stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Deák András

Többségben és kisebbségben:
az észtországi oroszok jogi helyzete
a kilencvenes években*

Az észtországi kisebbségek 1991 elôtt

Az orosz ajkú kisebbség a II. világháború elôtt az észt társadalom viszonylag kis részét képezte. Az 1922-es népszámlálás során a lakosságnak csak mintegy 8,2%-a vallotta magát orosz anyanyelvûnek. Így is a két világháború közti Észtország legnagyobb nemzeti kisebbsége volt a német (1,7%), a svéd (0,7%), a zsidó (0,4%) és a lett mellett.1 Ezen minoritásoknak az 1924. decemberi sikertelen kommunista puccskísérletet követôen biztosították a kulturális önigazgatás lehetôségét. Az 1925 februárjában életbe lépett törvény alapján a nemzetiségek létrehozhatták önkormányzataikat, amelyeknek lehetôségük nyílt saját oktatási és mûvelôdési intézményeik kialakítására és fenntartására. Az orosz lakosság nem igazán élt ezzel a lehetôséggel, tekintettel arra, hogy a keleti határ mentén egy tömbben élt, és így a területi alapon szervezôdô hagyományos önkormányzatok útján biztosíthatta ilyen igényeit. Emellett a különbözô nemzetiségekhez tartozó képviselôk saját kisebbségeik érdekeit kiemelten figyelembe véve dolgoztak a parlamentben, politikai szinten is biztosítva ezáltal jogaikat. Ez a rendszer nem módosult jelentôsen a '30-as évek némileg autoriterebb kormányzati idôszakában sem. A két világháború közti észt kisebbségi gyakorlatot és kiváltképp az 1925-ös autonómiatörvényt a Népszövetség is példaértékûnek tekintette.

A helyzet a világháború alatt és azt követôen radikálisan megváltozott. Egyrészt az orosz anyanyelvû minoritás maradt az egyetlen komoly nem észt etnikum az országban. A német lakosság nagy részét a Molotov–Ribbentrop paktum alapján kitelepítették, a svédek is elhagyhatták szülôföldjüket, míg a pár ezres zsidóság nem élte túl a náci megszállást. Másrészt megindult a Szovjetunió többi területérôl való nagyarányú betelepülés. Ennek egyik oka a háborús cselekmények, az emigráció és a szovjetek által történt kitelepítések miatt jelentkezô2 – a becslések szerint az összlakosság mintegy 20%-át kitevô – emberveszteség pótlása volt.3 Ugyanakkor a jó infrastruktúrával rendelkezô térség iparosítása, az országba történô kényszeráttelepítések, a jobb életkörülmények, az itt elhelyezett és késôbb letelepedett katonaság és az ország irányításához szükséges, de idegen származású káderállomány jelenléte alaposan felborította az etnikai arányokat. Bár az ide érkezettek nagyobbik része pár éven belül el is hagyta a köztársaságot, de így is 1959-re az állandó lakosságnak már 22,3%-a az oroszt vallotta anyanyelvének, és ez az arány 1989-re 35,2%-ra nôtt. Ennek a bô harmadnak túlnyomó többségét a legkülönbözôbb vidékekrôl származó oroszok képezték, kisebb hányadát ukránok, beloruszok, míg a hozzávetôleg egymilliós észt többség csak a lakosság 64,7%-át tette ki. A frissen bevándoroltak a szovjet idôszakban iparosított északnyugati vidéken (Narva, Kohlta-Jarve, Sillamae) és a városokban koncentrálódnak. Tallinn észt lakossága 1989-ben már csak a relatív többséget jelentô 47,4%-ot érte el, de az ország negyedik legnagyobb városában, Narvában ugyanez az érték 1991-ben mindössze 4% volt. Az oroszok és az észtek ilyetén, nem egy esetben mindkét fél részérôl kényszerû együttélését a helyzetbe való belenyugvással vegyes hideg tartózkodás jellemezte. Ez érthetô, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a mintegy 600 ezres orosz nyelvû kisebbségnek csak jóval kevesebb mint a fele született az országban, az elkülönült letelepedést, a jó nyelvtudás kölcsönös hiányát, a különbözô kulturális örökséget és mentalitást.

Az orosz kisebbség mai helyzete

Kisebbség vagy idegenek?

Ez a hideg, tartózkodó viszony a függetlenedési idôszak során új elemmel, a kölcsönös gyanakvás motívumával bôvült. A peresztrojka kezdetén a gazdasági önirányításra, majd 1989–90-tôl már a Szovjetunióból való teljes kiválásra törekvô balti nemzetekhez nem csatlakozott egyöntetûen saját orosz ajkú lakosságuk. Ez részben világnézeti okokból történt, de az oroszok többsége számára a függetlenség bizonytalanságot, egzisztenciális fenyegetést, az anyaországtól való elválást jelentett. Így ebben az idôszakban nagyrészt ôk adták a Moszkvához viszonylag közelebb álló mozgalmak, sztrájkok és a teljes kiválást ellenzôk bázisát.4 Ez a viselkedés azonban az észtek számára az "ötödik hadoszlop" rémképét idézte fel, és az idegen lakosságot mint a függetlenségére, területi integritására, nemzeti érdekeire és létére veszélyes elemet ítélte meg. Az észtországi oroszok és az akkor még konszolidálatlan oroszországi helyzet miatt érzett aggodalom elválaszthatatlanul összemosódott.

Ez a félelem és a valós helyzet el nem fogadása is szerepet játszott abban, hogy az újonnan függetlenné vált Észtország az elsô szovjet megszállás elôtti, 1940-es állam jogfolytonos képviselôjeként definiálta önmagát. Ez egyben a két világháború közti kisebbségi jogrendszer átvételét is jelentette. Ennek megfelelôen az 1992. június 28-án elfogadott alkotmány biztosítja a fôbb emberi és kisebbségi jogokat, többek közt a diszkriminációmentességet (12. cikk), a kisebbségi nyelvhasználatot (37.), a kulturális önkormányzatokhoz és a hivatalokban való nyelvhasználathoz való jogot (50–52.). Az 1993 októberében elfogadott "A kisebbségek kulturális autonómiájáról" szóló törvény az 1925-ös rendelkezésekhez hasonlóan tág teret nyit az ország minoritásainak saját kulturális szervezeteik létrehozására, több szinten biztosítja nyelvhasználatukat. Észtország az Európa Tanácsba való 1993. májusi felvételekor ígéretet tett arra, hogy kisebbségi politikáját összhangba hozza a Tanács 1201-es ajánlásának elveivel. Ezek a jogszabályok és végrehajtásuk kielégítôen rendezik a kisebbségek helyzetét, amit a nemzetközi szervezetek is elismernek.

Mindazonáltal az észt államiság jogfolytonosságából következôen Tallinn nem adta meg az 1940. június 16. után bevándoroltaknak és utódaiknak az állampolgárságot. Tekintettel az etnikai arányokra, az 590 000 fônyi nem észt lakosság többsége így önhibáján kívül, egyik napról a másikra hontalanná vált. A lakosság ezen része, mint a szovjet megszállás alatt lévô, független Észtországba bevándoroltak – arányaiból kifolyólag a késôbbiekben némileg következetlenül kezelt – kategóriájába került. Számukra a fent felsorolt, kisebbségeket megilletô jogok többsége nem elérhetô vagy eltörpül a többi, az állampolgárság hiánya miatti sérelem mellett. Így a határvonal nem a kisebbségi és észt, hanem az állampolgár és idegen jogi fogalmai között húzódik. A két státus közötti különbség szembeötlô a jogi dokumentumokban. Például a kulturális autonómiáról szóló törvény a következôképpen definiálja a kisebbséghez tartozást: olyan észt állampolgár,5 aki Észtország területén él, az országgal tartós kapcsolatban áll, etnikumában, kultúrájában, vallásában vagy nyelvében különbözik és érdekelt ezen különállásának megôrzésében (1. cikk). Az Alkotmányban bizonyos bekezdések után rendszeresen visszatérô kitétel: "Amíg a törvény másképp nem rendelkezik, ezen jog ugyanúgy vonatkozik mind az Észtországban tartózkodó észt, mind más államok állampolgáraira, akárcsak a hontalan személyekre."

