MEGSZÓLALOK

M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN

2013. augusztus – Harmadik évfolyam, tizenötödik szám

Kulturális és szórakoztató folyóirat

Független, és ingyenes négyheti lap

Alapítva : 2011 – ben , ELVI SÍKON

Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos

                                              

1. Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések

2. Évfolyam:  2012.  1-tól 6. számig

3. Évfolyam: 2013. 1- től. 15. számig (augusztus)

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

*********************************************

1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ OLVASÓNAK!

    Szívből köszöntök mindenkit ebben a tomboló, dinnyeérlelő, meleg nyárban.
Már kezdhetnek aggódni azok a pedagógusok , akik csak három dolog miatt mentek erre a pályára, mármint a június, július, és az augusztus okán.
Rohanva közeleg az újkenyér ünnepe, és lassan tarkállik a korai csemegeszőlő is,  hamarosan  itt az ősz.  A betakarítások, az elért eredmények begyűjtésének ideje.
A közmondás szerint Isten malmai lassan őrölnek, de biztosan.  Szerkesztőségünket elérhetik immár skype on is. Akár szóban is elmondhatják gondolataikat e sorok írójának.  A címem:  nagy.vendi54
Agmailes levélcímre való átállás lehetősége is folyamatban van, és akkor talán kiküszöböljük a freemail által okozott műszaki kellemetlenségeket.
Az új címet is időben közöljük.
Még egy kis újdonság. Ezentúl a Szerkesztői üzeneteket nem csak az újság végén közöljük, hanem a tapasztalatoktól vezérelve itt elöl is. Sajnos nem mindenki jutott el, valamiféle oknál fogva, az újság legutolsó soraiig, s így lemaradhatott sok fontos információról.
A magazin a főcímtől az ende- konyec- finítóig tart. Egyebet nem mondhatok.

A szerkesztő.

 ******************************************

SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!   
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 30 550 51 06   8-tól  20- ig.
e-mail:
nagy.vendi@freemail.hu
megszólalok@freemail.hu

skype címem  nagy.vendi54

 ……………………………………………………………………………………………

 Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazin ez évi összes  példányát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók

számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu/

 . ………………………………………………………………………………….............

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.

Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek foruma  nagyvendel

www.canadahun.com irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150

*************************************

 SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL

  1. Lectori salutem, üdvözlet az olvasónak

      szerkesztői megjegyzések.
  2. A MAGYAR NYELV GYÖNYÖRŰ... Nagy Vendel jegyzete
  3. BEMUTATKOZUNK,  A SZERKESZTŐK..
      Itt készül az újság.

  4. MEGSZÓLALOK
  5. A BICIKLIS   Heim Károly regénye folytatásokban.
      Harmadik fejezet, nyolcadik rész.
  6. VERSEK A NAGYVILÁGBOL : Harangok
  7. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA.  Árvay Mária novellája

  8. DISSZONÁNS VERSEK
     Gerencsér Hajnalka versei
  9. HUMORALIZÁLÁS Véghelyi József írása
      Baleseti etimológia
10. Megint versek
      Wirgill Zemánek elmélkedései
11. ÉLETEIM. Tamás Ferenc írásai
12. CSAK A DAL: Nagy Vendel dalai
13. Szerkesztői üzenetek

************************************

2. JEGYZET

NAGY VENDEL: A MAGYAR NYELV GYÖNYÖRŰ

 A magyar nyelv gyönyörű!
Könnyű vele kifejezni gondolatainkat s ezt számos kitűnő költőnk bebizonyította. A szavakat versbe szőni csoda, és szépen beszélni öröm. A magyar nyelv képes arra, hogy ízesen, körülírva magunkat szépen kifejezve beszéljünk. De! manapság a " költészet nem pálya" a rohanó élet az idő, és papírspórolás létrehozta a rövidítéseket és rengeteg szó is van már amit elfogadott a közvélemény.

Így pl. TV, MATÁV, MÁV, MAHART, LATEX, RÖLTEX, KÖZÉRT, ZÖLDÉRT, OTP stb. Mostanában új szavakat is hallhatunk. Megdöbbentett családom fiatal hölgytagjainak egy vacsoránál elhangzott dialógusa. Ők "szendzsót" (szendvics), "üdcsit" ( üdítőt) kérnek. Kérdésemre, hogy hol tanulták ezeket a szavakat, mondták, hogy az "isiben" hallották a társaiktól. Most az egyszer örültem, hogy nem ők találták ki.
A minap vásárolni akartam egy zöldséges boltban, és megrökönyödve olvastam, a táblára krétával írt szöveget. A "pari" ennyibe kerül, a "nari" annyiba, a "mogyi" pedig amannyiért kapható.

Gondolom a TV ( tölteni való) paprikán pedig nem lehet fogni az RTL Klubot. Dühösen, szégyenkezve, és vásárlás nélkül kijöttem az üzletből.
"Gratulálok" valamennyi nyelvrombolónak aki még ki is írja butaságait egy jól látható helyre, had olvassák és tanulják meg a vevők.  A számítógép, és a mobil telefon ok SMS  világában sok rövidítést használnak manapság, és nem biztos, hogy ez a nyelv fejlődését segíti elő és még ehhez párosul a sokszor feleslegesnek tűnő idegen szavak imádata is.   Unokáim mondják hogy nekik hypotézisük van  a mese hatására, és apró ujjacskájukkal pötyögik a gépbe, hogy YOUTUBE...
Valamikor, az idő kezdetén az ősemberek szótagolva beszéltek. Azóta fejlődtünk valamelyest, s csak remélhetjük, hogy a XXI. században nem kezdünk el újra makogni.

**************************************

3. BEMUTATKOZUNK..

Itt, és így készül a lap. Bemutatkoznak a szerkesztők.

  Immáron  több mint negyven éve írogatok különféle újságokba, antológiákba, pályázatokra, lapnál is dolgoztam, mindig volt valamilyen megjelenési lehetőség. Sajnos ez manapság nem így van, és az újságoknál is minimálisra csökkentették az újságírók létszámát.
De az igazán megfertőződött íróféle ember keresi a megjelenés lehetőségét, mert hát  ripacsok vagyunk, mondja nagyon  helyesen egy szerzőtársunk, és kerestem az újságterjesztés más formáját.
A nyomtatott sajtó igen költséges, és macerás, és még házhoz is kell vinni, jobb esetben gyalog.

 Korunk vívmányát a számítógépet hívtam segítségül, és így itthon ülve kényelmesebben eljuthatok az olvasók bármilyen messze lévő lakásába.

Elég egy jobb minőségű gép, és egy szoba sarkában álló asztal, némi áram, s máris készen van a szerkesztőség.
Persze azért ez nem ilyen egyszerű, kell még ötlet, ihlet, írott anyag, és olvasó, mert a szinekvanon nélkül nincsen semmi.
Némi pénz is kell hozzá, mert vannak költségek is, de ezt összespórolva megoldjuk valahogy.
Sajnos a Mecénások, szponzorok nemigen dörömbölnek a szerkesztőség ajtaján.

Eleinte az írások egymás alá írva, e-mailben elküldve jelentek meg saját írásaim , minimálisan szerkesztve.  A magam, és olvasóim igényessége késztetett arra, hogy fejlődjön  a magazin,

jobban szerkesztett , formásabb legyen, és az időközben bővülő szerzőtársak, és olvasók igényeit minél jobban kiszolgáljuk.
Jómagam az írott anyagot gyűjtöm össze, amiket e-mailben küldenek a szerzőtársak, az egész ország területéről. Ez  egy bizalmi dolog, mert egyikőnk sem ismeri a másikat, és kicsi a valószínűsége annak hogy valaha is találkozni fogunk. A különféle dolgozatokat beillesztettem a magazinba, és így is fogyasztható volt, még vakok számára is, gépi felolvasással.
 Így megjelenési lehetőséget adtam azoknak, akik máshol nem jelentek még meg.
Ismerek más hasonló újságokat is, akik profi írókkal dolgoznak, nem kockáztatva a színvonal ingadozását.
Később igényesebb lapot akartam, színekkel, képekkel, formatervezett betűkkel, és szerettem volna bemutatni ismert, és kevésbé ismert képzőművészeket, festőket, fotósokat egyaránt.
Ehhez kellett keresnem olyan valakit, aki elvállalja a látványtervezést, és kivitelezést egyaránt. Ezt a valakit egy önzetlen, művészeteket szerető, és művelő,  Véghelyi József  volt munkahelyi főnököm személyében találtam meg.
Villamosmérnöki végzettségéből, és művészi kreativitásából adódóan , szépen tervezett újságok kerültek, kerülnek  ki a kezei közül.Tehát mi ketten: NAGY VENDEL és VÉGHELYI JÓZSEF  készítjük a Megszólalok  művészeti magazint, egymás közt elosztva a feladatokat .Mindketten lelkesen, és az eredményeken felbuzdulva  egyre lelkesebben végezzük ezt a Missiós munkát, az önzetlenség jegyében magunk és mások javára, szórakoztatására bárhol lakjon is a világban.    Most néhány képpel bemutatjuk a környezetet, és a szerzőpárost, és álljon itt  a bemutatkozás végén  a szerkesztők, és a magazin szellemi elhívatottságának  írásos bizonyítéka, és szellemi hitvallása.

Nagy Vendel laptulajdonos és szerkesztő

Véghelyi József informatika és fotó

A szerkesztőség mindenféle elérhetősége a szerkesztői üzenetekben megtalálható.
Az érdeklődők a szerkesztőségben készült felvételeket a magazin színes változatában, az interneten megnézhetik.

Véghelyi József, és Nagy Vendel

**************************************

4. MEGSZÓLALOK

Nagy Vendel: Egyéni hitvallás

A tribünön és

A szószéken

Én nem értem el 

Semmilyen sikert,

Számomra csak a

Katedra,és a

Színpad termett

Némi babért.

Igazán nem is

Törtem magam

Efféle jutalomért,

De mondani valóm van

Erről a cudar világról,

S magányomból

Csak az írással

Tudok kitörni,

A Magyarok 

Gyönyörű nyelvén

Sokakkal pörölni

Hangos, hamis szóra

Magamat nem ragadtatom,

Mint némely

Szószátyár szónokok,

Nem mondok szónoklatot.

A literatúra az

Amivel dicsően szólhatok,

Mondom, mondom,

A magamét

Míg levegőt kapok,

Amíg a Teremtő akarja:

Megszólalok.

                                                                           2013  augusztus 01

*********************************

 5. A BICIKLIS.     Heim Károly regénye folytatásokban

Harmadik fejezet, nyolcadik rész

Heim Károly

-     Talán a jövő Juliskám, vagyis inkább a jövőben a Mári mama munkájára nosztalgiával visszatekintő emberek megértik, hogy mit is tett a faluért, a közösségért a mamácska.

-     Szerintem, ha ő fentről a mennyből figyeli, a sorsunkat legkevésbé a saját dicsőségét siratja. Sokkal inkább azon szomorkodik, hogy nem akad senki, aki élettel töltené meg a falut.

       Annus néni az Anti tanulmányi előmenetelének romlásáról fennen hangoztatott jóslata az idő előre haladtával egyre inkább beteljesülni látszott. A fiú félévi bizonyítványába a sok jeles mellé két jó is becsúszott. Az év végi elszámolásnál egyel több jó szerepelt a bizonyítványban, mint jeles. A nyolcadik év első félévi igazolásánál már a sok jó és két jeles mellett egy közepes is szerepelt az értesítőben. Az igazgató úr személyesen adta át a fiúnak a bizonyítványát.

-     Mi történt veled fiam? – Kezdte a beszélgetést az igazgató.

-     Nem tudom igazgató úr. – Válaszolta leszegett fejjel a gyerek.

-     Figyelni foglak fiam, mert tudom én, hogy a mamácskád nem volna elégedett a mostani teljesítményeddel. Ugye ezt tudod?

-     Tudom igazgató úr.

-     Még nincs nagy baj, csak nehogy folytatódjon tovább ez a hanyatlás. Tudod fiam, én azt szeretném, amit a mamókád is szeretett volna, hogy te a bonyhádi gimnáziumban a Szabó Vili

      keze alatt tanuljál  tovább. 

-     Azt hiszem igazgató úr, hogy nem vagyok én ahhoz elég eszes.

-     Bizony, hogy elég eszes vagy. Csak azt nem tudom, hogy van-e benned elég szorgalom, meg hogy van-e benned elég elszánás? Most csak arra a kérdésemre válaszolj, hogy szavadat adod-e, hogy

      jóra  javítod ezt a közepest földrajzból és, hogy legalább három darab jóból jelest fabrikálsz év végére? Mert tudd meg, hogy ezt a javítást neked a Mári mama emlékezete miatt is

     kötelességed  megtenni?

-     Igyekezni fogok igazgató úr. – Mondta szemét szégyenlősen lesunyva, törzsét kissé előre hajlítva, csak szinte suttogva alig hallhatóan a szót a gyerek.

-     Én meg most megígérem, hogy rajtad tartom a szemem. Mondd meg Annus nénédnek, hogy keressen meg, mert beszélni szeretnék vele a továbbtanulásodról. De meg mondd ám neki hallod-e?

     Most  meg a viszontlátásra! Eredj, békével! Szaladj a kerékpárodhoz te bicikli lovag! Aztán mond csak, Jól megvagy-e a Bíró Annussal? Mert tudom én a sok szóbeszédből, hogy nem a sógorod

     az úr a háznál.

-     Megvagyunk, de a mamácska nagyon hiányzik. Jó napot adjon az Isten, igazgató bácsi!

-     Látod-e ember, megmondtam én neked előre, hogy a te híres sógorasszonyod jegyeit írták ennek a mihasznának a bizonyítványába abban az iskolában? Mert ugye most, hogy őt eltemettük, már ennek a bizonyítványa is erősen silányodik. Te meg most csak leszeged a fejed mi? Aztán szólni meg nem szólsz semmit ugye?

 -   Ugyan Annus, hagyjad már azt a gyereket! Van annak most elég baja, mert igencsak kötődött a Mári mamához.

 -   Igazad van ember, hagyjuk! Kell a dolgos kéz a kapáláshoz is. Nem kell neki úrrá válnia, mint ahogy azt az a vénasszony akarta.

 -   Annus néném – szólt közbe a gyerek a suttogásnál alig egy kicsit hangosabban – az igazgató úr arra kéri kendet, hogy keresse meg őt az iskolában, mert a tovább tanulásomról szeretne

     szót ejteni kenddel.

 -   Még hogy én keressem meg mi? Hát keressen ő engem, ha akar valamit! Mond meg neki, hogy keressen meg ő engem hallod-e? Én ugyan meg nem keresem, mert én semmit sem

     akarok tőle hallod-e?  Ha ő beszélni akar velem, hát jöjjön ide és beszéljen, és ne üzengessen nekem! Főleg ne egy ilyen senki fiával.

-    Jaj, asszony, hagyjad már azt a gyereket hallod-e? Hát nem ő találta ki, hogy az igazgató úr beszélni akar veled. Ez a gyerek csak a postás, csak az üzenet hozója.  - Kelt a gyerek védelmére Béla bácsi.

-    Na, látom én most már, hogy te is annak a semmirekellőnek a pártján állsz! – Azzal sarkon fordult és nagy robajjal bevágta maga után a konyha ajtaját.

-    Na, jól van fiam! Eridj, öltözz át, aztán vessél a marháknak egy kis zöldet, már azok is éhesek.  Estig meg kerüld Annus nénéd tekintetét én is elbujdosok ma a kocsmába a haragja elől.

     Azért nem olyan rossz az a bizonyítvány. Hallod-e?

Ezt az utolsó mondatot, már a kiskapuból fújta befelé a szél. Béla bácsi csoszogva, morgolódva ugyan, de egyenesen a kocsma irányába tartott.

      Az igazgató úr tartotta a szavát. Figyelte a fiút és a körülötte mozgolódó embereket. Várta a Bíró Annust is naponta az irodájába. Teltek a napok, aztán a hetek az asszony azonban nem nyitotta rá az ajtót. Már Kovács Bélával, a férjével is üzent neki, amikor a múltkorijában betért a boltjába és egy szép nagydarab marhaszegyet vásárolt tőle, hogy jöjjön, már be legyen szíves az iskolába, mert lekésik a jelentkezést. Végül már levetkezve minden előítéletét, maga zörgetett a Bíró Annus portájának kapuján.

-    Annuskám! – Kezdte mondanivalóját. – Tudja kedvesem, hogy mostanában kell leadni a jelentkezési kérelmet a középiskolákba a továbbtanulás érdekében?

-    És mi dolgom nekem azzal igazgató úr? – Kérdezett vissza gőgösen az asszony?

-    Tudja ugye kedvesem, hogy ez az Anti gyerek nekem igen fontos? Fontos ő is, mint minden tehetséges székely gyerek itt a Völgységben. Mert tudja azt is ugye, hogy nem mindegy nekünk

     Bukovinából   ide szakadtaknak, hogy kiből leszen majd a jövendő értelmisége? Na látja-e én azt gondolnám, hogy ez az Anti gyerek alkalmassá válhatna majd valamikor az itteni

     székelység képviseletére. Arra kérem hát Magát kedves Annuskám, hogy patronálja, támogassa ezt a fiút.

-    Nézze igazgató úr! Én teljesen őszinte leszek magához. Én igaz lelkemre mondom, hogy nagyon sokra tartom magát és nagyon sokra tartom a sógoromat a Juliskánk férjét és nagyon

    sokra tartom a   Julisunkat is, de ezt a fiút szerintem maguk rosszul ismerik. Nem alkalmas ez semmi vezérségre. Nem alkalmas ez még magát ellátni sem, nemhogy mások igazgatására.

     Nekünk meg itt van a sok beszolgáltatás, meg a család. Nem költhetjük mi azt a kevéske pénzt, ami megmarad olyan valaki támogatására, akinek a jövője semmi jót nem ígér.

-    Higgye el nekem asszonyom, hiszen már talán ezernél is több gyereket engedtem útjára, hogy tehetséges ez a gyerek.

-    Hát, ha tényleg az, akkor az marad felnőttként is! Tanuljon először valami rendes mesterséget! Azt nem bánom. Aztán, ha akkor is megmarad a kitartása, hát még mindig módja leszen

     magasabb iskolákat járni. Tudja, én úgy gondolnám, hogy az, ha valami jó mester válna belőle, az használna neki a későbbi tanulásában is.

 -   Lehet, hogy van valami igazság abban, amit mond. Én mégis arra kérném, magát Annus, hogy gondolja meg ezt a dolgot. Mert a Mári mama akarata ellenére is magára testálta ennek a

    gyereknek a sorsát.

-   Tudom én ezt igazgató úr! És éppen ezért, éppen a gyerek érdekében gondolom én azt, hogy nem ártana annak, ha valami jó kétkezi mesterséget adnánk a kezébe.

Az igazgató, még néhányszor próbálkozott az asszony meggyőzésével, de mindhiába. Az asszony már határozott és döntése végleges volt.

-    Szomorú vagy-e fiam, hogy nem sikerült meggyőznöm Annus nénédet, hogy Bonyhádra a gimnáziumba írasson be?

-   Lehet, hogy igaza van Annus nénémnek, hogy többet gondol az igazgató úr és a Szabó tanár úr is rólam, mint amennyi képességem van. Szívesen tanulom én azt a suszterséget is, vagy, ahogy Gáspár Jani bácsi mondja a cipőfelsőrész készítő szakmát. Mert én azt gondolom igazgató úr, hogy a cipőtalpak, amíg a világ, világ a mindig kilyukadnak, a cipők sarkai elkopnak. Aztán, ha jól meg tanulom én azt a szakmát és szépen meg tudom majd csinálni a talpalást, a sarkalást, hát a kenyérre sohasem lesz gondom. A másik meg aztán tudja-e az igazgató bácsi, hogy mit mondogatott nekem folyton a mamácska? Hát ő azt mondogatta folyton, hogy nem az számít az életben, hogy mit csinál az ember, hanem az a fontos, hogy az, amit csinál, azt jó szívvel csinálja és öröme legyen benne. Én úgy érzem most, hogy örömöm telne a cipő készítésében. Meg aztán azt is mondta a Mári mama, hogy a suszter is lehet jó ember, ha az vezérli, hogy segíteni akar másoknak, és a patikus úr is lehet rossz ember, akármilyen sokat tanult is, ha a tudományát nem az emberek segítésére használja? Én meg azt gondolnám, hogy a mamácskának ebben a dologban is igaza volt.

 -     Na, látod fiam éppen ezzel a mondatoddal erősítettél meg engem abban, hogy alkalmas vagy te bármilyen iskola elvégzésére. A mamácskádnak meg igaza volt. Legyél hát boldog és jó ember, Anti fiam! Minden esetre ígérd meg nekem, hogy később, ha már a magad ura leszel, nem felejted el, hogy folytatnod kell a tanulást.

 -     Igyekezni fogok igazgató bácsi.

Így lett az Anti a Botond cipőgyár cipőfelsőrész készítő tanulója. Gyorsan és vidáman teltek Anti inas évei. Az elméleti tárgyak csak a tanárok magyarázatára is beleragadtak az agyába. Problémái csak a szabásminták megrajzolásával akadtak. Amikor már a bőrt kellett ráfeszíteni a pici méretarányos sámfákra, akkor már nem volt gondja. Nagy tenyere, erős ujja simára feszítették a finom bőrt még a bütykökön is.

 -    Jó mintázó lesz belőled majd egyszer fiam. – Mondogatta folyton a gyakorlati oktatója. – Szerintem megéljük, még meglássátok, hogy ez a fiú tervezi majd a Botond új fazonjait! Ő lesz majd a kis magyar cipődivat császár.

Csak alig zavarta, hogy ettől fogva a társai, egyes osztálytársai császárkának, a többiek meg divatcsaszinak kezdték szólítani. Még elsőéves volt, amikor a gyár kultúrosa megkereste, hogy lépjen be a gyár kórusába.

 -    Kellene nekünk egy fiatal basszus fiam! Tudod. az felpezsdítené a többieket is. Te meg igen jó kórusban képezhetnéd a hangodat. Nyertek ők már mindent. Voltak a cipőgyártók kórusainak versenyén első helyezettek is.

 -    Nem tudok én énekelni Nándi bácsi. Olyan a hangom, mint a smirgli. – Hárította el a megkeresést!

Ezt az állítását később a kórus karvezetője is igazolta. Innentől békén hagyták az énekléssel. Máskor meg azzal zargatták biciklizős nyugalmát, hogy mondjon már köszöntő verset anyák napjára. Szép programot szervezett a fiatal, náluk alig idősebb „Magyartanár néni”. Műsortervét irulva-pirulva mondta el.

-     Kedves gyerekek! Én azt gondolom, hogy anyátokat a magatok által kiválasztott verssel illene köszöntenetek. A magyar irodalom igen gazdag az anyákat köszöntő szép költeményekben. Átadom nektek ezt a listát, hogy ne kelljen, olyan sokat keresgéljetek. Természetesen mondhattok más írásokat is ezeken kívül, ha meg tudjátok mondani, hogy miért pont azokat akarjátok elmondani. Szerintem az ünnepnek vidámnak kellene lennie. Azt gondoltam ki, hogy mindannyian, akik most itt vagytok, felmentek a kultúrotthon színpadjára ott egyenként elmondjátok a verseiteket, aztán kaptok egy csokor virágot, amit aztán a nézőtéren ülő édesanyátoknak átadtok. Jó lesz-e így? – Senki sem szólt egy szót sem. – Én a hallgatásotokat beleegyezésnek, elfogadásnak tekintem. Most még van egy hónapunk az ünnepségig. Tehát van egy hetetek, hogy kiválasszuk és elfogadjuk azokat a verseket, amiket majd elmondtok az ünnepségen.

Az Anti csak nézegette a verseket. Csak futtatta a szemét a szép sorokon, aztán egy napon megkereste Marika nénit, a magyar tanárnőt.

-    Kedves tanár néni. – Kezdte határozatlanul, és határozatlanságánál csak a zavara volt nagyobb. – Tetszik tudni, én nem vállalhatom a versmondást. Nagyon szívesen tenném, de nekem nem volna kinek átadni a virágcsokrot, mert énnekem nincsen édesanyám.

 -   Ugyan már fiam ne mondjál már ilyen butaságot, édesanyja mindenkinek van.

 -   Hát volt nekem is biztosan, de én nem ismertem. Engemet a Mári mama talált még a háború alatt valami kis Romániai vasútállomáson. Ő nevelt fel engem, de két éve őt is eltemettük. Aki meg most a gyámom, hát az-az asszony nem érdemli meg azt a virágot. Én sem adnám neki szívesen, ő meg el sem jönne az ünnepségre. Tetszik tudni én biztosan meg tudnám tanulni ezeket a verseket, mert magamtól is szívesen olvasgatok ilyeneket, de a színpadon elsőre a mamácska jutna az eszembe és akkor én menten sírva fakadnék. Csak elrontanám a többiek örömét.

-    Megértelek fiam. Majd valamilyen más ünnepen szavalsz. Jó lesz-e így?

-    Köszönöm a megértését tanár néni.

-    Jól van, eredj! De ígérd meg, hogy egyszer majd elmeséled azt a megtalálás történetet.

-    Talán majd egyszer elmesélem. Talán majd valamikor később.

Marika néni és az Anti innentől kezdve igen jó barátok lettek.

      A Gáspár Jani bácsi, a cipőgyár főkönyvelője, és az Anti hetente kétszer, együtt utaztak Tevelről Bonyhádra a buszon. Nem csoda hát, hogy igen jó barátok lettek. Akkor ültek együtt a félhetesen, amikor a fiúnak a közismereti és szakmai elméleti tárgyait kellett tanulnia.

 -    Úgy hallottam a Teleki Jani barátomtól, hogy igen jó mintázó válhat belőled.

-    Nekem is szokott ilyeneket mondani a tanár bácsi.

 -    Nem tanár az hallod-e? Ő gyakorlati oktató. Én, amikor csipkelődök, vele öreg suszternek szólítom. Szólíthatom is annak persze, mert hiszen cipész a tisztességes mestersége. Cipészmester ő és nem tanár fiam. Cipészmester bizony méghozzá a legjobbak közül való. Még valahol Jugoszláviában, valahol a magas Bosnyák hegyek között tanulta az apjától a mesterséget. Ahogy hallottam tőle. Azt meg már én mondom, hogy jobb mestertől nem is tanulhatnátok a cipőkészítés csínját – bínját.

 -    Tudom én azt Jani bácsi, hogy igen jól ért a cipőkészítéshez. Látszik az a kezének minden mozdulatán. Meg aztán a szemén is látom én, ahogy elhunyorintja magát, ha valami szép darab, jó fajta bőr akad a kezébe. Olyankor csak simogatja egy kis ideig, csak cirógatja, mint ahogy a szép szőrű kiscicákat szoktuk, aztán csak akkor áll neki a kiszabásnak. Tudja – Jani bácsi én nem is tudom, hogy minek kell nekünk ott a szalagokon az a nagy tudás? Minket a múltkorjában végigvezettek a gyáron. Ott mindenki folyton csak egy munkafázist csinál. Van, aki egész nap csak a talpat szabja, valami csákózó gépen. A másik meg egésznap csak a sámfára feszíti rá a bőrt. Van, aki csak körbe varrja. Az utolsó meg csak dobozolja a kész cipőt. Nem tudom nem volna–e elég mindenkinek, csak azt az egy mozdulatot megtanulni, amit aztán egész életében csinálni fog?

 -     Bizony sok az igazság abban, amit mondasz fiam! Én mégis azt gondolom, hogy jobb, ha ti ellesitek János bátyátok minden tudományát. Legalább két oka van, amiért én ezt mondom. Az egyik mindenképpen az, hogy, ha valaki hozzáértő csinálja azt az egy mozdulatot, akkor is észreveszi a hozzáértő szemével, ha a gyártás folyamán valami hiba csúszott a termékbe. A másik meg az, hogy a szalagokon többnyire betanított munkások dolgoznak. A szakmunkások, a szalagvezetők munkavezetők lesznek. A mintázóba közülük is csak a legügyesebbek kerülhetnek. Ők meg, ha rászánják magukat és tovább tanulnak valami felsőbb iskolába, tervezőkké lehetnek. Aztán mindjárt mondok még egy harmadikat is. Most gondolkozik éppen a gyár vezetése azon, hogy nekilát az egyedi igényeket kielégítő méret utáni gyártásnak. Ha megkapjuk az engedélyt, már indulunk is. Én azt mondom, hogy te csak tanuljál továbbra is szorgalmasan, a többit meg majd hozza az élet.

Egy másik alkalommal meg a főkönyvelő, a Gáspár Jani bácsi, ahogy a fiú nevezte, már nagy izgalommal várta a fiút a buszon.

-    Na, csakhogy megjöttél! – Kezdte a beszélgetést és intett a kezével, hogy üljön már le gyorsan a maga mellett árválkodó székre. – Tudod-e kivel találkoztam tegnap délután? – A fiú kíváncsian tekintett rá, mert tudta, hogy Jani bácsi nem vár választ a kérdésére. - Hát a Szabó Vilivel. Azt kérte tőlem, hogy okvetlenül kérjelek meg, hogy keresd meg őket, mert Juliska nénéddel együtt igencsak szeretnének látni.

-   Bizony régen találkoztunk már. Annus nénéméket se igen látogatják.

-   Tőlem valami olyasmit kérdezett a Vili, hogy nem tudja, miért nem válaszolsz a leveleikre?

-   Tudja Jani bácsi csak azért, mert csak az olyan levélre lehet válaszolni, amit megkaptunk. Én meg még egyetlen sort sem olvastam, amit írtak volna.

-   Na, akkor én már sejtem is, hogy mi lehet ennek a dolognak a magyarázata. Bele ártani magamat mégsem akarnám a ti ügyeitekbe. Inkább azt tanácsolom hát, hogy sürgősen tisztázzátok egymással ezt a levél dolgot. Tudod ugye, hogy én igen sokra tartom a Vilit, mint zenészt és nagyon sokra tartom, mint tanárt. Meg kell mondanom azt is, hogy nála egyenesebb, őszintébb embert nem ismerek. Így aztán, ha ő azt mondja, hogy írt neked levelet, hát akkor írt. Ha te meg mégis azt mondod, hogy nem kaptál tőle levelet, hát neked is elhiszem, hogy úgy van. Akkor pedig nem lehet más a magyarázat, csak az, hogy valahol útközben kallódtak el azok a levelek.

 -    Én is azt gondolnám Jani bácsi.

 -    Hát akkor jól van fiam. Már azt gondoltam, hogy kétkedsz a Szabó Vili szavában.

 -    Ne mondjon már ilyeneket Jani bácsi, mert még a végén itt mindenki előtt elbőgöm magam. Egyébként én már többször is kerestem a Tanár úrékat, de eddig még nem sikerült otthon találnom őket. Remélem, ma délután több szerencsével járok.

 -    Szerintem megkereshetnéd a Vilit a gimnáziumban is.

 -    Tudja, Jani bácsi ott nem szívesen zavarnám én a tanár urat, vagy, ahogy mások hívják mostanában, a tanár elvtársat. Olyan nagyon szívesen az iskolába sem megyek be, mert hát nem vagyok én oda való.

 -    Ezt az utolsó érvedet valahogy megértem. Gondolom, szívesebben járnál még mindig a gimibe, mint az ipariba.

 -    Hát Jani bácsi ezt nem tudom. Nem is tudhatom persze, mert én a gimibe még sohasem tanultam. Azt azért mondhatom, hogy nagyon szívesen tanulok az ipariban. Köszönöm is magának, hogy ajánlotta nekem, hogy ide jöjjek tanulni.

 -    Hát akkor jó, ha így van fiam. Azt hiszem a Mári mama mondogatta mindig, hogy nem az a fontos, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy amit csinálsz, azt jó szívvel csináld.

 -    Igen, én is tőle hallottam ezt a mondást.

      Az eleinte gyakran, aztán egyre ritkábban látogatta a Szabó házaspárt. Szívesen beszélgetett velük és mindig szívélyesen fogadták, de a beszélgetéseik végére mindig a Mári mamára kanyarodott a szó és ő ettől igen szomorú lett. Örömmel hallgatta Julis néni beszámolóját a Jancsiékról. Azt írták valamelyik levelükben, hogy a Jávor professzor tartotta a szavát és elintézte, hogy Jancsit felvegyék az egyetemre. Kicsit nehezebb most a helyzetük, mert a Teri fizetéséből kell eltartani a családot, de boldogulnak azért.

-      Pestre hívnak Juliskám. Állított be egy napon, amikor a fiú is ott volt nagy lelkesen a tanár. A volt egyetememen kínálnak egy tanársegédi állást. Ősszel kezdhetnék is. A válaszra viszont, csak egy hetet adtak.

-      Aztán volna kedved hozzá?

-      Még, hogy volna-e? Tudod te is, hogy igen. Szerintem nagy lehetőség volna ez a gyerekeknek is. Lakást is adnának.

-      Hát, ha neked kedvedre való, akkor menjünk. Én nem állok a boldogulásod útjába.

Szabó tanár úr, már a nyár folyamán elhagyta a Völgységet a családjával együtt és a fővárosba költözött.

 -    Tudod-e Anti fiam, hogy működik a gyárunkban is a DISZ? - Kérdezte egy alkalommal Nándi bácsi a gyár kultúrosa.

 -     Szoktam olvasni a programjukat a faliújságon. Már sokszor gondolkodtam rajta, hogy mit is jelenthet a nevük.

 -     Szóval nekik olyan okos fiatalokra volna szükségük, mint amilyen te is vagy. Tudod a DISZ egy fiataloknak szervezett egyesület. A céljuk a fiatalok politikai nevelése és a szabadidő hasznos eltöltésére szoktatása. A nevük meg a Dolgozó Ifjúság Szövetsége elnevezés rövidítéséből származik. Szerintem te is jól éreznéd magadat közöttük.

 -     De hát nem vagyok én még ifjúmunkás Nándi bácsi! Én még csak cipőipari szakmunkás tanuló vagyok.

