magyar kisebbség
összes lapszám»

Molnár Gusztáv

Még egyszer az erdélyi kérdésrôl*

1997 augusztusában írt tanulmányom1 geopolitikai, politikafilozófiai és történeti érvekkel igyekezett alátámasztani egy lehetséges pozitív romániai forgatókönyvet. Ennek lényege a következô: Erdély mássága, az ország többi részéhez viszonyítva világosan kiütközô nyugatosabb jellege olyan érték, amit ki lehet és ki kell használni annak érdekében, hogy Románia – a NATO- és EU-bôvítés elsô körébôl való kimaradása ellenére – a vártnál hosszabb ideig tartó folyamat keretében ugyan, de annál szervesebben integrálódhasson Európába. Azokat a történelmi Közép-Európában gyökerezô, a politikai és a munkakultúrában egyaránt megmutatkozó jellegzetességeket, amelyek Erdélyt a Nyugathoz közelítik, Románia föderalizálásával vagy legalábbis a skót típusú devolúció bevezetésével nagymértékben fel lehetne erôsíteni. E nélkül Erdély nem válhat azzá a kulcsrégióvá, amely Románia egészét "magával ragadva" biztosítéka lehet annak, hogy ez az ország a 150 éve elkezdett modernizációs pályán eljusson addig a pontig, ahonnan már nem lehetséges visszaút.

Ez – hangsúlyoztam – egyszerre szolgálná Románia hosszú távú "külsô" integrációs érdekeit, miközben a belsô integráció elmélyülését, visszafordíthatatlanná válását is elôsegítené. Elébe menve a fejlettebb Bánság és Erdély erôsödô regionális törekvéseinek, a politikai, gazdasági és kulturális modernizáció végsô sikerében érdekelt regáti (óromániai) politikai elit az erdélyi magyarság 80 év óta megoldatlan politikai és "lelki" integrációját is megvalósíthatná. Amire Románia mint "egységes és oszthatatlan nemzeti állam" nem volt és a jövôben sem lehet képes, azt egy radikálisan decentralizált Románia minden különösebb erôfeszítés nélkül megoldhatja. Mihelyt a kizárólagosságot szimbolizáló nemzet vagy etnicitás helyett az új értelmû territorialitás, azaz a területek pluralizmusa válik a pártok és ideológiák szerint megoszló politikai érdekérvényesítés keretévé, a "magyar kérdés" magától lekerül a napirendrôl.

Tanulmányom természetesen számolt azzal az eshetôséggel is, hogy az "erdélyi nép", az erdélyi választópolgárok közel 70 százalékának bizalmából hatalomra került antikommunista elnök és a nyugati integrációt valóban stratégiai célnak tekintô jobbközép koalíció2 nem fogja ezt az alapvetô alkotmányjogi fordulatot felkarolni és még kevésbé megvalósítani. Ez esetben azonban – állapítottam meg 1997-es tanulmányom végkonklúziójaként – a politikai kezdeményezés átkerül a recentralizáció baloldali-nacionalista híveinek a kezébe, akik a "veszélybe sodort" nemzet és állam újbóli megmentésének programját hangoztatva a Nyugat helyett majd a sikertelen államok (failed states) Montenegrótól Kelet-Szibériáig húzódó övezetébe fogják "integrálni" az országot, nem törôdve azzal, hogy e fatális döntésükkel a román állam belsô koherenciáját, sôt talán még fennmaradását is kockára teszik.

Román kritikusaim általában nagy érdeklôdéssel és meglepô toleranciával fogadták tanulmányom alapgondolatát, anélkül persze, hogy azt gyakorlati értelemben keresztülvihetônek vagy – egy-két kivételtôl eltekintve – egyáltalán szükségesnek tekintenék.3 Az erdélyi magyarok geopolitikai és történeti érveimet természetesen rokonszenvvel fogadták, de reagálásaik inkább általánosságokban mozogtak.4 Úgy tûnik, még várnunk kell egy darabig, amíg elszánják magukat arra, hogy levonják az általam javasolt megoldás ideológiai és politikai konzekvenciáit. A jól érzékelhetô zavar forrása az lehet, hogy – Bakk Miklós találó megállapítása szerint – "egy ilyen stratégia felvállalása hosszabb távon túlmegy az RMDSZ [politikai] alanyiságán. Mégpedig azért, mert a »regionális gondolat« érvényre juttatása nem mehet végbe a romániai pártrendszer átalakulása nélkül, és ez közvetlenül érintené az RMDSZ-t".5

*

A jobbközép kormány és a vezetô kormánypárt soraiból kikerült elnök 1996. novemberi hatalomra kerülése óta eltelt két év folyamán az ország elôtt álló politikai lehetôségek meglehetôsen beszûkültek. Mindenekelôtt az euroatlanti integráció vonatkozásában vált világossá, hogy – a nyitott kapuk politikájának hangoztatása ellenére – a NATO 1999. áprilisi jubileumi csúcsértekezletén nem hívnak meg új tagokat a szervezetbe, ami azt jelenti, hogy Románia azt a csekély elônyt is elveszíti, amit az 1997. júniusi madridi NATO-értekezleten az ország nevének külön megemlítésével elért. Másrészt az Európai Unió brüsszeli Bizottságának 1998 októberében nyilvánosságra került jelentése arra enged következtetni, hogy az EU-ban a szelektív bôvítés eddig is érvényesített stratégiája fog – még az eddigieknél is egyértelmûbben – érvényesülni. Miközben az érdemi csatlakozási tárgyalásokat máris elkezdô közép- és kelet-európai országok köre (Szlovénia, Magyarország, Csehország, Lengyelország, Észtország) az elkövetkezô egy-két év folyamán feltehetôen ki fog bôvülni Szlovákiával, Litvániával és Lettországgal (ami a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ezek az országok egyszerre fognak az EU teljes jogú tagjaivá válni), a várakozó listán szereplôk között is egyfajta hierarchia kezd kialakulni. Így miközben az említett bizottsági jelentés kiemeli a Bulgária által az utóbbi idôben elért gazdasági és pénzügyi eredményeket, Románia esetében a reformok megtorpanásáról, a gazdasági helyzet egyértelmû rosszabbodásáról beszél.

A fentiek alapján megállapítható, hogy az elkövetkezô, a közép- és kelet-európai országok nyugati integrációja szempontjából kulcsfontosságú évtizedben a Romániát az egységesülô Európától és az egységesülési folyamatban részt vevô szomszédaitól, mindenekelôtt Magyarországtól elválasztó távolság növekedni és nem csökkenni fog, ennek minden lehetséges következményével. Az eredmények máris meglátszanak: az integrációs perspektíva távolodásával és halványulásával egyidejûleg a román belpolitikai alternatívák is aggasztóan beszûkültek.

Miközben a Demokratikus Konvenció, a Demokrata Párt és az RMDSZ együttmûködésén alapuló, nyilatkozataiban reform- és piacpárti, a közigazgatási decentralizációval és a kisebbségi jogokkal szemben legalábbis nem ellenséges koalíció gyakorlatilag kimerítette lehetôségeit, az egykori kormánypárt és annak vezetôje, Ion Iliescu körül szervezôdô ún. nemzeti baloldal revánsra készül, és újraközpontosító lendületében vissza akar szerezni mindent, ami a jobbközép koalíció "nemzet- és államellenes felelôtlensége" miatt "elveszett". Elég, ha egy pillantást vetünk némely "voltak" nyilatkozataira Erdély átalakításáról "román–magyar közös szuverenitási és kormányzási övezetté" (Ioan Mircea Pascu, volt védelmi minisztériumi államtitkár); a "protekcionista módszerek" újbóli bevezetésének szükségességérôl (Mircea Cosea, volt pénzügyminiszter); "az intézményi devolúció és más olyan fogalmak kidolgozása által jelentett kihívásról, amely a nemzeti államok föderalizálásához, majd eltûnéséhez vezet" (Adrian Nãstase, a Képviselôház volt elnöke); az erdélyi románok radikalizálódásának "óriási veszélyérôl", amely elvezethet "az egységes Románia imperatívusza fölött álló Erdély eszméjéhez" (Oliviu Gherman, a Szenátus volt elnöke); a "felelôs" politikusok tisztánlátásáról, "akik nem tehetik meg, hogy ne legyenek tekintettel a ma ránk leselkedô potenciális veszélyekre" (Gheorghe Tinca, volt honvédelmi miniszter); "a hazaárulás bûntetté"-rôl, "amely után nagyon hamar jön az igaz ítélet" (Rãzvan Theodorescu, a közszolgálati televízió volt elnöke); azokról a "veszélyekrôl" nem is beszélve, "amelyek akár az állam szétdarabolására is vezethetnek", és amelyeket a Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja (PDSR) Központi Irodájának "zárónyilatkozata" oly aprólékosan felsorol.6

Mindezek után nem nehéz elképzelni, mi lesz itt, amikor Bukarestben ismét hatalomra kerül a régi posztkommunista garnitúra, ráadásul, mint az az 1998 novemberében lezajlott bukaresti polgármester-választáson is kiderült, a szélsôséges nacionalista, Nyugat- és kisebbségellenes Nagy-Románia Párt (PRM) támogatásával.

A fenti, mind Románia általános helyzete, mind az ott élô magyar kisebbség szempontjából rendkívül aggasztó – a legközelebbi választások után nagy valószínûséggel bekövetkezô – politikai fejlemény két alapvetô fontosságú kérdés megválaszolását teszi szükségessé.

1. Mi a magyarázata annak, hogy a nyugati politikai és társadalmi mintát követô modernizációs folyamat örökösének és folytatójának tekintett és a választópolgárok többsége által éppen emiatt gyôzelemre segített pártkoalíció nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket?

2. A 150 éve tartó, tehát történelmi léptékû modernizációs folyamat újabb megtorpanását követôen lesz-e "erdélyi kérdés" Romániában, és ha igen, melyek lesznek ennek a politikai és kulturális következményei?