Az így hontalanná vált állampolgárok számára a következô lehetôségek kínálkoztak.6 Az 590 000 nem észt közül mintegy 80 000 fô a függetlenséget követô pár évben elhagyta az országot. Mintegy 60 000 fô eleve megkapta az észt állampolgárságot, mert bizonyítani tudta, hogy ôsei már a háború elôtt is rendelkeztek vele. További 25 000 fôt honosítottak 1992 és 1995 között, mert támogatták a kritikus idôszakban, a '80-as évek végén, a '90-ek elején az észt függetlenségi mozgalmat.7 Ez a fajta "politikai hûségen alapuló" megkülönböztetés lényeges eltérés az eredeti elvhez képest, kimondatlanul is az "illojális" kategóriáját aggatva a többi idegenre. Több mint 120 000 fô a könnyen elérhetô orosz állampolgárságot választotta. Mintegy 40 000 ember szerzett észt állampolgárságot honosítás útján, a vele járó vizsgák letételét és az ellenôrzéseket követôen. Az orosz és észt állampolgárok között elvileg nem lehet átfedés, mivel a vonatkozó 1995. januári tallinni törvény nem ismeri el a kettôs állampolgárságot.8 Egy jelentôs csoport, észt hivatalos adatok alapján mintegy 166 000 fô, beadta kérelmét és megkapta a számukra kibocsátott "hontalan-kártyát", amelynek beszerzése az országban maradás legfôbb feltétele.9 A maradék, mintegy 95 000 fô jelenleg illegálisan, papírok nélkül tartózkodik az országban. Egy részük valószínûleg sorban áll ezekért, de többségük nem igényelt ilyeneket. Külön vita tárgya volt a katonai nyugdíjasok ügye, akiktôl az észt állam minden támogatást megtagadott, az 1993. júliusi idegenrendészeti törvény pedig kifejezetten kitoloncolással fenyegette ôket. Ezen bô 10 000 fôs csoport és a hozzájuk tartozó majdnem 30 000 családtag ügyét 1994. június 26-án külön szerzôdésben rendezte Oroszország és az Észt Köztársaság. A megállapodás értelmében Tallinn köteles az állam biztonságára nem veszélyes személyek számára tartózkodási engedélyeket kiadni, míg Moszkva az észt minimális nyugdíjnak megfelelô ellátást folyósít számukra.

A "nem-történelmi" minoritás10 helyzetének ilyetén rendezése miatt az idegenrendészet jelentôs kisebbségi aspektussal bôvült, szétválaszthatatlanul összekeverve azt annak teljes problematikájával. Ez a megoldás egyrészt átláthatatlanná, bürokratikusan nehezen kezelhetôvé tette a helyzetet, amire jó bizonyíték az eljárásjogi és törvényi módosítások tömege és a végrehajtásukhoz kapcsolódó bizonytalanság. Az észt jog tulajdonképpen három, létszámában jelentôs csoportot tart számon: állampolgárt, hontalant (aki hontalanigazolvánnyal rendelkezik) és idegen állampolgárt, kiegészítve rengeteg apró, nem is annyira jogilag, mint a velük szemben alkalmazott tényleges bánásmód tekintetében elkülönült csoporttal (katonai nyugdíjas, illegális és legális, új, tehát 1990. július 1-je után, és régi, tehát korábban bevándorolt, "illegálisan ittmaradt személy" stb.11). A jogi kategóriák és azoknak állandó változtatása miatt kialakult káoszt tovább növelte az elôbbieknek a rendszerváltás idején kibocsátott törvényekben való használata. A gazdasági, a munkajogi, szociális és egészségügyi rendszer mûködése, azoknak jogi háttere így állandóan változik, a mindennapi életben valószínûleg sok az alkalmi megoldás, gyakoriak a "hétköznapi kompromisszumok". A törvénykezési gyakorlat és a végrehajtás közti inkoherenciát és a belôle fakadó zûrzavart, bizonytalankodást az orosz kisebbségek egységesen ellenük irányuló észt megfélemlítési politikaként értelmezik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a helyi politikai elit sem egységes a nem állampolgárokhoz való viszony kérdésében, amelynek nyoma szintén kitapintható az egymásnak ellentmondó rendelkezések tömegében.

Másrészt a kisebbségek idegenként való kezelésének gyakorlata kirekesztette a politikai, bizonyos fokig a gazdasági nemzet fogalmából is az orosz nyelvû minoritásokat. Így az észt belpolitika és az érdekelt államok egyik fô külpolitikai prioritásává a nem észt etnikum társadalomba való integrációját tette. A beilleszkedés egyrészt kényszerûség, mivel az oroszok nagy része még ilyen helyzetben sem hajlandó elhagyni Észtországot, míg Tallinn nem kívánja és nem is képes kitoloncolni ezt a tömeget. Másrészt politikai célkitûzés, amely a tartós együttélés feltételeinek megteremtését csak az oroszság emancipációján keresztül tartja megvalósíthatónak. A kérdés jelenleg az, hogy milyen gyorsan, milyen körülmények között történik ez meg.

Polgári és politikai jogok

Az idegen állampolgárok és a hontalanok helyzetét az 1993. július 8-án elfogadott Idegenrendészeti Törvény szabályozza.12 Ez a törvény lényegi elemeiben nem különbözik bármely más ország hasonló dokumentumától. Bárki, aki rendelkezik megfelelô hontalanigazolvánnyal vagy más állam megfelelô okmányaival és olyan, a törvény által tételesen felsorolt jövedelmek valamelyikével, amelybôl fenn tudja tartani magát, kaphat ideiglenes, illetve állandó tartózkodási engedélyt. Ez megvonható, illetve nem adható ki olyan személyeknek, akik bármilyen módon megsértették Észtország törvényes rendjét vagy idegen állam katonai szolgálatában álltak vagy állnak jelenleg is. Feltûnô, hogy a hontalan és a külföldi kategóriáit mennyire nem választja szét a jogszabály, mennyire hasonlóan kezeli azokat. Tekintettel az észt állampolgárság megszerzésének nehézségeire, ez egyértelmû buzdítás az orosz felvételére.

Minden hibája ellenére ez a jogszabály megszüntette a kérdésben addig meglévô káoszt. Korábban bizonytalan volt, hogy a tartózkodási engedélyek birtoklásához mely feltételeket szükséges kielégíteni. Így a szovjet idôkben hozott rendelkezések, az 1990-es "A bevándorlásról" szóló törvény egyes elemei voltak a meghatározók, amelyek mellett a munkanélküliség vagy a bejelentett lakhely hiánya kitoloncoláshoz vezethetett. Noha ezen újabb jogszabály is az orosz nyelvû népesség többsége számára amolyan "rendtörvényként" mûködik, súlyos szankciókkal, végeredményben kitelepítéssel sújtva minden törvénysértést, feltétlenül kiszámíthatóbb helyzetet teremtett, mint elôdje.

Az orosz lakosság nem észt állampolgárságának egyik leglátványosabb következménye a politikai döntéshozatalból való kiszorulása. Eltekintve az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezôk önkormányzati választásokon meglévô aktív választójogától, semmilyen más, lényeges, aktív vagy passzív szavazati joggal nem bírnak. Ugyanígy nem léphetnek be egyetlen pártba sem és nem lehetnek tagjai a szakszervezetek vezetésének. Ez a rendelkezés a függetlenség elnyerésekor a lakosság mintegy negyedét lényegében megfosztotta politikai jogaitól.

