Gyurkó Miklósné
Talán könnyebb lenne a visszaemlékezést a címnek megfelelően kezdeni, onnan, amikor 1944 őszén közeledett a front a Jászsághoz. Ám a kép így nem volna teljes. Az emlékezés közös felelősség a magunk 20. századbeli iszonyataira. A magyarság II. világháborús szenvedéseit felnőtt fejjel éltük át, aktív részesei voltunk. A front idejutásáig az események tömkelege zúdult ránk. Még csak egy sejtett háború küszöbén álltunk, de már egyre sűrűsödő mozgósítások, közellátási megszorítások, többletmunka átvállalások lépnek életbe.
Egyre érezhetőbben sodródunk a háború felé, s 1941 júniusában megtörténik a hadbalépés Szovjetunióval. Városunk is ünnepélyesen búcsúztatja a Főtemplom előtt a frontra induló honvéd fiait. A tábori posta hozza zöldszínű tábori lapokat a keleti arcvonalban küzdőktől, s viszi a rózsaszínű válaszlapot az itthoni családtagoktól, jó barátoktól. Tüzéreink Oroszországban címen a helyi újság közli Rédei Imre honvéd beszámolóját a Dnyeper folyó jobb parti védőállásukból, ahol farkasszemet néznek a bal parti orosz katonákkal, akik géppuskatüzet, bombákat zúdítanak rájuk. De van részük előrenyomulás közben a Donyec folyónál angol zuhanóbombázásokban is. Három hónapi frontszolgálat után 1941 decemberében hazatérnek.
1942-ben újabb katonai alakulatokat búcsúztatunk a Huszár szobornál, apák, férjek, fiak indulnak a keleti frontra. Ami rájuk vár: rekkenő orosz nyár, majd embertelen fagyok orosz hómezőkön Ukrajnában, a Dom mentén. Mi, itthoniak nem mérlegelhetünk, hanem vállaltunk, rászoktatott a kialakult helyzet az erőfeszítésre, türelemmel viseljük a megpróbáltatásokat. Bár még mutatósak a háborús kirakatok, de fatalpú cipőt, csalánszövet ruhákat is kínálnak. A napi kenyérfejadag ebben az időben már 15 dekára csökken, divat a hústalan étel, zsúfolt sorok kígyóznak a fa- és széntelep előtt. Szigorodik a beszolgáltatási kötelezettség: gabona, kukorica, tojás, baromfi terén is. Ellepik a várost a pesti lánckereskedők, de nem a piacon vásárolnak, hanem zugokban, külvárosi utcákban vajat, lisztet, csirkét, kacsát, tojást, fekete áron. A városban éjjelente felzúg a sziréna, bár a támadás itt nem valószínű, de félünk, mert nem is lehetetlen. Egy emberként megmozdul a város társadalma, amikor megjelenik a felhívás: Adj, mert megfagyhat az érted küzdő honvéd! A gyűjtőakció meleg holmik tömegét, dohányneműt, újságot és folyóiratot juttat a helybeli Vöröskereszt révén a fronton küzdőknek. A szabadságos vagy leszerelt katonáktól, a rádióból hallhattunk, újságokból olvashattunk a harcterekről. Simon Ferenc jászberényi festőművész, mint kint harcoló katona meg is láttatta velünk ezt a távoli világot, hazaküldött és hazahozott képei révén. Művei az eseményekkel egy időben készültek a keleti hadszíntér magyar honvédeinek harcáról, erőfeszítéseiről, a ritka vidám percekről.
Jászberényben is megkötik az első távházasságot ünnepélyes ceremóniával, Takács Anna mond örök hűséget a keleti fronton harcoló Nagy Kálmánnak. Nem verik dobra, mégis futótűzként terjed a híre az 1943. januári áttörésnek a Don-mentén. A 2. magyar hadsereg, melynek kötelékében a 32/III-as jászberényi honvéd zászlóalj is harcolt, megsemmisítő vereséget szenved az 1943. január 12-én offenzívát megindító Vörös Hadseregtől. Súlyos emberveszteség: hősi halott, eltűnt, hadifogságba esett honvédek, anyagi téren is pótolhatatlan csapások. Jászberény városa 1943. május 23-án fogadhatta fiait. A tűzvonalból hátrálás közben ellenséges támadást, élelemhiányt, németek által utakról leszorítást, méteres hótaposást kellett elszenvednie ennek a csonkán visszatérő zászlóaljnak nehéz 10 hónap után. A vissza nem tértekért emelt emlékmű nagy névsora szám szerint őrzi a zászlóalj veszteségét. Már túl vagyunk a lázas sietségű, ránk kényszerített őskutatáson, levélözön zúdult a hivatalokra, plébániákra a felmenő ősök anyakönyvei kivonatáért, keresztlevelekért.