Az e két kérdésre adandó válasz lesz a Gabriel Andreescu és a Sorin Mitu, valamint más szerzôk cikkeiben megfogalmazódó kritikai megjegyzésesekre adott válaszom is egyben. Ám "nem léphetünk – mondja Hérakleitosz – kétszer ugyanabba a folyóba". Az élô politikai folyamatok kapcsán kibontakozó vitáknak csak akkor és úgy van értelmük, ha egymás érvein túlmenôen magának az alapvetô kérdésfelvetésnek az idôben elkerülhetetlenül bekövetkezô módosulásaira is figyelünk.

Gabriel Andreescu gondolatmenetének lényege két – egymással szorosan összefüggô – állításban összegezhetô. Az egyik szerint az 1848-ban elkezdett és "a nemzetközi közösséggel együttmûködve" néhány évtized alatt "hihetetlen sebességgel" végrehajtott modernizáció "átemelte" a román társadalmat az "ortodox-balkáni kulturális tér"-bôl a nyugatiba. A másik állítás az 1996-os romániai politikai fordulatra vonatkozik: mivel az 1996-ig érvényesülô "nacionalista-maffióta politikai irányvonal" gyakorlatilag "kizárta az országot az európai típusú civilizáció struktúráiból", a nyugati tradíciót felvállaló jobbközép koalíció hatalomra kerülése "sorsdöntô mozzanat"-nak, "lényegi elágazási pont"-nak tekinthetô "a román állam fejlôdésében". Természetesen csak akkor, ha a regionális és világösszefüggések most is – akárcsak 1848 után – kedvezôen alakulnak, vagyis a pozitív belpolitikai változásokkal párhuzamosan, azokat mintegy megerôsítve 1999-ben Romániát meghívják a NATO-bôvítés második körébe, az Európai Unió pedig nem fogja kizárni a bôvítési folyamatból az olyan ortodox többségû államokat, mint Románia és Bulgária.7

A kérdés az, miért volt szükség 1996-ban újabb, történeti léptékû "sorsdöntô mozzanat"-ra, ha a román társadalmat már az 1848 utáni évtizedekben sikerült kiemelni az ortodox-balkáni kulturális térbôl. Mi az oka annak, hogy a rendkívüli modernizációs erôfeszítések ellenére az európai típusú civilizációra jellemzô intézmények és szokások meghonosítása nem vált véglegessé, az elnyugatosodás nem vált visszafordíthatatlanná? Nemcsak a két világháború közötti megtorpanásról, az egymást követô totalitarizmusokról van itt szó, hanem elsôsorban arról, hogy a kommunizmus összeomlása után hogyan kerülhetett hatalomra az országot a Nyugathoz nem közelítô, hanem attól inkább távolító "nacionalista-maffióta politikai irányvonal", amelyrôl Andreescu beszél.

Ezek mellett az inkább elméleti jellegû problémák mellett azonban most – több mint két évvel az új koalíció hatalomra kerülése után – egy nagyon komoly politikai ténnyel kell szembenéznünk: az a politikai elit, amely arra vállalkozott, hogy következetes reformpolitikával helyreállítsa a történelmi folytonosságot az ország saját nyugatos hagyományaival és megteremtse a nyugati struktúrákhoz való csatlakozás gazdasági és jogi elôfeltételeit, csôdöt mondott.

A legkiválóbb román értelmiségiek tisztában voltak azzal, hogy – mint Adrian Marino egy 1994-es esszéjében írta – "a nómenklaturista, Moszkvában vagy annak szellemében nevelkedett vezetô osztály lényegénél fogva nem lehet ôszintén és hitelesen Európa-barát. Társadalmi eredete, ideológiai és kulturális neveltetése, érdekei és törekvései, minden eltávolítja a tényleges európai zsinórmértéktôl". Ugyanakkor "az új geopolitikai realitások, a Szovjetunió összeomlása utáni új nemzetközi erôviszonyok arra kényszerítik, hogy legalább színlelje az európaiságot, látszólag elfogadjon minden vagy minél több európai alapelvet, intézményt és fórumot. A kettôsség és a kettôs játék nyilvánvaló. Néha egészen szembetûnô módon. […] Nem tagadható, hogy ez az egész festôi européer Potemkin-falu bizonyos könnyedségrôl és ügyes rendezésrôl tanúskodik".8

Nos, az elmúlt két esztendô tapasztalatai azt mutatják, hogy a kereszténydemokráciára hivatkozó Nemzeti Parasztpárt, a Nemzeti Liberális Párt és a szociáldemokráciára hivatkozó Demokrata Párt koalíciója lényegében nem változtatott a helyzeten. (A magyar kisebbség érdekképviseletét ellátó RMDSZ kormányba való bevonásának inkább csak arculatteremtô szerepe volt.) Nem tagadható, hogy az új kormány valóban hozott néhány fontos, a korábbi rossz beidegzôdésekkel szakító intézkedést, de jellemzô, hogy kénytelen volt rendre az ún. sürgôsségi kormányrendeletek nem kifejezetten demokratikus eszközéhez folyamodni.

A hatalomra került, az európaiság ügyét valóban ôszintén képviselô politikai elit azonban saját sorain belül sem volt képes konszenzusra jutni a legfontosabb kérdést illetôen. A 19. században gyökerezô, 1918 után is érvényesülô, sôt megszilárduló és a kommunizmus által csupán a végsô konzekvenciákig elvitt "egységes, autoriter, elnyomó, zárt, szigorúan központosított nemzeti állam" eszméje9 sajnos nemcsak a posztkommunista kormányzat idején – amikor Adrian Marino már idézett esszéjét megírta – állt útjában minden olyan reformnak, amely gyengíteni akarta az állam gazdasági és közigazgatási kompetenciáit, hanem azóta is tabunak számít.

Daniel Barbu, a Bukaresti Egyetem politológiai tanszékének vezetôje, aki 1996 novemberétôl 1998 novemberéig Constantinescu elnök politikai tanácsadója volt, egy figyelemreméltó könyvben meggyôzô érvekkel bizonyítja a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt politikai programja és a szubszidiaritás elvén alapuló igazi kereszténydemokrácia összeegyeztethetetlenségét.10 Corneliu Coposu elképzelése, hogy a Nemzeti Parasztpártot beemelje a nyugati kereszténydemokrata pártok családjába, pontosan ennek az alapvetô ellentmondásnak köszönhetôen nem járhatott sikerrel. A Nemzeti Parasztpárt, nehogy lemaradjon egykori fô riválisa és mai szövetségese, a Nemzeti Liberális Párt mögött, ma is az egységes és centralizált állam rendíthetetlen hívének mutatkozik. Ez a jakobinus típusú közigazgatási rendszer mintáját követô állam – Daniel Barbu szerint – "1859-ben és 1918–19-ben is a kulturális partikularizmusok és a helyi politikai-jogi hagyományok felszámolásával szervezte meg a nemzetet. Ilyen körülmények között Nagy-Románia megteremtésétôl kezdve egészen máig teljes mértékben mellôzték a szubszidiaritás elvét, a nyugati kereszténység és a keresztény hagyományhoz kötôdô értelmiségiek legfôbb politikai eszközét, mivel ennek az elvnek a hangoztatása azt jelentené, hogy legalább elméleti lehetôségként számolnak a történelmi tartományok önkormányzatával, a családok, a helyi közösségek és a kisebbségi csoportok autonómiájával, valamint az egyháznak a saját hatáskörén belüli szuverenitásával".11

Azzal, hogy saját "közelmúltját" mitizálva, a Nemzeti Parasztpárt nem hajlandó 1918 utáni politikájával kritikailag szembesülni, az egyetlen román párt, amely tulajdonképpeni történelmi tradíciójánál fogva arra volna hivatott, hogy egy "a szubszidiaritás módszeres alkalmazása révén az Európai Unióhoz való csatlakozásra alkalmassá tett, a családok, a különféle szakmai testületek, kisebbségi csoportok, helyi közösségek, egyházak és tartományok által ellenôrzött államforma"12 szószólójává váljon, gyakorlatilag kiütötte magát a politikai ringbôl anélkül, hogy az állam szerkezetének átfogó reformjára egyáltalán kísérletet tett volna.

A helyzet nem nélkülözi a drámaiságot. Ha a volt kormánypárt (PDSR) köré tömörülô ún. nómenklaturista elitrôl elmondható, hogy csak színlelte és jelenleg is csupán színleli az európaiságot (aminek mindennél nyilvánvalóbb bizonyítéka kétértelmû viszonyulása a demokratikus államrend elleni lázadásra uszító, nyíltan Nyugat-ellenes, a magyar, cigány és zsidó kisebbséggel szemben fasiszta módszerek bevezetését követelô Nagy-Románia Párthoz), az antikommunista Demokratikus Konvenció inkább a tehetetlenségével tûnik ki. Az ötvenes évek börtöneit megjárt politikai vezetôk képtelennek bizonyultak arra, hogy a Ceausescu-korszakban szocializálódott hagyományos politikai elitek helyett az ún. funkcionális elitekre támaszkodjanak, amelyek szakmai céljaiknál fogva a teljes körû gazdasági reformban és az etatizmus leépítésében érdekeltek. Ez utóbbiak a Demokratikus Konvenció gyôzelmében a saját gyôzelmüket ünnepelték, és most megdöbbenve kell látniuk, hogy a jelenlegi hatalom ugyanúgy viselkedik, mint a korábbi. "A Ceausescu-korszak elitjei – írja Emil Hurezeanu politikai elemzô – a politikai spektrum egészét uralják. Ebbôl a szempontból azt lehet mondani, hogy Romániában inkább úgy állnak a dolgok, mint Oroszországban, és nem úgy, mint Magyarországon, Csehországban vagy Lengyelországban."13

A romániai helyzet különössége – és kilátástalansága – abból adódik, hogy a formálódó civil társadalom és a politikai és államélet egésze között egyre mélyülô szakadék tátong. Ez a modern kori román történelem állandó jellemvonása, csakhogy most nem arról van szó, mint a múlt században és a század elején, hogy az elitek messze maguk mögött hagyták az archaikus körülmények között élô társadalmat, hanem éppen fordítva: az elitek nem tudnak megfelelni a társadalom elvárásainak. Romániában tulajdonképpen nincsenek a szó valódi értelmében vett pártok (ez is az oroszországi helyzetre emlékeztet), és különösen hiányoznak a Magyarországon, Csehországban és Lengyelországban a politikai váltógazdálkodás két pólusát alkotó, szervezett ellenzéki, illetve reformkommunista elôzményekre épülô új pártok.