Kérdéses, hogy meddig marad fenn ez az állapot. Az észt pártrendszer erôviszonyai rendkívül labilisak, 1997 októberéig hat kormánya volt az országnak, nemegyszer kisebbségi.13 Ez a patthelyzet a politikai erôk számára akár kívánatossá is teheti, hogy táborukat az egyre fogyó, de még mindig jelentôs és eddig nem mozgósított hontalan tartalékkal bôvítsék. Megkönnyítheti ezt az is, hogy ellentmondásosak az eddigi tapasztalatok az oroszok szavazati preferenciáiról. Az önkormányzati választásokon, ahol a nem állampolgárok nagyobb arányban vehetnek részt, az orosz többségû körzetekben világnézeti alapon szavaztak a résztvevôk. Parlamenti szinten pedig két orosz párt "Hazánk Észtország" elnevezésû koalíciója 1995 márciusában 6 képviselôt juttatott be a 101 fôs Riigikoguba. Mindazonáltal ezek a politikai erôk nem sokban különböznek észt társaiktól. Az orosz pártok és mozgalmak egyáltalán nem egységesek, világnézeti és egyéni ambíciók által megosztottak, együttmûködésük akadozik. Kisebbségi szavazóik érdekeit képviselik, de elfogadják az országban kialakult viselkedési normákat és frazeológiát. Ebbôl a szempontból egyáltalán nem tûnnek elviselhetetlen és szalonképtelen partnernek, ami megfelel a két világháború közti hagyományoknak.14

Ugyanígy kérdéses az észt állampolgársággal rendelkezô oroszok és a passzív választójoggal nem bíró csoportok kapcsolata. Bár tapasztalható a parlamentbe bejutott pártok és a kevésbé képviselt, súlyosabb helyzetben lévô vidékek (legfôképp Narva és környéke) radikálisabb mozgalmai között némi súrlódás, ez eddig nem vezetett nyílt szakításhoz. A választójogától megfosztott lakosság – úgy tûnik – eddig elfogadta, hogy politikai elitje jogilag is elkülönüljön tôle, és ez a vezetô csoport sem élt vissza privilégiumaival. Részben ez az együttmûködés, részben az egész orosz–észt kapcsolatrendszer az oka, hogy a politikai jogoknak ilyen mérvû csorbulása semmilyen jelentôsebb tiltakozást nem váltott ki az érintettek körébôl.

A kisebbségek érdekeit egy újonnan létrejött intézmény is képviseli: az elnöki kerekasztal. Ezt a konzultatív fórumot a köztársasági elnök, Lennart Meri kezdeményezésére hozták létre 1993 júliusában. Ebben az idôszakban élezôdött ki eddig leginkább az orosz–észt viszony. 1993. június 28-án tartották az oroszországi területekkel korábban jó kapcsolatokat kialakított Narvában a terület autonómiájáról döntô népszavazást. A referendumon, amelynek eredményét az Észt Legfelsôbb Bíróság elôzetesen semmisnek nyilvánította, a lakosság 55%-os részvétel mellett 97%-ban igennel felelt az "Akarja-e, hogy Narva az Észt Köztársaság keretében nemzeti-területi autonómiát nyerjen?" kérdésre. Úgy tûnt tehát, hogy ha nem vonják be a jogfosztott orosz lakosságot valamilyen módon a politikai döntéshozatalba, akkor az megteremti magának saját fórumait.15 Ugyanekkor folyt az idegenrendészeti törvény vitája, ami szintén szükségessé tette a nem észt állampolgárokkal való valamilyen szintû egyeztetést. Ez a kerekasztal, amelyen a nagyobb minoritások és a hontalanok, a parlament és az Észtországi Nemzeti Kisebbségek Egyesületének képviselôi vehetnek részt, konszenzusos alapon mûködik. Mindegyik csoport meghatározott számú jelöltet állíthat, akik közül az elnök választja ki az adott szervezettôl delegált képviselôt. Ezen informatív fórum az elnök megbízottjának vezetésével mûködik, célja minden, a kisebbségek beilleszkedésével, identitásuk megôrzésével kapcsolatos kérdés megtárgyalása. Az eredeti elképzelés szerint törvényjavaslatokat és jogi normatervezeteket készítettek volna elô minden, a kisebbségekkel kapcsolatos kérdésben. Ez az elképzelés azonban hamar meghiúsult, az eddigiek folyamán a Kerekasztal leginkább a törvényhozás által már elfogadott rendelkezésekre reagált. Bár ez a hiányossága a kisebbségek állandó kritikáját váltja ki, mégis ez az egyetlen politikai intézmény, amely az észt államiság fogalmába teljes értékûen bevonja az orosz minoritásokat. Ebbôl a szempontból – alacsony hatásfoka ellenére is – léte mindegyik félnek érdeke.

Ugyancsak kényes kérdés a hontalanok külföldi utazásra való jogosultsága. Mivel egyetlen személyi okmányuk az észt állam által kibocsátott hontalanigazolvány, sok ország nem engedi be a területére ôket. Eddig húsz, többségében európai állam jelezte, hogy elfogadja legális dokumentumként a hontalanok papírjait. Ilyen például Finnország, Németország, a balti államok, az USA és természetesen Oroszország. De ha véletlenül valamelyik visegrádi államot kell meglátogatnia az adott személynek, akkor eseti ügyintézés mellett kell a szükséges engedélyeket beszereznie.

Ha valaki orosz vagy hontalansági okmányait valódi észt személyi igazolványra akarja cserélni, akkor alá kell vetnie magát a honosítási eljárásnak. Ezt az 1995. január 19-én elfogadott észt Állampolgársági Törvény már részletesen szabályozza. Ennek értelmében minden újszülött megkapja az észt állampolgárságot, akinek legalább egyik közvetlen felmenôje – apja vagy anyja – a szülés idején annak számított. Tekintettel a vegyes házasságok alacsony számára, ez a rendelkezés önmagában nem növelné jelentôsen az orosz ajkú észt polgárok számát.

Akik így nem nyertek észt állampolgárságot, azokat valóban honosítani kell. Az eljárásnak eddig körülbelül 100 000 fô vetette alá magát, mintegy 30%-uk az észt etnikumhoz tartozik,16 70%-uk oroszajkú.17 A mintegy 30 000 fônyi észt mindennemû vizsga nélkül megkapta az állampolgárságot, míg 70 000 fônyi orosz közül bô 25 000 a már említett "zöldkártyások" közül kerül ki. A maradék 45 000 fô viszont kénytelen volt átesni a teljes honosítási folyamaton. Ennek feltétele a 15. betöltött életév, legalább öt év állandó tartózkodás a kérvény benyújtása elôtt és az azt követô egy év után a nyelvi és alkotmányjogi vizsga sikeres letétele, megfelelô törvényes jövedelem. Ez a szabályozás is csak a helyzet tükrében okoz problémát. A régen betelepült oroszok számára a két vizsga letétele jelenti a fô kihívást. Egyrészt életkortól, társadalmi helyzettôl független annak nehézsége. Ez az öregebb, szociálisan rosszabb körülmények között élô lakosság számára egyértelmûen hátrányos, sôt fölösleges. Másrészt a nyelv ingyenes vagy olcsó tanításának hiánya igen költségessé teszi ezen vizsgák letételét. Jelenleg az észt hatóságok is elismerik, hogy a legtöbb orosz anyanyelvû iskolában sem képesek megfelelô szintre felkészíteni a tanulókat, azonkívül pedig semmilyen ingyenes lehetôség nincs a nyelv elsajátítására.18 Ennek ellenére a jelentkezôk 80–90%-a megfelel a követelményeknek, megkapja az állampolgárságot. Fontos különbség azonban, hogy az így szerzett állampolgárság nem egyenértékû a születés jogán elnyerttel. A naturalizált személyt megfoszthatják észt állampolgárságától, míg az eredetit nem, korlátozások vannak a gyermekek honosítását és a státus automatikus öröklését illetôen is.19

Nyelv, oktatás, kultúra

Az orosz nyelvû észt állampolgárok számára az 1925. évi rendelkezéshez hasonló 1993. októberi "A kisebbségek kulturális autonómiájáról" szóló törvény megteremtette ezen önkormányzatok létrehozásának és mûködtetésének lehetôségét és feltételeit. A törvényben felsorolt három másik, rendkívül kis létszámú kisebbség számára, a német, a svéd és a zsidó minoritásnak ez elegendô volt, gyorsan megteremtették saját erôforrásaikra támaszkodva a szükséges infrastruktúrát. Az orosz nyelvû lakosság sem vesztette el kulturális, oktatási intézményeit, azokat az észt állam továbbra is mûködteti.