Immár nem az egyén határozta meg önmagáról, hogy kicsoda, hanem a hatóság. Tudni kellett, hogy ki a zsidó és ki nem az. 1944. március 19-e a német megszállás napja, ezt követően hamarosan életbe lép a III. zsidótörvény. Áprilistól már kötelező a sárgacsillag viselése megkülönböztetésül. Talán akadt néhány kárörvendő fajvédő, de városunk lakói zömmel legalább vigasztaló, bátorító, szót próbáltak adni a bajbajutott embertársaiknak, hisz rokoni, baráti, jó szomszédi szálak fűzték őket hozzánk. Májustól már gettóban élnek, szűkös zárt negyedben a Bercsényi úton, ahonnan heti egy szabad kijárásuk volt a városba. Öngyilkos zsidó családok, egyének tragédiája zaklatta fel a várost. Utoljára ekkor találkoztam Bergelnével, s elbeszélgettünk egykorú pólyás gyerekünkről. Meg-meg ránduló arcáról azt olvashattam le, hogy a remény ködképe már régen szertefoszlott nála is. Aki pedig 44 júniusának egyik délelőttjén szemtanúja volt a batyus menetelésüknek az állomás felé, megrázó kép tanúja lett egy életre. Augusztustól már szirénák jelzik a légi veszélyt, akkor hullott a város külterületére hat bomba. A nehézségek ellenére szeptemberben kezdődik a tanítás az iskolákban.
1944. szeptember elsején munkába kellett állnom. Az akkori rövid szülési szabadságot szerencsémre a nyári vakációs hónapok meghosszabbították. Kollegám behívása miatt gazdátlanul állt a városhoz tartozó négyszállási tanyai iskola, rám, egymagamra hárult 120 beírt tanuló nevelése, oktatása. Napi - már nem veszélytelen országúton - 15 kilométeres kerékpározás mellett otthon másra hagytam 4 hónapos gyereket, ráadásul a házunkban német katonák voltak beszállásolva. Rágondolni is rossz, hogy összezsúfolva, csökkentett, kimért időben tanítottunk. Jóságos ég! Mivé zsugorította ez a világégés az iskolai tanterv és utasításunkat! Szeptember 20.-án, a tanyára tartva az árokszállási közúton ijesztő látvány fogadott, fekete füstfelhő tömeg Hatvan irányában. A tanyavilág népe kint dolgozott a földeken. Ők már tudták, hogy a hatvani vasútállomást szőnyegbombázás érte. Folyt a termények betakarítása, amely ezen az őszön szokatlan gazdag volt. Kellett is a tartalék, hisz a Jászság fontos élelmiszer forrása volt a háborúnak.
