2014. március 2., vasárnap

MEGSZÓLALOK
 M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN
2014. 03. hó/1 – negyedik évfolyam, ötödik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes kétheti lap
Alapítva : 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam:  2012.  1-tól a 6. számig
3.Évfolyam: 2013. 1-től a 17. számig
4.Évfolyam: 2014. 1-től  a 5. számig

 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE
*************************************

  1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!
Nagy Vendel

 A  Március hónap  számomra a tavasz eljövetelét jelenti, a kikeletet, és a természet megújulását.
Aztán még a nőnapot, a pesti forradalom kitörését, Petőfi verselését, és még számos történelmi eseményt, amiről a teljesség igényével nem tudunk megemlékezni.
 Egy Ausztráliában működő magyar nyelvű rádió, ILOSVAY GUSZTÁV, ÉS FELESÉGE KATALIN rádiója riportot készített irodalmi magazinunk munkájáról, és elhívatott missiójáról.
Ezt a riportot  Március másodikától hallgathatják a rádió honlapján
Kérem az érdeklődőket, hogy minél többen hallgassák meg.
A rádió honlapja:  www.ilosvay.net
Mindenkinek jó szórakozást,  egyebet nem mondhatok..
A szerkesztő..

*************************************
 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL..


1.  LECTORI SALUTEM, ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
2.  A TRIANNITA
    JENEI ANDRÁS REGÉNYE FOLYTATÁSOKBAN - NEGYEDIK RÉSZ.
3.  VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
     NAGYVENDEL,  MÁTYÁS RITA,  CSOMOR HENRIETT, ADAMECZ LÁSZLÓ
4.  NOVELLA VARÁZS
     VÁRKONYI KITTY: GYERMEKBÁNAT
5.  VÉLEMÉNYEM SZERINT: OLVASÓINK ÍRTÁK
6.  ARCKÉPCSARNOK  - HORENKA ERIKA  SOROZATA
     RAPORT RIPORT AZ UJSÁG SZERKESZTŐJÉVEL
7. CSERESZNYEFA ÁLMOK
     FELLNER ISTVÁN ALKOTÁSAI,  FARAGÁSOK, VERSEK
8.  ÍZES TÖRTÉNETEK
     IRODALMI SZAKÁCSKÖNYV.  NAGY VENDEL RECEPTJEI.
9. VERSRŐL VERSRE
     NAGY VENDEL,  MÁTYÁS RITA, BÍRÓ MELINDA,  GERENCSÉR HAJNALKA
     CSOMOR HENRIETT
10. HASONMÁS VERS
      ATTILA -   NAGY VENDEL VERSE
11. CSAK A DAL
      NAGYVENDEL DALAI
12. SZERKESZTŐI ÜZENETEK
*************************************
2. J.A.A. Donath: A Triannita- A kettős küldetés

JENEI ANDRÁS REGÉNYE FOLYTATÁSOKBAN  (4. rész)
TÖRTÉNELMI JELLEGŰ REALISTA FANTASY

 4. Ha elmerül, menni kell

Jenei András
A fehér, a kék és a majdnem zöld belefolyt a füvek „lombjaiba”. Nem mindenhol, de nagyrészt egyenes csíkot lehetett volna húzni a fent és a lent között, a meg nem jelölt, de létező határon.
A Nap messze magasan járt a déli vidéken. Ontotta magából simogató sugarait, mégsem volt meleg. Ámbár a fekete köpenyek szívták magukba a tüzet az égből; ezért megszokott helyükre kerültek, a nyergek mögé. Ha a két férfi kevesebb ruhát viselt volna, bizonyosan fázni kezd lova hátán.
Az elmúlt két napban nem kevés távot tettek meg, mindezt olyan kihalt és mégis élettel teli vidékeken, hogy elmesélni nem lehetett volna mindet még egy kupa jó bor mellett sem. Nappal a réteken szaladgáló őzek, az erdőkből kitörő szarvasok, vagy a lent meglapuló rágcsálók hada élte mindennapjait. Éjszakánként az alig észrevehető tűzhely körül repkedő világító bogarak, és társaik csatlakoztak a két emberhez – akik nem társalogtak túl sokat – és még hallgatagabb, legelésző ménjeikhez.

Mindannyian élvezték a szabadságot: a négylábúak szintúgy, mint a két lovag, aki csak éppen meg–megmozdította csuklóját, hogy további távokat győzzenek le a céljuk felé. Grand puha bőrkesztyűjében lazán, de biztosan tartotta a szárat, ami a gyakori használattól már annyira belesimult tenyerébe, hogy szinte egyé vált vele. Társa viszont nem viselt semmit, csak a megörökölt ezüst ékszert az ujján, ami, még ha nem is az ő mérete volt, már felvette azt a vastagságot, ami ahhoz kellett, hogy ne forogjon körbe. 
Aztán idővel – a messzeségben előttük és legalább ugyanolyan távolságban délen is – derengett valami, ami arra utalt, hogy a síkságnak igenis van vége. Megindultak a fák legkülönbözőbb családjait összefogó erdők, melyek felkúszva a dombokra, majd a későbbi hegyekre, beszürkültek. 
A nagy lapos föld hosszú részekre terjedő dombokká alakult, némelyikük között országnyi völgyek, bennük vékony erek, patakok csordogáltak.
Ember ritkán járhatott erre, sem egy út, sem ház, vagy bármi más nem emelkedett ki a földből.
– Mennyit jöhettünk vajon a tekercs szerint? – állította meg lovát Grand egy vízfolyásnál, hogy az ihasson végre.
– Nem hinném, hogy ez a vékony folyó rajta van, de mindjárt megnézem – felelt Storm, és ő is leszállt. 
A jéghideg víz nem volt gyors. A partján nagyobb köveket és kisebb nádcsomókat kerülgetett; ha nagyobb esést talált, zubogva hullott alá. Alig lehetett szélesebb néhány méternél, s a benne élő halak talán térdmélységből gazdálkodhattak a mindennapi életükhöz. Megkerülve egy kiemelkedést jött elő, talán az egyik legközelebbi erdő mélyéből, majd ugyanígy tűnt el egy másiknál.
Bringe lehúzta a szalagot a papírról, majd kitekerte.
– Nehéz megítélnem, de ha abból indulok ki, hogy ez az első folyó, akkor van még előttünk némi vágta. Ott az a hegység – mutatott át a vízen – ha azt megmásszuk, már nem leszünk oly távol.
– Nem látok rajta havat, nem lehet vészes.
– Van itt előtte valami, amit nem jelöltek semmivel, csak mindenféle vonalakkal. Ilyen nincs a környéken, és ez a valami elég nagy.
– Mutasd!– lépett közelebb a másik. – Nem nagyon örülök, ezek a jelek mocsarat mutatnak.
– Ekkora?
– Nem hinném, hogy jók az arányok. De délre nagyon lenyúlik a rajz, és a hegyekig eltart. Az meg...
– ....az meg sokkal messzebbre visz minket. 
Egy pillanatra elkomorodtak mindketten.
Storm hallott már ingoványokról, de sosem volt szerencséje, hogy járjon benne. Ahol született, onnan nem messze volt egy tó, aminek nyugati végénél érkezett folyó a hegyekből és ott hosszan terült el láp.
Andrew egy a birodalomhoz tartozó, a délvidéken a tengerbe ömlő folyam torkolatánál tapasztalta meg, milyen is a sár, ha ölni akar. Egy éjszaka rablókat kergettek néhány lovaggal, amikor a sötétben belekeveredtek a nedves föld mélyébe; mindössze hárman jöttek ki onnan.
– Ahogy látom, ott is van valami tó, de talán elég messze ahhoz, hogy legalább azt elkerülhetjük – emelte fel fejét a mély gondolatmenetből a hosszú hajú.

– Nem is biztos, hogy valóban van ott mocsár.  Régi a térkép. A szerzetesek igyekeztek mindig legjobb tudásuk szerint írni és rajzolni, de a világunk folyton változik. Menjünk mihamarabb, mert ha kerülni kell, minden pillanat számít.


Ismét nyeregben ültek, és lassan benoszogatták ménjeiket a vízbe. Patáik kevésbé süllyedtek el a meder alján, mivel az inkább kavicsos, mint homokos volt. A megzavart halak, apróbb rákok az oda nem illő kemény lábak miatt gyorsan menedéket kerestek egy lapos kő rejtekében, vagy a sűrű parti növények buja csomói között.

Aztán a szilárdabb parton már könnyebben haladhattak. Rövid pihenő után megint lehetett ügetésre váltani. Az égen sokféle madár repkedett, akadtak köztük öklömnyiek és nagyobbak is. Csapatokba verődve együtt mozogtak, mintha egyetlen lény lennének – aki magányosan szállt, megijedhetett tőlük. De ha megjelent a mező ura egy sas vagy héja személyében, belecsapódva a tömegbe, könnyen megfoghatta ennivalóját. Talán éppen ezért a szárnyverdesők mindannyian hangosan rikácsoltak, sikoltoztak – ijesztésként, vagy félelmükben – és igyekeztek sokáig nem maradni egy helyben.


A domb tetején megállva beigazolódott a rajz valósága. Ott feküdt előttük a végtelen ingovány. Akár egy gödör alján kiterített, hasonló színű fonalakból megszőtt, szobát beteregető szőnyeg, amit befed az átláthatatlan köd. A fehér lebegés terpeszkedett, néhány helyen kiemelkedett belőle valami magaslat, amit vagy tojásrakók csoportjai figyeltek rikoltozva és körözve a magasból, vagy valami szürke felleg fogott le.

– Északra nem látni a végét. Félek, itt elidőzünk, míg átjutunk – emelte fel kezét szemlélődve Storm. 

– Az vagyon megírva szent könyvünk zöld fedele alatt, hogy „...Légyenek néked feladataid, miket a gonosz megpróbál majd legyőzni; de hited és erőd lesz veled  céljaid fegyvere, mert higgy, bízz és haladj hegyek tetejére, vagy sártengerek mélyében. Két lépés, s utad máris rövidebb, és mire feleszmélsz, máris hazajutottál...”
– Ha nem sértelek meg, mi okból vettél kardot, mikor lovagnak álltál? Merthogy kevesen vagyunk, kik ennyire ismerik az írást – fordult Bringe vissza. 
– A válasz egyszerű. Én olvasni szerettem, meg lovagolni. Apám utat akart volna nekem, hogy létezhessem majd ebben a világban, és a királyi udvarhoz vitt tanulni. Ott meg, ha megismerted a tanító szerzetest, szabad volt olvasni. Aztán aki a fegyverforgatást okította, rádöbbentett, hogy jó vagyok, több hasznomat veheti a rend, ha pengével is harcolok, nemcsak a szavakkal, s a hittel.
– Egyszer nagy ember leszel – mosolyodott el a másik. 
– Miről beszélsz? Már most is az vagyok! – nevetett fel Andrew – Na, menjünk, van ott egy rész, ahol mintha kopottabb lenne a fű. 
Minél lejjebb jutottak a dombról, a föld annál puhábbá vált, és gazdagabb levelekkel burjánzott a növényvilág. A levegő egy kicsit lehűlt, s mire észrevehették volna, már belehatoltak a néhol foltokat alkotó ködbe. A gödrökben megszaporodtak a tócsák, melyeket magukévá tettek a legkülönbözőbb bogarak; aztán a gyepből is nádasok lettek. 
Amit fentről kopottabbnak láttak, valóban az volt, de nem ritkább az élettől. Embernyi magas nádas emelkedett a fejük fölé, s hogy jobban tudjanak mozogni, leszálltak a lovaikról.
A sás, és többi hasonló, égig törő testvéreinek tetején hosszú barna és sárga buzogányok meredtek; némelyiket megkezdte a természet, s ettől fehérré foltozódott. A belőle kicsipkedett darabok vagy a lábához hullottak, vagy a szél magával vitte; és ahol elejtette, új életként indult el saját útján. A legalább két méter magasra megnőtt, néhány helyen az évek alatt megszáradt és kisárgult, tetőnek is jó anyagként szolgáló nádak mellett egyre nagyobb területet foglalt el a víz is. Imitt-amott széles, több tenyérnyi levelekkel és kitárult, színpompás virágokkal tavirózsák ejtőztek, várták a napsugarak simogatását. Ám most az betak
aródzott egy felhőbe, ami – úgy tűnt – egyelőre nem akarja elengedni a melegséget és a szikrázó fényt.
Sikoltozás és kiáltozás törte meg a csendet. Abból az irányból hallatszott, ahonnan a két triannita érkezett. 
– Mi ez? 
S mire jött volna a szóbeli válasz, két szürkeruhás nő jelent meg előttük. Egyikőjük rángatta a másikat, aki, a lábán ejtett hatalmas vágásból vérezve, folyton elesett. Rémült arcukon hatalmas könnycseppek csorogtak, zihálva kapkodták a levegőt; a meneküléstől széthullott, kócos hajuk folyton szemük elé hullt. Látszott, hogy valamikor reggel még összefonták; de most mindkettejük sötét tincsei sárosan és csapzottan lógtak.
Térd alá lógó, kis madzaggal megköthető nadrágot viseltek, talpukon nem volt semmiféle lábbeli. Felül hosszú vászoning fedte kebleiket, derekukon vékony barna bőröv szelte ketté combig érő ruhájukat. A sebesült fiatalabbnak és alacsonyabbnak látszott, neki egy mélyzöld mellény lógott még szétszakítva fél testén, az alatta lobogó ing hosszú repedésein ki–kibuggyantak formás, piros szemű mellei. Próbálta ugyan elfedni őket, de életét féltve menekült, s a szemérmesség másodlagosnak bizonyult.
Az idősebb nő bőrből készített felöltőt viselt, amin apró szegecsek ábrázoltak valamit, oldalain szíjakból fonott masnik tartották össze azt.
A két szerencsétlen meglátta a férfiakat, és a fáradtságtól lezuhantak a „négyes” elé.
Aztán megérkeztek az üldözők is. Két fiatal, fejükön szőrmeszélű fejfedőt viselő férfi toppant be a képbe. Egyikőjük vállain bárányszőrös tetejű, alul éppen csak a derekáig érő felső, alatta fekete ing, a másikon hasonló, de állati rész nélküli ruha lógott. Laza nadrágjukat térdig érő csizmáikba dugva viselték, melyeken nagy darabokban fityegett a már összeszedett sár.
A „betakargatott” vállú ember nadrágjának ágyékánál tátongó nyílás elárulta korábbi szándékát – valószínűleg a próba nem úgy sült el, ahogy szerette volna, így nem maradt ideje rendbe szedni magát.
– Megöllek, te! – üvöltötte kihúzott kardjával a kezében, társa szintén hatalmas acéllal hadonászott maga előtt.
Storm és Andrew ekkorra már kivont karddal állt a harcosok és a nők közé.
– Lassabban ember!
– Takarodj előlünk, mert téged is darabokra szakítalak!– jött a válasz, majd nem maradt idő a további szavakra, összecsaptak a pengék.
Az egymásnak csattanó acélok sisteregtek, egy jól irányzott ütés alkalmával apró szikrát is vetettek. A lovagi kardok nagyságához képest a támadóké eltörpült, de gazdáik hasonló erővel és ügyességgel használták azokat nagyobb testvéreikkel szemben. 
Storm félreütött egy vágást, majd öklével arcon vágta az ellenségét, aki a kapott ütéstől hanyatt esett. Aztán mire felfogta mi is történt, torkának szegeződött a penge hegye.
– Ha ...– akarta megszólítani a lovag, de amaz kezével elütötte a fegyvert és miközben oldalra fordult, már fel is ugrott, hogy folytathassa a küzdelmet.
– Levágom a fejed, és abból iszom meg a véred vacsorára! – kiabálta, s fejre irányuló támadással rontott előre.
Grand ezalatt – kihasználva a kis hely határait – kiütve a másik férfi kezéből a kardját, belelökte azt a vízbe.
– Na, legalább tiszta leszel!
A rövid fejrázás, és a csizmából előkerülő méretes tőr azonban tudatta Andrew-val, hogy még nincs vége a párbajnak. Hirtelen mozdulattal emelkedett fel a fekete inges a nedves helyről, ruhájából csorgott a víz – de erről tudomást sem véve szúrásnak indította kezét.
– Én nem nagyon hadonásznék azzal, még megvágod magad! – eresztett el egy újabb mondatot a kesztyűt viselő.
– Kujoo hazaviszi szíved!
Jobb vágás, bal vágás, majd két szúrás következett, aminek akkora ereje volt, hogy karddal alig tudta a lovag hárítani. A düh, mely elhomályosította a gyilkolni készülő ember tekintetét, akkora erőt adott neki, hogy a védekezéshez Grandnak minden erejére szüksége volt.
A vadembernek épp ez lett a veszte. 
„Egy jó harcos sosem veszti el a fejét, mert a nyugodtság nyereségre viheti a harcot.” – emlékezett Grand mestere szavaira, majd nagy levegőt eresztett ki ziháló tüdejéből és megtekerve fegyverét hármas lendítést tett. Az egy szempillantásnyi idő alatt elvégzett mozdulatsor célba ért. A jobbról balra indított, végül a mellkason keresztülhatoló erős szúrásban végződő vágás halálosnak bizonyult; a harcos hátán vért spriccelve bukkant elő a penge.
– Aarrhhggggg! – hörögte a vesztes, majd száján is kibuggyant vöröslő élete, s elterült.
Storm ismét kényszeredett helyzetbe jutva védekezett. Aztán felvillantak előtte azok a harcosok, akik szüleivel végeztek.
– Mondd meg, mielőtt életed veszem, Than vezéred tudja-e, közeleg a vég?
– Uramhoz sosem érsz el!
A lovag megemelte pallosnak is használható kardját, majd megindította csuklóját és egy „s” alakban lekanyarította a vágást. Ellenfele védte a fantomütést, de mire felfogta volna, mi is történik, feje odagurult halott társa mellé. Aztán teste megállt egy pillanatig, majd tompa puffanással eldőlt, mint egy teli liszteszsák.
A két nő remegve nézte végig a küzdelmet, de mire támadóik elindultak a pokol bugyrai felé, összeszedve maradék erejüket, felálltak. 
Grand tokjába helyezte pengéjét és levéve köpenyét lováról, azt kihajtogatta, majd a szakadt inges szerencsétlen felsőtestére borította.
Közben három egyszerű ruhát viselő férfi érkezett a láp belseje felől. Mindannyian lógó öltözetben szaladtak a helyszínre, kezeikben botokkal és egyiküknél valami szigonyfélével, amit gazdája egy madzaggal még a csuklójára is odaerősített. A botosok mezítláb, a harmadik egy könnyű, vastag talppal, melyet szalagként fűzött bőrcsíkok tartottak a lábán, toppantak be a végkifejletre.
– Benneteket a sors vetett ide! Köszönjük mit lányomért és asszonyomért tettetek! – hajolt meg a szigonyos.
– Eskü, mi kötelez, na, meg az emberség – felelt kurtán Storm, majd arrébbállt, hogy a férfiak segíteni tudjanak a nőknek.
– Az én nevem Miruk. Lányom, kit a vadak kiszemeltek aljas kéjeikre, Sonia. Asszonyom Samura – mutatta be családját a „fegyveres” ember, kinek alig volt haja, de hatalmas bajsza alatti szakálla fonatokban takarta el állát.
– Én Grand vagyok, ő meg Bringe.
– Messziről jöttetek, de ellenségeink ugyanazok, a vad kurtok. Térjetek meg a falunkba, ahol biztonságban lehetünk, és hogy népünk láthassa nőink megmentőit! – kérte őket Miruk.
– Vannak még itt a közelben barbárok? – fogta meg pengéjének markolatát Bringe.
– A mocsarat mindig megkerülik északon; ezek lemaradhattak csapatuktól. Csak akkor esik meg ez, ha nyugat fele tart a vadak ökle – felelt a másik ember, aki oldalról megtámogatta a fiatalabbik nőt, miután társaival becibálták a vízbe a halottakat. – Mostantól sírjuk lesz ez a vidék, nem lesz velük gondunk. 
– Félnek az ingoványtól, itt bent már biztos helyen vagytok, s mi is. Sosem keresik azt, ki lemarad közülük itt – szólt a harmadik férfi is, majd leszúrva botját felnézett az égre.
Az egyre tisztuló fentben egy időre elfogytak a felhők; kicsit messzebb tőlük egy nagyobb, fekete madárraj körözött.
– Ott volt az esti táboruk – mutatott a hangos szárnyasokra – már legalább kétórányira járhatnak a Nap ágya felé.
A triannita elengedte fegyverét, és odalépve Felséghez, megfogta a szárakat.
– Elkerültük őket, de jobb is így – szólalt meg Andrew, majd csatlakozott az előtte lévőhöz, és megragadta lovát. 
„Vajon majd merre élik ki magukat a vadak most? Nehéz eldönteni, hogy jobb lenne-e, ha kardunk védené otthonainkat, vagy azzal segítünk többet, ha a tekercs hazaér?”– gondolkodott el egy pillanatra. Az egymás után haladó csoport lassan lépkedett egyre beljebb. A vékonyuló ösvény időnként eltűnt, de vezetőik mindig igazítottak lépteiken, nehogy olyan helyre tegyék lábaikat, ahol aztán hamar elsüllyedhettek volna. Szúnyogok hada próbálkozott jóllakni belőlük. Kezeikkel nagyokat csapkodva már csak olyan akadt, amelyik utoljára csípett embert. Zizegtek, kerestek, majd megsejtve a csupasz bőrt, már ott is lakmároztak mindenhol. 
A fűcsomók között furcsa, négylábú, mindenféle színű hüllők pihegtek vagy rohangáltak; fejük felett egy–egy eltévedt pillangó is meglibbent, biztos leszállópontot keresve. 
Az egyszemélyes út egy kisebb tisztásra vezetett, amit hatalmas sás és több, földig érő ágakkal lombozódó fűzfa vett körül. 
 „Nem utasíthatjuk vissza ezeknek az embereknek a meghívását, de nem időzhetünk itt sokat.”– gondolkodott Storm. 
– A lovakat hagyjátok itt nyugodtan, nem lesz bajuk. Innen csónakkal kell továbbmennünk – szólalt meg a szakállas férfi.
– Igazából, nekünk hamar át kellene jutnunk a mocsáron túlra – kötötte az egyik fához patását Bringe.
– Nézd az eget! Hamarosan akkora eső lesz, hogy mozdulni sem bírtok itt. Míg tart majd eme égi áldás, nálunk meghúzzátok magatokat, s aztán kitalálunk az ingoványból. Száraz bőrrel és lábbal.
Nem volt több kérdés. Mindkét lovag biztosra vette, ha ezek az emberek itt élnek, úgy ismerik földjüket, hogy nem vesztenek, csak nyernek időt a „túlpartig”.
Kísérőik egyike széthúzott egy nagyobb sáscsomót, majd megtartva azt előreengedte társát, hogy az is hasonlóan tehessen a továbbjutáshoz. A megnyitott járás ismét egy tisztásra ért ki, de ez alig volt elég két ember számára. A láthatatlan fenekű tóba nyúló parton fából összeillesztett, cölöpökön fekvő járda hasalt, amihez két vízi jármű volt odakötve. Vastagon szedett, két derék szélességűre összekötött nádból készült ladikok fogadták utasaikat, hogy átjuttathassák mindannyiukat a laposan elterülő szigetre.
A nő, meg a vezetőjük az elsőn, a többiek a másodikon haladtak a szemben fekvő, nem túl nagy „falu” felé. Az aprócska földet vesszőből és sárból tákolt, alig másfél méteres „falak” vették körül, végső biztos helyet adva az ezen a helyen élőknek. A belül felhúzott házikók egy része szintén a mocsár testéből épült, a másik nádakból, vagy több darabból megfont és megerősített tüskés ágakból. A viskóknak kúp alakban nézett felfele a teteje, azokon kicsiny lyukon füst indult el az ég felé – hogy megszökve innen, felhőkre ugorhasson, s azokat meglovagolva szabadon járja majd a világot.
A parton többen várták az érkezőket: akadt, aki kezeit tördelte, mások meg türelmetlenkedtek, hogy kisegíthessék a nőket és a jövevényeket maguk közé.
– Mindannyian hazatérnek! – ujjongott az egyik vendégváró, majd a lapos partra kicsúszó csónakot megrántva talpra húzta népének lányait. – Jól vagytok?
Amazok csak bólogattak, majd a rájuk váró többi asszonnyal egy pillanat alatt eltűntek a legközelebbi házikóban.
– Íme, itt ez a két férfi, akik megmentették családom! – mutatott a triannitákra Miruk. – Ez meg itt Anrolin, népünk vezére, a mi „Apónk”.
A hátulról előrejövő, középkorú férfi széles mosollyal fogadta a jelenben hősnek kiemelt lovagokat. Hosszú haja két copfba fogva ereszkedett le fejéről. A felső kissé felfele indult el a feje búbjáról, majd rábukott a tarkójánál szintén megkötött tincsekre. Szakálla nem volt; de bajsza akkorára nőtt meg, hogy két oldalt majdnem a melléig ért.
Valamikor fehér inge nagy és szabadon hagyott kivágásával éppen csak eltakarta izmos mellkasát; lábait fedő nadrágjától egy igen széles, fekete bőröv választotta szét ruházatát. Cipőféle neki sem mutatkozott lábfején, de ahogy körülnézett Andrew, ez a dolog itt teljesen természetesnek bizonyult.
– Swahn, az Úr hozott benneteket, legyetek üdvözölve otthonunkban! – lépett közel először Stormhoz, majd hatalmas karjaival előbb őt, majd a másikat is átölelte.
– A nevem Storm Bringe, ő meg Andrew Grand – nyögte ki alig kapva levegőt a nagy szorítás alól a hosszú hajú. 
– Ma Miruk háza a Ti házatok is! Gyertek hát, tudom, hogy kevés az időtök, de most ünnep van – tessékelte előre a két harcost a vezér. Mellette a még mindig szigonyt tartó „házigazda” akkora bólogatásokkal helyeselt, hogy ha huzamosabb ideig kell ezt a mozdulatot folytatnia, teljesen beleszédül.


Közben olyan koromsötét lett, hogy ha az itt élők nem gyújtanak fáklyákat, senki nem lát tovább az orránál. S ahogy jelezték, először csak szemerkélt az eső, majd abban a pillanatban, ahogy beléptek Miruk otthonába, függönyként szakadt le az ég. A tetőkről lezúduló víz nem kutatott sokáig, hogy merre menjen: ahogy talajt ért, zubogott is tovább a házak között, és a „falakon” meghagyott lyukakon keresztül hömpölygött bele az egyre táguló karikákat szélesebbé rajzolódó víz tetejébe. 

Az igazából csak kerítésnek emelt határ ritkán megfont vesszőkből állt össze, a két oldalon tartásra kitalált és elkészített sáv között sárból és abba beleszurkált ágakból összemunkáltan tűrte a szakadó záport.  S mint ez a darabka föld, úgy maga a tó is csak foltokban állt benne az ingoványban; de ettől lett teljes, kerek az egész vidék. 