Az 1995. március 10-én elfogadott nyelvtörvény azonban az észtet teszi meg az egyetlen államnyelvvé. Ez kell hogy legyen az államigazgatásban, a fegyveres erôknél használt nyelv, mindenkinek jogában áll ezt hivatalos szervekkel való kommunikációban használni. A helynevek többségét, vállalatok és intézmények nyilvános dokumentumait, beszámolóit, állampolgárok hivatalos személyneveit, a postai forgalom dokumentációját mind észtül és latin betûkkel – pár esetben cirillre is átírva – kell lebonyolítani, illetve feltüntetni. Bárkinek jogában áll vállalatoknál a megfelelô felvilágosítást észt nyelven megkapni. Mindezek a rendelkezések megkövetelik, hogy Tallinn biztosítsa a nyelv megtanulásához szükséges feltételeket állampolgári, sôt jelen esetben az állandó tartózkodás jogán. Tulajdonképpen ezt mondja ki a fent említett jogszabály is, miszerint biztosítani kell minden állami oktatási intézményben az észt elsajátításához szükséges feltételeket. A parlament ezen túlmenôen 1993-ban a 2000. évet tûzte ki minden állami középiskolában az észt oktatási nyelv megteremtésének határidejéül.

A tényleges helyzet azonban – úgy tûnik – akadályt gördít ezen elképzelések megvalósítása elé. Az északnyugati körzetekben, ahol a diákoknak nincs lehetôségük a nyelv mindennapi használatára, az észt még mindig idegen nyelv, amolyan "kötelezô orosz". Ezeken a területeken képtelenek biztosítani a rendszeres nyelvoktatást, nincs elég tanár. Ilyen feltételek mellett az észt oktatási nyelvként való bevezetése nemcsak diszkriminatív lépés lenne, de kivitelezhetetlen is. Az oktatási miniszter már négy-öt évvel ki is tolta a megvalósítás valószínû dátumát.20

További problémát jelent, hogy az oktatási rendszer teljes vertikumára kiterjedô észtesítés elfogadhatatlan az orosz kisebbség számára. Ez azt jelentené ugyanis, hogy orosz nyelven csak magánfinanszírozású iskolákban tanulhatnának a diákok, amelyek megfelelô szintû kiépítésére semmi esély. Ebbôl a szempontból a kulturális autonómiáról szóló törvény és az arra való rendszeres hivatkozás ma már elégtelen, az 1925 óta bekövetkezett változások megfosztják azt realitásától. A ma létezô, egy jövendô kompromisszumhoz talán leginkább közel esô elképzelés a vegyes nyelvû oktatás megteremtése, amelyben a tananyag orosz vonatkozású részeit anyanyelven, a többit észtül tanítanák.

Ilyen feltételek mellett tévedés azt hinni, hogy a két etnikum közti nyelvi szakadék egy generáció alatt teljesen eltûnik. 1996. márciusi saját véleményen alapuló közvélemény-kutatások nem mutattak ki döntô különbséget a különbözô korcsoportok nyelvtudása között. A 18–24 év közötti orosz fiatalság 17%-a egyáltalán nem, 52%-a csak nagyon alacsony szinten tud észtül, míg az 55 év felettieknél ugyanezek az értékek 41% és 35%.21 Hasonló eredményt kapunk a "Javult-e az észt nyelv tudása?" kérdésre is. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a névadó nemzet fiatalsága már egyáltalán nem tud oroszul, akkor még a társadalmon belüli kommunikációs zavarok átmeneti növekedésével is számolni lehet.

A lakossági szándékok azonban épphogy a nyelvi szakadék hosszabb távon való bezárulásának irányába mutatnak. Hasonló közvélemény-kutatások szerint az oroszok döntô többsége feltétlenül szükségesnek és hasznosnak tartja az észt nyelv ismeretét "ha nem is saját maga, de gyermeke számára". A nyelvtudás az egzisztenciális biztonság, a potenciális állampolgár egyik fokmérôjévé és ismertetôjelévé, a karrier egyfajta szükséges elemévé vált a kisebbség körében. A kérdés súlyára utal, hogy a parlamentbe bejutott, az oroszokat képviselô Egyesült Észt Néppárt programjába követelésként is felvette az észt nyelvnek a nem észt nyelvû oktatási intézményekben való tanítása sürgôs és döntô mérvû javítását. Ez ha talán nem is példátlan, de valószínûleg igen ritka a kelet-európai kisebbségi pártok történetében.22

További könnyítés az oroszok számára, hogy viszonylag sok helyen használhatják anyanyelvüket. Az alkotmány 51. pontja értelmében: mindenhol, ahol az állandó lakosság legalább fele kisebbségi, a területi államigazgatási szervek kötelesek a minoritás nyelvén megfogalmazni a válaszaikat. Az 52. cikk pedig kimondja, hogy olyan helyi önkormányzatoknál, ahol a lakosság több mint felének nyelve nem észt, a belsô államigazgatási nyelv is a lokális többség nyelve lehet. Újra szeretném felhívni a figyelmet a kisebbség fogalmának nem következetes használatára. Az 1995-ös nyelvtörvény, de bizonyos mértékig az 1992-es alkotmány is az állandó lakosságra vonatkoztatva használja azt, míg a korábban idézett 1993-as "Törvény a kisebbségi kulturális autonómiáról" szerint egyértelmûen csak az észt állampolgársággal rendelkezô személy tartozhat valamely minoritáshoz. Így elôfordulhat például az az abszurd eset, hogy egy észtországi hontalan orosz kulturális szerv létrehozására beadott igénylését orosz nyelvû hatósági ügymenet mellett vagy fellebbezés esetén orosz nyelvû helyi bíróság elôtt, oroszul utasítják el.

Gazdaság, foglalkoztatás, privatizáció

Az észt privatizáció nem kevésbé volt átláthatatlan és kapkodó, mint térségbeli társai. A lakosságot két eleme érintette a magánosításnak: a kárpótlás és a majdhogynem személyi jogon járó nemzeti tôkejegyek formájában.23 A kárpótlás mintegy 29 milliárd észt korona értékû24 vagyont érintett, míg nemzeti tôkejegyeket 8,5 milliárd EEK-értékben bocsátottak ki. Az elsôt a második világháború elôtti tulajdonviszonyok alapján osztották fel. Utóbbinak egy személyre esô hányadát az Észtországban ledolgozott évek és az életkor alapján számították ki. A kárpótlásból az orosz ajkú lakosság mindössze 10%-ban, a nemzeti vagyonjegyekbôl nagyjából számarányának megfelelôen, 34%-ban részesült.25 A kettôt összevetve mintegy 15,8%-os rész jutott oroszoknak.

Ez – az oroszokat némileg hátrányosan érintô – eljárás nem váltott ki különösebb ellenkezést. Egyrészt a kisebbség megfelelô képviselet híján nem is szólhatott bele a privatizációs törvénykezésbe. Másrészt 1992–93 folyamán még rendkívül sok korlátozás volt ezen vagyonjegyek felhasználását illetôen. Egészen 1993 végéig nem vehettek földet a nem észt állampolgárok, miközben azt nagyrészt visszaadták korábbi tulajdonosaiknak. Zavar és több egymásnak ellentmondó rendelkezés jelentkezett más tulajdonformáknál is. A kisprivatizáció során például a helyi dolgozóknak elôvásárlási joguk volt, míg a tíz évnél rövidebb ideig Észtországban tartózkodók nem vehettek semmit. További privilégiumokat biztosított az 1993-as Privatizációs Törvény az észt állampolgárok számára.26 Ezek után a magánosítás ezen része teljesen eseti alapon folyt. Ilyen feltételek mellett az orosz lakosság döntô többsége ingatlan vételére fordította az ingyen kapott vagyonjegyeket, ami viszont akkoriban eggyel csökkentette az ôket fenyegetô kiutasítási okok számát.