Az október 15-i sikertelen kiugrás után felgyorsulnak az események. Az iskola ajtaján hirdetmény: minél többen meneküljenek katonaköteles férfiak, továbbá levente fiatalok az előrenyomuló szovjet csapatok elől! Október utolsó napjaiban jártunk, amikor jött a körlevél, azonnal bezárni az iskolát, a front közeledik. A legapróbbak, az I-II. osztályosok vitték hírül az iskolabezárást. Kikísértem őket, a hazavezetők dűlőutak szerint csoportosultak, és vissza-vissza fordulva integettek. Átmentem az olvasókörben lakó fizetett takarítóért. Kint ült a kispadon, hívásomra pontosan ezt felelte: Nem megyek takarítani, várom az oroszokat, most majd megfordul a világ, helyet cserélünk. Rendet tettem, gondosan bezártam mindent, a kulcsokat leadtam az Almási tanyán. Hazafelé tartva az volt az érzésem, hogy valami elmúlt, valami elindult. Ekkor már a háború elvesztése Jászberényben is egyre kézzelfoghatóbb valósággá vált. November elején a 2. Ukrán Front csapatai feltartózhatatlanul közeledtek a Jászság felé. Gyilkos német, orosz páncélos ütközetek voltak a város elfoglalása előtt Csege-lapos tanyarészen, Meggyespele vasútállomásnál, a Tangazdaságnál november 12-én és 13-án. Félelem lett úrrá a városban, sokan útra keltek a teljes bizonytalanságba. Sokan kihúzódtak a tanyavilágba, mert tartotta magát az a hiedelem, hogy itt csak átrohannak a csapatok. Sajnos, részük lett az iszonyatból: kikergették őket a saját tanyáikból, zabrálás, nők meggyalázása, öngyilkosság, agyonlövés, férfiak elhurcolása felülmúlt minden rémhírt, és megtapasztalható valósággá vált.
Állandósult a légi veszély jelzése. Az ide vagy innen menekülők vonaton, alkalmi német teherautókön, azt sem tudva meddig viszik, zúdult az emberáradat. Három napot jósoltak a város orosz megszállásáig. Túl voltunk a döntésen, nem menekülünk sehová. A megmaradás reményében értékeinket falura menekítettük, s pincelakók lettünk szemben a szomszéd házban. A városban SS alakulatok tanyáztak, lakásunkat is ellepték. Hol voltak már ezek viselkedésben az első beszállásolt német katonáktól! A lakosságnak volt módja megismerni cselekedeteik alapján. Nem kegyelmeztek a város alatti hidaknak, víztornyoknak, robbantották a vasútállomásunk síneit. Égett a Vallus-féle malom, lángolt az olajütő. Szabad út a menekülőknek már csak az árokszállási út felé volt. 1944. november 15-én, kora reggel lovas, majd gyalogos csapatok rajtaütésszerűen bekerítették Jászberényt, sok szenvedéstől menekültünk meg, hogy nem volt pusztító csata.
És jöttek ránk a napok
November 14-e éjszakáját végigvirrasztottuk, csak a hét gyerek aludt. Az itt meghúzódó családok közül háromnál hiányzott a férj és apa. A házigazda még a szeptemberi általános mozgósítás idején bevonult, munkaszolgálatos és bújtatott volt a másik kettő. A bátor embermentés még este két személlyel 17-re növelte a zsúfolt pince létszámát. Senki sem kérdezett semmit. Reggel a férfiak kimerészkedtek, hozták a hírt, hogy a város széltében-hosszában tele van orosz katonákkal. Házról-házra járva németeket keresnek. Fegyvert ránk szegezve hajtottak fel bennünket a pincéből, a két fiatal férfit a fal mellé állították. A férjem cipője abban pillanatban zsákmánnyá vált, papucsban vitték el robotra a sérült városi hídhoz. Délre már feltörték, kifosztották az üzleteket a főtéren, szabadon prédált orosz, magyar. A bejáró lány és barátnője azzal a hírrel jött haza, hogy már az utcánkban is szállásolják be a házakhoz az orosz katonákat, s ahol nem lesz kapitány, azoknak jaj lesz, ha besötétedik. Velük történt, hogy miközben a tükörben cicomázták és pirosra maslizták magukat lecsaptak rájuk az orosz katonák és elhurcolták őket. Pedig ők is hallották az idemenekültek figyelmeztetését, hogy a front a nők számára a legveszedelmesebb. Legjobb, ha ilyenkor ki sem lépnek az utcára, vagy ha mégis, idősnek álcázzák magukat. Alkonyatra a férfiak is megjöttek a robotból, azzal bátorítottak bennünket, hogy orosz őrszemek állnak több ház előtt az utcánkban. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság nyomasztó volt ebben az ítéleti zűrzavarban, de szerencsénk volt, nem törtek ránk ezen a szörnyű éjszakán. Reggel fehér karszalagos polgárőr jelezte, hogy beszállásolnak ide egy kapitányt, a külön bejáratú szobát jelölve ki számára. Annyit tud róla, hogy civilben bakui olajmérnök. Meg is érkezett, barátságosan felinvitált bennünket a pincéből folyékony németséggel. Látta, hogy félünk, ezért őrszeme vigyázott a házra, ettől aránylag már biztonságban is éreztük magunkat. Főztünk, megfürdettük a gyerekeket, de éjszakára visszamentünk a pincébe. Jött a meglepetés. Óriási halom szennyest hozott két orosz katona. A tolmács azt mondta, hogy azonnal lássunk hozzá, mert három óra múlva jönnek érte, vizesen is elviszik. Elhűlt képpel lestük egymást, hiszen minden családnak mosónője volt. Az alsóneműk lenszövésű, nehéz anyagból voltak, vizesen még súlyosabbá váltak. A teknő oldalára simítva, házi szappannal, sikárkefével birkóztunk meg vele. Így mosott az egész város. Aztán megjelent Jelena, a fiatal orosz katonalány, azt sem tudtuk honnan. Éppen krumplis pogácsát sütöttünk. Egy zacskó liszt volt a kezében, beszédét nem értettük, csak gondoltuk, hogy ő is sütni akar valamit. Magabiztosan, egy kézmozdulattal jelezte, hogy távolítsuk el az asztalról a nyújtódeszkát, neki a csupasz asztal kellett. Úgy szórta a lisztet, mint a bolond pék, csak vizet és sót kért tőlünk. Az így összeállt masszát gyúrogatta, majd két ököllel laposra verte, valami kerek pléh tetővel kiszaggatta, s a tepsit is mellőzve a sütőbe rakta. A szemét le nem vette a tüzifát hordó férjemről… Lám, a frontvonal nemcsak a nők számára volt veszedelmes. Felsőbbrendűségének tudatában végre elment, a bemutatott szakácstudománya talán az otthoni életéből villantott elénk valamit.
A kapitánnyal jól jártunk, szeme rajtunk volt, már tudta, ki kihez tartozik, érdeklődött a foglalkozásunk felől is. Szerencsére ketten is jól beszéltek közülünk németül. Megtanultak már a nevét is, Isztvandzsálnak ejtettük, de leírva nem láttuk. Meggyőződése volt, hogy ezentúl az orosz világnyelv lesz, a magyar iskolákban is ezt tanítják majd német helyett. A szovjet megszállási zóna való képe akkor tárult elém, amikor rákényszerültem, hogy kimenjek az utcára. Lovas, gépesített orosz, román hadtest, csupa rosszöltözetű, idősnek ható civil. A kényszermunka bővült, a mosáson kívül krumplipucolásra válogatás nélkül, fegyveres oroszok kísérik a hadikonyhára a Lehel szállóba a nőket. Folyt a féktelen zaklatás. Vitték a házakból a bútordarabokat, ágyneműt isten tudja hová. Karórát, zsebórát, gyűrűt, fülbevalót, ha még mert valaki hordani, elvették. Hozták a tüzelőt, élelmet, ki tudja honnan. Meglazult a közrend, közellátási gondok: élelmiszer és tüzelőhiány lépett fel. A Margit sziget fáit kivágták, az iskolák, intézmények berendezéseit széthordták. Mint minden terület “felszabadításánál”, a Jászságban is megismétlődött a nemi erőszak, amit mindenki tudott, akár elmondták, akár elhallgatták. Voltak egymást szemmel tartó szomszédok: segítőkészek a bajban, volt rá példa, hogy középkorú nők önmagukat áldozták fel a fiatal lányok helyett. De akadt, aki a haragosát feladta, amikor a katonák elásott értékeket, bort, nőt kerestek. A háború az háború - mondták sokan, a baloldali érzelműek tagadták az erőszakot. A férfiakra is leselkedett veszély, könnyen lettek létszámpótlék hadifogoly menetben, mint az a szegény kék kannás ember. A zárda előtt álló Szűz lány kútjához igyekezett, majd komótosan letette a két kannát a járdára, s leste az éppen arra hajtott hadifogoly menetet. Egy szempillantás és berántották a sorba. Hiába tiltakozott, könyörgött kannáira mutogatva, elvitték. Feleségét értesítették, sírva szorongatta az elárvult kannákat, nem is látta viszont soha a férjét. Kellett a szovjet lágerekbe a munkáskéz fondorlat, erőszak árán is. A feleségét vagy lányát védő apát,. ha szembeszegült velük, egyszerűen lelőtték. Aki az oroszokat felszabadítóként várta – mert ilyen is volt - sokszor az sem járt jobban. Az a négyszállási körszolga - aki napszámból tengődött, tenyérnyi szobában élt hatod magával - biztos volt abban, hogy az ő fajtájának Kánaánt hoznak a szovjetek. Nem ült már a kispadon a kör előtt, mint azon az októberi délutánon, a tanyavilágra szakadt borzalmak elől ő is felmenekült az épület padlására, mentve feleségét. Úgy gondolta, hogy a meredek padlás létra nélkül biztos menedékük lesz. A felhúzott padláslétra vérig bőszítette az oroszokat, leszedték őket. Jánosnak iszonyatos halála lett, felesége menekült a három apró gyerekkel a Simon tanya felé. Az anyát és a pólyást agyonlőtték, megmaradt a két szoknyájába kapaszkodó gyerek és a nagymama.