– Asszonyaim mindjárt rendbe szedik magukat, addig is üljetek le asztalomhoz!
– Köszönjük – felelt Bringe, majd miután szinte alátolták a fűzvesszőkből fonott széket, nagyot huppanva társa mellett és a többi betóduló ember között, helyet foglalt.
A viszonylag nagyobb konyhában helyet kapott egy többszemélyes asztal, ahhoz tartozó székek, egy valószínű agyagból emelt és fedett, főzésre is alkalmas „építmény”. Ez a tűzhely keskeny csúcsban fejeződött be kevéssel a plafon alatt; majd ferdén megközelítette a lyukas kijáratot, ahol a belőle távozó füst ellibbenhetett. Az egyik oldalon két, egymás mellett nyíló ajtó, amin megkopott függöny zárta le a bemenetet; a másikon apró ablak lyuggatta meg a laza, de tartósnak tűnő vályogból felépített otthont. Az asztalhoz közelebbi falon egy fából faragott szárú, de kiégetett agyag fejű, egész karhossznyi pipa volt felakasztva. A sárgás színben játszó, piros festékkel megrajzolt virágokkal díszített, füstölésre szolgáló tárgy sosem volt használva. Ez látszott rajta, mert sem kopás, sem a barna dohánytól megszokott foltok nem tarkították.
– Egyetek ételünkből, s közben meséljetek, honnan érkeztetek felénk, hiszen itt hozzátok hasonló ember ritkán jár – húzta ki magát a mellettük ülő vezető, amikor az ajtón belépett két asszony, és egy lábakon álló cseréptálat rakott eléjük.
A tálból gőz és orrcsiklandó illatok szálltak fel. Mire a körülötte ücsörgők feleszméltek, már mindenki előtt ott voltak a tányérok, a kanalak és egy-egy szelet, kissé barna lepény. A jókora, vastag darabok önmagukban is elégnek bizonyultak volna egy étkezésre; gyanús jövőkép állt fel, hogy itt bizony hamarosan tele lesznek a hasak.
– Friss halleves, a vidék legfinomabbika – törte meg karéját Miruk, és nagyot szürcsölt tányérjából. – A fűszer, ami benne van, kicsit erős, de ettől az igazi.
Stormék némán elmormoltak egy áldást az ételért, majd ők is elkezdtek falatozni.
– Bizonyára napnyugat felől jöttetek. Felénk ritka az efféle öltözet – keleten meg csak a barbárok élnek; meg a Kőfalon túliak, akiken alig van valami.
– A Gyűrű–hegységen belülről hozott utunk – felelt Grand, és újabb adagot merített kanalával. 
A fehér húsdaraboktól, meg a legalább háromfajta zöldségtől és valami apró galuskától gazdag ennivaló annyira erős volt az idegeneknek, hogy mindig dupla adag „tésztát” vettek a szájukba, bizonyossá téve a falat útját lefele.
Bringe köhintett egyet, de hősiesen nyelt; nem lett volna udvarias dolog, ha megmutatja, nem képes megbirkózni az amúgy igen finom ebéddel.
– Ahhhhh!– vöröslött Anrolin, homlokán gazdag verejtékcseppek jelentek meg – Néha megizzaszt, de így a jó! Na, és mi a célotok, ha átértetek földünkön?
–  Sulei – nyelt nagyot Andrew.
– Ti vagy hősök lehettek, vagy bolondok. Az már a kurtok legelőin van – rázta fejét értetlenkedve a két copfos férfi.
Lassan megtelt a konyha. Akinek nem maradt hely az asztalnál, az keresett más lehetőséget, hogy egyszerre ehessen, és hallja a beszélgetést is. Egyedül a nők nem étkeztek velük. Néhányan az ajtóban álltak, vagy az egyik függöny mögül figyeltek, de aktívan csak a férfiak ettek. A színtelen, alig sárga leves hamar megtöltötte mindenki belsőjét, de nem volt vége a falatoknak. Egy lapos tálon nagy halomban ropogós-pirosra sült, két részre vágott halak érkeztek. Ezekből el-elvettek az emberek, majd ami megmaradt szálka, tányérjuk mellé pakolták, vagy a tűzhely oldalán lévő tálkába dobták. 
– Népünk más Urat hisz, mint ti. Otthonunkban a tanítók gyógyítanak is; ezért magas házakat építenek, hogy mindezt egy helyen tehessék. Ezeket a várakat megáldatják az Úrral, és mindezt papírra vetik.
– Hallottunk már bizonyos szerzetesekről, akik ezekkel érkeztek, hogy békét hozzanak ide.
– Igen, volt ilyen. Nos, a vadak elvettek tőlünk egy ilyen tekercset, és Suleibe akarnak vele menni – hagyta abba az evést Bringe – Megölték a tanítóm, az egyik ilyen szerzetest 
– Senkit nem kímélnek. S ahogy sejtem, így az a hely nem lett hittel behintve – nézett fel két rágás között apó.
– De a hit megvan, és élnek is ott a testvéreink, csak a papír erőssé teszi őket. Ezért a szentelő tekercsért megyünk Suleibe.
– Egyre többször indulnak el nyugatnak, mi van ott, ami itt nincs? – kérdezett fel Miruk.
– Senki nem tudja, hogy a kurtokat mi vezeti – válaszolt a vezetőjük, majd befejezve az evést, egy rongyot vett elő és megtörölte száját.
– Jönnek, fosztogatnak, feldúlják falvainkat, majd hátra se néznek, és elindulnak haza – szólt Grand. – Rombolnak és erőszakolnak...
– ....akárcsak itt. Az én népem sokáig, több nemzedékkel ezelőttig kint élt a mocsár keleti partján. Aztán egyre többször jöttek, és ugyanazt tették, mint nálatok. Akkor települtünk be a lápon fekvő szigetekre, mert ide nem tudnak követni.
– A vadság és a gyilkolás a vérükben van. A szerzetest, aki nagyon régen erre járt, ugyanúgy megölték. Ő rajzolt egy térképet; ezzel jövünk, ám azon semmi nincs a lápotokról.
– Mert a láp sincs itt soha. Vándorol, mióta az eszem tudom. Néha több a víz, néha meg a sár. Szigetek születnek és halnak meg velünk – emelte fel fejét Anrolin. – Swahn mutatja meg, hogy holnap hol ébredünk, hogy honnan vehetjük eledeleinket, hol kel a Nap és hol mehet népünk a másvilágra.
– Falutok biztos és békés hely – nézett rá Storm – Vagy tévedek?
A nagy ember felnézett az ég felé a plafonra, halkan szemlélte, ahogy a tűzhelyből megszökő „szalag” megkerülte a felhőkből kapott vizet, aztán egy hatalmasat sóhajtott.
– Ez a föld most is ázik, már elindult a tó fenekére. Amit itt láttok, az maholnap nem lesz. S mi megyünk majd tovább, mert ez a sorsunk. 
– Nehéz lehet itt élni – hagyta abba Grand is a halat, majd miután látták, hogy befejezte a lakomát, a mellette lévő embertől kapott ruhával ő is megtisztította száját.
– Nekünk itt mindenünk megvan. Az ételünk, a boldogságunk, még ha a vadak itt is élik ki magukat a közelünkben. Levegő, béke, család...
– ... csak a föld nem.
– De mindig van holnap. Mindig akad egy darab, ahol megépíthetjük új házainkat, ahol elkezdhetjük azt, amit igazán sosem fejezünk be – mosolyodott el erre a mondatra már több ember is. – Na, de elégnek gondoljátok az ebédet? Van még!
– Én, azt hiszem, bőségeset ehettem étketekből – simogatta meg hasát Storm és ránézett társára, aki ugyanígy cselekedett és bólogatott. 
– Köszönjük!  
A tányérok hamar elkerültek előlük, majd néhány korsó és fából faragott kupa –tele helyi borral – lett a bútoron a teríték.
 Bringe felnézett ezekre az emberekre. Őseik beszorultak erre a barátságosnak egyáltalán nem tűnő helyre, s megtanultak úgy együtt élni a természettel, hogy „kintről” igazán nem is volt  semmire szükségük. Alkalmazkodtak a növényekhez, a sok vízhez, a sárhoz; és mindenüket az itt fellelhető dolgokból készítették, vagy nyerték maguknak. Semmi nem tudta elvenni életüket, hacsak a véletlen nem – ami jelenthetett egy lápon túli világ kegyetlensége folytán kapott történést.
A megebédelt férfiak kivétel nélkül – ki innen, ki onnan – saját keze által faragott pipát húzott elő. Aprólékos mozdulatokkal, de mindezt kellő rutinnal meghintve elég gyorsan megtömték finomra őrölt, igen aromás dohánnyal, aztán kisebb csoportokat alkotva körbeadtak egy szál izzó fadarabot, és meggyújtották azt. 
Anrolin füstölőjének tetején sárgás rézkupak fedte le a pipa száját és az övé volt az egyetlen, ami földig érő szárával és formájában – nem görbe, hanem nyílegyenes és vékony volt–, mást sugárzott magából. Nemcsak méltóságot, hanem gazdája kiemelt rangját is.
– Felétek ez nem szokás? – kérdezett néhány karika elengedése után, majd újra teleszívta száját és torkát a kissé fanyar és kaparó, vagy éppen csiklandozó ízzel.
– Előfordul, de kevesen művelik – felelt Bringe. 
– Gondolom, ti nem, ugye? 
– Nem. 
– Akarjátok kipróbálni? A dohányt is magunk termeljük, nem messze van egy sziget. Ott megél a levél, amit megszárítunk, összekeverjük a mocsári liliom olajával, meg a vadnyírfa virágjából készült mézzel, ettől olyan finom.
– Nem szeretnélek megsérteni, tényleg nincs rossz illata, de nekem kedvesebb lenne maga az a liliom – utasította vissza a felajánlást Andrew. 
– Nincs harag.
Elhallgattak. Kintről a kövér esőcseppek kopogása, a tó buggyanásai, bentről meg az egymást követő cuppogások hallatszottak csak. A házat betöltötte a pipafüst, ami vagy az ajtón, vagy a tetőn szökött meg.
– Nincs is jobb, mint egy jó evés után elpipázni azokkal, akik neked fontosak – fújt egyet Miruk.
– Amióta vendégeskedünk nálatok, még egyetlen gyereket sem láttam – nézett körbe Storm. 
– A kicsik otthonaikban alszanak; az a néhány, aki meg már képes egyedül boldogulni a mocsárban, éppen begyűjt a déli részen. Halat, nádat, s amire a szükség kéri – felelt egy másik idősebb ember. – Esőben nincs annyi szúnyog. 
Neki, a többiektől eltérően földig érő köntös fedte egész testét. A majdnem fekete ruha a nyakát leszámítva sehol nem volt nyitott. Deréktájon két laposan „mosolygó” zseb feszengett, az egyiken zöld cérnával hímzett, egyenlőszárú kereszt színesítette gazdája viseletét. Nyakában fehér fából faragott, mindenféle rovásokkal megégetett ugyanilyen jel lógott kopott, de mégsem tompa fényű, vékony, sárgás láncon.
– Ő a mi hitvarázslónk, Dreifus – nézett rá Anrolin.– Reggel óta nem láttalak, merre jártál?
– Megvizsgáltam a déli Fekete–szigetet.  Biztosnak tűnik, dobogott rajta a talpam.
– Akkor mihamarabb dolgoznunk kell! Tudjátok, az lesz az új hely, ahol egy darabig lehetünk– nézett a nagy bajszos a lovagokra, majd ismét beleszippantott a kezéből lelógó szárba.


A bal oldali eltakart helyiségből egy lépésnyire behajolt az a lány, akit a vadak megpróbáltak magukévá tenni. Lába vastagon be volt tekerve egy ruhával, aminek hátsó részét nem nagyon, de pettyesen átütötte sebéből szivárgó vére. Felsőjét kicserélte, s hogy takargatni tudja a vele majdnem megesett történéseket, még egy fekete mellényt is vett magára.  Kezében Storm összehajtogatott köpenye feküdt.

Ránézett Mirukra, aki biccentett fejével. Majd látva, hogy szeretett lánya jobban van, megengedett végre egy atyai mosolyt addig aggódó arcán.

– Gyermekem, remélem nem viselt meg nagyon, ami történt – lépett oda mellé Dreifus, és nyitott tenyerét Sonia homlokára tette.
Amaz megrázta fejét, majd lesütött szemmel odalépett Bringéhez.
– Megtisztítottam ruhád. Neveitek, ha apám és a varázsló is beleegyezik, felrójuk dicsőségoszlopunkra. Köszönöm tettetek – szólt halkan.
– Nekem és rendtársamnak adta a sors, hogy ott lehettünk, ahol téged kergetett a veszedelem – állt fel a hosszú hajú, és miközben elvette a ruhát, amiből kellemes virágillat áradt, kintebb húzta székét és mutatta a nőnek, hogy foglaljon helyet.
– Én... – kezdte amaz a mentegetőzést, hogy nem ül le, de apja félbeszakította.
– Sonia nem maradhat most körünkben; lelkét erősíti, hogy teste könnyebben gyógyulhasson. De igen, te s társad, kik életet mentettetek… valóban megvéssük nevetekkel az oszlopunkat – fejezte be halkan, de jelentőségteljesen az apa.
– Menj lányom, eme munka tiéd; s édesanyádé, ki már megélesítette a kést az íráshoz – lépett hátrébb Dreifus.
Sonia lehajtotta fejét, de a megnyugvás és a tisztelet megadása után még egyszer rápillantott Bringére, majd egy elcsalt mosollyal az ajkán megfordult, és visszament a szobába.
Az emlékek megint elözönlötték Stormot. Kedvese szemei, hosszú barna haja és mindig mosolygó szája rémlett fel előtte. Finom inge alatt megbújó dús keblei, melyekkel játszva érintette mindig a férfi testének más és más pontját, játékuk bizsergető részévé vált. Mindegy volt, hogy ketten léteztek csak a mezőn, vagy az erdőben, akkor is, ha csak „véletlen” ütköztek össze valahol több ember előtt.
„Mennyi év eltelt azóta, s mégsem tudom elfeledni őt. Látom a fűben, a fákban, egy virágban, vagy bármely nőben is.”– mélázott el magában. „Miért mondta Mona, hogy megvár? Nem tudhatja, visszatérek-e valaha. Hiszen én sem tudom, hova visz az utam.”
Bringe haragudott magára, ugyanakkor nyugtatta is kétfele szakadni készülő lelkét. Bűnös gondolatai mostanság gyakrabban feltörtek, s mégis ellenállt bájos és szép nők csábításainak is – mert hitte, Sharon egyszer hazatér.
„Sorsod megmutatja majd tetteid útját, ne bánkódj, ha nem muszáj! Érezni fogod, ha el kell engedned azt a lányt; s ha mégsem, gyermek lesz kitartásod gyümölcse.”– mondta neki egyszer egy javasasszony, akit egy alkalommal felsegített, miután beleszédült az út melletti gödörbe. Amaz csak ránézett, megfogta kezét, és ha hagyja kibeszélni, amit tud, mindent leír a triannitáról.
– Csitul az eső – zökkentette vissza a jelenbe Grand – talán el tudunk indulni. Mit gondolsz, Anrolin? 
– Utatok fontos, tudom, hiába marasztalnálak benneteket. Miruk megmutatja, merre juttok ki otthonunkból – nézett a mellette ülőre.
– Ez a legkevesebb, mivel hálám kifejezhetem.


A keresztes nyakláncot hordó ember időközben eltűnt egy rövid időre, majd amikor a két lovag felállt helyéről, egy fehér, de annál koszosabb rongyba csavart csomaggal tért vissza a kezében. Nyugodt és tiszta tekintettel nézett a vendégek szemébe, majd – mivel Andrew állt közelebb hozzá – halványan remegő mozdulattal odanyújtotta neki a becsomagolt meglepetést. 

– Még nagyon régen kaptam ezt egy olyasfajta férfitől, akit ti szerzetesnek hívtok. Gyógyfüveket szedtem a mezőn kint, a hegyek oldalán ereszkedő réteken, amikor találkoztam vele. A nevére nem emlékszem, de azt mondta, hogy ha tudom a betűket, ebben a könyvben sok jel van, ami a békét és a bölcsességet mutatja – s közben segítette a triannitának kicsomagolni a könyvet, amit, mikor megláttak Stormék, kikerekedett a szemük. – Sajnos én ezt nem tudom...

– A Szent Szavak!– szólt előbb Bringe.
– Békét hirdetett, de azt mondta, fél, hogy nem tér haza; s ha megőrzöm ezt, amiért élt és jött messze otthonától, nem fog elveszni. Hiszem és tudom, hogy ez nektek sokat ér, mi meg úgysem tudjuk használni. Köszönjük asszonyainkért s népünkért tett szolgálatotok!
Mindkét lovag jobb kezét szíve elé emelte, majd meghajtotta fejét.
– Hitünk könyve ez – simogatta meg Storm a rendesen megkopott, zöld és vastag írást, minek sárga lapjai összefeküdve lapultak meg Andrew hatalmas kezében – sajnálom, hogy nem ismerhetted meg.
– Felénk az írást itt tartjuk – mutatott a fejére Dreifus. – Amit meg le akarunk írni, azt vagy fába véssük, vagy ritkán a fehér nyírfa kérgébe rójuk. De az elázik, ezért nincs is sok belőle.
Kiléptek a házból. Az égen gyors iramban szaladtak nyugat felé a fellegek, magukkal vitték az esőt, ami megpihenésre kényszerítette a két férfit. A nap már elengedte ujjait, a felázott föld és a megszaporodott tócsák kezdtek beleolvadni a mindenségbe. Vagy ha mégsem, apró szúnyogok tömegeit keltették életre. A lengedező szellő már csak utójátéka lehetett az elmúlt időnek, annyira sem maradt ereje, hogy a mocsár feletti ködöt megmozdítsa.
Néhány méterrel arrébb a házak között egy nagyobb hely kimaradt. Ez lehetett a falu „főtere”, melynek közepén egy több ember magas, fából faragott oszlop emelkedett. A jelekkel megvésett, mindenféle színes csíkokkal díszített rúdnak éppen nem nevezhető „emelvény” tetején egy kétszárnyú sasfélét ábrázoló szobor engedte szét oldalra nyúló végtagjait. A készítése nem volt teljesen kidolgozott, de a fejen kivehető csőrt és a totem tetejébe kapaszkodó karmokat mindenki láthatta. Alatta több szinten és hosszú sorokban mindenféle rovások, ezekhez sokfajta színes szalagok, vagy kisebb–nagyobb virágcsokrok tartoztak.
A díszfa két oldalán ott álltak a megmentett nők.  Hófehér, vakító ruhában –, amely teljesen leért a földig – és fejükön valamiféle vékony fátyolban fogadták az oda érkező férfiakat, akik kettéválva a lovagok előtt, előreengedték azokat. A zavarba jött harcosokat megkerülte Anrolin, Miruk és Dreifus is, majd kézen fogva a nőket, és kérve Stormékat is a hasonló mozdulatra, körbevették az itteniek dicsőségfáját.
– Kaljog Swahn, Kaljog Swahn!– szólalt meg a varázsló, s ahogy ezeket a szavakat minden jelenlévő elismételte, belépett a körbe és felemelte a fa elé rakott tőrt, amivel a két segítő neve korábban már belevésetett az oszlop testébe. A kést határozott mozdulattal beleszúrta a jelekbe, majd egyenként megállt a kört alkotók előtt és tenyerével megérintette a homlokukat.
Sonia halkan énekelni kezdett, amit bekapcsolódva, egyre hangosabban folytatott az egész falu. Bringéék nem értették a nyelvet. A„keresztes” ismét csatlakozott a kézen fogottakhoz, majd lassú iramban elindultak először jobbra, aztán a másik irányba. A tánc egyszerű és visszafogott képe éreztette a megajándékozottakkal, hogy hatalmas megtiszteltetésben részesülnek, hogy ezek az emberek sokkal nagyobb kincset adnak nekik ezzel a szertartással, mintha zsáknyi aranyat tennének eléjük.


Amikor véget ért a dalocska, nagyon rövid idő alatt mindenki szétszéledt. A vezető, Miruk, a hosszú köpenyes és a két vendég maradtak csak ott.

– Nem tudom, hogy a térképetek mennyire jó. Ha átjuttok a hegyen, lesz ott egy szikla, amit már messziről lehet látni annak, aki erre tart. Az legyen mindig kicsit a hátatok mögött, a jobb oldalatokon!– ölelte meg őket Anrolin. – A hegyig Miruk vezet majd, lovaitok már várnak benneteket a keleti oldalon. Gyermekeink, míg ettünk, megkerülték velük a láp járhatatlan részeit, hogy odaát nektek már csak folytatni kelljen utatok.

– Mindent köszönünk!– húzta fel kesztyűjét Grand.
– Járjatok szerencsével! Bár célotok inkább vakmerő, mint hősi, de erőtök a hit, s a kitartás. 
A két copfot viselő, meg a varázsló hátat fordított és eltűnt egy vályogból emelt házikóban.
– Akkor, menjünk!– indult el Miruk.
A tövis- és sárfallal körülvett földdarab szélén, szemben az érkezésükkor őket fogadó parttal, ismét csónakok várták őket. A szinte már gyakorlatot szerzett emberek belehuppantak a továbbjutást segítő, egyetlen törzsből kivájt teknőbe, amit egy-egy réteg nád is körbefogott; és távolodva a hátuk mögött hagyták a szigetet. Bármerre néztek, vagy nagy területen fekvő nádast, vagy a fehér semmibe olvadó tavat látták csak. Akadtak elérhető közelségben nem túl nagy, biztos talajnak vélt helyek, de az evezőrudat tologató kísérőjük elmondta, hogy ami elébük tárul, az maga a „zöld halál”.
– Vagy nincs alatta semmi, vagy ha igen, akkor is beszippant. Mi se ismerjük mindet, bejáratott bottal kutatjuk, hogy melyik az a föld, ahova szabad lépni.
– A mocsáron túli területeket ismeritek? – kérdezte Bringe, és megfogta csuklóját védő bőrpántjait.
– Kevesen. Van, aki járt messzebb, de már meghalt. Anrolin, Dreifus biztosan, de ritkán mesélnek. Miért?
– A Tekercsen alig van valami település jelölve. Olyan kihalt ez a vidék, mintha nem is élnének erre emberek. 
– Csak hallottam, hogy messze északon van valami városnak nevezett hely, amit kőfal vesz körül. Azt mesélik, hogy ott az emberek már nem cserélik, ami nekik van, hanem valami pénzért adják egymásnak a portékájukat.
– Ahonnan jöttünk, ott is így van – szólalt meg Grand és miután kikotorta bőrzacskóját övéről, előszedett belőle egy aranyat.
– Szép, de ezzel sem jóllakni, sem pipázni nem tudok – mosolyodott el Miruk.
 „Az egyszerű és teljes lét titka.”– gondolkodott el a másik, majd beleengedte ujjai közül a pénzérmét a vízbe. 
A hideg tó apró hullámokat engedett mögöttük, de olyan hallgatagon siklottak rajta, hogy a távolban karattyoló békák, vagy a mindenféle hangot adó madarak szinte sikítottak füleikbe.
– Ami biztos, hogy errefelé a népek nem sokáig vannak egy helyen. Birkákat, kecskéket, meg efféléket tartanak, azok meg hamar lelegelik a füvet. Elfogynak a fák, kiég a föld, vagy elsüllyed. Mindenkinek menni kell – fordított evezőjén a kormányos és nagyot sóhajtott.
Kikötöttek. A part nem mutatkozott nagynak, de arra épp elégnek bizonyult, hogy kihúzzák csónakjukat, és hárman elférjenek rajta. Miruk hallgatózott, majd széthúzva a sást, mutatta, hogy merre kell továbbmenni.
– Ha négyet léptek, ott az a másik csomó, azt is ketté kell szedni – igazította el a lovagokat. – Aztán jövök oda, mert csalafinta a láp.
– Ismered, mint a saját tenyered – engedte előre Storm.
– Te is tudod, hogy a víz alatt nem lehet levegőzni, mert megfulladsz – azaz, az életed múlik a tudásodon.
Az egyik benyúló részen hatalmas kövek feküdtek. Oldalaikon valami nyálkás dolog zöldellett, s a tetejükön – kiélvezve a nemrégen melegítő napsugarakat – tenyérnyi teknősök szárítkoztak. Némelyik nyakát kinyújtva hasalt páncélja és a kő között, megpróbálták magukba szívni a melegséget.
A másik oldalon, elkerülve az érkezők lábait, fekete kígyó csúszott bele a vízbe, esélyt se hagyva laposra taposásának.
– Sikló – mutatta az elúszó állatot a fonott szakállas. – Nem veszélyes, sőt nem is ehető. Csak nagyon büdös, ha a testére lépsz.
– Felénk is vannak effélék – nézte az elúszó kígyót Bringe, majd figyelve, hová is léphet, a lassítás után folytatta az utat kifele.
Annyiszor fordultak már el, és hajtogatták a nádak törzseit, hogy a trianniták teljesen elvesztették a tájékozódásukat. Ösvények, tisztások, melyeken szebbnél-szebb virágok fogadták őket, helyenként fűzfák, vagy olajfák tarkították a „halálos” vidéket.


Aztán egyszer csak elfogyott a nádas, nem volt több buzogány, vagy sár. Mögöttük egy rejtett élet, előttük meg a síkból lassan kiemelkedő domb, ami távolabb az erdők alatt felszökkenő nem túl magas hegységgé válik.

Lovaik egyenként kikötve – a múltat idézve – az e helyre jellemző, földig lógó fákhoz, nyugodtan legelésztek; de amint meglátták gazdáikat, toppantottak és boldogan prüszköltek egyet.

– Felség!– fogta meg hátasa sörényét Storm.
 Miruk megállt a „határon”, és utat vizsgáló hosszú botját letámasztotta lába mellé.
– Némi ennivalót és méretetekre való ruhát rakattam a nyergeitek mögé. Könnyebb lesz mozognotok abban. Ha így meglátnak a kurtok, nemhogy Suleibe, még addig se juttok el. 
– Hálásak vagyunk neked, s népednek mindenért! – felelt köszönetképpen Grand, majd felszállt a nyeregbe.
– Ahogy felénk mondják: a Mindenek Atyja legyen veletek!  
– Swahn figyeli utatok – szólt halkan a mocsárlakó, majd hirtelen megfordulva el is tűnt biztonságot adó otthona mélyén. 
„Nem tartják hosszan a búcsúzkodást az itteniek.” – gondolkodott el egy pillanatra a földön maradt férfi. 
Miután Bringe is nyeregbe pattant, megbökdösték lábaikkal a patások oldalát és elindultak. Azok ugyan kint vészelték át a rossz időt, de nem voltak vizesek. Sem a nyergek, sem az alattuk fekvő pokrócok. Ellenben látszott rajtuk, hogy vendéglátóik meg is tisztították őket, sörényeiket és farkukat kifésülték, patáikat megszabadították a kosztól.
– Idővel ránk esteledik. Azt hiszem, érdemes lenne abban az erdőben letáboroznunk reggelig – mutatott előre Storm.
– Lehet, hogy maradnunk kellett volna Anrolinéknál éjszakára?
– Érdekes nép, de engem fojtogatott a mocsár – felelte a másik. – Mehetnénk akár tovább, de nem ismerjük ezt a tájat.
– Helyesen beszélsz. Lesz itt olyan hely, ahol szundíthatsz, ha akarsz.
– Nem vagyok álmos, csak...
– ...Tudom. Van ötleted, hogy ha odaérünk, hogy férünk majd Than közelébe? Vagy Meezoéba? – noszogatta tovább a lovat Grand.
– Nem gondolkodtam még rajta, de a kapott ajándék megadja majd a választ. A Szent Szavakban minden benne van.
A fehér sapkát nem viselő hegy lábánál kezdődő fák sűrűje hamar körbefogta őket. A vacsorázni készülő tücskök egyre hangosabban ciripeltek, a majdnem szürkületben ébredezni kezdett az éjszakai vadászatra induló állatok sokasága. A fákról hangtalanul huppantak le a szürke vadmacskák és testvéreik, előmerészkedtek kotorékaikból a rókák, és nagyokat ásítottak a még lógó, de nyújtózkodó denevérek is.
– Nézd csak, ott szerintem jó is lesz – emelte fel kezét Grand, majd oldalra mutatott. – Szélvédett, a mélyedés miatt távolból nem látható, de még nincs bent a sűrűben a vadállatok miatt.
– Ahogy mondod. Itt letáborozunk – állította meg a menetet Bringe, és leszállt Felség hátáról.
A könyv borítója

Folytatása következik
 *************************************
3. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL


NAGY VENDEL:
KÉT SZEMEMBŐL
NAGY VENDEL: KERINGŐ
Két szememből Egy szép keringő
Könnycseppek hullanak. Messze száll
Lábaid elé A sarki ház
Gyöngyökként gurulnak. Ablakán.
Gyöngyházfényű Minden este
Kemény kagylókban Nyitva áll,
Sokáig alszanak. Tombol a bál
Csiszolt gyémántok Keringve, szállva,
Üveget karcolnak.  A dal dallamára
Akár a savak, Szerelemre várva,
Csontodba marnak Az álom elrepül.
Igaznak vélt S ott vagy magadban
Hazug szavak. Újra egyedül.
Két szememből
Könnyek hullanak,                   2013.szept. 5
Hogy látva lássalak.
Hogy látva lássalak.
                 2012  11  23
 ..............................................................................................................

MÁTYÁS RITA: FEJEM LEHAJTOM…

             Szerelmem sötétben guggol,                 

térdem átkarolva, fejem lehajtom

Megbántott lelked minden szava, 

mélyen a szívembe, húsomba mar.

Szemeimből éjfekete könnyek csorognak,

tükörből az arcom vádlón néz rám vissza,

Lelkem háborog mint viharos tenger,
olyan szép volt minden,miért tetted ezt?
Mélységes fájdalom ül most a szívemen,
Szeretnék véled újra nevetni, 
szemeidnek tüzét megint visszaadni,
szerelmünk lángját ismét felszítani
közös jövőnk hitét megerősíteni,
Testünk, lelkünk vágya szikrázna az égig,
csillagoknak fényét homályosítani!


Mátyás Rita: Dunapart

..........................................................................................................



                  CSOMOR HENRIETT: SZERETETRŐL SÜVIT A SZÉL 
1. 4.
Belépsz csapzottan,  Törött szárnyú madárka
 elfáradt, sápadt arccal,  fű között jajveszékelve
 szeretettől megfosztott szíved-  vergődik, lehajolsz, tenyered
 lelked minden erejét összeszedve.  közé veszed, gyógyítón simogatod.
2. 5.
 Egy másvilágba,  Hitted volna? Felgyógyult
 hol magas hegyek  madárkád egész utadon végig-
 kéklő égig magaslanak,  kísér, s látott újra mosolyogni,
 völgyek alatt csobogó patak fut.  sápadt arcod helyén rózsabimbók ülnek.
3.        2002. Június. 2.
 Csend honol ott,
 szél süvítését tisztán
 hallani, egyre csak mormolja
 szeress, mert e nélkül elveszett vagy!
..............................................................................................