Az egymással versengô pártok megszokott látványa helyett, Romániában majdnem mindig a politikai elit egésze kerül a vádlottak padjára. Ez a politikai osztályt "a nemzettel" szembesítô radikális értelmiségi magatartás jut kifejezôdésre a Demokratikus Konvenció választási gyôzelmében nagy szerepet játszó Polgári Szövetség 1998. november 29-i Felhívásában is, amely – bár jogosan bírálja a politikai osztályt – súlyos ellentmondásokkal terhes. A Felhívás azt állítja például, hogy az 1918-as egyesülést követôen "Románia – sajnos csak rövid idôre – nyugati típusú demokráciává és jogállammá vált". Nem egészen világos, hogyan lehet "rövid idôre" nyugati típusú demokráciává válni, amikor a nyugati értelemben vett demokráciát eleve csak mint hosszú idôtartamú folyamatot lehet értelmezni. Itt nyilván a nyugati modell (nem 1918-ban, hanem a múlt század közepén lezajlott) átvételérôl van szó, ami önmagában még távolról sem jelentette azt, hogy Románia ezzel automatikusan nyugati típusú demokráciává is vált. Még súlyosabb ellentmondás, hogy miközben a Polgári Szövetség a politikai osztály kritikájával pontosan azt szeretné megakadályozni, hogy az ország "eljátssza azt az esélyét, hogy az európai civilizáció mag-övezetébe integrálódjék", e kritika jellege és stílusa (a politikai osztály "veszedelmesen elszakadt a lakosság érdekeitôl", "a tények helyett a politikai zsibvásárt részesítik elônyben", "erkölcsi reform" nélkül a társadalom egészére kiterjedô reformot nem lehet megvalósítani)14 kísértetiesen emlékeztet arra a kritikára, amellyel a román értelmiség a két világháború közötti politikát illette, és amely végül is a nyugati civilizáció alapértékeivel nehezen összeegyeztethetô politikai akciók legitimálására szolgált.

Úgy tûnik, a teljes politikai intézményrendszer strukturálisan inorganikus jellege miatt Romániában csak a rossz és a rosszabb között lehet választani. Vagy a különbözô pártszínekben fellépô érdekcsoportok váltogatják egymást, ami az éppen hogy bevezetett demokratikus intézmények devalválódásához és lejáratásához vezet, vagy a román politikatörténetben nem ismeretlen ún. uralkodói puccs marad az egyedüli megoldás, amivel a múlt században Cuza fejedelem, a második világháború elôestéjén pedig II. Károly király kísérletezett.15 A baj nemcsak azzal van, hogy a demokrácia mûködéséhez nélkülözhetetlen strukturális reformok megvalósításának nem a diktatúra a legideálisabb eszköze, hanem azzal is, hogy a mai Romániában legfennebb egy venezuelai típusú megoldásra lehet számítani. A latin-amerikai országban Hugo Sanchez, "a nép katonája" nyerte meg az 1998. decemberi választásokat, miután populista, messianisztikus elemekkel telített kampányt folytatott a hagyományos, jobbközép és balközép irányvonalat követô pártok ellen. Az ország "hatalmas többségének" képviselôje fellépett a korrupció és "az állam valamennyi intézményét megrontó rothadás" ellen, referendumot ígért egy új Alkotmányozó Nemzetgyûlés összehívásáról, amely feloszlatja a parlamentet és kidolgozza az új alkotmányt.16

E szembetûnô politikai bénultság oka pontosan abban a 19. század közepén megkísérelt civilizációváltásban keresendô, amirôl Gabriel Andreescu beszél. Ami azonban sajnos nem cáfolja, hanem éppenséggel megerôsíti a sokak által felületesen értelmezett és talán egy kicsit túl elsietett módon bírált Huntington alaptételét, amely az elnyugatosodás (Westernisation) és a politikai modernizáció közötti lényegbevágó különbségre vonatkozik. E szerint a nyugati politikai és jogi formák 19. és 20. századi utánzásai nyomán nem új nyugati államok, hanem ún. meghasonlott országok jöttek létre. "A meghasonlott országot – írja Huntington – domináns kultúrája egy meghatározott civilizációba sorolja, de vezetôi egy másik civilizációhoz akarják sorolni. Az ô véleményüket ekként lehetne összefoglalni: »Tudjuk, milyenek vagyunk, és hovatartozásunk is egyértelmû, csakhogy mi változtatni szeretnénk ezen a helyzeten.« […] Azok a politikusok, akik önhittségükben azt képzelik, hogy alapvetôen átalakíthatják társadalmuk kultúráját, bukásra vannak ítélve. Miközben bevezethetik a nyugati kultúra számos elemét, képtelenek folyamatosan elfojtani vagy felszámolni eredendô kultúrájuk lényegi elemeit. Ugyanakkor, ha a nyugati vírus egyszer beleveszi magát egy másik társadalomba, nagyon nehéz kiirtani onnan. A vírus nem tágít, de azért nem halálos. A páciens életben marad, de már sohasem lesz egészséges. A politikai vezetôk képesek lehetnek történelmet csinálni, de nem menekülhetnek a történelem elôl. Meghasonlott országokat hoznak létre, nem teremtenek nyugati társadalmakat. Kulturális szkizofréniával fertôzik meg országukat, mely annak folyamatos és meghatározó jellemzôjévé válik."17

Románia tipikusan meghasonlott ország, csak ezt viszonylag hosszú idôn keresztül elfedte a románok hihetetlen alkalmazkodóképessége, amit Mihai Ralea egy 1927-ben írott figyelemreméltó tanulmányában a román "nemzeti lélek" legfôbb jellemvonásának tekintett. De tisztában volt azzal is, hogy az alkalmazkodóképesség kétélû fegyver. "Jelenthet – írta a román társadalompszichológus – fejlôdést, intelligenciát, az árnyalatok iránti érzékenységet, hajlékonyságot, haladást, mint ahogy jelenthet gyávaságot, kétszínûséget, ravaszságot, felszínességet is."18

A "nemzet- és társadalomteremtô" központosított államhoz (Daniel Barbu), majd ennek nyomvonalán a nemzeti kommunizmushoz való túlságos alkalmazkodás, úgy tûnik, kioltotta a román politikai elitbôl a nyugati civilizáció követelményeihez való pozitív alkalmazkodás képességét. Talán semmi sem bizonyítja ezt jobban, mint a magyar kisebbség nyelvhasználati jogainak és önálló egyetemre vonatkozó igényének kezelése.

Gabriel Andreescu 1997 ôszén írott cikkében – nyilván a legteljesebb jóhiszemûséggel – azt állította, hogy az etnikai feszültségek feloldásának "román modellje", amelynek lényege az, hogy "a román politikai erôk a nemzeti kisebbségek védelmére szolgáló sajátos rendszabályok egy rendkívül magas standardját fogadták el", "nagyon közel áll a megvalósuláshoz". Azóta ô maga is számos állásfoglalásában kénytelen volt megállapítani, hogy a román politikai erôk olyan sajátos módon értelmezték ezeket a rendszabályokat, hogy megvalósulásukból gyakorlatilag nem lett semmi. A "gyávaság" a román nacionalista körök "fineszes", az egykori Securitate diverziós technikáit fantasztikus "hajlékonysággal" és arcátlansággal alkalmazó tömegmanipulációs trükkjeivel szemben, a "kétszínûség" az ígéretekkel elhalmozott koalíciós partnerrel szemben, a "ravaszság" a Nyugattal szemben és végül a "felszínesség" a saját maguk által felállított erkölcsi mércével szemben – ezek azok az "empirikus adatok", amelyekkel Gabriel Andreescu egyébként már cikke megírása idején is rendelkezett, de ô mégis a következetes nyugati felzárkózás "ideologikus álmát" választotta.19

Ha Iliescuék bukása és az új koalíciós kormány megalakulása után közösen bíztunk abban, hogy a romániai hatalomváltás nagy reményekre jogosít, csak éppen reményeinket más-más ideológiai jövôképek konceptuális keretébe foglaltuk, ma úgy tûnik, az együttes "sikertelenség" keserû élményének közösségében osztozunk. A kérdés most az, hogy a jelenlegi romániai politikai zsákutcából, ami a magyar–román kapcsolatok egészét is komoly próbának teszi ki, milyen következtetéseket vonunk le, milyen irányban próbálunk továbbhaladni.

Én a magam részérôl úgy gondolom, hogy ha Erdély – egyelôre – még nincs is felkészülve egy önállóan kezdeményezett regionális politikai mozgalom színrelépésére, ez nagyon könnyen bekövetkezhet a revánsra vágyó nacionalista baloldal újraközpontosító és -államosító próbálkozásának ellenhatásaként. Akkor majd megállapíthatjuk, egyesek pedig kénytelenek lesznek csodálkozva és szomorúan rádöbbenni, hogy Románia Achilles-sarkát nem a magyarok jelentik, hanem maga a Bukarest szupremáciáján alapuló román politikai rendszer, mely túlhatalmát nem csupán egy makacs kisebbséggel, hanem egyes regionális többségekkel szemben is érvényesíti. Ez utóbbiak törekvéseinek immár nem lehet gátat vetni az államnacionalizmus megszokott vagy kevésbé megszokott módszereivel, amelyeket oly könnyelmûen vetnek harcba a magyarok jogos törekvései ellen.

Románia akkor fog majd szembenézni 1918 utáni történelme talán legkritikusabb pillanatával. 1940-ben a határrevíziót támogató nagyhatalmak léptek fel Romániával szemben, mert közvetlenül vagy szövetségeseik révén igényt tartottak bizonyos, akkor Romániához tartozó területekre. Az új kihívás ezúttal belülrôl jön, és éppen ezért feltehetôen következményei is sokkal mélyrehatóbbak lesznek.