 -    Tudom én azt jól fiam és tudom azt is, hogy már csak másfél éved van vissza, hogy elkészíthesd a vizsga remekedet. Tudom azt is, hogy te vagy az osztály legjobb tanulója, mint ahogy azt is tudom, a mesteredtől, már most el tudnál készíteni egyedül egy cipőt.

 -    Jól van, Nándi bácsi meggondolom én ezt a DISZ dolgot.

 -    Gondolkodjál csak rajta, de ne sokat. Tudod a jövőd szempontjából sem volna mindegy, ha belépnél. Nem mindegy, hogy a mintázóba kerülsz-e, amikor végeztél, vagy a szalagra. Tudod a szalagon igen lassan telik a nap.

 -     És mi köze van ehhez a DISZ-nek?

 -     Hát csak annyi, hogy őnekik is van szavuk, amikor arról döntenek, hogy a felszabadult fiatalok hol kezdjék a munkát a gyárban.

 -     Köszönöm, hogy megkeresett Nándi bácsi. Majd ezen is gondolkodok.

Pár nappal később, amikor gyakorlaton volt a gyárban, a Pirka elvtárs, a gyár párttitkára hívatta az irodájába.

-    Na, gyere, lépjél csak beljebb bátran Kozma elvtárs! - Noszogatta az MDP iroda feliratú szoba ajtajában határozatlanul álldogáló fiút, a gyár sokak által legfontosabbnak tartott embere a fiút. – Mit hallok én rólad? Azt mondják, hogy nem akarsz te tagja lenni a DISZ - nek?

-    Nem mondtam én senkinek sem ilyesmit Pirka elvtárs. – Szólalt meg a füle tövéig elpirult gyerek. – Én csak gondolkodni szeretnék egy kicsit azon, hogy belépjek – e?

-    Hát az jó, ha valaki gondolkodik is. Tudod, Kozma elvtárs pontosan azért szeretnénk mi, hogy te belépjél ebbe a szervezetbe, mert tudjuk, hogy te tudsz gondolkodni. Mink meg szeretjük azokat az embereket, akik tudnak gondolkodni. Gondolkozzál csak nyugodtan, de neked inkább azon kellene gondolkodni, hogy amikor még én voltam tanuló, még a múlt rendszerben persze, akkor minket még megpofozott a mesterünk, ha nem jól csináltunk valamit. Sőt még akkor is megpofozott, ha összeveszett otthon a feleségével. Meg megpofozott, ha egyszerűen csak pofozkodni volt kedve. Mi meg csak oda tartottuk az arcunkat és tűrtünk, mert minket nem volt, aki megvédjen. Mert mi kiszolgáltatottak voltunk. Akkor még nem babusgattak minket, mint most titeket az oktatótok. Azon kellene, gondolkozzál, hogy mi úgy lestük el titokban a segédektől a szakma fogásait, mi meg itt a gyárban, a legjobb mestert adjuk mellétek, hogy ti boldogulhassatok az életben. Persze jó, ha gondolkozik valaki, de akkor ne azon gondolkodjon, hogy menjen - ezen oda, ahol szeretetet törődést kap, hanem azon, hogy hogyan köszönje meg, hogy mi magunk közé hívjuk őt. Na, jól van jól, Kozma elvtárs! Menjél, csak gondolkozzál csak még a jövő hétig, aztán pontosan egy hét múlva gyere vissza ide hozzám! Ide hozzám, az irodába és mondd meg nekem mire jutottál abban a nagy gondolkodásban. Én biztos vagyok benne Kozma elvtárs, hogy te jól fogsz dönteni, mert tudom én, hogy te okos fiatalember vagy.

Igen sokat törte rajta a fejét a fiú, hogy mitévő legyen. Egyre csak azon járatta az agyát, hogy belépjen-e abba DISZ-be, vagy ne? Hiszen belépett volna ő szívesen, ha csak a Nándi bácsi kérte volna, de a Pirka elvtárs beszéde egészen elvette a kedvét a dologtól. Hiszen nem volna abban semmi rossz, ha a fiatalok között tölthetné az szabad idejét, de így, hogy kényszeríteni akarják, hogy közéjük járjon, dacossá tette. Egyre csak ezen járatta az agyát, még a munkájára sem figyelt igazán.

-     Mi van veled fiam? Csak nem vagy szerelmes?

-    Á, nem az a baj mester elvtárs. (Mert ettől a tanévtől mester elvtárs, volt a hivatalos neve a Jani bácsinak!)

-    Hát, ha egy magadfajta fiatalember szerelmes, az nem baj. Az már sokkal inkább az, ha ennyi széplány között nem szerelmes senkibe. Látom én, hogy már egy pár napja nem figyelsz a munkádra. Na, bökjed már ki végre, min töröd annyit a fejed?

-    Tudja mester elvtárs, nagyon bíztatnak, hogy lépjek be a DISZ – be. Én meg nem tudom, hogy mitévő legyek.

-    Hát nekem ehhez semmi közöm, de mondd csak ezért hívatott a múltkor a Pirka?

-    Igen. És pont az nem tetszett, ahogy ő beszélt.

-    Ugyan, hagyd már, az nem volt semmi a szakmában. Biztosan azért ment fel oda a pártirodába, mert suszternek nem volt jó. Vele nem volna jó összeakasztani a bajuszodat, mert ő olyan, mint a félig kifordított elefánt. Mert ugye azt mondják, hogy az elefánt nehezen tanul, de könnyen felejt. Ez meg nehezen tanul, de nehezen is felejt. A keze meg igencsak messzire ér. A DISZ – el meg nincsen semmi baj. A Shütz Laci a titkáruk is a tőlem tanulta a mesterséget és igen jól megtanulta. Ügyes kezű szorgalmas gyerek ő is akárcsak te. Nincsen abba semmi baj, ha elmész velük kirándulni, meg szerepelsz te is a színdarabjaikban, vagy sportolsz velük. Nem fog az megártani neked sem, meg lesz, amit csinálj.

-     Köszönöm a tanácsát mester elvtárs! Azt hiszem, megfogadom.

-     Aztán, hagy határoztál Kozma elvtárs?

-     Örömmel leszek a DISZ tagja Pirka elvtárs! – Vágta ki hangosan a fiú!

-     Örülök, hogy így határoztál fiam! Tudtam én, hogy okos fiatalember vagy te Kozma elvtárs! Üdvözöllek a csapatban.

Így, hát Kozma Antal a cipőgyár DISZ alapszervezetének tagja lett. A DISZ-ben alapvetően jól érezte magát. A politikai előadások, főleg Rákosi Mátyás elvtárs beszédeit taglalták. Ezeken a fiú leginkább csendesen üldögélt. Így is előfordult, hogy a vitavezető rákérdezett:

-    Te Kozma elvtárs, hogy értelmezed Rákosi elvtárs mondatát?

-     Nem vagyok én elég okos ahhoz, hogy értelmezni tudjam. – Mondta ilyenkor.

-     Valamit azért csak gondolsz róla, nem Kozma elvtárs?

-    Igen én azt gondolom, hogy Rákosi elvtársnak igaza van, és mi azért jöttünk ma is ide, hogy okuljunk az ő okos tanításából. – Tanulta meg hamar a szabvány választ.

A kirándulások azonban kimondottan vonzották. Egy alkalommal felvetette, hogy menjenek valahova a környékre kirándulni, biciklivel.

-    Nos, akkor szavazzunk a Kozma Anti ötletéről elvtársak! Tegye fel a kezét elvtársak az, aki szeretne kerékpárral kirándulni, menni!– Szólította fel a tagságot Shütz Laci, az alapszervezet titkára. - Én jó ötletnek tartom és mellette szavazok. – Úgy látom, hogy minden elvtárs egyet ért az ötleteddel Kozma Elvtárs. Én azt javasolnám, hogy Magyaregregyre menjünk. Az nincs is nagyon messze és nagyon szép a környezete. Nagyon szép hegyes, erdős a vidék. Még egy vár romjai is megtalálhatóak a környéken. Van-e más ötlet elvtársak arra vonatkozóan, hogy hova menjünk jövő vasárnap kirándulni? – Várt egy kis ideig, aztán mivel senki sem jelentkezett szólásra megint magához ragadta a szót. – Szóval, elvtársak, ha nincs más javaslat, akkor arról szavazzunk, hogy jövő vasárnap reggel hét órakor találkozzunk-e itt a gyár udvarán kerékpárral felszerelkezve, és tekerjünk-e el innen Magyaregregyre, és onnan délután négykor induljunk-e vissza kerékpárjainkkal? Remélem, mindent elmondtam, ugye elvtársak? – Megint várt egy pár percet, majd folytatta. – Tehát aki mindezzel egyetért, tegye fel a kezét!

Mindenki megszavazta a javaslatot.

-    Köszönöm elvtársak. Tehát akkor jövő vasárnap reggel hét órakor mindenkit várok a gyár udvarán. Hozzatok magatokkal biciklit is. Szervusztok, elvtársak. Kozma elvtárs téged arra kérlek, hogy maradjál még itt egy kicsit! Szeretném megbeszélni veled a kirándulás részleteit!

Az Anti csodálkozva álldogált, mert nem tudta, hogy milyen részletek lehetnek még vajon vissza.

-     Nagyon jó ötletet adtál Kozma elvtárs. – Szólalt meg a DISZ titkár, amikor mindenki kiment a teremből. – Pont az ilyen jó ötletek hiányoztak eddig a tagság részéről. Mégis arra kérnélek, hogy máskor, ha ötleteid vannak, először a vezetőséggel, de leginkább velem beszéld meg, mert látod-e én most megígértem az elvtársaknak, hogy kirándulni megyünk, de az élelemről, még nem kérdeztem a gyár vezetését. Mi lesz, ha nem járulnak hozzá, hogy a konyha élelemmel lásson el bennünket?

-     Mi volna Shütz elvtárs, ha mindenki hozna magával néhány szelet zsíros kenyeret? – Kérdezett közbe bizonytalanul a fiú.

-     Na, látod, pontosan ezt szeretném én elkerülni, Kozma elvtárs. Szerinted, hogy érzi majd magát azon a kiránduláson az, az elvtársunk, aki zsíros kenyeret eszik, amíg a tehetősebbek májkrémmel kenik meg a kenyerüket és paradicsompaprikával rakják tele? Na, látod-e pontosan ez az én gondom? Hát ezért kérlek én, hogy ezután, ha ilyen gondolatod támad, beszéld meg előtte velem. Mert akkor megbeszéljük, hogy a konyha biztosítson ellátást és megbeszéljük, hogy zsíros kenyeret adunk-e az elvtársaknak, vagy májkrémeset, jó sok paradicsompaprikával, de akkor mindenkinek ugyanazt a zsíros, vagy májkrémes kenyeret adjuk. Érted-e ezt Kozma elvtárs?

-    Biztosan igazad van Shütz elvtárs! Elnézésedet kérem, de én ilyesmire nem gondoltam.

-    Hát pontosan erről van szó, Kozma elvtárs. Benned meg van az erő, a gondolat! Neked már csak, a közösségi lét tudatos vállalását kell megtanulnod. A tanáraid és a mestered is azt mondják, hogy az eszeddel kitűnsz az osztálytársaid közül. Igaz mondják azt is, hogy nem tudják pontosan, hogy mi, de valami azért hiányzik belőled, hogy a közösséged vezéregyéniségévé váljál. Én már kezdem látni Kozma elvtárs, hogy mi az a valami, ami nincs meg benned. Szerintem belőled a közösségedért érzett felelősség hiányzik Kozma elvtárs. Igen most már egészen biztos vagyok benne, hogy az hiányzik. Meg még hiányzik az akarat is, hogy vezesd a közösségedet, hogy megmutasd a társaidnak, hogy egy egyszerű falusi gyerekből is válhat a mi szocialista rendszerünkben vezető. Szerintem gondolkozz el ezen, Kozma elvtárs! Most kaptam éppen fentről, egy intenciót, egy javaslatot, hogy képezzük az arra érdemes elvtársakat. Pécsen lesz éppen a jövő hónapban egy négy hetes oktatás, ahová pont olyan elvtársakat várnak, mint te is vagy Kozma elvtárs. Olyanokat, akiknek vannak ötleteik a közösségi tudat fejlesztésének formálására és kellően népszerűek is a maguk körében. Szerintem te sokat tanulhatnál ezen az oktatáson és később hasznosítani is tudnád az ott hallottakat. Én már eldöntöttem, hogy te vagy egyedül alkalmas a mi alapszervezetünkből, hogy ezen az oktatáson részt vegyél. Mert én bízom benned Kozma elvtárs.

-    Igazán megtisztelő Laci, hogy rám gondoltál! Nekem csak az a gondom, hogy éppen egy hónap múlva lesz a szakmunkás vizsgám. Amit meg a hiányosságaimról mondtál, azon gondolkodni fogok. Abban biztosan igazad van, hogy nincs meg bennem az akarat, hogy vezetővé váljak, mert én sohasem akartam még azzá válni.

 -   Á, hát ne fájjon a te fejed Kozma elvtárs azon a szakmunkás vizsgán! Az ötös bizonyítványod, már úgyis biztosított.

 -   Tudod Laci, én a vizsga-remekemet, ami egy szép goiser varrott cipő, szeretném megmutatni a vizsgabizottságnak. A mesterem szerint igen jól sikerült.

 -   Szerintem Kozma elvtárs gondolkozzál még az ajánlatomon! Szerintem többre jutnál azzal a képzéssel, mint egy olyan szakmunkás vizsgával, aminek az égvilágon semmi tétje sincsen.

     A Magyaregregyi kirándulás remekül sikerült. Igaza volt Shütz Lacinak nagyon szép tájon kerekezett végig a vagy harmincöt biciklisből álló csapat. A menet élére a DISZ tikár állt, őt követte hosszan elnyúlva libasorban kígyózva a menet. A sor végén a Shütz Laci kérésére az Anti tekert. Ő bíztatta az elfáradt, a hosszú kerékpározáshoz nem szokott, le-le maradó társait a tovább haladásra. Az elől haladók az út kezdetén zúgolódtak, hogy ilyen csiga tempóval estig sem teszik meg a hosszú utat. Erős bíztatásukra, Laci keményebben kezdte taposni a pedált. Nagymányoknál aztán kezdett vészesen kettészakadni a csapat.

 -     Biztosan hülyék azok ott elől, te Anti, hogy így tekernek? Rólam már most patakokban folyik a víz, aztán hol vagyunk még a végétől? – Kérdezte lihegve, az alacsony termetű, kissé duci Szabó Juliska. – Ha tudtam volna, hogy ezek versenyezni jöttek, én inkább itthon maradtam volna. Ha így rohannak tovább, akkor én inkább visszafordulok.

-     Jól van Juliska, te csak tekerj a magad tempójában, én meg előre sietek és megkérem a Lacit, hogy lassítsanak.

Az Anti, hiába nyomta teljes erejéből a pedált, csak Váraljánál érte el a csapat elejét.

-   Na, mi történt Anti? Lassan tekerünk talán, hogy megelőz bennünket a csapat vége? – Kérdezte lihegve, az elől haladók harsány kacagását mosollyal nyugtázó parancsnok.

-   Inkább az a baj Laci, hogy a csapat fele még éppen hogy csak elkerülte Nagymányok központját. A Szabó Juliska meg éppen csak, hogy leért a Nyúlcsárdánál a meredeken, amikor utánatok eredtem.

-   Tudtam én, Shütz elvtárs, hogy ilyen nyámnyilák ezek! – Szólt közbe hangosan nevetve Jónás Ali, a magas széles vállú, égő vörös hajú, erősen szeplős fiú!

-   Igazad van Ali! Nem való a lányok alá a bicikli! – Tódította hozzá a szót valamelyik másik száznyolcvan centis izmos fiú.

-   Jól van elvtársak! Nem lehet mindenki olyan sportos, mint ti! Tekerj vissza hozzájuk és bíztasd őket Kozma elvtárs! Mi meg a „Császti Csárdánál” bevárunk    benneteket. – Határozott a csapat vezetője.

Innentől aztán együtt haladt a csapat, mert a nagyhangú, erős fiúk lábából is egyre fogyott az erő. Vékénynél már róluk is patakokban folyt a víz. Kárászon a hegynek tekerve fújtattak, mint a gőzmozdony. Magyaregregyen a vár alatt hagyták eldőlni a bicikliiket, elnyúltak a patakparton, a térdig érő fűben, akár az élettelen, villám sújtotta fa elszenesedett, kidőlt törzse. A meredek kaptatónak a várig, volt, aki még egy órás erőteljes fújtatás után sem volt hajlandó nekivágni. Csak a Vörös Magdi, a röplabdázó lány, Havasi Feri a focista és az Anti beszélgetett vidáman a fűben ücsörögve.

-     Le a kalappal előtted Anti! – Nyugtázta elismerően, a magas, izmos, barnahajú lány, a fiú teljesítményét. – Igazán jól bírod! Pedig te talán kétszer annyit tekertél, mint mi, aztán még igyekezned is kellet közben, hogy utolérd az elejét.

-    Sportolsz te is valamit? – Kapcsolódott hozzájuk Feri?

-    Nem sportolok én semmit, de tudjátok igencsak összeszoktunk mi már ezzel a drót szamárral, ahogy a mamácskám nevezte a kerékpárt. Ha időm engedi, együtt járjuk Tevel határát. Amikor gyakorlatra jártunk még a gyárba is sokszor hozott el engem ez az én jó barátom.

Ezen jót nevettek, aztán elsőnek vágtak neki a fák között meredeken kacskaringózó, a várig hatvan fokos szögben induló, aztán egyre csak meredekebbé váló ösvénynek.

Anti a szakmunkásvizsga mellett döntött. A bizottság a vizsgamunkát és a fiúnak a vizsgán, az elméleti tárgyakból nyújtott teljesítményét egyaránt ötösre értékelte.

-    Gratulálok fiam! – Lépett oda hozzá a vizsga után, Jani bácsi, a mestere. – Szépen feleltél. Büszke vagyok rád fiam. Aztán mondd csak mik a terveid a jövődre nézve?

-    Úgy terveztem, hogy most a következő egy - két hétben csak elbiciklizgetek a faluban, meg a környéken, aztán jövök dolgozni.

-    Szép dolog ez te Anti, hogy ilyen hamar munkába akarsz állni. Én mégis inkább azt tanácsolnám, hogy élvezd ki ezt a nyarat. Most túl vagy életed egy nagyon fontos szakaszán. Szerintem ilyenkor illik szusszanni egyet, mielőtt belépsz egy másik, egy igen hosszú, sokkal nehezebb szakaszába az életednek. Ki tudja, mikor leszel megint ennyire szabad, mint most vagy?

-    Valószínűleg igaza van mester elvtárs!

-   Jól van fiam! De tudod mit? Szólítsál te engem ezen túl, egyszerűen csak Jani bácsinak! Mert nem vagyok én elvtársa senkinek! A mestered meg csak voltam, amíg a szakmára tanítottalak.

-    Szóval akkor, igaza van Jani bácsi! Nem esett nehezemre ez a három év, amit a maga keze alatt töltöttem. Most már így utólag elmondhatom azt is, hogy elsősorban maga miatt szerettem ide járni, mert igen sokat tanultam magától és nem csak a szakmából, hanem az életből is. Most is megfogadnám a tanácsát, ha nem volna nagy szükségem a pénzre. Szóval, amikor azt mondtam, hogy nem volt nehéz ez az elmúlt három év, hát akkor igazat is mondtam meg nem is, mert a tanulás szempontjából könnyű volt, csak az állandó pénztelenség zavart. Ha meg dolgozni jöhetek és pénzt is kereshetek, teljesen önállósíthatom magamat.

-    Köszönöm fiam a dicséretet. Ami meg az önállóságodat illeti, azt még gondold át!

   Aztán mégsem egészen úgy alakult a nyár, ahogy azt a fiú tervezte. Éppen az iskola előtt kerekezett el, amikor a vidám köszönését harsányan viszonzó iskolaigazgató utána kiáltott:

-    Anti fiam, ide jönnél-e egy pillanatra?

A fiú megfordult az úton és nagy készségesen megállt Földi István igazgató tanító mellett.

-     Miben segíthetek igazgató elvtárs?

-     Na, látod-e? Pontosan erről van szó, hogy a segítségedre van szükségem. Hallom a Gáspár Jani barátomtól, végeztél az ipariban.

-     Igen, szakmunkás lettem Igazgató elvtárs.

-     Hallom azt is, hogy igen szép cipőt csináltál vizsga munkának, meg, hogy ötösre vizsgáztál. Gratulálok mind a kettőhöz.

-     Köszönöm igazgató elvtárs. Igen a vizsga is jól sikerült, meg a cipőt is dicsérte a vizsgabizottság. Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy a mesterem nagyon sokat segített a cipő elkészítésében.

-     Szerintem a mesternek az a dolga. Na, de nem ezt akarom én veled megbeszélni. Azt kérdezném hát, hogy júniusban volna-e kedved elkísérni engem a Balatonra, egészen pontosan Fonyódra?

-     Hát kedvem az volna, de pénzem az nemigen van nekem ilyesmire.

-     Minek oda a pénz? Dolgozni hívlak én tégedet hallod-e? Nem pénzt költeni! Szóval az úttörőket visszük táborozni Fonyód-ligetre, oda kellenél nekem felügyelőnek. Meglesz a szállásod közöttünk a sátorban. Élelem is jut neked is, mint mindannyiunknak. Még valami kis zsebpénzre is futja abból a pénzből, amit a felügyeletért fizethetek. Hát számíthatok-e akkor rád?

-     Köszönöm a lehetőséget igazgató elvtárs! Nagy örömmel megyek.

-     Jól van, fiam! Na, tekerj gyorsan, mert látom, hogy sürgős biciklizni valód van! Holnap tízkor várlak az irodámban, hogy megbeszéljük a részleteket.

            Aznap könnyen szaladt a fiú alatt a bicikli. Nem is érezte, hogy teker és máris a Mucsiba vezető meredek lejtőn szaladt vele a kerékpár. Olyan vidámnak, olyan könnyűnek, olyan boldognak, de mégis izgatottnak érezte magát, mint Mári mama halála óta soha. A várakozás boldogító izgalma járta át minden sejtjét. Már éppen visszafordulni készült, amikor észrevette, hogy pontosan a bolt előtt szállt le a kerékpárról. Hirtelen elhatározással nekitámasztotta járművét a bolt melletti ház kapujának és besietett az üzletbe. Kis ideig nézelődött a pult előtt. Éppen csak addig, amíg a három vevő, aki előtte állt a sorban, hangos köszönéssel el nem hagyta a helységet.

-    Mivel szolgálhatok fiatalember? – Kérdezett rá készségesen a féllábú, idősödő boltos, széles mosollyal az arcán.

-    Három sportszeletet és egy csomag dunakavicsot kérek szépen.

-    Igenis! Szolgálatára fiatalember! – A kövér magas férfi ügyesen mozgott mankójával a pult mögötti szűk helyen. – Nagyon jó választás fiatalember! Ez a kettő nekem is a kedvenceim közé tartozik. – Kedélyeskedett a boltos. – Szolgálhatok még valamivel?

-    Köszönöm szépen azt hiszem ez elég lesz.

 -   Hát, akkor, ha nem lesz más, aszongya, hogy három forintot kérek a három sportszeletért és öt forint húsz fillért a csomag dunakavicsért. Akkor, ha jól számolom, összesen nyolc forint húsz fillért kapok az áruért cserébe.

Az Anti már sorban állás közben kiválogatta pénztárcájából a szükséges mennyiségű pénzérmét, így most csak rámutatott, a pulton felkupacolt kis toronyra.

-    Azt gondolom ez pontosan annyi. – Mondta és megvárta, amíg a boltos egyenként ügyesen átpörgetve az érméket az ujjai között, a fiókban lévő pénztartó megfelelő rekeszébe nem ejti azokat, miközben hangos számolással követi a mozdulatot.

-    Egy, kettő, három – Itt elhallgatott a boltos, csak a pénzek hullottak csörögve a megfelelő helyre. – na és itt van a nyolcadik forintos is. Na, menjél szépen te is a helyedre. És a végére még egy réz húszfilléres. Köszönöm uram öröm volt önt kiszolgálni! Legyen máskor is szerencsénk!

-    Köszönöm szépen, nekem is öröm volt önnél vásárolni. – Felelte rá nevetve a fiú. – Viszont látásra! ígérem, hogy ebbe a boltba jövök, máskor is, ha erre járok!

-    Legyen szerencsém! Viszont látásra!

      Úgy látszik, ma igencsak jó napom van. Morfondírozott magában a fiú miközben a szomszédék kerítésének támasztott biciklije mellett élvezettel majszolta az egyik csokit. Eddig csupa jó dolog történt velem ezen a szép napon. Először a nyaralás, most meg ez kedves boltos. Aztán azon járatta az agyát, hogy vajon ki tart-e estig a szerencséje? Gondolataiból az a valami zökkentette ki, ami a mellének csapódott. Először azt gondolta, hogy egy eltévedt cserebogár repült a mellének. A második találatnál, ami a nyakán érte, már kezdte elvetni a cserebogár nekicsapódásának gondolatát. És amikor közvetlenül ezután, mint egy géppuska sorozat érték a találatok a mellén, a nyakán, az arcán akkor már biztos volt benne, hogy itt valami egészen más történik, hacsak nem a cserebogarak inváziója érte őt utol. Ekkor vette észre maga körül a sok zöld szilvát szanaszéjjel szóródva a járdán. Honnan a csudából kerülhetett ide ez a sok éretlen gyümölcs tanakodott magában Anti. Körbe járatta tekintetét a szilvafát keresve. A kerítéstől csupán néhány méterre meg is találta szemével a fát. Egy szép fiatal lány állt alatta huncutul kuncogva, egyik kezében kis fejű rövid nyelű kapát a másikban egy marék zöld szilvát tartogatva. Mikor a szemük összevillant a lány kuncogása hangos nevetésre váltott.

-    Én, ismerlek ám téged! Te vagy a Kozma Anti Tevelről. – Kezdte a beszélgetést a lány.

-    Azt gondolom, nem nyertél azzal, hogy ismersz engem, annyit, mint amennyit én veszítettem azzal, hogy eddig nem ismertelek. – Válaszolta az eddigi szerencséjén felbátorodott fiú huncutul hunyorogva, fejét kissé félre billentve, mint mindig is tette valahányszor izgatott volt. – Aztán mondd csak? Elárulnád-e nekem a nevedet, vagy hívjalak örökké zöldszilva hajigáló hercegnőnek?

A lány hangosan felnevetett, amikor megértette a fiú szavainak értelmét és ez gyorsan ment, mert értelmes lány volt. Aztán kacéran félrehajtva a fejét, kibökte a nevét.

-     Fehér Etelka. Mivel Etelkának kereszteltek tizenhat éve a szüleim kérésére keresztapámék. Fehér meg azért vagyok, mert apámat Fehér Antalnak hívják. Te meg mit csinálsz? – Kérdezte, amikor a kapát a fa alatt hagyva kiszaladt a kerítés kitárt kapuján. – Na, nézzenek oda! Csokit majszol, engem meg, meg sem kínál. Hát micsoda legény vagy te Anti? Azt hallom, hogy a nyelved jól forog, azt meg sejtem a viselkedésedből, hogy mohó vagy, mert egyedül falod fel azt a csokit engem meg hagysz epekedni utána.

-     Hát, legyél a vendégem egy sportszeletre Fehér Etelka! – Válaszolt szélesen mosolyogva a fiú, miközben a nyitott tenyerén tartott édességet készségesen a lány felé nyújtotta.

-     Így mindjárt más! A végén még megváltozik a véleményem rólad. – Amíg a csokiért nyúlt a lány, azon gondolkodott, hogy mit kezdjen az apró markában szorongatott zöld szilvákkal.

-     Hozzám ne vágd hallod-e! – Tiltakozott a fiú mivel azonnal átlátta a szép, mosolygós, aprócska, nagy zöldszemű lány szándékát. – Hozzám ne vágd hallod-e, mert bizony isten megfürdetlek abban a hordóban! – Mutatott az Anti az esővíz felfogására az ereszcsatorna alá állított vashordóra.

-     Igen? Hát azt megnézem én, hogy ki fürdet meg kit! – Kiáltotta pajkos kacagással, szemét huncutul összecsippentve a lány és már hajította is a fiú felé markának tartalmát.

-     Még, hogy ki fürdet meg kit? Hát én téged. -  Az arcába csapódó szilvákkal mit sem törődő Anti egyetlen szökkenéssel a lány mellett termett. Erős markával megragadta és felkapta a lányt. Izmos karjaival erősen a melléhez szorította, a vergődő visítva kacagó, rúgkapáló Etelkát és vitte egyenesen az esővízzel telt hordó felé. – Megmondtam ugye, hogy megfürdetlek, ha megdobsz? Most hát magadra vess!

-     Ne Anti, ne! – Kérlelte nevetve a lány. – Ígérem nem dobállak meg többször.

-     Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. – Mondta rá a fiú, és vigyázva, hogy értékes pihe könnyű terhe meg ne sérüljön, bele mártotta Etelkát a napon már meglangyosodott vízbe. Aztán könnyedén kiemelte a vízből és nevetve tartogatta, mintha az örökkévalóságig úgy akarna állni, egyenes derékkal, büszkén, karjában a már megcsillapodott kacagó, víztől csöpögő lánnyal.

-     Na, tegyél már le hallod-e? – Törte meg az áhítatot egy örökkévalóságnak tűnő perc után Etelka. – Aztán jársz-e máskor is erre mifelénk Anti?

-     Ha akarod, jövök holnap is.

-     Ha nincs, jobb dolgod gyere! Én itt leszek! – Replikázott a lány.

      Na, csak kitartott a szerencsém estéig! Vette fel az Etelkával való találkozását megelőző gondolatának fonalát a fiú. Nagyon boldog volt és biztos volt benne, hogy nincs a világon szerencsésebb, boldogabb ember nála. Innentől kezdve az Anti biciklije naponta kétszer járta meg Mucsi meredek lejtőjét. Először lefelé Tevel felől, amikor a szürkületbe hajló délutánon sebesen robogott nyergében a fiúval az izgatottan várakozó lányhoz. Másodszor meg már csak a hold mutatta bizonytalan fénnyel az út elmosódott vonalát szegélyező fákat és csak a csillagok lesték pislákolva a nagy, magas égről, amikor a fiú lassan, vissza - visszanézve Mucsiba, remélve, hogy megpillanthatja még egy pillanatra az ő Etelkáját, lassan tolta Tevel felé a meredek kaptatón.

     Június tizedikén már hajnali négykor gyülekeztek a nyaralni indulók az iskola udvarán. A fiuk, a lányok, de a tanárok is nagy izgalommal várták a lovas kocsikat, hogy Bonyhádra a vasútállomásra szállítsák őket. A kísérők a hajnali pirkadatban sorba állították a harminc gyereket, hogy utoljára ellenőrizzék poggyászaikat, hogy számba vegyék védenceiket, hogy ellenőrizzék megérkezett – e már minden szerencsés diák, aki a szép élményt ígérő kiránduláson részt vehet, hogy felpakolták – e, a szülők az egy napra elég elemózsiát, hogy berakták – e, a hátizsákokba a fürdő ruhát, a törölközőt, a váltó ruhát és a melegítőt. Az iskola udvarán félre húzódva, a szomszéd ház falának támaszkodva halkan beszélgettek a nagy útra induló gyerekek szülei. Néhányuknak a testvérei és a nagyszülei is ott ácsorogtak a búcsúzkodni jöttek között. Úgy negyed óra elteltével ott sorakoztak a szekerek rakományukat várva szalmával bélelt derékkal a falu főutcáján, az iskola előtt.

-    Hát, akkor fel a kocsikra gyerekek! – Adta ki a vezényszót az igazgató.

A gyerekek nagy zsivajjal, de fegyelmezetten, vezetőik figyelő, vigyázó szemétől kísérve a megbeszéltek szerint foglalták el helyüket a szekereken. Utolsónak Földi István igazgató kapott fel Varga Jóska bácsi mellé az első kocsi bakjára.

-    Akkor csapjon a lovak közé Jóska! – Kurjantotta hangosan, hogy mindenki hallja.

-     Vigyázzanak ám a gyerekekre igazgató úr!

-     Vigyázunk mindenkire Julis néni!

-     Figyeljenek ám az én Évikémre Igazgató elvtárs, nehogy belefulladjon abba nagy vízbe, mert nem tud úszni még!

-     Vigyázunk Terka, ne félj semmit! Két hét múlva épen egészségesen hozunk haza mindenkit.

Már talán Kovácsiban járt az első kocsi, de a szülők még összegyűlve néztek utánuk, pedig akkorra már csak a kocsik felverte port nézhették. A gyerekek, akik nem mehettek irigykedve, a szülők büszkén, hogy a gyerekük kiérdemelte, hogy utazhasson, a nagymamák szorongva, szemük sarkában, titokban egy-egy könnycseppet elmorzsolva lassan, tétován totyogva tettek utánuk pár lépést, aztán meggondolták magukat és visszaballagtak a többiekhez.

-    Hát elmentek Józsink! – Szakadt ki Julis néniből kétségbe esetten a szó.

-    El mama! Elmentek! De nyugodjon már meg, hát mulatni mennek azok! Mit nem adnék én, ha velük mehetnék.

-    Igaza van az uramnak anyám! Olyan szép helyre mennek, amit mi még sohasem láttunk. Na, ne sírjon már, hát csak két hét az egész.

-    Tudom én halljátok-e, hogy szép helyre mennek. Meg tudom azt is, hogy nem sajnálni kell, hogy elmentek, hanem örülni, hogy elmehettek. Hiszen nem is azért sírok én, mert sajnálom őket, hanem azért, mert örülök, hogy milyen szép helyre mennek. Meg azért hüppögök én itten, mert azt sajnálom, amíg ott lesz az lány, hát addig nem lesz idehaza. Vigyázz rájuk istenem, hogy ne essen bajuk!