                             ADAMECZ LÁSZLÓ : NAPRÓL NAPRA
Mennyire jó, hogy velem vagy, Nem tudok hálát mondani,
napról napra Te el nem hagysz. Te véled szavam hallani.
Futnak órák, pergő percek, Sorsom gondját meg nem veted,
Te csendben követsz engem. lelkeddel enyémet követed.
Tenger van köztünk s mégis, Adjon Isten csak jót neked,
lelked velem, tán az ég is. gondom bajom hűn követed.
Tán hallod lelkem sóhaját, Szerencsés vagyok általad,
féltésed velem, Te odaát. mindennap lelkem vállaltad.
 *************************************

4. NOVELLA VARÁZS

VÁRKONYI KITTY: Gyerekbánat


A kislány tíz év körüli lehetett. Minden nap ugyanazon az úton járt az iskolába reggelente, mégis most először tűnt fel neki az ember. Állt az út szélén, kezében egy fonott kosár, másik kezében fehér bot. Haja őszen és hosszan kunkorodott nyaka alá. Fején széles karimájú barna kalap. Szemöldöke sűrű fehér vattacsikként húzta magára a tekintetet. Csak állt, kitérdesedett szövetnadrágjában, és kék ingjében, kezében a bottal kopogtatva.

- Kislány! Te vagy itt?- szólt a kislányhoz, aki megtorpant, mikor mellé ért. - Tudsz nekem segíteni?

- Csókolom. Nekem tetszik szólni? – ágaskodott a bácsi elé a lányka, hogy az arcát is lássa. S ahogy meglátta a félig zárt pillák mögött a szemfehérjét, máris megértette a kérés okát.
- Tessék adni a kosarat, hadd vigyem én - kérlelte az öreg urat- Szívesen elviszem. Hol tetszik lakni?
- Nem, nem. Csak az úton kísérj át engemet, kedves kislány. Sok erre az autó, meg a villamosnak is csak a hangját hallom. Nem merek elindulni így egyedül.
A kislány belekarolt a vak öregember karjába, és átvezette. De nem engedett a huszonötből. Márpedig ő vinni akarja azt a kosarat!
- Vagy attól tetszik félni, hogy elfutok vele? – Kérdezte az öreget, aki váltig tiltakozott.
- Dehogy. Tudom, hogy nem szaladsz el. Hiszen hetek óta figyelem már a lépéseidet. Olyan, mint a rózsaszirmok repkedése. Néha még énekelni is szoktál az utcán. Igaz? Vidám és kedves kislány vagy te. Hogy hívnak?
- Sári.
A kislány megdöbbent. Őt figyelte ez a vak bácsi? Már napok, hetek óta? Már ismerte a lépéseit, és a hangját, s neki fel sem tűnt, hogy ő itt van? Elszégyellte magát, és kivette a bácsi kezéből a kosarat.  Minden ellenállás nélkül adta a vak ember, kicsit elsomolyodott a fehér bajsza alatt.
- No, legalább Marka néninek bemutatkozhatsz. Csak meg ne ijedjen szegény. Még azt hiszi valami bajom támadt, hogy te hozod a kosárkámat.
A vak mosolyogva járt hosszú lábaival, Sári komoly arccal ment mellette.
Az öregasszony valóban megszeppent kicsit, de hamar  nyugodva kínált egy ötvenest a kicsi lánynak a szolgálataiért, meg, hogy vigyázott az ő öreg emberére.
- Csokoládéra - Nyújtotta elé a bankót.
Sári arca megnyúlt. Bár szerette az édességet, és szülei keveset bírtak venni neki, de a pénzt, mégse vette el. Köszönt, s kiszaladt a földszintes kis lakásból, és futott az iskolába.
Ettől a naptól fogva, minden egyes napon megvárta az öreg urat, hogy segíthessen neki. Vitte a kosarát, benne a tejjel és kiflivel, cipelte mellette a saját hátitáskáját, és kísérgette őt, az utca egyik oldaláról a túlsó oldalára. Volt, hogy délután is találkoztak, és Sári boldogan szaladt Tóni bácsi elé, hogy vihesse a kosarát.
- Itt vagy hát. Jól van. – mosolygott az öreg, és lelke azonnal derűs lett, ahogy a kislány beszélni kezdett mellette. Már sokat tudtak egymásról. Sári megismerhette Tóni bácsi életét, a vaksága történetét, és Marka nénit. A vak ember küzdelmét, hogy komolyan vegyék, hogy ne  a rettegés legyen a fő érzelem, ha rágondol valaki. Főleg a felesége. Folyton csak a féltő aggodalom. Mire való?
 A sötétben megérlelődött gondolatait úgy adta át az öreg a csepp lánynak, mintha felnőttel beszélt volna. Sári érezte, hogy őt most nagyon komolyan veszik. S ő is komoly lett. Lépéseire ügyelve ment a vak ember oldalán, még véletlenül se más ritmusban lépve, mint az öreg.
- Tóni bácsi, lerajzoltam egy színes képre, ahogy állni tetszik az úton. Kár, hogy nem tetszik látni.
- Kár. De tudod mit? Mondd el nekem. Mondd el, mi van azon a képen és hogyan. Akkor majd látom én is - mosolygott az öreg. És figyelte a kislány minden szavát.
Az iskolaévnek vége lett, a kislányt rokonokhoz küldték szülei nyaralni. Nem akart menni, féltette a barátságát az időtől, szerette volna a vak embert kísérgetni továbbra is. De mennie kellett.
A nyár unalmasan telt számára, gyerektársaság híján, csak a kertben üldögélt egy körtefa árnyékában. Hol olvasgatott, hol rajzolt, vagy legújabban agyagozott. Egyre  Tóni bácsinál kalandoztak emlékei, s nagyot gondolt. Agyagból megmintázta a rajzát, amiről mesélt neki. Húsz centiméteres kis figurát  gyártott, gondosan megformálva az arcot, a szemöldököt, és az elmaradhatatlan kalapot, ami mindig az öreg fején utazott. Kitérdesedett nadrágjával, bottal a kezében állt a kis figura a sütőben, majd később szépen az ecsetje elé.
- Hogy fog örülni majd a bácsi!- gondolta, s gondosan csomagolta munkáját papírosokba, nehogy az utazás alatt eltörjön. Ezt legalább láthatja a kezével. – S előre örült, a vak örömének.
Nyár végével hazavitték Sárit. S ő ment reggel az útra, ahol mindig találkoztak az öreggel. Ment, és várta. De a vak bácsi nem ment. Nem ment délután se, és másnap sem. Sári, zsebében a kis figurával, tanácstalanul álldogált. Talán ő is nyaral még… töprengett. Majd negyednap összeszedte a bátorságát, és elment az öregúr lakásához. Soha nem járt bent az első alkalom óta. Mindig csak az ajtóig vitte a kosarat. De most, bekopogott. Marka néni nyitott ajtót, s csak nézett rá.
- Előbb vártalak - szólt halkan.
- Csókolom Marka néni. Tóni bácsi itthon van? Napok óta várom őt, de nem találkoztunk.
Az öregasszony még mindig csak nézte őt, szomorúan, és nem szólt. Sári zavarba jött.
- Itt van, tessék. Ezt a Tóni bácsinak  csináltam a nyáron. Nyaralni voltam eddig - s  csomagolta ki a kis figurát, amivel annyit dolgozott, s amibe annyi sok szeretetet gyúrt a szünet alatt. Kis kezébe tartva nézte, majd nyújtotta Marka néninek.
- Tessék ezt odaadni neki.
Az öregasszony kezébe vette a  szobrocskát, s ahogy nézte, gyöngyként pergett ki szeméből a könnycsepp.
- Várj csak, te Sárika. Neki nem adhatom én ezt oda. Alig tűntél el a nyár elején, a Tóni bácsit elütötte a villamos. Két hete temettem el szegényt, a kórházban még téged emlegetett. S várj csak, hagyott neked valamit.
- Hogy? – Görbült le a kislány szája. A Tóni bácsi?  Az nem lehet! Az nem lehet.
- Lehet, Sárika. S ezt a kis szobrot, ezért nem kaphatja már meg. De én, nagyon szeretném magamnak, ha megengeded. Nagyon - nagyon szép.
A kislány csak bólintani tudott, szíve hevesen kalapált, és torkát fojtogatta a kitörni akaró zokogás. Elengedte a kilincset, amit hol megfogott, hol eleresztett, mióta belépett. Két kis karja csüggedten lógott le, egész kis lénye a csalódásról szólt. S akkor a vak bácsika  felesége egy borítékot adott át neki.
- Menj, Sárika. Ezt otthon nyisd csak ki. Tóni bácsi küldte neked a kórházból. Isten áldjon kedves.
A kislány hazament, letette a borítékot és sírt. Sokáig sírt, még este is el-el kapta a sírás. Csak másnap nyitotta ki a borítékot. Egy írólapra csak annyi volt írva, kusza, egymáshoz alig érő betűkkel:
Sárika, te mindig velem vagy.
 2008. június
*************************************

5. VÉLEMÉNYEM SZERINT…, OLVASÓINK ÍRTÁK.

Szia Vendi!
A mostani szám érezhetően igen vaskos lett, de így sikeresen adott
lehetőséget a kikapcsolódásra.
A kedvencem, az Ízes történetek megint megéheztetett és ugyan még ebéd
előtt tartok, jól is laktam vele. Várom a következőt!
A Marica írása elszomorított és ugyan higgadt embernek tartanak,
bizony kinyílt a bicska a zsebembe. Nem a segítség hiánya, a butaság,
az odafigyelés elfelejtése az, ami bántott és felbosszantott. Csupán
az embernek való tekintés hiánya. Meg az, hogy egy másik embernek- bár
ott lehettem volna-el kell magyarázni alapvető dolgokat. S azt
gondolom, hogy az ilyen típusú embert tanítani sem lehet...
Nem is érdemel több időt a téma, mert tehetetlenségem okán bosszantom magam fel.
Maricának üzenem, ha ilyet tapasztalnak, tegyenek bejelentést az adott
volán igazgatóságán, tegyenek panaszt! S bizony át kellene böngésznie
a sofőröknek a volánbusz belső és egyéb szabályzatát is, mert az a
hely, ahová nem engedték leülni a vakot, az nem a megszokás miatt a
vakoké ( illetve látássérültek számára van fenntartva), hanem előírás!
De nem bosszankodom tovább...
A Marika Zumbás naplója sok örömöt mesélt el, s ugyan én tudtam, hogy
jár és tetszik neki, a leírásból már vakon is átláttam, hogy mit
jelent ez számára. Örülök vele!
Erika riportja pedig képet adott a Józsefről és ha "csak így" is, de
örültem, hogy megismerhettem.
Csatlakozva egy előttem szólóhoz: ha néha nem "szuper" a lap, csak egy
kicsit lazább,  az az igazi. Bár nekem mindig tetszik!
További jó munkát és további földrészek meghódítását kívánom!
András
 .................................................................................................................................

Szervusz! Amióta a netre is felkerült a Megszólalok, azt vettem észre
(az esetek többségében) a képes-színes példányok megelőzik az e-mailben
küldötteket, ezt én "kilestem", és amikor közeleg az idő/dátum,
gyakrabban kattintok az asztalomon lévő linkre, vagy csak
beleolvasgatok a már lementettekbe és "csak úgy", benézek a netre is.
Ha nincs egyik se-másik se, na akkor eresztek meg egy reklamáló
levelet, mint tettem múltkor is... :) A krumplit megfőztem-megsütöttem
csak magamnak egy "kis adagot", vigyázni kell a vonalaimra.... A
 ................................................................................................................................

Kedves Vendi Barátom!

A mostani lapból, ami összességében most is tetszett, Csak pár dologra reagálnék, 
Nagyon tetszett Adamecz László "Füttyös" CD-je. Meghallgattam minden számot a honlapjáról, még a vele készült interjút is élvezettel néztem, hallgattam.
Bíró Melinda Szellőrózsája is igen hangulatos szép vers. Persze tudom én azt, hogy egy verset értékelni igazán nem lehet és talán nem is szabad.
Nem szabad a felfogásom szerint már csak azért sem, mert kinek-kinek más az ízlése, kinek-kinek másra rezonál a lelke. Sőt azt hiszem, hogy a saját kedvüktől is függ, hogy az adott pillanatban mit szeretnénk olvasni, hallani. Hadd utaljak csak az Ősszel című versre, amelyben a költőfejedelem azon meditál, hogy "Homért" válassza-e olvasmányul, vagy Osszián Ködös-homályos énekében gyönyörködjön-e.
Végül Ossziánt választotta. Nagyon tetszett a Marica írása is. Sajnos igen sok a társadalomban a közönyös ember. Nem igazán törődünk a képességeikben megfogyatkozottakkal, a hajléktalanokkal, az elesettekkel, a betegekkel, meg úgy egyáltalán embertársaink gondolataival, bánatával örömével, az-az egymással. Azt hiszem erről a világ, a most élt világunk értékrendje a felelős elsősorban. Az a szemlélet, amely csak a pénzt csak az anyagiakban kifejezhető boldogulást ismeri el értéknek. De hagyjuk a filozófiát!
Érdekes a Véghelyi Jóskával folytatott beszélgetés, riport. Az én ízlésem szerint talán többet mondana el, ha kicsit rövidebbre fogta volna a beszélgetést a kérdező. Persze ez mit sem von le abból a tényből, hogy a riportalany igen érdekes, színes gondolkodású, értékes ember.
Nagyon izgalmasak Lajtai Gábor versei. Megszerettem azokat.
Nagy örömömre szolgál, hogy olvashattam az Új receptedet. Én is gyakran készítek köretnek resztelt krumplit. Mindenki szereti a családban.


Csak így tovább!

Tisztelettel, Barátsággal: Karcsi!
*************************************


6. ARCKÉPCSARNOK

HORENKA ERIKA   SOROZATA: RAPORT RIPORT VELEM 

...és Nagy Vendi a riportalany.
Horenka Erika a riporter...
A jubiláló „Nagy” ember avagy: raport riport velem.
A Lila Madonna szerzőjével és a tavalyi évben a MÚOSZ irodalmi pályázatának zsűri különdíjasával, azaz Nagy Vendellel beszélgetek a Megszólalok újságról, az írásról és a jubileumi évéről.
Hogyan látod te magad?

– Én lelkileg érzékeny,pirulós, visszahúzódó gyerek voltam, a nagy változás azaz a megvakulásom előtt is elég csekély volt az önbizalmam és legtöbbször a háttérben maradtam. Öt éve, hogy nem látok, ezért csökkent a biztonságérzetem. A függőség,
és az a tény, hogy segítségre szorulok visszavette az önbizalmam. Kevesebbet mozgok- nem végzek fizikai munkát úgy mint azelőtt, hiszen dolgoztam a szakmában is és szőlészkedtünk is a családban, volt mit tenni., amiatt 20 kiloval több vagyok a korábbi "verseny súlyomnál". Azt mondják viccesen, hogy:"100 kilo alatt a férfi csupán csak szobadísz.

– A közlekedésen kívül is van még olyasmi amiben segítségre szorulsz?

– Igen, nagyon nehezen álltam talpra. Eleinte igencsak sajnáltam magam, és sok mindenkit hibáztattam. De pár év alatt talpra álltam, mert céljaim voltak, sőt jöttek az unokák is és élni akartam. De azért szívesen elbeszélgetnék azzal, aki azt mondja, hogy így is lehet teljes életet élni. GONDOLKODÁS NÉLKÜL TUDNÉK MONDANI EZERFÉLE DOLGOT, AMIT NEM TUDOK MEGCSINÁLNI. ERRE AZ A VÁLASZOM, HOGY MINDENKINEK JOGA VAN HÜLYESÉGEKET BESZÉLNI. SAJNOS, NEM ÉRZÉKELEM A TÁRSADALOM ÉS AZ EGYÉNEK TOLERANCIÁJÁT. TUDNÉK PÉLDÁKAT MONDANI, DE NAGYON ELVINNÉ NEGATÍV IRÁNYBA EZT A BESZÉLGETÉST.
– Miért, véleményed szerint vakon nem lehet teljes életet élni? Mivel kapcsolatban szeretnéd érzékelni a társadalom és az egyének toleranciáját?

– Persze, hogy nem élhetünk teljes életet. Mikor egy levelet, újságot vagy akár egy csekket sem tudsz elolvasni. Barátaid elhagynak, mert nem tudnak veled mit kezdeni. A munkád elveszíted, jövedelmed lecsökken vagy akár meg is szűnik, s csak nyűg vagy a társadalom és a család nyakán.. Persze ezt nem mindenki éli így meg. Ha egyedül vagy és csengetnek, nem mersz ajtót nyitni, mert ki tudja ki áll ott. Dolgozni is csak egy bizonyos szintig tudsz. Én személy szerint azt érzem, hogy cserben hagytam a családot, mikor a legszükségesebb lenne most a segítségem. De folytathatnám. A férfi munkát a nejem és a lányok végzik, a szívem szakad meg emiatt, de mikor ráérnek a fiúk is segítenek, ami régen az én munkám volt azt most mások csinálják, és ez bánt és sokszor bosszant is.


Család, gyermekkor:

– Törzs gyökeres Szekszárdi vagy?

– Igen is, meg nem is. Édesanyám Kakasdi, apám Faddi. 1954-ben születtünk Szekszárdon ikertestvéremmel Józseffel, kései gyermekként.

ANYÁKNAPI EMLÉKEZET
 1954 05 07

Édesanyánk,

Kicsiny, törékeny asszony,

Közel hatvan éve,

Felnézett az égre,

Enyhülést remélve.

S a szerelemnek

Legszebbik havában
Orgona nyitogató
Langyos májusában
Csendes éjszakának
Felsíró zajában
Kettő fiat szült
Maga, és az Isten
Dicsőségére.
Hasonlatosan
Saját képére.

                               2013



Szekszárdon születtünk s a katonaéveket leszámítva nem voltam távol EGY- KÉT HÉTNÉL TOVÁBB A VÁROSTÓL.Szerencsére bejárhattam fél Európát, még a hetvenes-nyolcvanas években. De mindig kínlódtam a honvággyal, egy hét után már néztem, hogy merre is lehet Szekszárd.

– Mit takar, hogy bejártad fél Európát, merre jártál?

- Eljutottam sok európai országba. Északra Németország, Lengyelország, délen Jugoszlávia, Románia, Bulgária. Nyugaton Ausztria, Németországban is jártam. Akkor még olcsó volt az utazás. Több tengerben is fürödtem.
– Megtudhatunk valamit a családodról?
– 1976-ban ismertem meg feleségemet. Pakson voltam katona, az atomerőművet építettük. 1979-ben házasodtunk össze, akkoriban szakoktatóként dolgoztam az 505-ös szakiskolában. Három lányom született. Akik már családosak. Három unokám van, kettő kislány és egy kisfiú. Úgy szoktam mondani, hogy én már csak a nőknek élek, otthon is van hat. Mindenki egy házban él velünk, egy nagy családi házban az ujjvárosi templom mellett. Megteremtettük az összkomfortot, közös programok után mindenki elvonulhat a saját lakrészébe.
– Meddig voltál katona? Volt részed újoncoknak járó szívatásban?
– Pakson voltam kettő évig katona. Dolgoztam az erőmű építésén és láttam a folyamatát. Eleinte voltak problémák, de utána megismertem, hogy kell kezelni a dolgokat, és elértem, hogy ne bántsanak. Ott is írtam, kiállításokat rendeztem, verseltem, felléptem rendezvényeken, még énekeltem is a  "Ki- mit- tud ?" - on és kivívtam némi elismerést a munkámmal kapcsolatban. Volt egy-két tapló gyerek, de sikeresen felülkerekedtem rajtuk.
– Milyen gyermek voltál?
– Drága szüleim későn kerültek haza a fogságból, itthoni találkozásuk után még öt évig nem született gyermekük. Mikor már úgy gondolták, nem is lesz, akkor születtünk egyszerre ketten. Mindenki nagy örömére, ezért nagyon vigyáztak ránk és mindenünk megvolt, a lehetőségekhez képest, mert sohasem voltunk gazdagok. Szeretetben nőttünk fel. Mindig hálával gondolok már elhunyt szüleimre, sajnos testvérem sem él már, ez engem, mint ikret, igencsak megviselt.
– Milyen gyermek korod volt?
– Nagyon óvtak, vigyáztak ránk szüleink. Mindenünk megvolt. Szép, harmonikus, szeretetben nőttünk fel. Az idő tájt, a múlt század közepén, kevés ikerpár volt a kisvárosban és ha mentünk valahová mindenki megnézte az ikreket. Az óvodába és az iskolába is együtt jártunk. Egy osztályba, de nem egy padban ültünk.


Tanulmányok:

– Hova jártál iskolába?

– A Mérey utcai óvodában indult a nevelésünk. Még ma is találkozgatok óvónőmmel Terike nénivel. Aki már túl van a nyolcvanon és nagyon örül, hogy emlékszem rá. többször eljött bemutatkozásaimra, műsoraimra. A Babits Mihály általános iskolába jártunk. Nem voltam kitűnő, de jó négyes átlagom volt.
– Nyolc általános után tovább tanultál? Hol és mit?
– Ez ügyben nagy dilemma volt a családban. Édesapám szerint - aminek jogosultságát most már én is belátom- "kell egy alapszakma". Végül központi fűtésszerelő
képzés mellett döntöttem.
– Felsőfokú végzettséged van?
– Konkrétan az nincs. Elvégeztem egy szakoktatói tovább képzést - pedagógus lettem. Műszaki oktató, gyakorlati oktató voltam. Rengeteg diákot tanítottam, akik a mai napig tartják velem a kapcsolatot. Minden évben öt osztályom volt. Ötéves technikus képzés volt, délután meg felnőtt oktatás, a munkanélkülieket tanítottam hegesztő szakmára. Az is szép időszaka az életemnek.
– Beszélsz nyelvet(- eket)?
– Sokszor beszéltek németül a családban. Tudtam valamilyen szinten, de nem használtam, így megkopott a tudásom. Szeretem a latinos nyelveket, spanyolt, olaszt.
Tanultam eszperantó-t. Európai Unió hivatalos nyelvévé tettem volna a latint hiszen ez a sajnos halott nyelv a tudomány, a kultúra, az orvos tudomány, a jogászok nyelve, Vagy hosszú évek során lehetet volna, az eszperantó a hivatalos nyelv. Vallom viszont, hogy a magyar a világ leggyönyörűbb nyelve, ezzel lehet és tudom a legjobban kifejezni magam. "szép sorok sorban sorakoznak."
vallom egyik kedvenc versemben.

 Egy rövid négysoros versike  a rövidsége és frappánsága okán.

Akropolisz

Istenek kövei

Kövek Istenei

Isteni kövek,

Kőistenek.



Munka:

– Milyen területen dolgoztál?

– A központi fűtésszerelő szakmában maszek, vállalkozó is voltam. 1976-ban oktatóként tanítottam az 505-ös szakiskolában. A Rózsa Ferenc (ma már I. Béla) középiskolában is voltam 10 évig. Tanítottam hegesztő szakmát, ezt szerettem csinálni  A fűtésszerelő, és vizes munkákat én a kultúra részének tartottam hiszen ősi szakmákról van szó, már az ókorban volt vízvezeték......Váltottam vöröskeresztes városi titkár lettem. Dolgoztam a Magyar Bazár szerkesztőjeként. A Tolnai Népújságban, tudósítottam, mint külső munkatárs. Tanítottam magániskolában, de ez már nem a tanításról szól, hanem a pénzről.
– Mi volt a feladatod városi titkárként?
– Mindig érdekelt a karitatív munka. Pályázaton elnyertem a városi titkári állást, de rájöttem, hogy sajnos nem minden úgy van ahogy mondják és nem akartam olyan dolgokban segíteni amivel én magam sem értettem egyet.
– Mesélnél nekünk egy kicsit a szerkesztői és tudósítói munkádról?
– Igen. A tudósítás már a hetvenes évek elején kezdődött, egy számomra meghatározó újságíró egyengette az utamat Ordas Iván. Aki már régen meghalt. De mondhatnék másokat is, akikről már díjakat is elneveztek, szobraik is vannak a városban. amerre járok mindenhol az ő emlékükre bukkanok. Ha valami rendezvény programja megtetszett, akkor írtam róla tudósítást, egy-két nap múlva megjelent a Népújságban. Én akkor mindig vettem egy pár újságot, hogy meglegyen később is. Szüleim büszkék voltak rám, és az írás tovább fejlődött. Egész a mai napig versek, novellák, regény, szakácskönyv formájáig. Az idén jubilálok: hatvan éves leszek, negyven éve írok mindenféle műfajban.
– Néhány versedet, novelládat volt szerencsém olvasni, ahogy a szakácskönyvet is az újságban. De mi a helyzet a regénnyel? Olvashattuk valahol? Milyen témában íródott? Tervezed a kiadatását, ha még nem történt meg?
– Jelenleg több regényben is benne vagyok, hamarosan elkészülök velük. A jubileumi évben sok meglepetésre készülök. ha nem sikerül a könyv, akkor e-könyv lesz belőle, ez csupán anyagi kérdés. Lesz verses, novellás kötetem, és egy regény a Tűzkődomb szerelmei címmel. Egy történelmi, de mégis mai és ufós szálon futó, fiktív, szerelmi regény. Kinek mai és hatezer évvel ezelőtti szereplői is vannak. Érdekes és izgalmas lesz, de lassan készül, mert sok más dolgom is van.
– Hogyan tervezed ünnepelni a nagy jubileumot?
– Könyvkiadással, bemutatókkal és fellépésekkel. remélem sikerül.
– Kifejtenéd nekem mit is jelent pontosan az, hogy szellemi szabad foglalkozású vagy?
– Hetes adószámmal rendelkezem. Ebből kifolyólag Számlaképes valaki vagyok.
– Hogy érted el, hogy hivatalosan foglalkozhass újságírással, könyvkiadással, előadóestekkel stb.? Adnál néhány tippet mit tehetnek a hasonló cipőben járók!
– Kiváltják az adóhivatalban a hetes adószámot és hajrá! Rá kell írni, mire kéri.. Én konkrétan a könyvem kiadására váltottam ki, de néha tartok könyvbemutatókat, verses esteket. De pénzt nem igen kapok érte, de nem is kérek. Sajnos a szponzorok is messze elkerülnek, pedig volt rá ígéret... Tehát a költészet nem pálya, ahogy a klasszikus dalban mondják. RÉGEN IS MINDEN KÖLTŐ ÉHEN AKART HALNI, de azért a  legtöbben MÉGIS CSAK PÁRIZSBAN TANULTAK... HOGY IS VAN EZ?
– Melyik könyved kiadására váltottad ki a hetes adószámot? Felsorolnád nekünk eddig megjelent könyveidet sajátot-antológiát stb.? 
– A lila madonna megjelenésére váltottam ki a vállalkozást. Ez volt az első kötetem. Hat kézjegyben szerepelnek írásaim és pesti kiadóknál három kötetben vagyok benne.
– Milyen könyvbemutatókat tartasz sajátjaiddal kapcsolatban vagy meghívottként?
– Csak saját dolgaimmal lépek fel.




Írás:

– Újságíró, költő vagy író?
– Egyik sem, mert nincs papírom róla, ezért amatőrként tevékenykedem. Bár egy szekszárdi újságíró iskola által szervezett tanfolyamot elvégeztem. Ahol Ordas Iván, László Ibolya és Tamási János tanítottak. "Egy szabad országban, szabad sajtóban azt szabad írni, amit szabad!"- jelszó volt az irányadó.
– Mitől amatőr vagy profi valaki?
– Lássunk itt egy példát , hogy ki a profi és ki az amatőr...

 Profik, amatőrök, dilettánsok…
 Sokan dilemmáznak azon, hol a három szó között a határ, és ki és mi dönti el, hogy hol kezdődik a művészet, és a profizmus.

Ebben az igénytelen celeb világban, ha valaki letolja a bugyiját a TV műsorában, már sztár lehet. 

Világhírre érdemes művészeink pedig otthon ülnek, és nem foglalkoztatja őket senki.

Az amatőr a sok rossz próbálkozás közben, néha egy, két jó művet is produkál. Az idő nem szorítja, van ideje az alkotásra.
A profi a sok jó alkotás közben néha rátalál egy igazán maradandó, művészi produktumra.
A profit mindig szorítja a határidő.
A dilettáns akkor okoz igazán nagy szellemi környezetszennyezést, ha hozzá nem értése szorgalommal párosul.

Hogy is mondta a nagyorrú lovag?
- Mondhatta volna szebben kis lovag.
- Magamat kigúnyolom ha kell, de hogy más tegye, azt nem tűröm el.


Csak hagyom mert nem tehetek mást, de én is átélhetek még ezernyi csodát.

Aki nem tudja csinálni, tanítja.

Aki tanítani sem tudja, az a kritikus.
 (2012  okt. 6)
..................................................................


– Mikor kezdtél és mit írogatni?

– Idén leszek hatvan éves és ez évben ünneplem, hogy negyven éve írok. Az első írások, versek tollal, ceruzával papírra vésődtek, mint a nagyoknál.