Magyarország 2002–2006 között várható EU-tagságával a magyar–román határ valóban teljes értékû geopolitikai határrá válik, ennek minden következményével. Miközben hihetetlen mértékben megnövekszik az immár Magyarországot is magában foglaló, a közös pénz bevezetése után az egységes és homogén európai értéktôzsdét is megvalósító új nyugati "birodalom" szívóereje, Magyarország mint Románia számára "veszélyes" nemzetállam gyakorlatilag megszûnik létezni. Ez azt jelenti, hogy az indulatok egyre megújuló hullámokban várható manipulatív felkorbácsolása ellenére az erdélyi lakosság tökéletesen tisztában lesz azzal, hogy Magyarország részérôl csakis egyetlen tényleges "veszély" fenyegetheti: ha Schengen miatt a továbbiakban még oda sem fogják beengedni, és ha a ma még viszonylag könnyen beszerezhetô forint helyett a határ túloldalán is az euro lesz a fizetôeszköz.

Ebben a helyzetben elementáris erôvel fog megmutatkozni az erdélyi "különállás", de természetesen nem a központi kormányzat bölcs elôrelátásának és józan eszének (common sense) köszönhetôen bevezetett devolúció, hanem a bukaresti központ által követett és az erdélyiek által elfogadhatatlan politikai irányvonallal szembeni ellenállás formájában.20

Elsô tanulmányomban már hivatkoztam azokra a történelmi és jelenbeli tényekre, amelyek kellôképpen indokolják azt az álláspontot, miszerint – Sorin Mitu kolozsvári történészt, az erdélyi románok kulturális identitásának kialakulásáról szóló, nemrég megjelent kitûnô munka21 szerzôjét idézve – "a jelenleg létezô központosított politikai forma... nem felel meg sem a történelmi hagyományoknak, sem pedig az európai normáknak". Sorin Mitu az Erdély múltjára vonatkozó nézeteimmel egyetért, és a devolúcióban sem lát semmi kivetnivalót ("Ha a decentralizációba valamilyen szicíliai, vagy katalóniai, vagy akár skót, netán bajor típusú erdélyi autonómia is beletartozik, ami engem illet, semmi kifogásom ellene. Ám legyen!"), csak éppen az a véleménye, hogy az "megfelelô alapok hiányában" Romániában "nem lehetséges". Erdély közép-európai örökségébôl Mitu szerint mára szinte semmi sem maradt, éppen ezért "az általános, egységes és nemzeti szegénység"-ben élô "Romániának ma nincs mit föderalizálnia".

Mitu érvei megfontolandóak és súlyosak. Történelmi tény, hogy az autonóm Erdély gondolatát már a 19. században feladták, elôbb a magyarok, aztán a románok (bár ez, véleményem szerint, egyik esetben sem vezetett a tartomány sajátosságainak a tagadásához). Az is igaz, hogy a román történelmi tudat gleichschaltolása következtében a legalább a 16. századtól kezdve önálló politikai és közigazgatási egységként létezett Erdélynek az 1859 után létrejött román állammal szembeni idôbeli elsôbbségét és másságát mára sikerült érvényteleníteni. Mivel Erdélyt a román szimbolikus földrajz szintjén visszamenôleg is Románia, a "román országok" elválaszthatatlan alkotórészeként ábrázolják, ezzel egy olyan képzeletbeli Romániát teremtettek, amely teljességgel homogén és így összeegyeztethetetlen a föderalizmus vagy akár a devolúció eszméjével és gyakorlatával. Végül a kommunista rendszer "lenyûgözô pusztításai" által "egyenletesre tarolt társadalom" szociológiai állapota is kétségtelenül inkább kedvez az "etatista kollektivizmus"-nak, mint az erôs civil társadalmi struktúrákat feltételezô decentralizációnak.22

A történelemben és a politikában azonban nincsenek végleges dolgok. Ha a korábban – különösen az erdélyi románságon belül – nagyon is jelentôs szerepet játszó autonomista hagyományok megváltozhattak, a jelenlegi kilátástalannak tûnô erdélyi helyzet is megváltozhat. A politikai vagy közigazgatási szerkezetre is kihatással lévô erdélyi specifikum nem valamiféle "geokulturális esszencia", hanem folyamatosan változó és alakuló valóság. Ha az autonómia hagyományáról, amelyet az erdélyi románság egy jogállamban (az Osztrák–Magyar Monarchiában) alakított ki, tudatosan le lehetett mondani (nem utolsósorban azért, mert a Monarchia jogállamnak ugyan jogállam volt, de nem ismerte el az ôt alkotó népek nemzeti jellegét), ugyanezt a hagyományt (amennyiben a nemzeti állam által követett politika sérti a polgárok egy szignifikáns részének jogérzékét) éppen olyan tudatosan újjá is lehet teremteni. (Ez a "valóságteremtés" természetesen nem lehet teljes egészében voluntarisztikus. Bizonyos, a történelem hosszú idôtartamú – longue durée – folyamataiban gyökerezô elôfeltételek nélkül nem válhat ténylegessé és hatékonnyá.)

Nyilvánvaló, hogy Románia ma már nem rendelkezik azokkal az elônyökkel, amelyek nemcsak elfogadhatóvá, hanem kifejezetten elônyössé tették az erdélyi románok számára az egységes nemzetállamhoz való tartozást. A magyarokkal szembeni történelmi hátrányaikat ledolgozták, ebben Bukarest, a centralizált állam mankójára már nincs szükség. Ez utóbbi sokkal inkább teherré változott.

Az egy fôre esô nemzeti össztermék Erdélyben legkevesebb kétszer akkora, mint az ország többi részében. Ilie Serbãnescu, a Ciorbea-kormány volt reformügyi minisztere, tekintélyes gazdasági elemzô ebbôl arra a meglepô, a jelenlegi romániai közállapotokra mélységesen jellemzô következtetésre jut, hogy "adottak annak feltételei, hogy Románia elveszítse Erdélyt". Abban a román gazdasági szakértônek kétségtelenül igaza van, hogy "a növekvô gazdasági szintkülönbség miatt fel fognak erôsödni a centrifugális tendenciák", de ezeket az elkerülhetetlennek tûnô centrifugális tendenciákat csak azok fogják fel valamiféle végveszedelemként, és csak azok adhatnak olyan tanácsot a bukaresti hatóságoknak, hogy a gazdasági csata elvesztése után "nemzeti kötelességük, hogy minden lehetséges – egyéb – eszközzel éljenek, ha már a gazdaságiakat elmulasztották, hogy Erdélyt megtarthassák az egységes román nemzetállam keretei között"23, akik eleve egy rendkívül korszerûtlen, túlcentralizált és mindenható államfelfogást vallanak magukénak.

Az erdélyi románok percepciója egészen más errôl a kérdésrôl. Ôk – éppen Erdély viszonylagos gazdasági fejlettsége miatt – azt nehezményezik, hogy a központ túlságosan sok jövedelmet von el tôlük. A Kolozsváron, Erdély szellemi centrumában élô Sabin Gherman, aki Elegem van Romániából! címû manifesztumával valósággal sokkolta a román közvéleményt24, azon háborog, hogy Erdély egészének a költségvetése kevesebb, mint Bukaresté egymagában.25

Az erdélyi lakosság minden eddigi felmérés szerint következetesen kevesebb államot és több egyéni kezdeményezést akar, az állam gazdasági szerepvállalásával szemben a magántulajdont, a minél szélesebb körû privatizációt részesíti elônyben. Ez a "szociológiai" opció jut kifejezésre a politikai preferenciák szintjén, amelyek azt mutatják, hogy Erdély 1990 óta egyre fokozódó mértékben zárkózik fel az etatizmus lebontását, a ráfizetéses állami vállalatok felszámolását, egyszóval a radikális reformpolitikát hirdetô pártok mögött, és egyre határozottabban fordul szembe a baloldali-nacionalista jelszavakat hangoztató, az állam egységét a radikális reformoktól féltô politikai erôkkel. Ez a tendencia az 1998. novemberi közvélemény-kutatási eredményekbôl is kiderül, amelyek azt mutatják, hogy miközben a két legfontosabb, egymással a gyôzelem érdekében összefogni kényszerülô ellenzéki párt (a posztkommunista PDSR és az etnokratikus elveket valló Nagy-Románia Párt) Munténiában és Moldvában a kisebb ellenzéki pártok nélkül is megelôzte a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártokat (Demokratikus Konvenció, Demokrata Párt, RMDSZ), Erdélyben változatlanul az állam szétrombolásával vádolt kormánypártok állnak az élen.26

Ez azonban már most kevés ahhoz, hogy országosan is 50% fölé emelje a kormánypártokat, és még kevésbé lesz elég az elkövetkezô idôszakban. Így, ha ez a tendencia folytatódik, a legközelebbi választásokon várható ellenzéki gyôzelem (országos szinten) a politikai opciók minden eddiginél élesebb különbségét vetíti elôre Erdély és a Regát között. Ez teljesen új helyzetet teremt, amelyben nagy valószínûséggel be fog következni ugyanaz a fordulat, amely Skóciában az 1987-es választások után bekövetkezett, amikor – mint David McCrone, az Edinburghi Egyetem professzora írja – "a szociálpolitika területén Skócia és az ország többi része között kialakult éles megosztottság arra késztette a skót közvéleményt, hogy a kérdést alkotmányjogilag értelmezze".27

A skótok számára az 1708-as egyesülés inkább elônyös volt, mint hátrányos. Elvesztették ugyan saját parlamentjüket és királyságukat, de továbbra is az ô ellenôrzésük alatt maradtak a központtól nem függô, szabad önkormányzatok, a skót bíróságok, a skót (kálvinista) egyház, egyszóval az egész szabad és gazdag civil társadalom, amely sokkal nagyobb befolyással volt az emberek mindennapi életére, mint az elitek által irányított országos politika. A központi parlament valójában csak a külpolitikai kérdésekben volt aktív, a protestánsok ügyét felkaroló, azt a francia és spanyol katolicizmussal szemben sikeresen védelmezô angol külpolitika pedig rendkívül népszerû volt a skótok körében. Ha a 18. században a mindennél fontosabbnak tûnô vallási hovatartozás, a 19. században a Brit Birodalom miatt volt érdemes "angolnak" lenni. A skótok, anélkül hogy lemondtak volna saját "nemzeti" különállásukról, tulajdonképpen lelkesedtek az unióért, ezért egészen századunk közepéig az ún. unionista nacionalizmus volt Skóciában a meghatározó politikai irányzat.