Nagyon nehéz eldönteni a privatizáció és a jelen gazdasági jogszabályok diszkriminatív voltának problémáját. Ami a magánosítást illeti, az 1940-es alapokhoz való visszatérés már általában sem mentes a politikai motívumoktól. Mint Moszkvában sokszor Riga és Tallinn szemére vetik, Vilnius képes volt minden nemzetiségi vagy állampolgári diszkrimináció nélkül visszatérni korábbi államiságához. Az a tény, hogy a privatizáció során is errôl az alapról indultak ki, némileg ront az amúgy sem súlyos észtországi orosz–észt viszonyon. Tovább javítja a helyzetet, hogy a gazdasági jogalkotás kifejezetten liberális, befektetôbarát. Rengeteg olyan engedményt nyújt a külföldieknek, amelyeknek feladata részben az idegen tôke becsalogatása, részben pedig a "belsô idegenek" helyzetének enyhítése. Az a néhány korlátozás itt is azért okozhat problémákat, mert a nemzetbôl – önhibáján kívül – kiszorult egy viszonylag nagy része az ottlakóknak, akiket így egy egészséges gazdasági törvénykezés is sújt.

Akárhogy ítéljük is meg, a privatizáció különösebb konfliktus nélkül befejezôdött. Arról, hogy okozott-e hosszú idôre érzékelhetô vagyoni, szociális különbségeket a két népcsoport között, eltérnek a vélemények. Hazai szerzôk általában az észteknél szegényebbként és szociálisan deprimáltabbként mutatják be az oroszokat.27 Mindezt azonban fôleg regionális és nem nemzetiségi, állampolgársági okokra vezetik vissza, míg a belôle származó diszkriminációérzetet a vagyoni különbségeknél is kisebbre teszik. Így egy 1996. márciusi, 1300 fôs minta alapján az oroszok 12%-a szociálisan szegénynek, 62%-a alsó, míg 25%-a felsô középosztálybelinek számított. Ugyanezen értékek az észteknél 7%, 51% és 40%.28 Egyes orosz szerzôk azonban éppen ellenkezôleg, az oroszok Baltikumban és általában a közel-külföldön betöltött gazdasági dominanciájáról adnak hírt.29 Akárhogy legyen is, eddig nem merültek fel nyilvános kisebbségi kifogások az észt nemzeti tôke ellen, míg lassan ugyan, de csökken az orosz befektetésekkel szemben korábban táplált észt gyanú is.30

Ami a foglalkoztatást illeti, két korlátozás létezik: állampolgársági és nyelvi. Elôbbi a jellemzôbb, minthogy egyértelmûbb. Így csak állampolgárok lehetnek köztisztviselôk, rendôrök, fegyveres testületek tagjai, bírók, ügyészek, ügyvédek, csak ôk birtokolhatnak fegyvert és kaphatnak tanulmányaik idejére kedvezményes kölcsönt. Az, hogy az elbocsátások pár munkaerôpiaci szegmensre korlátozódnak, súlyosbítja azok hatását. A valósággal valószínûleg még kevésbé hozhatók összhangba a nyelvi követelmények. A közelmúltig érvényben levô szabályozás öt nyelvi szintet különböztetett meg, elôírva, hogy melyik foglalkozási ágban mennyire kellene tudni észtül. Például az újságírók a legfelsô, de a tanárok is viszonylag magas kategóriába soroltattak be. További problémát okoz, hogy minden üzletben, gazdasági egységnél törvényi követelmény, hogy kívánságára észtül szóljanak az ügyfélhez. Ez sok helyen hátrányosan érinti a nyelvet gyakran nem beszélô orosz munkaerôt. Noha ezen rendelkezések szigorú betartatása irrealitás, de még így is az orosz lakosság körében némileg magasabb, becslések szerint az észt szint körülbelül másfélszeresére becsült munkanélküliséghez vezet.

A politikai háttér

Az észt kisebbségi kérdésnek a szereplôkre gyakorolt hatásánál meghatározó elem – akárcsak a némileg feszültebb lett esetben – a konfliktus hiánya. Kisebbség, diszkrimináció van, komoly konfliktus, probléma nincs. Így a kül- és belpolitikai szereplôknek sokkal nagyobb mozgásterük maradt véleményük, pozíciójuk kialakítására, mint arra feszült viszony mellett lehetôségük lenne. Mindegyik fél mérsékelt álláspontot alakított ki a kérdés kapcsán, ami nagymértékben elôsegíti az állampolgársági problémakör kisebbségivé válását. Ugyanígy érdekeltek a szereplôk – leginkább azok, akik csak külpolitikai mechanizmusokon keresztül képesek befolyásolni az eseményeket – a konfliktus elkerülésében. Ilyen háttér mellett az egész kérdés a teljes kapcsolatrendszer egy szelete maradt csupán, és nem dominálja, nem határozza meg azt.

Az észtországi orosz ajkú kisebbség

Az orosz minoritás viselkedésénél meghatározó – függetlenül idegenrendészeti státusától – az Észtországban maradáshoz való szinte már görcsös ragaszkodása. Ennek nyilvánvalóan legfontosabb oka a jobb gazdasági, szociális helyzet és a hozzájuk fûzött remények.31 A valamivel biztosabb jólétet választották a politikai jogokkal szemben. Utóbbiak gyakorlására a korábbiakban úgysem nyílt lehetôségük, így hiányuk is csak relatív veszteség. Ezért ameddig az oroszok a múlthoz és a lerongyolódott Oroszországhoz viszonyítják helyzetüket és megôrizhetik nyelvi és kulturális identitásukat, addig nem is várható a helyzet kiélezôdése. Ebbôl a szempontból az észtek által nyújtott kulturális lehetôségek, a viszonylag szabad nyelvhasználat valószínûleg egyelôre nagyobb jelentôséggel bír, mint az emberemlékezet óta nem gyakorolt politikai jogok hiánya.

Ezzel magyarázható, hogy csak egy elhanyagolható része az oroszoknak – mintegy 80 ezer ember – hagyta el az országot. Mára azonban a kivándorlásnak vége. A csúcspont 1992 volt, amikor 24 440 fô lépte át végleg az észt határt – valószínûleg beleértve a kivonuló csapatok hozzátartozóit is.32 A többiek, különbözô stratégiákat választva, de az országban maradtak. Elfogadták az új játékszabályokat és körülményeket, és alkalmazkodtak azokhoz. Ez a viselkedés mindegyik fél számára mérvadóvá lett.

Az észtek

Az észtek viselkedését a zavartság és az aggodalom jellemezte a kezdeti idôszakban. Az orosz kisebbség mint a nemzeti függetlenség, az európai integráció kérlelhetetlen akadálya és veszélyeztetôje jelentkezett. Észtországi oroszok, Oroszország és a Szovjetunió fogalma nem vált külön, összemosódott egyetlen konszolidálatlan, kiszámíthatatlan, veszélyes és kiismerhetetlen rémképpé. A szovjet idôkben kialakult ellenzéki frazeológia most fokozottabban az ittmaradt oroszok ellen fordult, és mint jólétre éhes moszkvai ügynököket próbálta meg bemutatni az orosz kisebbséget. Mindazonáltal meghatározóvá vált, hogy az észtek sem Oroszországgal, sem saját idegen ajkú lakosságukkal nem tudtak mit kezdeni. Nem volt végleges megoldás, nem lehetett sem "lemenekülni a térképrôl", sem kitoloncolni ezt a tömeget. A kisebbségekhez való hivatalos viszony így nagyon is szélsôséges álláspontok, a helyzetbe való bele nem törôdés és a teljes befogadás között ingadozik. Ekképp az észt kisebbségi politika fokozottan felemás rögtönzésekbôl áll, mindennemû cél és stabil állapot elérésének igénye nélkül.

Az utóbbi idôben azonban Tallinn is az emancipáció irányába mozdult el. Egyrészt az oroszok lakhelyükhöz való ragaszkodása bebizonyította, hogy a kérdés tartós, nem oldódik meg magától. Ez a felismerés, kiegészülve a hontalanok és az idegen állampolgárok integrálódásra való igényével, a lojalitás egyfajta bizonyítéka, ha mégoly kétértelmû is. Másrészt a mai szabályozásnak ilyen körülmények közt több a hátránya, mint az elônye. Ugyan fenntartja a megkülönböztetést az oroszok többsége és az észtek között, de ez senkit sem elégít ki. Az észt jobboldal ugyanúgy kifogásolja az orosz térnyerést, mint ahogy a külföld teszi az ellenkezôjét a hontalanok számára hátrányos intézkedéseknél. A fennálló idegenrendészeti kategóriák miatt a legtöbb gazdasági, szociális, politikai jogszabály – legyenek azok bármennyire is összhangban a nemzetközi gyakorlattal – teljesen más társadalmi kontextusba ágyazódik be. Az ezáltal okozott jogalkotási zûrzavart csak tetézi a végrehajtásnál meglévô gyakorlat. Ez érezhetôen csökkenti a nem állampolgárok körében a törvények tiszteletét és betarthatóságát, ami egyértelmûen a szürke és fekete gazdaság térnyeréséhez vezethet, nem is szólva egyéb, deviáns jelenségekrôl.