 -   Akkor menjünk etetni asszony! – Zökkent vissza a mindennapi teendőkbe Józsi bácsi és lassú léptekkel megindult hazafelé.

Példáját követve oszladozni kezdett a tömeg. Mentükben csak lopva kutatta hunyorgó szemük a messzeséget, csak egy-egy pillanatra emelték tekintetüket a látóhatár távoli dombjára Kovácsi felé.

      Már nyalogatta a hajnali nap halvány sugaraival a Bonyhádi vasútállomás előtt álldogáló gyerekek hatalmas csoportját, amikor megérkeztek. Ott várakoztak már a Cikóról, az Aparhantról, a Grábócról, a Majosról jöttek. Csak Mucsfáról és Börzsönyből vártak még gyerekeket. Az egy faluból jöttek egy kupacba gyűltek, izgatottan beszélgettek, mint az ősszel útra készülő fecskék, csiviteltek.

-    Anti fiam, te maradj itt a gyerekekkel, mi elmegyünk megbeszélni a többi tanárral, hogy mi a teendő! Ti gyerekek, meg el ne kóricáljatok! Halljátok-e? Aki lemarad, az mehet haza gyalog! Én bizony nem keresek senkit.

-    Mire várunk Anti? Hiszen a vonat már itt pöfékel. A végén még nélkülünk megy el. – Méltatlankodott az egyik gyerek és a kinyújtott kezével a síneken várakozó szerelvényre mutatott.

-    Ugyan már hogy hagyna itt, amikor értünk jött. Biztosan hiányzik még valamelyik falu csoportja. Az igazgató elvtárs és az Antal tanár elvtárs éppen azt ment tudakolni, hogy mi a teendő.

-    Jól van, gyerekek készüljetek a felszállásra! A harmadik kocsiba szálljatok, de szépen csendben, fegyelmezetten, halljátok-e! Nehogy szégyent hozzatok rám és a falunkra! Mutassátok meg, hogy Tevelről olyan gyerekeket válogattunk, akik nem csak jó eszűek, de szófogadóak és ügyesek is! Csak utánam! – Adta ki a parancsot a megbeszélésről visszatért igazgató.

Anti utolsónak száll fel a vonatra. Segített felkapaszkodni a kisebbeknek a vagon meredek lépcsőjén, aztán feladogatta a csomagjaikat. Épp, hogy becsukta az ajtót, a forgalmista már emelte is magasra indító tábláját. Fütyülőjének éles hangját vidáman kapta ölébe a hajnali szellő és röpítette vidáman délnek, Kishidas felé. A négyhuszonnégyes hosszan elnyújtott, felharsanó majd lassan halkuló aztán hirtelen újra felcsapó sípolással jelezte, hogy megértette a forgalmista parancsát. Szusszantott egy jó nagyot, aztán egyre gyorsuló kattogással megindult a Balaton felé. Nagymányokon egy újabb kocsit kapcsoltak a gyors kezű vasutasok a szerelvényhez. Mint később megtudták, a vagon Kismányokról, Nagymányokról, és Váraljáról érkezett gyerekeket szállít hatalmas hasában. Az izgatott, vonaton talán először utazó gyerekek az ablakokon csüngve fürkészték a tájat, harsányan kiáltva adták mindenki tudtára az állomások neveit, ha sikerült kibetűzniük a robogó vonat mellett elmaradó állomások tábláit. Az Anti fülében csak néhány maradt meg belőlük. Talán csak az általa is ismert faluk, városok nevei és a különös hangzásúak. Nagymányok, Váralja, Szászvár, Mágocs – Alsómocsolád, Csikóstőttős, Dombóvár, Mosdós, Kaposvár, Pamuk, Öreglak aztán megint Váralja, Feketebézsen, és a végén Fonyód. Az úttörőtábor vezetője és két kísérője az állomáson várta a tábor új lakóit. A tanárokkal folytatott rövid megbeszélést követően sorba állították a gyerekeket és a hosszú menet megindult a Balaton partjára, majd a parti kavicsos sétányon a Ligeti tábor felé. A sok gyerek ámuldozva nézte a hatalmas tó gyönyörű szürkés- zöldeskék vizét. A jó szemű táborvezető hamar észrevette, hogy a vizet kémlelő, folyton egymásnak ütköző gyerekekkel nem lehet tartani a sort.

-    Állj! - Vezényelte harsány hangján. – Most itt megállunk öt percre! Mindenki maradjon a sorba és úgy csodálja hazánk eme gyönyörűségét, a csodálatos magyar tengert, a Balatont! Aztán, ha kigyönyörködtétek magatokat indulunk tovább! Akkor aztán harsogva akarom hallani az Úttörő Indulót!

-     Csapat in-dulj! – Vezényelte öt perc elteltével katonásan a tábor vezetője.

A gyerekek ajkáról jó kedvűen, derűsen, harsogva csengett a dal:

      Mint a mókus fenn a fán,

      Az úttörő oly vidám…

Hangjukat elterítette a tó hatalmas vizén a langyos Balatoni szél.

      A tábor közvetlenül a víz partján terült el. Katonai sátrait hatalmas hársak, több száz éves platánok, kocsányos tölgyek és öles nyárfák árnya védte a nyári nap hevétől. A tábor közepén megritkultak a fák. A tisztás egyik sarkában magas pózna, a tetején a zászló felvonására szolgáló, apró nyikorgó, csigával. A csigán átvetett, a tábori zászló felhúzására szolgáló kötél, kettős ágát kedélyesen himbálta a most langyosan lengedező szél. Ez a majdnem szabályos ötszögletű hatalmas tisztás volt a tábor legfontosabb eseményeinek színtere. Itt sorakoztak reggelente a gyerekek a zászló felvonásának szertartásához, amikor a harsonás, a tábor parancsnokának utasítására elharsogta hangszerén a gyülekezés jelét. Mint ahogy itt búcsúztatták szürkület után, a zászló leeresztésével a napot. És itt rendezték, az asztalitenisz, a röplabda és a foci bajnokságok olykor kemény, de mindig lelkes összecsapásait. És itt a tér közepén rendezték az elutazó úttörők itt töltött idejük utolsó estéjén a búcsúzó rendezvényüket is. A tér közepén ott látszottak még most is a jól sikerült táborzáró rendezvény, a tábortűz egyértelmű nyomai. Az elszenesedett fahasábok csonkjai, a kiégett fű, a teljesen elégett hasábok térd magas hamu halma, amit a meg-megélénkülő szél kacagva vagdosott a most érkezett új táborlakók szemébe. A reggelit, az ebédet, a vacsorát szép időben a fák alatt felállított durván megmunkált, hosszú kecskelábú asztaloknál, a mellettük kétoldalt hosszan elnyúló támla nélküli padokon ülve költötték el a táborozók. Esős időben a vastag ponyvájú hatalmas katonai sátrat, a kultúr - sátrat használták étkezdének is. Közvetlenül a „TÁBORVEZETŐ” feliratú sátor mellé verték fel a „KONYHA” és a „RAKTÁR” nevet viselő sátrakat. Ezeket Mariska néni, a kövér, mosolygós szakácsnő, és a tábor vezetői által a tábor lakóiból egy – egy alkalomra mellé beosztott segítők, a „konyhaszolgálatosok”, használták. A konyhában segédkezőknek igen sok dolguk volt. Ők tisztították a krumplit, a zöldségeket, hordták a vizet a leves elkészítéséhez a főzésnél, a mosogatáshoz ebéd után. Ők hasogatták és hordták a fát, a tábori konyha gulyáságyúinak feneketlen gyomrába. A konyhasátor oldalponyváját többnyire felcsavarták. Hadd járjon a levegő a tetőponyva alatt, hadd fújja ki a tó felől érkező folyton sustorgó szellő a ponyva alatt megszorult meleget, a gőzölgő üstök forró leheletét, a tábori üst égőterében lobogó láng levegőt forraló melegét. Ilyenkor a sátor az Antit mindig a patak vizében ruhát mosó asszonyokra, lányokra emlékeztette. Azokra az asszonyokra, lányokra, akik csak most bújtak elő emlékezete távoli ködéből. Azokra az asszonyokra, lányokra, akik ott messze a Kárpátok havas hegyeiben szoknyájuk alját a derékpántjuk alá tűrték, hogy amikor a tiszta vizű patak térd magas vizébe gázolva a család szennyesét mossák, szappanozzák, öblítik, ne szívja az magába a jéghideg vizet. Mariska néni, a szorgalmas idős szakácsnő, kövérségét és korát meghazudtolóan fürge asszony volt. Biciklijét minden reggel pontosan hat órakor támasztotta neki a konyha sátorhoz legközelebb álló fának. Akkorra ért a táborba a fonyódi pékség teherautója is. A kocsiból áradt a friss kenyér és a még meleg péksütemények semmivel sem összetéveszthető illata. Mariska néni nyomban nekilátott a gőzölgő kenyér szeletelésének. Kicsivel később futott be a Jóska gyerek is a tejeskocsijával. Négy kanna tejet és sok - sok csomag vajat pakolt a sátorba autójáról. A szakácsnő tejeskávét készített a tejből. Miközben a tej forrt az üstben az asszony megszokott gyors mozdulataival négyfelé vágott minden darab vajat. Mire megmosdott, fogat mosott a tábor minden lakója Mariska néni készen állt a reggeli kiadagolására. Az üstökben ott gőzölgött a tejeskávé. A felszeletelt kenyér hatalmas kosarakba pakolva, az elnegyedelt vaj tálcákra rakva várta az éhes gyerekek rohamát.

-    Gyertek kedveskéim! Kész a finom reggeli. Kell az erő a fürdéshez, mert a víz kiszívja belőletek hamar mind az utolsó cseppig. Gyertek csak sebesen, kóstoljátok meg Mariska néni finom tejeskávéját. Hozzátok hamar a csajkátokat! – Mariska néni kedves arca ilyenkor bíztatóra, mosolygósra váltott.

A tér egyik szögletében, nem messze a zászlótartó póznájától, több szekérnyi hosszúszálú rozsszalma várt, magas kupacba halmozva. A tér közepén felsorakozva várakozó gyerekek a hálósátrakat fürkészték és közben azt találgatták vajon melyik őrzi majd az ő álmukat a következő tizennégy éjszakán.

-    Kedves úttörő pajtások! – Kezdte az eligazítást Jakab tanár úr a tábor vezetője.- Tudom én, hogy most ti mind legszívesebben a tóba szaladnátok fürdeni és én ezt meg is értem. Megígérem, hogy lesz is alkalmatok az elkövetkező két hétben bőven kiélvezni a Balaton langyos vizét. Most azonban van még egy kis dolgunk. Én a segítőimmel, már elosztottam a sátrakat. Összeállítottam azt is, hogy ki kivel osztja meg a fekhelyet. A hirdető táblára, ami a mögöttem lévő fára van szegelve, a tábor napirendje mellé rajzszögeztem a sátorbeosztást is. Most az eligazítás után, arra kérlek benneteket, hogy vonuljatok a sátrakba és hordjatok friss szalmát a fekvő helyeteknek. Ügyesen és gyorsan dolgozzatok, mert minél hamarabb készültök el annál hamarabb mehettek fürdeni. Most azonban felhívom a figyelmeteket arra, hogy a Balaton nem csak nagyon szép, de ha nem tartjátok be a fürdés szabályait, nagyon veszélyes is tud lenni. Ha viszont betartjátok azokat a szabályokat, amiket most elmondok, és amiket a hirdető táblára is kifüggesztettünk akkor jó barátságban maradtok velem és a vízzel egyaránt. Jól jegyezzétek meg, hogy senki sem fürödhet egyedül, csak a felügyelők jelenlétében és közösen mehettek a vízbe. Jól jegyezzétek meg, hogy csak a bójákkal körülhatárolt víz biztonságos. Tehát senki és semmilyen körülmények között sem mehet beljebb a bójáknál. Hangsúlyozom, hogy senki, még a legjobb úszók sem! Ha ilyet tapasztalok, akkor megvonom két napra a fürdőzés jogát! Megvonom, méghozzá mindenkinek! Ha minden nap akartok fürdeni, akkor figyeljetek egymásra és ne engedjétek társaitokat sem beljebb merészkedni! Felhívom a figyelmeteket arra is, hogy a tó vize igen kellemes és barátságos, de vihar idején nagyon veszélyes. A part mentén felállított viharjelző kosarakat figyeljétek fürdőzés közben, mert azok arra szolgálnak, hogy előre jelezzék a vihar közeledtét. Most már csak egy dolgunk van, aztán mehettek a dolgotokra. Táborunk jól felszerelt, mint azt látni fogjátok. A sok sporteszköz mellett van jó néhány csónakunk is. Azokat, csak akkor használhatjátok, ha legalább egy felnőtt tanár, vagy segítő elkísér vele benneteket. Akkor most Előre Kispajtások! Tegyétek ügyesen, fegyelmezetten és gyorsan a dolgotokat! Oszolj!

Az Anti nagyon jól érezte magát a táborban. A négyes sátorban elhelyezett „Mókus Örs” tizennégy tagját felügyelte, vezette. Velük álmodta álmát éjjelente, és őket kísérte reggelente, amikor a kürt harsogó hangja a reggeli sorakozót fújta. Őket vigyázta fürdésük közben és őket vezényelte a sport rendezvényeken. Ő állt a „Mókus Örs” élén, amikor az úttörő zászlót levonták este, és ő volt az első váltás, amikor a tábor vezetése rájuk osztotta az őrködés feladatát. Élvezte a táborban töltött napok minden percét. Figyelt és tanult. Éppen ők vigyázták a tábort, amikor a zivatar csattogó villámokkal felverte, a lezúduló cseppek árrá duzzadt ereivel elmosni készült a tábort. Az égiek haragja viharossá, jéghideggé erősítette, formálta a Balaton amúgy csendes langyos szelét. A fák jajgattak, hajladoztak majd derék vastagságú águkat vesztve meredtek újból a      csillagtalan égnek, amikor a szél ereje csitult, aztán nyögték megint az újabb rohamot. A sátrak oldalát behomorította a szél. Már-már a cölöpjeiket szaggatta a föveny homokjából, amikor az éjszaka csendes álmából kiragadta a tábor lakóit a felhők tetejéből induló és a liget legmagasabb tölgyfájában végződő teret átszelő nappali fényt árasztó cikázó villámával. A cikázó fénnyel egy időben robbant fel a levegő. A dobhártyát szaggató robaj túlharsogta a szél fölerősödő, halkuló majd újra zúgó rohamát, az eső sátrakon doboló harsogását. Ez a robbanás ez a hang uralta a tájat. Dörgése megremegtette a földet aztán sebes iramban szaladt végig a tavon felfodrozva a széltől méteres hullámokkal magasodó víz taraját, hogy Badacsony koporsó hegyén felerősödve uralja a csendet szerte az egész tavon. Hogy onnan visszaverődve csattanjon neki Fonyód magasának, hogy aztán csillapítva robaját csapódjon ide-oda a két hegy között a tó felett. A villám sújtotta fa kettéhasadt, elszenesedett ága fonnyadt levelekkel zuhant a Táborvezető feliratú sátor előtt a földre. A tó vizének hatalmas hullámai ki-kicsaptak a partra majd a part fövenyéből hatalmasakat harapva ágakat, leveleket magukkal ragadva mély barázdákat hagyva maguk után koszosan csorogtak vissza a Balatonba. A fiuk alsógatyában, a lányok hálóingesen álmosan támolyogva vagy visongva hangosan zokogva tanácstalanul bolyongtak körbe-körbe a tábor területén. Kertész Hanesz a már hetedikesen is majd száznyolcvan centis széles vállú gyerek átázottan vizesen igyekezett minden erejét megfeszítve a Grábóciak sátrát a földön tartani. Anti az őrséget adó Mókus Örs tagjait a raktár sátorhoz vezette. Onnan gyalogsági ásókkal, baltákkal, kalapáccsal felszerelkezve álltak neki a sátrak körüli árkok mélyítésének a meglazult sátortartó cölöpök leverésének. Sok volt a tennivaló. A kísérő tanárok látva a jó példát szintén felszerelték csapataikat és csatlakoztak hozzájuk. Mohai Ágnes tanárnő a Börzsönyiek fiatal testnevelés tanárja is maga köré gyűjtötte lányait velük ásta szorgalmasan hálóingesen sátruk körül az árkot. Nem törődött az esővel, a hideg széllel szorgalmasan céltudatosan ásott. Mikor az elkészült már szaladt a baltáért és verte a cölöpöket körbe-körbe a sátor körül szorgalmasan. Senki sem tudta mióta küzdenek már az elemekkel. Senki sem nézte már, hogy kinek a sátra körül ássa az árkot. Senki sem figyelte már, hogy melyik sátor meglazult cölöpét veri vissza erős csapásokkal. Csak a vezetőjüket figyelte mindegyikük, aki a segítségre szorulókhoz vezette őket és ők segítettek. Már hajnali négy is elmúlt, amikor a vihar olyan sebesen, kiszámíthatatlanul, mint ahogy rájuk tört abba hagyta tombolását. A táboron eluralkodott a síri csend. A szél úrfik most már nem szaggatták a sátrak cölöpjeit. Új játékot kerestek maguknak. Magasra csapva, kacagva űzték a súlyos fellegeket a hold a csillagok elől. Kivilágosodott a tábor. A Balatonon végigszaladt még a viharban Badacsonytól elszabadult hullám, aztán kisimult a tó vize is. Anti körül hordozta fáradt tekintetét a táboron. Sok-sok új szokatlan dolgot látott. Látta a letört ágakat. Látta az elszenesedett, félbehasadt hatalmas tölgyet. Látta a sátrak körül futó árkokat, amelyek a tábort kettészelő egyre mélyülő sebtében ásott csatornácskába futottak. Ebben még most is csordogált a víz halkan csobogva, duruzsolva egyenesen a Balatonba.

folyt köv.

 ***************************************

6.  VERSEK A NAGYVILÁGBÓL

Harangok - Nagy Vendel versei

Harangok

 Azt mondják, csak a halálban van igazság a Földön. Tényleg?

Meghalt a falu bírája.

Szól érte a templom 

Négymázsás harangja.

Azt kongatja,

- Házát, földjét, szőlőjét

- Házát, földjét, rézpénzét.

Meghalt a falu bolondja.

Szól érte a falu

Kis lélekharangja.

Azt kongatja,

- Ringye- rongya,

- Ringye-rongya.

Egy díszes harang

..............................................................................

Harangszó

A harangok szava felhallik az égig

Templomunk tornyában 

Két harang lakik.

Hangjuk messzire hallatik.

Egészen az égig.

Misére hívják az élőket,

Elkísérik a holtakat.

Vidáman mennek az Úrhoz

Vigadozva járulnak színe elé,

Dicsőségét hirdetvén.

Minden megbocsájtatik, 

A bűn és az erény.

                                                             2013. 07. 26

 MEGJEGYZÉS, Hét éve, ezen a  napon halt meg öcsém, reá emlékezem ezzel a versel.

****************************************

7.  NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA  -  Árvay Mária

  6. rész.  Dorka Álma

   Nagyon nehéz időszakon ment és megy keresztül Dorka, a felvételire való kemény felkészülés, a drukk, az írás- és szóbeli feladatok, az örökös készenlét és készülődés miatt.

Dorka egy olyan gimnáziumba jelentkezett, ahol emelt szinten angolt tanulhat, talán tanítani fog később, vagy ki tudja.

Ha egyszer taníthat, olyan tanárnő lenne, mint Dóra!

Már megint a lovaglás, amikor az angolról volt szó?

Igen, mert a tanítási módszer a lényeg. Dóra soha nem neveti ki kis tanítványát, ha nem megy valami, soha nem alázza meg, hanem végtelen türelemmel magyaráz, mutogat, bátorít, sokat dicsér és mindenekelőtt a lovaglás élvezetére „neveli”, ami a világon a legfontosabb.

„Élvezd, amit csinálsz, ne akarj senkinek sem megfelelni, a tevékenység szeretete lelkesítsen, élvezd, mint kisgyermek az önfeledt játékot!”.

Dorka is hasonlóképpen tanítaná az angolt, hogy növendékei lelkesedjenek érte, szeressék, megértsék, miért is jó egy idegen nyelvet tudni.

De hol van ez még? Addig sok víz lefolyik a Dunán. Most csak az örökös idegeskedés járja, a feszültség, felveszik-e, vagy sem.

Az osztályban sok a hamar kimondott, s később megbánt indulatos szóáradat.

Többen félnek, mi lesz, ha kikerülnek a „nagybetűs életbe”?! Elszakadnak-e régi barátaiktól, megromlanak-e kapcsolatok, és főleg, hogyan fogadják majd a nebulókat az új helyen? Befogadják-e őket, lesznek-e barátságok, esetleg szorosabb kapcsolatok, vagy elszigetelve, magányosan fognak kuporogni a sarokban? Ki tudja? Mégis, reménykedni lehet, de nagy a bizonytalanság.

Dorka és osztálytársai tapasztalták már nem egyszer, hogy egy bensőségesnek látszó barátság ápolása közben kiderült, csupán érdekkapcsolatról volt szó. Mert bármennyire is ragaszkodott Dorka egy bizonyos személyhez (általában látó emberhez), az illető nem akarta ezt a kapcsolatot, csupán érdekből, de amint elváltak útjaik, „leszakadt” Dorkáról, vagy hitegette, ígérgetett neki, s a viszonyuknak vége lett. 

Elég az hozzá, hogy ilyen feszültségben teli napok következtek Dorka életében, s egyik nap, amikor lefeküdt, furcsa, zaklatott álma volt.

Dóri hátán lovagolt, de nem a megszokott pályán, hanem a szabadban. Még hallani vélte oktatója hangját:

- „Gyere, erre, itt vagyok!” Dóri el is indult, de az ellenkező irányba, Dorka hiába tett meg minden tőle telhetőt, átmozgatva a szárakat, irányítva Dórit a megfelelő irányba, a ló megmakacsolta magát, s egyre távolabb vitte lovasát edzőjétől.

-   Dorka, erre gyere, ne menj arra!”
Mindhiába, oktatója hangját már alig hallotta.

Utána Kitti hangját vélte felfedezni majdnem a közelében:

- Hahó, merre csörög a dió?”
De ez a hang is elhalt, mert a ló csak vitte egyre messzebb.
Ez a furcsa eset megismétlődött Viktor és Laci hangjaival, sőt osztálytársaiéval is.

 Aztán valami furcsa dolog történt. Dóra hangját ismét közeledni hallotta, Dórival meg is indultak a hang irányába, most nem ellenkezett a ló, de Dóra, mintha szárnyai nőttek volna, ment Dorka elől egyre gyorsabban és gyorsabban. Hiába igyekeztek Dórival, a hangot nem lehetett utolérni.

-     Dóri ü-get!
Hiába, nem tudtak a hanggal versenyezni, a ló nem ugrott be vágtába, mert félt, hogy lovasa lepottyan róla.

A zaklatott álomnak még mindig nem volt vége. Egyszerre Dorka azt érezte, hogy a levegőbe emelkedik, s egy másik ló hátán találja magát.

-   Dóri, Dórikám, merre vagy?! – kiabált kétségbeesetten, pedig tudhatta volna, hogy a kiabálás megijeszti a lovakat.

A másik ló csak vitte lovasát egyenletes iramban, ügetésben, közepes tempóban, de hogy hová, az rejtély volt a kislány számára.
Most nem tehet egyebet, rá kell bíznia magát az ismeretlen lóra, akit életében soha nem látott!
Hányszor olvasott olyat, hogy a ló hazavitte gazdáját, ha ittas, vagy ha beteg volt. Dorkának fogalma sem volt arról, hol van most, csak a lovában bízhatott.
Dóri eltűnt, csak az idegen ló volt ott, azaz Dorka ott ült a hátán, markolva a nyeregkápát, meg a szárakat tartotta, s csak mentek, mentek.

- Mi lesz most velem?!

Egyszer csak megállt a ló, horkantott egyet, s Dorka felébredt. A lepedője összegyűrve, ő maga keresztben feküdt az ágyon, kis híja, hogy nem pottyant a földre.
Eltelt egy pár perc, mire rájött, hogy mind ez csak egy álom volt. Vajon miért álmodott ennyi butaságot?
Milyen nap is van ma? Csütörtök, s ha csütörtök, akkor lovaglás!

Dóra látta kis lovasán, hogy milyen feszült.
- Kincsem, addig nem ülünk ma lóra, amíg el nem meséled, mi bánt. Mert, tudod, a lovak olyanok, mint a szivacs: ha szomorú vagy, ők is szomorúak lesznek. Ha feszült és ideges vagy, ők is átveszik a hangulatodat. Mi történt veled?
Dorka elmondta, mostanában milyen zűrös napjai vannak, s elbeszélte álmát is.
- Most kinevetsz?
- Soha. Ennek az álomnak komoly mondanivalója van. Félsz attól, hogy elveszíted azokat, akiket már megszerettél, s félsz a jövőtől. Az ismeretlen ló, aki csak vitt téged valahova, az volt a titokzatos jövő.
 Az eltávolodó hangok meg a szeretett személyek elvesztésétől való félelem!
Dóra megfogta a kislány kezét, simogatta, majd két kezébe fogta a remegő kis kezet.
- Figyelj ide! Vannak olyan kapcsolatok, amik szilárdak, amik elszakíthatatlanok! Ha tényleg jól érzik az emberek magukat egymás társaságában, s ha több élményben, kalandban részesülnek, a barátság megmarad! Látod, mi már mennyi mindent csináltunk együtt, s még micsoda lehetőségeink vannak! A mi kapcsolatunk olyan, mint egy végtelen kör, aminek nincs vége.
Az új helyen is találsz majd barátokra, csak egy kis idő kérdése! Köthetsz majd olyan ismeretségeket, ahol a közös tevékenység köt össze benneteket (akár zenehallgatás, vagy együtt zenélés, esetleg a lovaglás… ), sok minden lehetséges, a lényeg, a közös érdeklődési kör felfedezése, s az, hogy téged is bevonva, együtt tudjátok végezni!
A régi barátaid is megmaradnak, ha a kapcsolatotok kölcsönös és nem egyoldalú volt!
Egyébként van egy ötletem, hogyan pecsételhetnénk meg a kapcsolatunkat. Kapsz tőlem egy igazi, vasból készült patkót, nekem meg ott van az a kulcstartó, amit karácsonykor adtál nekem. A nehéz időszakokban, ha ezeket kézbe vesszük, eszünkbe juthat a másik!
- Egy igazi patkó? – lelkendezett Dorka.
- Igen. Legyen ez egy „olyan cipő”, amellyel bejárod a kitűzött célodig a rögös utat, s még szerencsét is hoz, mert egy rendkívül kitartó kislányt ismertem meg benned!
Most viszont vár a lovaglás, ló-ra!

Dorka a patkót a kezében szorongatta úton hazafelé. Amikor megérkeztek, egy hivatalos levél várta, egy értesítő.
- Anyu, mi van benne? – olvasd fel, kérlek!
- „Örömmel értesítem, hogy felvételt nyert…”
- Hurrá, hurrá, hurrá!

Sikerült! Van még fény az alagút túlsó oldalán!
Kezében még ott volt a patkó.

-   A bűvös cipő, ami segít céljaimat elérni, Dóra, köszönöm! Köszönöm a biztató szavaidat, mindent köszönök! 

****************************************

8. DISSZONÁNS VERSEK

Gerencsér hajnalka versei: Veszteség

Aki valaha veszteséget élt át,

Annak egész élete értékelődött át.

Mit elvesztett, annak az értéke megnőtt,

S rájött : Hogyan kellett volna élnie azelőtt.

A veszteséget az ember csak önmagában mérheti

Veszteséget veszteséggel nem lehet összehasonlítani.

Aki nem tud járni, annak az a teher,

Aki özvegy lett, azt meg épp az, mi terhel.

Akit kiszolgáltatottá tett a betegsége,

Azt duplán terhelte a sors e veszteséggel.

S ha e betegség még válhat rosszabbá,

Az éjt, s a nappalt átváltoztathatja pokollá.

Nappal a félelmet eltereli a munka,

de éjjel sok rossz gondolat, csak a lelket pusztítja.

A csend az, amikor a lélek befelé sír,

A szív ezzel árt magának, ezer sebből vérzik.

Aki valaha veszteséget élt át,

Az a másik baját könnyebben érzi át,

Mert bár a veszteségnek sok fajtája lehet,

Akit érint, ő a vesztes, leginkább ő szenved!

Szabadnak születtünk, szárnyalnunk kellene,

Ehelyett e kereszt börtönbe zárt bele,

A szem számára láthatatlan e ketrec,

Csak a szívével látó érti, mit jelent ez.

Könnyen beszél bárki, mert ez a seb örök,

Az ember csodára vár, de hasztalan könyörög.

Hiába kárpótol a sors más oldalakon,

Mert amit elvett, az a legnagyobb fájdalom.

Kérlek beszélj róla, ne gyilkold önmagad,

Ha van kinek megnyílj, ezt soha ne halogasd!

Mert bár ő is tudja, csodát tenni nem tud,

A lelked megnyugodni csak ezáltal tud.

Ne más témákkal fedd el bajodat,

Mert neked ez a seb már kibírhatatlan,

Ne csenddel nyugtasd környezeted minduntalan,

a sebedről beszélj, ez ad majd nyugalmat.

Aki valaha veszteséget élt át,

Belső hangja mindig marcangolja magát.

Miért éppen én? - ezt ép ész nem méri fel,

Ez nem lehet igaz! - idegeit ez őrli fel.

Aki valaha veszteséget élt át,

Sokkal érzékenyebb, vigyázni kell reá.

Aki igazán szereti, mutassa ki hát,

Naponta ölelje, érintse, egyen ideje rá.

Mert a veszteséget igazán az érti,

Aki a vesztes, vagy aki őt szereti.

Mivel a szeretet az embert képessé teszi,

másiknak baját a szívével látni.

Ne hagyja magára, magányába veszni,

Őt ezentúl sokkal jobban kell szeretni!

Meghallgatni lelke szomorú dalát,

Mert ez az egyetlen, mi belső nyugalmat ád.

…………………………………………………………………………………………. 

Gerencsér Hajnalka : Öszpöröntő

Gerencsér Hajnalka

 Ködös ősz. Fönt dörög. Vörös tölgy, s völgy őszt köszönt. Ősöm föstött: ökröt,őszt. Őz szökdösött, hörcsög bödönt lökdösött. Ősnő főzött, öntözött, öltözött.

Töhötöm őszt görög földön tölt. Görög rögöt föst, görög nőt főz. Flörtöl. Nő dögös, bögyös. Jövő ködös. Nő nő. Töhötöm bőröndöt gyömöszöl. Söpörnöm köll. Szőlő gömbölyödött, vörösödött. Jött Bögöly Ödön, s tört szőlőt, s vörös lötty csöpögött. Bögöly röpködött, s köpködött.

Lökött öcskös sörözött, fröccsözött, s könyörgött:

Töröld vörös löttyöt! Öt vödör tök - tök zöld. Tökölök.

Töhötöm pörög, s röhög. Őz nő bőg. Bőrönd tömött. Görög ködmön vörös.Töhötöm öltöz, költöz. Sőt! Jön Őstöhötöm, köröz többször ötöt, s jön Görögből, csörömpöl.

Ősnő pörög, pöröl, s köhög:

- Köntösöm bő, lötyög, gömbölyödnöm kő! - fröcsög, s rögtönöz rögtön: Vörös szőröm főnözöm. Körmöm föstöm. Zörgök, s fölköltöm hörcsögöm. Hörcsögöm tömöm, s dögönyözöm. Szökdös. Szőrös hörcsög bőröndöt lökdös. Vörös ördög! Ördög kölök! Jöjj köröznöm köll! Öklöm tömör, könyökölök, s győzök. Hörcsög nyög: gyöngyözök! Zötyköl rögös görög föld őst, ősnőt, s Töhötömöt, s kölköt ,Ödönt. Ön dönt!

 Köllött görög?- nyög ős, ő hős.

Győző csörög. Rögtön jövök főnök! Öltönyöm fölöltöm, s őrködök.

Ősnő öt zöld tököt főz. Ős őrjöng. Töhötöm szöszmötöl. Hörcsög vörös szörpöt szörcsög.

Őrs börtönőr Gödöllőn. Öt körözött vörös nő vőt ölt, s börtönőrhöz szökött. Őrs nőzött, s gömbölyödött.

Kövön körömpörkölt főtt, őrökön örök öröm gőzölgött. Ősnő főz: vörös lötty gőzölög, töltött tök, s körözött........S ősnő mögött 5 vödör sör.....

Öt nő csökönyös. Ödön ölt, s örökölt, s döntött. Nőktől rögtön költözött, s fröccsözött, örömözön köbön...

 *****************************************

9.  HUMORALIZÁLÁS

Véghelyi József:  Baleseti etimológia

A balesetekkel nem számol az ember, az csak úgy jön, mint a fogfájás...Ahogy egy több évtizedes sláger szöveg mondja: ...veled is megtörténhet egyszer, hogy sírsz majd egy régi perc után...
Hát én is sírtam egy régi perc után: szerettem volna egy perccel visszatekerni az időt, mielőtt leugrottam volna a létráról. Akkor ugyan is tudtam volna, azt, hogy hová helyezzem a nehéz, kilenc fokú dupla létra lábait, mert a létra bizony dőlni kezdett. Pszicho- analitikai kérdéseket ilyenkor nem érdemes boncolgatni, mert kb. egy másodperc állt a rendelkezésemre a helyes döntéshez: ugorjak-e, vagy együtt dőljek el a létrával. Ugrottam hát, bár nem túl magasról, a lábam mégis alaposan megrándult annyira, hogy még ráállni sem tudtam.
Feleségem valahogy hazasegített,  azonnal lefeküdtem, és megkezdtem a kb. két hétig tartó lábatlankodásomat. Ennek része volt természetesen a sérült részek borogatása is.
Hamarosan elterjedt köreimben, és az ügyfeleim között is az engem ért baleset. Persze ilyenkor mindenkinek volt saját tapasztalatán alapuló jó tanácsa. Orvoshoz nem mentem el, mert pontosan tudtam, és éreztem, hogy se csonttörésem, se repedésem nem volt, csak egy erős ízületi rándulásom. Azt viszont pihentetéssel és borogatással lehet kikúrálni...
De hát minden rosszban van valami jó is, mert egy bölcslettel gazdagabb lettem a jó tanácsok eredményeként.
Jött hozzánk egyéb okok miatt egy vendég, akit a feleségem fogadott, és a köztük lebonyolódott beszélgetés jelentette az etimológiai igazgyöngyöt a számomra!

- Szia Zsuzsika! Hogy van a Józsi lába? Egyáltalán borogatja?
- Persze - hangzott a megnyugtató válasz asszonyom részéről.
- És mivel?- érdeklődött tovább a jóember.
- Vízzel természetesen...!
- Nem jó a víz erre, hanem csak a bor, mégpedig a fehér bor! - csattant fel a jóakaróm. Azért nevezik borogatásnak, mert borral a legjobb. Ha viszont vízzel csináljátok, akkor az csak vizelgetés, és nem borogatás! - okosította fel Zsuzsikát a jövevény.

Öreg koromra nem szégyen tanulni. Most is ez történt. Ennek a derék embernek lehetséges, hogy igaza volt, bár most már sohasem fogom megtudni, mert eléggé el nem ítélhető módon a bort a gyomromba töltöttem a lában helyett. Ez legalább biztosan hatásos, és az emberen is meglátszik...! A lábam meg úgy is meggyógyul magától is!

Lehet, hogy a bor "borogatásra" is jó külsőleg, de belsőleg biztosan...

 *********************************************

10. MEGINT VERS..

WIRGILL ZEMÁNEK - UNIÓS VISZONYLATOK

SZÁRAZ MALOM

Fejemet önként 

Igába hajtom,

Mint betört barom 

Nyakamat tartom.

Nem szaladgálok 

Vadul, szilajon,

Sivár ugaron.

Feszül a járom,

Morog a malom

Süvölt a huzat, 

Az üres garaton.

Nem terem búzaszem 

Elvadult földeken.

                                                      2013  04  15

 ……………………………………………………………..

TÖVISVIRÁGOK

Gazok között  virít

A kóró, s a boróka.

Hogy szaga legyen  

A KUTYA megcsúfolta.

Hogy a kecske 

Le ne legelje,

Tövist nevel az 

Illatos rózsa.

A virágos kertben

Ha valaki megsérti kezét,

Azért forog az

Imamalom, és a 

Mókuskerék.

S morzsolja a rózsafüzért  

Anyám a kézfején.

Mert nem használják 

Sok évek óta, 

Kirügyezik, és 

Bimbót hajt a

Börtön udvarán a

Vén akasztófa.

Nem gyalázzák az 

Élő fát mostanság,

Ritkán húznak manapság

Valakit karóba.

Töviskoszorúval fejeden

Vár  Rád a Golgota.

S a tömeg kiáltja:

Feszítsd meg Őt!

S tompán zuhog a keresztfa

Ha a szög kezedet átlyukasztja.

                                                               2013 07 28

***************************************

11. ÉLETEIM

TAMÁS FERENC Írásai: : Életeim

Egy egyszerű matematikatanár vagyok Magyarországról, 2013-ból. Racionális ember vagyok, természettudós. Még ábrándjaim is racionálisak: elsősorban a családom boldoguljon, aztán minél több elégedett, érettségizett tanítványt szeretnék és még annál is több embert, aki szereti a matekot. Bár néha olvastam a hivatalos tudomány által nem fogadott álláspontokról és véleményekről, de ezen jó indulattal is csak nevettem. A buddhista lélekvándorlásról meg az újjászületésről még jó indulattal is csak mosolyogni tudtam – egészen mostanáig!
Ahogy nem kötötték le szabadidőm minden percét a gyerekeim állandó felügyelete, úgy volt néha egy-két vad álmom éjjelente. Nem hittem benne, de most már kénytelen vagyok elfogadni az elfogadhatatlant. Hogy volt előző életem, nem is egy. És hogy mik ezek? Erről szólnak a következő  írások:
New York, 1902. március
Apám egy nagyon erős férfi. Nagyon szeretem, ahogy megölel és megdögönyöz. Olyan jó a szaga! Még azt is szeretem, hogy állandóan ömlik belőle az építkezés pora. Egy kellemes vasárnap délután van. Azért is szeretem ezt a napot, mert ilyenkor a papa nem dolgozik és a mise után sokat játszunk, vagy ha olyan szép idő van, mint ma is, akkor sétálunk a környéken. Néha a közeli parkon keresztül elmegyünk a tengerig is. Szeretem a sós levegőt és azt is szeretem, ahogy a nénik meg a bácsik ránk néznek.
? Apa!
? Igen, kis John. Mit szeretnél?
? Miért nincsen nekem anyukám, mint a többi kisfiúnak?
? Már mondtam, hogy anyukád meghalt, amikor te születtél.
? De, apa! Az anyukák nem szoktak meghalni a szülés közben. Hiszen sok anyuka sétál itt a gyerekével.
? Így igaz, fiam!
? De apa! Az én anyukám miért halt meg?
? Nem tudom. Sajnos néha a nők belehalnak a szülésbe.
? Én tehetek róla? Vagy te?
? Nem. Ez sajnos néha megtörténik!
? Apa! Én otthon születtem a házunkban?
? Igen, fiam.
? De Bobby azt mondta, hogy ő a kórházban született. Én miért nem ott születtem?
? Mert az a kórház csak a fehéreknek van fenntartva. Oda mi nem mehetünk be! Legfeljebb takarítani vagy fűteni!
? Tudom, ez a dolog rendje.
? Igen, kis John. Ne búsulj! - láttam apám arcán, hogy még mindig szereti anyámat, bár ő már régen meghalt. Aztán megláttunk a sarkon egy édességárust. A többi már érthető!
? Apa! Kérek cukorkát!
? Tessék! Itt van 5 cent. Vegyél valamit magadnak! - odaszaladtam az árushoz és kértem szépen tőle 5 centért cukorkát.
? Én nem szolgálom ki a magadfajtákat, kölyök! - förmedt rá a görbeorrú árus. - Kotródj innen! - apám erre már felmérgesedett.
? Az én fiamat is megilleti az a pár szem cukorka, hiszen gyerek és adott rá pénzt is. Adjon neki is, mint bárki másnak!
? Nem adok színeseknek cukorkát! Biztos lopta azt a pénzt és így akar tőle megszabadulni.
? Ha éppen tudni akarja, kőműves és szobrász vagyok a katedrális építkezésén és ez a fizetésemből van. Adjon a fiamnak is cukorkát, kérem!
? Nem adok! Itt csak fehéreknek van kiszolgálás! Színeseknek nem! - láttam, hogy apámban forr az indulat, de nem mert semmit sem csinálni, mivel akkor kicsapják a munkahelyéről.
? Várjon, árus! - szólt közbe egy fehér hajú, bottal járó öregasszony. - Engem kiszolgál?
? Már hogyne, asszonyom! Mit adhatok?
? 10 centért adjon a legfinomabb cukorkájából!
? Parancsoljon, asszonyom! Jó étvágyat! Jöjjön máskor is! - ekkor a hölgy valami olyant tett, amit elképzelni sem tudtam volna!
? Tessék, kisfiú, itt a cukorkád! - és nekem adta az egész zacskóval.
? Köszönöm, néni, de ezt én nem fogadhatom el. Ez a néni cukorkája. Nekem ezt nem szabad megennem.
? Edd meg nyugodtan, kisfiú! Ez az utcasarki árus tanulhatna tőled meg apukádtól a jómodorból. - sírni tudtam volna örömömben. A zacskó cukorka csak az enyém volt és mind megehetem. Azért apámra néztem kérdve, hogy lehet-e.
? Néni kérem, nagyon szépen köszönjük a cukrot, de nem fogadhatjuk el. Nálam csak 5 cent van és ez a zacskó kétszer annyiba került önnek. Nem fogadhatjuk el!
? Figyeljen jól! Aki ilyen becsülettel neveli a gyerekét a tisztességre, az nekem okoz örömet, ha ezt kis figyelmességet elfogadja tőlem. - láttam apám szemében a könnyeket. Egy fehér ritkán volt vele ilyen emberi. Apám tekintetéből láttam, hogy a cukorka már csakis az enyém lehet, így bátran kinyitottam és már vettem volna ki az első szemet, amikor eszembe jutott valami.
? Néni kérem, tessék legalább egyet megkóstolni. Ha már ilyen jó volt hozzánk! Kérem! - most az öreg hölgy szemében láttam pár könnycseppet és örömmel nyúlt bele a zacskóba az első szemért. Aztán apának is adtam egyet, mert tudtam, hogy ő is szereti. Csak utána láttam neki én. Azt hiszem, ez a néni volt az én őrangyalom. Mindig is tudtam, hogy léteznek angyalok, hiszem a papa szerint anya is angyal lett, amikor elment tőlünk. De a papa szerint csak néger angyalok vannak. Szerintem a papa téved, mert ez a néni igenis angyal volt fehér létére. Megsimogatta a kobakomat, majd elballagott a másik irányba. Az árus meg csak ott állt és nem akart hinni a szemének!

Szerettem iskolába járni, de sajnos a sok szegény néger gyerek között elvesztem. Nem voltam valami erős, ráadásul nem is szerettem verekedni, mint oly' sokan a többiek közül. Inkább apámnak szerettem segíteni. Mondjuk sokszor lezavart az állványról, mert ahogy közeledett az építkezés határideje, úgy egyre magasabban és magasabban dolgoztak. Az építkezésen való lógás mellett leginkább a mi papunkhoz szerettem járni. Bár a többi színes fiú a néger tiszteletes, Luis atya zenés imádságaira szeretett járni, de nekem jobban tetszett a fehérek miséje. Az a sok pompa és fényűzés, meg azok a szép beszédek. Az atya mindig olyan szépen beszélt. Persze a katedrálist még nem szentelték fel, de az atya állandóan ott volt és sokat beszélt a munkásokkal, így apámmal is. Megbecsülte a tudását, elismerte kőmíves-szakértelmét. Nagyon tetszett az is, hogy a pap nem törődött azzal, hogy bár ő fehér és apám néger, de egyenrangúként beszélt vele. Mivel én is sokat lebzseltem apám mellett, ezért velem is sokat beszélgetett. Gyakorlatilag ő tanított meg írni és olvasni, mert a kis tanítónk nem sokat konyított ehhez, leginkább verni szerette a magamfajta vézna kis lurkókat. A számolással soha nem volt gondom, apám szerint ahhoz igen jó érzékem volt. Azért legelőször apám tanított meg arra, hogy pontosan hol dolgozik: „1047, Amsterdam Avenue, The Cathedral Church of St. John Divine”. Ezt naponta többször is fel kellett mondanom és még álmomból felkeltve is jól kellett tudnom. Eleinte nem szerettem ezt, de apám szerint ezt kell mondanom mindenkinek, ha véletlenül elvesznék valahol, de ilyen úgysem történhet, mivel a papa mindig vigyáz rám.
1910 későn őszén már hidegen fújtak a szelek és megint nem fizettek eleget apámnak, mert újra valami indokot kerestek az építtetők arra, hogy le tudjanak vonni a fizetéséből. A fehér kőművesek persze elég fizetést kaptak, de apám négerként sokkal kevesebbet kapott, pedig legalább olyan jól dolgozott, mint ők, ha nem jobban. Szóval, volt mit ennünk és volt némi tartalékunk télre, de ebből soha nem lehet elég. Csúnya, hideg, hosszú telet vártunk. A kabátomat megint kinőttem, pedig igyekeztem nem nőni, de a papa szerint ez nem rajtam múlik. Azt mondta, hogy majd csak lesz valahogyan. Szokás szerint iskola után az építkezésre siettem, amikor csendesen elkezdett szemerkélni az eső. Lassan és óvatosan másztam fel az emelvényre, de a lyukas cipőm meg a vézna izmaim nem bírták az erőfeszítést, így megcsúsztam és sajnos kiestem az állványból. Úgy 15-20 yard magasan lehettem és úgy éreztem, hogy most meghalok. Ilyen magasból ha egy magamfajta fiú leeseik, akkor vagy meghal, vagy ha szerencsés, akkor túléli, de mindene széttörik és orvosra meg már végképp nem volt pénzünk. Sikítottam, mire az alattam álló atya felnézett és estemben az  éppen a fejemet szétzúzni akaró kőhalom felett elkapott és magához szorított. A szemét soha nem felejtem el! Olyan jóságos volt. Éreztem rajta a felém irányuló szeretetét. Az atya kiáltott apámért, aki a sikításomat hallva már őrülten jött is lefelé. Egyből átölelt és azt nézte, hogy mindenem ép-e. Persze, az ijedtségen kívül semmi bajom sem volt, de az atyának nem győzött eleget hálálkodni.
- Nos, elég a hálából – szabódott az atya – inkább gyertek be mindketten a paplakba.
- De, atyám, mi négerek vagyunk és a mifajtánk nem léphet be a paplakba!
- Tudom én is, kivéve, ha dolgozni jöttök. Ne törődjetek a szabályokkal, meg kell valamit beszélnem veletek és nem akarok elázni. Szóval, gyertek be! Most! - apámmal egymásra nézve  nem tudtuk, hogy mit akar az atya, de azért bementünk. Bent az atya megkínált minket fagylalttal. Életemben addig csak egyszer ettem ilyen drága finomságot és csak nagyon lassan ettem, hogy minél tovább tartson. Apám meg az atya ezalatt rólam beszéltek. Megállapodtak, hogy innentől soha nem mehetek fel az állványra, mert veszélyes. Viszont a suli után be kell mennem a paplakba és a konyhában kell segítenem Rosienak, a szakácsnőnek, meg gondoskodnom kell az atya cipőiről, hogy mindig tükörfényesek legyenek és néha segítenem kell még a takarításban is. Ezért tisztességes bért kaptam az atyától (napi 1 centet), meg a konyhai maradékból is néha kaphattam kicsit enni. Szóval, felvitte Isten a dolgomat és végre dolgozhattam!
Esténként, amikor elfogyott a munkám, az atya rendtársának, az öreg atyának kellett felolvasnom a Moby Dick-ből pár oldalt, mert ő már alig szinte vak volt én meg szívesen olvastam. Szerettem ezt a munkát is, mert itt végre nem a Bibliát kellett olvasni, mint az iskolában. Az öreg atya már alig látott, de a gyerekek iránti szeretete igen nagy volt. Sokszor mesélt a Nagy Háborúról még 1861-'65-ből, amiben ő is ott harcolt Grant tábornok seregében, aztán a háború borzalmai miatt lett belőle pap. Sokszor beszélt magával a nagy Grant tábornokkal is, akiből később elnök lett. Én nem hittem el neki mindent, mert annyi ember a világon nem is lehet, amennyiről ő beszélt, de mindig hagytam, hadd beszéljen.
Apám mellett a két tiszteletes volt a tulajdonképpeni családom, meg Rosie, a szakácsnő. Igen szerettem őket, mindannyiukat!

Bár a székesegyházat nem fejezték be, de tartottak egy felavató misét vagy mit. Ezeket a dolgokat nem igazán értettem. Nagyon hosszan és nagyon sokat gyakoroltak a ministráns gyerekek, akik persze mind csak fehérek lehettek. De az volt a gond, hogy közülük elég kevesen tudtak szépen énekelni. Engem meg egyszer véletlenül meghallott dúdolgatni a fiatal atya, ahogy cipőpucolás közben csak úgy saját szórakoztatásomra énekelgettem. Szóval, nagyon elszégyelltem magamat, hogy komoly munka mellett énekelgetek, meg egyből elnézést is kértem, de a fiatal atya azt kérte, hogy folytassam csak nyugodtan. Aztán másnap hozott egy csomó furcsa papírt, olyant, amit addig csak a ministráns fiúknál láttam. A szavak fölött szép egyenes vonalak voltak, rajtuk valami kis jelek; megtudtam, hogy ez a kotta. Ebből lehet énekelni. Én ezt nem ismertem, mivel apám szerint nekünk, négereknek a vérünkben van a zenetudás és ehhez nekünk nem kell papír. Hát, igyekeztem ezt is megtanulni. Szerencsére elég jól ment. Szóval, alig egy hónappal a felavatás vagy hogyishívják előtt tartalék kórista lettem. Jó, nem csak tartalék. A fehérek elöl énekeltek, én meg hátulról segítettem nekik. A lényeg csak az volt, hogy senkinek nem szabadott meglátni engem.

Aztán a felavatás előtti napon csak nagyon nehezen tudtam elaludni, mivel izgultam a nagy mise miatt; így persze másnap eléggé elaludtam. Gyorsan felöltöztem, aztán rohantam a misére. Ott igyekeztem igen szépen énekelni, ami sikerült is volna, ha nem köhögtem volna olyan sokat. Tudom, hogy belőlem senki nem láthatott semmit, de én büszke akartam lenni magamra! Szóval, a mise után azonnal ágynak estem. Nem volt elég, hogy a köhögésem miatt sokat hibázott a kórus, de még igen alaposan meg is fáztam. Meg az is rossz volt, hogy hiába nekem volt az egyik legjobb hangom, mégsem láthattak belőlem semmit sem, mert néger létemre el kellett rejtőznöm! Napról napra rosszabbul voltam. Nem értettem, hogy mi van velem. Igyekeztem meggyógyulni, mert a doktor pénzbe került és az nekünk soha nem volt elég. Apám szinte állandóan mellettem volt, de nem sokat tehetett, mert egyre gyengébb és gyengébb voltam.
Alig egy héttel később meghaltam. Sem a gyógyszerek, sem az ima nem segítettek. Pedig két pap is imádkozott csak értem. Szerintem a szégyenbe haltam bele. Abba, hogy akkor és ott, azon a misén olyan rosszul sikerült minden. Fentről, lelki szemeimmel láttam, ahogy a temetésemen apámat vigasztalta a két atya, meg Rosie. Többen nem is voltak ott, csak ők hárman. Alig kilenc éves voltam. Az öreg atya kérésére mellém temették a Moby Dicket, azt a könyvet, amit végül is nem sikerült neki végigolvasnom. Több emlékem nincs erről a korról, sem az Amsterdam Avenue-ról, sem apámról.
Modern idők, Magyarország
Még most is érzem a szagot, ami apám testéből áradt. Most is a számban van, ahogy estefelé fáradtan, a kőportól koszos ruhában átölel. Tudom, hogy mindezt csak álmodtam, de minden pontosan megvan. Az összes helyszín. Látom az Amsterdam Avenue hosszú utcáját, a katedrális egyre magasodó épületét és a gondolatbeli sétáimban hallom az óceán zúgását, közben itt vagyok végig Magyarországon. Amerikában soha nem voltam – legalábbis ebben az életemben. Pedig!
Ja, még valami: a szemek! Rosie szeme ugyanolyan, mint a feleségemé. Ez teljesen tiszta! Apám, meg a fiatal atya pedig a mostani gyerekeim. Az öreg atyára sokáig nem jöttem rá, pedig sokat gondolkodtam rajta. Aztán egyik este beugrott a megoldás: ő a nagyapám, aki tizenéves koromban halt meg. Gyorsan előkerestem a régi fényképét és így már egyértelmű volt: ő az! Az öreg atya, aki oly' sokat olvastatta velem a Moby Dicket...
De most jöjjön a másik álmom!
Róma, i. sz. 76
Ma ünnepelik szeretett császárunk, Titus Flavius Vespasianus uralkodásának 7. esztendejét. Én, Marco Aurelio nagy tetteket vittem végbe, igen sokat harcoltam. Most pedig úgy érzem, hogy ideje számot vetnem az életemmel.
Tiberius császár uralkodása alatt születtem egy Rómától pár napi járásra lévő kis faluban úgy 45 éve. Hogy pontosan mikor, azt nem tudom, mert hiába kérdeztem apámat, mindig azt válaszolta, hogy csak a császár tudhatja pontosan, hogy melyik nap született. De nekünk, egyszerű közembereknek felesleges ezt tudni. Persze, ő felszabadított rabszolga volt. Aztán a császár hű katonája lett. Rengeteget harcolt. Aztán leszerelése után a császártól kapott földön letelepedett, gyorsan elvette anyámat, ahol aztán engem és testvéreimet nevelgette. Alig 10 éves lehettem, amikor meghalt a sok benyakalt bortól. Azt mondta, hogy a sok-sok megtett hadjáratban mindene elkopott, legfőképpen a lábai. Pedig nem is volt olyan nagy sérülése, csak pár komolyabb vágás és egy-két törés, ja, meg a hiányzó bal füle. Azt mondta, hogy egy istentelen nagy hegyen fagyott le és egyszerűen letört. Én ezt nem akartam elhinni, mert katonaként én is voltam az Alpokban és nem is volt olyan iszonyú hideg. Mondjuk én mindig nyáron meneteltem át a légióval a hegyeken, de ő érti, hogy miért ezt mondta.
Szóval, apám halála után már nem volt ki a birtokot megművelje. A húgom még túl kicsi volt ahhoz, hogy friss családfőként férjhez adjam, meg igazán még nem is volt kedvem hozzá. Szóval, a birtokot apám egyik hű rabszolgája, Fulvius vezette tovább és szerintem ezt anyám úgy hálálta meg, hogy befogadta az ágyába. Aztán amikor anyám Claudius uralkodása idején meghalt, akkor halálos ágyán bevallotta, hogy az apám nem az a katona volt, akit annak tartottam, mivel ő férfiként semmit sem tudott. Szóval, valójában a férfiasságát veszítette el a háborúkban. Valódi apám a rabszolga Fulvius volt. Mindannyiunkat ő nemzett! A katona-apám bár nem tudott erről, de sejtette. Anyám szerint ezért ivott olyan sokat, hogy végül is az ital vitte a sírba.
Szóval, ott álltam Fulviussal, aki bár rabszolga volt, de valódi apám ő volt. Én meg kisbirtokos lettem alig tizenévesen. Elég erős voltam és szerettem futni. Sokat futni. Meg persze verekedni, de nagyon. Nem értettem semmihez, így amint elég erősnek éreztem magamat, beléptem a légióba. Amikor megkérdezték, hogy született rómaiként és földbirtokosként miért is akarok légiós lenni, hát be kellett vallanom, hogy apám miatt, aki szintén katona volt és légiós. Hát, így lettem légiós. Büszke voltam a karomra tetovált „SPQR” betűkre, a légió jelére. Alig voltam 20. Bár szerettem verekedni, de nem öltem még soha embert. Bár már voltam utcalányokkal, de nőt még nem szerettem igazán soha. Szerettem viszont a játékokat, amikor a gladiátorok felvonultak és egymással mérkőztek meg életre-halálra.
Caligula alatt lettem légiós, de őt hamarosan Néró követte a császári trónon. Bár róla mostanában csak rosszat lehet hallani, ám én végig egy frank helyőrségben voltam csendben. Ott néha harcoltunk a barbár frankok ellen, de többnyire békésen megvoltunk egymás mellett. Persze, voltam pár harcban, de leginkább a légió elszámoltató-ellátójaként jeleskedtem. Gyerekként nem értettem, hogy Fulvius miért erőltette, hogy tanuljam meg a számolást és a betűvetést is, mikor született rómaiként ezt feleslegesnek éreztem. Most a légióban viszont komoly befolyásra tettem szert, mint a légiónk egyik legjobb ellátója és raktárosa. Még elő is léptettek, így jóval több lett a zsoldom is.
Persze néha el kellett menni a légióval, így voltam egyszer pár évet a távoli esős szigeten, Britanniában is, de már szerettem volna újra látni szeretett napfényes Itáliámat. Aztán hallottam, hogy Néró felégette Rómát, majd hamarosan azt is, hogy uralkodása 14. évében Néró valahogy meghalt. Emlékszem, hogy abban az évben azt sem tudtuk, hogy éppen ki a császár. Volt valami Servius Galba, meg valami Marcus Otho, meg még egy, akire már nem is emlékszem. Zavaros volt az egész év. Aztán jött Titus Flavius Vespasianus, akire én magam is felesküdtem, mivel akkor éppen valami távoli folyó mellett voltunk. Ha jól emlékszem valami Danubius volt, de lehet, hogy tévedek. Az új császár parancsára át kellett vonulnunk megint az Alpokon, majd irány Róma. Végre megint szeretett Rómám földjére léphettem. Immáron 16 éve voltam katona és nem panaszkodhattam mivel jó életem volt. Bár kisbirtokosként voltam légiós, így nem járt volna szabadság, de a parancsnokom mégis megengedte, hogy 2 napra hazamehessek a régi birtokunkra. Hát, Fulvius haja ugyancsak megfehéredett, de méltóságteljes öregember lett és immáron szabad, mert az időközben férjhez ment húgom felszabadította. Még továbbra is a gazdaságunkat vezette és bölcsen beosztotta a pénzünket. Sajnos a többi testvéremet egy csúnya járvány elvitte, így csak mi ketten maradtunk a családból; illetve a húgomnak már volt két gyönyörű kis gyereke is és boldogok voltak.
Visszamentem a légióhoz és ott tudtam meg, hogy Galliába vezényeltek, mivel az ottaniak megint felkeltek Róma fennhatósága ellen. Igen sok csata volt, durvák. Véresek. Valami párás, esős erdőben csatáztunk, de az istenekre mondom, hogy nem emlékszem a hely nevére; amikor páran leszakadtunk a többiektől és éreztük, hogy körülvettek bennünket a gall vadak. Ezek állítólag embert ettek, de foglyot semmiképpen nem ejtettek soha. Mi rettenthetetlen légiósként álltuk a sarat. Úgy százan szakadtunk le a többiektől, sorra estek el katonatársaim. Én egy fának döntöttem hátamat, hogy onnan ne kaphassak sebet, amikor éreztem, hogy hasonlóképpen tesz egyik katonatársam. Egyre többen hullattak el bajtársaim közül. Nem néztünk egymásra, csak igyekeztünk minél több gall vadat megölni mielőtt minket is felkoncolnának. Tudtuk, hogy immár a biztos halál jegyzett el bennünket és tudtuk, hogy az örök dicsőség csarnoka vár minket a túlvilágon, mint minden harcban bátran elesett római légióst. Egyszer csak kürtszó harsant és az ellenségeink megfutamodtak. Akkor néztem körül: csak ketten maradtunk életben. Rajtam volt pár seb, de csak az oldalamban éktelenkedő kardvágás volt csúnya. Bezzeg a társamból, akivel egymás hátát védtük, több helyen is ömlött a vér. Bár úgy éreztem, hogy nem maradhat meg ennyi vérveszteség után, de inkább magammal cipeltem. Dög nehéz páncélja volt, amit már nem bírtam vele együtt cipelni, így lecsatoltam róla. Sokat cipeltem, amire a mieinkhez értem. Addigra már az én erőm is elfogyott és miközben láttam, hogy társaim futnak felénk, egyszerűen elájultam.
Csak másnap reggelre tértem magamhoz. Egyből azt kérdeztem, hogy a súlyosan sebesült társam megmaradt-e. A felcserünk azt mondta, hogy persze és hívat magához. Ezen ugyancsak meglepődtem, hiszen akkor úgy tudtam, hogy csak egy egyszerű légionárius volt, mint én. Teljes meglepetésemre a főparancsnoki sátorba terelt a felcser és ott feküdt az a katona, akit én vonszoltam olyan sokáig és ő volt légiónk parancsnoka, Cerealis! Segítségemet a főparancsnok meghálálta és tisztté léptetett elő. Én, egy rabszolga fia római tiszt lettem és a légiónk főparancsnokának szárnysegédje. A hadjáratban még sok jó légióst veszítettünk, de Cerealis parancsnokunk győzelemre segített minket.

Aztán jött az a brit hadjárat, ami csaknem a vesztem lett. Az ottaniak rosszabbak voltak még a galloknál is, mivel azt a földet csak nemrég foglaltuk el és az ottaniak még lázongtak. Bitang kemény egy népség volt! A harcosaik félelmet nem ismertek és igen jól küzdöttek. Mi sok taktika és még több véres győzelem árán meneteltünk előre Róma dicsőségéért. Valami folyó mellett ütöttünk tábort, de tüzelni való fánk már alig volt, ami pedig a durva hidegben nagyon kellett. A légionáriusok szívós népség, de én láttam a szemükben, hogy ez még nekik is sok! Estefelé havazott és mi még jobban dideregtünk. Aztán hajnaltájban a barbárok váratlanul ránk támadtak. Később megtudtuk, hogy az őreink torkát elvágták, így nem tudtak riasztani, csak egy a kisdolgát végző katona verte fel a tábort sebtiben. Mi, ahogy voltunk, úgy harcoltunk. Én rohantam a parancsnokhoz, akinek még a mellvértjét sem volt ideje felcsatolni. Egy szál karddal védtem őt, amíg a rabszolgája segített neki felvenni a mellvértet. Sok sebet kaptam, túl sokat. Az egyik barbár dárdája ráadásul éppen a jobb térdembe fúródott. Éreztem, ahogy a csontjaim törnek és a lábamból elszállt az erő. Féltérdre ereszkedve harcoltam tovább és védtem Cerealis parancsnokomat. Már jött a következő roham, amikor egy kisebb csapat légiós segítségünkre sietett és kimentett minket. A csatát végül is sikerült megnyernünk, de a jobb térdem teljesen tönkrement. Másnap hajnalban a felcsertől kaptam egy botot, meg pár napnyi ágy-nyugalmat is rám erőltetett, hogy javuljon a lábam. De az istenek mást akartak és a lábam sánta maradt. De kérdem én, hogy kinek kell egy sántító, csak bottal járni tudó légiós? Senkinek, ugye?! Szerencsére Cerealis ezt másképpen gondolta és mindenben segített. Nem kellett harcolnom, hanem a légió ellátásának parancsnoka lettem. Ehhez igazság szerint nem kellett túl sokat mozognom, viszont jól és gyorsan kellett számolnom, ami Fulvius leckéinek hála egész jól ment. (Soha nem tudok úgy gondolni rá, mint az apámra, holott anyám szerint ő nemzett minket.)
A hadjárat hamarosan véget ért és persze az istenek akaratából Róma győzött a barbárok felett. A légiónkat visszahívták Rómába és én tudtam, hogy ott engem leszerelnek, így újra civil leszek. Nagy volt a zsákmány, fáradtak voltunk, ráadásul sokan sebesültek is, még többen gyengék. De már kevesen voltunk, ugyancsak megfogyatkozott a légiónk! Hiába vásároltunk vagy rekviráltunk itt-ott, de Galliában akkor éppen éhínség volt, így nekünk sem jutott elég étel. Sokáig gyalogoltunk, hetekig, már láttuk az Alpok hegyeit, amikor egy hegyi faluban megálltunk éjszakára. Én elmentem némi élelmet szerezni, amikor az egyik házba bemenve egy tőlem pár évvel fiatalabb asszonyt láttam sírni. Mondtam, hogy mit akarok, de ő csak tovább sírt. Megpróbáltam elmondani a gallok nyelvén is, amiből több szót már megtanultam, de azt sem értette, csak tovább sírt. Más ilyenkor le szokta szúrni az ilyen hibbant asszonyt, vagy meg szokta erőszakolni, de nekem megtetszett ez a fehérnép. Odaléptem mellé és igyekeztem kezemmel és szavaimmal megnyugtatni. Hamarosan megszólalt a szeretett latin nyelvünkön és azt mondta, hogy ő nem ide való, hanem Hispániába, csak az apja eladta egy itteni kereskedőnek pár aranyért, de a kereskedő most hirtelen meghalt és nem tudta, hogy vele most mi lesz. Bár kicsit törte a nyelvünket, de azért meg lehetett érteni a szavajárását. Oliviának, mert ez volt a neve, nem tudtam ellenállni és azt mondtam, hogy most én veszem pártfogásomba. Örömmel szegődött hozzám. Volt is nagy öröm a légióban, amikor látták, hogy nőt is hozok a beígért étel mellé, de amikor megmondtam, hogy senki nem nyúlhat hozzá, mert ő csakis az enyém, akkor a légiósok igen furcsán néztek rám! Cerealis főparancsnok másnap  rákérdezett, hogy mit akarok az asszonnyal és neki elmondtam, hogy ezt a nőt a feleségemmé akarom tenni és gyerekeket akarok nemzeni neki. Beleegyezett és immáron ő tiltotta meg a légiónak  az asszonyhoz való hozzányúlást! Hát, így esett meg, hogy úgy 40 évesen szerelmes lettem.
Rómába persze győztesként vonultunk be, nagy dicsőségben. Én ott voltam a győztes fogaton Cerealis mellett. Amikor rossz lábammal bicegve beléptem a trónterembe, csak ámultam a pompa és a rengeteg bíbor láttán. Nem hittem a szememnek, de maga Vespasianus császár fogadott minket. Sokszor álmodtam arról, hogy a császárt láthatom. Istennek gondoltam, hatalmasak és erősnek. De az Imperator egy hatvan év feletti kis öregember volt, kevéske kis hajjal és kicsit hajlott háttal. Sok terjedelmes szóvirággal köszöntötte Cerealist, mint a britanniai győztest, aki örömmel fürdött a dicsőségben. Aztán rám nézve megkérdezte, hogy ki ez a bottal járó légiós?
- Imperator, ő Marco Aurelio, aki a segédem és többször is megmentette az életemet. Nem kímélte magát és mindent megtett az épségemért. Többször is a haláltól mentett meg.
- Nos, Marco Aurelio, köszönjük néked ezt a sok mindent. Te pedig, Cerealis, mit szeretnél tőlünk kérni?
- Magamnak semmit sem. De Marco Aurelionak hálával tartozom. Szeretnék neki kérni egy római házat és egy tisztességes járadékot. - Már az is nagy dicsőség volt, hogy a császárt láthatom. Erről nem is mertem álmodni.
- Hogy is volt ez a megmentés? - érdeklődött a császár, aki nagy zsugori hírében állt. Erre a parancsnokom elmondta a gall csatát, ahogy összeismerkedtünk. Meg a britanniait is, ahol féltérden állva védtem parancsnokomat.
- Nos, Marco Aurelio, úgy hallom, hogy megérdemled a jutalmadat. Tehát, halljad Róma a parancsomat. Bár a kincstár nem áll jól, de ez a katona megérdemel egy szép házat itt, Rómában. Nem túl nagyot, de akkorát, hogy legyen hely benne neked és családodnak. Meg kapsz tisztességes életjáradékot is! Erre mi, Vespasianus Imperator ígéretünket adjuk! Köszönjük mindazt, amit Rómáért tettél. - intett, így most már elmehettünk. Örültünk és végtelenül boldogok voltunk.
Ez éppen három éve volt. A házunk tényleg szép helyen van. Nem túl nagy, de elég nekünk. A házam erkélyéről nézem, ahogy a zsugori császár monumentális építménye, az Amphiteatrum Flavium épül. Egyre és egyre magasabb lesz. Szerintem a világ legnagyobb építménye lesz. Persze cirkusz lesz belőle az istenek és a császár nagyobb dicsőségére. Ott leszek a megnyitón! Bizton tudom!
Az Imperator rendbe tette a kincstárt és bár kíméletlenül sok különadót vetett ki, de velem kivételesen bőkezű volt. Illetve velünk, mert Oliviát nőül vettem és azóta szült is nekem két gyönyörű fiút. Néha ellátogattam a húgomhoz és Fulviushoz, hogy kicsit megdögönyözzem a gyerekeit. A gyerekek szeretnek együtt játszani. A régi birtokunkon van egy szép domb. Annyira szeretnek ott fel-le futkorászni. Olyan jó őket nézni! Szépek, de persze az enyémek szebbek.
Nagyon boldog vagyok és elégedett. Olivia megint teherbe esett, de sajnos tegnap este vérzett, így a harmadik gyerekünket sajnos az istenek nem akarták e világra segíteni. Nappal a gyerekeimmel vagyok, meg sokat beszélgetek Oliviával és persze politizálok is a fórumon. Nem vagyok különösen gazdag, de hála a császár adományának és a katonaként kapott bőséges zsoldomnak, vagyonosnak számítok. Szeretem a gyerekeimet, meg persze Oliviát. Hálás vagyok a sorsnak, meg persze az isteneknek is, hogy mindezt megadták nekem. Elégedett római polgár vagyok.
 

 .....................................................................................................................................

Modern idők, Magyarország
Többet nem tudok Rómáról. Az álmaim itt véget értek.
Amikor úgy 15-20 éve Rómában voltunk, furcsán éreztem magam a Colosseumnál, egykori nevén Amphiteatrum Flaviumnál. Akkor nem értettem a miértjét. Most már értem. Olivia persze a feleségem volt, ott is, most is. Az ottani gyerekeim a mostaniak is. Még a járásuk is ugyanaz. Ahogy a kacagásukat hallgatom még az is passzol.
Marco Aurelio csúnyán megsérült a jobb térdén. Hát, ez sajnos nekem is fáj, most is. Nem értem a miértjét.
Csak Fulviust nem tudom hová tenni! Nem az apám, mint az Amsterdam Avenue-n, de nem is a fiatalkoromban meghalt nagyapám. Ő valaki más, aki szeret. Csak úgy, magamért? Nem értem, de akkor is nagyon jó érzés!

.........................................................................................................................................

Tibet, XVI. század eleje
Szeretem az óriási hegyeket! A reggeli levegő harapnivaló frissességét! Szeretem azt, hogy derült időben igen messze is elláthatok. Nem tudnék sík tájon élni, ahogy az erre néha vetődő idegenek mesélik. Állítólag vannak olyan helyek, ahol több ezer ember él együtt; sőt, még sokszorosa ennek. Én alig 6 évesen ezt nem értem. Hogyan élhet ennyire sok ember a világon? Nekem a világot a hegyek jelentik és az ottani mogorva, de életteli emberek. Kár, hogy más apám nincsen köztük, mert elvitte tavaly télen egy lavina, így anyámmal kettesben éldegélünk. A legtöbb falumbéli családban sok gyerek van, de nekem nem született testvérem. Ráadásul nekünk rokonunk sincs, mivel apám fiatalkorában települtek ide anyámmal és a betelepülés előtti időkről soha nem beszéltek nekem. Falunkban 8 ház van, de inkább kis kunyhóknak lehet hívni ezeket a kalyibákat.
Néha elgondolkodom azon, hogy a messziről jött idegenek hol is lakhatnak, mert amikor felérnek hozzánk, akkor mind azon panaszkodik, hogy milyen kevés itt a levegő. Pedig szerint itt pont annyi van, amennyi kell. Se több, se kevesebb! Nem értem ezeket az idegeneket! Mivel miénk a legszélső házikó, ezért az idegenek sokszor hozzánk térnek be némi ételért, italért, de leginkább menedékért. Szerintük itt igen hideg van és nagyon durva a tél. Kisebb koromban anyám télidőben mindig cipelt engem, hogy ne fázzon meg a lábam. Hát, az biztos, hogy igen sok hó esik, de nem tudnám másképpen elképzelni a világot.
Az idei tél igen furcsa! Valahogyan túl sok a hó, pedig itt abból soha sincsen kevés. Anyám is igen sokat köhög. Szinte folyamatosan. Persze, el kellett adnia egy-két meleg ruhát, mert nem volt elég  pénzünk élelemre, de nem értem, hogy miért köhög. Mit jelent az, hogy felfázni? Szinte tüzel a homloka, olyan forró! Engem sötétedéskor lefektetett, mert megint nem volt pénzünk lámpaolajra. Ő is hamarosan elaludt, de olyan durván köhögött eleinte, hogy nem jött álom a szememre, aztán egyszer csak elhallgatott, így végre el tudtam aludni.
Reggel aztán felébredtem magamtól, ami azért is furcsa, mert mindig anyám szokott felkelteni. De ma reggel egyáltalán nem mozdul, csak fekszik az ágyán. Nem értem, hogy miért nem mozdul. Fel kellett kelnem magamtól, majd felöltöztem és ki akartam menni az állatainkat megnézni, de nem tudtam kinyitni az ajtót. Ezek szerint éjjel annyi hó esett, hogy megint nem tudom kinyitni az ajtót. Sebaj! Majd anya segít, ha felkel.
De nem kelt fel! Pár óra múlva már nagyon éhes voltam és sírtam. Anyát is püföltem amikor hozzábújtam, de ő teljesen kihűlt és továbbra sem mozdult. Merev volt. Azt hiszem, erre mondják, hogy meghalt. A lelke átköltözött egy másik testbe. De akkor most mi lesz velem? Nagyon éhes vagyok! Meg szomjas. Úgy szeretnék egy kis kecsketejet inni. Nem tudom, hogy anyával mi van. Nem értek semmit! Én csak egy kisfiú vagyok, alig 6 éves és ráadásul igen éhes! Segítsetek!
Estefelé már nem hittem, hogy innen valaha is kijutok, amikor kopogtak az ajtónkon. Mozdulni is alig volt erőm, csak tovább sírtam és a fáradtságtól erőtlen hangon segítséget kértem. Az újabb kopogás után odamentem az ajtónkhoz és újra segítséget kértem. Hallottam, ahogy az ajtón túl valaki elkaparja a havat. Nem tudom, hogy idegen vagy barát, de odamentem anyámhoz és átöleltem jéghideg testét. Remélem, hogy barát lesz és nem bánt engem! Pár perc múlva két buddhista pap lépett be az ajtón. Őszentsége, a dalai láma felkent papjai mindig segítenek az embereken. Bennük feltétlenül megbízhatok – ezt még anyám tanította. Egyből látták, hogy mi történt, és igyekeztek megvigasztalni, majd az egyikük sürgősen enni-inni hozott, bár maguk is azért jöttek be hozzánk, hogy enni-inni kérjenek, meg egy kis szállást éjszakára. Ők mondták nekem, hogy anyám lelke már egy másik test felé száll félúton, mivel ezt a testet el kellett hagynia. Estefelé körbejárták a falunkat, hogy ki tudna befogadni engem, de senkinek sem kellettem. Mindenhol volt már elég éhes száj, sehol nem kellett még egy. Mivel nem volt elég fánk egy tisztességes halotti máglyához, ezért anyámat egyszerűen elkaparták a házunk mellett a fagyott föld alá. Engem pedig megkértek, hogy menjek velük. Nem volt lelkük egyszerűen otthagyni halott anyám sírja mellett. Aznap éjjel utoljára aludtam abban a kis viskóban, ami nekem addig az egész világot jelentette, de mellettem aludt a két pap, akik talán a jövőmet jelentették.
Másnap pirkadatkor útra keltünk. 10-12 napig mentünk erre-arra. Én nem értettem, hogy miért kellett ennyit mennünk, de mivel elég gyenge voltam, ezért sokat vittek a nyakukban, vagy az ölükben. Kaptunk enni-inni mindenhol, így csak anyám hiányzott. De a papokat megszerettem. Melegszívűek és jókedvűek voltak.

Lassanként cseperedtem a kolostorban, ahol befogadtak, mint árvát. Sokat igyekeztem segíteni azzal, hogy kecskét és más állatokat legeltettem, illetve reggelente megfejtem őket. A szerzetesek mindig adtak enni-inni, meg igen sokat beszélgettek velem. Eleinte inkább anyámról, aztán minden másról. Buddháról is egyre többet. Pár évvel később döbbentem rá, hogy nem tudom felidézni szülőanyám vonásait. A raktáros különösen kedves volt velem. Ő volt az egyik pap, aki megtalált a halott anyám mellett zokogva.
Nem én voltam az egyetlen növendék, de a többieknek mind volt családja, meg pár évvel nagyobbak és erősebbek is voltak nálam. Mire én is úgy 12 éves lettem, akkorra beléphettem a „rendes” növendékek közé, ám addigra már igen sokat tudtam az itteni életről és a szerzetesekről. A földet nem szerettem megművelni, pedig azzal mindig sokat kellett dolgoznunk, inkább segítettem raktározni, számolni és könyvelni. Számolni különösen szerettem! Vetési terveket készítettem és így előre kiszámoltam a várható termést, meg megbecsültem az adományokat, meg szinte mindent ki tudtam számolni. Hamarosan én lettem a raktáros-szerzetes fő segédje. De már 17-18 éves süldő ifjú koromra szinte mindent egyedül csináltam helyette is, mert mentorom már sokat betegeskedett alhasi fájdalmakkal és görcsökkel. Hiába kevertünk rá gyógyfőzeteket, meg hiába imádkoztunk érte, csak nem akart helyreállni a testi egészsége.

20 évesen el kellett menni mentoromnak őszentsége, a Dalai Láma palotájába. Már elég beteg volt, így megkért, hogy kísérjem el őt a hosszú úton. Hetekig mentünk, bár hó alig volt, hiszen már ragyogóan sütött ránk a nyári nap. Nekem nagyon furcsa volt a kolostor zárt és szeretettel teli közössége után kimozdulni a sokféle ruhába öltözött mogorva emberek közé. Rá kellett csodálkoznom a nőkre is, hiszen utoljára anyámat láttam úgy 14-15 éve, azóta nem láttam más nőt. Bár tanultam róluk, de az más volt. Utunkon sokfelé megszálltunk, mindig másol kellett aludnunk és ennünk. A kolostor tápláló és finom ételei után igen furcsa helyeken még furcsább ételeket kellett fogyasztanunk. Így már kezdtem érteni mentorom alhasi fájdalmait, bár az én egészséges, fiatal szervezetemnek ez meg sem ártott.
A palotában nem győztem csodálkozni a rengeteg emberen és a soha nem látott sokaságon. Bár a mi kolostorunkban is sokan voltunk, de itt a tömeg volt az én pár emberhez szokott szememnek. Pár napja már ott voltunk, amikor egy kisebb tisztviselőt kerestem valami csendes, eldugott kis folyosón és a falak feliratainak bámulása közben hirtelen nekimentem egy másik szerzetesnek. Mindketten hanyatt estünk és előbb jót nevettünk szórakozottságunkon, majd aztán jól megnéztem a másik szerzetest és csak akkor csodálkoztam, hogy ez a pap, akivel együtt a földre huppantam, maga Őszentsége a Dalai Láma. Nem győztem bocsánatot kérni uralkodómtól, de ő meg éppen azt magyarázta, hogy végre sikeresen meglépett a testőrsége elől és egy kis nyugalmat keres magának. Elkezdtünk beszélgetni, mint két ember. Eleinte nem mertem szólni, aztán kérlelésére elmondtam a felszentelésem előtti szomorú gyermekkoromat, majd papi életemet is. Nem vettük észre, hogy mennyi ideje beszélünk, de órák lehettek. Aztán a testőrsége megtalált és így el kellett válnunk. Csak akkor, egyetlen egy alkalommal beszélhettem vele, de rá kellett döbbennem, hogy ő is, bár felszentelt uralkodónk, de ettől függetlenül nagyon is ember. Olyan, mint bármelyikünk. Szeretett mentoromnak ez már túl sok volt ez az utazás. Sajnos nem bírta a szervezete és még őszentsége palotájában, indulásunk előtti este meghalt.
Másnap reggel a máglya elégése után vissza kellett indulnom a kolostorba. Kicsit eltértem a palota felé vezető úttól, így egyik este, amikor már csak 3-4 napi útra voltam a menedéket és biztos falakat nyújtó kolostortól, akkor bekopogtam egy faluszéli házba, ahonnan csak énekhang jött ki, így benyitottam. Teljes meglepetésemre egy fiatal lány fürdött ott dézsában ülve. Mindenét láttam. Anyámon kívül életemben nem láttam nőt meztelenül, de ő most így ült velem szemben. A meglepetéstől lemerevedtem, aztán nem győztem elnézést kérni. Tudtam, hogy ezzel szerzetesi fogadalmamat megszegtem, mert papként nőt meztelenül soha nem volt szabad látnom! De ennek ellenére, immáron illendően felöltözve leültünk beszélgetni. Chesának hívták és igen kedves volt, meg kifejezetten szép. Nálam pár évvel volt fiatalabb. Chesa nem az a gyönyörű, mindenek felett lebegő vágott szemű szépség volt, hanem az a rejtetten szép, kívánnivaló lány. Kiderült, hogy Chesa családjának elég sok állata van és szerencsére mindig szokott lenni eladni való élelme, illetve szőrméi. Annyira megtetszettek ezek az áruk, hogy megállapodtam vele, így ők lettek a kolostorunk egyik beszállítói. Hamarosan megismertem anyját is, a gazdasszonyt. Apja nem volt, nekem nem mondták, hogy miért. Jómódú lányként sokan akarták asszonyukká kérni, de ő csak nem engedett nekik. Meg elég éles nyelve is volt Chesának, de velem valahogyan mindig kedves volt és jólelkű. Szerintem ebben nagy része volt megismerkedésünk lehetetlen körülményeinek.
A családja évente 3-5 alkalommal szállíttatott ezt-azt a kolostornak, én meg mindig tavaszonként egyszer mentem elszámolni az előző évvel és kifizetni az az évi szállítmányokat. Az anyja, a gazdasszony sokat volt távol, így szinte mindig a lánnyal beszéltem. Éppen 5. éve jártam hozzájuk, amikor egyszer ordítozásra léptem be az 'oly ismerős házba. Chesa sírt és könyörgött egy láthatólag részeg falusinak, hogy ne bántsa. A falusi paraszt minden igyekezetével azon volt, hogy megerőszakolja az igen szép leányt. Már-már majdnem sikerrel is járt, amikor beléptem. Szerzetes voltam, így nem volt kenyerem az erőszak, de tanultam különféle harci technikákat, így azonnal leütöttem a nagyon nehézfejű parasztot, majd kivonszoltam a friss levegőre, hogy magához térjen. Chesa úgy nézett rám, mint egy hősre, pedig csak megrendszabályoztam egy részeget. Sokat kellett vigasztalni. Nagyon sokat. Iszonyúan megijedt. Egyszer csak azon vettem magamat észre, hogy férfiként kívánom őt. Felszentelt szerzetesként nekem nem szabad, de akkor este félre kellett dobni fogadalmamat és muszáj volt magamhoz ölelni Chesát. Ő nem csak megölelt, hanem befogadott engem és egész éjjel szeretett. Másnap reggel már gazdasszonyként tárgyalt és egyértelműen jelezte, hogy az egész éjjeli szeretkezésünkről egy szót sem akar szólni soha többé. Nem értettem, hogyan történt ez velünk, de őszintén szólva égetett a szégyen is. Egy nőhöz értem, ráadásul szerelemmel! Én, a felszentelt szerzetes! Erre nem tudtam magyarázatot adni. Abban az évben különösen gyors volt a tárgyalásunk és már másnap el is mentem tőlük.
Meglepetésemre ősz elején az egyik szállítmánnyal Chesa üzent, hogy látni akar. Akkorra fő-raktáros lettem, így visszakísértem a szállítmányt, majd meglepve láttam Chesa domborodó hasát. Hát, a kedvesem egyetlen éjszakai együttléttől terhes lett. Én pedig hamarosan apa leszek! Chesa sokáig nem tudta, hogy áldott állapotban van, de immáron késő volt férjhez mennie. Megállapodtunk, hogy azt mondja a falusiaknak, hogy valami vándor erőszakolta meg, és ő meg igyekezett napirendre térni felette, de láthatóan másképp alakultak a dolgok. Soha többet nem voltunk együtt úgy, de mindketten tudtuk az igazságot.
Alig vártam a tavaszt, hogy újra láthassam Chesát és a gyerekünket. Még sok helyen havas volt a táj, amikor útra keltem. Chesa házában nagy öröm fogadott és két apró kis csecsemő: Dedan és Dempa nevű fiaink születtek. A név választása Chesa ötlete volt: boldoggá váló (Dedan) és igazság (Dempa). Hát, igen, volt benne valami. Gyerekeimre nézve határtalan büszkeség töltött el és kitört belőlem az eddig elfojtott sírás. Nem érdekelt, hogy szerzetes voltam, csak egyszerűen apának éreztem magam. Aztán vissza kellett menni a kolostorba, folytatni az életemet. A fiúk számára én mindig is a kolostori atya voltam, aki többször hozott nekik ezt-azt, de ők is azt tudták, hogy egy erőszakos idegen volt az apjuk. Évente 1-2 alkalommal láttam őket, akkor is csak pár napra, de imádtam a gyerekeket. Szerintem ők is szerettek engem, mert mindig örömmel fogadtak. Chesa nem ment férjhez, soha nem láttam mellette férfit, csak a fiait, a mi fiainkat.

Aztán jött az az őrült év, amikor vége lett mindennek. Immáron 17 évesek voltak a fiúk. Kész férfiak mindketten. Ahogy nézem őket, le se tagadhatnám őket, de nem is akarnám. Nagyon hasonlítottak fiatalkori magamra. Ahogy Chesát néztem, eltelt szeretettel a szívem. Lehet, hogy az idő múltával én lettem érzékenyebb, de egyre kedvesebb volt számomra. Esti érkezésem után vacsora közben Dedan büszkén bemutatta barátnőjét, akivel nagyon komoly tervei voltak. Gondolatban már láttam körülöttem szaladgálni a kis unokákat. Dempa a gazdaságban volt valahol pár napja. Másnapra vártuk vissza. Gyönyörű egy este volt. Chesával is sokat beszélgettünk a fiúkról, az életről, a termésről, meg úgy mindenről. Annyira megtaláltuk egymást, mindig volt a másiknak mondanivalónk. Ha nem pap lettem volna, akkor ő lett volna életem párja.
Megint ott aludtam náluk, egy pici kis szobában, persze egyedül. Ilyenkor eszembe jutott az az este, amikor a fiaink megfogantak. Nekem ez volt az utolsó, amikor egy nőt úgy érintettem. Chesát soha nem kérdeztem erről a témáról, de szerintem neki is ez volt élete egyetlen szeretkezése.

Másnap reggel kimentem a friss levegőre, amikor a ház előtt egy kis kígyóra véletlenül ráléptem. Soha nem tudtam volna akaratosan ártani egyetlen élőlénynek sem, de sajnos akkor és ott ez sikerült. Ilyen magasan ráadásul nem szokott lenni soha semmilyen kígyó, de ez az egy mégis valahogyan odakeveredett. A kígyó megmarta a jobb lábamat. Iszonyúan fájt. Rettenetesen. Szinte sikoltottam a fájdalomtól. Chesa azonnal kirohant a házból és látta, hogy igen nagy baj van, hiszen a földön fekszem és fetrengek kínomban. Szegény kis Chesa! Életében nem látott még kígyómarást, így nem is tudott mit csinálni vele. Akkor jutott csak eszébe, hogy pár hete járt arra egy kígyóbűvölő és a faluban elszökött kígyóját kereste, de nem találta. Nos, én pont erre az állatra léptem rá. Azonnal kiáltott Dedan barátnőjéért, akit elszalasztott a falu gyógyítójáért. Én már éreztem, hogy ez felesleges. Halálomon voltam. Éreztem, ahogy a kígyó mérge eljut mindenhová a testemben. Éreztem, ahogy a lélek kiáramlik belőlem egy másik élet felé. Chesa ölelt és sírva bevallotta az ott aggódó Dedannak, hogy én vagyok az apjuk. Már szinte nem is éreztem fájdalmat, amikor kiszállt belőlem a lélek és soha be nem vallott családom ölelő karjaiban meghaltam. Éltem Tibetben 42 évet! Szép halotti máglyám volt. Sokan voltak ott, Chesa, a gyerekeim meg sok falusi is, akik szállítóként jártak a kolostorban. Legjobban a soha be nem vallott családom hiányzott. Úgy átöleltem volna őket csak még egyszer. De az a máglya csak égett és égett! A lelkem meg elszállt egy másik létsíkba, egy újabb élet felé.

Modern idők, Magyarország
Megint ezek a hegyek! Vonzanak még mindig. A keleti vallásokról nem tudok sokat, én az ateista, de a buddhizmus nyugodt, békés tanai mindig is tetszettek. Most már kezdem érteni a miértjét.
A számolás, a logika, a gondolkodás, a másokkal törődés most is fontos nekem, hiszen ezért is lettem tanár. Mondanom sem kell, hogy Chesa szeme egyértelműen a feleségemé. Együtt voltunk ott is és most is. Még a természete is hasonló. Meg a kedvessége, meg az egész lénye. Mit is mondhatok: tiszta szívemből szeretem. Még ennyi élet és ennyi együtt töltött év után is. Most, hogy a gyerekeim kezdenek felnőni, látom a szemükön Dedan és Dempa szemét visszatükröződni. Testalkatuk is az a nyúlánk, magas, de izmos, mint akkor ott, Tibetben. Olyan hasonlóak, bár a mostani gyerekeim nem ikrek, de igen kicsi köztük a korkülönbség. Végtelenül büszke vagyok rájuk!

Három végigálmodott élettel mögöttem nem tudom, hogy mi vár még rám, de azt biztosan tudom, hogy van reinkarnáció és a szeretteinkkel mindig, mindenhol együtt vagyunk. Akarjuk a jót, a szeretetet, és tegyünk is érte, hiszen csak az vihet minket az igaz, boldog útra!

© Tamás Ferenc, 2013

*************************************************

12. CSAK A DAL

Nagy Vendel dalai: Sárga répa, zöld retök

Sárga répa, tejbe tök,

Szép kisleányt keresök.

Láttam egyet a rétön,

Kedvesem lesz a hétön.

Sárga répa, zöld retök

Barna kislányt szeretök.

Sokszor ő is rámnövet

Szeretni fog engömet.

                                        2012  11  11

szögedi dal röszkei lánynak.

*******************************************

 13.   SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!    

Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 30 550 51 06   8-tól  20- ig.
e-mail:
nagy.vendi@freemail.hu
megszólalok@freemail.hu

skype címem  nagy.vendi54

 ……………………………………………………………………………………………………

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazin teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók

 számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu/

  ……………………………………………………………………………………………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését.

A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.

Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek foruma  nagyvendel

www.canadahun.com -  irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150

________________________________________________

VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ

                                                                          

MEGSZÓLALOK

M.M.M. MŰVÉSZETI MAGAZIN

2013. augusztus/2 – Harmadik évfolyam, tizenhatodik szám

Kulturális és szórakoztató folyóirat

Független, és ingyenes négyheti lap

Alapítva : 2011 – ben , ELVI SÍKON

Szerkesztő: Nagy Vendel magánzó, laptulajdonos

                                              

1. Évfolyam: 2011. Alkalmi megjelenések

2. Évfolyam:  2012.  1-tól 6. számig

3. Évfolyam: 2013. 1- től. 16. számig (augusztus)

MOTTÓ: TÖREDÉKEKBŐL ÁLL ÖSSZE AZ ÉLET EGÉSZE

====================================

1. LECTORI SALUTEM! ÜDVÖZLET AZ    OLVASÓNAK!

Nagy Vendel

   Köszöntjük Augusztus 20. - a alkalmából mindazokat akik örömmel várják ezt a napot. Magyarország egyik legnagyobb ünnepét, Szent István királyunk, az államalapításunk, alkotmányosságunk , és az új kenyér ünnepét. Mindegyik ünnep hazánk születésének, fennmaradásának, és jövőjének záloga.
Sokaknak szent ez a nap, de akad olyan is, aki túlzott magyarkodásnak tartja ezeket a szentségeket.  Lelkük rajta, nekik kell vezekelniük a végső elszámolásnál.
Persze sok esetben megint átestünk annak a bizonyos lónak a másik felére, mert már lassan minden nemzeti...
Újra van Nemzeti Színházunk, Nemzeti alaptörvényünk, Nemzeti  alaptantervünk, Nemzeti gárdánk, és keresve keresem hogy mi a bánattól nemzeti  a Nemzeti dohánybolt(?), és akkor hol van a nemzeti húsbolt, és a kenyérbolt?   A Nemzeti dalt, és a Nemzeti színű zászlót már természetesnek vesszük és azt hittük, hogy  elég volt a nemzetköziségből.  Már csak egy egységes Magyar nemzetre volna szükség, Érsekújvártól Gyulafehérvárig…
Egyebet nem mondhatok.

A Szerkesztő..

====================================

  SZERKESZTŐI ÜZENETEK

 Kedves olvasó!
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa.
Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk.
Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 30 550 51 06   8-tól  20- ig.
e-mail:
nagy.vendi@freemail.hu
megszólalok@freemail.hu

skype címem  nagy.vendi54

 ……………………………………………………………………………………………

 Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók

számára készült, amely formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu/

 …………………………………………………………………………………………

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős.

Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk.

Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti.

Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz!
Az oldal akadálymentes, olvasó programmal a vakok is elolvashatják.

Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek fóruma  nagyvendel

www.canadahun.com irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150

=======================================

SZEMEZGETÉS A TARTALOMBÓL

  1.  Lectori salutem, Üdvözlet az olvasónak
       Szerkesztői üzenetek.
  2.  Versek a nagyvilágból
       Más- más szerzőktől,
       Különféle témakörökből
  3.  JEGYZET  Nagy Vendel írása
       Dvesítsünk vagy ne dvesítsünk
  4.  A BICIKLIS   Heim Károly regénye folytatásokban
       Harmadik fejezet kilencedik rész.
  5.  Humoralizálás.   Agymenések ebben a melegben
  6.  Novelláról novellára
       A jó szó segít. - Árvay Mária  sorozata
  7. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT  Soponyai Mihály  rovata
       AZ ARANYESŐ FŰ
  8.  Mese  Wirgill Zemánek verse
  9.  NOVELLÁK VILÁGA  A TÁRS
      Jenei András novellái

10.  CSAK A DAL Nagy Vendel dalai

       Jön az uram hazafelé.. cigánydal
11.  Szerkesztői üzenetek.

=======================================

2. VERSEK A NAGYVILÁGBÓL

Többféle szerző, más-  más témakörökből.

                                       BOGNÁR PAPP IRÉN: Istenek járnak

                                      Gyönyörű, forró ezüstös nyár van,

                                      Istenek járnak szellő ruhában.

                                      Patakba lépnek,felhőkre ülnek,

                                      csillaghullásban most Neked örülnek.

                                      Hej, hogyha én is köztetek lennék,

                                      az éhezőkre odafigyelnék!

                                     Csurig a Föld éléskamrája, 

                                     az ördögnek is gondja van rája:

                                     van aki szenved, s van aki dőzsöl,

                                     de kinek a szíve nincsen kőből,

                                     kiben érett az emberi elme,

                                     tisztesség megmozdul benne.

                                     Gyönyörű, forró ezüstös nyár van,

                                     Istenek járnak szellő ruhában!

                            ...................................................................................

GERENCSÉR HAJNALKA

HAIKU- K..

1.

Katicabogár

Hét pettyes szárnya csodás,

Levélre rászállt.

2.

Levelibéka

Esőt jelezne néha,

Ha lenne létra…

3.

Mezei tücsök

Hegedül, én csak ülök,

Nem hegedülök.

4.

Pillangó szárnyal

Káprázatos árnyalat,

Tánca kábulat.

5.

Méhecske álma

Kiskaptárja vállán,

Nektárra várván.

6.

A szitakötő

Élete nem emberöltő,

Mégis röpködő.

7.

Szőlőlugas

Árnyékot, szőlőt, s bort ad,

Élete éltet.

8.

A szomorúfűz

Se szomorú, se nem fűz,

Gondokat elűz.

9.

A napraforgó

Nagy tányér, sziromkanál,

Madárkára vár…

10.

Borostyánlevél

Szív alakú a levél,

Erezete gyér.

11.

Utánzó madár

Papagájod invitál,

Téged imitál…

12.

A vakondok-ok

Többes száma okozat,

Vakond fokozat.

..................................................................................

NAGY VENDEL: KAISER PISTA

 (1938 - 1977)

Ha hosszú évtizedek után

Tompuló homályból 

Képe felmerül

Eláraszt bennünket 

Emléke, s szelleme 

Valahol legbelül.

Kevesen tudtuk

Életünkbe hogyan került elő,

Különleges fajta 

Az efféle népművelő.

A kijelölt  úton 

Sokakkal haladt,

Mégis mindig

Magányos maradt.

Hirdetni a jót,

S a szépet, 

Fáradtsággal teli

Küzdelmes élet.

Melyet sok ember sokszor 

Nehezen értett.

Volt ki szándékosan

Keresztbe is tett.

Nem szitokkal, 

De jó szóval nevelt,

Szelíd határozottsággal 

Helyes útra terelt.

S mikor elindult,

Hogy a tudást 

Másoknak elvigye,

A Halál pont 

Szembejött vele.

Sírja méltatlanul 

Messzire került, 

A sírkert végébe

Nem az  alkotótársak 

Méltóbb körébe.

Láttam a kő fölött

Lebeg szelleme

A test feltámadásában én nem hiszek.

Csak a lélek örök csupán.

Kitölti az ájert,

Mint az illatos virág.

Fricskát adva a hitetleneknek.

S néha , ha kell,

Elrugaszkodik  a kőről,

Fel a fellegekbe.

Az  égiek nyomán.

Elhivatottsága okán.

     2013 augusztusára MEGHÍVÓ..

  Ez év augusztus  31. én  emlékezünk Kaiser István népművelő, földrajz szakos tanárra, születésének, és halálának évfordulójára.  Hetvenöt  éves lenne.

A szekszárdi  Művelődési Házban emlékezünk rá, versekkel, diákkal, filmekkel, zenével, beszélgetéssel.

Mindenkit várunk, aki ismerte, és szerette. Délután négy órakor a sírjánál, öt órakor a műv. házban.  (nv.)

Veszprém a püspöki palotából

=======================================

3. JEGYZET...

Nagy Vendel írása

 Dvesítsünk, vagy ne dvesítsünk

Szekszárdon több "100 forintos" bolt működik. Nem is ez a baj, hiszen szüksége van a lakosságnak olcsó árukra, mert sokan nem tudják megvásárolni a drága holmikat. Persze van a dolognak egy kis szépséghibája, a boltok neve nem azt takarja, amit hirdet. Keresve keresem azokat az árukat, amelyek "csak" 100 forintba kerülnek. Mindhiába. Túl szép a menyasszony. A vevő talán becsapva is érezhetné magát, de ez egy másik történet. Igazából a névválasztással van a baj.

Az ember néha betér egy ilyen olcsóbb üzletbe, jelen esetben egy műanyag törölközőtartóért. Ami ugyan nem egy látvány a fürdőszoba csempéjén, de a célnak megfelel. (Nem kell mindig kaviár.) Találtam is két félét. Az egyik felfúrható, a másik ragasztható. A csavaros talán stabilabb, de kell hozzá fúrógép, vídiafúró, hosszabbító, csavarhúzó, tipli, facsavar. Túl macerás, nem kell! Nézzük a másikat, a ragaszthatót! Mivel is ragad ez? Az akasztó hátán látható egy felirat. Először azt hittem, külföldi a termék, aztán rájöttem, hogy az ovális ragasztandó felületre csak így fér ki a használati utasítás:

Megne-

dvesíteni,

Felrag-

asztani.

Bizonyára nem magyar szakos dolgozó írta ezt a szöveget, de azért a nyomdában van korrektor is.

Hát akkor most dvesítsünk, vagy ne dvesítsünk? Költői a kérdés. Talán csak az én irodalmi lelkületemet zavarja az efféle írásos környezetszennyezés? (A tény az, ha már felragasztottuk, a szöveg többé nem látható. Jobb is.)

Bizonyára ezek a dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy a másikat, a falra csavarozhatót választottam. Ahhoz nagyobb a bizodalmam. Talán jobban is tart…

=======================================

4. A BICIKLIS

Heim Károly regénye folytatásokban (Harmadik fejezet, kilencedik rész.)

Heim Károly

 Csordogált a víz halkan csobogva, duruzsolva egyenesen a Balatonba. A fiú szeme mindezeken csak végig szaladt. Az érett nőn állapodott meg kitartóan. Az érett, telt idomú nőn a Mohai Ágnes tanárnőn, aki csapzott hajjal testére tapadó hálóingben, kezében baltával ált a hold felragyogó, a csillagok kíváncsian pislogó fényében a maga köré gyűjtött lányok gyűrűjében.

-         Hát akkor győztünk lányok! – Suttogta harsányan ő éppen társainak fejét hátravetve hangosan kacagva.

Anti mohon, kutatva nézte a jelenséget. Lehet, hogy csak egy pillanat volt a káprázat, amíg a nő rá nem emelte tekintetét, amíg a pillantásuk nem találkozott, amíg a nő huncutul, boldogan rá nem mosolygott. Ő mindenesetre az örökkévalóságig nézte volna a nő erőteljes testének erotikus vágyakat ébresztő szépségét. A vizesen rátapodó hálóing rajzolta dús kebleit lankásan domborodó hasát, erőteljes combjait. A fiú bármire megesküdött volna, hogy a Zamárdi felől felkelni készülő nap bíbor derengésében glóriát látott ragyogni a tanárnő feje körül. Ebben az áldott pillanatban a megszenesedett kettétört tölgy legmagasabb ágán elkezdte aznapi énekét egy száztorkú feketerigó.

-         Kedves pajtások! Az éjjel próbára tette táborunk állóképességét összetartó erejét a fránya vihar. – Kezdte a reggeli összejövetelt a tábor vezetője. – Én úgy vélem, hogy ti pajtások ragyogóan megálltátok a helyeteket. Ezúton szeretném megköszönni a munkátokat. Hangsúlyozom, hogy mindannyian nagyon jól teljesítettek mégis ki kell emelnem két embert, akik a kármentést kezdték, akik ragyogóan irányították a többieket. Remélem, egyetértetek velem, hogy külön dicséret illeti a Mókus Örs vezetőjét, a Kozma Antit és Mohai Ágnes tanárnőt. Nekik megígérem, hogy kérhetnek bármit, és ha teljesíthető a kívánságuk én teljesítem. Éljenezzük meg őket, mert megérdemlik! Akkor egyszerre! – Vezényelte. – Huj-huj! – Hajrá! – Felelték rá hangosan a gyerekek. Az Anti fülig pirult, a tanárnő zavartan nevetgélt a dicséret hallatán. – Az éjszakai szorgalmas munkának köszönhetően mára csak kevés helyretenni valónk maradt. Csak a leszakadt ágakat kell összedarabolnunk és egy halomba hordanunk. Amint ezzel végeztünk mehettek mindannyian fürdeni.  Előre Pajtások! Oszolj!

Senkit sem kellet bíztatni. A hosszú fürdés ígérete megtette hatását. A fiuk szorgalmasan fűrészelték a derék vastagságú ágakat és hordták a nehezebbjét. A lányok kévébe kötötték a vékonyabbját és szorgalmasan hordták és a konyhasátor mellet takaros halomba kupacozták.             

-         Ügyesen úszol Anti. Hol tanultad? – Szólította meg Mohai tanárnő a fiút. – Jók a kartempóid. A lábmunkádon azonban nem is beszélve a légzéstechnikádról volna mit javítani.

-         Hát én csak magamtól tanultam, amit tudok a bonyhádi strandon. – Hebegte zavartan a fiú. – Láttam én a tanárnőt úszni és azt gondolom, sohasem tudnék én olyan gyorsan és olyan hosszan úszni, mint maga. Nekem tíz méter után le kell tennem a lábamat, mert a szám megtelik vízzel.

-         Ha van, kedved hozzá én szívesen megtanítalak a helyes levegővételre. Tudod én főiskolás koromban, Egerben versenyeztem is. Hú de régen is volt az már. Te atyaúristen, de régen. Bizony isten olyan régen, hogy tán igaz se volt.

-         Ugyan már, hogy lehetett volna az olyan nagyon régen, amikor még most is olyan fiatalnak tetszik lenni.

-         Ha olyan fiatalnak tartasz, akkor ne magázzál engem hallod-e? És ne tanár nénizzél, hanem szólítsál csak egyszerűen, mint miden barátom Áginak! Mi sátorparancsnokok tartsunk össze! Szóval, ha nem tegezel ettől fogva, akkor én, nem tanítalak meg téged rendesen úszni. Megegyeztünk?

-         Köszönöm szépen. Megígérem. Már tudom is, hogy mit kérek én jutalmul a táborvezető elvtárstól! Azt kérem, hogy kijöhessünk mi ketten vacsora után a tóra úszni tanulni.

-         Az jó lesz, bár azt gondolom, hogy én inkább tanítani fogom az úszást, mint tanulni. Azért jól gondold meg, hogy mire vállalkozól, mert én nagyon szigorú tanár vagyok ám. Az én tanítványomnak igen keményen kell dolgoznia.

-         Csak annyit ígérhetek, hogy igyekezni fogok. Akkor vacsora után kezdhetjük?

-         Ha a táborvezető áldását adja a dologra igen.

      A Mohai Ági igencsak jó edzőnek a Kozma Anti meg igencsak jó tanítványnak bizonyult. Igen gyorsan haladtak. Az asszony először elmondta aztán megmutatta, hogy, hogy kell levegőt venni úszás közben és a fiú erősen koncentrálva minden mozdulatára már csinálta is. A fiatalasszony állt kissé szétvetett lábbal a derékig érő langyos vízben a fiú meg úszott előtte szorgalmasan jobbra majd balra tőle úgy tíz-tizenöt méternyit jobb karjának minden tempójánál elfordított fejjel levegőt véve. Pontosan úgy, ahogy a mester elrendelte. 

-     Úgy látom, ez rendben is van. – Állította meg a fiút Ági. – Most már csak gyakorolni kell. Addig gyakorolni, amíg már magától megy. Amikor már nem kell figyelned rá, hogy mit csinálsz, hanem csak úszol könnyedén akár órákon át és közben nem lankadsz, és közben jól érzed magad. Akkor elkészültünk a helyes levegővétel megtanulásával. Akkor, de csak akkor elkezdjük a lábtempó gyakorlását is. Tudod, én hiszek, a lassan járj, tovább érsz elv hatékonyságában.

-     Én meg tebenned hiszek. – Hebegte a fiú és, hogy zavarát oldja hatalmasat csapott a vízre.

-     Juj, te bolond! Nézd most csupa víz lett a hajam!

Talán egy örökkévalóságnak tűnő percig álltak a már hűlni indult derekukig érő vízben és csak nézték egymást. Csak a szemük beszélt. Csak a bőrük bizsergett tétován. Csak a hajukat libbentette meg olykor a szél. Az asszony oldotta fel a csendet.

-         Gyere, ússzunk ki a partra! Már egészen elgémberedtem.

-         Maradjunk még.

-         Hidd el Anti jobb, ha most megyünk. – Suttogta halkan, de határozottan a nő. - Majd holnap folytatjuk a lábmunka gyakorlásával.

Ági a csendesen a vízre feküdt és gyors tempóival pillanatok alatt elérte a Balaton sekély partközeli vizét.

-         Hú, de szép vagy Ági.

 Sóhajtotta a fiú, amikor a térd magas vízben felemelkedett az asszony mintha tündér kelt volna ki a habokból és vissza se nézve csobogtatva a vizet tört a part felé. A fiú csobbanva a vízbe vetette magát.

 Ági egy félméternyi hosszúságú deszkadarabbal várta a fiút a parton vacsora után.

-         Menjünk, tanuljuk meg a lábtempót. – Előzte meg az éppen beszélni készülő fiút Ági.

Csendesen kényelmesen taposták az egyre mélyülő vizet.

-         Szerintem a lábtempó gyakorlásának a legjobb segédeszköze ez a deszkadarab. Az lesz a feladatod, hogy mindkét kezeddel megragadod a deszkát és csak a lábaddal tempózva hajtod magadat. Ugye egyszerű?

-         Megpróbálom.

Csak húsz-huszonötször haladt el Ági előtt a fiú szabályosan véve a levegőt erőteljesen tempózva a lábával és nő gyakorlott szeme már látta, hogy rendben van a dolog, hogy a tanítás befejeződött.

-         Nagyon ügyes voltál. Gyere, most bebizonyíthatod, hogy megtanultál mindent! Ússzunk el a bójákig, aztán a vonalukat követve oda a nádasig! Rendben?

-         Tőlem mehetünk.

Az asszony egy kis ideig nézte a gyorsan távolodó fiút, aztán mellúszó tempókkal utána indult. Amikor felnézett az Anti már messze járt. Gyorsúszásra váltott és sebes iramban közelített tanítványához.  Igencsak kifulladt mire utolérte.

-         Ússzunk tovább?  - Kérdezte a fiú megfordulva a vizet taposva.

-         Látod azt a nyiladékot ott a nádasban?

-         Igen látom.

-         Szerintem ússzunk el addig! Aztán meglátjuk, hogy van-e ott egy horgászstég, amin fújhatnánk egyet.

Szorosan egymás mellett üldögéltek a keskeny kétpallónyi széles a nádas nyiladékán kacskarigózva áttörő stégen. Lábukat a még langyos vízbe lógatták. A nádas mögött messze lenyugodni készült a nap. Ők azonban ezt a nád takarásából nem láthatták. Ők csak a mai naptól elköszönő égitest búcsú sugaraitól pirosra szegélyezett bárányfelhőket láthatták a fejük felett. Kicsi idő elteltével már egymást is alig. Már a nádirigók is esti éneküket dalolták fészkükön. Csak egy-egy hal csapott ki oxigént keresve a vízből magasra, aztán nagyot csobbanva hullott vissza éltető közegébe. A békák is megkezdték már esti udvarló éneküket. Dalukra a parton a fűben lapulva éles ciripeléssel válaszolt a tücskök és szöcskék alkalmi vegyes kórusa.

-         Nagyon jó tanítványom voltál Anti.

-         Olyan jó tanártól, mint te vagy könnyű tanulni. Köszönöm szépen, hogy rám szántad az idődet Ági.

Az asszony a kezét gyengéden a fiú combjára téve a szemébe nézve kérdezte halkan szinte suttogva:

-         Mondd, csak tetszem én neked?

-         Nagyon Ági, nagyon. Ilyen szép nőt, mint te vagy én még életemben sem láttam. – Válaszolta ő kiszáradt torkának rekedt hangján. Teste a nő érintésére megremegett fogai vacogtak, mintha a hideglelős volna.

-         Jól van te hazudós tudom, csak azért mondod ezt, mert én vagyok itt veled. Bezzeg, ha a Kiss Erzsikével volnál, tudod azzal a szép kis bögyös lánnyal az én sátramból, akkor neki csapnád most a szelet.

-         Ugyan már Ági! Nem mondom szép kislány ő is, meg van még egy pár rajta kívül is, de olyanok ők, mint a most pirosodni kezdő májusi cseresznye. Annak is az a fele, amelyiket a nap többet éri már pirosodik, de a másik, amelyik még nem fürdött annyit a nap melegében az még zöld. Ezek a lányok is bögyösödnek farosodnak már szépen, de a karjaik meg a lábaik hosszúak vékonyak. Aztán, ha mégis beléjük harapsz ízetlenek, semmire valók. Amúgy folyton csivitelnek akár a fecskék ősszel. Meg viháncolnak, mintha nem volna ki a négy kerekük.

-         És én nem vagyok olyan?

-         Nem! Te szép vagy. Te szép vagy kívül és belül. Te olyan vagy, mint a pirosra érett alma.

-         Miért az milyen? – Kérdezte huncutul az asszony miközben óvatosan közelebb húzódott a fiúhoz.

-         Az bizony olyan kemény ropogós húsú szép formájú és színű gyümölcs, ami kínálja magát, hogy az ember megmarkolja, hogy belé harapjon.

-         Gyere, markolj meg, harapj belém te, te, te kis csábító! – Suttogta Ági és könnyű puszit lehelt a fiú szájára.

A fiú magához szorította a kéjesen odaadó asszonyt és a testük ott a mólón szerelmesen összeforrt. Szerelmüknek a nád susogása és mosolygó hold volt csak tanúja. Másnap reggeli után az első útja a postára vezetett. Kiválasztotta a legszebb képeslapot, amit talált. Egy kétárbocos vitorlást himbált rajta a tó enyhén fodrozódó vizén a szél. A háttérben ködösen barnásan felsejlett Badacsony koporsó hegye. Kissé kapkodó betűkkel írta a lapra: Itt nagyon szép a nyár. Üdvözlettel: Anti. A címzett feliratú sorra Fehér Etelka nevét jegyezte le dőlt nyomtatott betűkkel.

      Eseménydúsan, de szép szolidan teltek el a táborban töltött idő még vissza lévő napjai. Anti a versenyek lebonyolításában segédkezett. A Teveli úttörők többnyire jól teljesítettek. A sakkbajnokságot ugyan egy Majosi hatodikos gyerek nyerte, de a második és harmadik helyezett egyaránt a Teveliek közül került ki. Az idősebbik Andorka gyerek játszotta a döntőt az asztalitenisz bajnokságon és diadalmaskodott is Grábóci ellenfelével szemben. A lányok röplabda bajnokságát a Mohai tanárnő vezette Börzsönyi csapat nyerte. Anti minden este vacsora után a tó partján várta Ágit. Ő azonban az a bizonyos este óta nem jött többet. Hogyha összefutottak a táborban vagy fürdés közben mértéktartóan köszönt és már sietett is, mert hirtelen valami világmegváltó valami igen sürgős valami halaszthatatlan dolga akadt. A fiút nagyon bántotta ez a kialakult helyzet. Nem tudta mire vélni a dolgot. Bántotta bizony méghozzá nagyon. És miért is ne bántotta volna, amikor szándéka szerint nem bántani, hanem szeretni akarta ő ezt a gyönyörű asszonyt és megítélése szerint azt is tette. Szerette simogatta becézte csókolta ölelte. Gyakran merengett a stégen történt eseményeken. Ilyenkor mindig elöntötte követelően sürgetően a vágy. Éjszakánként rendre az Ágiról álmodott. Mindig beleborzongott a gyönyörbe. Ösztönösen érezte, de nem hitte, hogy pont a beteljesüléssel eddigi élete legszebb élményének bekövetkeztével veszíti el az asszonyt. Az asszonyt, aki őt legmerészebb vágyainak bekövetkeztéhez vezette. A búcsúesten a tábortűznél nem bírta tovább. Addig ügyeskedett, amíg olyan helyzetet nem teremtett, hogy a tanárnő már nem térhetett ki tovább előle.

-         Vétettem én valamit ellened Ági, hogy ennyire kerülsz? – Kérdezte zaklatottan sírós szemmel a fiú, amikor hallótávolságon kívülre kerültek mindenkitől. – Mert, ha akaratom ellenére megbántottalak volna, akkor én most a bocsánatodért esedezem. Ha kéred, akár térdre is ereszkedem.

-         Nem Anti. Nem bántottál meg. Akkor mehetünk vissza a tábortűzhöz?

-         Látod? Most is szaladnál, menekülnél tőlem. Pedig én igen fontos dolgot szeretnék megbeszélni veled.

-         Jól van, de mondjad gyorsan, mert mindenki minket keres hamarosan!

-         Gyere velem Ági! Fussunk ki a világból és éljük együtt tovább boldogságban, szerelemben a hátralévő életünket!

-         Mit beszélsz te Anti? Meg vagy te húzatva? Milyen jövőnk lenne nekünk mi? Hány éves is vagy te?

-         Majdnem tizennyolc.

-         Te a tizennyolcon alul én a harmincnégyen felül. Gondolkozzál már egy kicsit!  Kis túlzással a fiam lehetnél. És mi lesz a férjemmel meg a két lányommal? Eltartod Őket is? Hol fogsz dolgozni? Hol fogunk lakni? Ne legyél már gyerek!

-         Én azt hittem a múltkor ott a stégen, hogy te is szeretsz engem.

-         Hát kedvelni kedvellek, nem mondom. De, hogy szeretnélek az túlzás. Én a férjemet szeretem. Ami a mólón történt az szép volt jó volt, de csak egy epizód volt. Én megvallom, hogy megtévedtem. Te meg legyél büszke rá, hogy megkaphattál! Mert tudd meg, hogy olyan szerencséje, hogy én odaadtam magam neki a férjemen kívül talán négy embernek volt. Pedig aspiráns mindig akadt bőven. Megvallom neked, hogy még itt a táborban is akadt volna jelentkező rajtad kívül is. Méghozzá az érett férfiak közül.

-         Ági én a világot is felforgatnám érted!

-         Jaj, Anti! Ne legyél már ilyen komoly! Gyere! Adok egy Búcsú puszit, aztán hagyjuk abba már ezt a méltatlan alkudozást! Egyébként, ha az vígasztal nagyon-nagyon ügyes voltál. Nagyon jól éreztem magam veled. Kis gyakorlással jó szerető válik majd belőled. Csak nem fogsz pityeregni itt nekem? Hát ne legyél már olyan érzékeny hallod-e? Legyél inkább büszke magadra, mint mondtam az előbb és tarts meg a jó emlékezetedben! – Az asszony könnyű puszit lehelt a fiú égő arcára. – Na, nevessél már! Meglátod pár év múlva te is nevetni fogsz a mostani viselkedéseden. Most menjünk mind a ketten tovább a saját utunkon! Te visszamész a kis barátnődhöz, én meg megyek a férjemhez és a gyerekeimhez. Értsed már meg végre, hogy jó volt szép volt, de ennyi volt. Ha meg arra vet, egyszer a sors Börzsöny felé látogass meg! Dr. Losonc Ignác főagronómus házát keressed! Ő a férjem. – Az asszony gyors határozott párduc lépteivel a tábortűzhöz lopakodott.

Az Anti jó ideig álldogált még mogorván magában. A sebeit nyalogatta. Hüppögött. A könnyei csorogtak. Már csak pislákolt a tábortűz egykor magasra csapó lángja, amikor elindult a tűz körül vidáman éneklők felé.

-     Még hogy keresselek meg, ha Börzsönyben járok! Azt ugyan várhatod Dr. Losonc Ignácné! -      Suttogta félhangosan dacosan csak úgy magának. – Hát akkor ez is megvolt Anti! – Folytatta a gondolatot és keserű mosollyal az ajkán megvonta tétován a vállát.

-     Hát, te merre jártál Anti fiam? – Kérdezte az éppen most érkezett fiút a jókedvű táborvezető.

-     Körbejártam a tábort és lesétáltam a partra is Táborvezető elvtárs. – válaszolta most már mosolyogva ő. – Elbúcsúztattam a szép emlékeimet.

-     Hát az bizony nagyon derék dolog Kozma elvtárs! Nagyon derék. Meg is szolgátad, hogy jól érezd magad. Nagyon Derék ifi vezetőt találtál magadnak Földi elvtárs! Minden magad korod béli fiatalnak úgy kellene gondolkodni és cselekedni, mint ahogy te teszed! Ha mindenki ilyen szorgalmas öntudatos volna, mint te, akkor bizony már sokkal előrébb tartanánk a szocializmus építésében.

-     Büszkék is vagyunk rá mi Teveliek! Igaz-e pajtások?

-     Igaaaaz! – Harsogták rá egy torokból hangosan jókedvűen a gyerekek.   

       A fiú egyre halogatta a találkozást Etelkával. Többször nekiindult a Mucsiba vezető útnak, de volt, hogy már Kovácsiban meggondolta magát és Mucsi helyett inkább Závod felé fordította a kerékpár kormányát. Máskor meg elért Mucsi határába, de ott az inába szállt a bátorsága és anélkül, hogy megkereste volna Etelkát dolgavégezetlenül visszafordult. A baj az volt, hogy valahányszor a hamvas fiatal lányra gondolt mindig a csábító asszony az Ági érett szépsége idéződött fel benne akár egy látomás. Egy hét elteltével már kényszerítette magát, hogy megkeresse a lányt. Nem tehet ez a lány arról, hogy az asszony tüze megpörkölt tégedet. Mondogatta magának és ettől a kedve egyre borúsabb lett. Mogorva komor rosszkedvű volt még akkor is, amikor találkoztak. A jó szemű okos lány azonnal megérezte a fiú szomorúságát feszültségét. Megsúgta neki a fiatal kora ellenére egyre erősödő női ösztöne, hogy valami komoly dolog történt a fiúval ott a messzi táborban. Legszívesebben a nyakába ugrott volna, amikor meglátta. Kérdezte volna az élményeiről, de megérezte, hogy hagyni kell a fiút. Így, hát csak sétáltak csendben egymás mellett csendesen. Az Anti örült a csendnek. Most, hogy látta a lányt tudta, hogyha van valaki, aki feledtetheti vele az asszonyt, akkor az csakis az Etelka lehet. Ez a mosolygós szemű csupa jókedv ez a csupa öröm lány. Csak az Etelka, aki maga a hamvas boldogság. Érezte, hogy most simogatnia kellene a lányt. Tudta, becézgetnie kellene. Tudta, hogy mesélnie kellene a szép Balatoni estéről, a hajnal pirosáról, a tó szürkéskék vizéről. A hatalmas viharról. Badacsony koporsó hegyéről. Tihany tóba nyúló nyelvéről. Fonyód kilátójáról. Most mégis csak ballagtak egymás mellett hang nélkül csendesen, mert benne még erősen fájdalmasan az Ági ölelésének emléke égett. Nagyon hálás volt, hogy a lány nem faggatta nem kutatta szomorúsága okát. Már visszafelé baktattak a hegyről, amikor tétován megfogta a lány kezét és a lány hagyta belesimulni kicsi, de erős kezét a nagy érdes tenyérbe.

-        Már azt hittem, hogy megbántottalak valamivel. – Súgta csendesen a lány.

-        Dehogyis bántottál Etelka. Te nem bántottál.

-        Hát akkor ki bántott? Mondd el, ha akarod, ha meg nem akarod, akkor ne mondd! Nekem úgy is jó. – Mondta a lány fiatal korának minden női bölcsességével.

-        Örülök Etelka, hogy itt vagyok veled. Nagyon Szép volt a Balaton és nagyon jól éreztem magam a gyerekekkel, de történt valami, amiről most még nem tudok beszélni. Majd egyszer elmondom talán. Majd egyszer, ha már leülepedett bennem az emlék, akkor talán elmesélem. Jöhetek vasárnap?

-        Várni foglak Anti.

            Gyors léptekkel szaladt a nyár. Már lafancos volt a fű az udvaron, amikor a fiú fél öt körül felkapott biciklije nyergébe, hogy Bonyhádra a cipőgyárba tekerjen vele. Éppen a sarkalást gyakorolta a szalagban.

-         Tudod fiam! Egy jó mintázónak tisztában kell ám lennie minden munkafolyamattal, mert neki a kisujjában kell, ám legyen a cipőkészítés minden munkafolyamata. – Fogadta Kolpek Lajos bácsi a mester a mintázók munkavezetője, amikor munkára jelentkezett július elején.

-         Tudom én azt Kolpek elvtárs. Igyekezni fogok mindent meg tanulni.

-         Aztán jól telt eddig a nyarad?

-         Igen. Táborozni volta a Teveli úttörőkkel a Balatonon. Nagyon szép az a tó.

-         Hallottam én is. Remélem, egyszer elvihetem az asszonykámat, az én Rózsikámat én is oda! Azt az ukázt adta az igazgató elvtárs, hogy egyengessem az utadat, mert szeretné, ha jó mintázó válna belőled. Szerintem legalább három hónapig kell majd gyakorolnod minden munkafázist. Utána aztán meglátjuk, hogy tényleg vagy-e olyan ügyes, mint azt a Teleki János barátom a volt mestered állíja. Mert, ha igen, akkor jöhetsz közvetlenül a kezem alá a mintázóba. Megmondom előre, hogy az egyik szememet mindig rajtad tartom! Tudd meg azt is, hogy én igen rigolyás szigorú ember vagyok. Pontosan olyan, mint amilyennek tartanak. Én csak egy fajta minőséget fogadok el az embereimtől a kiválót! A kiváló, pedig mint tudod jobb a jónál! Még a legjobbnál is jobb. A cipő akkor fogadható csak el a mintázóban, ha én tökéletesnek találom. Hát erre készülj, ha olyan bolond vagy, hogy az én kezem alá vágyódsz! Úgy vigyázz, ha bárkitől rosszat hallok rólad leveszem rólad a kezem és mehetsz a csákózóba! Megértettük egymást?

-         Tökéletesen Kolpek elvtárs és nagyon szeretnék a mintázóba a maga keze alá kerülni.

-         Bolond vagy te fiam, ha az én kezem alá vágyódsz! – Morogta elmenőben az alacsony emberke, akinek minden mozdulatából sugárzott a tudatosság és az erő.

      Mióta munkába állt a fiú megritkultak a találkozóik Etelkával. Legfeljebb háromszor verte fel hetente biciklijével a Mucsiba vezető út porát. Ilyenkor órákon át járták a falut miközben hosszan és jólesően beszélgettek. A fiú többnyire a gyárban történtekről a biciklizése során látott érdekes madarakról, fákról, állatokról mesélt. Etelka a családjáról az éppen olvasott könyvről mondta el a véleményét. Időnként a féllábú boltoshoz is betértek. Minden alkalommal dunakavicsot és sportszeletet vettek.  Amikor senki sem láthatta őket összebújta csókolóztak. Ezek a pillanatok az áhítat pillanatai voltak. Ilyenkor nem kellett a szó. Ilyenkor csak az kellett, hogy ott legyenek ők ketten egymásnak. Ilyenkor a tétován tapogató cirógató kezek a nedves ajkak a párásan csillogó szemek a remegő halk sóhajok nyögdécselések beszéltek. És ők ketten akkor Mucsi környékének boldog magányában tökéletesen értették egymást.

-         Egy hét múlva indulok Anti. Vissza kell mennem az iskolába Kaposvárra. Nem is tudom mi lesz ott velem nélküled. – Törte meg a lány az áhítatot elhomályosult szemmel egy szép hullócsillagos augusztusvégi estén. – Nem hittem volna, amikor találkoztunk, hogy ilyen nehéz lesz majd a búcsúzás. Én egy szép mosolygós huncutkodó nyárra vágytam és tessék szerelem lett belőle. Tudod Anti én kétlelkű lettem ezzel az iskolába menéssel kapcsolatban. – Suttogta a lány és még kényelmesebbre fészkelte fejét a fiú ölében. – Egyrészt mennék már rohanva a nyüzsgő iskolába másrészt meg maradnék örökre itt a nyugalomban. Tudod, hiányzanak már az osztálytársaim a tanárok. Még a Kiss Boriska is hiányzik. Meséltem már róla. Tudod ő az a kollégiumi szobatársam, aki két perc után kiborít az állandó röhögcsélésével hisztizésével kényeskedésével. Sőt most már a matek tanár is hiányzik. Pedig matek óra előtt mindig összeszorul a gyomrom és reszketek, amikor óvatosan lassan gondolkodva lapozgatja a naplót előre meg vissza, miközben azon gondolkodik, hogy kit hívjon ki a táblához felelni. Sőt most már az izgalom a reszketés is hiányzik. Most már hiányzik a város lüktetése zaja a tanulás jólesően idegesítő fáradtsága. A másik lelkemmel meg nem tudom, mit kezdek majd nélküled. Meg nem tudom, mit kezdek majd a falu csendje, anyám és apám korholása simogatása vagy a nővérem zaklatása nélkül. Én azt gondolom, hogy rosszul van összerakva ez a világ. Mert, ha jól volna összerakva, akkor én elvihetném magammal itthonról mid azt, amit jónak tartok. Mivel nem vihetem, úgy érzem, hogy sohasem lehetek teljesen boldog.

-         Biztosan igazad van Etelkám. Én is sajnálom már most előre azoknak a hónapoknak minden percét, amiket nélküled kell majd eltöltenem. Csak abban vigasztalódom, hogy sűrűn írsz majd és én ígérem, hogy sűrűn válaszolok a leveleidre. Most, hogy eszembe jutott ez a levélírás dolog arra gondolok, hogy nem történik más csak annyi, hogy a találkozásunk izgalmát a levélvárás izgalma váltja fel. Mindenesetre arra kérlek, vidd el magaddal magam helyett a szerelmemet. Meg vidd el magaddal a szüleid féltő szeretetét. Meg idézd fel majd ott a messzi városi álmaidban a falu csendjét!

-         Köszönöm Anti. Elviszem. Szeretlek.

      Jaj, mamácska! Látod itt hagytál engem és nekem nem maradt senkim, akitől tanácsot kérhetnék. Látod az Etelka ez a szép kedves lány teljesen kigyógyított abból a másik nagy szerelemből. Látod kiragadott abból a nagy csalódásból, bánatból, amibe a nyár sodort a Balatonon. Ő kigyógyított és én nem tudom, hogy mit tegyek. Meg kellene vallanom, hogy megbántottam őt azzal a másik szerelemmel, mert tudom, hogy a nélkül a vallomás nélkül nem alakulhat ki közöttünk igazi kitartó kapcsolat. De tudom azt is, hogy fájdalmat okozok neki, ha beszélek az Ágiról, ha elmondom, hogy mi történt a mólón. Jaj, mit tegyek? Jaj, mamácska ott az égben mond meg, mit tegyek! Adj tanácsot! Törte egyre a fejét. Kérlelte az égieket. Egyre csak ez járt a fejében a még együtt töltött gyötrődő boldog hétben. Minden alkalommal mikor neki indult a Mucsi útnak azzal az elhatározással indult, hogy ma este legyen, ami lesz, elmesél mindent szerelmének. A vallomás azonban minden alkalommal elmaradt. Az utolsó pillanatban mindig az inába szállt a bátorsága. Majd megírom levélben. Határozta el magában, amikor az Etelka buszát eltakarta már a por és ő ott állt az út szélén egymagában még hosszan integetve. Jobb ez így! Majd megírom levélben. Határozott és felpattant a biciklijére.

      Sűrűn cserélte leveleit a két fiatal. Hetente két-három rozsa színű borítékos levelet is hozott a postás Lajos és ugyanannyi fehér borítékba zártat vitt magával a postára a Kovácsék házából Kaposvárra címezve. Etelka szép írását látva Annus néni meg nem állhatta szó nélkül.

-         Ez a Fehér Etelka ugyancsak együgyű lány lehet, hogy erre a kelekótyára pazarolja az idejét, na. Igaz-e ember?

-         Ugyan hagyjad már Annus az ő dolguk az!

-         Az lehet, de illik a zsák a foltjához, na.

Béla bácsi csak legyintett és kitette a levelet a tornácra, egy kővel lenyomatva, hogy a szél el ne fújja. Az Etelka igen ügyes levélíró volt. Ezt Anti már az első levél olvastán megtapasztalta. A lány levelein látszott a könnyedség és sugárzott belőlük a jókedv a humor. A fiú az írásokból megismerte a várost az iskola életét a lány osztálytársait, tanárait. Jókat kacagott az Etelka humoros történetein, amikben a tanárok viselkedését csúfolta ki vagy diáktársai csínytevéseit ecsetelte. Az idézetek, amiket leveleibe bele-beleszőtt mindig ültek. Mindig erősítették a levél tartalmát. Egy lendület volt minden írás. Ő bezzeg nehezen fogalmazott. Egy-egy levélnek háromszor-négyszer is nekifogott. Eleinte vázlatot készített a végén már piszkozatot írt a leveleihez. Sok-sok órát töltött a cipőgyár könyvtárában megfelelő könyveket bújva idézetek után kutatva. Az írások mégis döcögtek akadoztak. Mindegyikből hiányzott valami. Már három hónap is eltelt, amikor a fiú megírta eddigi legjobb levelét. A táborban történtekről számolt be benne. A levélben nem magyarázkodott. Nem kért feloldozást. Csak őszintén beszámolt a történtekről. Hosszan ecsetelte benne a Balaton szépségét. Beszámolt a viharról. Elmesélte a sportversenyek lefolyását. És végül Ági nevét nem említve leírta kettőjük kapcsolatát. Méghozzá részletesen semmit sem elhallgatva.

-         Kérlek, Etelka bocsásd meg nekem botlásomat. Hidd el nagyon megbántam már, hogy vétettem ellened! Tudd meg, hogy te voltál az, aki szerelmével visszabillentett a való világba. Semmire sem vágyom jobban, mint a bocsánatodra a szerelmedre. Őszintén és aggodalmaskodva várok válaszodra. Leveleid nélkül pusztává válik az életem. Szeretlek! Anti. – Fejezte be levelét a fiú.

Etelka Válasza csak nagy sokára érkezett meg. A szokásos rózsaszín boríték helyett most egyszerű fehéret kézbesített a postás.

-         Nem tudom, minek nevezzelek. Nevezzelek-e csaló Antinak? Vagy szólítsalak talán szerelmem elrablójának? Esetleg hívjalak fiatal életem megkeserítőjének? Szólítsalak talán gyáva jellemtelen bizalmatlan nyuszinak? Nem tudom, mit válasszak ezek közül a megszólítások közül, mert mindegyik téged takar és sajnos mindegyik igaz. Nem tudok választani ezek közül a megszólítások közül így hát leírom mindet. Szemezd ki te közülük a neked legjobban tetszőt! Bocsássak meg neked Írod! Mondd, mit bocsássak meg? Azt-e hogy megcsaltál? Azt hiszem azt megbocsátottam volna, ha azonnal elmesélted volna a történteket. Vagy talán azt kellene megbocsátanom, hogy gyáva voltál és nem merted elmesélni, hogy mi történt? Vagy azt, hogy bizalmatlan voltál és nem bíztál a szerelmem erejében és hónapokig hitegettél? Mert ezeket a dolgokat bizony nem tudom, hogy meg tudom-e valaha bocsájtani. Most akár mennyire fáj is nekem azt kell mondanom, hogy ne írjál, ne keressél! Majd talán egyszer győzelemre jut bennem a szerelem a csalódottsággal vívott küzdelmében. Ha, ez megtörténik akkor, de csak akkor jelentkezem. Etelka.

Soha sem hozott több levelet az Etelkától Lajos bácsi a postás. Az Antinak megint csak egy barátja maradt a régi társa a biciklije.

      Anti utálta, de elviselte a katonaságot. Már a sorozáson is felháborította, hogy mezítelenül kell flangálnia mindenki előtt. Kiszolgáltatottnak érezte magát. Orvosok vizsgálták az ő pucér testét is, mint minden más besorozottnak. Egész nap mezítelenül mászkáltak egymás testét nézegetve a Völgység központjában, a Bonyhádi kultúrházban. Ő leginkább a sarokban ült és eltakarta magát mindenféle göncökkel.

-         Nézzétek micsoda szűzike?! – Szólta meg egy szintén zavarban lévő Grábóci gyerek.

-         Félti a fütyijét, vagy talán nincsen is neki, hogy ennyire dugdossa. – Válaszolta rá egy Nagymányoki. – Ezen aztán mindenki jót nevetett.           

-         Jól van jól örömködjetek csak, ha nektek úgy jobb. - Gondolta ő magában.

Cilike a fiatal írnok lány végigmustrálta őket.

-         Talált magának megfelelőt Cilikém? – Kérdezte a sorozó őrnagy. – Mit gondol kedveském jó csődöröket hoztunk-e ide ma kegyednek?

-         Ugyan már őrnagy elvtárs, hát nem nézem én a fiúk testét. Deréktól lefelé nem is látom őket. Én csak körmölök. Csak beírom, a nevüket ebbe a törzskönyvbe aztán mehetnek is, ha a doktor úr alkalmasnak találja őket a katonai szolgálatra. – Mondta pironkodva.

-         Azért látom én doki, hogy oda-oda pislant a mi Cilikénk, ha egy-egy nagyobb himbilimbit lát. – Fordult bizalmasan a sorozóorvoshoz Rózsa őrnagy a sorozás parancsnoka. - Tudod-e doki megmutatnám én is a mi Cilikénknek, hogy mivel bocsátott utamra apám.

-         Á nem hagyja ő magát Gyuri. Próbáltam már én is, de lepattantam róla, mint légy a zsírpapírról. Azt mondja a Gazsi, tudod az a sorozó Őrmester a Lentiektől, hogy összevarrta neki az anyja, de lehet, hogy még a nagyanyja, mert különben biztosan nem állhatná a sok fiú látványát. Tudod ő az, akinek semelyik sorozóírnok lány sem tud ellenállni. Tudod az a magas fekete hajú bajuszos fiú az, aki mindig a lányok szoknyája alatt matat a nagy mancsával. Én azt hallottam róla, hogy nem csak a keze nagy. Egy szó, mint száz még neki sem állt meg ez a mi Cilikénk. Szóval ő azt mondta nekem, hogy neki egyszer majdnem sikerült, de az utolsó pillanatban kifarolt még előle is a Cilike.

-         Testmagassága százhetvennyolc centi. Hatvankilenc kiló. Testalkata átlagos. Betegsége nincsen. Alkalmas. - Diktálta Cilikének az orvos. És Cilike jegyezte szorgalmasan az adatokat a Herr Ferencnek fenntartott rovatokba.

-         Maga jön fiam! – Mutatott Antira az őrnagy.

-         Lélegezzen mélyeket kettő, három. – Vezényelte századszor az orvos ezen a napon ezúttal az Antinak és két ujjával megemelte a heréit. – Köhögjön! – vezényelte. – Most forduljon meg! Hajoljon előre! Húzza széjjel a farpofáit! Rendben nincsen aranyere. Felállhat! Alkalmas! Mehet öltözni. Jegyezze Cilike! Kozma Antal. Százhetvenöt centi magas. Hetvenöt kiló. Átlagos kissé kövér testalkatú. Egyébként egészséges. Katonai szolgálatra alkalmas. Aranyere nincsen.

-         Idegen nyelveket nem beszél. Cipőfelsőrész készítő. – Egészítette ki az adatokat Rózsa őrnagy. – Hódmezővásárhely. Gépkocsizó lövész. Mehet öltözni Kozma elvtárs! Álljon oda a harmadik csoportba a „H” betűsök közé!

Reggel hat óta várakoztak és már délután négy is elmúlott mire végeztek velük. A „H” betűsök a „H” betűs vagonokba szálltak a vasútállomáson. A kitartóbbak hozzátartozói hosszan integettek a vonat után, amikor az nagy pöfékeléssel kifordult a vasútállomásról. Kendőket lengettek utánuk a menyasszonyok. Sírtak az anyák.

-         Nem kell sírni, Bözsi néném! A hazát mennek védeni! – Nyugtatta Forrai Antal a Majosi tanácselnök Zulauf Jánosnét, Erzsi nénit, aki a fiát búcsúztatta ma. Heni Marcaliba ment szolgálni a hazát.

Hajnali négy is elmúlott mire végeztek a ruha kiosztással, fürdéssel, matadorozással a Vásárhelyi laktanyában. Büdösen gyűrötten megtérhettek végre kényelmetlen emeletes ágyaikba aludni a százhúsz főt befogadó körleteikbe az újoncok. 

-         Talpra fel! A hasukra süt a nap! – Hangzott délelőtt tízkor a vezényszó. – Első század harmadik szakasz négyes oszlopban sorakozó! De szaporán hallják-e? – Vezényelte harsányan Rékeny Ferenc tizedes, amikor a mosdással öltözködéssel végeztek. – Irány az ebédlő utánam lépés in-dulj!

Az újoncok libasorban haladva megszeppenten haladtak parancsnokuk után. Csak a már az asztalok körül ülők zsibongtak zsongtak, mint virágzó hársfán a virágport gyűjtögető méhek. A katonák tálcája egyben mély és lapos tányér is volt egyben. Az alumínium tálcába préselt nagyobb mélyedésbe merte a konyhaszolgálatos katona a levest. A kisebb átmérőjűbe a főzeléket és a feltétet. Az ételt adagoló katona mintha örömét lelte volna benne igyekezett úgy adagolni az ételt, hogy a leves a főzelék és a feltét alaposan összekeveredjen és ez minden esetben sikerült neki valahányszor újoncnak mérte az adagját. A tálca egyensúlyozásában még gyakorlatlan kopaszok befejezték a fogások összekeverését. A leves átfolyt a főzelékbe reggelinél a feketekávé átitatta a kenyeret, a vajat, a lekvárt. Mire az asztalokhoz értek undorító katymazzá keveredett minden a tálcán. A sokat kibíró katona gyomor nem törődött ilyen kicsiségekkel. Elégedetten gyorsan fogadta magába az össze–visszakeveredett semmire sem hasonlítható ízű és állagú gusztustalan ragacsot. A fiúk délelőttjeiken rendszerint az alakuló téren az alaki elemek elsajátításával a sorakozó a hátra arc a vigyázz menet az állj, az oszolj a balra és jobbra át parancsok végtelen számú ismétlésével múlatták az időt. A harcászati gyakorlatokat a laktanyán kívül a négyes alakuló téren végezték. Ott csúsztak másztak a Vásárhelyi latyakban esőben vagy térdig érő porban rekkenő hőség idején. Minden alkalommal elcsigázottan fáradtan vonult végig a város szélét is érintve a csapat. Amint elérték az első házakat Rékeny tizedes elvtárs nótát vezényelt rekedtes hangszálait alaposan megtornáztatva. Elnyújtva jajgatott az ének az elcsigázott kiszáradt torkokon. Antit nem nagyon fárasztották ki a gyakorlatozások. Őt állóképessé edzette a sok biciklizés. A fiút az értelmetlennek látszó csúszásmászás bosszantotta. Kis idő után megértette a katonai kiképzés lényegét. Megértette, hogy a kapott parancsot annak elhangzása pillanatában azonnal és gondolkodás nélkül végre kell hajtani. Ennek tudatában aztán nem morfondírozott nem tűnődött, mint a társai. Nem kereste a szárazon maradt fűcsomókat, amikor a tizedes hasalj vagy harchoz parancsa elhangzott azon nyomban hasra vetette magát. Bele a legmagasabb pocsolyába bele a legnagyobb sárba, porba. Nem is zaklatta őt, a nyakig sáros katonát parancsnoka. Maga mellé rendelte és csak a többieket csúszatta mászatta sokszor órákon át. Minden esetben addig, amíg köpenyük eredeti színe megállapíthatatlan nem lett a rátapadt sártól. Amíg víz, eredeti súlyának többszörösére nem duzzasztotta a keki színű posztót. Ekkor már csúszás-mászás sem zavarta. Innentől kezdve már csak a fájdalom volt kellemetlen. Talpának a fájdalma. Sajgó lábaira ugyanis a rosszul feltekert kapca tört naponta hatalmas vízhólyagokat. Ezek aztán égetővé sajogva fájóvá tették minden lépését. Hiába kérdezgette esténként társait, hogy kell feltekerni a rongyot, hogy ne törje, hanem védje a lábát, neki nem sikerült sohasem rendesen feltekernie. Hiába ügyeskedett pár száz lépés után minden esetben csomókba gyűrődött a rongy a talpa alatt és kínozta törte a lábát a nap hátralévő részében. Tán egy hónap is eltelt a kapcától kínzottan, amikor elszánta magát és a tizedeshez fordult segítséget kérve.

-         Sokkal nagyobb kapca kell magának katona. Menjen a raktárba! Vételezzen másikat! Ne felejtse el, jelenteni a raktárosnak, hogy én küldtem. Akkor kap rendeset. Értve vagyok? – Adta ki az ukázt rekedt hangján a tizedes anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna a renitens ruhadarabra, vagy a felhólyagosodott lábra.

A délutánok elméleti foglalkozásokkal fegyverkarbantartással politikai oktatással teltek. Reggel és este takarították a körletet sikálták a végtelen hosszúságú folyosók rájuk eső részét mosták a fürdőt, a WC-t. Őt ez a munka sem bosszantotta, mert mondták az előjárói, hogy rendnek kell lennie, hogy a körletnek ragyognia kell. Mint ahogy nem zavarta a körleten vele is osztozó százhúsz társának éjszakai horkolása. Mint ahogy a néhány elgyötört kopasz társának a takaró alá rejtett el-elfúló éjszakákon át tartó zokogása sem bosszantotta. Csak közvetlenül a bevonulásuk után bosszankodott a körletszemlék hétvégét betöltő ismételgetésén. Aztán azt is megszokta. Közönyösen ment takarítani a mosdót, ha azt rendelte a szemlét végző százados vagy vetette újra az ágyat, ha szétdobálta az őrmester mondván, hogy nem elég sarkos a párna vagy nem elég éles a pokróc. Beállt a sorba és várta a következő hibát.

-        Ezzel is csak az idő telik Fiúk. – Nyugtatta társait.

Mindennel szemben közönyössé vált. Mindennel szemben, csak az igazságtalanságot nem tanulta meg elviselni. Az eset még valamikor katonaidejének kezdetén történt.

-         A jó munkája elismerése képen kimaradást érdemelt ki az öreg! – Tájékoztatta az emeletes ágyaik előtt felsorakoztatott raja tizennégy tagját Rékeny Ferenc tizedes szombaton a szemle után. – A rajparancsnoki feladatok ellátásával távollétemben Kozma Antal honvéd elvtársat bízom meg. Úgy viseljék magukat elvtársak, hogy panaszt ne halljak senkire! Értettük egymást? Kozma elvtárs kérem, jöjjön velem! A többieknek oszolj! Nem lesz sok tenni valód Anti. – Tért át a tegezésre a tizedes. – Ezentúl tegezhetsz Kozma elvtárs. Persze csak akkor, ha a többiek nem halják. – A tizedes ezt az utolsó mondatot közel hajolva szinte a fiú fülébe súgva mondta arcán szégyenlős kislányos pírral. – Csak vacsorát kell vételezned az esti takarítást és a takarodót levezényelned. Ne felejtsed el, jelenteni a századügyeletesnek, hogy mi eggyel többen vagyunk, mint a század többi raja! Mi, velem együtt, tizenöten vagyunk. A többi rajba tizennégyen tartoznak a parancsnokukat is beleszámítva. Takarodó után valamikor jövök Kozma elvtárs. Éjfélig van kimaradásom. Hát akkor jó munkát Kozma elvtárs! Ne felejts el, hogy bízom benned Kozma elvtárs!

-         Köszönöm a bizalmat tizedes elvtárs! Igyekszem meghálálni a bizalmat. Érezd jól magad a városban Rékeny elvtárs! Remélem, hogy a lányok nem maradnak kielégítetlenül ma este Vásárhelyen és a kocsmákban kiürülnek a söröshordók!

-         Nem tudom, hogy úgy lesz-e csak remélem Anti. Ígérem én is, hogy igyekezni fogok. – A tizedes mosolyogva tisztelgett és a távozás mezejére lépett, mint azt katonáéknál mondani szokás.

-         Hát, fiúk elment a parancsnok! – Mondta fesztelenül a maga köré gyűjtött fiúknak az Anti. – Én nem fogok parancsolgatni. Mindenki azt csinál, amit akar. Csak arra kérlek benneteket, hogy rendesen takarítsunk ki este és ne legyen baj a takarodóval. Téged Pisti meg szeretnélek kérni, hogy segítsél majd elhozni a vacsorát. Jó? – Kérte Orosz Istvánt komlói újonc társát Anti.

Szépen csendesen beszélgetve telt el a délután. A fiúk közül néhányan a század könyvtárából kölcsönzött újságokat olvasgatták. Mások a stokiukon ücsörögve beszélgettek. Anti a szerelvényével foglalatoskodott. A csizmáját ápolgatta.

-         Rajparancsnokok jöjjenek a vacsora ellátmányért! – Adta ki hangos kiáltással a parancsot a körletbe benyitó századügyeletes.

-         Gyere Pisti! Menjünk!

-         Szakaszvezető elvtárs Kozma Antal honvéd megbízott rajparancsnok helyettes jelentem, hogy az első század harmadik szakasza negyedik raja vacsorájának átvételére megérkeztem. – Jelentett szabályosan tisztelegve Anti.

-         Köszönöm rajparancsnok helyettes elvtárs! A tizennégy adag vacsora ellátmányt elviheti!

-         Szakaszvezető elvtársnak tisztelettel szeretném jelenteni, Rékeny Ferenc tizedes elvtárs parancsát.

-         Jelentsen honvéd elvtárs!

-         A Rékeny tizedes elvtárs megparancsolta, hogy jelentsem a századügyeletes elvtársnak, hogy a mi rajunkba a rajparancsnok elvtárssal együtt tizenöten tartozunk.

-         Rékeny tizedes elvtárs rosszul tudja honvéd elvtárs! Minden raj tizenhárom újoncból és egy tisztesből áll! Megértette honvéd elvtárs?

-         Értettem szakaszvezető elvtárs! Kérünk engedélyt a távozásra szakaszvezető elvtárs!

-         Távozhatnak honvéd elvtárs!

Mit volt mit tenni. A fiúk magukhoz vették az egy híján elég vacsorát és szabályos hátraarcot bemutatva távoztak.

-         És akkor most, hogy osztozunk a vacsorán Anti? – Kérdezte a megszeppent Orosz Pisti, amikor a körletbe értek.

-         Megleszek én vacsora nélkül. – Válaszolta Anti és kivette a tizedes adagját. A többit letette az ágya alól kihúzott stokijára és megkérte társait, hogy mindenki vigye el az adagját. – Mindenkinek egy darab kolbász és két szelet kenyér jár. – Hívta fel társai figyelmét.

A fiúk megrohanták a kaját. Anti már régen belefeledkezett a könyve olvasásába, amikor hangos vezényszóval dúlva-fúlva sorakoztatta a körletet Szögi László szakaszvezető a szobaparancsnok.

-     Kozma honvéd lépjen ki! – Vezényelte érces hangján hangosan, hogy mindenki hallja a szakaszvezető. – Mondják meg honvéd elvtársak, mit érdemel az a katona, aki elsikkasztja a rá bízott honvéd elvtársak vacsoráját? – Anti tanácstalanul állt a folyosó közepén. Nem tudta mire vélni a dolgot. – Tudják meg elvtársak, hogy Kozma honvéd visszaélt rajparancsnoka bizalmával, aki a kimaradása idejére őt bízta meg a rajparancsnok helyettesi teendők ellátásával. Ő pedig durván visszaélve ezzel a nagy bizalommal nem csak a saját vacsoráját fogyasztotta el, hanem megette a Brém honvéd vacsoráját is. Így tehát Brém honvéd éhesen maradt. Mondja katona, hogy lehet valaki annyira aljas, hogy lehet valaki annyira elvetemült, hogy ellopja társa vacsoráját? – Fordult szembe az Antival Szögi László szakaszvezető. – Mit gondolt maga elvetemült gazember, hogy nem derül ki az igazság?

-     Szakaszvezető elvtárs Kozma Antal honvéd jelentem én nem sikkasztottam el semmit! – Jelentett kissé fátyolos hangon a semmit sem értő fiú. – Jelentem, hogy nem sikkasztottam el Brém honvéd vacsora adagját, de még az enyémet sem ehettem meg, mert egyel kevesebbet kaptunk. A századügyeletes elvtárs ugyanis nem volt hajlandó elhinni, hogy a mi rajunkban nem tizenhárom honvéd van, hanem tizennégy. Így nekem nem jutott.

-     Hallják elvtársak? Neki nem jutott, mert ügyetlen volt, mert nem jelentette rendesen a létszámot. És mit tesz ilyenkor elvtársak a romlott lelkületű katona? Megeszi társa vacsoráját! Én elvtársak megteszek mindent a beosztottaimért! Még az olyan kellemetlen dolgokat is felvállalom, hogy a nálam panaszt tevő kopasz panaszát kivizsgálom. Megkerestem a századügyeletest és ő elismerte, hogy egyel kevesebb ellátmányt adott az erélytelenül és hiányosan jelentő Kozma honvédnak! Büntetését, amit most kiosztok rá, nem azért kapja, mert erélytelen, mert ügyetlen volt, hanem azért, mert ahelyett, hogy hozzám fordult volna segítségért megette társa vacsoráját! Kozma honvédot, hogy megtanulja, hogy a katona nem lopja el a társa vacsoráját takarításra büntetem. Brém honvéd elvtársat pedig megdicsérem, mert szembeszállt az igazságtalansággal, mert panaszt tett nálam basáskodó társára! Kozma honvéd jelentkezzen a századügyeletesnél és jelentse, hogy maga az, aki ellopta társa vacsoráját!

-     Értettem szakaszvezető elvtárs! Jelentem én nem loptam el semmit!

-     Micsoda arcátlanság ez katona? Még mindig hazudik? Még a tagadhatatlan bizonyítékok ellenére is? Menjen, amíg jó kedvemben vagyok és hadbíróság elé nem állíttatom! Oszolj!

Anti Tisztelgett és kelletlenül megindult a körlet kijárata felé.

-         Várjon egy kicsit honvéd elvtárs! – Szólt az Anti után Szilágyi tizedes a harmadik raj parancsnoka. – Laci gyere ide egy kicsit légy szíves! – Kiáltott oda a szakaszvezetőnek.

-         Maga meg mire vár? Kérjem meg talán írásban is, hogy szíveskedjen kikérni a büntetését? – Fordult oda az Antihoz a szakaszvezető.

-         Jelentem én parancsoltam a honvéd elvtársnak, hogy maradjon. Szakaszvezető elvtársnak jelentem, hogy az én rajomban megmaradt egy adag vacsora. A Tarr honvéd nem vette fel az adagját. Amikor rá kérdeztem jelentette, hogy ő már kapott a másik ágy sorban és nem tudta, hogy kettő adag jár neki. Én azt gondolom Szakaszvezető elvtárs, hogy a Brém honvéd vacsoráját az én katonám ette meg.

-         Az lehet! – Mondta a fülig elvörösödött dühtől akadozva lélegző Szögi László szakaszvezető. -  Látod-e micsoda hülyékből kell nekünk, tiszteseknek rendes embert faragnunk? Hogyha igaz is, hogy nem lopta el a társa vacsoráját ez a semmi haszna katona, én akkor is azt mondom, hogy megérdemli a büntetését! Megérdemli, hogy mosson egyrészt azért, mert nem harcolt eléggé a rajának járó ellátmányért. Másrészt meg azért, mert tiszteletlenül beszélt velem.

-         Egyetértek veled Laci, de engedd meg, hogy én vezényeljem le a büntetését. Tudod, hogy nyoma marad a büntetésnek, ha a századügyeleteshez küldöd? Szerintem neked sem tenne jót, ha a te parancsnokságod alá tartózó körletre tennének panaszt a százados elvtársnak.

-         Azt hiszem, igazad lehet! Csináld! De látni akarom, hogy ez a semmirekellő egész éjszaka mossa a folyosót, a körletet!

-         Értettem! – Tisztelgett szabályosan Szilágyi tizedes. – Utánam lépés indulj! Jöjjön velem honvéd elvtárs! – Szólította fel szelíd engesztelő hangon Antit. Ne haragudj Anti nem tehettem többet. Ez a lökött Szögi nehezen viseli, ha nincs igaza. Gyere, edd meg a vacsorádat, aztán álljunk neki a takarításnak, mert rám is rám száll, ha nem mosatlak mag alaposan! Nekem is okozhat kellemetlenséget, ha ellene szegülök a Szöginek. Nekem is a feljebbvalóm ő.

Így hát egész éjjel mosott az Anti. Szerzett magának egy igen kellemetlen éjszakát, egy szigorú ellenséget és egy igen jó barátot a Szögi László szakaszvezető, illetve a Szilágyi István tizedes személyében.

-         Hát ti mit csináltok itt a WC-ben? Csak nem akasztottátok össze a bajuszotokat? – Tette fel a kérdést a laktanyába éppen megtért erősen spicces Rékeny tizedes. – Tényleg mondd már mit vétett ellened a legjobb katonám, Pista!

-         Nem vétett ő senkinek semmit.

-         Akkor meg ne mosasd tovább! Menjünk inkább mind a hárman aludni! – Szólította fel társait majd csuklott egy nagyot aztán a kezét a szája elé kapta és beszaladt az egyik fülke nyitott ajtaján.

-         Úgy hallom a zajokból, hogy a Ferinek sikerült kocsmát találnia.

-         Legalább lesz értelme a takarításnak. – Kacagott fel Anti.

-         Most jót tenne egy jó feles. Igaz-e Feri?

-         Ugyan hagyd már, Pista! – Válaszolta a holtsápadtra sárgult arcú Rékeny tizedes. – Volt abból elég ma este. Meg se tudom mondani hány felest tukmáltak belém a Birka Csárdában a haverok. Még egy igazán jó ízű birkapaprikást is belém tukmált sósvízben főtt krumplival a kocsmáros. Kimondottan jót főzött ma a Farkas Pista bácsi a kocsmáros. Tudjátok az ő fia a Farkas őrvezető, az a nagybajuszos rajparancsnok a második századból. Ha Katona tér be hozzá, nem igen jöhet el onnan egy jó adag birkapaprikás és sok-sok feles elfogyasztása nélkül. De mondd, már miért mosatod ezt a fiút!

-         Nem én mosatom, hanem a Szögi Laci. Én csak magamra vállaltam, hogy vigyázok rá, hogy rendesen mosson.

-         Tudom én, hogy a Laci hamar felkapja a vizet! Mondd már meg mit vétettél ellene, mert a Szilágyi tizedesből sohasem húzom ki, hogy mi történt.

-         Tizedes elvtársnak jelentem, hogy a Szögi szakaszvezető elvtárs azt gondolta, hogy megettem a Brém honvéd vacsoráját. – Jelentett katonásan az újonc.

-         Ugyan hagyd most éjnek idején ezt a katonásdit. Majd holnap katonáskodjál! Most meg azt parancsolom, hogy meséld el rendesen, hogy mi történt!

-         Én azt mondanám, hogy beszéljük meg ezt holnap. Ígérem, hogy akkor elmesélem sorról sorra, hogy mi is történt. Úgy látom én, hogy rád is rád fér egy alapos alvás Feri. Mi meg mossunk tovább, mert azt parancsolta a szakaszvezető elvtárs!

Innentől kezdve az Anti lett a körlet vizesblokkjának állandó takarítója. Csak kis ideig tiltakozott lelke mélyén az igazságtalanság ellen aztán közönyösen fogadta Szögi szakaszvezető minden takarításkor elhangzó parancsát:

-         Kozma honvéd hozzám! Irány a WC!

Hiába kérte óvatosan Rékeny tizedes és hiába tiltakozott erélyesebben Szilágyi tizedes. Hiába dicsérte napiparancsában Tornyai Mihály Őrnagy elvtárs a század parancsnoka az esti parancshirdetéskor Kozma Antal honvédet a szellemi vetélkedőn, amit a szovjet katonák második világháborús hőstetteinek témakörében rendeztek, nyújtott kiváló teljesítményért. Hiába jutalmazta ugyanez a parancs két nap rendkívüli szabadsággal, amely szabadság természetesen csak az eskütétel után volt igénybe vehető. Szögi László szakaszvezetőt nem lehetett eltántorítani elhatározásától. Ő, amíg a kiképzés tartott egészen az eskütétel napjáig minden alkalommal minden reggel és minden este a WC takarítás rendkívüli szakértelmet igénylő feladatának elvégzésére rendelte a fiút.

-        Na látod-e Anti? Itt is vannak most jóemberek, hogy segítsenek, mert kell! – Tanította Mári mama most is onnan messziről onnan fentről a ködből, ahonnan most is figyelte őt.   

           Az eskütétel rendben zavartalanul folyt le. Bonyhád környékéről a hajnali vonattal jöttek a szülők, a menyasszonyok. Anti nem küldött senkinek sem meghívót. Ő a körlet sarkába húzódott vissza. Sohasem hiányzott még úgy neki a mamácska, mint azon a napon. A többiek, a társai egész napjukat az ebédlőben töltötték. Este meg a városba mentek azok, akik a sors kegyéből mehettek, akik a parancsnokuk engedelméből mehettek. Mehetett volna ő is, ha lett volna kivel. Neki nem volt látogatója őt nem ünnepelte senki. Ő fogta a stokiját azt az ülőalkalmatosságot, amit a civil életben hokedlinek szokás nevezni és a szép gazdag árnyékú mocsári tölgyek alá vonult vissza kedvenc könyvét a Petőfi összest olvasgatni.  Nem is igazán olvasta inkább csak lapozgatta a könyvet. Csak bele-bele olvasott a sorokba. Laci te hallod-e? Villant a szemébe a sor. Aztán meg Egész úton hazafelé azon gondolkodám. Ezen a versen hosszan elidőzött. Elolvasta háromszor aztán négyszer is. A végén meg elaludt a vaskos könyvel a kezében csak úgy ültében a kényelmetlen katonai ülőalkalmatlanságon kucorogva. Arra ébredt, hogy lábából teljesen kifogyott a vér. Ugrándozva, topogva űzte hajtotta a zsibbadás hangyáit a lábából. Már esteledett és kezében a könyv még most is, amikor zsibbadtan álmosan felébredt majd mókásan ugrándozott ezt a szép verset, a Füstbe Ment Terv címűt kínálta megsárgult lapjain olvasásra. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, Miként fogom köszönteni rég nem látott anyám. Ismételte agya a gyönyörűre formázott sorokat. Még akkor is, amikor már elvonult a tömeg és aludni tért mind a százhúsz katona, hogy álmaikban őrizzék a szép napot, amelyen esküt tettek hazájukra, a Magyar Népköztársaságra. Ő ezen a szép őszi napon a mamácskára, az Etelkára, a Balatoni nyárra, a beteljesült szerelemre emlékezett. Arra a gyönyörűségre, ami utolérte őt úgy négy éve talán. Arra az élményre, amire az óta is vágyik, de jönni nem jön újra a szívet-lelket betöltő öröm. Most itt a pusztán a lapos alföldön csak a takarítás az állandó csúszás-mászás a sárban a sorsa. Most ebben kell megnyugodnia. Igen, ismételgette magában az eskü szövegének részletét, Magyar hazámat, a Magyar Népköztársaságot és annak alkotmányos rendjét, ha kell, életem árán is megvédem. Valahogy így hangzott mesélte már sok-sok év elteltével Irénkének Majoson.

-         Tudod Irénkém, talán az volt életem legszebb napja! Tudod tőlem akkor azt kérték, hogy védjem meg a hazámat, ha kell az életem árán is. Én akkor úgy éreztem, hogy fontos vagyok, mert kellek a hazának. Komolyan mondom, hogy képes lettem volna akkor mindenre. Még a poklok tüzével, a legerősebb imperialista hadsereggel is szembe szálltam volna, egy szál karabéllyal, ha azt kérte volna tőlem a haza. Egyébként nem kérte senki más csak az eskü szövege.

folyt. köv.

=======================================

5.HUMORALIZÁLÁS

NAGY VENDEL: ...Agymenéseim ebben a nagy melegben

SÍRFELIRAT

azért halt meg

a nagy vendi

Vizet adtak

inni neki.

A bor hazájában.

Apja tanyájában.

ha bort adtak

volna neki,

Nem is ilyen

Duna vizet,

Mibe hal, és

Béka vizelt,

ma is élne

a nagy vendi.

Bort rendel ő,

Nem is vizet,

Az a vendég,

Aki fizet.

-- A szekszárdi bikavér

  orvosságnál többet ér

  aki issza hóttig él.--

          (Garay János)

                                         2012

.......................................................................

VARIÁCIÓK

Az én csizmám

Csikorgós, csikorgós.

Ingyen adta

a szatócs, a szatócs.

azért adta ingyér

a szatócs, a szatócs,

mert a csizmám

csikorgós,csikorgós.

Az én csizmám csikorog, csikorog

A varga meg vigyorog,  vigyorog

A varga azért vigyorog, vigyorog,

Mert a csizmám csikorog, csikorog.

Az én ágyam nyikorog, nyikorog

Az asztalos mosolyog, mosolyog

Az asztalos azért mosolyog, mosolyog,

Mert az ágyam nyikorog, nyikorog.

Az én kocsim zireg-zörög,

A lószerszám csireg-csörög.

Nem hallom, hogy csireg-csörög,

Mert a kocsim zireg-zörög.

=======================================

6. NOVELLÁRÓL NOVELLÁRA

ÁRVAY MÁRIA: Dorka-történetek

       7. A jó szó segít

Kitti, amikor felhívta Dorkát telefonon, nagy örömmel hallgatta beszámolóját; gratulált neki a sikeres felvételihez; zaklatott álmától még a hideg is kirázta. Dórával való beszélgetésüket azonban meghatottan figyelte.

- Tudod, Dorka, az én terapeutám, Andi is nagyon kedves, de mégsem anynyira, mint a Te Dórád! Bárcsak nekem is sikerülne szorosabbra fonnom ezt a kapcsolatot!

- Mióta is lovagolsz nála?

- Viszonylag rövid ideje, pár hónapja csupán. Lehet, furcsának hangzik, de szeretek másoktól tanulni, felnézek azokra, akiktől tanulhatok valamit, ilyen kapcsolatokat szeretek magam körül.

- Én is pontosan ilyen vagyok. Ha történik valami érdekes Andival kapcsolatban, el ne mulaszd megosztani velem, nagyon várom a fejleményeket!

Dorka hamarabb hallott híreket, mint gondolta.

Kitti az utóbbi időben észrevette, hogy oktatója nem olyan mosolygós, mint szokott lenni, fáradtabbnak, vagy inkább fásultabbnak látszott.

- Andi, ha esetleg tudnék neked segíteni valamiben...

- Köszönöm, aranyos vagy, de nem, ezen magamnak kell túljutnom.

(A tegeződést ne vegyük rossz néven, mivel Andi is viszonylag fiatal, ez természetes, felszabadultabban lehet így kommunikálni, s Kitti sem él vissza a tegeződés adta lehetőséggel.)

Egyik nap a kislány és családja heti bevásárlásukat intézték. Kitti nagyon szerette ezeket az alkalmakat, a nagy bevásárlóközpont akadálymentesített, így kerekesszékkel is könnyen megközelíthető, bejárható. Sok ott a látnivaló, lehet bámészkodni.

Éppen a kis üzletsorok mentén haladtak el, amikor Kitti lelkendezve felkiáltott:

- Andi, Andi! De jó, hogy találkozunk!

Andi akaratlanul is elmosolyodott, odament a kis társasághoz:

- Szia, Kitti, jó napot kívánok mindenkinek!

Kitti izgatottan fürkészte oktatóját. Milyen jó lenne egy kicsit beszélgetni vele, de ki tudja, talán siet valahova.

- Andi, úgy szeretnék veled egy kicsit beszélgetni, van egy kis időd számomra?

- Tulajdonképpen...

A kislány olyan könyörögve nézett rá, hogy így folytatta:

- Tulajdonképpen nem rohanok sehova, egy kicsit ki akartam mozdulni otthonról. Hol beszélgessünk?

- Jaj de jó!!! Keressünk valami csendesebb helyet, ameddig a családom bevásárol nyugodtan társaloghatunk.

- Rendben, de nem szeretnék itt aludni! - mosolyodott el Andi.

- Végre, egy kicsit ismét mosolyog! - gondolta Kitti.

Találtak egy viszonylag csendesebb helyet, ahol nyugodtan beszélgethettek.

- Andi, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Talán láttad már a lovas rajzaimat. Ha mégsem, mutathatok neked néhányat? Olyan jó lenne közülük egy párat kirakni a lovardában!

- Ott voltam én is azon a lovas rendezvényen, ahol a képeidet árulták, nagyon ügyes és tehetséges vagy. Ha hozol magaddal néhányat legközelebb, megnézem szívesen.

- De jó! Tudod, az biztos, hogy nem leszek soha lovas világbajnok, de így is sok minden köt a lovakhoz, s az élményeimet szeretem a rajzaimban megörökíteni.

- Nagyon jól teszed!

- Egy valamit szeretnék igazán nagyon.

- Mit?

- Azt, hogy ismét olyan mosolygós legyél, mint régen, mert nagyon szeretlek, méghozzá olyannak, amilyen vagy!

Andi félrefordította a fejét, s egy könnycseppet morzsolt el az arcán.

Végre ismét visszafordult a kislányhoz:

- Ilyet már nagyon régen nem mondott nekem senki!

- Pedig ez az igazság. Szeretem, ahogyan foglalkozol velem és másokkal, szeretem, hogy olyan ember vagy, aki egy kis fényt hozol a fogyatékkal élők életébe!

Tudom, ez most nagyon komolyan hangzik, talán nem is a korosztályom beszédstílusa ez, de mindig vonzódtam a komolyan gondolkodó felnőttekhez, akiktől tanulni lehet, akikre felnézhetek, s Te ilyen vagy!

Andi egy nagyot sóhajtott. Gyengéden nézett Kittire, majd beszélni kezdett:

- Amiket most mondtál, olyan jól estek nekem, mint hervadt virágnak a friss víz, mint minden élőlénynek a napfény. Tudod, nem is olyan komoly a problémám, most, hogy belegondolok. Csupán a jó szó hiányzott! Mostanában csak a kritikát kaptam innen is, onnan is. Hiába igyekeztem jót tenni, azt észre sem vették, de a rosszat rögtön szóvá tették... a családomban és a lovardában is. Ha egy napig tartott volna, azt mondtam volna erre, hogy mindenkinek van rossz napja, de ez így megy már hosszabb ideje. Amikor megkérdeztem, mi bajuk van velem úgy általában a környezetemnek, senki nem szólt semmit, csak a vállukat vonogatták. Annyi hangzott csak el, hogy mostanában túl érzékeny vagyok, s hogy ne macerának fogjam fel a dolgokat, hanem tanuljak abból, amiket mondanak nekem.

Amikor mondtad a lovardában, hogy szívesen segítenél nekem, nagyon jól esett, de ott, az adott körülmények között nem mondhattam semmit.

Kitti döbbenten hallgatta oktatóját, megszorította a kezét, majd ezt kérdezte:

- A többi tanítványaid is bántottak és bántanak?

- Dehogy, de tudod, közöttük sok az értelmileg fogyatékos, nem is nagyon beszélgetnek velem.

- Szeretnek téged azért, ugye?

- Igazad van, mert többen szorongatják a kezem, megsimogatják a vállam, valaki még kommunikálni is próbál velem. Igazad van, valahol ragaszkodnak hozzám! Erre, eddig nem is gondoltam.

- Sokan szeretünk téged, mint már mondtam, csak azt sajnálom, hogy eddig nem mondtam ezt ki nyíltan. Hiszen a jó szóra mindig szükség van, nekem nagyon sokat jelentenek a kedves szavaid lovaglásaim alkalmából a mai napig is.

- Igazán megérdemled ezeket, látom, mekkora az akaraterőd, mekkora szeretet él benned mások iránt.

Egyébként nem kell nyíltan kimondani az érzéseinket, mert látszik az a másikon.

- Szerintem viszont időnként igenis mondjuk ki, mert erőt ad a mindennapokhoz.

- A mindennapokról jut eszembe, sok a szabadságom, egy pár napot talán kivehetnék. Akkor egy kicsit rendet tehetnék a lelkemben, s mire jössz hozzám lovagolni, addigra friss és kipihent leszek.

- A munkahelyen biztosan hiányolni fognak, s örülnek majd neked, ha vissza mész!  A családod...

- Ott sincs semmi komoly baj, csak mindenki fáradt, hozza magával a munkahelyi problémáját, ennyi lehet. Kitti, viszont, ha nem invitálsz egy kis beszélgetésre, nem gondoltam volna ezeket végig, s nagyon hálás vagyok neked, hogy meghallgattál. Te olyan más vagy, mint a többi gyerek. Nem vágtál a szavamba, türelmesen végighallgattál, s ez nagyon sokat jelent, tudod? Sokan nem tudják a másikat meghallgatni, csak a saját ügyeikkel vannak elfoglalva. Ezt a mások meghallgatását kincsként őrizd, még sokakon segíthetsz ezzel!

Egy már biztos, a mi kapcsolatunk így még szorosabbá vált, örülök, hogy ilyen kis tanítványom van, mint Te!

Dorka, Dorka!- szorongatta Kitti kezében a telefont. - Megtörtént!

Ezzel Kitti mindent elmondott barátnőjének, aki boldogan hallgatta.

- Milyen jó lenne megismerkedni vele!

- Talán egyszer, hamarosan. Ki tudja, találkozhatunk. Nem csak Dórát és Andit ismerhetnénk meg, hanem a fiúk oktatóit is.

- De szép is lenne, reménykedjünk benne, hogy sikerül. Hiszen, ha valamit nagyon erősen akarunk, valóra válik, nem igaz?

Egy lovarda épülete

 =======================================

7. TERMÉSZETGYÓGYÁSZAT

Soponyai Mihály rovata: ARANYVESSZŐ FŰ

Aranyos rutának, aranyos istápfűnek hívja a népnyelv. Magasra, akár másfél-két méterre is megnő, karcsú szárán aranyszínű virág ringatózik, ezért kertekbe, parkokba is szívesen ültetik. Gyuri bácsi gyógynövény kertjébe is telepítettünk néhány tövet.

A magas- és a kanadai aranyvessző egyaránt gyógynövények, a fészekvirágzatúak (Asteraceae) családjába tartoznak. Észak-Amerikából származó, kezdetben dísznövényként termesztett, majd kivadult, évelő növények, amelyek gyöktörzseikkel telelnek át. Szárleveleik különböző mértékben fűrészes szélűek, szórt állásúak, molyhosak.

A kanadai aranyvessző szára szőrözött. Ritkábban gyűjtjük a hazánkban őshonos közönséges (erdei) aranyvesszőt (Solidago virgaurea L.), amely alacsonyabb termetű (60-100 cm) és hatóanyag tartalma nem ér fel a kanadaiéval.

Az aranyvessző fajok többek között flavonoidokat, cserzőanyagot, szaponinokat, illóolajat, szerves savakat, inulint, kumarint és nyálkaanyagokat tartalmaznak.

Évszázadok óta ismert és használt növény, melynek kiváló tulajdonságait a legújabb tudományos eredmények is alátámasztják. Sebhegesztő és vízhajtó hatásáról az 1600-as évekből van az első leírás. Az indiánok a mérgező alkaloidák (csörgőkígyó méreg) ellenszereként használták. Ma leginkább vese-és májbetegségekre és megelőzésükre ajánljuk.
A virágzás kezdetétől,  júliustól nyár végéig gyűjtjük a leveles hajtás felső, maximum 40 cm-es részét (Solidaginis herba). 4 kg friss herbából kapunk 1 kg száraz drogot.

Vízhajtó hatása miatt vese- és hólyagbántalmakra, vesekőre és ödémára, hólyaghurutra, vesegyulladásra használjuk. Epeserkentő, májtisztító tulajdonsága van. Gyulladáscsökkentő, ezért vastagbélgyulladásra, nyálkahártya gyulladásra, fehérjevizelésre, kandida gombára és hüvelygombára egyaránt jó.
Összehúzó hatása miatt hasfogó. Immunrendszerünket erősíti, antiallergén hatású.

Forrázással készítünk belőle teát. Epebántalmak megelőzésére egy hétig minden nap igyanak meg egy csésze aranyvesszőfű teát, a második héten három csészével, a harmadik héten kettővel. Epekő és epehomok elhajtása is lehetséges teájával: ebben az esetben napi két litert kell meginni, egyet délelőtt, egyet délután egy-két óra leforgása alatt. Csak a 3 mm-nél kisebb követ szabad így elhajtani! Akinek a kelleténél alacsonyabb a vérnyomása, óvatosan igya az aranyvesszőt, mert kis mértékében ugyan, de csökkenti a vérnyomást.

A máj, a vese és a hólyag működésének szabályozására napi egy csészével kell inni 2-3 hétig. Menstruációs görcsökre a ciklus előtt 2-3 nappal szükséges napi egy csésze tea. Reumára és izületi fájdalmakra, vízhajtóként, izzasztóként szintén napi egy csészével a reggeli órákban.
Külsőleg sebgyógyító, fekélytisztító (pl. lábon), szájban toroköblögetésre, fogínyvérzésre használjuk. Összezúzott levele rovarcsípést enyhít.

Négyes fogat programnak is része az aranyvessző, mint a májműködést segítő tea. Ezzel a négy teával karban tarthatjuk legfontosabb szerveinket, megőrizhetjük egészségünket, megelőzhetjük a betegségeket.

Ehhez négyféle tea szükséges: minden 4. nap meg kell inni egy csészével belőlük a következő sorrendben :

Aranyvesszőfű
A májműködést segíti, az epeutakat tisztítja. Reggel éhgyomorra igyanak egy csészével. Utána 3 nap kimarad.

Galagonya virágos hajtásvég
A szív munkáját segíti, az erek falait  és a szívizmokat rugalmasan tartja, elkerülhető vele az infarktus, az agyvérzés, a trombózis. Egyetlen csészével igyanak reggel éhgyomorra. Újabb 3 napos szünet következik.

Orbáncfű
Immunrendszerünket erősíti, nyugtat, stresszoldó hatású. Este lefekvés előtt kell egy csészével meginni. Ismét 3 nap kihagyás következik.

Cickafarkfű/kisvirágú füzike
Itt két tea neve szerepel, mindkettő a hormonháztartás karbantartására szolgál. A cickafarkfű növényi ösztrogén tartalmánál fogva segíti a női szervek működését. Napközben elkortyolva igyák meg. A kisvirágú füzike a férfiak prosztata problémáit előzi meg.

Aranyvessző fű

 =======================================

8. MESE

Wirgill Zemánek  verse

A NAGYOT MONDÓ MESE

Faluvégen,

Partok alatt,

Akkora nagy 

Hó szakadt,

Hogy a madarak

Guggolva repültek

El az ég alatt.

A feneketlen tóba

Belefagytak a halak.

És csúsztak rajta

Az agarak.

Éhes róka

Kergeti a nyulat,

Az meg szalad,

Ki a hóból,

Be a zöld kukoricásba.

Érik a búza,

Meg az árpa.

Süt a Nap száz ágra.

Mindenki arat,

Csak a lusta

Falu bolondja

Hűsöl a fa alatt.

Nevet, fogja a hasát,

Cudar ez a világ.

                                                                                                                 2012

Megjegyzés:  Amikor mesét mondtam, belealudtam, s így folytattam.

=======================================

9. NOVELLÁK VILÁGA

Jenei András írásai

A társ

 A hatalmas domb úgy magasodott a pici falu fölé, mintha a következő pillanatban be akarná takarni, nehogy fázzon. Na, nem mintha nem lett volna jó idő. Ugyan a Nap lassan elindult az esti elalvás felé, amit az aranysárgából lassan rózsaszínre festett ég szétfoszló csíkjai jeleztek, még világos volt.

Barátommal ott ültünk a fűben, élveztük a kilátást a piciny házakra; a nem túl messze fekvő mezőn legelésző lovakat, na meg a kellemes bódultsággal eltöltő pipáink füstjét.
Gyakran elvonultunk ide beszélgetni, vagy ha nem volt kedvünk társalogni, csak órákon át néztük a tájat  meg a békét, ami körülvett mindent. Bennünket is.
Valahonnan hangos ricsajjal reppentek fel a megzavart fácánok, egyre hangosabban ciripeltek a tücskök és jó volt együtt ásítani a természettel.
– Mindjárt elindul az a ló ott - közöltem pipatársammal, majd ujjammal az egyik patás felé mutattam.
– Az, amelyik …
 S mire befejezhette volna a mondatot, az említett állat felemelte fejét a legelésből és először lassú léptekkel, majd ütemes ügetéssel nekiiramodott a mezőnek.
– Hova megy? - kérdezte barátom, majd nagyot szippantott a szájában lévő eszközből.
– A társához.
Én magam is megszívtam a pipám, kicsit magamba engedtem a dohányt, majd miután a mező és az ég a faluval egy kerek gombolyaggá vált, zuhanni kezdtem.. .

A lovarda nem volt nagy. Fehér falai tetején kicsi ablakok engedték be a fényt, ami a padlót elfedő homokból felkavart porral együtt enyhe homályt hozott össze.
A tető faszerkezete az egészet boltozatosan fedte, az alatta zajló dolgokkal jellegzetes hangulatot adott az eseménynek.
A helyiség téglalap alakjának egyik hosszabbik oldalán, az ott erre kialakított helyen ültem. Nem voltunk sokan, de mindenki annál lelkesebben várta az aktuálisan következő versenyzőt.
A helybéli lovarda minden évben megrendezte a kicsi, és mégis annál családiasabb programját, ami bemutatókból, nagy kajálásokból és különböző versenyszámokból állt.
Mindig szerettem a lovakat, de sosem volt bátorságom felülni egyik hátára sem. Rettenetesen irigyeltem a lovasokat, akik átérezve mindazt, amit egy ló adhat együtt a szabadsággal, olyan dolgokra voltak képesek, hogy mindez kívülről csodának hatott.
– Kis figyelmet kérek! - emelte meg a hangját egy férfi, aki kezével külön jelzett, mindenki tekintsen rá.  A következő számoknál nagy jelentősége van a csendnek, köszönjük!
Jó helyen ültem, így kicsit ki is láttam a bejáraton túlra is. Ott állt egy gyönyörű barna felnyergelt ló, akire épp akkor szállt fel a lovasa, amikor az imént bejelentést tévő férfi odaért. Kicsit összebólintottak, majd a vezető kantáron fogta a patást.
–  Helyet kérek! - hangzott a bejárattól.
–  Tessék!
A lovas egy fiatal férfi volt. Fekete lovagló sapkát, fekete hozzávaló nadrágot, egy barna csizmát és fehér inget viselt. Tekintetét napszemüveg mögé rejtette, de olyan nyugodtsággal ült a nyeregben, mint akit ragasztóval rögzítettek oda.
A terem közepén megálltak, majd a férfi, aki bevezette a párost, kilépve a képből, oldalra sétált egészen a falhoz.
Elindultak. Határozott mozdulatok, apró és szinte láthatatlan jelek sorozata vette kezdetét. Nem volt megszakítás, csak a mozgásba belerajzolt keringő.
Hol jobbra fordultak, hol balra. Akadt olyan pillanat, hogy ügetni kezdtek, de telt el úgy néhány másodperc, hogy csak álltak mozdulatlanul.
Időnként valaki be- bekiáltott egy betűt, de ez nem tudta elvenni a figyelmemet a jelenetről, aminek nézője voltam.
Rajzoltak képzeletbeli köröket, vagy éppen csak haladtak a téglalap alak mentén. Mindegy volt. Az összeszokott páros együtt mozgott, együtt lélegzett, egyszerre dobogott a szívük is.
Teltek a percek, lassan elkezdtem félni, hogy ennek a harmóniának egyszer vége szakad.
„Nem kell félni. Azt a ló is megérzi. Határozottság, béke, zöldellő mező, lágy szél.”
Ekkor halk, de annál jellegzetesebb füttyszó töltötte el a termet.  Ismerős volt a dalocska, de annyira jól szálltak a hangok, butaság lett volna elrontani egy énekkel.
A ló, füleit hegyezve figyelt, de nem esett ki a ritmusból. Abban a pillanatban épp egy kör alakban ügettek és ez az alakzat hullámzott alattuk. Majd a dallam lassult, a ló lépésre váltott.
A nézők lélegzetvisszafojtva figyeltek.
A fütty elhalkult, a ló és lovasa ismét megérkezett a lovarda közepére.
Ekkor a nyeregben ülő odahajolt a ló füléhez, majd miután ismét kiegyenesedett, a ló nyugodtan,de határozottan a két hátsó lábára ágaskodott.
Hirtelen kiestem a pillanatból, s mire visszaérkeztem a ló már ismét négy lábon állt és a vezető férfi is fogta a szárat.
Mindenki tapsolt, mindenki mosolygott, itt már nehéz lett volna uralni a csendet.
 Miközben kifelé vezették a párost, halk zümmögő hangot hallottam a távolból.
 „Hallod? Ez neked szól!„
Amint kint a lovas leszállt a nyeregből, a vezetője átölelte, majd egymásra mosolyogtak.
Aztán a lovat jobbra vezették, a társ még egy pillanatig ott állt, majd  miután kezébe vette fehér botját és azt hangos csattanással kinyitotta,  megkereste a falat a másik irányba és elindult.

Ismét a mezőn voltam. A virágok és a dohány illata teljesen elbódított. Karikáim hangtalanul szálltak felfelé, míg hatalmassá nőve szét nem foszlottak a semmiben.
Nem telt el sok idő, hirtelen megjelent az enyém mellett egy másik fej.
Hangos szuszogással és az orra böködésével köszönt nekem a ló, ami nemrég még az alattunk fekvő mezőn vágtatott.
Nem kellett hívni, nem füttyentettem neki és még csak nem is integettem felé; tudta és érezte, hogy mennie kell, hogy várom.
Ha szárnya lett volna, csak felszáll, de így, élvezve a szabadságát, meglovagolta lóként a mezőt, a szelet, s hallgatva belsőjére - “hazajött”...

A társam.

 …………………………………………………………………

A Sors

A betűk. Igen, valahogy összefolytak a lapon. Nem rendbe, csak úgy jobbra-balra. Forogtak, pörögtek, egymással hatalmasakat ütköztek.
A kerek betűk a nagy hasukkal fellökték a vékony betűket, amik nagyot csattanva lehullottak a lap aljára. A többi felette és rajta ugrándozott.
Megjelent egy kéz a lap felett és néhány simítást végzett a nagy kesze-kuszaságban. A betűkből szavak, a szavakból pedig néhány mondat állt össze a papír közepén.
„A tűz felpofozta a kályhát és a korom keringőzni kezdett a kéménnyel.”
Meg kellett értenem a sorokat valahogy, így összegyűrtem a papírt és beledobtam a szemetesbe. Eltelt néhány hét; az utcákat jártam, amikor egy guberáló jött velem szembe. Ruhája szakadt volt, arca borostás, keze és körmei pedig piszkosak.
Messziről bűzlött az egész ember. Sunyi arca mögül rám nézett, és amikor el akartam menni mellette, megfogta a karomat. Látta, hogy ez számomra nem kellemes, de nem tehetett mást, rám volt utalva.
Előkotortam néhány forintot és odaadtam neki. Erre ő lehajtotta a fejét, majd turkálni kezdett a zsebében és egy ronggyá használódott papír cetlit húzott elő. Azt a kezembe nyomta, majd szomorú arccal és lehajtott fejjel tovább ment.
Először el akartam dobni a papírt, de úgy gondoltam, előbb megnézem, mi van rajta.
Az a két sor nézett vissza rám, amit néhány hete ezzel a papírral dobtam ki.

………………………………………………………………………………………

A könnycsepp értéke

 A porban fekvő és rengeteg sebtől vérző alakot ketten rugdosták, ketten kövekkel és földdel dobálták, s még legalább egy a szabadon hagyott részen hatalmasakat köpött feléje.  Nem tudott már nagyon védekezni, nem sírt és lassan azon vette észre magát, hogy a kezeit sem emeli fel maga elé.
 Amikor leteperték és rárontottak,sejtette, hogy így lesz. Nem volt benne biztos, hogy nem vétkezett azok ellen, akik nekiestek, de tudta, hogy bűne mindössze csak annyi lehet, hogy akkor egyszer tévedett. Nem is volt ez igazi tévedés, csak olyan „valakiért való hallgatás” , vagy valami ilyesmi. Ám abban a körben ez senkit nem hatott meg, amit tett, vagy inkább „nem” tett, az szemét húzás volt és most megtorlást , azaz vért kívánt.
- Te szemét!- kiáltott rá az egyik.
-  Menj a fenébe!- folytatta a társa, majd fölmarkolt egy adag sarat és célzás nélkül ráhajította.
 A vizes földgombóc nagyot csattanva érte el az arcát, majd röviddel utánna jött a többi is.
 A semmiből egy hatalmas testű kutya ugrott elő. Koszosan repült előre; füleiből az egyik tépett volt, a másik bután konyult a fejére és az egyik szeme zöldes hályoggal fedetten pislogott maga elé.
 A barna-fekete bundája a rászáradt sártól csomósan lógott, farka hasonlóan, de nyílegyenesen állt hátrafele. Lábaival, ahogy az emberek elé toppant, egy adag vizet szétfröcskölt, majd ahogy hörögve, morogva kivillantotta tűhegyes fogait, nyál csorgott ki a pofájából. Hatalmas fogsora alatt és felett az ínyét is megmutatta, majd olyan erővel ugatni kezdett, hogy a hangja megremegtette mind az állatot, mind a jelenlevőket.
 Aztán ugrott és rávetette magát az első alakra, aki éppen eldobta a követ a kezéből a földön fekvő társára. A harapás a csuklóján érte, majd a kutya lendülete leterítette őt is a másik mellé. Aztán amikor már arra várt, hogy megint kap az eb harapásából, amaz ahelyett, hogy ezt tette volna,megint ugrott és feldöntötte a másik állót is.
- Mi a fene? Te idióta dög!- üvöltött amaz.
 A többieknek nem kellett több. Ahányan voltak, annyi fele rohantak el. Hátra sem néztek, csak nyakukba szedték a lábaikat és mindegyikük addig szaladt, amíg bírta.
 A kutya még mindig nem adta fel. Ott állt a most ledöntött két alak előtt és vicsorgott, ugatott és ide-oda csattogtatta agyarait.
 Az az ember, akit a támadók kínoztak és a megalázásba nyomtak a sáros földre, nem mert mozdulni. Ő sem ismerte a közéjük ugrott kutyát; veszettnek vélte és mivel az őt ért ütések és rugások sokaságától semmi ereje nem maradt már, nem volt képes felugrani és elmenekülni. Még az eb elől sem.
 Amaz viszont csak a másik kettő felé araszolt és ugyanúgy, mint néhány pillanattal előbb, halálos hangokkal adta tudtára a sárba fetrengőknek: végetek van!
 Az egyiknek beleharapott a lábába, aki hiába rúgott, a fogak megtartották és belemélyedtek a húsába; vére serkent ki, majd fájdalmában úgy felordított, hogy ez megadta a másiknak az erőt. Felugrott és minden lélekjelenlétét, valamint erejét összeszedve elrohant.
- Hagyj már békén!- kiáltott a megharapott, majd kezeivel támaszkodva és hátrálva távolodni kezdett.
 Az ugatás hol morgássá vált, hol nyálcsorgással összekötött hörgéssé, de a kutya nem követte a „menekülőt”. Aztán az is elfelejtette a lábába nyilalló fájdalmat, feltápászkodott és szaladni kezdett.
 A négylábú elcsendesedett, mordult még egyet, majd ránézett arra az emberre, akit még nem is olyan rég társai ütlegeltek. Az remegett a félelemtől, aztán ahogy észrevette, hogy a kutya már nem morog, ránézett. Eltelt még vagy néhány másodperc, amíg rájött, hogy őt nem fogja bántani. Sőt! Pont ő mentette meg.
 Az állat pislantott egyet, majd miután még egyszer elmerengett a távolba elrohanó emberek után, hátsó lábaira ült.
- Köszönöm!- nyögte az ember.
 A „megmentő” odaandalgott hozzá, megszagolta, majd megnyalta a saras és véres kezét.
„- Nincs mit!”- gondolta, majd odaült mellé.
 Az ember nagyon lassan felült, majd felállt és megcirógatta őt a füle tövénél.
- Tényleg jókor jöttél. De ki vagy te?- kérdezte tőle.
„- Láttam, hogy bajban vagy. Gondoltam jól jön, ha közbelépek.”
- Hát meghálálni nem tudom neked, mert nekem sincs, de tényleg kösz!
 Az eb odadugta fejét a kezéhez, majd ránézett és amikor amaz elindult, lassan, egy lépéssel mellette vele ment.
 Egy idő után vele maradt, pedig az embernek nem volt mit adjon neki. Sem gyakori meleg, sem gyakori hús, vagy hasonló. Néha egy-egy apró, de mégis jó falat, egy kibélelt és összetákolt ól, ritkán egy kedves szó, de ennyi.
 Aztán egyik nap az ember amikor arra gondolt, hogy meglepi őt és hazavitte az úton megtalált tárcát, majd azt odaadta neki,csak megcirógatta, de nem szólt semmit.
„- Nos ez olyan, amiben ti azokat a vacak és ehetetlen , kerek fémeket tartjátok, de ha jól láttam, abból lehet enni venni. Ugye jó lesz?”- gondolta a kutya, majd kinyújtotta a nyelvét és mosolyogni próbált.
 Az ember mintha megértette volna a gondolatait, ránevetett, majd megint megvakarta a füle tövét és megszólalt:
- Te egy aranytojást tojó tyúk vagy! Vagy egy kutya...
 Aztán elment és napokig nem is jött elő. A kutya ott ült a bejáratnál, figyelte és várta, hogy a gazdi mikor és legfőképp mivel tér majd haza.
„- Talán akad valami pici falat...Talán egy apróbb olyan husika...vagy egy kis tej...”- gondolkodott.
 Este jött haza. Koszos volt, büdös és ide-oda tántorgott. Szemei furcsa ködben tekintettek lefele, kezében egy üveget szorongatott és nagyokat köhögött. Amikor odaért hozzá, meghúzta az üveget, majd amikor abban már nem maradt semmi, eldobta oldalra.
- Te nyamvadt dög!- vicsorgott rá, majd átlépett rajta és magára csapta az ajtót.
„- Mi van vele?”- állt fel az eb, majd miután szaglászni kezdett az ajtón, s nem érzett semmit, felnézett a kilincs felé.
 Az ajtó feltárult, megjelent a gazdi és elüvöltötte magát:
- Azt hitted, hogy kapsz zabálni? Mit képzelsz? Menj és keress magadnak valami kukát és...Na azt hiszem ...hukk...Mit is beszélek ennek a dögnek?- majd megint bevágta az ajtót.
 Felkavarodott a világ. A meleg elillant, a szél feltámadt és eleredt az eső. A nap elbújt hetekre,vagy napokra, nem lehetett hallani a madarakat sem, de a kutya lefeküdt a lábtörlőre és a mancsára tette a fejét. Várt.
 Néhány nap után megjelent az ember, aki amikor kinyitotta az ajtót, rámosolygott; keze ismerősen nyúlt a fejéhez és nevetve, jó hangon beszélt hozzá:
- Te vagy a legjobb, aki lehetsz !
 S ő felugrott, elkezdte csóválni a farkát, majd odadugva a fejét a kedves kézhez, megnyalta azt.
„- akkor minden rendben?”- gondolta megnyugodva.
 Nem jött felelet, csak újabb mosoly, majd az ember elment.
 Napokig megint nem történt semmi, majd az egyik este ahogy hazaért a gazdi, nem nézett rá, csak szótlanul berobogott az ajtón.
„- Megint mi a baj?”- nézett fel ismét a kilincsre, s ahogy várta, az le is mozdult, az ember egy darab húscafatot dobott le. Aztán a bejárat becsapódott.
 Nem volt kedve megenni. Jó ideig gondolkodott mellette, de hiába érezte a gyomrában a kellemetlenűrt, lehajtotta a fejét és miután legördült egy könnycsepp az orra tövén, lehunyta szemhéját és elaludt.
 Arra ébredt, hogy valami nagyon nem jó. Remegett alatta a föld, furcsa izzást érzett maga körül, majd amikor talpra ugrott, megcsapta az orrát a csípős füst.
„- Baj van! Hatalmas baj van!Halló!Halló!”- kezdett ugatni mindenfele, majd kaparni kezdett az ajtón ahonnan dőlt ki a füst.
 A ház lángokban állt. A vörös és egyre jobban táncoló fenevad, amitől minden élő fél, beborítva a  falakat, kezdett mindent megenni.
A következő pillanatban hátralépett, majd nekiugrott az ajtónak.  A bentről nyitva tartott zár miatt a bejárat szinte azonnal feltárult, így ott termett az előszobában.  Szaglászott, kereste a gazda szagát, azt, aki most mégsem volt sehol.  Csak a füst, meg a tűz.
„- Igen, ott...gyengén, de ott...”- futott át az agyán, majd követve szimatát, beljebbszaladt.
 Ott köhögött az ember, kezét ide-oda lóbálta és ahogy megmozdult, feldöntött maga körül mindent.
„- Itt! Ide! Hallod? Hallod?”- ugatott felé, majd odaszökkent hozzá és belekapott a nadrágjába.
-Hol...khhhggg...hol...khgggg...- fuldoklott amaz.
 A kutya húzta és fejével tolta az embert, s amikor kiértek a házból, addig nem hagyta őt el, amíg már nem érezte a forróságot. Ekkor valahonnan víz csapott a házra, s másik emberek kezdtek el özönleni körülöttük. Némelyik szaladgált, de egyikőjük a gazdit és őt is messzebb vitte a háztól.
 Aznap este egy idegen helyen ültek és amikor ránézett a kutyára a „megmentett”, csak halkan ennyit mondott:
- Köszönöm!
 Sok idő telt el, s egyik nap megint ott fekhetett a bejáratnál, meg ha akart, a kibélelt lakhelyén.  Figyelte a napot, a madarakat, a szelet, az esőt, ám azok nem beszéltek hozzá. Ha rájuk vakkantott, mindegyikük azt suttogta vissza, hogy:
„- Kevés ilyen kutya van...”
 Aznap és az utána következőkben nem jött elő az ember. Néma volt a ház, s hallgatott mindenki. Valahogy nem csilingelt a szomszéd szélkakasa, nem nyávogtak a macskák, s nem jött a postás sem, hogy levelet hozzon.
 A kutya megkereste a régen elásott húsdarabot, majd mivel napok óta nem evett, rágcsálni kezdte. Íztelen volt, meg száraz is, de hús és csillapította az éhséget. Amikor már végzett, s az ereszcsatorna alatti mélyedésben meglapuló kevés vízzel leöblítette, hirtelen feltárult az ajtó és kirontott az ember.
 Nem szólt semmit, rá se nézett az ebre, hanem feltépte a kaput és elrohant.
„- Egyszer majd mellém ül és biztos mesél. S ha akarja, megint hozok neki olyan tárcát...”- nézett utána.
 S jött az este. Köhögés, büdös és az az egykori kép, amit a kutya már ismert: artikulálatlan hangok, egy üveg, ami elrepül, majd a rácsapódó ajtó.
 Nem a lábtörlőre feküdt le, messzebb ült és figyelt. Halkan, pislogva, hogy mikor és hogyan tárul fel a bejárat. Az pedig nem  váratott sokat, nyílt, s jött az ember kifele. Egyik kezéven egy darab hús, a másikban egy furcsa és hosszú valami.
- Húst akarsz, te nyavalyás?- hörögte az ember.. Nesze, zabáld meg!
 Nem mert elindulni. A hús már messziről is csalogatta, de az a másik kézben tartott valami, az nem okozott jó érzést, hanem baljós félelmet csalt beléje.
 A férfi közeledett és csak nyújtogatta a falatot, majd amikor elé ért, a másik kézben tartott rúd meglódult.
Dongott, csattant, és olyan kemény volt, hogy a kutya érezte, törnek a csontjai.
Nem mozdult. Az ember üvöltött, már kétszer ijesztett, aztán ütött ismét, de ő nem mozdult.
„- Köszönöm, hogy segíthettem!”- gondolta utolsó pillanatban, majd elterült és lehunyta szemeit. A zöldeset ugyanúgy, mint a másikat.

„Az ismeretlen elhunyt egyetlen értéke egy a nyakában lévő, fehér-fém nyakláncon függő fehér-fém foglalatú zöld színű kő, melynek az értéke a tudomány mai állása alapján felbecsülhetetlen... A tudósok a Segítség-köve nevet adták neki”

A hűséges társ

=======================================

10. CSAK A DAL..

Nagy Vendel dalai: Jön az uram hazafelé

Jön az uram hazafelé,

Kimegyek az úton,elé.

Mindkét szélén jön egyszerre 

Kérőn nézek az egekre

Hogy a Devla jól megverje.

Borosüveg a zsebében,

Virágcsokor a kezében.

Mikor meglát, térdre esve

Könyörög, hogy vezessem be,

Az ágyába fektessem le.

Kéri feküdjek melléje,

Hogy a huzat őt ne érje

Ráüssek-e a fejére?

De mire hogy odaérek,

Elszállt belőlem a méreg.

A romnyi

                                                               2012

Megjegyzés,  Cigánydal.

=======================================

11. SZERKESZTŐI ÜZENETEK

Kedves olvasó!    
Ön a Megszólalok Művészeti Magazin legújabb számát olvassa. Jelentkezését, hozzászólását a következő elérhetőségekre várjuk: Postacím: MMM szerkesztősége 7100 Szekszárd József Attila u. 3
Telefon: 06 /30- 550- 5106,   8-tól  20- ig.  E-mail: nagy.vendi@freemail.hu     illetve:     megszólalok@freemail.hu

..........................................................................................................................................

Továbbá tájékoztatjuk olvasóinkat, hogy a Művészeti Magazint teljes tartalmát

feltettük a Netre. Ez az új megjelenési forma a látók számára készült, amely 

formázott betűket, színeket és képeket is tartalmaz. Ennek elérhetősége a következő linken lehetséges:

http://megszolalok.blogspot.hu/

..........................................................................................................................................

A lap ingyenes, kérje a szerkesztőtől. Írásaink tartalmáért az adott írás szerzője felelős. Köszönjük a külső munkatársak közreműködését. A szerzői jogokat fenntartjuk. Kérjük jelezze, ha megkapta, vagy azt is, ha nem kapta meg az újságot. Ha elmenti, megmenti, bármikor előveheti. Van olyan olvasó, aki kinyomtatta több oldalra a szöveget, és összekapcsozva, lapozható olvasmányt kapott.  Így sem rossz! Az esetleges sajtóhubákért elnézést kérünk.

Írott műveim megtekintése:  amatőr művészek fóruma  - nagyvendel

www.canadahun.com irodalom fórum

http://canadahun.com/forum/showthread.php?34311-Nagy-Vendel-Megsz%C3%B3lalok&p=3650150#post3650150 

VÉGE-ENDE-KONYEC-FIN-END-FINÍTÓ