A húszas évektôl kezdôdôen azonban az egységes államhoz egyre inkább belpolitikai, még pontosabban szociálpolitikai megfontolásokból volt érdemes tartozni. Skóciát – teljes joggal – az individualizmus és szabad kereskedelem egyik szellemi bölcsôjeként tartjuk számon, mégis – vagy talán éppen ezért – a skótok mindig nagy becsben tartották az elesettek, az arra rászorulók megsegítését. Ezt eleinte egyházi-társadalmi alapon szervezték meg, késôbb pedig, az. ún. jóléti állam kialakulásával, elsôsorban az állam kitüntetett feladatának tekintették. Ezért a konzervatív Unionista Párt 1950 utáni folyamatos hanyatlása után a Labour vált a vezetô skóciai párttá. Mivel az 1934-ben alakult SNP (Skót Nemzet Párt), mely a hetvenes évekkel kezdôdôen vált igazi tömegpárttá, szintén szociáldemokrata jellegû, nem nehéz elképzelni, milyen élessé vált az Anglia és Skócia közötti politikai választóvonal a nyolcvanas években, amikor a konzervatív Margaret Thatcher radikálisan piacpárti reformjai a jóléti vagy gondoskodó állam utolsó, még le nem rombolt "bástyájára", a szociálpolitikára is kiterjedtek.

A társadalompolitika kezelésének kérdésében a két országrész között megmutatkozó megosztottság azt eredményezte, hogy a szociáldemokrácia skóciai lokális dominanciája ellenére az Angliában kényelmes többségben lévô konzervatívok rendre leszavazták a jóléti állam intézményeihez ragaszkodó skótokat. Amikor ez utóbbiak látták, hogy London radikálisan csökkenti az egészség- és oktatásügy központi támogatását, és egyidejûleg a helyhatóságok jövedelemforrásait és autonómiáját is megkurtítja, minden különösebb nacionalista propaganda nélkül is megértették, hogy megoldást csak az hozhat számukra, ha az ôket foglalkoztató kérdéseket alkotmányjogi formában teszik fel.

A fordulat az 1987-es választások után következett be, amikor a Skóciában gyôztes, de országosan újból a toryk mögött maradó Munkáspárt is csatlakozott a Scottish Constitutional Convention nevû testülethez, amely a Skócia politikai autonómiáját biztosítani hivatott Home Rule elôkészítését célul kitûzô pártokat és társadalmi szervezeteket tömörítette. Ezzel lényegében véve kialakult, vagy ha úgy tetszik, tudatos politikai építkezés révén megteremtôdött egyfajta "politikai skótság" (political Scottishness), amely az 1997-es referendumon biztosította a devolúció melletti egyértelmû többséget. A szociálpolitika alkotmányjogi transzformációja mellett ebben a példaértékû elmozdulásban természetesen szerepet játszottak a hetvenes években a skót partok közelében felfedezett olajlelôhelyek és az Európai Unió egyre erôsödô nemzetekfölötti intézményei is. Mivel brüsszeli perspektívából szemlélve a dolgokat, az SNP függetlenségi és a Labour devolúciós stratégiája közötti különbség lényegtelenné vált, Skóciában Európa "szeme láttára" megszületett egy gazdasági eredményeire büszke, a 18. század közepétôl a 20. század közepéig jól szuperáló brit mivoltot gond nélkül európaira cserélô, érdekeit egy, a korábbitól eltérô alkotmányjogi elrendezôdés keretében sokkal hatékonyabban érvényesítô új politikai közösség, amely befelé megosztott ugyan, de kifelé egységet mutat.

David McCormick, akinek idézett tanulmánya alapján e rövid összefoglalót elkészítettem, módszertani bravúrja pontosan az, hogy meggyôzôen bizonyítja: a skót különbözôség nem lényegi, hanem politikai, és nem predeterminált, hanem az élô politikai folyamatok alanyainak szabadon meghozott döntésébôl származik. Az persze nem mellékes szempont, hogy ez a döntés nem néhány értelmiségi vagy akár néhány politikai vezetô, hanem egy hat és fél milliós közösség meggyôzô többségének akaratát tükrözi. A döntés nem elôre meghatározott, de annak, hogy egy közösség többségi akaratának világos és tartós kifejezôdése lehessen, történeti, szociológiai és kulturális elôfeltételei vannak. Ezek az elôfeltételek nélkülözhetetlenek, de önmagukban természetesen nem garantálnak és nem magyaráznak semmit. Ha viszont nem adottak, maga az új politikai közösség kialakítására irányuló politikai akarat mond csôdöt, vagy alakul át valami mássá. Egyszóval a politikai "valóságteremtés" nem lehet teljes egészében voluntarisztikus, rendelkeznie kell bizonyos, a történelem hosszú idôtartamú (longue durée) folyamataiban gyökerezô elôzményekkel.

A skóciai devolúciós modell28 – Erdélybôl szemlélve a dolgokat – olyan, mint egy Max Weber-i ideáltípus. Pedig politikai valóság. A kérdés az, hogy Erdélyben is az lehet-e. Kialakulhat-e Erdélyben is az a "politikai erdélyiség", amely szilárd bázisává válhat az Erdély Románián belüli politikai autonómiáját megvalósítani akaró politikai mozgalomnak?

Az eddigi választási eredmények és a legújabb közvélemény-kutatási adatok kellôképpen alátámasztják az Erdély és Románia többi része vagy részei közötti nyilvánvaló politikai különbségeket. A formális különbség ténye azonban nem bizonyít semmit, ha kiderül, hogy azok a pártok, amelyeket az erdélyiek szembetûnô többsége gyôzelemre segített (és még mindig hozzásegít ahhoz, hogy legalább megôrizzék többségi mivoltuk látszatát), nem jelentenek minôségi különbséget a hagyományosan etatista és nacionalista pártokkal szemben.

A Metro Media Transilvania társadalom- és közvélemény-kutató intézet (Institutul de studii sociale si sondaje MMT) egyik figyelemreméltó adata talán segít eligazodni ebben a kérdésben. Már utaltam arra,29 hogy a választópolgárok jóval nagyobb hányada gondolja azt, hogy Romániában rossz irányban mennek a dolgok (64%), mint amennyien ma az ellenzékre voksolnának (47%), és hogy ez az ellenzék, ezen belül is az egész politikai rendszer radikális kritikáján alapuló autoritarizmus és etnokratizmus további várható megerôsödését vetíti elôre. Ha ugyanezt a két százalékarányt regionális bontásban, pontosabban (hogy leegyszerûsítsük a dolgokat) a Regát és Erdély vonatkozásában adjuk meg, a következô számokat kapjuk: a Regátban 53,5% szavazna az ellenzékre és 62,3% szerint mennek rossz irányban a dolgok (vagyis itt a kettô közti különbség mindössze kb. 9%), míg Erdélyben 35% szavazna az ellenzékre és 67% szerint mennek rossz irányban a dolgok (azaz itt 32% a különbség). Tudatában vagyok annak, hogy matematikailag nem mondható problémamentesnek két olyan felmérési adat összehasonlítása, ahol az egyik kérdésre a megkérdezettek 45%-a nem válaszolt (15% el sem menne szavazni, 30% még nem döntötte el, milyen pártra szavazna), a másik (az ország általános irányvonalát firtató) kérdésre pedig csak 14% nem adott egyértelmû választ, de mégiscsak meghökkentô, hogy éppen az ország általános irányvételét tekintve legpesszimistább országrészben a legalacsonyabb az ellenzékkel szimpatizálók aránya. Ez ellentmond az általános képnek, és éppen ezért külön magyarázatra szorul.

A szembetûnô eltérés oka véleményem szerint az lehet, hogy Erdélyben az ország általános irányvételével elégedetlen, sem a kormánypártokat, sem az ellenzéket nem preferáló, de egyébként szavazni akaró, csak most még bizonytalan választópolgárok legnagyobb része tulajdonképpen egy nem létezô harmadik erôt támogatna legszívesebben. Sôt még az is joggal feltételezhetô, hogy a kormánypártokkal szimpatizálók egy nem jelentéktelen része is csupán azért tart ki még mindig 1996. novemberi opciója mellett, mert az ellenzék megerôsödését szeretné elkerülni, de ha volna rá lehetôség, inkább erre a harmadik erôre voksolna.

E harmadik erô legkézenfekvôbb formáját én egy regionális programmal fellépô pártban látom, amely természetesen nem óhajtaná elszakítani az Erdélyt Románia többi részével összekapcsoló történelmi, politikai és gazdasági kötelékeket, de ragaszkodna ahhoz, hogy az erdélyi lakosság többségének politikai döntései – alkotmányjogilag megfelelôen szabályozott keretek között – helyi szinten is érvényesíthetôek legyenek, függetlenül attól, hogy országos szinten milyen politika érvényesül. A lényeg az, hogy az országos szinten érvényesülô többség ne semlegesíthesse a lokális (pontosabban regionális) szinten érvényesülô többségi politikai akaratot.

Ennek a tanulmánynak nem feladata, hogy egy ilyen program részleteivel foglalkozzék. (Így arra sem térek ki, hogy a történelmi hagyományoknak és a jelenlegi adottságoknak megfelelôen a Bánság feltehetôen nem a tág értelemben vett Erdély részeként, hanem azzal szorosan együttmûködve, de külön regionális entitásként óhajtaná a saját érdekeit képviselni.) Arra a kérdésre azonban feltétlenül válaszolni szeretnék, hogy megteremthetô-e Erdélyben egyáltalán egy olyan koherens politikai akarat, amely szélsôségektôl mentesen, de kellô határozottsággal állna ki egy regionális referendum és az annak tárgyát képezô politikai autonómia mellett.