Kérdéses továbbá, hogy mennyire áll érdekében Tallinn-nak az orosz lakosság elvándorlása. Tekintettel arra, hogy ez egy szakképzett, városokban koncentrálódó réteg, egyáltalán nem biztos, hogy pótolható. Az 1990-es évek elejének észt jelszava, az "elszívták szellemi erôforrásainkat" bizonyára igaz a szovjet rendszerre, de nem biztos, hogy megállja a helyét a mai Észtországban. Ugyanígy megkérdôjelezhetô a hontalan státus további fenntartásának értelme. Ennek egyik célja az volt, hogy kivándorlásra bírja a nem észt lakosságot, de csak azt érték el vele, hogy a népesség egyre nagyobb hányada vette fel az orosz állampolgárságot. Az állandó tartózkodási engedéllyel rendelkezôk jelentôs részét ez a csoport adja, akiket még közvetlenebbül érintenek az oroszországi események. Kérdéses, hogy megéri-e a népesség egyre nagyobb hányadát rákényszeríteni a kettôs kötôdésre, amikor helyzetüknek rosszabbodását amúgy sem engedheti meg Tallinn.33 Ha valóban függetlenedni akarnak Moszkvától, akkor feltétlenül szerencsésebb ezeket az embereket is erôsebb szálakkal saját államukhoz kötni, mintsem kitoloncolhatatlan és elbizonytalanított 400 ezres tömeget képezni saját határaikon belül.

Oroszország

Az orosz politikai elit egységesen elutasítja az észt emberjogi gyakorlatot. Az 1992-es esztendô orosz liberálisainak szemében a baltiak javíthatatlan nacionalistáknak tûnnek, akik lábbal tapossák az európai és demokratikus értékrendet. Ez teljes fordulat az egy évvel korábbi helyzethez képest, amikor ugyanez a szárny még a balti elit egyik legfôbb szövetségese volt a Gorbacsov elleni küzdelemben. A gyerzsavnyikok számára – akik gondolatmenetét amúgy is meghatározza a Szovjetunió szétesése miatt érzett elkeseredés – szintén elfogadhatatlannak tûnik a honfitársakkal szembeni eljárás, látványosan igazolva a szovjet egységbe vetett hitet. Még inkább a Baltikumra irányítja a moszkvai diplomácia össztüzét az a tény, hogy itt a leginkább diszkriminatív az orosz kisebbségekkel szembeni szabályozás az egész posztszovjet térségben. Az így létrejött konszenzuális alapú elutasítás az orosz bel- és külpolitika napirendjére tûzte ezen minoritások ügyét, amire a Kreml – a kérdés Moszkva számára újdonságjellegének megfelelô – zavartsággal, tehetetlenséggel és esetenként durva válaszlépésekkel reagált. A hivatalos követelés: "nulla-variáns", azaz minden, a függetlenségig bevándorolt orosznak személyiségi jogon járó állampolgárság. Az eszközök és az ehhez részlegesen kapcsolódó külpolitikai környezet – az orosz csapatok kivonulásának leállítása, az észt–orosz határvita, az embargóval való fenyegetés – összekapcsolódva más, a moszkvai külpolitika fôáramába tartozó doktrínákkal a kérdésnek súlyosabb jelleget kölcsönöztek, mint amilyen az valójában.

Figyelembe kell venni az orosz hivatalos külpolitika magatartásának elemzésekor, hogy ôk is tisztában vannak a ténnyel: az észtországi kisebbség nem akarja elhagyni országát. Ez legalább annyira jelzés Moszkva, mint Tallinn felé. Ekképp Oroszország nem használhatja fel korlátlanul ezeket a minoritásokat saját érdekében, azokra gyakorolt hatása marginális, de legalábbis sokkal kisebb, mint azt a balti fôvárosokban gondolják. Ez bebizonyosodott az 1998. márciusi rigai események során is, ahol az orosz nyugdíjasok tüntetésének erôszakos szétkergetése igazából csak lett–orosz viszonylatban és a nemzetközi tárgyalóasztaloknál keltett visszhangot, míg az észtországi kisebbségek vezetôi kifejezetten elutasították a moszkvai válaszlépéseket. Így a Kremlnek vigyáznia kell, nehogy a belpolitikában megjelenô elégedetlenség az 1992–93-ban elkövetett hiteltelen külpolitikai akciók után kialakulthoz hasonló helyzetbe sodorja. Másrészt épp ez a kisebbségi viselkedés nyit tág játékteret, ad szabad kezet a Kremlnek az Észtországhoz való viszony kialakításakor.

Márpedig – és ez ugyanúgy igaz Tallinnra is – Moszkvának kifejezett érdeke, hogy sem gazdasági, sem biztonságpolitikai tekintetben ne távolítsa el magától ezeket az államokat. A Kreml számára továbbra is az egyik legfontosabb tranzitövezet maradt a Pszkov–Karélia területek közé esô régió, amelynek átmenô forgalmát egyes elemzôk a teljes orosz külkereskedelem kétharmadára teszik.34 1995-ben Lettország kikötôi 38,4, az észtországiak 27, míg a litvániaiak 12,7 millió tonnás áruforgalmat bonyolítottak le, messze maguk mögött hagyva Kalinyingrádot (4,3 millió tonna) és némileg Szentpétervárt is (17,1 millió tonna), egy szintre jutva az egész Orosz Távol-Kelet tengeri kereskedelmével (1994-ben 26 millió tonna, ami a Bajkálon túli terület teljes forgalmának 85%-a). Csak a lettországi Ventspilsen keresztül az orosz olajexport 12%-a bonyolódik le évi 1,5 milliárd dollár értékben. A fôleg Oroszországgal kapcsolatos áruforgalomhoz kapcsolódik – keleti becslések szerint – Észtország GDP-jének mintegy ötöde.35 Az orosz vállalatok kifejezetten érdeklôdnek a helyi infrastruktúra iránt, amit jelez a moszkvai olajklánok fokozott érdeklôdése a kikötôfejlesztések iránt, akárcsak a Gazprom részesedése az észt és a lett gázipari cégekben. A kisebbségi kérdésektôl mentes Litvánián áthaladó forgalom megcsappanása remekül jelzi, hogy ezeket a kapcsolatokat nem igazán befolyásolja az állampolgársági helyzet, sokkal inkább a tranzitdíjak szintje és a megtérülési ráta.

Ugyanígy saját logikája alapján mûködik a biztonságpolitika is. Az 1992-es orosz kísérlet az észtországi kivonulás idôrendjének az állampolgársági kérdéssel való összekötésére heves amerikai és nyugati reakciót váltott ki. Ez is jelezte, hogy ezekre az országokra már nem lehet biztonsági, katonai nyomást gyakorolni, azáltal csak a helyzet rosszabbodása érhetô el. Az is nyilvánvaló, hogy Moszkva a mai feltételek mellett sokkal jobban elviseli a kisebbségi oroszok diszkriminációját, mint az esetleges – a nyugatiak által tudatosan lebegtetett – balti csatlakozást a NATO-hoz, legyen az akármilyen részleges és különutas is.