Mindenki ismerte a városban az idős Erdős úri szabót és szőlőbirtokost. Napi szokásának híven szépen felöltözve kint álldogált a főtéri módos polgárháza ajtajában. Az eszével volt a baj, állandóan öltögette a nyelvét. Az arra vonuló orosz katonák azt hitték őket csúfolja, és ott nyomban agyonlőtték.
Elterjedt a hír a városban, hogy kozák lovascsapatok érkeznek, utánuk kő kövön nem marad a gazdátlan házakban. Hazamentem, s az a gondolatom támadt, hogy megvendégelem őket. Kitettem a konyhaasztalt az udvarra, amink volt azt rátálaltam: kenyér, szalonna, zsír, baracklekvár, ivóvíz. Nem sokáig kellett várnom. Özönlöttek a Zagyván, a hajdani Kállai-hídján át, vágtában. Ma is hallom azt a különös zenebonát, amit a lovak patái alatt a fahíd deszkái adtak. Cserbenhagyott a bátorságom, pillanatok alatt tódultak be a zsíbpiaci ajtónk felől. Nézték a kínálatot, akkor rámutattak mindenre, hogy egyek belőle. Nyeltem a kenyeret szalonnával, aztán zsírral majd lekvárral. Ezt követően nagyon jóízűen elfogyasztottak mindent, s ahogy jöttek, úgy távoztak is, hajamszála sem görbült meg. A szerencse egyelőre nem hagyott el, boltba menet egy orosz tiszt vett üldözőbe, franciául kiabálva utánam. A zegzugos utcáknak köszönhetem, hogy megmenekültem. Aztán jött a román kaland. Éppen a szokásos gyerekfürdetés folyt, amikor a szobába benyitott egy román katona. Karatyolásából, s rám mutagatásból azt vettük ki, hogy menjek vele a katonák hátát mosni a fürdőjükbe. Mutogattam a pólyásra, a nemet már tízszer is ismételtem, de csak állt, várt makacsul ez a nyeszlett, alattomos képű román. Már hangossá fajult a vita, amikor végszóra megjött a kapitányuk. Megállt a nyitott ajtóban, rögtön felfogta, hogy miről van szó. Úgy megbillentette a románt, hogy kirepült a szobából. Az eset után végiggondoltam, lám, milyen jó szolgálatot tett a nyalka jászberényi csizma, amelyet egy pincetársunk ajándékozott a kapitánynak.
Fél disznó, fél lábbal, amit a velünk lakó Katona ügyvédéknek hozott a tanyai felesük. Amikor a konyhaasztalra felrakta, akkor láttuk, hogy a legértékesebb sonkának való hátsó comb hiányzik. A tanyabérlő kalapját szorongatva mondta el, hogy útközben az oroszok csonkították meg. Az eszes ügyvéd hitt is, nem is. Csak azt mondta, hogy mesteri a comb lekanyarítása, gyakorlott kézre vall. Ajánlotta felesének, hogy nézze meg a Zagyva parton folyó disznóvágást, az oroszok széltében-hosszában feltrancsírozzák a jószágot.
Az orosz városparancsnokok egymást váltották, végre valaki állandósult, erélyesen követelte a város közbiztonságának megszilárdítását. A sokak által felszabadítóként fogadott, ám kezdettől fogva megszállóként viselkedő orosz vezetőség az elfoglalt területre saját társadalmi rendszerét kényszerítette rá. Megkezdődött az elvtársi címezgetés. Már mindenki hazaköltözött saját otthonába. Nagyon nehéz volt az újrakezdés. Bútorunk, ruházat, élelem maradt is, nem is. Megindult a csencselés, úton-útfélen gyorsan bonyolított csere-bere. 12 kg lisztért 1 kg cukrot, 2 kg szalonnáért l/2 kg sót cseréltem. Kaptunk egy barátságtalan kapitányt állandó lakónak, de az öreg, jószívű tisztiszolgája hozott tüzelőt, kenyeret, petróleumot a lámpánkba. Most kettőjükre mostam magam. A közbiztonság bizony kérész életűnek bizonyult, burkoltan megindult a bűnbakkeresés a városban.
Zörgettek, mit sem sejtve nyitottam ajtót. Fegyveres orosz katona jött egy asszonnyal, akit a piacról ismertem, férje az I. világháborúkor Oroszországból hozta. Ő volt a tolmács. A katona papírt mutatott, amiből csak egy magyar nevet tudtam elolvasni dr. Erdős Istvánét. Rögtön tisztáztuk, hogy itt nem lakik, minket nem így hívnak. A szláv képű, susinka asszony azonban nem tágított, nekik vinni kell a férjemet. Mutattam dokumentumokat férjem fényképével, aláírásával. Kiejtettem a két nevet, hogy hallja a különbözőséget. Beszélhettem a világba ennek az analfabétának! - Akkor egy papírra leírtam írott, nyomtatott betűvel a két nevet. Végre a katona a kezébe vette, hosszan nézegette, elkérte a férjem igazolványát, leíratta a nevét saját kezűleg. Küzdelmes önigazolásunk végül is győzött, a katona elment a botcsinálta tolmáccsal. Éppen a sarkon jártak, gyanútlanul most haladtak el a keresett személy háza előtt, akinek nyomát már bottal üthette a feljelentője. Hetek eltelte után vasárnap elmentem a templomba, idősnek álcázva magam, de én a kormos arcot nem vállaltam, elég volt a kopottságot viselni. A misére merészkedő, régen látott híveit megkérdezte a fiatal pap, hogy mi ez a karneváli felvonulás. Legyen már vége a folt hátán folt kopott öltözködésnek, merjük régi magunkat vállalni. Erőt öntött belénk, hivatkozott arra, hogy a neveltetésünkkel kapott lelki muníciót pedig arra használjuk, hogy el tudjuk viselni a ránk kiosztott sorsot. Az életben maradás volt 1944 karácsonyának a legszentebb ajándéka. Lányom a tejbegríz vacsora után már aludt. Mi komiszkenyérre lekvárt kentünk és teát ittunk hozzá. Az öreg orosz tisztiszolga szent este is benézett hozzánk, s az egy szál gyertyával megvilágított kis betlehemünk előtt megállva keresztet vetett. Még a városban élő rokonainkról sem tudtunk semmit. Aki mer, az nyer! Apósom megtalálta a módját, hogy falujukból az eldugott földúton szekérrel bemerészkedve szerencsésen ránk találjon. A kukoricaszár alatt minden földi jó lapult: házi kenyér, liszt, frissen vágott disznóság. Az odamentett javainkat mind felásták, elvitték. 1945 elején az ország jelentős részén még komoly harcok voltak. Bár összekuszálódtak a frontvonalak, híreket is kaptunk, hazatérők is érkeztek: elmenekültek, katonák, munkaszolgálatosok is, de a koncentrációs táborba hurcoltak közül csak néhány hírmondó. Januárban jött az iskolai körlevél, hogy a Központi Katolikus Iskola a Plébánián megkezdi az oktatást, mivel az iskolánk kórházként szolgált. Csak lézengett néhány nevelő és gyerek, tanítottunk volna, de nem volt kit és mit.
1945 januárjában kegyetlen hideg volt. Mentem a plébániai iskolába reggel. A Rozália kápolna oldalfalára esett a tekintetem. Földbegyökerezett a lábam a látványtól! Magasan, fagyott halott orosz katonák voltak úgy odaragadva, mint a régi fatelepeken az óriási fahasábok szabályosan keresztbe-hosszába. A templom mellett már ásták a sekély mélységű ideiglenes sírokat. Ilyen arcát is látnunk kellett a frontnak akkor is, amikor a város már eltávolodott a harcvonaltól.
Újévekor elvezényelték a szomszédból Isztvandzsált meg a mi lakóinkat is. Most a városunkon átvonuló orosz katonákat kellett egy-egy éjszakára elszállásolnia az utcánknak. Az éjszaka bármely órájában ki voltunk annak téve, hogy verik az utcaajtót, ablakot kitartóan a karszalagos polgárőrök, ők voltak a szállászerzők. Álmunkból felverve, keserves lámpagyújtés, kapkodó öltözködés, félelem, hisz azt sem tudtuk kikkel töltjük egy fedél alatt az éjszaka hátralévő részét. Szerencsére házanként csak két katona jutott. Magas, erős emberek voltak, pufajkában, vállukon hosszú dobtáros golyószóróval. A különbejáratú szobában nyomban nyugovóra tértek. Reggel távozáskor csak annyit mondtak: Gitler (Hitler) kaputt! Hosszú heteken szenvedtük el ezt is.
A háborús károk összeírására az új polgármester elvtárs a tanítókat kérte fel, egy teremnyi ember füle hallatára egy pár cipőtalpat ígért a munkáért. Soha nem kaptuk meg, a kártérítés sem lett meg. Ez utóbbi érthető, mert ahhoz, amit a lakosság veszteség gyanánt bediktált, ahhoz kárpótlásul Dáriusz kincse is kevés lett volna. Úgy gondolták, ha lúd, hát legyen kövér! 1945 márciusában mertem rászánni magamat, hogy rokoni látogatásra induljak a Kossuth útra. Hazatartva a Palásti-féle olajütő ajtajában őrt álló orosz katona utamat állva a nyitott ajtó felé taszigált. Kitértem és futni kezdtem, a katona utánam egy darabig. Dühében az égő cigarettáját a hajamba dobta.
A piaci élet is megindult. Áruért árut jobban lehetett kapni, mint pénzért árut. Működtek a piaci hiénák, olajat, porcukrot, vajat hamisítottak. Egy fél kilós vajat ketten vettünk meg, felezés után megrökönyödve láttuk, hogy a két újjnyi vajon belül főtt krumpli volt. Az éhező pestiek ellepték a várost, ruhaneműt, ékszert még bútort is adtak élelemért. Kapós volt a tűzkő az öngyújtóba, a petróleum a petroforon való főzéshez. Patkányinvázió rémisztette a város lakóit a Zagyva felöl, ugyanis az oroszok az itt levágott állatoknak szétdobálták a belsőségét. Nappal is futkároztak az utcán a patkányok a Lehel és a Pannónia Szállók között a járókelők rémületére. Az udvarokban az élő állatot is megrágták a hatalmas példányok. A macskák jó szolgálatot tettek az irtásban.