A történeti-szociológiai elôfeltételek ehhez messzemenôen adottak. George E. Marica 1941–44 között írt, de csak 1997-ben publikált tanulmánya (Spiritul ardelean) az erdélyi románság elnyugatosodásának olyan fontos és ismert tényezôi mellett, mint az ortodox egyházra is hatással lévô görögkatolicizmus vagy a rend és a törvényesség szellemének kifejlôdésében döntô szerepet játszó osztrák közigazgatás, mindenekelôtt az elnyugatosodás gazdasági és lélektani vonatkozásait hangsúlyozza. "Az erdélyi román gazdaság magas színvonala – írta a jeles erdélyi szociológus – természetesen együtt járt a nagy tömegek magasabb kulturális színvonalával. Az erdélyi mûvelôdés nem volt oly magasröptû és csillogó, de annál alaposabban és szervesebben hatott."30 A nyugati civilizáció olyan alapértékei, mint az individualizmus, a magántulajdonhoz való ragaszkodás, a 19. század végére és a 20. század elejére az erdélyi románságot a maga teljességében, egészen a parasztság legszélesebb köreiig áthatották. A nyugati életstílus "behatolt a néplélek mélyebb rétegeibe, megváltoztatva a nép ôsi életformáját és szokásait. Az erdélyiek alapvetô irányultságuk és reakcióik tekintetében is nyugatiakká váltak, nemcsak a külsôségekben, hanem lényeg szerint is. Éppen ezért az átlagerdélyi lelkileg összeszedettebb, kiegyensúlyozottabb és állhatatosabb. Kevésbé bonyolult, egyszerûbb viselkedésû, de következetesebb. Lelki egyensúlya hozzásegítette ahhoz, hogy nagyobb mértékben legyen ura sorsának, és hogy könnyebben uralkodjon az élet változékonysága és a természet fölött."31

Az erdélyi románság legsajátosabb vonásának tekintett "nacionalizmus" hasonlóképpen tömegjelenséggé vált már a 19. század második felében. Szociológiai értelemben vett mélysége és a politikai jogfosztottság miatt ez a fajta nacionalizmus – a nyugati alapmintának megfelelôen – a legteljesebb mértékben demokratikus lehetett, a demokratizmus pedig a nacionalizmust erôsíthette.32 Vagyis az erdélyi románoknál a nemzeti érzés a politikai patriotizmus formájaként, a politikai szabadság kultúrájaként mûködött, ami éppen az ellentéte volt mindannak, ami a románokat általában jellemezte.33

Amikor az elsô világháború után Erdély – mint George Em. Marica írja – Közép-Európából és az osztrák-német kultúra körébôl átkerült a délkelet-európai térségbe, a különbözô civilizációs örökséget hordozó romániai tartományok közötti belsô kiegyenlítôdésre pontosan azért nem kerülhetett sor, mert az erdélyi román értelmiség ugyan elég hamar átvette az ókirályságbeli életstílust és a franciás kultúrát, de "ez a társadalom felsôbb szintjén végbement egynemûsödés nem párosult egy megfelelô alacsonyabb szintû homogenizációval". Mivel ez utóbbi területen Erdély "egyértelmûen fölényben volt az Ókirálysággal szemben, a közeledésnek itt fordított irányban kellett volna megtörténnie, vagyis a regáti parasztságnak kellett volna átvennie az erdélyiek fejlettebb életformáját". Ez azonban a különbözô történelmi tartományok alsóbb rétegei közötti kapcsolatok hiánya miatt nem történt meg, aminek az lett a következménye, hogy az erdélyi románok, a Monarchia falusi kapitalizmusában edzôdött elôéletük miatt tudtak élni az 1921-es földreform nyújtotta új lehetôségekkel, és a két világháború közötti általános iparosodási és urbanizálódási folyamatból is alaposan kivették a részüket. Ezzel szemben Moldvát alig és Munténiát is csak kisebb mértékben (a Prahova völgyében és Bukarestben) érintette meg az az "általános deruralizációs és elvárosiasodási folyamat, amely végeredményben az elnyugatiasodást jelenti".34

Azt hiszem, ezen a ponton ragadhatjuk meg az Erdély és a Regát közötti legfontosabb – máig ható – különbséget. A regáti parasztság nagyobb részét lényegében csak a kommunizmus brutalitása szakította ki a maga félig-meddig még archaikus életkereteibôl, az addig legalább kisközösségi szinten sajátos társadalmi arculattal rendelkezô paraszti tömeget városon és falun egyaránt identitás nélküli masszává változtatva. Ennek a rétegnek a nemzeti identitását a nacionalizmus erdélyi, a polgári öntudattal és demokratizmussal szervesen összefonódó formája helyett már egy másfajta, etatista és velejéig manipulatív nacionalizmus szólamai határozták meg. A hagyományos antidemokratikus nacionalizmus viszonylag szûk keretei ekkor töltôdtek fel "a városi és falusi dolgozó nép széles rétegeivel".

Ez az a társadalmi közeg, amelyben a C. V. Tudor eszement demagógiájától Teodor Melescanu jóságos autoritarizmusáig terjedô nemzeti baloldal beszédmódja hat, amelyben e baloldal radikális akciói számottevô visszhangot keltenek, amint az a Bumbesti-Jiu, Târgu-Jiu és Râmnicul Sãrat közötti szubkárpáti háromszögben oly látványosan megmutatkozott az ötödik bányászjárás idején. Nagyon jól mondta Radu Filip politikai elemzô egy, a BBC román nyelvû adása által közvetített beszélgetésben, hogy Romániában tulajdonképpen kétfajta, teljesen eltérô mentalitású, a politikához teljesen eltérô módon viszonyuló népesség él. Az egyik szimpatizál Vadimmal, a bányászok erôszakcselekményeivel és szegény, a másik elfogadja az ország modernizálódásának eszméjét, még akkor is, ha anyagi kára származik belôle. A román politikai szakértô szerint nem lehet tudni, melyik népesség van Romániában többségben.35

Egyetértek ezzel a gondolattal. Egyetlen megjegyzésem volna csupán. Nem tudjuk, melyik népesség van többségben az országban, de azt tudjuk, hogy a Regátban (igaz, hogy csak minimális különbséggel) az elôbbi, és azt is, hogy Erdélyben – jelentôs többséggel – az utóbbi túlsúlya érvényesül. És van még valami, amiben biztosak lehetünk: ha ettôl a határozatlanságtól, amely nem más, mint a Sorin Alexandrescu által új könyve bemutatóján említett "román történelmi határozatlanság"36 egyik jelenkori megnyilvánulása, országos szinten nem lehet megszabadulni, meg lehet ezzel az elszakadással próbálkozni regionálisan.

1998. december–1999. január

Azóta bejegyezték Sabin Gherman Pro Transilvania alapítványát, az RMDSZ-en belül pedig – a Reform Tömörülés kongresszusán elfogadott zárónyilatkozat történelmi jelentôségû ötödik pontjának köszönhetôen – megindult a rég esedékes vita "Erdély regionális gazdasági, kulturális és politikai érdekei"-nek érvényesítésérôl és egy új, a közös erdélyi identitásban gyökerezô magyar–román partnerségrôl.

——————————————

* A tanulmány Molnár Gusztáv Az erdélyi kérdés címmel a Magyar Kisebbségben (új sorozat, III. évfolyam, 1997. 3–4. (9–10.) szám, 208–232.) megjelent vitaindítójának folytatása. A iasi-i Polirom kiadónál Az erdélyi kérdés cím alatt hamarosan megjelenô kötet számára készült, magyar változata megjelent: Bakk Miklós–Székely István–Toró T. Tibor (szerk.): Útközben. Pillanatképek az erdélyi magyar politika reformjáról. Pro-Print,

Jegyzetek

1 Az erdélyi kérdés. Magyar Kisebbség (Kolozsvár) 3, 1997, 3–4, 208–232. Angolul l.: The Transylvanian Question. The Hungarian Quarterly 39, 1998 (Spring), 148, 49–62. A tanulmány román fordítása (Problema transilvanã) az Altera c. marosvásárhelyi folyóiratban jelent meg (4, 1998, 8, 42–66.).

2 Ismeretes, hogy Ó-Romániában, ha csekély többséggel is, de Iliescu "gyôzött", a Demokrata Konvenció képviselôjelöltjeire és Emil Constantinescura elsôsorban az erdélyiek szavaztak. Bôvebben l. Molnár G.: Választási geográfia. Magyar Narancs (Budapest) 1996. dec. 11. – Az elôrehozott választásokat követelô Ion Iliescu 1998. augusztusi moldvai "kampánykörútján" ezt szóvá is tette. "Önök – mondta a volt kommunistákat tömörítô PDSR (Társadalmi Demokrácia Romániai Pártja) elnöke moldvai hallgatóságának – a legfôbb áldozatai a jelenlegi gazdasági válságnak. De mások tévedése miatt lettek áldozatok. Az erdélyiek miatt. Ôk szavaztak a Demokratikus Konvencióra." (Adevãrul – Bukarest – 1998. aug. 18.) A PDSR egyik 1997-es hivatalos dokumentuma szerint az erdélyi választói bázis elveszítése "döntötte el az 1996. novemberi választásokat" (Pozitia PDSR fatã de situatia din Transilvania – A PDSR álláspontja az erdélyi helyzettel kapcsolatban). Teodor Melescanu, az ApR (Szövetség Romániáért) elnöke is úgy véli, hogy "Erdély az a térség, amely megválasztotta Constantinescu elnököt és megbüntette a PDSR-t az 1996-os választásokon". (Crisana – Nagyvárad – 1995. jan. 15.) – Az erdélyiek szerepét a fentiekkel szemben lényegtelennek tünteti fel Ioan Bogdan Lefter politikai elemzô (Cine a votat cu CDR? – Ki szavazott a Demokratikus Konvencióra? Adevãrul 1998. aug. 31.). A szerzô megfeledkezik arról a nyilvánvaló tényrôl, hogy a hatalomváltáshoz nemcsak a Konvenció, hanem valamennyi koalíciós párt szavazatára szükség volt. Ha ezeket összesítjük – és ebben a tekintetben az elnökválasztás második fordulójában Constantinescura leadott szavazatok a mérvadóak –, rögtön láthatóvá válik az erdélyi és a regáti választópolgárok opciója közötti alapvetô különbség. Egy 1998. novemberi választási felmérés még szembetûnôbb módon világít rá ugyanerre. (L. a 25. sz. jegyzetet.) Ezek a konkrét adatok azt mutatják, hogy Erdély valóban "sokkal fejlettebb politikailag, mint az ország többi része", amit az említett bukaresti szerzô "majd mindenki által könnyedén elfogadott klisé"-nek tekint.