Ilyen körülmények között a baltikumi kisebbségi vita még inkább az anyaországban jelentkezô belpolitikai kérdés, mint közép-európai társai. Moszkva nem támasztott igényt Észtország orosztöbbségû határ menti területeire, nem támogatta a legkisebb mértékben sem saját kisebbségeinek autonómiakísérleteit, nem buzdítja a lakosság hontalan és orosz állampolgárságú részét semmilyen egységes viselkedésre, kerüli a komoly konfrontációt. A kisebbségi kérdést igyekszik ugyan a bilaterális kapcsolatok szintjén tartani, kiegészítve azt a nemzetközi szervezetek fórumain szerzett inkább erkölcsi, mint valós támogatással. Így 1993-ban EBEÉ-missziót nyitottak Rigában és Tallinnban, a szervezet kisebbségi fôbiztosa már szinte rendszeres vendége ezen államoknak, akárcsak az ET különbözô képviselôi. Ezen szervezetek hatékonyságának orosz megítélése ha nem is a legjobb, de ezek az akciók eddig elegendônek bizonyultak mind az Állami Duma háborgó tagjainak lecsendesítésére, mind az észt állampolgársági gyakorlat feltérképezésére és mérsékeltebb mederbe terelésére.36 A moszkvai viselkedés tehát ugyanúgy konfliktuskerülô, mint az észt és a nyugati. Igaza van az orosz Baltikum-szakértônek, amikor a következôképp jellemzi az ezen országokkal kialakított kapcsolatrendszert: "Nem lehet azt mondani, hogy az ezzel [a potenciális veszélyekkel és konfliktusokkal] kapcsolatos megfontolások indokolatlanok, vagy számításon kívül lehetne hagyni azokat, de az együttmûködés problémáira és azok eredetére helyezett felesleges hangsúly akarva-akaratlanul is zsákutcába vezetheti mind a politológiai párbeszédet, mind a napi politikát."37

A Nyugat

Az európai és az amerikai stratégia központi motívumai a kivárás és a türelem. Ezt a viselkedést lehetôvé teszi a konfliktusmentes helyzet, a baltiak periferiális jelentôsége a közvélemény körében és az Oroszországgal kapcsolatos hasonló, inkább a tanácstalanságból fakadó, mintsem régóta koncipiált viszony. Ez a fajta hozzáállás némileg eltér az 1989–91 között folytatott politikai kurzustól, fôleg a balti és az orosz gondolkodásmód tükrében. Azonban ez a módosulás a Szovjetunió széthullását és következményeinek már-már apokaliptikus vizióit átélt nyugati diplomácia szemszögébôl érthetô. A nyugati külügyminisztériumokban a térség nemzeti konfliktusainak csak mérsékelt kirobbanása nagy megkönnyebbülést okozott. Tekintetbe véve ezen országok példátlan gazdasági mélyrepülését, az okozott szociális, pszichológiai sokkot, legfôbb céljuk ezen kellemes meglepetés érzetének és a viszonylagos nyugalomnak megôrzése.

Ilyen körülmények között a nyugati államok arra szorítkoznak, hogy az észt állampolgársági kérdés Tallinn viszonylagos belügye maradjon és semmiképp se robbanjon ki körülötte bilaterális, orosz–észt vita. Ekképp a kérdés az orosz fél rendszeres kezdeményezéseire nemzetközi szervezetek elé került, amelyeknek azonban az európaiak is szabad teret engednek. Legutóbbi példa erre az 1998. júniusi orosz–EU trojka külügyminiszteri szintû találkozó, ahol közösen szólították fel Lettországot az EBESZ kisebbségi fôbiztosa ajánlásainak végrehajtására.

A nyugatiak ilyen lagymatag balti politikája Moszkva szemében az opportunista viselkedés újabb példája. Tallinn és Riga azonban hiába érvelnek azzal, hogy idegenrendészeti szabályozásuk sokkal liberálisabb, mint a német vagy a brit. Ezek a tények nem számítanak akkor, amikor egy arányaiban és politikai kontextusában sokkal jelentôsebb kérdésrôl van szó, mint a berlini török vendégmunkások vagy az évek óta Angliában élô indiaiak helyzete. Sokkal fontosabb, hogy a lakosság ötöde nem helyi állampolgár, és ez nem kívánatos problémákat emelhet be az EU intézményi struktúráiba mind észtországi, mind észt–orosz viszonylatban. Tallinn sem integrációs törekvése, sem a nyugatiak és Moszkva között kialakult hallgatólagos egyetértés és partnerség miatt nem teheti meg azt, hogy nem veszi figyelembe ezeket a jelzéseket. Mindazonáltal a külföldi hatalmak ilyen pásztorkodó stratégiáját leginkább az észtországi fejlemények belsô logikájából következô, az állampolgársági kérdés megoldódásának irányába mutató politikai trend teszi sikeressé.

Következtetések

1. Az észtországi állampolgársági problematika a kisebbségivé való átalakulás folyamatában van. Ez nem jelenti azonban azt, hogy új formájában megoldottként kezelhetô. Az utóbbi másfél év folyamán jól kitapintható az állampolgársági problematika fokozatos háttérbe szorulása és a nyelvi, oktatási kérdések elôtérbe kerülése. Nem lehet semmiféle következtetést megfogalmazni arra vonatkozólag sem, hogy pár generáció múltával hogyan alakul a két nép viszonya. Ehhez túlságosan fiatalok a szereplôk, az észt többség, az orosz kisebbségek, maga Oroszország és az egész kérdés is. A felek viszonya tulajdonképp ugyanolyan hideg és tartózkodó, mint volt a század során korábban. A kapcsolatok langyosodására azonban reményt adhatnak a két világháború közti jó tapasztalatok, a skandinávhoz hasonló kisebbségi gyakorlat és végeredményben a megváltozott számarányok és történelmi háttér mellett leélt ötven, de legalábbis hét viszonylag nyugodt év.

2. Nincs komoly külpolitikai konfrontáció a kérdésben. Az állampolgársági probléma csak egy – egyelôre nem is meghatározó – eleme az észt–orosz vagy a nyugati kormányokkal fenntartott kapcsolatoknak. Jelenleg senkinek sem áll érdekében ezt az elemet az elôtérbe helyezni, és így csak amolyan "fenyegetô aduként", illetve a belpolitikai nyomás levezetésére használják.

3. Nem jelezhetô elôre az oroszok viselkedése az EU-n belül. Az integráció által kiváltott reakció még az észtekkel kapcsolatosan is bizonytalan, nemhogy a kettôs kötôdésû minoritásoknál. Elképzelhetô, hogy a Trenyin által remélt "eurooroszok" válnak belôlük,38 akik Oroszország modernizációjában komoly segítséget nyújthatnak. Ugyanakkor az sem kizárt, hogy elutasítják és elfordulnak tôle, vagy nem érzékelik és nem tartják majd fontosnak. Elôfordulhat, hogy önszervezôdésüket a nyugati minták irányába viszi el, míg az sem kizárt, hogy a mostani passzív viselkedésük hosszabb távon megmarad.

Bibliográfia

Andersen, E.: The legal status of Russians in Estonian Privatisation Legislation 1989–1995. Europe-Asia Studies 1997 March.

Geistlinger, M.: Die russischsprachige Minderheit in Estland, Lettland und Litauen. Europa Ethnica 1997/1–2.

Kirch, A.: The Integration of Non-Estonians into Estonian society. Tallinn 1997.

Kirch, A.–Kirch, M.: Search for Security in Estonia: New Identity Architecture. Security Dialogue 1995/4.

Kirch, M.: Social Problems in Estonia. Kézirat, 1996.

Maeder-Metcalf, B.: Russische Minderheiten in den baltischen Staaten. Internationale Politik 1997/10.

Maley, W.: Does Russia speak for Baltic Russians? The World Today 1995/1.

Rauch, G.–Misiunas, R.–Taagepera, R.: A balti államok története. Budapest 1994.

Sz. Bíró Z.: Szomorú stabilitás: Oroszország '96 elején. 2000, 1996/6.

Szovjet po vnyesnyej i obronnoj polityike (SZVOP): Rosszija i Pribaltyika. Kézirat, 1997.

Trenyin, D.: Baltyijszkij sansz. Moszkva 1997.

A Centr Informacii po pravam cseloveka 1996–98 közti különbözô jelentései.

Dokumentumok

Dogovor ob osznovah mezsgoszudarsztvennih otnosenyijah Rosszijszkoj Szovjetszkoj Federatyivnoj Szocialisztyicseszkoj Reszpubliki i Esztonszkoj Reszpubliki. 1991. január 12.

Constitution of the Republic of Estonia. 1992. június 28.

Law on Aliens. 1993. július 8.