– Melyik a zsáner (vers, próza, cikk)?
– Bármelyikkel szívesen foglalkozom, de mindig az határozza meg, hogy mit és hogyan akarok elmondani. a vers tömörebb, és kihívás, hogy néhány sorban vagy akár szóban is elkell tudni mondani valami fontosat. De ha hosszabban kell kifejteni, akkor nekiállok a prózának is. De az időigényesebb. de mindig a történet a meghatározó.
– Hogy születik manapság egy vers? Leírod, ami az eszedbe jut úgy ahogy érzed, vagy odafigyelsz pl. rímre, ütemre stb.?
– A klasszikus verseken nőttem fel. Kedvelem az Időmértékes Janus Pannoniust, Petőfi Sándor népiességét, valamint Arany János sokszínűségét. Próbáltam hasonlókat alkotni, az idők szavára hallgatni, de a szabad verset is előnyben részesítem. Vannak olyan esetek, mikor nem tudok olyan gyorsan írni, mint ahogy jönnek a gondolatok. Amikor leírtam végre sokszor elfelejtem. Kis idő, pár nap elteltével újra előveszem és formálgatom. van ami csak úgy kiszalad, de van amit már öt éve írok, de soha nem lesz kész.
– Segítenél tisztába tenni  olyan fogalmakat, mint szabályos verselés vagy szabad verselés?
– A klasszikus verselés elég nehéz, de rájöttem sokan nem is szeretik. Az időmértékes verselés tetszik nagyon és a hexameterek. próbálgattam hasonlókat, de a szabad verset is kedvelem. Ami úgy nem is annyira szabad, mert azért ott is vannak kötődések.

Alliteráló vers:

RÍMELŐ SZÉP SOROK, SORBAN SORAKOZNAK

Sötétben sejlik a sápadt sugár.

Fénye, lénye., kénye.

Búsan búgó bársonyosan barna

Hangod, halkan hallod.

Csodásan csendül csacsogva,

Csicsergő csöpp cseresznyeszád,

Csalfa, csalóka csókra csábít
Édesen évődő évek,
Csapongó csacska csodával
Valóra válnak vágyaid.
Regősök regélnek regéket,
Mesélők mesélnek meséket.
Virágnak virága,
Világnak világa,
Fényes fényessége
Halálnak halálával hal.
Mint mindenik Magyar.
                                                                            2012 aug. 12.



– Mesélnél arról a 10 könyvről amelyekben megjelentek verseid?

– Próbálkoztam különféle kiadóknál, ahol egy-két versem megjelent. Még pesten is voltam dedikálni a Vörösmarty- téren a könyvhéten. Eleinte megjelentek írásaim a Kézjegyben is, de egy ideje már nem tesznek be, talán majd rájövök, hogy miért nem. Senki sem lehet próféta - elvem. Máshol próbálkozom.

– Kifejtenéd nekem kicsit ezt az elvet „senki sem lehet próféta”?
– Sajnos egy ideje itthon nem igen terem nekem babér, nem tesznek be sehová.. antológia, újság stb. ennek vannak anyagi okai is, de a szakmai féltékenységre és irigységre tippelek. No, de nem baj, máshol keressük a boldogulást.
– Gondolom sok költő és írótársadhoz hasonlóan te is részt veszel irodalmi pályázatokon, felsorolnád nekünk eddig elért eredményeidet?
– Igen, sok pályázaton veszek részt. Van, amikor semmit nem érek el, de már több alkalommal voltam harmadik helyezett. Első még soha. de nem is ez a lényeg.
– Mondanál néhány szót a Lila Madonnáról?
– Az idők folyamán már sok írásom összegyűlt és elhatároztam, hogy kiadom egy kötetben, de ez volt az első próbálkozásom. Sok sikeres könyvbemutató után az összes könyv elfogyott, főleg ajándékképpen, de szép helyeken jártam a szekszárdi könyvtárban, Bonyhádon, Pakson, Sárszentlőrincen a Petőfi házban, Simontornyán. Szép siker volt, és furcsa dolog, hogy az ember írásait kivehetik a könyvtárból.

Utószó:


Minden elítéltnek joga van ahhoz, hogy az utolsó szó jogán elmondhassa, bíráinak vagy bírálóinak mentségeit.

Aki eljutott az utolsó versig, biztosan valami véleményt, valamilyen ítéletet fog mondani erről a könyvről. Ha pedig úgy olvasta, akár egy újságot szokás - hátulról kezdve - akkor talán ellapoz előre is.

Valahol olvastam:
"Becsülöm magamat annyira, hogy azt a kezet amely az avatatlanság lendületével vájkál a versben, egyetlen szó nélkül félretoljam. De becsülöm a verset is annyira, hogyha e kéz a személyiségemre is rálegyint, kíméletlenül számon kérjem a közelítés alázatát."
Aki bírál, tudnia kell, hogy mit bírál. Engem a jó szándék vezetett. Örülök, hogy időt szakítottak arra, hogy elolvasták e könyvet. Magamat adtam, magamból. Adtam Önöknek valamit. Megpróbáltam józan paraszti ésszel, és egyszerűen írni. Kerültem a fennkölt, fellengzős, magasztos stílust. A közérthetőség számomra elsődleges. Az ember után sok minden úgysem marad. Talán egy-két gondolat, vagy íme ez a könyv!


(2001. Utószó a 2001- ben megjelent  LILA MADONNA  CÍMŰ VERSESKÖTETHEZ.

A szerkesztő)


Hallottam már, hogy kutattak a nevem után a levéltárban is. Egyszer egy újságban Gárdonyi Géza előtt voltak a verseim, no akkor kissé meghatódtam.

– Biztos, hogy az a legjobb szó, hogy furcsa az az érzés leírására hogy kereshetnek a nevedre a könyvtárban és levéltárban?

– A könyvtárban kilehet kölcsönözni a könyveket. Ennyi az egész.
– Milyen apropóból, indítatásból indult útjára a Megszólalok?
– Mivel az utóbbi időben kevés megjelenési lehetőségem volt, és a mondanivalók csak gyűltek, kitaláltam egy elektronikus újságot. Ami csak az enyém, mert pénzem nem volt a papírra és a nyomdára. Rendes újságot szerettem volna. Most már a negyedik évfolyamot írom.
– Van esetleg adat vagy statisztika az újság olvasottságára vonatkozóan?
– Én kérésre küldöm az újságot, levélben kb. háromszáz címre. Az interneten lehetetlen megnézni, ki olvassa, mert sokan küldik tovább és megosztják másokkal. Én több ezerre tippelek.
– Úgy hallottam határon túl is vannak olvasói az újságnak. Igaz ez?
– Igen, Moszkvától - Amerikáig, Kanadától – Ausztráliáig vannak olvasóink, de közelben is pl. Szlovákiában, Romániában, Londonban, mi több bárki, aki rákattint bárhol éljen is.
– Te kutattad fel őket vagy más úton jutott el hozzájuk?
– Az újság mindenféle módon terjed. Én keresem az olvasókat, és az olvasók is továbbítják másoknak, aki olvasta, akkor kéri és így tovább. eljutni a világ magyarjaihoz, ezt én egy missiómnak tartom.
– Te keresed vagy maguktól jelentkeznek a publikálni vágyók?
– Eleinte én írtam minden cikket, verset, de miután gyarapodott az olvasók száma, egyre több ember írhat a magazinba. az újság akadálymentes és olvashatják vakok is. Ők is írnak bele legtöbben. A lap már a neten is fent van, képeket is betudok mutatni a szerzők fotóival együtt. most hangos újságon gondolkodok. én is hívok ide szerzőket, de a legtöbb spontán jött és van, aki itt publikált először. Egyszerűbb lenne ismert költők, írók műveit betenni, de az nem volna személyes.
– Azt mondod, hogy az újság akadálymentes ez miben nyilvánul meg? Hogy jut el a vakokhoz, látássérültekhez?
– A vakok géppel is tudják olvasni a magazint és én küldöm a saját címükre.
– Gondolkodtál vagy folyamatban van Braille formában is?
– Braille formáról nem gondolkodok, mert azt papíron kéne küldeni és nem vagyok rá felkészülve. Emberek és technika kellene hozzá és hosszú távon ez nem megy.
– Mit jelent az, hogy hangos újságon gondolkodsz?
– Lenne aláfestés, zene vagy felolvasás, de ez még a jövő.. sok problémát vet fel.
– Volt már olyan, hogy valakit elutasítottál, mert nem "fér" bele az újság profiljába?
– Igen, volt már, mert kínosan ügyelek arra, hogy a magazin politika mentes legyen. Mert nem vagyok hajlandó senkinek a szekerét tolni, pláne ha nem értek velük egyet. Ez egy másik újság. sokan mondták, hogy kérjek pénzt az újságért, de az is alapelvem volt, hogy az újság mindenkinek elérhető és ingyenes marad. Ez egy missió, gesztus az olvasó felé. Ennek vannak veszélyei is, de vállalom. azt gondolják a termék nem ér meg száz forintot.. ami persze nem igaz. Az egész világon olvassák már a magazint, minden magyarhoz eljuttatjuk a lapot, aki kéri.
– Az újság mottója, miszerint: "TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE.", igaz a saját életedre is? Vagy van személyre szabott mottód?
– Igen, az élet ilyen, hiszen az évek napokból állnak és a múlt mozaikjait eggyé olvasztja az idő. Tehát darabokból áll össze minden. az életünk is.


Egyéb:

– Van példaképed?

– Igen. Emberi nagyságból édesapámra emlékszem szívesen. Az irodalomban, pedig rengeteg embert szeretek. Főleg Gárdonyit, aki nagyszerű regényíró, jelenetei szinte megelevenednek. De írt ő verset és dalokat, nótákat is. Ezeket én is próbálgatom. vannak dalaim és verseim és talán a könyveimben is elérhetek valami eredményt.
– A dalszövegekhez a zenét is te találod ki? Hogy is szokott ez történni, jön egy gondolat hogy lesz abból dalszöveg és dal?
– A dalszöveg tulajdonképpen vers.. Némelyikhez kitaláltam dallamot is. szeretném valakinek felajánlani előadásra, de még nem kellett senkinek. Egy dalom jelent meg a FUK- induló, amit már negyven éve énekel párszáz ember.
– Tudsz valamilyen hangszeren játszani?
– Nem tudok zenélni, sajnos. Ez nagy bánatom. de még előfordulhat.
.............................................................
– Mennyire határozza meg vagy befolyásolja az életed a vallás?
– Engem katolikusként neveltek. Akkor is mentünk templomba, mikor reggel ketten ültünk a padban az öcsémmel. Mostanában be sem lehet férni sokszor. Honnan van ez a sok hívő, vagy hol volt eddig? én nem vagyok térden csúszkáló hívő, de hinni kell, mert hit nélkül nem lehet élni, és ez nem feltétlenül Isten. én az ökumenikusság híve vagyok. sok ellentmondást látok a tízparancsolat és a tettek között. a ne lopj, ne paráználkodj, soha be nem tartott tiltások. Ezer példa rá.., a szeretet nevében nem házasodhat össze a katolikus és a református? Mit keresnek a papok a háborúban ölni a hitért szabad? nincs kivétel, ahogy keveset lopni sem szabad. ez a bort iszok és vizet prédikálok elve.
 ................................................................

– Megkérdezhetem mikor és miért vesztetted el a látásod?

– Már húsz éve vagyok cukorbeteg, egy szüret alkalmából emelés közben leszakadt a retinám, bevérzett a szemem, ez 2002-ben volt. Hét műtét után kiderült, hogy nem lesz jobb, 2008-ban pedig a másik szememből is elment a fény.

– Mennyire súlyos a cukorbetegséged? Gondolok itt inzulinra, diétára stb.
– Négyszer inzulinozom magam. Sajnos már húsz éve vagyok beteg. Nem lehet egy életen át diétázni.
– Hogy fogadtad? Mennyire sikerült alkalmazkodnod e megváltozott élet körülményekhez?
– Nagyon nehezen fogadtam, mert én mindig tevékeny ember voltam és nem igen tudtam dolgozni pl. a szakmámban hegeszteni is kell. Akkor kissé depresszióba estem, de két év után megráztam magam és egy új életet alakítottam ki. A régi barátaim, családtagjaim látványosan elmaradtak és új barátokat találtam a sorstársak között. megtanultam tíz ujjal gépelni és újságot szerkeszteni és küldeni. Fellépek rendezvényeken verseimmel és újságokat, pályázatokat írok és néha elismerik a munkámat. Persze ebből nem lehet megélni és ellátásból élek, mert a rokkantnyugdíj, mint olyan megszűnt itt Magyarországon. Ilyen a világon nincs több. mindenki meggyógyult egy csapásra.
– Megtanultad a Braille írást-olvasást?
– Nem, mert nincs rá szükségem. Más formában kommunikálok. mindent gépen csinálok, levélírás stb.
– Tudsz fehér bottal egyedül közlekedni? Gondolkodsz vakvezető kutyában?
– Nem tudok egyedül közlekedni. ha elkell mennem, akkor vagy eljönnek értem, vagy taxival megyek. A család is segít, ha van idejük. kutya nem kell. Van itt kutya elég, de ő nem vakvezető.
 .......................................................................

– Hogy kell azt érteni, hogy mindig visszatértél Szekszárdra?

– Én egy hűséges típus vagyok. Ragaszkodom a hazámhoz, a városomhoz,  családomhoz a tárgyaimhoz. Itt születtem és remélem itt is temetnek el. Megértem azokat, akik elmennek máshová dolgozni, élni, de én vallom, hogy itt élned s halnod kell! Mindenkinek meg kéne találni a saját hazájában a boldogulását, és annak kéne elmenni, aki ezt megakadályozza, mert ő az, aki nem szereti a hazáját.

– Megtudhatunk valamit terveidről?
– Sajnos lehetőségeim eléggé korlátozottak minden téren, az írás nekem mindent jelent, most ebben szeretnék tovább jutni és fejlődni. aztán meglátjuk, elértem ezt az évet, most újabb határidőt kell kitűznöm. amit el kell érnem, sőt az egész világba eljutni az újság által.
–Nagyon szépen köszönöm az interjút, végezetül álljon itt egyéni hitvallásod:

MEGSZÓLALOK

Egyéni hitvallás

A tribünön és
A szószéken

Én nem értem el

Semmilyen sikert,

Számomra csak a

Katedra,és a

Színpad termett
Némi babért.
Igazán nem is
Törtem magam
Efféle jutalomért,
De mondani valóm van
Erről a cudar világról,
S magányomból
Csak az írással
Tudok kitörni,
A Magyarok
Gyönyörű nyelvén
Sokakkal pörölni
Hangos, hamis szóra
Magamat nem ragadtatom,
Mint némely
Szószátyár szónokok,
Nem mondok szónoklatot.
A literatúra az
Amivel dicsően szólhatok,
Mondom, mondom,
A magamét
Míg levegőt kapok,
Amíg a Teremtő akarja:
Megszólalok.


                                 2014 02 25

*************************************
7. CSERESZNYEFA ÁLMOK   
     
FELLNER ISTVÁN ALKOTÁSAI

 Fellner Istvánt már szép versei és gondolatai révén ismerhetjük, most mint alkotó embert szeretném őt bemutatni:
 30 évvel ezelőtt kezdtem el faragással foglalkozni, de nem rendszeresen foglalkozom ezzel. Késsel hársfából faragtam az alábbi 7 - 9 cm nagyságú gyermekpárt ábrázoló szobrot.
Domborműveim közül most a VÍZÖNTŐ és a HALAK horoszkópos munkáimat szeretném bemutatni Nektek. Mindkettő cseresznyefából készült és 40 cm átmérőjű. Fogadjátok szeretettel.
 Íme a faragások:



................................................................................................

FELLNER ISTVÁN VERSEI

FELLNER ISTVÁN: NEM A BÚCSÚ MI FÁJ…

nem a búcsú mi fáj,
hanem az érzés mit ád,

az üresség mivé válsz,

nem a könny, mi buggyan,

a belső mi küldi,

nem a zok -

hanem a szó mi szülte,
nem a lábnyom, mi
tűnik, porral, esővel,
a benne élő lélek -
mely tűnik örökre,
nem szem – sugara -
nem a száj - hanem mosolya,

az fáj, mi nem a tiéd -
mit visz a sors -

tőled el -

így lesz másé...


2012. december

 …………………………………………………………………………….

FELLNER ISTVÁN: MI VAGYUNK E VILÁGBAN

mi vagyunk e világban,
e kifordult lelketlen,

s oly keveseknek kedvezőben,

van hol csak szám,

kép, név nélkül -

hol nincsen érzés,

érzelem,
csak számok és jelek,
futnak a falon,
mint kódolatlan emberek,
mi vagyunk e világban,
csak porszemek
mások szelében,
csorgó cseppek egy,
folyam közepén,
kiket repít vagy sodor
az örvény felé,
mi vagyunk morzsák,
kenyér helyett,
van, hol csak egy papírszelet,

szeretnék visszamenni,
ezer évet -

vagy többet -

hogy ismét érző ember,

legyek mások előtt -

ne csak a gépben egy henger...


                                                     2012. december
*************************************

8. ÍZES TÖRTÉNETEK

IRODALMI SZAKÁCSKÖNYV, NAGYVENDEL RECEPTJEI

ÍZES TÖRTÉNETEK  10.

...Káposzta, káposzta,
Téli, nyári káposzta.
Édesanyám háza
Nálam nélkül de árva...
   

Így kezdődik egy ismert dal, s valóban, ha visszagondolok akkor emlékszem hogy a Mama kertje mindig tele volt veteményekkel , mert sok mindent megtermelt, és valóban sok ételünk fontos alapanyaga a különféle káposztafajták sokasága, a fejes káposzta, a savanyított káposzta, a kelkáposzta, a kelbimbó, és ha nagyon keresnénk még találnánk hasonló zöldségfélét .

Akkor most nosztalgiázzunk...

A káposztás ételek.

Az evolúciós tény, hogy az ember is mindenevő és ez azt jelenti hogy ellentétben a ragadozókkal, nemcsak hússal él, hanem növényekkel és ezen belül gyökerekkel, gyümölcsökkel és zöldségfélékkel is táplálkozik.

Tapasztalatok alapján rájöttek, hogy a fehérjék után fontos a vitaminok bevitele is, ami persze nem volt eleinte tudatos, de aki nemcsak vadászott, hanem gyökereket is rágicsált 

Őneki valamivel hosszabb lett az élete, és ez akkoriban igen fontos dolog volt mert az élet akár csak húsz -  huszonöt évig is eltarthatott, ami a maihoz képest igen rövidnek bizonyult, az életminőségtől függően.
     Az akkori higiénés viszonyok és a mai modern gyógyszerek hiánya sok betegség okozója volt, amit próbáltak  különféle növényekkel helyettesíteni, mint orvosságok  persze ez mind hosszú évek megfigyelései alapján történhetett az akkori viszonyok között.
Az első tudatos munkabeszüntetés is élelmiszer hiány miatt történt, mert a piramis építői nem kapták meg a napi fekete retek adagjukat, és persze akkor is sztrájkoltak, ha a napi söradagjukat sem kapták meg.
      A só, a méz  mint egyedüli tartósító és édesítő alapanyag akár még másra is alkalmas volt, hiszen a húsokat is tartósították vele és még groteszk dolgokra is használták  hiszen a levágott fejeket is  mézben tárolták míg el nem értek vele akár Attila  hun vezér Tisza parti fapalotájába, ahol kivették és megmosták hogy bizonyítékként megmutassák hogy teljesítették parancsait.
     A nagy népcsoportok , vagy akár a hadseregek vándorlása  során a rengeteg embert elkellett látni élelemmel és vízzel, ezért is vonultak a hadak mindig a folyók mentén ahol ihattak kedvükre, és akár halászhattak is, és már ekkor feltaláltak különféle tartósítási módokat, hogy az élelmet magukkal tudják vinni , például a szárított, sózott húsok, és a füstölés, ide datálható  még a kolbász feltalálása is, amit akár nyersen harapdálva, akár vízbe dobva megfőzve is lehetett eszegetni. ha nem volt  friss hús , mert nem volt idő vadászgatni harc vagy menetelés közben.

     A rabok, vagy rabszolgák  cipelték a főzési alapanyagokat,  a római hadseregben, a hátukon hordták a nehéz faputtonyokat, amiben gabonafélék, vagy akár borsó, vagy fejes vagy szeletelt káposzta volt.

Észrevették hogy a hosszú út során a káposzta megerjedt, megsavanyodott és azt hitték hogy a mozgástól történt mindez és ezért szegény raboknak ugrálniuk kellett a puttonyokkal hogy megsavanyodjon az édes káposzta, mert eleinte azt hitték hogy megromlott, de később rájöttek hogy más ízű, de finom , és üdítő lett. Nem tudták még hogy beindult egy tejsavas erjedési folyamat ami fizikai és kémiai változásokat okozott a káposztában.

A fáradt éhes katonák szívesen fogyasztották ezt az újdonságot.


  A konyha művészetek fejlődése során a káposztát sokféle ételhez használták ,és a mai napig fontos "C"  vitamin forrás is.

Szekszárdon a háború után a hadifogságból hazatért férfi, akit mindenki csak Angyal bácsinak hívott, állítólag annak köszönhette életét, hogy a fogságban sok savanyú káposztát evett és nem kapott el semmiféle betegséget, és elhatározta , ha  haza segíti az Isten, akkor ebből a savanyításból fog megélni , és így is lett.

Hálából, vagy nosztalgiából így is tett, és csak ezzel foglalkozott és tisztességgel megélt belőle. Az egész város hozzá járt savanyúságért, és nála nem volt nyitvatartási idő még késő este is, akár vasárnap is adott el árut.
Gyermekkoromban én is sokat jártam oda hozzá, és mindig finomakat adott és megkellett kóstolni amit vettél mert soha nem engedett el úgy senkit, hogy valamit, akár egy uborkát is meg ne kóstoljon.


      A pletykás, és mindenkit figyelő asszonyok megszólták azt akit már régen nem láttak az utcában hogy mi van veletek, ti soha nem esztek töltött káposztát?

Így ment az akkoriban  faluhelyen, ahol mindenki mindenkit ismert, és mindenki belelátott a másik fazekába is.

Volt mikor mi is savanyítottunk  káposztát,  nagy fa dézsába gyalultuk a vásárban vett káposzta gyaluval az erre a célra termesztett lapos fejes káposztát , mert az sem volt mindegy hogy milyen fajta volt.
 A szép szálasra gyalult káposztát sorba tettük az edénybe, és utána sóztuk és külön erre a célra használt fehér gumicsizmában megtapostuk hogy tömör legyen és mikor már feljött a nedvesség akkor újabb sort raktunk bele.  és ez addig ment míg az edény meg nem tellet.. Néha tettünk bele birsalmát, piros paprikát borsot, tormát, babérlevelet. Ez mind jobb ízeket adott a savanyúságnak. A szebb fejeknek csak a torzsáját vágtuk ki és a közepét sóval tömtük tele, és abból lett a leveles káposzta , amibe a tölteléket raktuk..
Azért a nagy tételben készült káposzta mindig jobb volt, Valahogy mégis mindig elfogyott a miénk is mire kitavaszodott, mert a savanyított dolgok inkább télire valók , mert tavasszal már jöttek a friss ételek, a retek vagy a póré hagyma .
     A savanyított káposztát magában is meglehet enni csupán csak savanyúságként, de főzve a legfinomabb.

Ki nem ismeri a töltött káposzta számtalan változatának valamelyikét, vagy a székelyek galuskáját, aminek semmi köze a tésztából készült galuskához. Vagy a székely káposztát, vagy akár a lucskos káposztát, de csak az egyszerűen húsos káposztának hívott csodáról is mindenki hallott már,  ha még nem is evett mindegyikből.

Talán többen is ismerik a történetet, hogy a vendéglős, mikor látta hogy kevés lesz a pörkölt húsa a sok vendégnek, akkor összeöntötte a káposztával, és tovább főzve feltalálta a székely káposztát, amit utána már tudatosan így készített, Nem is gondolt arra, hogy egy új ételt fedezett fel.


Most családunk egyik kedvencét főzzük meg, a káposztás csirkét, ami tulajdonképpen nem is csirkéből készül, hanem öreg,kemény húsú tyúkból, ami másképp nehezen főne meg, de legjobb hozzá az öreg magkakas, aminek a pörköltje  ragadósra fől meg, és sűrű a szaftja.

Ehhez az ételhez régen cserépfazekat használtak, de jó a vastag vasfazék is, aminek jól zár a fedője. Ám manapság leginkább kuktában a legjobb főzni, mert így gyorsabb, és gőzben előbb megfő a különlegességként számon tartott ennivaló.

   A kakast, ami lehet három kilós is,  a már valahol előbb ismertetett módon  feltesszük pörköltnek, és mivel öreg kakas, elég hosszúideig főzve félpuhára főzzük. Minden fűszert, paprikát, sót, borsot,beleteszünk és mikor már majdnem kész akkor lezárjuk alatta a tüzet. Ha nem kuktába főzzük, akkor átöntjük egy nagyobb kuktába és igya pörköltünk kerül alulra. Ilyenkor tehetünk még bele hüvelyes paprikát és akár cseresznye paprikát is.
    A pörkölt tetejére rakjuk a savanyú káposztát ami egy kilónyi mennyiség,, aminek nem kell kicsavarni a levét mert jó ha az is belekerül az ételbe .Ennek tetejére pedig tesszük a megmosott rizst. ami lehet egy húsz dekányi mennyiség, de ne legyen túl sok mert nagyon megdagad, és felszívja az összes szaftot és akkor száraz lesz az ételünk.
     A pörköltet bő lére főzzük, mert ebben a lében fől meg a káposzta is, és a rizs is.
Lezárjuk a kuktát, és még egy órát még főzzük és mikor kinyitjuk és a rizsa, és a hús is puha akkor készen is vagyunk  és legjobb ha forróan tálaljuk mert akkor a legfinomabb.
 Kiöntjük a kuktából  egy fehér cserép tálba és a pörkölt kerül felülre és tálaló kanállal, vagy villával szedhetünk a tányérokra, úgy hogy mindenkinek jusson a húsból és a rizses káposztából is. Az étel akkor van rendesen megfőve ha a csontok fehérre színeződtek a kuktában de a hús mégsem esik szét, de puha. Villával kell enni, és aki szereti elnyomhatja benne a paprikát is.  A csípős, ragadós szaftos, enyhén savanykás egytálétel fenséges eledel.
Külön savanyú nem kell hozzá, és a főtt rizs miatt kenyér sem igen, de van aki mégis eszik hozzá. Régen majdnem mindenhez ettek kenyeret.
Finom kadarka, vagy kékfrankos illik hozzá, de egy jó hideg, laza fröccs sem szentségtörés.
Töltött káposzta
     Egy könnyű leves után tartalmas, finom egytálétel ami igen laktató, és a savanykás ízek után egy édes almás pite  nagyon ideillő desszert  a lakoma végére.

A modern konyhában modern edényben főzzük, de akinek van lehetősége kemencében, és cserépfazékban főve az igazi.

Így első hallásra bonyolultnak tűnik de ha mindent egybe rakunk akkor már csak idő kérdése hogy mikor föl meg, és várakozás közben a jó étel reményében és a jól végzett munka örömére, ihatunk is előre egy jó pohár hamvas, bíborvörös oportóit.

A szakácsok, és a bortermelők örömére, és mindenki egészségére.

Szekszárd, 2014 02 27.


*************************************
9. VERSRŐL VERSRE

NAGYVENDEL: Nőnapi köszöntő

Nőnapodra virág helyett

Az emberiség 
Szebbik felének,

Az örök Évának,

Az Isteni Nőnek,

Páristól elloptam

A szép arany almát,
Hogy odaadhassam
Szépségedért jutalmul
Királynőm Tenéked.
Bódító bonbont,
Csábító csokrot,
Suhogó selymet
Adhatnék Néked,
Vagy némi ékszert,
Talán igazán gavallér
Akkor lennék
Ha szálanként
Tízezer forintos
Hóvirágot szednék.
S évente nem csak
Egyszer ünnepelnénk.


                                   2014 03  08

Megjegyzés:  Boldog Nőnapot kívánok minden Hölgynek!


...................................................................

MÁTYÁS RITA

Lassan enged a tél szorítása, Ébredj világ,éled a természet,
szívem és lelkem tavaszra vágy, a fecske ficsereg, csicsereg,
hó alól a gyenge hóvirág, kéményen a gólya kelepel,
kibújva napnak melegét várja. a parkban virágszőnyeg virít,
szerelmes párom mosolya vidít.
A fák csupasz ága öltözni kezd Szemedbe nézve, szívem is remeg.
a duzzadt rügyek kipattannak,
ágai virágba borulnak, Lejárt, eltört a télnek rugója,
nap arany sugara ébreszti lelkem. hív a természet, vár az erdő,
a tavasz dallama csilingelőn
csacsogja csodaszép az élet,
pirosló pipacs a pajkos szélben,
mint szerelmes szavak a nászindulóban 


                                 ..................................................................................................