3 A bukaresti Gabriel Andreescu és a Franciaországban élô Antonela Capelle-Pogãcean válaszcikkeit lásd Magyar Kisebbség 1998, 8, valamint Beszélô 1998, 9. A temesvári Victor Neumann cikke (Descentralizare sau recentralizare în Europa dunãreanã. Cazul României) az Altera 1998/8-as számában jelent meg. További – román – válaszcikkek megjelenés elôtt a Problema transilvanã c. kötetben (Polirom, Iasi 1999).

4 Az erdélyi magyarok válaszcikkeit lásd Magyar Kisebbség 1998, 1, 3–101.; valamint 1998, 2, 326–364.

5 Bakk Miklós: Románia és Közép-Európa – két kiegyezés. Magyar Kisebbség 1998, 1, 30.

6 Lásd (az idézetek sorrendjében): Transilvania tinde sã se transforme într-o zonã de co-guvernare româno–maghiarã. Scrisoare adresatã de dl. Ioan Mircea Pascu, vicepresedinte al PDSR, dlui Radu Vasile, primul-ministru al României. Timpul 1998, 38; Prognoze pesimiste. Mircea Cosea la un seminar organizat de Fundatia "Un Viitor pentru România", Curentul 1998. márc. 5.; Politica externã a României. Discursul rostit de Adrian Nãstase la sedinta Consiliului National extraordinar al PDSR. Timpul 1998, 41; Oliviu Gherman: Tensiunile artificiale si pericolul autoizolãrii. Curentul 1998. jún. 17. [a szöveg 1995 márciusában keletkezett!]; Interviu cu Gheorghe Tinca, ambasador MAE, fost ministru al Apãrãrii Nationale. Transilvania Jurnal 1998. jún. 22.; Rãzvan Theodorescu: Crime de înaltã trãdare. Timpul 1998, 36; Transilvania va rãmâne mereu parte integrantã a României. Declaratia finalã a Biroului Executiv Central al PDSR. Timpul nr. 25, 1998. – A PDSR egyéb antiföderalista és "Erdélyért" egy egész nemzetközi románellenes összeesküvés ellenében síkra szálló állásfoglalásait lásd Adrian Nãstase: PDSR si "Operatiunea Transilvania". Curentul 1998. jún. 17.; Cine oferã o garantie cã nu se urmãreste federalizarea României? Interviu cu purtãtorul de cuvânt al PDSR, Ioan Mircea Pascu. Curentul 1998. jún. 23.; Ioan Mircea Pascu: Adevãratul pericol: federalizarea României. Cotidianul 1998. okt. 5.; Ion Iliescu: Atentatele la integritatea tãrii nu pot fi negociate. Timpul 1998, 40; O atitudine slugarnicã fatã de cei care agreseazã demnitatea poporului român si integritatea statului român. Declaratia organizatiilor judetene ale PDSR din Transilvania cu privire la manifestãrile separatiste de federalizare si dezmembrare a României. Timpul 1998, 43. – Adrian Nãstase 1998. október 14-i parlamenti felszólalása, amikor a nemzeti baloldal megpróbálta megakadályozni egy egyértelmûen NATO-párti állásfoglalás elfogadását a koszovói kérdésben, világosan bizonyítja, hogy ez a szenvedélyes hangú erdélyi kampány egy jól meghatározott külpolitikai stratégiába illeszkedik: "Itt egy lényegi kérdés merül fel – jelentette ki a volt román külügyminiszter –: mi egy olyan kísérleti lôtér részvevôi vagyunk, ahol most próbálják ki azokat az eszközöket, amelyeket késôbb miránk fognak irányítani. Nem tudom, hogy sor fog-e kerülni erre a bombázásra vagy katonai akcióra, de ez mindenképpen az elsô ilyen, »humanitárius érdekbôl« elrendelt mûvelet lesz. Az a tény, hogy katonai akciókat lehet végrehajtani egy ország területén – és itt nem teóriáról, hanem az ágyúnaszádok diplomáciájáról van szó, ahogyan azt a 19. század végén gyakorolták –, precedenst teremt. Ezt a módszert bármikor alkalmazhatják más országokban is, Romániát is beleértve." (Extrase din stenograma sedintei comune a celor douã camere ale Parlamentului României, din 14 octombrie crt. Timpul 1998, 43.) – A PDSR ügyvezetô alelnöke egy újabb cikkében a következôket írja az "erdélyi kérdés"-rôl: "Az 1998-as év az autonómiapárti vélemények felerôsödését is magával hozta, miután bedobták azt a gondolatot, hogy létezik egy valóságos erdélyi kérdés, amelynek alapján e történelmi tartomány és a Regát közötti politikai törésvonal állna." Nãstase szerint 1998-ban finoman átsiklottak a "magyar kérdésrôl az erdélyi kérdés"-re, ami hatványozottan bonyolítja a helyzetet, bár a román politikusok ennek nincsenek teljesen tudatában." (1998 – Anul unei coalitii aflate la remorca UDMR. Cronica Românã 1999. jan. 11.) Ez az érdekes cikk burkolt válasznak tûnik e sorok írójának Az erdélyi kérdés c. tanulmányára és a Transilvania Jurnal 1999. január 4-i számában megjelent interjújára. (Ardelenii se simt frustrati din cauza superioritãtii lor. Az interjú magyar fordítását lásd a Romániai Magyar Szó 1999. jan. 26-i számában.) Ahelyett azonban, hogy nyíltan megmondaná, hogy egy meghatározott személlyel polemizál, Nãstase túldimenzionálja a kérdést, úgy állítja be, mintha az az RMDSZ tudatos politikai stratégiája volna, amirôl – legalábbis egyelôre – nincs szó.

7 Vö. Gabriel Andreescu: Az "erdélyi kérdéstôl" az "európai kérdésig". Magyar Kisebbség 1, 8–17.

8 Adrian Marino: Pentru Europa, Integrarea României. Aspecte ideologice si culturale. Editura Polirom, Iasi 1995. 19–20.

9 A. Marino: i.m. 18.

10 Daniel Barbu: Democratia crestinã. = Sapte teme de politicã româneascã. Antet, Bucuresti 1997. 107–127.

11 D. Barbu: i.m. 122.

12 D. Barbu: i.m. 123.

13 Emil Hurezeanu: Elitele. 22 1998. 46.

14 Apel cãtre clasa politicã. 22 1998. 48.

15 "A római jog – mondja Alexandru Paleologu – lehetôvé tette a diktatúra korlátozott ideig történô bevezetését, hogy a társadalmat autoritárius eszközökkel kivezessék a zsákutcából. Akkor akadt egy Cincinatus erre a feladatra, de nálunk ki tölthetné be ezt a szerepet? Ez a katasztrófa, hogy nincs egy Cincinatusunk." (Mârlãnia din viata politicã româneascã este un spectacol complet. Interjú Al. Paleologuval. Lumea Magazin 1998, 10, 59.) Lásd még Toader Paleologu Carol al II-lea si politica românescã c. cikkét (Cuvîntul 1997, 4), mely II. Károly alkotmányos diktatúrájának diszkrét rehabilitálása.