Karnyújtásnyira volt tőlünk a mozi, itt tartottak előadásokat az orosz katonák mulattatására. Benke László festőművész mestere volt a szájharmonikázásnak, meg a tréfás hangutánzásnak. Olyan sikere volt, hogy az oroszok tetszésnyilvánításként a plafonba lövöldölztek, az előadók és a civilek legnagyobb rémületére. 1945 március elején a tanyai iskolákban is meg kellett kezdeni a tanítást, így anyaiskolánk igazgatója kiküldött Négyszállásra terepszemlére. Feltörve, kifosztva az épület, néhány pad, kályha árválkodott, a táblákat átjárónak használták a vizesárkok felett. Összefutott a tanyavilág, dőlt a panaszáradat: zsákszámra vitték a terményt, elhajtották vagy levágták a jószágállományt. Sorolták, miként űzeték ki őket a tanyákból, nők bántalmazásáról, a férfiak munkára hurcolásáról panaszkodtak. A kápolna mellett sírdomb jelezte, hogy Jánost és feleségét oda temették. Figyelmeztettek, hogy kisgyereket, lányokat nem küldenek iskolába. Mi lesz, kisasszony? Kint lakik vagy kijár? Kollegámról és elmenekült családjáról semmi hír, az olvasókör is üresen állt, ilyen világban a legközelebbi tanya is távol esik. Szerencsére a kerékpáromat megőriztük, maradt a nem veszélytelen országút. Döcögve, de megindult az iskolai munka, mind többen kezdtek szállingózni a gyerekek. Április végén járhattunk, ebéd után hazatartottam a városra. Későn vettem észre, hogy a Válenti tanya gesztenyefa soránál, az országúton orosz katonák állnak, azt is felmértem, hogy ők már észrevettek engem és vártak. Ha visszafordulok, esetleg utánam lőnek. Utamat állták, leszedtek a kerékpárról. Egyik tankjuk az árokba esett, Szendi nevezetű tanyásgazdát rendelték oda, hogy lovaival kihúzza a tankot. Ő mentett meg. Józan paraszti eszével felmérte a helyzetemet, s odaszólt nekem: Kisasszony, ide hívom őket segíteni, míg elterelem a figyelmüket, addig pattanjon a gépre! Kormosan, olajosan, ahogy kiszabadultam a kezükből, sírva rohantam az igazgatómhoz. Türelmesen végighallgatott, aztán orrára csíptette a cvikkerjét, és alaposan szemügyre vett. Jaj, csak most azt ne mondja, amivel állástalan korunkban vigasztalhat: A fiatalságuk a legnagyobb kincs. Nem mondta, mivel a történteket éppen ennek köszönhettem. Másnap már bent tanítottam újra a plébánián. Minden elvonult a szemem előtt, amit Négyszálláson átéltem 1939-1944 között. Amikor megválasztottak négyszállási tanítónak úgy gondoltam, itt a jelenem, itt a jövőm. Ebbe azonban két tényező szólt bele: a férjhezmenetelem és a háború. 1945 tavaszán még ezer veszély leselkedett az országúton közlekedőkre, így a női tanerőket a tanyákról ideiglenesen visszarendelték a városi iskolákba.
Az átalakulóban lévő társadalom
Az átalakulás azonban városunkban sem ment máról-holnapra sem a fejekben, sem a cselekedetekben De amitől féltünk, abban már benne is voltunk nyakig. Minden magyar családot érték veszteségek. Azt éreztük, hogy hagyományaink, szokásaink, generációk megélt emlékei, a régi társadalmunk alapszövete van veszélyben. Mégis, az adott helyzetünkben is bizakodó az életet igénylő emberek módjára viseltük a valaha elképzelhetetlent. Örültünk annak, hogy 1945 áprilisában villanyt gyújthattunk, hogy légópincés pólyásaink már eljártak, hogy nyúlhús, melasszal sütött sütemény kerülhet az asztalunkra, hogy vége szakadt az örökös elszállásolásnak. Az új vezetőség még tartotta a város régi közalkalmazott gárdáját, a kereskedők felhúzták újra a redőnyt, iparosok, parasztok dolgozhattak. Még? Az átélt borzalmak után garmadával akadt rossz hír nyíltan, burkoltan. A jász parasztok kolhozról, csajkáról beszéltek egymással, keserű humorral. A közalkalmazottaknak az igazolások, a B-lista okozott fejfájást, nyugtalanságot. Minden közszájon forgott már: népbíróság, börtön, kivégzések, kitelepítések. Édesmindegy, hogy most még mi van, hogy majd csak a proletár-zsellér származás számít, mindenki más üldözötté válik. Lesznek jövőkép nélküli emberek, ez végigkíséri gyermekeink sorsát is. Akkor még nem sejtettük, hogy elfojtott évtizedek várnak ránk, de a kezdetére rádöbbentünk hamarosan.
A megélt életkorom az a tény, hogy az ezredforduló küszöbét átléphettem. Sokan vannak még Jászberényben, akik szintén átélői voltak e kornak, és az emlékekből felszakadó mozaik kockákból ráismernek az akkori maguk körüli világra. Az elmúlt századoknak nem szokványos történetét éltük át. Vajon a szál nem maradt elvarratlan?