Szórványok nyomában – élő történelmünk dzsungelében

2014.03.7.1 hozzászólás

Beszélgetés Margittai Gáborral, a Magyar Nemzet Magazin társszerkesztőjével

Balázs Géza: Úgy is említik, mint a szórványmagyarság riportere. Honnan ered a szórványmagyarság iránti érdeklődése?

Margittai Gábor: Egyetemista koromtól járom az úgynevezett határon túli területeket, s már első alkalommal a mély vízbe estem: a rendszerváltás környékén – egy sötét romániai éjszakán átszelve mindazokat a területeket, amelyek később olyan fontosak lettek számomra – a gyimesi csángók földjére utaztam. Kezdő néptáncosként, táncokat, dalokat, meséket gyűjtögető zöldfülűként csodálkoztam rá arra a világra, amely még akkoriban is szinte az Árpád-kor „hangján” szólalt meg. Pogány-keresztény, vad, nyers és erőteljes világ volt ez, amely torkon ragadott. Újpestiként, szegedi egyetemistaként olyan kultúra volt ez, amelyről könyvekben is alig lehetett olvasni. Ennek az egyetemistának egyébként sokkal mélyebben gyökereztek az indíttatásai. Nagyszüleimet 1947-ben űzték el Kassáról, s családomnak ott maradt töredékei mára elszlovákosodtak. Akiket átvagoníroztak, azok pedig rettenetesen deklasszálódtak, minden értelemben. Apai dédszüleim a Partiumból telepedtek Újpestre a múlt századfordulón, egyik kisebbségből a másikba, őket a második világháború sodorta el. Ez persze tipikusnak mondható Kárpát-medencei sors, amely tankönyvekben, statisztikákban olvasva természetesen máshogy fest, mint saját bőrön érzékelve.

Családtörténetem annak története is, hogy miként üldöznek, pusztítanak embereket az identitásuk miatt. Ennek értelmét először Erdélyben fogtam föl, tizennyolc éves koromban, Gyimes felé félúton.

A még nagyobb sokk Dél-Erdélyben és a Szepességben ért tíz évvel később, amikor megláttam a magyarokat sokszor már nyomokban sem „tartalmazó” régi Árpád-kori falvainkat, ahonnan kiirtották vagy elzavarták az őslakosságot. Tornyukból fákat nevelő templomok, házakba épített sírkövek, leradírozott nevek az emlékművekről, szitává lőtt obeliszkek – nagyjából ezek a megismerés mérföldkövei e tájakon.

B. G.: Milyen utakat járt be a szórványmagyarság nyomában? Kik tekinthetők szórványnak?

M. G.: Kisebb és nagyobb sugarú koncentrikus köröket Erdély, a Felvidék, Kárpátalja, Őrvidék, Délvidék szórványvidékein. De izgalmas utakat tehettünk feleségemmel és kutatótársammal, Major Anitával Afrika és Ázsia elfeledett tájain is, ahol olyan népcsoportok élnek, amelyeknek az a rögeszméjük, hogy őseiknek közük volt a magyarsághoz. Így a núbiai magyaráboknál, a törökországi Macarköy, azaz Magyarfalva félnomádjainál, a szép, de kevésbé egzotikus, mégis kalandos Provence-ban, Illyés Gyula Hajszálgyökereinek és állítólagos rabszolga magyarjainak nyomában vagy éppen a kazak sztyeppéken.

Hogy ki tekinthető szórványnak, azt nyilván lehet tudományos eszközökkel definiálni. És mégis van valami innen és túl ezeken a definíciókon. Az én képem talán kissé irodalmiasnak hangzik, pedig nem az. Régi református templomban, a hatalmas térben egyetlen lelkipásztor tart istentiszteletet egyetlen lehajtott fejű öreg magyarnak, majd hamarosan már temeti ezt az embert, akivel ki is halt a falu magyarsága. Ez nem irodalom, jártunk ilyen helyen, több ízben is. Persze vannak fokozatai a szórványosodásnak; de ez a lényegen nem változtat, akár hatan, akár hatvanan vannak a szórványmagyarok. Szórványban lenni annyit tesz, mint hírmondónak maradni; ám azt is jelenti, hogy reményt nyújtani, mert amíg egyetlen ember is van, aki az adott kultúrát, történelmet és anyanyelvet képviseli, megszólaltatja és továbbadhatja, addig az a vidék nem veszett el. Igaz, ez már nem kis részben hitkérdés is, amelyet nem mindig lehet statisztikákkal és pozitív folyamatábrákkal alátámasztani.

A szórvány végleg elszakadt a központtól, a hidak is többnyire leomlottak közöttük, idegen műveltségek veszik körül, sokszor ellenségesen és támadóan, és a leggyakoribb forgatókönyv szerint ezek a támadások annyira sikeresek, hogy végül csak az épített örökség: templomok, iskolák, kastélyok, kúriák, parasztházak, temetők jelzik – bizonyítják! –, hogy egykor ott magyarok éltek. De ma már vannak ígéretes kezdeményezések, és nemcsak a Csángóföldön, hanem Közép-Erdélyben is, egyházi és világi berkekben egyaránt, amelyek legalább a hidak visszaépítését megkezdték.

S azt sem ártana látni, hogy a szórvány kitűnő stratégiai, turisztikai és esetenként gazdasági lehetőség is az anyaországnak, amelyet nem szabad elkótyavetyélni. Mert a szórvány nem feltétlenül egy nemzet öregkora…

margittai_gabor_0

B. G.: Szóképeket is alkotott: kenyérhéjmagyarság, mélyszórvány… Mit is jelentenek ezek? Hányféle szórvány van?

M. G.: A mélyszórvány lehet olyan is, mint a mélyűr: már szinte beláthatatlanul messze van, s aki ott él, az távcsővel sem elérhető. Ám lehet kihívás is, hogy „visszahozzuk” a Földre, az anyaország magkultúrájába azt, akit a centrifugális erő kivetett. A „kenyérhéjmagyarság” Duray Miklós metaforájából táplálkozik: a szórvány a kenyérhéj, mely védi a kenyér belsejét, s ha levágják a héjat, elromlik a „bél” is. A szórványosodás határait nem mi szabjuk meg, és illúzió lenne azt hinni, hogy ha az utódállamok sikeresen fölszámolják a magyar szórványokat, elégedetten fognak hátradőlni. Ezért nagyon nagy felelősség szórványaink védelme.

De nemcsak az élőké, hanem a halottak szórványáé is. Hamarosan megemlékezünk az első világháború kitörésének centenáriumáról s azokról a hősi halottakról, „megalázottakról és megszomorítottakról”, akik legtöbbször jelöletlenül és elfeledve fekszenek a régi harcmezőkön, amelyekre manapság kirándulni járnak a magyarok. Ilyen például az Isonzó (Soča) folyó völgye. Ez a szórvány már nem tud szót emelni magáért, még annyira sem, mint az élőké, így a mi felelősségünk őket is visszahozni a köztudatba, közgondolkodásba.

B. G.: A látottakról a Magyar Nemzet Magazinban riportokban számolt be, de ezekből könyvek is születtek…

M. G.: Igen, az Utazás a végeken először nem sokkal a rossz emlékű 2004-es népszavazás után jelent meg, és a fogadtatása azt mutatta, rendkívüli az érdeklődés a téma iránt. Addig jóformán alig szerepeltek a sajtóban a magyarságnak ezek a peremterületei, és lefojtva, lappangva élt bennünk, hogy az egy-két magyarlakta faluban, amely máskülönben festői helyen fekszik, volna keresnivalónk. Például a rogyadozó műemlékeken kívül azt a hősiességet is tanulmányozni, amellyel pap és gyülekezete talpon tud, akar maradni. Ahogy a dél-erdélyi Magyarigenben Gudor Botondék, vagy Nagyenyeden a Bethlen-kollégium védelmében a tanulóifjúság, vagy a Szepességben a kettős kötődésű cipszer-magyar arisztokrácia, melyet ugyancsak megkínzott a történelem. De ilyen téma volt a délvidéki vérbosszú kérdése, az 1944–45-ben lemészárolt magyarok tízezreinek elhallgatott ügye is. Ezt a kötetet többször kellett és kell utánnyomni. A Trianoni menyecske e könyv folytatása volt, néhány éves távlatból mutatva meg, hogy milyen ütemű a pusztulás a korábban felkeresett helyeken, illetve hogy mi a helyzet első világháborús frontvonalainkkal, temetőinkkel. A Mi a madzsar? a tágabb köröket járta Afrikában, Ázsiában és Dél-Európában: a magyar tudatú, magyar kötődésű népcsoportokat keresve fel.

B. G.: Újabban honlapot is nyitott a témának.

M. G.: Ma már internetes felület nélkül nem lehet elérni a fiatalabb nemzedékeket, tetszik, nem tetszik, ez a helyzet. Nagyon érdekes, ha felkerül egy-egy téma, hogyan járja be Thaiföldtől Alaszkáig a virtuális teret. De a honlap arra is kitűnő lehetőség, hogy a nagyvilágba szakadt emberek segítsék egymás kutatását, és megosszanak olyan dokumentumokat, amelyek máskülönben elérhetetlenek.

B. G.: Hogyan foglalná össze útjainak legfontosabb tapasztalatait?

M. G.: Ha ülünk a babérjainkon, sopánkodunk vagy az asztalt püföljük, ki-ki vérmérséklete szerint, az a tehetetlenség beismerése. Lehet statisztikákkal takarózni, kifogások vagy szónoklatok mögé bújni… De én azt láttam, hogy amikor fölkerekedünk, bevetjük magunkat élő történelmünk dzsungelébe, akkor a „felfedezések” szinte maguktól jönnek elénk. De le kell hajolni a földre ehhez, le kell menni a romba dőlt kúriák pincéjébe, lekaparni tíz körömmel a földréteget a feliratos kövekről, amelyeket traktorok tapostak a sárba. Nyomozni kell! Ezzel nem nagyzolni akarok, csupán rámutatni arra, hogy a szórvány védelmét az biztosítja, ha odamegyünk személyesen, megszorítjuk a szórványban élő emberek kezét, meghallgatjuk történetüket, amelyeket aztán továbbadunk, hogy tényleg Thaiföldtől Alaszkáig tudják a magyarok, miért és hogyan érdemes visszaépíteni, amit leromboltak.

1 hozzászólás

#1 Petőné 2014. 05. 1. 10:45:40

Szívből gratulálok Margittai Gábornak az áldoztos tevékenységéért, kitűnő riportjaiért, a szórványmagyarokért való fáradozásáért!

Új hozzászólás