 Bíró Melinda: Attila a hunok királya

Bendegúz királynak két fia vala, Itáliából hazatérvén Attila
Attila az egyik a másik Buda. Nagy pompával készült fejedelmi nászra.
Nagy egyéniség kemény akarat Boldogan ünnepelt a hun birodalom,
Gyors észjárás ez volt Attila. Éltették a királyt, legyen nagyon boldog.
Négyszáznegyvennégytől a hunnép uralkodója. Nem tartott sokáig a nagy örömünnep,
Híres névre tett szert büszke volt, bátor, Reggelre Attila meghalt s hullottak a könnyek.
„Isten ostorának hívták hetedhét országon.
Oly nagy volt a gyász a birodalomban,
Testén bőrruhát viselt s úgy ülte a lovat, Férfiak kopaszra nyírták hajukat nyomban.
Kit odaszegeztek s vezette a hadat. Selyem sátorba fektették Attila testét,
Isteni küldetés s ezt megerősítette S úgy énekelték nagy - nagy vitézségét.
Egy pásztor, mikor megjelent előtte. Három áldott napig körbe lovagolták,
Álmomban a mezőn mélyen aludtam, Így búcsúztatták a hunok nagy királyát.
Mesélte a pásztor -
Az égből fenséges hangot hallottam. Három koporsóba tették a holttestet,
„Kardot dobok melléd a fűbe le, Tisza medrében helyezték el csendben.
Vidd el Attilának- “ A hadak Ura küldte ” Aztán egy öreg főpap egyetlen szúrással,
Végzett Attila kedvenc, fehér lovával.
Az égből sivítva szállt egy hatalmas penge, A rabszolgákat kik a sírt megásták,
Levegőn keresztül s vágódott a földbe. Sorban egymásután mind lenyilazták.
Kihúztam a kardot s elhoztam neked. Aztán megengedték az elterelt folyót,
A bölcsek megvizsgálták s megállapították Mely elborította a fekete hantot.
A kard a mennyből jött, bizony ezt mondották.
Attilát félte az ellenség s azt beszélték róla, Azon az éjszakán, mikor a király meghalt,
Kezében Isten kardját vitézül forgatja. Álmot látott Márciánusz császár s felriadt.
Attila íját látta a földön darabokra törve
A hun királytól s népétől rettegett a világ Bizony nagyon megijedt s rögvest felébredt.
Teljes férfikorban érte őt a halál. A dicső király emléke, most is él a népben,
Négyszázötvenharmadik évet írtak ez időben, Ő volt „Isten ostora”, nyugodjon békében.
Attila jegyben járt egy szép hercegnővel.
Kit a germánok Krinhildának hívtak,                             május 20. 2012.
A hunok pedig Ildikónak mondtak.
Bendegúz királynak két fia vala,






.......................................................................................
Bíró Melinda: Virágom


Virágos kert az élet
 Külön világ benne létem
 Gyönge fátyol szirmaim
 Napsugár fénye bontja
 Bibéim a szél simítja
 Illatom kelyhem őrzi
 Szirmaim átölelik
 Testem, tűzpiros bibék
 Beporozzák lelkem
 Virágom a világnak
 S asszonyoknak terem

                                2014.1.22.
......................................................................................



Gerencsér Hajnalka: Hiányzol
  (Barátom emlékére)

Egy kedd reggelen a kórházban megöleltél,
 Majd nem sokkal ezután...örökre elmentél.
 Azóta szomorúak a hetek, s az ünnepek,
 Magamban hordozlak, el sosem felejtelek!

 Míg nem ismertelek, nekem más volt a világ,
 S Te voltál az, aki a csodákra rávilágítottál...
 Addig is ugyanott jártam, s ugyanazt néztem,
 De Veled szebb lett minden, a fellegekben éltem.

 Köszönöm szépen, hogy megismerhettelek,
 Nekem TE voltál a fény, és az igaz szeretet.
 Te voltál az én drága hullócsillagom,
 Minden másodpercben a legszebb ajándékom.

 Itt hagytad szívemben az emberszeretetet,
 Hogy vigyázzak a SORSTÁRSAKRA, amíg csak lehet!
 Hisz a sok szenvedéstől vérzik a lélek,
 S ez veszélyezteti a testet, a létet.

 Kinek sír a lelke, sose hagyjuk magára,
 Hisz neki nincs szüksége magányra, csak barátra!
 Ha túl hangos a lelkének dallama,
 Ki kell azt beszélni, ami belülről marja!

 Hiányzol! Hiányod lelkemben fájdalmat faragott.
 Mindig azt mondtad, én vagyok az őrző angyalod.
 Mosolyogtam, de eme érzés már arcomra fagyott.
 A 7 év, mit Veled élhettem, bennem mély nyomott hagyott!

 Sokszor álmodom, hogy itt vagy velem...
 Ó bárcsak ebből ne kellene felébrednem!
 S most... innen üzenem Kedvesem,
 Köszönöm az életet, mit TE jelentettél nekem!

                                        2013. december 20.
......................................................................................

CSOMOR HENRIETT: Eljöttél hozzám

1.
Csillagos ég alatt
álomra csuktam bánattól
könnyező szemeimet. Mintha valaki azt
súgná, aludj csak szomorú kisbogár.

2.
Szólalt meg egy
kedves hang. Ne hidd,
hogy alszol már, hisz
én vagyok az, a nagyapád.

3.
Akit mindig arra kérsz,
mielőtt aludni térnél, hogy
látni szeretnéd. Tudod, ilyenkor
boldog a szívem, mert hallak drágaságom.

4.
Tényleg te vagy az,
édes drága papám? Én vagyok az
drágám, látom könnyes arcodat. Csak
a boldogság könnyei drága papa, mert eljöttél hozzám.

5.
Ne Hidd, hogy elhagytalak
drágám, mert mindig veled vagyok.
Onnan fentről is látlak, ha szomorú
vagy, akkor sír az én lelkem is drágám.

6.
Kérlek, papa ne engedj el soha! Nem tudlak elengedni,
a perceket évekre hosszabbítanám, hogy örökre velem maradj!
Drágaságom ne sírj! Mosolyogj még egyszer rám, ahogy gyermekként tetted,drágám,
hogy mosolyod emlékével térhessek vissza az angyalok országába.

                                                                      2004. augusztus 11.

*************************************
Attila a hun király

10. HASONMÁS VERS

 NAGY VENDEL: ATTILA

(A HUNOKRÓL    452- ben)

Távolról fegyverzörgés A véres patakból
És erősödő zúgás hallik, Jóllakott farkas iszik.
Vonuló csapat morajlása. Attila harmadszor
Húszezer testőr előtt Fordítja lova fejét
Attila száguld Róma felé.
Apró, keleti lován. Hogy elvigye nekik
A csapatot zoltánok vezetik, Kelet fénylő csillagát
Mutatják az utat, A hanyatló, romlott nyugatnak.
Ők tudják csak De hozzák már végzetét
Hol a had dereka. Erős őrizettel
A sokadalomban. A szőke, sváb királylányt,
Egy zoltán két lovon áll. A büszke, megszeppent Ildikót.
Karjával előre mutat, Mint a behódolás zálogát,
Egész teste Fatornyos palotába
Egy üvöltő száj. A Tisza partjára.
Míg az ellen nyilaitól S öntik már a
Sündisznóvá válik. Hármas koporsó
A bomlott elme Arany, ezüst
Így látja, ha megcsapja És vas fedelét.
A vér szaga. A nászéj hajnalára.
Attila arcán csodálkozás: Hogy készen álljon,
Miért késlekedtek Hunok? És takarja sírját
 Mikor én vezetem seregem. A Tisza egyik ága.
S összeroppan középen Hol a víz
A két had Némán, s bölcsen hömpölyög
Csattog a csákány, Rejtve örökre titkait.
És a   buzogány Hol hű szolgái
A nyilak erdeje Reá borulva alszanak.
Már elzúgott elébb. Miután elzúgtak a nyilak.
Jaj az elöl jövőknek.
S a haldoklók is nyújtják Az Isten ostora,
Feléje kezüket, Rábízza népét
S százezrek ajkán Csaba királyfira.
Zúg az Áldás. Haj de a pártoskodók
A Huj- huj hajrá. Más vezért akarnak,
S harcol hát S egymást öli a Hun,
Aki már rádühödött. E büszke nép maradéka
A Hun csak a csatában vad, Határt őrizni a
Arat a halál. Kárpátokba visszavonul.
S hátrál már a római
Ezernyi véresen habzó                                         2012
Piros, gazdátlan ló torlódik.
*************************************

11. CSAK A DAL

NAGY VENDEL DALAI...

Puha pihe párnán
Sárga színe
Van a pelyhes libának
Azt gondoltam
Őszre viszlek babámnak


Fehér tolla
Van az öreg libának
puha pihe kell
Az öreg párnának


Bekerült a szívembe
A búbánat.
Rád terítem
Aranyszőrű subámat.

                                2014 01  29
                               népies műdal.

*************************************
12.  SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!    

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3

Telefon: 06 30 550 51 06   8-tól  20- ig.

e-mail:

 skype címem  nagy.vendi54
 Új email címem: nagy.vendi54@gmail.com
 …………………………………………………………………
 Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók
számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

Tehát az ez évben megjelent összes számot  visszamenőleg is elérhetővé tettük a fenti blogoldalon!

……………………………………………………………………

 A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk.
Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek foruma  nagyvendel
www.canadahun.com irodalom fórum
 ________________________________________________

 VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ

                                                                                                        


MEGSZÓLALOK
 M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN
2014. 03. hó/2 – negyedik évfolyam, hatodik szám
Kulturális és szórakoztató folyóirat
Független, és ingyenes kétheti lap
Alapítva : 2011 - ben , elvi síkon
Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos
1.Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések
2.Évfolyam:  2012.  (1-tól a 6. számig)
3.Évfolyam: 2013.  (1-től a 17. számig)
4.Évfolyam: 2014.  (1-től  a 6. számig)


 MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

******************************
1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

Lobognak a zászlók a tavaszi szélben.
Március idusán a tavasz és a kikelet , valamint minden megújulás éljen!

  ZÁSZLÓNKAT
 Március idusa
 
Zászlónkat vezeti
Hős diadalra.
Ajkunkat dicsőség
Fakasztja dalra.
Lobogónk lobogva
Zúg el a széllel,
Süvítve, csattogva
Vezérel éllel.
Diadalra száguld
Éjt kergető hévvel.
Regéket mesél
Régmúlt emlékével.
Vidáman lobog
Újidők szelével.

2014  márciusán


Most egyebet nem mondhatok.
A szerkesztő..

******************************
SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL


1.  LECTORI SALUTEM, ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK
2.  A TRIANNITA
    JENEI ANDRÁS REGÉNYE FOLYTATÁSOKBAN   (5. rész)
3.  VERSEK A NAGYVILÁGBÓL
     NAGY VENDEL,  MÁTYÁS RITA, ADAMECZ LÁSZLÓ,  DOMBI TINÓDY LÁSZLÓ
4.  NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA
     ÁRVAY MÁRIA:   A LELKÜNK IS ZUMBÁZIK
5.  BEAT MÚZEUM -    GYERE VISSZA KEDVESEM
6.  VERSRŐL VERSRE
     NAGY VENDEL,  FEHÉR MELINDA, CSOMOR HENRIETT, HEIM KÁROLY
7. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT
    SOPONYAI MIHÁLY ROVATA:  A CSALÁN
8.  VÉLEMÉNYEM SZERINT...  OLVASÓINK ÍRTÁK!
9.  BESZÉLGETÉS A GYŐZTESSEL
     GARAMVÖLGYI ANNAMÁRIA  RIPORTJA
10. GYÓGYÍTÓ MÜVÉSZETEK FÓRUMA:
     NAGY VENDEL, CSOMOR HENRIETT,  MÁTYÁS RITA, BÍRÓ MELINDA,
     FELLNER ISTVÁN, GERENCSÉR HAJNALKA versei
11. ISTEN ÁLDJA A TISZTES IPART
      WESSELY GÁBOR ELMÉLKEDÉSE:  MILYEN AZ IDEÁLIS SAJTÓMUNKÁS
12. RÁDIÓ RIPORT AUSZTRÁLIÁBÓL  A MAGAZIN SZERKESZTŐJÉVEL -
      ILOSVAY GUSZTÁV RIPORTJA
13.  CSAK A DAL, NAGY VENDEL DALAI

14. SZERKESZTŐI ÜZENETEK


******************************



2. J.A.A. Donath

A Triannita- A kettős küldetés
Jenei András regénye folytatásokban   (5. rész)

Történelmi jellegű realista fantasy
 ......................................................................

5. Van még rosszabb is...
Jenei András

Az erdei sötétben fényt adó, és a repkedő bogarakat magához csalogató tűz kis lánggal égett a köré rakott nagyobb kövek között. A helyét adó területről szétkotort avar jól jött a pirosas-sárgás lobogás meggyújtásához, amit a két férfi száraz gallyakkal táplált.

Hallgatva korábbi vendéglátóikra, magukra öltötték azok egyszerűbb ruháit. A durva, de annál kényelmesebb ingek és nadrágok mellé egy-egy vastagabb mellény is párosult; egyedül a csizmák maradtak meg az eredeti viseletből.

Éjjelre mindkét lovag magára húzta fekete köpenyét, a tűz mellett jól esett az „ismert” melegség is a hűvös erdei levegőben.

Vacsorájukat nem kellett a sűrűből megszerezni vadászattal, vagy begyűjtéssel: előkerült a becsomagolt lápi lepény, meg a sóval és füstöléssel hosszú időre elálló halszelet. A valamennyire megráncosodott farkasbarack rendesen bírta az utazást, levét nem engedte ki magából, innivaló helyett is ehető volt, alkalmas egy erős szomjúság oltására is. A piros, zöld szárú, sokmagvas gyümölcsöt majszoló Grand – miközben saját ingjéről törölgette a ráfröccsenő levet – nagyokat mosolygott hasonlóan járt társán, akinek, mire a falatok végére ért, szinte mindene foltos lett.

A távolból apró szöszmötölések, gallyak reccsenése tudatta a táborozókkal, hogy aki vagy ami teheti, vagy mert kell tennie az életben maradásához, nem alszik. Lapít, sunnyog, lopakodik, néha meg kivár. 

– Te jártál otthon tornákra? – törte meg a hallgatást Grand.

– Néhányon részt vettem, de nevelőapám mellett nem kellett pénzért küzdenem. Talán elkényeztetett lehetek a szemedben, de...

– Nem gondolnám, hogy kevesebb az a lovag, aki élheti a nemesi életet – vágta félbe a másik.

– Sir Ambel sosem csalódott bennem, s én sem magamban. A fél tucat versenyből talán kétszer lettem második.

– Emlékszel a legyőzőidre?

– Sir Waldenberg volt az egyik, őt akkoriban csak a „Kék Lovagnak” hívták. Három körben tartottam fent magam a lovon, majd aztán egy buzogányos párbajban úgy kupán vágott, hogy alig tudták leszedni a sisakot a fejemről. Azóta is áldom a kovácsot! Könnyű, de erős fémet rakott rám – felelt Storm, majd egy faággal megkotorta a parazsat, amiből parányi csillagok szálltak fel az ég felé. 
– Ő engem is legyőzött – nézett fel Andrew – igaz, engem már rögtön az elején kilökött a nyeregből. 
– Nálad is azt a furcsa kopjavéget vetette be, ami olyan kör formájú volt?
– Nem emlékszem, csak azt tudom, hogy azt a pajzsot, amit akkor használtam, azóta sem tudta senki kikalapálni. Na és a másik?
– Ő Sir Lanchaster volt. 
Storm elhallgatott egy pillanatra, valóságot öltöttek szeme előtt a múlt képei.
„– Legyőztelek, Sir Bringe! – szegezte torkának a kardját ellenfele, kissé dörmögő hangon, majd feltolva rostélyát, gúnyos mosoly ült ki borostás arcára. – Megelégszel a leckével, vagy véredig kívánod folytatni a harcot?
 Storm egy vacsorán vett részt, nem messze otthonuktól, ahol a házigazda eladósorba került lányát ünnepelték. A hatalmas termet, ahol mindenféle hölgyek, urak vendégeskedtek, betöltötte a zsibongás, meg az étellel járó illatok tömkelege. Valamelyik sarokból bárdok zenéltek, szolgák hordták sürögve nagy tálcákon a sült étkeket, melyeknek maradékát türelmetlenül és kuncsorogva figyelte a kevés beengedett kutya. Az amúgy visszafogott társalgásáról ismert Bringe épp egy kisebb beszélgető hölgykoszorút került ki. A mellette elhaladó vendég – Sir Lanchaster – meglökte az egyik hölgyet, aki hiába kapaszkodott meg a triannitában, elhúzva magával, lerántotta a földre. Amikor felálltak, az őket elsodró lovag felháborodott, mintha nem ő lett volna az okozó, és kikelve magából, elégtételt követelt. A házigazda – szintén lovagi ranggal rendelkező úr – ismerve a rendet és a lovagi kódexet, azzal tudta megmenteni a helyzetet, hogy felajánlotta a párbajhoz a másnap nála megrendezendő torna színhelyét.
Ugyan Storm alul maradt, de ellenfele végül belátta, hogy elvesztette fejét; és a hölgytől is, meg tőle is az egész nézősereg előtt, nyilvánosan kért bocsánatot.”
– Lanchaster? Neki fejét vették, ha jól tudom – szólt bele a gondolataiba merült hosszú hajú bambuló arcába Grand. – Rajtakapták, amint megbecstelenített egy lányt valahol északon. 
– Nem vagyok meglepve. Sötét alak volt – felelt hangsúlytalanul a férfi, majd néhány szóban elmesélte találkozásukat az emlegetett emberrel.
 A fák lombjai nem engedték be a Dormiolus fényét maguk közé. Az égi lámpás lombkoronák felett hullámzó tündöklése elnyúlt a tájon, s ha dombra kellett felkúsznia, ugyanúgy megtette azt, mint amikor lemerülve hasalt meg egy mélyebb völgy alján. A társaságát meghitté tévő csillagok megszurkálták az ég feketeségét, ami a fénylő és vékony „kifli” körül halványkék udvarral ölelte – keretbe foglalva – gazdáját.
– Na, és te? – kérdezett vissza Storm.
– Volt idő, amikor gyakran versenyeken töltöttem napjaimat. A vereségek ugyanannyian lehetnek, mint ahányszor sikerült talpon, vagy nyeregben maradnom. Egyre viszont szívesen emlékszem: bár nem nyertem meg a tornát, de a közeli vár kapitányának a lányától jutalmul ezt kaptam – nyújtott oda a másik felé egy ibolyaszínű kendőt a mesélő.
Az összetekert, selyemből készült ereklye szélei sötétkék cérnával voltak szegélyezve, közepén pedig ugyanolyan varrással megmunkált rózsa virított. A tűz megmaradt fényénél is jól megfigyelhetővé vált az anyagban futó ezüst szálak csillogása, melyből Storm tudta, hogy a másik lovagnál hordott „zálog” minden téren sokat ér.
– Szíved azért még vele maradt, vagy el kellett ásnod lelked mélyén őt?
– Nem lehettem az, aki szerettem volna, apja mást szemelt ki férjnek.
– Elárulod nevét?
– Elisee – vette vissza a kendőt Grand, majd elrejtette kesztyűjében a megbecsült kincset. – Megpróbáltam lefesteni őt szavakkal papírra, de annyira bután vetettem ki magamból a betűket, hogy rá kellett jönnöm, nincs az az ember, aki képes lenne ilyesmire, ha róla van szó.
– Mondd el úgy, ahogy a bensőd súgja! 
A lelket felszabadító beszédre felszólított nagy levegőt vett, majd – mint aki egyszerre akar mindent mondani – rímtelenül szavalni kezdett. 
– Arca maga a vakító Nap, amibe nem tudsz belenézni, mert világtalanná tesz. Szemei olyanok, mint királyunk koronájának legszebb köve, mélyzöld smaragdok, melyeket száz meg száz ember sem tudna kibányászni a föld mélyéről. Haja barna, és ha hosszú fürtjei ráhullanak mezítelen vállaira, harcban kapott fájdalmaid elvesznek a nagy tengerek legeldugottabb barlangjaiban. Szája apró és mindig mosolyog, nevet veled és megnevetteti az egész világot. Keze, ugyanúgy simogat, mint kisdedet anyja, szavai megszédítenek, hogy bután hasra esel előtte, mint a megrészegült kocsmáros a pincéjében. Keblei ... – hagyta abba Andrew, majd megrázta fejét.
– Na, ezt nem tudtad leírni?
– Itt a kendő, ez, ami az enyém. Elisee közben anya lett, boldog és több éve már mindennek – halkította el beszédét a másik. 
Storm pontosan tudta, hogy milyen az, ha hiányzik a léleknek valaki, akiért mindent megadna. S mielőtt neki is elindultak volna gondolatai, tovább faggatta barátját. 
– Honnan jöttél?
– Van egy tó odahaza, amit felénk csak „Sekélyes-tó”–nak hívnak. Attól nem messze, egy apró patak völgyében születtem egy faluban, aminek Chajug a neve. Az ott élők egyszerű emberek; vagy szőlőt nevelnek a határban lévő dombos-völgyes helyen, vagy állatokat tartanak.
– Gondolom, akad ott mindenfajta jószág.
– Igen. Tehén, disznó, birka, meg effélék. Több oldalról veszi körbe erdő, van fenyves, makkos, ugyanúgy, mint akácos. Két patak találkozik a földek alatt, így van némi nádas, meg az erdők szélén dagonya a vaddisznók legnagyobb örömére. Nem ritka a szarvas, s annyi fácánt még sehol nem számláltam meg, mint ott.
– Hiszi a népetek az Urat? – szakította meg a hely leírását Storm.
– Kicsiny falu a mienk, de mindannyian tudjuk, hogy a Mindenek Atyja velünk van, akár boldogság, akár a halál árnyéka vetül is ránk. A mi házunk fent állt a dombon, a falu szélén, tőlünk mindent lehetett látni. Még a határban álló várromokat is, ami még a régidőkből maradt ott. Azt mesélték az öregek, hogy annak idején az uradalom birtokolta a környékbeli házakat és földeket.
Storm előtt, miközben hallgatta társát, saját lakóhelye, az ott épült házak, kertek, utcák képe rajzolódott ki. Sok hasonlóságot fedezett fel az ő és Grand származási helye között.
– Szép és békés környék lehetett, mint ahogy odahaza minden az volt, mielőtt a kurtok feldúlták folytonos betöréseikkel.
– Igen. Azt hallottam, hogy a király tervezett valamit, hogy megfékezze őket, de serege kevés; na, meg sose tudni, hogy hol támadnak.
– Ezért vagyunk mi trianniták. Ezért is – fejezte be a gondolatot a másik, majd lekönyökölt a földre.
Mindketten elhallgattak és belezuhantak saját emlékeikbe.
Andrew visszazökkent oda, ahonnan jött, Bringe meg fiatalabb énjével zsákokat cipelt apja – az elismert molnár – malmában. 
Aztán szomorkodó, majd nevető anyja arca jelent meg előtte, akit egy szempillantás alatt Sharon követett.
„El kellene felejtenem, mert szívemnek örök melegsége így megmaradhat, viszont ha halálhíre elér esetleg, a földi létem pokollá változik.” – rágta magát, majd lecsukódtak szemei.


Grand felállt, összehúzta jeltelen köpenyét és megrázta lábait, karjait feje fölé emelve nagyot nyújtózkodott. 

Belebámult a sötétségbe, ahonnan – minél tovább figyelt – apró sárga, vagy vörös szempárok tekintettek vissza rá. Némelyik a földről, de többségük a fák ágairól kutatta, kik lehetnek, akik bemerészkedtek az ő világukba; vajon ennivalót, vagy veszélyt jelentenek-e.

Valahonnan mély huhogás hallatszott, ezt suhogás követte, majd néhány ágreccsenés és egy halk roppanás. 

„– Vége. Megvan a vacsora, vagy a reggeli.”– nézett oldalra az őrt álló, s tovább fülelt.

A halk sikolyt válaszul a másik oldalról hangosabb, vékony, morgó, elnyújtott gurgulázás nyomta el. A láthatatlan, pamacsfülű és szürke hiúz lecsapni készült. Aztán a zaj megismétlődött, majd a csend sípolássá hangosodott.


Már pirkadt, amikor úgy döntöttek, ideje indulni. Nem szóltak, csak összenéztek; mindketten tudták, hogy menni kell.

A lankásan emelkedő gerincen nem haladtak gyorsan. A változatos fatörzsek mellett, s az azok lábait körülvevő mindenféle leveles és bokros növények között ingázva lépdeltek a lovak a helyenként a patájukra tapadó avarban. A korábban, az ősz folyamán – vagy a nem gyakori betegségektől – lehullott levelek barnás, zöldes és szürkés színekbe takarták a földet, melyet helyenként elszórtan egy-egy eldőlt és mohával belakott, korhadt fatest tett szálkássá. A belsejükből áradó orrfacsaró szag mellett mindenféle formájú, soklábú féreg mászott elő, majd préselte be magát egy szomszédos repedésen át a védelmet nyújtó biztonságba.  S ezeken a nyílásokon apró vöröshangyák indultak útjukra, hogy akár a várat jelentő bolyukban, akár máshol tegyék a dolgukat.

A zöld bársony mellett mindenféle taplók és rokonaik hasaltak oldalazva imitt-amott, elégséges eledelt adva annak, akinek ez csitította éhségét. A csomókban emelkedő páfrányok és a nagyobb területet elfoglaló sötét áfonyától kéklő bokrok deréktájon ruházták az erdőt. A ritkán kiszélesedő, füves tisztások érintetlen szőnyegén Felség és Kicsi szívesen megpihent volna egy kis legelészésre, ám uraik, még ha nem is gyors, de bíztató böködései miatt nem állhattak meg. 

Az árnyékosabb oldalakon kicsi, lila színű, illatos ibolyák bokrosodtak. Nem messze tőlük hasonló, de más alakú virágok igyekeztek társalogni az őket szomszédként szemlélő testvéreikkel. 

– Ssssss! – emelte fel kezét valamivel később Storm, hogy jelezze, most meg kell szakítani a haladást

Hatalmas barnamedve hátát pillantották meg, egészen közel, aki orrával szorgosan túrt egy bogyókkal feldíszített cserjét, s időnként mancsával igazította a szerzett falat útját pofájában. Tulajdonképpen háttal volt az utazóknak, de amint amazok megálltak, ő is mozdulatlanná dermedt, majd felemelte fejét és szaglászni kezdett.  Halkan mordult egyet, és néhány sziszegéssel tudatta, ő most éhes, azzal bambán folytatta a csámcsogást.

Az első néma hátramenet után széles körben elkerült állat arra sem méltatta Grand-ékat, hogy utánuk forduljon.

– Ezek, ha felállnak hátsó lábukra, simán lemarnak a nyeregből – jegyezte meg Bringe, majd még egyszer visszafordította fejét, hogy meggyőződjön arról, nem eredt-e mégis a nyomukba a majdnem megzavart, reggeliző lény.

– Felénk nem nagyon voltak medvék, de láttam már belőle egyet-kettőt. Azt mondják, van olyan, hogy embert is megtámad.

– Ritka, de így van. Tavasszal, meg ha a kölykeit félti. Na, meg ha hirtelen megijeszted.

A nappal felkelt madarak egyre hangosabb éneke betöltötte a környéket. Suttogva rezegtek a csízek, kalapáltak a remeteként nyüzsgő kukacokat kutató fakopáncsok, daloltak a különféle színű magevő szárnyasok.
A szabálytalan faágak között játszva futkostak a vörös mókusok, mancsaikban egy-egy vaddióval. Némelyik megállt kis időre egy napsugaras helyen, és gombszemével kémlelve fürkészte a biztos, vagy éppen bizonytalan világot.
– Ott mintha lenne valami csapás – mutatott előre Andrew.
– Ez jelenthet bármit. Jót és rosszat egyaránt – felelt a másik – de nekünk akár irányt is jelezhet.
– Velünk vannak kardjaink, hitünk és nekem te, neked meg én.
Elmosolyogták magukat, majd ráfordultak az alig egyiküknek elég ösvényre. A jól látható úton hosszú mélyedések, mellettük kivehetetlen lábnyomok rajzolódtak ki.  Valahonnan gyenge füstszag terjengett, de az erdei zenébe nem lopta bele magát ember, vagy az ő munkájának zaja.


Hirtelen mélyzöld ruhát viselő férfiak ugrottak elő a semmiből, kezeikben kihegyezett botokkal, vagy a helyben szedett faágakból készített nyilakkal, és elállták a lovasok haladási irányát. A négy emberből kettő indákból fonott övvel körbefogott köpenyt viselt, fejükön csuklyával, melyben fekete szakállas arcuk annyira eltűnt, hogy csak villogó tekintetük látszott ki belőle.

A másik pároson – kezeikben feszített íj, vállukon ott lapult a tegez is –, barna csizma és hasonló színű, kifordított szőrmemellény feszült.

– Ne tovább! – kiáltott egyikőjük.

Storm közben elkezdte kihúzni kardját a tokjából, de a mozdulatot nem tudta befejezni. Oldalról, a lombok közül egy kötélen belendülő erdőlakó olyan könnyedén lökte le a nyeregből, hogy a penge ki is esett a kezéből.

Aztán mire feleszmélt, Grand ugyanott feküdt mellette, és mindketten zavartan pislogtak a testüknek szegezett, kihegyezett dárdákra.

– Én nem ugrálnék a helyedben – szólt ki fejét letakaró kámzsája alól Bringéhez az, aki fegyverével leszögezte a lovagot. 

– Nem akarnánk vért, békés a szándékunk – próbálta menteni a helyzetet amaz.

– Na, persze! Lóval és karddal jöttetek gombát szedni? – nevette el magát az egyik íjász, aki ráfogta nyilát Grandra.

