stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Mikó Imre

Erdélyi politika*

A bécsi döntés az erdélyi magyarság életében olyan gyökeres változást idézett elô, amihez csak az 1542, 1690, 1848 és 1918. évi átalakulás hasonlítható. De amíg az önálló fejedelemség születése és megszűnése, az erdélyi unió és a gyulafehérvári nemzetgyűlés egész Erdélyben jelentett impériumváltozást, addig a belvederei döntôbíráskodás Erdély kettéosztásával országrészünk történetében páratlan helyzetet teremtett. Az új határ mentén az erdélyi magyarság két évtizeden át egységes politikai élete is kétfelé vált szét. Dél-Erdélyben tovább folyik a nemzetiségi önvédelmi küzdelem, sokkal egyenlôtlenebb erôviszonyok és nehezebb feltételek mellett, mint az elmúlt huszonkét év alatt bármikor. Észak-Erdélyben a felszabadult magyarság azon fáradozik, hogy a Trianon óta kisebbségvédelmi vonalra szorult erdélyi politika megtalálja a maga medrét a többségi magyar élet sokkal szélesebb lehetôségei között.

A kisebbségi sors iskolapadjaiból alig kinôtt erdélyi magyarságtól sokat várnak a bécsi határon innen és túl. Erdély a magyar élet számára gyakran volt már az ígéret földje, s másfél századon át otthont talált a fejedelmek udvarában az egész magyar államiság. Most ismét minden szem a visszatért "keleti és erdélyi" országrészen függ, s a magyar élet arra vár, hogy megtermékenyüljön a kisebbségi, sovány esztendôkön átmentett erdélyi szellemtôl. Az erdélyi irodalom a trianoni határon keresztül is teret hódított magának az anyaországban. A két nagyhatalom malomkövei között évszázadokon át kifinomult és a román uralom két évtizede alatt megacélozódott erdélyi politikai ösztön is bizonyára értékes erôtartaléka a megnagyobbodott magyar hazának.

Mit jelent tehát a sokat idézett erdélyi politikai szellem, és mivel gazdagíthatja az ezeréves magyar alkotmány sáncai között zajló magyar politikai életet? Ottlik László a kolozsvári egyetemen tartott székfoglalójában Mátyás király és a fejedelmek nyomán Erdély politikai géniuszának tanítását abban látta, "hogy a magyar politikai alkotmány lényege nem az állami erônek az egyéni szabadság érdekében való korlátozása, hanem a nemzet erôit szervesen összefoglaló tetterôs nemzeti önkormányzat". Mátyás király felvilágosodott abszolutizmusa és az erdélyi fejedelmek – Szekfű Gyula szerint is – diktatórikus hatalma az erdélyi magyarság többségi politikáját valóban a ma már annyira általánossá vált tekintélyuralmak ôsének tünteti fel. Olyan tekintélyuralomnak azonban, mely csak az államigazgatás és a külpolitika kérdéseiben nem ismert ellentmondást, de ugyanakkor virágozni hagyta a kis országban a legkülönbözôbb hitvallásokat, megôrizte a három nemzet kiváltságait és elôsegítette a negyedik, számban a legnagyobb nemzetiség saját kultúrájának kifejlôdését. A huszonkét éves román uralom azonban kifejlesztett az erdélyi magyarságban egy másik, kisebbségi politikai szellemet, mely ha nem is tekint olyan nagy múltra vissza és nem dicsekedhet olyan európai sikerekkel, mint a történelmi Erdély politikai géniusza, ma még elevenen él az erdélyi magyarságban, politikai magatartását meghatározza és cselekedeteinek a tudat alatt még mindig legfôbb rugója. A mai erdélyi politikai életet is csak úgy érthetjük meg, ha végigtekintünk azokon a kérdéseken, amelyek a magyarságot a román uralom két évtizedén át foglalkoztatták.

A világháborút követô hatalomváltozás teljesen felkészületlenül érte a magyarságot Erdélyben. Az unió és a kiegyezés óta Erdély egyszerű közigazgatási fogalom, "Délkeleti felvidék" vagy "Királyhágóntúli kerület" lett, és lassan kiveszett az az önkormányzati szellem, mely évszázadok kényszerű különélése alatt a magyarságot a Királyhágón túl összetartotta. A millenniumi Magyarországon kevesen sejtették a közeledô katasztrófát, s az ezeréves magyar államiságot nem a Kárpátok gerincén, hanem a Lajtánál akarták megvédeni azok, akik a magyar függetlenség képviselôinek tartották magukat, miután az állandó obstruálással megakadályozták a hadsereg olyan színvonalú fejlesztését, hogy az ellenségeink túlsúlyával szemben tartós védelmet biztosíthatott volna. Erdély magyarságának s fôként a székelységnek is a 48-as program tetszett, s nem is kapott, csak nagyon késôn vasútvonalat a 67-es kormányoktól, a fôvonalat pedig a vármegyei nagyobb birtokosok s a kormányhű románság és szászság birtokain vezették keresztül. A székely népfölösleg a román ókirályságba vándorolt, az eladósodott magyar birtokokat pedig megvásárolták a román bankok. Az "eladó ország" közjogi örökkévalóságában azonban még mindig olyan erôs volt a bizalom, hogy a millennium óta az erdélyi magyar egyházközségek tömegesen adták át csupa hazafiságból elemi iskoláikat az államnak és a politikai községnek. A román államnak természetesen elsô dolga volt, hogy rájuk tegye a kezét és román népiskolákká alakítsa át azokat. Amikor a veszély elérkezett, Erdély is hôsiesen küzdött magyarságáért, hiszen a népköztársaság és tanácsköztársaság akarata ellenére is a székely hadosztály a végsôkig védte Erdély földjét. De a román uralomra senki fel nem készült, s amikor a román "rendfenntartók" végképpen berendezkedtek a trianoni határon belül, a budapesti központtól elvágott erdélyi magyarság úgy vergôdött, mint a szárazra vetett hal.

Az elsô kérdés, amivel az erdélyi magyarság a gyulafehérvári román nemzetgyűlés után szembetalálta magát, a román államhatalommal szembeni magatartás kérdése volt. A vezetôosztály egy része ezt úgy oldotta meg, hogy Magyarországra repatriált. Hat év alatt majdnem kétszázezren. Az itthonmaradottak sokáig nem hitték, hogy a román uralom állandósulni fog, és az "ôrlô szú" szerepét akarták betölteni az "idegen fában". A trianoni békeszerzôdés ratifikálása után egyelôre bele kellett törôdni az új helyzetbe, de közben elvesztettük legfontosabb állásainkat, mivel a román hűségesküt megtagadó magyar köztisztviselôket elbocsátották állásaikból nyugdíj és végkielégítés nélkül.

Már a kiindulópontnál nézeteltérések merültek fel arra vonatkozóan, hogy a kisebbségi magyarság bekapcsolódjék-e, és milyen formában, a román államkeretekbe? A magyar vezetôosztálynak az a része, amelyik itthon maradt és a hűségeskü megtagadását szervezte, most már a kisebbségek nemzetközi szerzôdésekben biztosított jogainak alapjára helyezkedett, egy olyan közjogi összefogó szervezet létrehozásán fáradozott, mely a magyarságot a kormány s a Nemzetek Szövetsége elôtt képviselhetné. Egy fiatalabb kalotaszegi és székely csoport ezen túlmenôen a politikai aktivitást sürgette, és e célból pártot is alakított, programjába véve közéletünk demokratizálását és Erdély önkormányzatát a gyulafehérvári határozatok szellemében. A szakadás azonban nem következett be, mert a magyar egyházfôk tekintélye és br. Jósika Samu, a fôrendiház utolsó elnökének közbelépése áthidalta az ellentéteket s a két csoport 1921. július 26-án együttes akarattal megalkotta a Magyar Szövetséget. Ez a magyar csúcsszervezet arra lett volna hivatva, hogy a magyarság mindenirányú, de elsôsorban általános politikai képviselete legyen. A román hatóságok azonban már négy hónap múlva felfüggesztették, egy év múlva pedig végleg beszüntették a szövetség működését. Utána a magyar politikai élet ismét szétesett alkatelemeire: felújult a kalotaszegi Néppárt, a Szövetség konzervatív szárnya pedig megalkotta vele szemben a Magyar Nemzet Pártot. A kettô egyesülésébôl született meg 1922. december 28-án az Országos Magyar Párt.

Az elsô kisebbségi évek fô problémája, a román államkeretekbe való politikai beilleszkedés tehát egy nemzetiségi párt megalkotásával oldódott meg, mely tizenhat éven keresztül biztosította a Romániához csatolt magyarság képviseletét. A politikai aktivitás terére éppen azok léptek ki, akik azt kezdetben ellenezték, s az elsô, 1922. évi parlamenti választáson és késôbb is azok képviselték a magyarságot, akik Trianon elôtt is vezetô szerepet játszottak a magyar közéletben. A néppárti transzilvanisták és székelyek, akiknek szeme elôtt a magyarság társadalmi beilleszkedése lebegett a román demokrácia által ígért népi keretekbe, a politika terérôl lassan kiszorultak és a napisajtóban, valamint az akkor ébredô erdélyi irodalomban tartották fenn az erdélyi és székely önkormányzat gondolatát. A közvélemény fokozatosan azok mellé állott, akiknek a kezében a politikai imperium volt, s akik a román kormányzattal szemben erélyes hangon védelmükbe vették a magyarság nemzeti vagyonállagát. A magyar sérelmek hangoztatása Erdélyben mindig is népszerűbb volt, mint az erdélyi összefogás nemzetek fölötti ábrándképe.

Az Országos Magyar Párt több mint másfél évtizeden keresztül tartotta össze a romániai magyarságot. Ugron István megteremtette, majd több mint egy évtizeden át Bethlen György fenntartotta a pártegységet és eleinte politikai paktumok segítségével, majd önállóan biztosították a magyarság parlamenti képviseletét. A Magyar Párt vezetôi mindig hangoztatták, hogy a párt nem politikai szervezet a szó köznapi értelmében, hanem a magyar kisebbség nemzeti szövetsége, a betiltott Magyar Szövetség folytatása, s mint ilyen, a magyar nép szuverenitását gyakorolja Romániában. Ezt a szuverenitást az idegen államhatalommal szemben kellett elsôsorban megvédeni, s a Magyar Párt tizenhat évig állott ôrt a nemzetközileg biztosított jogok mellett. Hivatását abban látta, hogy a magyarságon esett minden sérelemért orvoslást követeljen a hatóságoktól, a parlamentben és a Nemzetek Szövetsége elôtt. Ezzel a meg nem alkuvó példaadással népünk ellenálló képességét is növelte, s elejét vette annak, hogy a gazdasági konjunktúra megnyitásával vagy a román–magyar közeledés jelszavával a hatalom urai nagyobb magyar tömegeket tudjanak semlegesíteni és a román uralom gondolatával megbékíteni. A kisebbségi jogainkért folytatott harc nem ismer moratóriumot – írta Bethlen György, s a párt sziszifuszi munkával, nem tekintve a külpolitika állandó változásaira és nem befolyásoltatva magát a különbözô többségi pártok uralomra jutásától, védelmi harcot folytatott azokkal az eszközökkel, amelyek rendelkezésére állottak.

A Magyar Párt nemzetkonzerváló politikájával szemben legtöbbet két kifogást hangoztattak. Az egyik a román politikai élettel szembeni magatartására vonatkozott. A másik a magyar nép széles rétegeihez való viszonyát érintette.