16 Vö. Stelian Turlea: "Soldatul poporului". Ziarul Financiar 1998. dec. 21.

17 Samuel P. Huntington: The Clash of Civilisations and the Remaking of World Order. New York 1996. 138, 154. A magyar fordítás (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest 1998) a torn countryt nem meghasonlott, hanem "elszakadó ország"-nak fordítja, ami nem ugyanaz. (Az idézet magyar kiadásbeli – kissé "összecsapott"-nak tûnô – fordítását lásd a 220–221., valamint a 250–251. lapokon.) A meghasonlottság pontosan azt fejezi ki, hogy – Huntington értelmezése szerint – az eredeti civilizációtól igazából nem lehet elszakadni. Ugyanezt sugallja a pontos román fordítás: "tãri sfâsiate". A Meghasonlott államok – a civilizációváltás kudarca c. fejezetben a szerzô részletesen elemzi Oroszország, Törökország, Mexikó és Ausztrália esetét. (A magyar kiadásban: 222–251. A román kiadásban: 201–226.) – A nyugati vírus vagy – kevésbé metaforikus megfogalmazásban – a nyugati mintakövetés által kiváltott intézményi kollapszusról lásd a szerzô Köztes-Európa eltûnése, avagy a mintakövetés közép- és kelet-európai konzekvenciái. Vázlat c. tanulmányát (megjelenés elôtt a Teleki László Alapítvány konferenciakötetében, Budapest 1999). A problémát mind Közép-, mind pedig Kelet-Európában a Nyugatról átvett szabadságok történetileg és szociológialag még kellôen meg nem alapozott "túltengése", a hagyományos hatalmi viszonyokat dezintegráló hatása okozta, illetve okozza (Magyarországon például a 13. század végén, a 15–16. század fordulóján, majd a magyar nemzetállam 1848 és 1945 közötti hosszú, frusztrációkkal teli megszületése idején lépett fel az intézményi kollapszus jelensége). De lényegbevágó különbség van az önálló geopolitikai kategóriaként épp most eltûnôben lévô Köztes-Európa (Zwischen-Europa) nyugati és keleti része között. Elôbbi a nyugati magterülethez való közelségének, valamint annak a nyugati modellt végül is belsô társadalmi szervezôelvvé tevô hosszú idôtartamú történelmi folyamatnak köszönhetôen, mely rendelkezésére állt részben integrált, részben annektált perifériaként Nyugat-Európa szerves részévé vált. Utóbbi, mely sajátos történelmi feltételei miatt csak a múlt században kezdhette el a nyugati társadalmi és politikai intézmények átvételét, és a nyugati centrumtól távolabbi földrajzi elhelyezkedése miatt ma is nehezebben tud ahhoz kapcsolódni, csupán mint "kihasznált vagy magárahagyott periféria" (périphérie exploitée ou délaissée) kapcsolódik a Nyugathoz. (A kifejezést Jacques Lévy Europe. Une géographie c. könyvébôl vettem át. Paris 1997. 247.) Annyira már a Nyugat részévé vált, hogy a harmincas-negyvenes években fellépett elsô intézményi kollapszust meg kellett tapasztalnia, de – a történelmi idô hiánya, nem pedig valamiféle földrajzi vagy geokulturális determinizmus miatt – annyira még nem, hogy a jelenlegi "demokrácia-túltengés" miatt vészesen közeledô második belsô eredetû intézményi összeomlást elkerülhetné. (A "Köztes-Európa" nyugati – közép-európai – és keleti része közötti lényegbevágó szerkezeti különbségekre utal a kommunizmus szerves, illetve szervetlen mivolta is ezekben a térségekben. Csehszlovákiában, Lengyelországban és Magyarországon például a kommunizmus a kierôszakolt, nem pedig az önkéntes mintakövetés példája volt. Ezekben az országokban nem az intézmények belsô összeomlása vezetett a kommunizmushoz, mint például
Oroszországban vagy Jugoszláviában, hanem a kommunizmus vezetett a tôle idegen demokratikus intézmények lerombolásához. És éppen a demokratikus intézmények életképessége miatt nem válhatott a rombolás teljessé, hogy a kommunizmus legalább utólagosan szervesülhessen, ahogy például Romániában történt.) A nyugati minta tényleges és végleges belsôvé válásának az átvételére irányuló történelmi horderejû döntés sajnos csak a kezdete. Az út nyitott, és ebben az értelemben Európa keleti határai is nyitottak. A kérdés csak az, van-e még elég idô arra, hogy a Köztes-Európa keleti sávjában elhelyezkedô államok – így Románia és Bulgária is – egy újabb elkerülhetetlennek tûnô intézményi összeomlást kiheverjenek és ezzel megteremtsék a demokratikus politika mûködôképességét és stabil többségi támogatottságát biztosító történeti és szociológiai feltételeket.

18 Lásd Mihai Ralea: Fenomenul românesc. Editura Albatros, Bucuresti 1997. 90–91.

19 G. Andreescu, idézett cikk.

20 Traian Stef, a Transilvania Jurnal, az elsô erdélyi regionális napilap vezércikkírója, azokról írván, akik "reszketnek Erdélyért", a következôket mondja: "Pontosan ôk jelentik a legnagyobb veszélyt Románia egységére nézve." Ha a nemzeti kommunisták kerülnek hatalomra, "az erdélyiek valóban fel fogják vetni az autonómia kérdését", mert akkor "az erdélyi értékek romba dôlnének, az erdélyi specifikummal együtt." (1998. nov. 27.)

21 Sorin Mitu: Geneza identitãtii nationale la romãni. Bucuresti 1997.

22 Vö. Sorin Mitu: Illúziók és valóság Erdélyben. Beszélô 1998, 9. 44–52.

23 Vö. Ilie Serbãnescu: Va pierde Romãnia si lupta politicã cu Ungaria asa cum a pierdut-o pe cea economicã? Adevãrul 1998. okt. 8. – Serbãnescu már korábban is szóvá tette "Erdély nyugati elszakadásának" veszélyét, amely felé – úgymond – "az RMDSZ és Budapest konkrét lépéseket tettek, sajnálatos módon olyan románok segítségével, akik mindenáron Európa kegyeit keresik". A románoknak mindenestre – teszi hozzá Serbãnescu – "készen kell állniuk bármilyen eshetôségre. És amikor ezekrôl az eshetôségekrôl van szó, egyformán kellene reagálnia a hatalomnak és az ellenzéknek". (Federalizarea României – tel al UDMR. Monitorul de Cluj 1995. jún. 2.) Amikor ezt a cikket írta, a jó nevû gazdasági elemzô még nem gondolt arra az "eshetôségre", hogy egy olyan kormányban fog szerepelni, amelyben az RMDSZ is képviselteti magát. Ha a piacgazdaság elkötelezett hívei így gondolkoznak, el lehet képzelni, mi lehet azoknak a fejében, akik szerint éppen a radikális reformpolitika jelenti a legfôbb veszélyt Románia számára.

24 Vö. Sabin Gherman: M-am sãturat de România. Monitorul de Cluj 1998. szept. 17. Az ellenzéki politikusok, a nacionalista sajtó (Adevãrul, Cotidianul, Jurnalul National) és a legnézettebb politikai talk-show mûsorok hisztérikus reagálásai közepette valóságos felüdülésként hatott néhány értelmiséginek a Gherman által felvetett kérdéseket normális és természetes vitatémaként kezelô véleménye. Vö. Emil Hurezeanu: "Mi-e dor de România!" Curentul 1998. szept. 24.; Virgil Nemoianu: Federalismul. Curentul 1998. okt. 20.; "Sub acoperisul numit România existã o varietate de identitãti". Interviu cu Victor Neumann, Transilvania Jurnal 1998. szept. 29.; "Sper cã acest jurnalist vrea sã zguduie un pic constiintele". Academicianul Camil Muresan despre "cazul Gherman". Transilvania Jurnal 1998. szept. 30.

25 Sabin Gherman, autorul controversatului articol "M-am sãturat de România", se explicã. Transilvania Jurnal 1998. nov. 11.

26 Vö. Barometrul de opinie publicã. România noiembrie 1998. Realizat la cererea Fundatiei pentru o Societate Deschisã. – A kormánypártok és az említett két ellenzéki párt százalékaránya a valamilyen pártot választók körében a három történelmi tartományban a következôképpen alakult: Munténia: 43–49%; Moldva: 40–47%; Erdély: 59–30%. Az országos arányok ugyane pártok között: 48–42%. Ez a kormánypárti fölény azonban csalóka. Az országosan 5%-ot elért ApR-t is bekalkulálva a kormány–ellenzék arány már most 48–47%-ra módosul. Még inkább az ellenzék javára billenti a mérleget két további adat. Egyrészt az öt százalék alatt maradó kis pártok egytôl egyig ellenzékiek, ami azt jelenti, hogy éles választási helyzetben – tekintettel arra, hogy a polgárok olyankor szeretnek hasznosan szavazni – az ellenzéknek vannak jelentôsebb mozgósítható tartalékai. Ugyancsak az ellenzéknek kedvez, hogy azoknak az aránya, akik szerint az ország rossz irányba halad, országosan 64% (22% szerint jó irányba halad az ország, 14% bizonytalan). 1997 júniusában 26% szerint mentek a dolgok rossz, 52% szerint pedig jó irányban, és 22% volt bizonytalan. Ez azt jelenti, hogy a kormány gyakorlatilag az 1997 tavasza és 1998 ôsze közötti másfél évben veszítette el a polgárok többségének bizalmát. A fentiek alapján akár egy földcsuszamlásszerû ellenzéki gyôzelem sem zárható ki, ami azt jelenti, hogy Erdélynek az ország többi részéhez viszonyított politikai mássága is e gyôzelem mértékével egyenes arányban fog megnövekedni. – A legfrissebb közvélemény-kutatás eredményeinek részletes ismertetését és értékelését lásd Bányai Péter: A Metro Media Transilvania 1998. novemberi választási felmérése. Kézirat.

27 David McCrone (University of Edinburgh): Scotland and England: Diverging Political Discourses. 1998. Paper presented to the Conference on Regionalism, Budapest, September 5–7, 1998.

28 A skóciai politikai folyamatokról bôvebben lásd Crick, B. and Millar, D.: To Make the Parliament of Scotland a Model for Democracy. John Wheatley Centre, Edinburgh 1995; Brown, A., McCrone, D. and Patersson, L.: Politics and Society in Scotland. Macmillan, London 1996. Második kiadás: 1998; McCormick, J. and Alexander, W.: Scotland: towards devolution. = The Ethnicity Reader. Nationalism, Multiculturalism and Migration. Ed. by Guibernau, M. and Rex, J., Polity Press, Cambridge 1997. 154–169.; Scottish Office Scotland's Parliament, Cm. 3658, 1997; Nairn, T.: The Break-Up of Britain. Verso, London 1997; Brown, A., McCrone, D., Paterson, L., and Surridge, P.: The Scottish Electorate: the 1997 general election and beyond. MacMillan, London: 1998; Understanding Constitutional Change, special issue of Scottish Affairs, 1998.

29 Lásd a 26. számú jegyzetben ismertetett adatokat.

30 George Em. Marica: Studii sociologice. Centrul de Studii Transilvane, Cluj-Napoca 1997. 258.

31 I.m. 288.

32 I.m. 266–268.

33 "A nemzeti érzést – írja H.-R. Patapievici – a románok [értsd: a regáti románok – M.G.] sohasem a politikai patriotizmus formájaként, vagyis nem a politikai szabadság kultúrájának érvényesüléseként értelmezték." (Destinul nationalismului si contractul social comunist. = Politice. Ed. a II-a, adãugitã, Humanitas, Bucuresti 1997, 101.)

34 Vö. George Em. Marica: i.m. 269–272.

35 A BBC román nyelvû adása, 1999. jan. 23. 18 óra.

36 Paradoxul român. 22 1999. jan. 5–11.