– Engedd meg, hogy férfihoz méltóan adjam tudtodra nevem, s elmondjam, mi végett járok a földeteken – emelte fel hangját Andrew, amikor kardját elrúgták mellőle.

– Nem barbárok vagytok, ez már biztos. De beszélgetni majd csak odahaza, ahol Taktou eldönti, mi legyen veletek – intett társainak a triannita felett álló ember. 

Nem volt mit tenni. A foglyul ejtők szorosan hátrakötözték kezeiket, majd dárdáikat a tarkójuknak tartva erőteljesen lökdösni kezdték őket egyre beljebb, a fák közé. A méneket egyikőjük egyszerre kapta el, s kicsit lemaradva vezette őket a libasorban haladók után. Az érkezőktől elvett acélokat könnyedén fogta másik kezében – hatalmas karjai még csak meg sem feszültek a súly alatt. Az ösvény időnként eltűnt, majd újra felbukkant.
– Bizonyára eltévedtetek – szólalt meg a második szakállat viselő, aki közben leemelte fejfedőjét. 
Rövid, de annál kócosabb haja apró hullámokat rajzolt széles állú fejére.  Kissé barnás bőrével és erősen mandulavágású szemeivel igen idegennek hatott a messziről jött embereknek. 
– Utunk keletre vezet – felelt kurtán Storm.
– Nem beszélhetsz velük! – mordult rá az egyik vezetőre az, aki leghátul ballagott.
– Jól van, tudom.
A megint hallgatásba burkolózott társaság felért egy dombra, ahonnan egy meredek hasadékba kellett leereszkedniük. A fák között megkopott sziklák szegélyezték az egyetlennek tűnő lejáratot, ami elveszett a lenti, még sűrűbbnek ható rengetegben.
A vékony párkányon egy ember is alig fért el, ezért a foglyokat és lovaikat is elosztva irányították a zöldbe olvadó férfiak. Magasról a sugaraival szurkáló, az egész eget fényesítő nap szikrázva csillogott a leveleken megakadt páracseppeken; a völgy oldalán több színben ragyogott az életre keltett szivárvány.
„Kik lehetnek ezek az emberek? Ki az, akivel majd beszélhetünk, hogy nekünk velük nincs is dolgunk? Bizony vagy szavainkkal kell majd csatát nyernünk, vagy utunk nagyon hamar véget is ér.”– gyötörték gondolatai Bringét, miközben leérve a löszfal mentén ismét befedte őket az erdő.
Az első erdei harcos kezét szája elé emelte, majd madárhanghoz hasonló, csirregő füttyszót engedett ki rajta, hogy tudassa, hazatérők érkeznek.
„Nem csőrből szól ez a zene, de ha nem látnám, azt hinném, kicsiny, de nagyhangú madárka udvarol a tojójának!”– leste meg őrzőjét a hosszú hajú, álruhás lovag.
 Néhány másodperc alatt fél tucat férfi jelent meg körülöttük. Annyira hasonlóan viselték ruhájukat, hogy ha arcuk és magasságuk nem különbözik, bárki azt hihette, megrészegülve többet lát az egyetlenből. Ketten megragadták a foglyokat. A középre lépő, idősebb és szikárabb társuk intésével jelezte: várjanak, míg dönt a foglyok további sorsáról.
A két fekete köpenyes előtt megálló kezében nem volt fegyver. Széles tenyerei akkorák voltak, mint egy jól megfaragott kislapát, csuklóján világosbarna bőrszíj erősítette megjelenését. A köntöse alatt barnás, laza szabású inget és ugyanilyen árnyalatú nadrágot hordott. Térde alatt véget érő, fekete csizmájának kopottsága jelezte: gazdája gyakran viseli, és rendesen használja lábbelijét.
– Kik ezek? – kérdezte mogorván a patások kantárját tartót.
– Idegen bolyongók. Biztos...
– Minek hoztátok ide őket? – folytatta az érdeklődést a nagykezű, meg sem várva a feleletet.
Odalépett Grandhez és megfogta vállát, melyről félig lesodorva lapult köpenye, ahogy kezei hátra voltak feszítve. A megérintett testrészen egy helyen vérfolt éktelenkedett, amit akkor szerzett Andrew, amikor őt is lelökték lováról.
– Vérzel, idegen.
– A nevem Grand, a barátom pedig Bringe. Nem akarunk...
– Felőlem lehetsz akárki!– szakította őt is félbe. – Melyik törzshöz tartoztok?
– Nem tartozunk semmilyen törzshöz. Célunk nem a ti földetek, engedj utunkra békével! – felelt erőteljesen Storm. 
A hatalmas ujjak meghajolva ökölbeszorultak, s akkora erővel csapták arcon a lovagot, hogy amaz lerogyott a földre. Andrew oldalra lépett és ugyan neki is kötve voltak karjai, megindult az öklét használó felé.
– Majd én megmondom, hogy mikor mehettek tovább! – köpött egyet a láthatatlan rangot viselő, és a talpon maradt elé állt, hogy megállítsa a lendületből.
 Miután felrángatták a megütött embert, kérdőn néztek vezetőjükre a zöld harcosok.
– Nem kurtok, mi legyen velük?
– Meghalnak! Zamo és Wooui majd kiviszi őket a völgyből, és hátasaikkal együtt odaadja a szakadéknak! – felelt a kérdezett, aztán ránézett két társára, majd megfordult, hogy otthagyja a csapatot.
Storm megnyalta véres, felrepedt ajkát és köhögve a távolodó után szólt: 
– Nagy bátorságra vall, hogy megöletsz két ismeretlen és megkötözött embert! 
– Taktou nem gyáva! – ordított rá a másik erdőlakó és gyomron vágta a hosszú hajút.
Az elmenni készülő ember megállt, várt néhány pillanatig, majd megfordult. Nagy levegőt vett és mélyen belebámulva a halálraítéltek arcába morogva megszólalt:
– Az életetek elveszem, de ezzel segítek nektek és magunknak is. A kurtok elindultak napnyugatnak, akármikor ellephetik otthonunkat. Idáig megóvott minket az erdő, de a vadaknak nem lesz megállás. 
– Nekünk Suleibe kell mennünk – nézett fel Storm.
– Mi?! 
– Jól hallottad. Sulei...
– Akkor két okból is jobban jártok, ha meghaltok. A szakadék gyors és kegyes, és ahova tartotok, már nem létezik. Na, és ők darabokra szakítanának benneteket, aztán megetetnének a farkasokkal.
– Nem kegyelmed kérem, de ha van lelked, legalább hagyd meg nekünk, hogy mi döntsük el, melyik biztos halált választjuk – szólalt meg Grand. 
Bringe meghökkenve hallgatta a valóságot.
„Nincs Sulei? Elindultak a vadak?” 
– Nekünk közös az ellenségünk, s ugyanaz életünk célja. Az otthonaink és családjaink megóvása a barbároktól. 
– Mi többen vagyunk, mégsem elegen, hogy megállítsuk a kurtokat! Gondolod, hogy ti ketten képesek vagytok erre? – kérdezett vissza cinikusan Taktou. 
– Ha tényleg elindultak nyugatnak, ahonnan érkeztünk, idővel az a föld is veszélyben lesz. Benneteket meg a hátuk mögött hagynak.
Az erdőlakók vezetője a fejét rázta.
– Először azt hittem, ti bolondok vagytok. S az efféle emberek veszélyt hoznak ránk – nyelt egyet és folytatta – most már viszont tudom, hogy azok vagytok. De legyen hát! Kivezetünk benneteket innen, aztán a Szakadéktól rá fogtok jönni, hogy nem lesz tovább.
–  A Mindenek Atyja...
– Mit mondtál?– hökkent meg a férfi, s tágra nyitotta szemeit.
– Az Urunk, a Mindenek Atyja – szólt halkabban Storm. 
 Taktou elsápadt, és olyan gyorsan kezdett el beszélni, mintha azzal azt is gyorsítaná, amit szeretne.
– Engedjétek el őket! 
Mindenki megrémült, s ennek jelei megmutatkoztak mozdulataikban, miközben eloldozták a köpenyeseket. Sorban lehajtották fejeiket, hátrálva egy-egy lépést meghajoltak és kivétel nélkül letették kezeikből botjaikat és íjaikat is.
– Vétkeztem – térdelt le a vezér, fejét ő is mélyen a földre szegezve, hogy nyaka szabaddá váljon. – Vegyétek le buta létem nyakamról! 
Storm megdörzsölte csuklóját, teljes zavar támadt elméjében a történteket látván. Aki kardjaikat fogta még az imént, szintén lerogyott a fémekkel a trianniták előtt, s alig érintve a fegyvereket, lehelyezte azokat a megszabadított emberek lábai elé.
Mély csend lett köztük. A két álló harcos egymásra nézett, és magukhoz emelve a korábban elkobzott „létüket”, pillanatokig várták a következő meglepetést.  De aztán, mivel senki nem mozdult, megnyugodva vették tudomásul, hogy olyan dologgal nyertek csatát, amiről fogalmuk sincs.
– Álljatok fel mindannyian! – kezdte Bringe a megújított párbeszédet. – Mint mondtuk, egy az ellenség, s ha jól értem, ők meg úton vannak.
– Amit elkövettünk, nem fogom tudni jóvátenni – emelkedett fel Taktou – Segítségem kevés harcosom miatt nem túl sok, de kérjetek bármit, megadom!
– Csak mondd el, amit tudsz a vadakról, és mutasd az utat, hogy hol találjuk őket! Szavaidból azt értettem meg, hogy hiába megyünk Suleibe.
– Időtök kevés, de míg utat mutatunk nektek, mindent elmondok.
Visszafordulva a nemrég még lefele jövet használt, csapásként szolgáló párkányra, Felséget és Kicsit most már saját kézbe véve, követték felfele az itt élőket.
A menetelés alatt kiértek a „gödörből”, s megkerülve azt egészen északnak fordultak a hegy keleti peremének felső gerince mentén.


Sok éve, hogy egy messziről érkezett szerzetes belebotlott itt az erdő mélyén egy csoport alig élő emberbe. Akadt köztük férfi, nő és gyerek egyaránt, de mindannyian erős görcsökkel küszködtek a fák között.  Aztán nem tudni hogyan, de a fekete csuhát viselő testvér – az ő elmondásuk szerint – „csodát tett”. A nagyon rövid idő alatt meggyógyított nép valamiféle gyökeret kellett, hogy elrágjon és mire gyógyítójuk körbejárta őket, mindenki képes volt talpra állni.

Aztán saját istenüket eltemetve a „hozott” Urat kezdték imádni, s aki a hitet hozta, megválasztották vezetőjüknek. A történet szerint megváltójuknak nem volt neve; ők egymás között csak a Derengőnek nevezték el.

Az erdőlakók népesedtek; közben az ide is betörő kurtok egy alkalommal sokukat megölték, köztük a testvért is, aki gyakran mesélt az Úrról, a Mindenek Atyjáról. Amit viszont soha nem mondott el, hogy igazából honnan és miért érkezett ide; merre ment volna, ha itt nem talál lelkének, s testének feladatot. Azóta elszigetelten ugyan, de ez lett az otthonuk, s ez lett a hitük is. Nem bíztak senkiben, nem engedtek ide senkit és kerülték a fákon túliak társaságát.

Mivel gyakran jártak a dombokon túli lankákra vadászni, tudták, hol és hogyan élnek a szomszédjukban élő vadak. Nem oly régen megélénkültek az ellenség csapatai; furcsa lett, hogy egy ideje már nem délnek vonulnak, ha jön a tél, hanem nyugatra is keresik a jobb otthont.

– Tudjuk, hogy több hullámban indultak el. Napok óta lessük: erre jönnek-e, vagy, némi szerencsével, elmennek a nem messze nyíló szurdokon keresztül. 

– Mit tudtok róluk?– kérdezte Storm.

– Vadak, könyörtelenek, de ők is csak élnek. Törzsekből áll népük, mindegyiknek van saját vezére. Mindegyik klánt vezet; a legnagyobbik, azt hallottuk, halhatatlan.

– Na, nekünk ő kell!

– Mit akartok ti attól a halált hozótól?

– Azt, hogy meghaljon! Igazi célunk egy papírtekercs, amit harcosai elvettek népünktől – felelt Bringe, majd igyekezett lépést tartani a többiekkel.

– Keringenek kósza lények mostanság, akik azt híresztelik, hogy valójában őket is üldözik. Valami sokkal nagyobb nép, mint az övék; valami, amit „veszedelemnek” neveznek. Van egy több embernyi vastag, kőből emelt fal nagyon messze, az őket sújtó erők azon túlról kergetik talán az egész világot.
– Vadak a vadakat – mormogott Andrew a sor végén, s közben kezdte megérteni, az utóbbi időkben miért látogattak többet a medencébe a barbárok. 
– Mit gondoltok, hogy juthatnánk közel a vezérhez?– kérdezte Taktou–t Storm. 
– Lehetetlent akartok. Ha odajuttok, nem jöttök el, s ha nem éritek el azt az embert, célotok veszik el.
– Csak van valami gyengéjük!– harsant fel Grand. 
– Az esti tivornya, amit állataik erjesztett nedvéből táplálnak. De ....
 Taktou nem tudta befejezni mondatát. Halk reccsenéssel csapódtak nyakába és mellkasába a nyílvesszők, amik csak azért nem hatoltak át az érintett testrészeken, mert szárnyaik, melyek mutatták a jó irányt a levegőben, megakadtak.
 Jobbról és balról – az ott lévők szemszögéből mindenhonnan – felbukkanó vad harcosok fagyasztották meg a jelent. Csendben és villámként érkeztek – mire a két lovag feleszmélt, teljesen körülvették őket. Aztán megismétlődött a pillanat, és még három erdei férfi kapott a halálos vesszőkből. Kezeikkel már hiába nyúltak oda, a fekete homály kimeresztette szemeiket, és tompán puffantak le a földre. 
A fekete köpenyt viselők kardjaikért nyúltak, s kísérőik, akik még talpon maradtak, vadul forogtak körbe fából készített dárdáikkal.
Ám a harc, mielőtt elkezdődhetett volna, be is fejeződött, mert a támadók kétszer annyian csaptak le, mint akiknek életüket kellett volna védeniük. Felhúzott íjjal álltak a kardokkal szemben; ha bárki is meglendíti pengéjét, hamarabb látja meg a pokolba vezető út rögös széleit, mint szeretné.
– Most végleg elveszem életed! – lépett Storm elé egy alak. Mikor a triannita meglátta, megakadt a lélegzete.
A fonott haj, a fél szemet eltakaró kendő és a sunyi, de annál ismerősebb mosoly a körszakáll mögül láthatatlan, égő csíkokat húzott hátára, amitől megborzongott.
„Mi a helyes? Ha most levágom a fejét, nem teszem meg, amire esküt tettem. De ahogy jelenleg itt vagyunk, életem, s társamé valószínű nem tart már sokáig, akkor meg legalább ennyit megtettem.”– pislogott a bőrruhát hordó rangos kurtra Bringe, és izgatottan markolászta fegyverének kezéhez simuló nyelét. 
– Tudtam, hogy találkozunk! – bökte ki végül – ha menni kell, nem megyünk egyedül!
Kirántva kardját, első csapásként öklét indította Meezo feje felé, erre akikkel egy oldalon álltak, hasonlóan tettek. Forogtak, hajlongtak, hogy minél kisebb célpontot hagyjanak a támadók nyílhegyeinek.
Azok elindultak, ám mivel közelből lettek kilőve, többségük a hely fáinak váltakozó vastagságú törzseibe csapódott. A vadak, mivel sem idejük, sem módjuk nem maradt ismételten megfeszíteni a fából-csontból megmunkált íjakat, eleinte azokkal ütöttek és hárítottak; de aztán, akinél volt saját penge, használnia kellett.
Grand a hozzá közelebbi két férfi ellen csatázott, akikkel kiegyenlítetten tudta használni kétkezesét. Hol az egyik felé sújtott le – ilyenkor a másikat vagy a markolat végén lévő „gombbal” ütötte meg, vagy puszta, kesztyűs kezével próbálta kizökkenteni egyensúlyából – hol a másik felé. S mire, jó kardvívó lévén, sikerrel juttatta célba pengéjét, a leszúrt helyében máris ott termett a következő.
 Stormnak egyetlen emberre kellett csak figyelnie, s ez Meezo volt a Berg klánból. A nem is olyan rég bal karján megsebesült férfi sebét elrejtette egy könyökéig szorosan megkötött, vastag fekete vászonnal, mozdulatain nem lehetett észrevenni a korábban elszenvedett nem kis sérülését.  
Az ügyesen és rugalmasan mozgó férfi erőlködés nélkül állta a csapásokat, majd ahogy tehette, válaszolt is azokra. Alattvalói nem merészeltek beleszólni a harcba, de mire körülnézett volna, társai közül sokan holtan terültek el ugráló lábai mellett.
– Elért mocskos kezeddel elvett ajándékod vezéredhez? – kérdezte meg egy védekezése közben a hosszú hajú, ahogy nekifeszülve odanyomta a kardokat az arcához.
– Than megerősödve nevezett ki alvezérnek, s a papírt elégettem! – felelte a bőrruhás, aztán nagyot taszított a triannitán.
– Hazudsz!
A rövid és furcsa kinézetű fegyver éle áthatolt Storm karját elfedő ruháján és kicsalta annak méregtől fortyogó vérét. A fájdalom miatt egy pillanatra megszédült harcos megtántorodott, de mivel nem fegyverforgató karja sérült, megrázta azt és szúrást intézett a másik felsőtestére.
A halálos hegy nem érte el Meezot, mert az oldalra ugrott és rácsapott a mozdulatra.
– Tetszik nekem, ahogy küzdesz! Emlékeztet korábbi szellememre, csakhogy olyan vagy, mint a vándorsólyom, ha fiókáiért vadászik. Hirtelen.
– S a fiókák azért mégis kapnak falatot, nemdebár? – felelt szuszogva a fekete köpenyes, majd egy lentről indított mozdulattal kikerülve a másik kisebb fegyverét, belevágott annak combjába.
A barna nadrágon szétszivárgott a vér, majd átütött és végül nagy cseppekben hullott lefelé, gazdája hörögve kapott sebéhez, majd szélesre tárva kezeit, vicsorogva nevetni kezdett. 
– Akkor most meghalsz!
Leakasztva övéről a bőrből fonott hosszú korbácsát, egy csuklórántással kiengedte azt, majd meglódítva Storm felé csapott.
Andrew eközben két barbárral küzdött. Egyikőjük bolyhos szélű, tetején csúcsban végződő sapkát viselt hosszú hajas fején. Nagyon finoman fonott tincsei párosával újabbakat alkottak, s ezek hátrafogva a tarkóján egy kicsi fémpánttal még össze is voltak fogva. Felsője borítását helyenként tenyérnyi csontlemezek erősítették, az őket tartó durva anyag a kosztól, és a korábban szerzett sebekből maradt vértől pecsétesen nézett szembe mindenkivel. Lábai belső felén nadrágja vékonyra és fényesre kopott a sok lovaglástól, szintén szőrös peremű csizmája vastag szíjakkal volt talpára és lábszárára felerősítve. 
Széles kardjával nagyokat hadonászott; majd amikor ezzel nem ért el eredményt, taktikát váltott, és rövid kanyarokkal igyekezett kicselezni ellenfelét.
Társa, aki hasonló fegyverrel küzdött az oldalán, fémből és bőrből vegyesen összetákolt, kúpos sisakban és szürke ingben, amin fekete mellény lógott, mozgott fürgén ide-oda. Neki is volt derekán öv, de annyira hanyagul hordta, hogy ahol tőrtartója lett rá felakasztva, azon az oldalon combjának közepéig lecsúszott már a sebes forgolódástól.
 A kétfelől támadott Grand még mindig ugyanakkora erővel tartotta magát, mint amikor előhúzta pengéjét. Erre csapott, arra hárított; majd fordítani próbált, és ide szúrt, oda vágott egyet.
– Aaaarggghhhhh! – üvöltött fel a mellényes kurt, majd véres mellkasához kapott. Kezéből kiesett fegyvere, aztán párat köhögve holtan esett a már a pokol felé tartó testvérei közé.
– Combodból faragok tőrt, kutya! – kiáltott a másik, és megforgatva szélesre csiszolt élű kardját, nyakra támadott.
– Az kicsit lejjebb van! – felelt neki a lovag, és elugorva rácsapott a teljesen célt tévesztett fémre. 
Valamivel arrébb két erdőlakó is erősítette a helyieket. Kevesebb eséllyel, de rutinjuk miatt nagyobb rugalmassággal állták a csapásokat az acélokkal szemben. Kikerülve a két eltérő fegyver erejének találkozását, többet mozdultak a hárításoknál, majd villámként fordulva egyet-egyet suhintottak fadárdájukkal; és, ha még maradt lendület, szúrtak is. 
A kurtok közben elfogytak. Elszórtan hevertek a földön, csak azok nem, akikkel még folyt a küzdelem.
Meezo Stormra összpontosított, de látta a veszteséget. Tudta, valamit el kell érnie a győzelemért. Kezén, melyben korbácsát fogta, kesztyű rejtette a Bringével való első találkozása során szerzett, régi sebhelyet. A másikban kardját forgatta, s közben, aggodalmát leplezendő, vicsorogva mosolygott. Jobb lába elég rendesen vöröslött már, de ez őt látszólag egyáltalán nem zavarta, pedig a hosszú vágást nehéz lehetett elviselni. 
A meglóduló és meghosszabbított kar nagyokat csattogva csípte meg a lovagot, minden egyes érintésénél élesen belemarva oda, ahol elérte. Végül, az egyik ilyen alkalommal rátekeredett kardot tartó csuklójára, és megfeszülve kirántotta azt Bringe kezéből.
A hosszú hajú elkapta a bőrt, majd folyamatosan maga felé kezdte húzni. Tudta, miként kell majd mozognia ahhoz, hogy a dupla esélyes barbár ne tudja őt jobban megsebesíteni kardjával; így arra törekedett, hogy ne tudjon meglazulni a kettejüket „összekötő” eszköz.
 Meezo saját csapdájába került. Korbácsa nemhogy használhatatlanná vált, még fogva is tartotta, s kardja hasznavehetetlensége miatt még jobban megnehezítette helyzetét.
– Saját kezemmel tépem ki a szíved! – hörögte, majd köpött egyet és eldobta a pengét. 
– Constaire léte és megannyi szív nem volt elég?
– Mindannyian szolgáljátok népem, amikor majd utódaim lovának piszkát takarítjátok az akkor már a mi földünkön! – felelt és megrántotta Stormot.
A két férfi teste összecsattant. Fejeik homlokukkal találkoztak, kezeik a másik torkába, vagy ruhájába kapaszkodva markolták meg egymást.
– Mondd meg, hogy mi az, ami nektek elég? – szorította el magától a triannita. 
– A minden! – felelt amaz, majd megtaszítva a másikat, lezuhantak a földre.
A klánvezető került felülre, s ahogy ellenfele nyakát elérte, elülső felének kidomborulásába próbálta mélyeszteni ujjait. 
Megfeszültek az amúgy is kőkemény izmok, kezdett elfogyni a levegő az alulra került ember számára. Igyekezett elfordítani fejét, de nem volt hova.
„Közelharcban eszed akkor is legyen a másik gyengéjén, ha tekinteted elhomályosodik! Mindegy, hogy erőt, vagy szavakat kell legyőznöd – végy nagy levegőt és küzdj!”– emlékezett Bringe vissza a Sir Ambellnél őt tanítóra, aki nem éppen az ő súlycsoportjába tartozó ember volt. A férfi vagy kétszer akkora testével gyakran került erőfölénybe vele szemben, ilyenkor mindig nyugodtságra és az eszére figyelmeztette Stormot.
Térdével először megrúgta a másik ágyékának hátulját, majd kiszabadítva egyik kezét, ököllel állkapcson vágta Meezot. Az ütéstől legördülő test nem engedte el, magával rántva azt érte el, hogy most ő került felülre.
– Ha most le is győzöl, s népem nem hajtja szolgaságba a te néped, a Nagy Hegyek-béli romurok megteszik majd! – próbálta kizökkenteni a köpenyest a vadember.
– Miket beszélsz?
– Mindenképp meghalsz, te és ahányan vagytok – felelt Meezo, majd beleharapott Bringe már amúgy is vérző karjába.
Nem maradt több energia a béke megőrzésére. Amaz összeszorította fogait, megakasztotta lélegzetét és jobbról-balról teljes erejével ütni kezdte ellenfele fejét. A sokadik csapásnál már csak a nyaka nyeklett ide-oda a másiknak, de az összecsukott ujjak nem álltak meg. A megöröklött gyűrű felkarcolva a szakállas bőrt, hatalmas, mély sebeket vágott az ekkor már eszméletlen férfi kissé barna színű pofájába. 
– Vége – fogta meg a kezét társa hátulról – keressük meg a tekercset! 
Storm ott ült az elájult Meezo mellett és kimerülve kapkodta a levegőt. Egész teste remegett, egy pillanatig megszűnt körülötte a világ minden élője és holta is. 
„Elvette az eszem a félelem! De mi az, ami ennyire kihozott a sodromból? Valószínűleg minden szava hazugság. De ha mégis? És a tekercs?”– cikáztak a gondolatai, majd ránézett legyőzött ellenfelére és minden reményt elfelejtve matatni kezdett annak ruhájában.
A teljesen összegyűrődött viselet minden zugát átvizsgálva azonban beigazolódott, hogy a papír nincs ott. 
– Tovább kell mennünk – jegyezte meg halkan, de még mindig nem állt fel. 
– Tudom – nyújtotta felé kezét Grand, majd amikor a jelentéssel bíró kézfogás elérte a célját, társa lendületet vett és talpra ugrott mellette. 
– Mit mondott neked ez az alávaló? – kérdezte meg őt a két életben maradt erdőlakó egyike. 
– Valószínűleg nincs jelentősége, de azt akarta elhitetni velem, hogy népemnek nem is ők az igazi veszély, hanem valami romurok. 
– Az sajnos igaz lehet – hajtotta le a fejét a zöld ruhás. – Azt suttogják, hogy sokan vannak, vadak és zúdulnak keletről, mint az őseink által elmesélt vízáradat, ami elönti időnként az egész világunkat. 
„ ... és menekülvén a népek mind az őket elérő gonosz tüzétől, amely a világ összes vize mind, ami megfog és elragad, majd lehúz és megfojt mindet mi élő és holt.  S a népek keresték mind a magaslatot, hol felejthetik a pusztítást és remélhetik mind a békét, de nem volt semmi hegy, mi megóvja őket az áradattól, csak a remény, s a hit, mit a Mindenek Atyja adhat, ha már halni kell...” – idézte fel fejében az írást Andrew a Szent Szavakból, ahol is az előbb említetteket leírja a könyv. 
– Valahogy meg kell tudnunk tőle mindent! – lépett oda Andrew és osztozni próbált Storm baljóslatú jövőképében.
Miután csak Meezo maradt életben, és már megkötözve felpofozták, több sebéből vérezve szótlanul pislogott foglyul ejtőire. Tekintete semmit nem árult el fejében lejátszódó gondolataiból, hanyag testtartásával azt adta a jelenlévők tudtára, hogy hiába a vereség, ő akkor is csatát nyert.
– Hol a tekercs? – kérdezte őt Grand, majd egy kötelet csomózott az amúgy is hátraerősített kezekre. 
– Elégettem – felelt amaz.
– Ha valóban felgyógyult vezéred, nagyobb kincs az nektek, mint amiért mi jöttünk – szólalt meg Bringe is, közben – mialatt rendbe szedte magát – tokjába helyezte kardját.
– Vigyél törzsemhez, ők majd megmondják, hogy sehol sincs már a papírotok!
– Megöllek, és megtalálom nélküled is – szólt erőteljesebben Storm, majd ismét megfogta fegyverének markolatát. 
– Te is tudod, én lehetek a kapu, amin elérheted vezérem – mosolygott a kurt, s a még mindig szivárgó vért, ami belefolyt szája sarkába, megnyalta és lenyelte.
– Igazat mondhat – fogta meg a lovag vállát barátja. – Ha ez az ember vezér, talán cserét ajánlhatnánk!
– Hallgass az okosabbra – morogta Meezo.


Bringe–nek be kellett látnia: ez az egyetlen esélyük, amivel nemcsak viszonylag könnyebben juthatnak a barbárok tömegébe, de elérhetnek Than–hoz is – s akkor valószínű ott lesz a tekercs is. Ugyan tudta, hogy nagyon óvatosan kell végrehajtani a cserét, fogalma sem volt arról, hogyan vehetne elégtételt a lófarkas férfin az általa okozott veszteségekért; és ha tényleg van valami veszedelem, ami érkezik majd otthona felé, hogyan adja királya tudtára időben.

„Túl sok a kérdés, s kevés a válasz. Ami megfagyaszt, az az, hogy nagyon rövid az időnk”! 

Aztán átvillant a fején egy gondolat, és odaugrott a kurthoz, majd madaras gyűrűjét annak orrához nyomta a két sunyin pislogó szemei elé.

– Ezt fogom megetetni néped vezetőjével, miután mindent megtudtam! 