Law on the Cultural Autonomy of National Minorities of the Republic of Estonia. 1993. október 26.

Európa Tanács, Dok. 7080. – Jelentés a Politikai, illetve az Emberi Jogi Bizottságoknak (Bratinka, J.; Bindig, R.). 1994. május 31.

Agreement Between the Republic of Estonia and the Russian Federation On Matters Related to Social Guarantees for Military Pensioners of the Russian Federation on the Territory of the Republic of Estonia. 1994. június 26.

Law on Citizenship. 1995. január 31.

Law on Language. 1995. március 6.

Amendments to the Law on Aliens. 1995. július 7.

Európa Tanács, Dok. 7715. – Jelentés az Emberi Jogi Bizottságnak (Bindig, R.). 1996. december 20.

Act on Amendments to the Law on Citzenship (orosz kisebbségi pártok módosító javaslata). 1997. december 18.

—————————————————

* Készült a Teleki László Alapítvány Közép-Európa kisebbségkutatási programja keretében.

1 Geistlinger (1997) 1.

2 A statisztika által kimutatott csökkenésnél figyelembe kell venni, hogy a háború elôtti észt állam egy – fôként oroszok lakta – vidékét az OSZSZK-hoz csatolták. Ez a mostani határkijelölési probléma egyik közvetett és a korábbi területi vita közvetlen oka.

3 Rauch, Misiunas, Taagepera (1994) 219.

4 Általánosítani persze ezen esetben is túlzás, becslések szerint mintegy 100–120 ezer fônyi orosz a lehetôségeihez mért aktivitással támogatta a függetlenséget.

5 Kiemelés tôlem (D.A.).

6 A következôkben felsorolt adatok 1998. márciusi észt hivatalos közleményekbôl, az Aksel Kirch által 1997-ben kiadott tanulmánykötetbôl és az orosz dominanciájú Emberi Jogi Központ anyagaiból származnak. Tekintettel a statisztikák közti ellentmondásokra, átfedésekre, inkább csak arányaikban vehetôk figyelembe.

7 Ôk az ún. zöldkártyások. Nevük onnan származik, hogy az "Észt Polgári Bizottságok" – amelyek a függetlenségi mozgalom egyfajta alapszervezetei voltak 1988 után – tagjaik számára igazolványokat bocsátottak ki, állampolgároknak kéket, állandó lakosoknak zöldet.

8 Valójában ez elképzelhetô, mert az orosz fél az észt emberjogi gyakorlatra hivatkozva sokáig nem volt hajlandó kiadni az orosz honosítást nyert egyének listáját. A "kettôs állampolgárság" leginkább az "orosz Oroszországban – hontalan Észtországban" párosításban lehetett jellemzô. Az adatszolgáltatás mai állapotáról nincs információm.

9 Ezeknek bevezetésére azért volt szükség, mert 1996 nyarán lejárt az utolsó szovjet személyi igazolvány érvényessége is, amelyeket addig hatósági dokumentumokként elfogadtak.

10 A "nem történelmi kisebbség" kifejezés észt jogi dokumentumokban nem fordul elô.

11 Érdekes, hogy a menekültek jogi státusának rendezése viszont csak lassan halad, mivel az észt törvénykezés nem igazán hajlandó elfogadni ezt a kategóriát. Szerepet játszik ebben az orosz beözönléstôl és az itt élô lakosság 1,2–1,5 millióra becsült oroszországi rokonságának valamilyen beszivárgásától való félelem is. Ezek a rémképek eddig nem igazolódtak, az észt gyakorlat eddigi kárvallottja csak pár, kevésbé informált kurd menekült volt. A kérdéshez való hozzáállás azonban – ismerve az ország történelmét és az emigráció abban játszott szerepét – igencsak ambivalens eljárás.

12 A törvény elfogadása körüli vita 1993 nyarán amolyan mélypontja volt az észt kisebbségi kérdésnek. A jogszabályt az észt elnök felkérésére megvizsgáló ET-szakértôi csoport is pontatlannak és többértelmûnek találta, elfogadása így kisebb konfliktust okozott a köztársasági elnök és a parlament között, illetve összekapcsolódott az oroszok által lakott körzetek területi autonómiáról tartott népszavazásával. Mindazonáltal a törvényt kisebb változtatásokkal elfogadták, majd 1995 júliusában újra módosították.

13 Izgalmas politológiai kérdés, hogy a két balti államban mennyire suta lett a politikai skála. Itt ugyanis a korábbi vezetô elitet mintegy megfosztották a szereplés lehetôségétôl, így nem volt alkalma különbözô szociáldemokrata színekben visszatérni, mint az történt Litvániában vagy más térségbeli országokban. Sokan ezzel magyarázzák az észt bizonytalankodást és a mai lett jobboldal szinte teljes primátusát.

14 A Viktor Andrejev vezette Néppárt programjában az észt politikai közélettôl leginkább elkülönülô elem az ország semlegességének megteremtésére való törekvés. Ezt az észt pártok – tekintettel a két világháború közti hasonló magatartás csôdjére – elutasítják, ragaszkodnak a NATO-felvételhez. Egyébként az orosz pártok követelései sokkal inkább egybecsengenek a nemzetközi szervezetek ajánlásaival, mintsem a moszkvai hivatalos véleménnyel.

15 Ebben az idôszakban az oroszoknak semmilyen képviseletük vagy politikai intézményrendszerük nem volt. A ma létezô és a parlamentbe bejutott pártok kinyilvánítottan is az észt kisebbségi gyakorlatra adott válaszul születtek az 1995-ös választásokra való felkészülés jegyében.

16 Talán azok, akik a két világháború közt nem voltak észt állampolgárok, vagy olyanok, akik emigrációban, esetleg a Szovjetunió más részein éltek.

17 Még évente öt személy kiemelkedô teljesítményéért a kormánytól külön eljárás útján megkaphatja az állampolgárságot. Az új bevándorlók számára az évi immigrációs kvóta az állandó lakosság 0,1%-a, amely az észt nemzetiségûekre nem vonatkozik.

18 ET (1996).

19 Centr Informacii po pravam cseloveka (1996).

20 ET (1996).

21 Kirch (1997) 31.

22 Sôt a moszkvai hivatalos álláspont is elmarasztalja Tallinnt az észt nyelv tanításának elhanyagolása miatt.

23 Azért nem használom a "vócseres" elnevezést, mert a kárpótlás keretében is adtak ki ezzel a névvel ellátott vagyonjegyeket.

24 1993-as árakon. Andersen (1997).

25 Érdemes azért megjegyezni, hogy a nem állampolgárok ez utóbbi esetben is hátrányt szenvedtek, gyermekeik után nem kapták meg a számításnál használt többletpontokat..

26 Pl. csak állampolgár vásárolhat a privatizáció során részletre.

27 M. Kirch (1996), A. Kirch (1997).

28 M. Kirch (1996) 9.

29 Bíró (1996) 18.

30 Itt érdemes megjegyezni, hogy a szociális devianciák terén sokkal jelentôsebbek az eltérések. A nyilvántartott kábítószer-fogyasztók 90%-a, az öngyilkosok, válások, alkoholisták többsége orosz.

31Figyelembe kell venni azonban azt is, hogy az orosz kisebbségek nem nagyon hagyták el eddig szülôföldjüket, illetve lakóhelyüket. Kivételt képeznek természetesen a polgárháborús területek és az azzal fenyegetô vidékek: Észak-Kaukázus, a Kaukázuson túli országok és a dél-közép-ázsiai területek.

32 Geistlinger (1997).

33 Jó példa erre a katonai nyugdíjasok ügye, akiknek az orosz gazdasági válság során leállt a Moszkvából érkezô nyugdíjkifizetésük. Az észt állam kénytelen volt megsegíteni ôket, nem engedhette meg helyzetük további rosszabbodását.

34 Trenyin (1997) 26.

35 SZVOP (1997) 46.

36 Az orosz külpolitika mezsgyéjén mozgó kutatók rendszeresen felvetik a baltikumi minoritások diaszpórává történô átminôsítését, amely szerintük új jogi környezetbe helyezné az egész kérdést.

37 Trenyin (1997) 6.

38 Trenyin (1997) 40.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret