyermekkora színhelyére
a Városmajorra.
Folytatjuk a Városmajorról
szóló emlékezést. Konzul válaszol: Dr Haszonics Diána konzullal. Hasznos
tudnivalók konzuli ügyben . Kolozsi Erzsébeth Budapestre
ideiglenesen kihelyezett tudósítónknak nagy szerencséje van, mert nem elég,
hogy otthon van, de ráadásul összefutott egy volt oszytálytársával, aki az évek
folyamán nagyon híres opera énekes lett. Mivel egy jó riporternek mindig kéznél
van a felvevő készüléke, így ebből a véletlen találkozásból egy remek
interjú lett. Akivel Erzsébet beszélget az nem más, mint Ötvös Csilla opera
énekesnő ,a Magyar Operaház magánénekese, A Magyar Kultúráért kitüntetés
tulajdonosa és a Magyar Köztársasági érdemrend lovagkeresztjét
tudhatja magáénak...Mesevilág programunk keretében Kascsák Dóra mond mesét a
gyermeklelkű felnőtteknek és a nagy kitárult szemekkel világra csodálkozó
gyermekeknek. A mese címe: A nyelves királykisasszony-
KONZULI FOGADÓ NAPOK
SYDNEY-BEN ...
www.mfa.gov.hu/kulkepviselet/AU/hu/Konzuliinfo/fogadoora_2015.htm
.....
ÜNNEPI BESZÉLGETÉS A GUSZTI
RÁDIOBAN A SZERKESZTŐVEL
......
INFORMÁCIÓ... ÉRDEKESSÉGKÉNT
MEGEMLÍTEM, HOGY AKI A GOOGLE - BA BEÜTI A NAGY VENDEL NEVET,
RÁTALÁLT A HANGOS VERSEIMRE ÉS A VELEM KÉSZÜLT VIDEOKRA IS.
KÖSZÖNETTEL VENDI.
****************************
15. NYÚLTERÁPIA
HORVÁTH TÜNDI ÍRÁSA
Ma nem kifejezetten a terápiáról
fogok nektek írni, hanem egy most aktuális nyári témáról: Remélem azért ez is
érdekes lesz!
Mit csináljunk nyuszinkkal melegben? A ketrecet mindig árnyékos helyre kell tenni. Próbáld olyan helyre rakni, hogy legyen légmozgás. Amennyiben van rá lehetőséged akkor engedd szabadon azért, hogy ő választhasson megfelelő pihenőhelyet magának. Ilyenkor előszeretettel nyúlnak el a kövön, vagy a fürdőben, hűsítve magukat. Azonban arra oda kell figyelni, mivel nem érezzük, könnyen huzatba kerülhet a nyuszi. Ezt el kell kerülni! A nyulak egyik legnagyobb ellensége a huzat. Ebben az időben alattomosan jön, észre sem vesszük, mert jól esik ha fúj a szél. A nagy hőségben vizezd a nyuszidat. Ő nem tud izzadni, ezért le kell valahol adnia a feleslegessé vált hőt. Erre nagy felület kell. Vagyis a fül. Ez főleg az Angóra, a Róka és a hosszabb szőrű nyulakat érinti. Szóval: Jó alaposan vizezd be a fülét kéz meleg vízzel, vagy kicsit hűvösebbel, ami neked jól esik. Fokozatosan kend be a pofiját is. Ha nagyon melege van, a kádba vagy lavórba tegyél 1-2 ujjnyi vizet és állítsd bele a nyuszit. A vízzel nyugodtan bánhatsz, az nem fog gondot okozni. Azért azt nem javaslom, hogy medencében úsztasd de, a víznek ilyenkor nagy szerepe van. Lehetséges, hogy a te nyulad meg is kedveli a vizet. Nem kell megijedned ha elsőre ellenáll. Beszélj közben hozzá így rájön jót akarsz neki és nem pedig bántod. Természetesen mindig legyen előtte friss ivóvíz. Akkor is cseréld gyakrabban a vizét, ha még nem itta meg, mert könnyen felmelegszik és így már az íze sem túl jó. E-mailcímem re várom a kérdéseiteket és észrevételeiteket: Horvathtundi90@gmail.com
****************************
16. MESE
TALLÁSZNÉ HORVÁTH MÁRIA: EVETKE
Alig egy hete ismerem Evetkét!
… Vagy mindig is ismertem?!
A megismerkedésünk története is
megér egy külön mesét, elvégre nem mindennap történik meg, hogy egy erdei padon
üldögélve, porrongyot ráz valaki az ember fejére…. Igen, jól sejtitek! Ő
Kelempász Evetke, a szorgos odú-takarító mókuslány, aki azt is fontosnak
tartotta, hogy előbújjon bocsánatot kérni!.... Innen kezdődött a barátságunk,
és nyugodtan mondhatom, nem csak a dió szeretete tart össze bennünket.
Most is ösztönösen arra vittek
a lépteim. Egy kis kitérővel rákanyarodtam a hozzá vezető ösvényre, de bizony
alig értem látótávolságba, amikor földbe gyökerezett a lábam…. Megláttam, hogy
a pad melletti fánál ül egy róka és felfelé néz. Én is feljebb emeltem a
tekintetem, és észrevettem az odú melletti ágon egy vadmacskát is. A
közelben lármázó, csiripelő madarak számomra oly kedves hangja sem nyugtatott
meg. Sőt! … Tovább fokozódott bennem a rossz érzés, hogy veszélyben van a
mókuskám! Futva érkeztem oda, hogy elzavarjam a hívatlan vendégeket…
Szerencsére nem volt rá szükség! Az egyre tisztábban hallható, vidám
beszélgetés, kacarászás kissé megnyugtatott, és az odú bejáratából Evetke is
mosolyogva köszöntött. Azonnal bemutatta a barátait, akikkel együtt járnak az
erdei iskolába. Pár perc múlva már nevettünk az ijedségemen, és jóízűen
majszoltuk a zsebemből a dióbelet…
Elmesélték nekem, hogy az öreg
beteges Tölgy apónál jártak takarítani, rendet rakni. A belső része már annyira
elkorhadt, hogy a törzse még egy nagyobb állatnak is kényelmes, meleget adó
téli szállás lehet. Nyáron viszont kellemes hűvöse vonzza az erre kószáló
vándort…
- Sajnos vannak gonosz emberek is,
akik a fészkén költő bagoly mama lakhelyét tették tönkre, így hálálták meg a
vihar elől nyújtott menedéket… - panaszolta a róka.
– Akkor költöztem oda, hogy
vigyázzak Tölgy apóra, és segítséget hívjak, ha valaki bántaná őt, vagy a
szállás lakóit. – tette hozzá a vadmacska. Senki nem lehetne nála alkalmasabb
erre a feladatra.
Evetke pironkodva vallotta be, hogy
tulajdonképpen először büntetésből takarították ki Tölgy apó tágas odvait.
- Az iskolában
rendetlenkedtünk, szaladgáltunk a folyosón. .. Azóta Tölgy apót nagyon
megszerettük, szívesen megyünk segíteni, meghallgatni a meséit, bölcs
tapasztalatait, okos tanácsait.
Már tudom!... Mindig is ismertem
Evetkét! Talán más néven, talán nem is mókusként, de állandóan van, volt
a környezetemben valaki aki megajándékozott a figyelmével, a szeretetével.
Remélem lesz is!
A mesekönyv borítója:
Fotó: Tallászné Horváth Mária ---------------------- Grafika: Rékai Lilla
……................................………..
VÉGEZETÜL ÁLLJON ITT
MARIKA KIÁLLITÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN KÉSZÜLT HANGFELVÉTELÉBŐL PÁR RÉSZLET..
IDE KATT..
****************************
17. KRITIKUSAIMNAK: NAGY VENDEL ESZMEFUTTATÁSA
KRITIKUSAIMNAK: AKTUÁLIS GONDOLATOK..
(Kritikusaimnak figyelmébe)
Éjszaka születtem
Lanttal a kezemben Eleve megfenyegetve A költészetnek Mindenféle Múzsáit, S megtapasztalva A forrongó pokolnak Kénbűzös bugyrait. S a Parnasszusra felhágva Miközben folyton szállt a dal, Sokakban felötlött Gyenge testemnek Ganajba tiprása Ez volt többeknek Legfőbb óhajtása. Pitiáner irigyeknek Álnok ármánysága. Álságos kúltúrák Belterjes világa. S vesztek el öröknek hitt Nemes gondolataim, A feledés homályába. Évek elmúltával Kihunyni készülő Öregedőn romos Rideg cemende Fekete kemence lukába Agg testemet elrejtve Az örök feledésbe temesse. Ráutalva arra, A száraz fát kezében tartva, Mindenki maradjon Annál a fánál, Amelyiket kapta. S majd, a végítéletsorán, Mi marad egy költő után? Néhány könyv csupán, S egy- két örökérvényűnek Vélt gondolat.
2015.08.07
****************************
|
18. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
Kedves
olvasó!
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 30 550 51 06 8-tól 20- ig.
e-mail: nagy.vendi54@gmail.com
Levelek, írások fogadása
skype címem nagy.vendi54
Új email címem: nagy.vendi54@gmail.com
Magazinok küldése
………………………………………………………………
Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat,
hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új
megjelenési forma a látók
számára készült, amely formázott
betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő
linken lehetséges:
Tehát az eddig megjelent összes számot visszamenőleg is elérhetővé
tettük a fenti blogoldalon!
………………………………………………………………
A lap ingyenes, kérje a
szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak
közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy
azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta
több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.
Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.
Az esetleges sajtóhubákért elnézést
kérünk.
Írott műveim megtekintése:
AZ ÖSSZES ELÉRHETŐSÉGEM..
gmail: nagy.vendi54@gmail.com
skype: nagy.vendi54
megszólalok müvészeti magazin
weboldal:
facebook: csak beirod a facebook
keresőbe mindhármat külön külön és meg is találtad az oldalaimat.
Megszolalok Nagy Vendel
Nagy Vendel Írásai
megszolalok művészeti magazin
szerkesztő nagy vendel
könyvtár:
E. könyvek a mek- en
magyar elektronikus könyvtár
........
ez a verses oldalam címe... www.pieris.hu
........
KÜLFÖLDI ELÉRHETŐSÉGEK..
www.canadahun.com
irodalom fórum
________________________________________________
Az Amerikai Egyesült Államok beli egyik link, ahol elérhetik
magazinunkat.
A link: minnesotahungarians.com
...........
Kedves olvasóink!
Néhány operatív információt kell
megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig
csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék
olvasni. Ennek semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az
összes többi is!
A megoldás a következő: a képernyő
jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző
dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek.
Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva
"legördülnek" azok az újságok, amelyeket abban a hónapban tettünk
fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A
háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot
lehet kiválasztani olvasásra!
Még egy nagyon fontos
információ! Mivel a memóriaterületünk véges, ezért takarékossági szempontból
összevontuk azokat az újságokat, amelyek azonos hónapban jelentek meg.
Általában kettő számot jelent egy hónapban, ezért ezeket egy blogba
vontuk össze. Az összevonással még nem végeztünk, egyenlőre csak a januárban és
februárban íródottak kerültek egy blogba. Az összevonást folyamatosan
végezzük...A blogon belül két újságot vastag piros csíkkal választottuk el!
........
VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