A barbár elsápadt, homlokán gazdag izzadtságcseppek jelentek meg. Tekintete kimerevedett az ezüst ékszert meglátván, lélegzete megakadt, és láthatatlan remegés kezdett úrrá lenni egész testén.

– Vágd le fejem! – szólt halkan.

– Miért, mi ez?– nézett rá érdeklődően Storm.

– Than és világunk szent madara, a Gourgu–sólyom. Ha ez nálad van, életedért mindannyiunknak halni kell, ha úgy kívánod!

Rövid időre elhallgattak. Ugyanaz ötlött fel fejükben: mégiscsak ez a kulcs, ami segíthet nekik.


Elindultak. Meezo bukdácsolva haladt a két lovag előtt, sem ereje, sem bátorsága nem maradt a rövidnek ígérkező hátralévő idejére. Bármit kérdeztek tőle, elhaló hangon válaszolt, majd minden esetben hozzátette: „Vegyétek el életem!”

Népének törzsei, a klánok közül három ott táborozott a közelben, a maradék négy – ami kevesebb harcost, de annál több asszonyt és gyereket foglalt magába–, javában igyekezett átjutni a messzebbi utat jelentő hágón. A hátramaradt fegyveresek figyelték az őket hajtó romurokat, így lassabban haladva tudták követni a  korábban rendesen megtizedelt embereket.

– Miért olyan erős a benneteket kergetők népe?– kérdezte a kötélen haladót Grand. 

– Sokan vannak és gyorsak. Jönnek lovon, gyalog, vagy talán még a levegőben is. Nappal-éjjel, hangtalanul, és ha kell üvöltve.

– Ahogy ti is, amikor otthonainkat feldúltátok! – mordult meg hátul a másik köpenyes. 

– Sokan voltunk, de hogy maradjon létünk, menekülni kell. Minél messzebb innen. Ahol ti éltek, gazdag a folyó, a fű kövér, s a Nap is melegen süt.  Vegyétek el életem!

– Megérdemelnéd, de sorsod még nem könnyítem meg. Hol a tekercs?

– Than legyengült egy harc során, sebei kezdtek elfolyósodni, s egyik testvérem egy ilyen papírtól felgyógyult. Ezért hoztam haza ezt, hogy megmentsem uram. S most megerősödve vezet minket. Nyergében, sátrában, mindig ott, ahol ő van.

Bringe elgondolkodott. Az alapítólevélhez és annak hazajuttatásához esküje köti. Meezo élete jól jöhet egy esetleges cseréhez; azonban a hatalmas kincsnek tűnő, Brake-től kapott gyűrű is győzelemre segítheti. Ugyanakkor ez az alak végiggyilkolta hazáját, megölte Constairet, s mindezt ugyan barbár módon, de csak azért, hogy megmentse Thant és népét. A levelet talán megkapja, vagy – ha kell – megszerzi; de ha tényleg érkezik valami nagy, veszélyes köd keletről, erről tudnia kell otthon mindenkinek. Mit is ér az a tekercs, ha közben a megszentelt vár és minden elveszhet?

– Hol járnak a romurok? – kérdezett újat.

– Még csak mozgolódnak, de egyre többet és egyre többen jönnek. Érkezik a tél, olyankor sosem látni belőlük egyet sem. Ezért döntött vezérem, hogy most induljunk útnak.
Andrew mintha teljesen belelátna társa gondolataiba, nagyokat sóhajtott és csak akkor szólalt meg, ha úgy érezte, egy apró hajszálnyi dologgal megerősítheti a kialakuló jövőt.
– Akkor menjünk szépen sorba! A levél, majd ugyanakkor a hír valamiről, amiről nem is sejthetik otthon, hogy nagyobb baj, mint az eddigi betörések. S ha jól gondolom, ehhez talán tavaszig van valami olyan lehetőség, ami esetleg még ezeknek is jó?
– Vegyétek...
– .... ha szolgálnod kell, tedd meg! Halottként ezt nem tudod megtenni. Vezess uradhoz, s légy azon, hogy megértse, mi lehet a jó! – szakította félbe a triannita Meezot. 
- Engedj el! Ha így érkezem oda, meghalok. Nem a szégyen, mert az már a madarunkat meglátva bennem van. A fogság miatt, és majd aztán kiderül bűnöm, a klánvezetők mind azt akarják majd, hogy fejem vegyétek.
– Nem bízom benned, de értem szavaid. Behódolásod mellett nem szólok majd arról, amitől félsz. Nem keltem gyalázatnak minősülő híred, de addig így maradsz! S ha ott ismét meglepsz, megöllek! Erre megesküszöm! – lökte meg őt Bringe, majd visszazuhant agyának mélyébe.


Egy kimagasodó dombról látszott, hogy a lent elterülő mezőn, amit szomszédos hegyláncok vettek körbe, felállított sátrak, izgő-mozgó emberek és megannyi ló pihent.

 A változatos, méretben és színben eltérő, ám mégis hasonló „építmények” valamelyest köralakban fogtak közre egy nagyobbat. Néhol apró tüzek égtek, mellettük férfiak álltak, de az oldalon csoportosuló patások mellett is lézengett néhány harcos.

Nem voltak egyformák, ahogy az érkezők ehhez már hozzászoktak. Bőrruhások, mellényesek, barnák, vagy éppen feketék ugyanúgy járkáltak, mint azok, akik csak egy inget és vállukon néhány szőrmét viseltek. Akadtak sisakosok – sima és szarvas díszítéssel is, sapkások, és a hosszú hajukat a napnak látni engedők is.

A pihenésre és alkalmanként lakásra is felállított szőrme-, bőr- és fatákolmányok között csomókban az égnek meredő, felállított fegyverek, néhol fapajzsok tették érdekessé a látványt. A lovagok ezt ahhoz hasonlíthatták, amikor egy csatára való készülődésnél táborozik a hadsereg. 

Még nem értek oda az ideiglenes faluhoz, amikor Bringe odalépett Meezohoz és leakasztva csuklójáról a hosszabbik kötelet megszólalt:

– Most felülsz velem a lovamra, azonban kezed rejtve kötve marad. Így lehetsz szolga, biztosíthatod néped, hogy nem vagy áruló. Ha valami történik, vagy menekülünk, vagy meghalunk. De együtt! 

– Szavam, tudom, semmit nem ér neked, de életem szent madarunké. Nem foglak elárulni.

A kis csapatot erősítő két erdőlakó nem szívesen tartott a lovagokkal, meg a szabadnak látszó kurttal, de hitük, és a gyűrű adta biztonság miatt érezték, hogy nem lehet baj. A hallottakat felfogván nagyon úgy nézett ki: jóval többről lesz itt szó, mint ami eddig meghatározta rejtekükben eltöltött életüket. 

Először csak azok, akik észrevették a jövevényeket, aztán lassan egyre többen kezdtek felbolydulva csoportosulni, arccal a hegy felé. Néhányan eltűntek sátrukban, vagy a középen elhelyezkedő legnagyobb vezérében. Pár pillanat alatt a harcosok kezeiben kardok villantak meg. 

– Most kioldozlak, de tudd, mit csinálsz! – súgta előre Storm a körszakállat viselőnek, aki kihúzta magát, és lassan az ég felé emelte karját.

– Testvérek, Meezo visszatért!– kiáltották páran, de látva az idegeneket, nem mosolygott senki.
– A jövevények barátok, rokonok!– kezdte oldani a feszültséget a klánvezető. – Ajándékot hoztak vezérünknek, s szent sólymunk védi szellemével mindannyiukat! Le a fegyverekkel!
Az eleinte meggyűlő tömeg először kettévált, majd körbefogta a társaságot. A lovon ülők leszálltak hátasaikról, nagyon feszült volt a pillanat.
– Hol vannak harcosaink?– lépett előrébb egy nagyobb testű férfi, akin hatalmas csontpáncél, bal vállán pedig egy hegyes és kanyarban végződő, szintén állati vázból nyert lapos csont díszelgett.
– Akiket előreküldtem, eltűntek, amikor belebotlottunk egy igen kicsi, romurokból álló csapatba. Ezek az emberek harcoltak ellenük, s itt ez a férfi, akit maga a Gourgu véd – húzta ki Meezo Bringe tenyerét és emelte fel, hogy mindenki lássa, ki az, akiről beszél, és hogy senkinek ne jusson eszébe meggondolatlanság a továbbiakban.
Valahonnan hátulról morgolódás hallatszódott, ami végül mély csendben halt el. A jelenlévők egy-egy lépést hátráltak, fejeiket megemelték mind egy irányba, és akinek kard volt kezében, lassan leengedte azt. Meezo szintén felemelte magasra állát és mivel nála nem volt semmi, markával megfogta övét, hüvelykujját beakasztva belülre, a többit a peremen tartva így jelezte: kész a harcra, a halálra, vagy bármire az érkezőért. 
Storm Bringe belsőjét elöntötte a félelem. Kifelé ezt nem mutatta, de pontosan tudta, érzésének szaga van, s ha kutya van a közelben, ezt az állat megérzi.  Visszarémlett benne az a sok évvel ezelőtti alkalom, mikor először – és azóta utoljára – találkozott Thannal.  
A kopasz, lófarkas vadember súlyos léptekkel ért elébük. Fülében kicsi, de vastag vajszínű karika fityegett, felsőruhája nagyrészt bőrből és alatta fémlemezekből álló páncélként fedte testét. Nyakában az elmaradhatatlan madár, amin akadt néhány csorba; ezeket valószínűleg egy-egy küzdelemben szerezhette be gazdája.
Öve alatt a nadrág fekete, kicsit laza varrású, prémes szegélyű darab, ami csizmában fejeződött be. Hátán – ami Storm emlékeiben sem volt kicsi, de most kétszer akkorának hatott – vastagabb köpeny volt, ennek szélein talán rókabunda lehetett. 
– Ismerlek – szólt hidegen, de egyetlen arcizma se rándult, amikor belenézett Bringe arcába.
– Úgy lett, ahogy mondtad. Találkoztunk – felelt amaz.
– Azt hallottam, a Gourgu szárnya véd. Kit öltél meg érte?
Hatalmas volt a csend. A madarak nem repültek, nem csicseregtek, a bogarak nem zizegtek, a szélfútta levelek nem zörögtek. Senki sem mozdult. Vak lett a világ, megállt az idő. Többeknek fülében kezdett dobogni a szíve, rezegni kezdtek az elálló hajszálak. 
– Testvérem, ki velem kezdte utam, a sivatagi harcban esett el. Brake volt a neve, sírjánál bízta rám ezt – mutatta fel kezét a lovag.
Than oldalra és lefele hajtva fejét nyelt egyet, majd visszaemelve szemeit ugyanolyan hangon, mint előbb ismét megszólalt:
– A remény meghalt. Nincs múlt, nem számít a jelen, csak a nép és a jövő. Valós átok, mi sújtja népem! Bármelyikünk halála véget vethetne ennek a találkozásnak; de mindketten tudjuk, hogy azzal már nem változna semmi. Nekem Te kellesz, neked meg, azt gondolom, én.
– Mindannak, mi az én életem értelme lett, te vagy az okozója! Számtalan sebet hagytál magad után, melyekre sosem találok gyógyírt – kezdte emelt hangon a triannita. – Szüleim, otthonom, szerelmem...
– Ha most bármilyen módon is veszel el létemből, sosem győzöl. Meg is ölhetnélek, de akkor meg a szent madár vetne ránk ismét büntetést; s családomnak kell egy ember nyugatról, aki örök békét és termékeny világot hozhat nektek és nekünk is. 
A fekete köpenyt viselő tudta, hogy amaz minden szava igaz. Egyik pillanatban fortyogott dühében, és rántotta volna ki kardját, majd egyetlen csapással vágta volna le a barbár fejét, a másikban igazi lovagként adta volna jobbját neki, hogy legyen megpecsételve az, ami tényleg a legjobb lehet, illetve lesz, ha megköttetik. 
Ez az ember neki, mindazoknak, akikkel idejött, s azoknak is, kiket otthon hagyott, vagy elestek valahol miközben harcosai ellen küzdöttek, csak fájdalmat okozott.
– Nekem, mint neked is, küldetésem s hazám a fontos. – kezdte Bringe. – Amit elvettél, nem tudod visszaadni, de tehetsz, hogy a jövő jobb legyen, mint a múlt. Add vissza a tekercset, mit Meezo hozott neked, s kössünk szövetséget, hogy egyikünket se érje el a romurok serege.
– Legyen hát! Adjuk vérünk eme szövetségre pecsétként!
A két férfi keze találkozott, s a körülöttük álló tömeg hangos üdvrivalgása végigdübörgött a környező hegyoldal lankáin zöldellő fák lombjainak levelein.


Folytatása következik..
A könyv borítója

******************************
3. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL




NAGY VENDEL: KÉT SZEMEMBŐL



Két szememből
Könnycseppek hullanak.
Lábaid elé
Gyöngyökként gurulnak.
Gyöngyházfényű
Kemény kagylókban
Sokáig alszanak.
Csiszolt gyémántok
Üveget karcolnak.
Akár a savak,
Csontodba marnak
Igaznak vélt
Hazug szavak.
Két szememből
Könnyek hullanak,
Aztán elcsitulnak,
Hogy látva lássalak.

 .....................................................................................



NAGY VENDEL: TELE VAN A ...





Más a gyakorlat,
Más az elmélet.
Negatív szemlélet,
Hogy félig üres a pohár.
Pozitívan szemlélem
Ha félig tele van már.
Realista vagyok
Ha azt mondom,
Félig van egy pohár.
De ha teljesen üres,
Látszólag kiürült már,
Én akkor is azt vallom
Üde, friss levegővel
Éltető erővel
Teljesen telítve áll.

2014  03 01

Valahol minden példa sántít...

.............................................................................................



MÁTYÁS RITA: Mit jelentesz nekem…

Patak vagy...
csendben csordogáló csermely,
szél vagy...
zúgó zivatari zene,
vihar vagy..
villám,vadul vakító
nap vagy..
fáradtan fénylő forró,
szivárvány vagy..
szédítően szép színes,
szerelem vagy...
évődő,érzéki érzelem,
minden vagy...
félelmetes fájó félelem!
Ez vagy nekem,
szép kedvesem!



Mátyás (Bacsák) Rita: Árvácska
...................................................................................

ADAMECZ LÁSZLÓ: Itt a tavasz…

Itt a tavasz, hiszed-e,
láttam ahogy érkezett,
lágy szellővel, fénnyel jött,
madárfüttyel költözött.

Fűben apró virágok,
előbújtak látod ott,
milyen kedves ez a fény,
vártuk már, hogy köztünk légy.

Rügyfakasztó szép napok,
tél szalajtó nappalok,
ünnep hozó évszakod,
szép vidám ajándékod.

.................................................................................


DOMBI TINÓDY LÁSZLÓ: Lepkék

Sütött a nap, zenélt a rét,
barna lepke elmerengve,
virágverandán üldögélt.

Arra szállt egy fehér pille,
kéjjel nézve mellé libbent,
édes hangon hozzá beszélt.

Boldog volt a barna lepke,
régen vágyta már a lelke,
érezni az ég kegyét. -

Ám a ledér elhallgatott,
félrevillant tekintettel,
szárnyát nyitva légbe kapott.

Bódultságtól elgyengülve,
követte a barna lepke,
mit sem tudva, szédelegve.

Utolérni már nem bírta,
utána szólt, kérve hívta,
hogy örökre jöjjön vissza. -

De a csalfa messze röppent,
és betért a rét közepén,
egy kék lepkéhez könnyedén. 

******************************

4. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA

 ÁRVAY MÁRIA: A lelkünk is zumbázik®!

Amikor mozgunk, táncolunk, sokat teszünk testünk egészségéért. Főleg akkor, ha rendszeresen gyakorolunk. 


Testünk jólléte mellett a lelki egészségünk megőrzése érdekében is rendkívül fontos a tánc!

 Amikor úgy érezzük: 
- Elcsigázottak vagyunk egy-egy nehéz, fárasztó munkanap után, 
- Pattanásig feszülnek az idegeink, 
- Torkig vagyunk sok apró bosszantó dolog miatt, 
- Elegünk van már az egyhangú  napok véget nem érő monotonságából, 
- Nyolc órai ülőmunkától elgémberedünk, 
- Kissé levertek, fásultak vagyunk, 
- Változatosságra vágyunk, 
- Hasznos és szórakoztató időtöltésre áhítozunk: 
Mire várunk? 
Zumbára® fel!!!


  Először is, a zene megadja azt a hangulatot, ami a zumbázáshoz® kell (vidámságot, frissességet, játékosságot, életörömöt). Igen, életörömöt írtam! Ugyanis ezek a zenék kiragadnak a hétköznapok gondjaiból, s belecsöppenünk egy másik világba, ahol az emberek a zenéjükkel, éneklésükkel még valóban tudnak lelkesedni. 


Ilyenkor érdemes kikapcsolni, s a zenére figyelni. Fokozatosan átvenni a számok hangulatát, azonosulni velük. 

Testünk sem tud ellenállni, mozogni, táncolni vágyik, szinte lebegni a zenével – 

hol gyorsabban, hol lassabban. 

Érezni lehet, hogy ellazulunk, nem vagyunk már olyan feszültek. Felszabadultságot érzünk. Jókedvűek leszünk, s ez a vidámság ragadós, adjuk át egymásnak!

   Nem csak azért zumbázunk®, hogy a feszültségünket levezessük. Már eleve jókedvűen is érkezhetünk! Ilyenkor kisugározzuk azt az energiát, ami bennünk van, a többiek felé, a zene segít ebben.
   Amikor táncolunk, valóban jól érezzük magunkat, nő az önbizalmunk, hiszen sikerélményeket gyűjtünk! Mire gondolok? Amikor egy-egy számot végigtáncolunk úgy, hogy élvezzük minden pillanatát, a gyöngyöző izzadságcseppek ellenére is!  
Főleg akkor tölt el jó érzés bennünket, amikor sorozatban, egymás után táncoljuk végig a csábítóbbnál csábítóbb számokat! Ne hagyjuk még abba, ne legyen még vége! 
Valami olyat csinálunk, ami különleges. 
Ezt az érzést csak mi ismerjük, akik ezekre a zenékre táncolunk! 
Nagyon fontos a koreográfus szerepe, hiszen ő az, aki megadja az egész óra felépítését!
Mi tudjuk, kihez érdemes járni!!!


A mozgás öröme mindenkié, igazi kincs, amit élvezni érdemes!
Feltöltődünk, akárcsak a mobiltelefonunk, több napra is, a következő találkozásig mindenképpen!

Árvay Mária 

 ******************************

5. BEAT MÚZEUM

   Az új rovat elé kívánkozik, hogy elmondjam,  mivel én is a gyűröttebb homlokúak közé tartozom ide- stova, szívesen nosztalgiázok a régi dalokkal és zenékkel..
Engedjék, engedjétek meg, hogy a sok vers és próza között, egy - egy régi slágerrel kedveskedjek  mindenkinek csak úgy felüdülés képen.
Próbálok aktuális lenni a témákban, de a zenék az én ízlésemet tükrözik majd, de várok ötleteket, javaslatokat, akár saját zenét is.

Íme a mai dal..

Gyere vissza kedvesem..

                                                            BABY COME BACK

Vissza
Gyere vissza
Kedvesem gyere vissza
Kedvesem gyere vissza

Kezdjük el megint újra
Emlékezz a szép napokra
Kezdjük el megint ujra.
Szeretlek téged kedvesem.

Újra,
Újra,
ÚÚÚjra.
Vissza
Gyere vissza
Kedvesem gyere vissza
Kedvesem gyere vissza

Kezdjük el megint újra
Emlékezz a szép napokra
Kezdjük el megint újra.
Szeretlek téged kedvesem.


Újra
Újra
ÚÚÚjra.
Kedvesem gyere vissza.


2013 szeptember 11
A zenekar...

A zenekar neve: The Equals, cím: Baby, Come Back.


 ******************************
6. VERSRŐL VERSRE

NAGY VENDEL: KISSÉ FÁRADTNAK TŰNT..

Kissé fáradtnak tűnt az arca,Nyugodt, és halovány
Az alvóké olyan halovány.Volt az arca,
Mellette a vizes pohár.Piros orra megfakult,
Nem ivott belőle,Csupán csak ott feküdt,
Félig üresen áll.Akár egy  holt.
A búza, ha megérik,Szalmakalapja alatt
Élhetné világát,Megsárgult a kóc,
De kipereg a szem már,Nem történt semmi,
Fogják a kaszát,Csak örökre
S levágják.Elment egy bohóc.
Vajon észrevetted- e2013 06 13
Hogy könnycsepp alakúcsak úgy magamnak..
A búza lepergő szeme?
Siratja önmagát.
Elszórja magvát.

 ...................................................................

FEHÉR MELINDA

Parázs vita, eget rengő,
forró hamut félre seprő,
égi vásznat pírral festő
nap, mely vöröslőn nyugodni tér
s már lopva kúszik csendesen az éj,
itt az idő, a hold helyet kér.
Közeleg az est, minden a helyén,
megannyi szín, apró fény
csillagháló a mindenség egén.



..........................................................................




CSOMOR HENRIETT: Igazgyöngy

Leszáll az este
 Melletted kéne
 Legyek. Fogni
 Két kezed suttogni
 Füleidbe édesen.

 Szétfeszít a fájdalom
 Úgy hiányzol.
 Keserves könnyeim
 Párnámra hullnak.

 Én sem értem
 mért facsarodik
 így a szívem.
 csak azt érzem

 ez  nem a képzelet
 játéka. S nem jön
 megy mint a sebes vonat
 a síneken. Hanem itt
 marad örökre a szívem
 Közepén az igazgyöngyként
 csillogó szeretet melyet tőled
 kapok.

............................................................................

HEIM KÁROLY:

Intelmem gyermekeimhez, a már meglévő és az ezután születendő unokákhoz.

Éld oly szelíden,
Bölcsen babám a mát,
Hogy a jövő ne lelhessen
A múltadban hibát!


Szekszárd, 2014.03.12.

  
******************************


7. TERMÉSZET GYÓGYÁSZAT.

SOPONYAI MIHÁLY ROVATA: A CSALÁN

Nagy csalán

Urtica dioica L.

Eredet, botanikai leírás

Egyike azon növényeknek, melyet szívesen nyilvánítunk haszontalan gyomnövénynek, haragszunk rá, mert összecsípi kezünket, lábunk szárát kirándulás közben. A veteményes kertben is szívesen megtelepszik, elágazó gyökere szívósan kapaszkodik a földbe, ki sem lehet irtani,

mérgelődünk. Pedig ez a növény évezredek óta gyógyít is bennünket.

A csalánnak kb. 80 faja ismert szerte a világon, Magyarországon a legismertebb a nagycsalán. Méter magasra is megnő, lágyszárú, évelő, a csalánfélék (Urticaceae) családjába tartozó növény. A leveleken és a száron sajátos mirigyszőr, az ún. csalánszőr fejlődik. Ennek feji része törik le és fúródik a bőrbe és okoz égető, csípő fájdalmat, bőrpírt, hólyagokat.

Hatóanyagai

A levél hatóanyagai a hisztamin, vitaminok, szerves savak, flavonoid, kálcium, kálium, vas, cserzőanyagok, illóolaj, nyálka, szénhidrátok, ásványi anyagok. A gyökér fitoszterolban gazdag.
A csalán
Története
Neve az “urere” égni latin szóból származik, a bátorság és az erő szimbóluma. Ovidius a Szeretet művészete című munkájában egy olyan szerelmi bájitalról beszél, melyben a csalán is szerepel. Dioszkoridész az i.e. I. században ajánlotta fertőzött sebekre, levét orrvérzésre, teáját menstruáció megindítására. Tápláló eledel már az antikvitásban is készült belőle. A II. világháborúban más zöldféle híján a csalánból erőt adó levest főztek, mely növelte a túlélés esélyét.
Gyűjtése
Levele (Urticae folium) tavasztól őszig gyűjthető, a hajtásokról frissen lefosztott leveleket szárítjuk. Gyökereit (Urticae radix) októbertől áprilisig gyűjtjük.
5 kg friss levélből, 3 kg friss gyökérből kapunk 1 kg száraz drogot.
Gyógyhatásai
Felsorolni is sok számos gyógyhatását. Egyik legjobb vértisztító növény, feloldja az anyagcseréből származó salakanyagokat, eltávolítja a szervezetből a mérgeket. A vesét fokozottabb vízkiválasztásra serkenti, csökkenti a vér húgysavszintjét, ezért hatékonyan alkalmazható köszvény, ízületi gyulladások, reumatikus megbetegedés kezelésére. A régi módszert, hogy a fájdalmas végtagokat a csalán friss hajtásaival csapkodják meg, ma is alkalmazzák. Lázcsillapításra, vérszegénységre és kiütésekre is használjuk.
A vese- és hólyagkő képződésre hajlamosaknak érdemes rendszeresen csalánteát fogyasztaniuk, mert segítségével még idejében kiválasztódik a homok. Tisztító, összehúzó hatásának gyomor- és bélhurut esetén is hasznát vehetjük. Teája élénkítő hatású, sok vitamint és ásványi anyagot (pl. vasat) tartalmaz.
A gyökeréből készült tea megakadályozza a prosztata rendellenes növekedését, növeli a vizelet mennyiségét, felére csökkenti a vizelési ingert, gyorsítja a vizeletáramlást. Vércukor szintet csökkentő tulajdonsága is van. Fokozza a szervezet ellenálló képességét. Allergiás betegségeknél is hatásos.
Felhasználása
Gyógyteát forrázással készítünk a levélből, főzéssel a gyökérből.
Tavasszal és ősszel végezzenek 6 hetes vértisztító csalántea kúrát napi egy csészével reggel. Vese- és hólyaghomok hajtásra egy liter csalánteát egy óra alatt meg kell inni (egy liter víz + egy púpozott evőkanál teafű). Vízhajtásra reggel igyanak egy csészével, ha intenzívebb kúrára van szükség, egy hétig minden délelőtt igyanak meg egy fél liter teát. Az első csészével reggel, étkezés előtt egyszerre, a második csészével a délelőtt folyamán elkortyolgatva.
Nem alkalmas szívelégtelenség vagy vesebetegség következtében létrejött ödéma elmulasztására. 6 hétnél tovább ne igyák, utána iktassanak be egy szintén hathetes szünetet. Kovasav hatóanyaga lerakódik a vesében és homokot, követ okozhat, ezért ne igyák folyamatosan. Húgyúti tisztításra 10 napon keresztül napi 2 csészével étkezések között. Lázcsillapításra naponta 3 csészével étkezések között. Gyomor-és bélhurut esetén, gyulladáscsökkentésre naponta egy csészével 3-4 napon keresztül. Vérképzésre naponta egy csészével éhgyomorra. Prosztata megnagyobbodásra napi egy csészével a reggeli órákban.  Székrekedésre este egy csészével. Emésztésjavításra egy hónapig minden reggel egy csészével. Máj és epebántalmakra reggel éhgyomorra minden másnap egy csészével egy hónapon keresztül. A lép betegségeire egy hétig minden nap egy csészével.
Csalánlé
Gyümölcscentrifugában préseljék ki egy tálkányi friss csalánhajtás levét, keverjék össze egy pohár vízzel. Naponta két szerre igyák meg étkezés előtt. Ekcéma, pikkelysömör gyógyítható vele. Ezekre még ihatják a csalán, orvosi veronika, zsálya, zsurló egyenlő arányú keverékéből készült teát napi egy csészével.
Külsőleg
Torokgyulladás esetén gargarizálásra (fél liter víz, egy púpos evőkanál szárított csalánlevél és egy evőkanálnyi szederlevél) többször a nap folyamán. Igen jó köptető is.
Ülőfürdőként aranyérre vagy reumára, borogatóként pedig bőrkiütésekre használhatják. Lemosóként hajhullás és korpásodás megelőzésére, valamint hajzsírosodás ellen. Kovasav tartalma erősíti a hajhagymákat, a kötőszöveteket, a körmöket. A fiatal leveleit pattanásos arcgőzöléséhez használják. Friss leve csillapítja a viszketést, rovarcsípésre csaláncsípést.

 ******************************

8. VÉLEMÉNYEM SZERINT...

OLVASÓINK ÍRTÁK

KEDVES OLVASÓINK

Örömmel jelentjük az érdeklődők számára, hogy szerzőtársunknak, Horenka Erikának megjelent első önálló kötete, az elérhetőségeit alant közöljük.  a szerk.

……………………………………………………………………………….....


az oldalam címe: www.kyra-angie.oldalunk.hu

Könyvem címe: Canberrai kalandok


undergroundbolt.hu

Telefonon: (30/6324806)


A bemutatókkal kapcsolatban és a részleteiről később, mikor már
pontosat  és biztosat tudok.
Egyébként pedig, mint mindig most is nagyon tetszik az újság
színvonala, írásai. S ahogy egyszer korábban írtad, bizony nincs miért
szégyenkeznünk...

Hamarosan jelentkezem.
Erás

 ......................................................................................

    Szervusztok, kedves MMM  rajongók!

Kedves Vendel!  Hát végre megszólaltál!  Nem is akárhonnan, a messzi Sidney 

kicsiny, családias rádiójából csak megszólalt a mi Vendink  hangja és a vele 

készült interjú.

 Csak két vasárnap délután, majd 6 órás türelmes várakozás, kellő kíváncsiság 

kellet hozzá!

 Gratulálok, kedves főszerkesztő Úr
sok érdekeset, újat hallhattak tőled a különböző földrészeken élő magyar 
honfitársaink.
Így is lehet, sőt így kell öregbíteni szép kis hazánk és a fogyatékossággal 
élők  jó hírnevét!

Tudod:

 M!
 M!
 M!!
 Emmi
 ……………………………………………………………………….. 
 Imádom pillangóként repdeső fantáziádat  jó lelkedet amiért minden szép dolgot meg osztasz másokkal
 ZS.
 ............................................................................................
 Szia Vendi!
Sikerült letöltenem és meghallgatnom a riportodat.  S nemcsak azt,
hanem az egész két órás műsort...
A riport érdekes volt, s végre hallhattam a hangod is, nemcsak olvastam.
Szépen elmondtad a magazint, tetszett, hogy kifejezted: mindenkit segítesz...
Milyen további terveitek lesznek közösen?
András

 ………………………………………………………………………........
 Kedves Vendi!
 Drága Vendi ne vedd zokon
ég az arcom tetőfokon,
s a munka is a kezem alatt
válaszom így jól elmaradt,
de itt vagyok már egészen,
és már csak azt remélem,
hogy nincs harag és ború
s nem vagy nagyon szomorú! :)


F. M.

*********************************

9. BESZÉLGETÉS A GYŐZTESSEL

GARAMVÖLGYI ANNAMÁRIA  RIPORTJA

Női táska, kalózhajó, pénztárgép – tortából

Izomsorvadással is lehet teljes az élet 

Sikeresen zárult az a képzőművészeti és versírói pályázat, amelyet a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztálya hirdetett meg még az elmúlt év végén. A pályázat címe volt: „Fogyatékos emberek a médiában”, célja pedig annak bemutatása, miként jelenítik meg a különböző kommunikációs eszközök a fogyatékossággal élő embereket. Tizenheten küldtek be verset és huszonegyen képzőművészeti alkotást. 

A vers kategória első díjazottja Fehér Melinda lett A titok című megkapó költeményével. Jutalmul a szakosztálytól vásárlási utalványt, a Rózsadomb Lions Klubtól pedig szépészeti csomagot vehetett át. Melinda, aki izomsorvadása miatt alkalmanként kerekesszéket használ, egészségi állapota ellenére aktív, vidám, tervekkel teli életet él. Ez a vele készített interjúnkból is kiderül. 

– Mi ihlette a pályázatra benyújtott vers megírására?

– Talán mert ezek a gondolatok mindig is bennem voltak és az életemnek olyan szakaszában jártam, amikor újra emlékeztetnem kellett magam, rajtam múlik, hogyan tovább. Felemelni a fejem és menni előre, egyik lábam a másik után téve és hinni abban, hogy megoldom.  Egy klasszikussal élve "Az erő benned van!" 

– Régóta foglalkozik-e verseléssel? Megjelentek-e már valahol a munkái?
– Már a szakközépiskolás évek alatt is írogattam, de igazán néhány éve vált szokásommá, hogy meglepjem a barátaimat egyedi, személyre szabott versekkel, köszöntőkkel, de akár egy kép is rímelésre késztet, legyen az tájkép, portré vagy bármi. Bár A titok című vers komolyabb és mélyebb mondanivalóval bír, mégis leginkább Romhányi József stílusa áll közel hozzám. A Facebook az egyetlen hely ahol "publikáltam" eddig, de keresem a lehetőséget, mert nagyon szeretnék más fórumokon is megjelenni és szélesebb kört megérinteni, mosolyt csalni az arcokra vagy elgondolkodtatni, mert úgy érzem, hogy ezt erőlködés nélkül adhatom.
– Elárulná-e magáról, miként töltötte a gyermekkorát? Hol született, hol cseperedett fel?
– Csodálatos gyermekkorom volt. Egy Nógrád megyei kis faluban, Vanyarcon nőttem fel. Úgy éltem, mint az egészséges társaim, bár már akkor is kitűntem egyedi mozgáskultúrámmal a többiek közül, de nem éreztem ennek a hátrányát. Megértés, elfogadás és támogatás vett és vesz körül mind a mai napig, hiszen itt élek azóta is. Boldog vagyok, ha visszatekintek, hiszen mindenből jutott nekem is egy pici: szabad gyerekkor, önálló kollégista évek, házasság, gyermek, élmények, barátok. Csoda, hogy a poharam mindig félig tele van?!
– Miként kötődik ehhez a településhez?
– Vanyarc a Cserhát lábánál fekvő bájos kis falu, amit a táj és a nyugalom miatt is szeretek. Bár korlátozottabbak a lehetőségek, mint egy városban és hiányzik is néha a nyüzsgés, mégis kedvelem, mert minden ide köt, a gyerekkorom a családom és nagyon sok jó barát.
– Melinda, mi a szakmája, s jelenleg mivel foglalkozik?
– Postaforgalmi szakközépiskolában érettségiztem és lehetőségem volt a szakmámban dolgozni a helyi postán néhány évig.  Sajnos, az egészségi állapotom miatt ezt abba kellett hagynom. Évekig kerestem valamilyen otthonról végezhető munkát, persze sikertelenül, aztán egy kedves barátom segítségével egy építőipari cég történelmébe sikerült beleírnom magam, adminisztrátorként. Ám sajnos már ez is a múlt, egy éve keresem a helyem, egyre inkább azt érezve, hogy az írás lenne nekem való.
–Mi történt Önnel, miként érte el a betegség? Szólna erről az olvasóknak?
–Már óvodásként gyengébb voltam, mint a társaim, többször elestem. A gyanút vizsgálatok követték és 7 éves koromban diagnosztizálták az izomsorvadás tényét. A Limb-Girdle típusúhoz "van szerencsém", amely a végtagövi izmokat érinti. Azonban szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindenben volt részem egy ideig. Futottam, bicikliztem éltem a majdnem ép tinik életét. Ám mivel egyre kevésbé tudtam sarokra lépni, 17 évesen meghosszabbították az Achilles- inamat, s ezzel együtt a járásra való képességemet is. De a gyógyulás közben a hátizmaim veszítettek erejükből, valamint a végtagi izmok is, s a folyamat azóta is tart, ami reményeim szerint megállítható és akár visszafordítható, csak idő kérdése.
–Miben akadályozza ez Önt? Tud-e dolgozni, s ha igen, mit? S kap-e valamilyen kezelést, rehabilitációs ellátást?
– Huszonéves koromban lépett az életembe a "tenyeres pajtásom" egy könyökmankó, addig segédeszköz nélkül közlekedtem. A lépcsőkkel hadilábon állok, könnyen elesem, elég egy rossz mozdulat, egy pici szintkülönbség és ma már egyedül nem tudok felállni. A lakásban emelőszerkezetek vannak építve, segítve ezzel a lehetőségekhez mérten minél önállóbb életet. Idén pedig begördült a kerekesszék az életembe, amit idegen területen használnom kell magam és a boltok porcelánrészlegének biztonsága érdekében. Itthon a saját tempómban majdnem 99 %-os életet élek, mindent igyekszem magam megoldani, a siker csak idő és türelem kérdése. A mindennapos tevékenykedés fontos is, hiszen ennek a betegségnek az egyetlen "gyógyszere" a mozgás. Dolgozni szellemi területen tudok, ilyen az adminisztráció vagy akár az írás, illetve a kézműves munka, ami testhezálló.  Kezelést nem kapok, a házi betegellátás lenne a megoldás, ám sajnos messze lakom a szolgálattól, ahonnan ezt igénybe tudnám venni, de ezen még dolgozunk. Addig is tornázom önerővel és időnként gyógy masszázsra járok.


–Mint megtudtam, családjában a bátyja és édesapja is beteg. Biztosan nehezen élnek így, segít-e valaki Önöknek?

–Igen, a bátyám szintén izomsorvadással él, édesapám pedig Alzheimer kórral. Az életünk egy kihívásokkal teli doboz, az összefogás a kulcs hozzá. Igyekszünk mindent együtt megoldani. Fiam is segítőkész, hiszen ebben nőtt fel, neki ez a természetes. Édesanyám pedig  a fő mozgatórugó, nélküle nagyon nehéz lenne! Boldog vagyok, hogy őt kaptam édesanyának, mindig hálás leszek neki! Illetve szerencsére barátokban sem szűkölködöm, akikre bármikor számíthatok.

– Szabadidejét mivel tölti? S általában, miként telik egy napja?

–Szabadidőmet eddig a gyereknevelés töltötte ki, ám mivel idén a fiam kollégista lett, több időm marad az általam még kivitelezhető házimunkákra, ami mozgásomat tekintve nem egyszerű dolog.  A többi időt pedig írással vagy kézműves alkotómunkával töltöm, mint például formatorták készítése, kosárfonás papírból vagy rajzolás, illetve sokszor fennakadok a világhálón is. Valamint nagyon jó hallgatóság vagyok és lélekdoktori szerepet is betöltök, ha szükség van rám.

–A legismertebb közösségi portálon megtekinthető csodálatos torták is az Ön és édesanyja remekművei. A képeken láthatunk női táskát, kalózhajót, pénztárgépet, gitárt, cipót, állatfigurát, népmesei motívumot, de még gyerekszobát is formáló tortacsodát. Talán Melinda cukrász is vagy ez csak a hobbija?

–A torták közös munkák, édesanyám süti valamennyit, tehát az ízükért őt illeti az elismerés én pedig megtervezem, fúrom, faragom, díszítem őket. Minden formát, marcipánfigurát és motívumot saját kézzel készítek. Nem tanultam a cukrászmesterséget, egyszer csak megpróbáltam és ment. Aztán pedig új ötletek jöttek, újabb kérések az ismerősöktől és magával sodort az alkotás öröme. Nagyon izgalmas, hiszen sosem csinálok "prototípust", mindig csak a végén derül ki, hogy mi volt éppen akkor a kezeimben. 

–Ön olyan megkapó személyiség, akinek a humor és az optimizmus láthatóan az egész életét meghatározza. Ezért ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, van-e társa? Hiszen, mint elmondta, egy gyermeke született. 
–Nos, egy fantasztikus fiú édesanyja lehetek, aki már 15 éves. Bizonyára elfogult vagyok, de Levente a legokosabb és legjobb gyerek a földön. Most 9. osztályos, gépészetet tanul és a gépészmérnökség a célja. Ő az én csodám, már az életem részévé válása is az volt, egy különleges történet!  Egyébként férjnél voltam, de néhány éve – 10 esztendei házasság után – elváltak útjaink. Azóta keresem a társam, ami ilyen hendikeppel nem egyszerű, azt hiszem, a férfiak tartanak az én kis "defektemtől", pedig a lehetőségeimhez szabottan igazán teljes életet élek. Igaz, sokszor szorulok segítségre, de aki ismer, az meg is feledkezik erről, mert az egész lényemet látja és nem csak a keretek között mozgó testet. Bízom benne, hogy van valahol számomra valaki, aki ugyanilyen nyitottan közelít majd felém.


–A díjnyertes verséből erő sugárzik. Ön miből meríti?

–Mindenképpen sokat jelent a háttér, a család és a barátok, és persze elengedhetetlen hozzá az én makacs természetem. A legjobb edző pedig az élet, megtanított küzdeni, merésznek lenni, feledni, lelket gyógyítani, belemosolyogni a sötét jövőbe, meglátni a legapróbb szépségeket is, mert a kis dolgok bennünk, általunk nőnek hatalmassá. Azonban nem gondolnám, hogy erősebb vagyok, mint bárki, sőt! A különbség csak annyi, hogy más, göröngyösebb utat kell bejárnom, amihez kell némi plusz, ami talán velem született és az évek folyamán növesztgettem magamban. Tudom, hogy nem adhatom fel, illetve nem akarom! A fizikai erő helyett némi kreativitást és talán edzett lelket kaptam, ebből táplálkozom, így lehetek egész.


És íme a díjnyertes vers.

Fehér Melinda: A TITOK

Ha padlóra küld az élet,
az még nem a végítélet.
Rajtad áll, hogy merre mész,
miben hiszel, mit remélsz!
Dönthetsz úgy, hogy elfogadod,
lemondasz, s magad megadod,
de fel is emelheted fejed,
dacosan, mint a kisgyerek
s mondhatod, hogy:
Nem zokogok,
erős vagyok, győzni fogok,
megyek, ha kell
falnak fejjel!
Lehet, mire odaérek
leomlanak a mellvédek
s rájövök, hogy délibáb volt,
mit gyáva elmém elém mázolt.
Megpróbálni mindent hittel!
Fel tudsz állni, a lényeg: HIDD EL!

 **************************************
10. GYÓGYÍTÓ MŰVÉSZETEK FÓRUMA

NAGY VENDEL: INDULJ, HA MENNED KELL

Mindegyik lányomhoz

Galamb a fészkén
Tudatlan módon
Kirepülni készül
S élesíti már
Karmait
Valahol
Egy sólyom.
Óvtalak eddig,
Enni is hoztam.
Melegítettelek,
Majd belefagytam.
Minden tudásom
Örökül hagytam.
Amit tudtam,
Mindent megadtam.
Most másik
Fészekre készülsz
Ez a dolgok rendje
Indulj, ha menned kell,
Büszkén szállj
A fellegekbe.
Az nem bántana
Ha vissza sem néznél.
De az rosszul esne,
Ha elfelednél.


2014
..............................................................................


CSOMOR HENRIETT: Oltalmazó kezek



Mikor gyermek voltálvalami furcsát láttál.
nevettél, s játszottál.Nem tudtad, hogy
Apró voltál, s hittél akönnycsepp, hisz oly
mesékben mit hallgattál.parányi voltál. Mit érted
Édesanyád, kiejtett az Édesanyád.
első lépteidet figyelte,Te gőgicséltél, s arcát
s hangtalanul őriztekis tenyered közé fogtad,
lábad nyomát, kacagvamintha sose engednéd el
felé fordultál, s
átölelted. Kis
kezedet fogta, s
reád nézett: szemében

..............................................................................

MÁTYÁS RITA: Férfi és nő

Ó te férfi! Te első ember!
Hozd ki  a legjobbat belőlem!
Férfi nélkül mit sem ér a nő,
anyává sem lehet egyedül ő!
Férfi nőt remél, nő férfire vár,
és csak együtt lesz kerek e világ!
Legtöbb mit adhatsz gyermekednek,
hogy édesanyját boldoggá teszed!
..............................................................................


BÍRÓ MELINDA: Tavasz

 Magához ölel szerelmes rügyektől
 bimbózó tavaszi szellő
 A zöldellő világ, a fény, az illatozó mezők
 Lángol a lelkem, sejtjeim megújulva
 Éltetik testem
 Kikelet szimfóniát játszik
 Minden zöldellő bokor és fa
 Bókod, mint gyertyalángja
 Tavaszt gyújt deres hajamra
 Szomorúságom nincs nekem
 Bár múlnak az órák, a percek
 Világ rendje ez, minden változó
 Évszakok, nappalok, szerelmek
 váltják egymást, vissza nem néznek
 Reménykeltő tavasz, szebb a holnap
 Mint volt a tegnap, megújulva éljünk
 Haragunkat télnek hagyva,
 Derűs napra várva
 Szobámban sétál a nap
 Mosolyog, nem rideg az arca
 Engem is mosolyra fakaszt
 Akartad te is, hogy tavasz legyen
 Hogy éleszd újra édes szerelmedet
 Tessék, neked adom e szép tavaszt
 Mosolyogni lássam arcomon, az arcodat

..............................................................................


FELLNER ISTVÁN: HÁT AZ NEM ÉN VAGYOK...

nem hiba ha fogynak,
ha a napok fogynak,
mert tűnt a nap,
s botlanak a csillagok,
s velük botlik csillagom,
szűk a határ,
hol járhatok,
hogy senki ne bántson,
senkit, nem bánthatok,
ki lesz ki kérdi?
jól vagyok?
ne mutass -
ne mondd -
utat, a szót,
futnak a napok,
fogynak a csillagok,
ki az úton poroszkál,
ki az égen keres,
ki üzen széllel,
sóhajjal, álommal,
én vagyok,

ki neved írja felhőkre,
üzenve széllel szellővel,
ki patakot áraszt érted,
hegyeket mozdít,
hangtalan ordít,
néma sikollyal hív,
én vagyok.

ki majd egyszer fárad
nem bír állni,
nem tud hívni,
s nem mozdul,
rád sem tud nézni,
s feled mint múltat,
 hát az nem én vagyok...

2012. október

.................................................................................



GERENCSÉR HAJNALKA: AZ ÉLTETŐ FÉNY 


 Kinek az élete nem volt mindig napos,
 Lelkéből gyakran törnek fel viharok.
 Hangulata néha lávaként robbanhat,
 Csak lassan nyugszik meg, majd új erőre kap.

 A hangulat morajló, hullámzó tenger,
 Tükrözi, mily mélységeket élt át az ember.
 A hullámok emelkedése közti különbség,
 Az egyes emberek által már átélt veszteség.

Minden ember élete más és más,
 Mások e mélységek és más a hangulatingadozás.
 Akit e tenger a felszínen ringat,
 Vesztesége csekély, adjon hálát a sorsnak!

 Ám akinél e hullám egy robbanással felér,
 Ott kell igazán a SZERETET, hisz veszteség, veszteséget ért.
 S éreznünk kell e lelkek dallamát,
 GYÓGYÍTÓ ERŐNKET csak így adhatjuk át!

 Minden betegség egy rémisztő folyamat,
 Az ember küzd, teste, lelke sorra kapja a csapásokat.
 S néha hiába eme embert próbáló küzdelem,
 Az embereket ilyenkor mindig leteríti a félelem.

 S amíg a betegség kegyetlen, de lassúbb folyamat,
 A baleset egy szempillantás alatt átírja a sorsokat...
 Testre és lélekre egyaránt óriási terhet rak,
 S ez sajnos gyakran az ember egész életére kihat.

 S akkor ... abban a pillanatban … oly nagy a tét,
 Mindig ott a kérdés: a halál vagy a lét...
 Bármi okozza is e rettenetes baleseteket,
 E percet a lelkek mélyen magukba temetnek.

 Sajnos nemcsak az fáj, mi tudható, látható,
 Az ember belül szenved, s e seb sokat mondó.
 Minél nagyobb a csend, ez annál jobban fáj,
 Így ad megoldást szavakban eme ellentétpár.

 A lélek gyógyítója a FÉNY: a SZERETET,
 Hidd el, ebből sohasem adhatunk eleget!
 Minél több fényt adsz és reménységet,
 Annál tovább tarthat sok emberi élet!

 Figyelj hát azokra...EMBER kérlek !
 Kiket a FÉNY, s nem a pénz, ami éltet,
 Aki érzékeny, annak lehet a lelkére hatni,
 De bántani soha...csak gyógyítani !

 2013.december 25.

**************************************


11. ISTEN ÁLDJA A TISZTES IPART...

WESSELY GÁBOR  ELMÉLKEDÉSE

Milyen az ideális sajtómunkás?

* Az ideális sajtómunkás megtermeli a tőle elvárt flekkmennyiséget az alapbéréért. A mennyiségi követelmény növelhető akkor is, ha a bér változatlan. Ha nincs meg a kellő flekkszám, azért hó végén levonás jár. A többletteljesítményért nem jár plusz pénz. 



* Az ideális sajtómunkás a kétnapos hétvégi ügyeletért megelégszik egy csúszó nappal. Nem teszi szóvá, hisz tudja: akinek nem tetszik, elhúzhat. Százan várnak a helyére, még ideálisabb sajtómunkások. A jelenléti ívet tehát úgy tölti ki, hogy csal. Röhejes módon, nem a maga javára. Kevesebb órát ír be, mint amennyit dolgozott, nehogy kellemetlen helyzetbe hozza – egy revízió során – az őt foglalkoztatni méltóztató céget.  



* Az ideális sajtómunkás megfelelő mennyiségű szövegmezőt állít elő. Bármiről képes ötszáz vagy ötezer karaktert összerakni, mások által meghatározott címszerkezettel. A minőségre nincs gondja, azt senki nem kéri rajta számon. Már rég nem nevezik újságírónak. Tartalomszolgáltató a titulusa. Géplapgyártó. Lehetőleg olyasmivel foglalkozik, ami hozza a pénzt és nem viszi. Reklámokat szervez, pr-cikkeket firkant, a megrendelő igényeit maximálisan kiszolgálva. Szükség esetén – ha egy befolyásos hirdetőpartner úgy akarja – eltekint a tipográfiai, a stilisztikai, esetleg még a helyesírási szabályok alkalmazásától is. 


* Az ideális sajtómunkás arra törekszik, hogy minél nagyobb lapfelületet értékesítsen. A hirdetések között sajnálatos módon megmaradó lyukakat betömködi. E célból vagy maga kreál valami blablát, vagy a neten vadászik. Mások cikkeinek gondozására – meghúzására, megtoldására – is képes, a forrás megjelölésével vagy anélkül, a flekkdíjtól, a rizikótól és a vagányságától függően. 

* Az ideális sajtómunkás sokoldalú. Nem hökken meg azon, ha azt mondja neki a szerkesztő: ma a tiéd a gazdasági oldal, holnap a turisztikai, holnapután a kulturális vagy az egészségügyi. Elvégzi a feladatot, a lehető legkisebb idő- és energiaráfordítással. Nem foglalkozik tényfeltárással, oknyomozással, véleményalkotással. Se olvasóbarát, saját szerzemények publikálásával. Szerzeményeit szerzi. Azért fizetik.  

* Az ideális sajtómunkás tisztában van azzal, hogy a lapokat már nem tartják el az előfizetők, ezért politikai és/vagy gazdasági szponzorációra szorulnak. És a támogató általában nem egy önzetlen mágnás. Ellenszolgáltatást kér. Elkötelezettséget. Iránta, és nem a szakma iránt. Kimondottan szívesen veszi a jellegtelen és jellemtelen tollnokok pedálozását. Esze ágában sincs el nem kötelezett, értékféltő, igazságkereső sajtóműhely létrehozásán ügyködni. Két célja van: 1. az általa fizetett emberek az ő érdekeit szolgálják, 2. amibe ma két forintot befektet, abból holnap hármat vehessen ki. 

* Az ideális sajtómunkás örülhet, hogy ma már nem kell emigrálnia ahhoz, hogy ellenzéki hangon szólaljon meg. Rengeteg lehetősége van az anyázásra. Név nélkül, érv nélkül, ész nélkül. Kis példányszámú, nagyhangú lapokban éppúgy, mint a világhálón. Csak a megalapozott, építő kritika közreadásához nincs fórum. Az túl uncsi.

* Az ideális sajtómunkás nem fárasztja magát azzal, hogy a sajtószabadságért harcoljon. Kiket győzzön meg? Az egyetemi padokból a parlamenti padokba csücsült döntéshozókat? A külföldi lapgazdákat, akik a nyelvet sem ismerik, akik el se tudják olvasni, hogy miről ír az általuk „pénzelt” orgánum? Az agitproposokból, hirdetésszervezőkből és értékesítési menedzserekből lett szerkesztőket, akik, ha akarnának se tudnának különbséget tenni egy jó cikk és egy rossz cikk között? Akik nem értik, miért nem mindegy, hogy termékismertetőkkel vagy eseménytudósításokkal, művészportrékkal, faluriportokkal telnek meg egy – elvileg – közéleti lap oldalai? Győzze meg a sötétben machinálókat arról, hogy a fény, a nyilvánosság közhasznú dolog? Vagy arról, hogy aki bírál, az nem biztos, hogy eltiprandó ellenség? Vagy arról, hogy egy stadion árából ötszáz orvos itthon tartható volna, s ez lenne az ésszerű befektetés, merthogy a társadalom 10 százaléka sportol és 90 százaléka beteg? Miért pont ő mondja meg az elefántnak, hogy nem egy kecses gazella? Még a végén lesújt rá – a megmondó firkászra – a törvény! A dzsungel törvénye.

* Az ideális sajtómunkás profitorientált. Mások profitjának gyarapításán fáradozik, legjobb tudása szerint. Legjobb tudása eközben erőteljesen kopik. Agyi barázdái feltöltődnek, mélyenszántó gondolatai a mélyben maradnak, s eldudvásodik a parlagon hagyott kreativitás. Ugyanazokon a karikákon ugrál át nap, mint nap, egy ugyanolyan kockacukorért. Idomul az idomárhoz. 

* Az ideális sajtómunkás tudja, hogy a sajtóviszonyok leképezik a politikai viszonyokat. Minden társadalmi rendszerben. Ugyanolyan típusú ember a vezértollnok, mint a vezérszónok: udvarias úr, középszerű művezető vagy nyomulós senkiházi. Mostanság, a harmincéves államtitkárok tündöklésének, a dilettantizmus diadalának korában, az ideális sajtómunkás kussol. Nem az ő ügye, ami itt történik. Úgy van vele, hogy majdcsak rendbe hozzák közös dolgainkat, akik elkúrták. De téved. A lelketlen emberek elbarmolásainak jóvátételére csak a lelkes emberek képesek. Szép szóval, jó tollal, megbocsátó szeretettel.
Wessely Gábor


* A szerző vidéki napilapíróként dolgozott az elmúlt 25 évben. Ezután már nem biztos, hogy az lesz. Hisz, mint tudjuk, manapság, a fejlett demokráciákban nem azt büntetik, aki otromba dolgot művel, hanem azt, aki kiszivárogtatja. 

**************************************

12. RÁDIÓ RIPORT AUSZTRÁLIÁBÓL

BESZÉLGETÉS A MAGAZIN SZERKESZTŐJÉVEL
 ILOSVAY GUSZTÁV RIPORTJA

 Egy telefonos beszélgetés rádiófelvételét hallgathatják meg, ha rákattintanak a hanganyag linkjére.

A Guszti rádió házigazdája beszélget a Megszólalok magazin szerkesztőjével, az irodalmi újság alakulásáról, és a lap elhivatottságáról a világ magyarjai és a segítséggel élők iránt.

Köszönjük a bemutatkozás lehetőségét.  ( nv.)

 ...............................................................................

GUSZTI RÁDIÓ  www.ilosvay.net
Ide kattints:

**************************************
13. CSAK A DAL,  NAGY VENDEL  DALAI

A VÉN HUSZÁR NÓTÁJA
 1848- 49 emlékére.

Öreg huszárnakCsaplárosné lelkemÜgyelj lovam
Rozsdás a kardja.Bort hoz a kancsóba.Ügyelj a harsonára
Sárga lovánakElőkívánkozikNemsokára
Kopott a patkója.Egy- egy huszárnóta.Indulunk a csatába.

Nem vágtat már rajta

Sárga lovam

A sok vitéz
Fényes diadalra.Megbotlott a határba.Bevágtat a halálba.
Behúzódik estigRosszul ugrottÖreg huszárt
Útszéli csárdába.Be a rövid vágtába.Rákötik a lovára.

A vén cigánybanda

Vigyázz lovam

Így indul el
Kérdi mi a strófa:Vigyázz a vezényszóra.Vissza a táborába.
Öreg huszárlónakJobban tudodMegmutatja
Földig ér a farka.Mint egy bundás regruta.Merre van a hazája.


Megjegyzés:  Hallgató.   2012

**************************************

14. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!    

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.

Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.

Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3

Telefon: 06 30 550 51 06   8-tól  20- ig.

e-mail:

 skype címem  nagy.vendi54

Új email címem: nagy.vendi54@gmail.com
 ……………………………………………………………………………………
 Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók
 számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

Tehát az ez évben megjelent összes számot  visszamenőleg is elérhetővé tettük a fenti blogoldalon!

 ……………………………………………………………………………………
 A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.
Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk.
 Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.
Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!

Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.
 Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek foruma  nagyvendel
 www.canadahun.com irodalom fórum
  ……………………………………………………………………………………
Az Amerikai Egyesült Államok beli  egyik link, ahol elérhetik magazinunkat.
 A link: minnesotahungarians.com
 .................................................................................................................................
 Kedves olvasóink!
Néhány operatív információt kell megosztani Önökkel. Sokan jelezték, hogy a színes magazin blogoldalán mindig csak a legújabban feltett újság jelenik meg, pedig a régebbieket is szeretnék olvasni.
 Ennek  semmi akadálya nincs, ugyanis ugyanazon az oldalon elérhető az összes többi is! A megoldás a következő: a képernyő jobb felső részén látható a "Blogarchívum" felírat. Ez alatt különböző dátumok és hónapok vannak, amelyek mellett láthatók kis fekete háromszögek. Ezek tartalmazzák a régebbi számokat. A háromszögekre kattintva "legördülnek" azok az újságok, amelyeket   abban a hónapban tettünk fel. Most már csak ki kell választani kattintással a kívánt újságpéldányt. A háromszögre újból rákattintva bezáródik az az év, vagy hónap, s újabb újságot lehet kiválasztani olvasásra!
Még egy nagyon fontos információ! Mivel a memóriaterületünk véges, ezért takarékossági szempontból összevontuk azokat az újságokat, amelyek azonos hónapban jelentek meg. Általában kettő számot  jelent egy hónapban, ezért ezeket egy blogba vontuk össze. Az összevonást folyamatosan végezzük...A blogon belül két újságot vastag piros csíkkal választottuk el! 
..............................................................................................................................
VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