A kisebbségi sors kilátástalanságában sokan attól remélték az erdélyi magyarság sorsának javulását, ha valamelyik román politikai párthoz vagy a románsághoz próbál közeledni. A Magyar Párt 1923. október 23-án paktumot kötött az akkor ellenzékben levô Averescu- és Goga-féle román Néppárttal, miután az 1922. évi parlamenti választáson a liberális kormány a haza ellenségeinek kiáltotta ki a magyarság jelöltjeit és a Balkánon is szokatlan módszerekkel gáncsolta el jelöléseiket. Paktumot kötött, mert belépôjegyre volt szüksége a román közéletbe. De a Néppárt rövid egyéves uralma alatt még azokat a feltételeket sem teljesítette, amelyeket a választások elôtt kellett volna végrehajtania. Ettôl kezdve többet nem indult a Magyar Párt román párttal együtt a választásokon.

Az úgynevezett "csucsai paktummal" szemben a Magyar Pártban a kormányzattal való viszonylatban két irányzat alakult ki. Az egyik a román uralom elsô évtizedében korlátlan hatalommal rendelkezô liberális párt felé tájékozódott, amit egyedül a politikai opportunitás indokolt. A magyarság azonban az ókirályságbeli plutokráciával sohasem tudott tartós kapcsolatot találni, mivel a nemzetiségi politika terén a Brătianuktól Tătărescuig a liberális kormányok gyakorolták a legkegyetlenebb elnyomást, amit a külföld elôtt kenetteljes szavakkal igyekeztek leplezni.

Több alapja lett volna az erdélyi román nemzeti párttal való kapcsolatok felvételének, mely késôbb az ókirályságbeli parasztpárttal egyesült. A magyarországi nemzetiségi harcokban megedzett vezéreit, Maniut és Vaidát a magyar tömegek elôtt is bizonyos nimbusz vette körül, amellett a demokrata és regionalista párttal több ponton érintkeztek volna a magyarság érdekei. De éppen azért, mert a párt zöme erdélyi volt, a román kispolgári és parasztszülôk gyermekei nem tudtak kibékülni a múltban uralkodó magyar mágnás- és középosztállyal, akik a Magyar Párt vezetô pozícióit foglalták el. E helyett a nemzeti parasztpárti kormányok renegát magyarokból álló alkalmi választási alakulatokat hívtak létre, s ezeket a magyarság "igazi népi képviseletének" igyekeztek kijátszani.

A politikai opportunitásokon túlmenôen állandóan kísértett az az irányzat, mely a többségi román nemzettel való kibékülés és modus vivendi megteremtését szorgalmazta. Ezt a gondolatot leghatározottabb formában Krenner Miklós fogalmazta meg 1932-ben, a gazdasági válság legkilátástalanabb évében, az Ellenzékben, amikor Verjünk hidat című cikkében baráti jobbot nyújtott a románság felé. A Krenner-féle cikk abból az elgondolásból indult ki, hogy a gazdasági válság földre sújtotta a kisebbségek gazdasági szervezetét, a kisebbségi jogok kivívásáért folytatott csigalassú küzdelem mellett pedig halódik a magyarság élete. Mindezen talán csak egy új politika változtathat, mely az erdélyi magyarság történelmi szerepét nem a lassú ôrlôdésben, hanem a Magyarország és Románia közötti híd felépítésében látja. Krenner szava azonban a pusztában hangzott el. A Magyar Párt rendkívül veszélyesnek ítélte meg az egyoldalú fegyverszünetet, a román sajtó pedig kézszorítás helyett a hídverô cikk politikai hátterét vizsgálta. Most utólag sokan kárhoztatják a Krenner-féle kezdeményezést, s az idô eddig valóban nem azokat igazolta, akik hidat akartak verni, hanem azokat, akik titokban kardjukat élesítették. A tíz év elôtti kétségbeejtô helyzetben azonban másképpen hangzott a hídverés, mint a bécsi döntés után, s ha más nem, legalább annyi eredménye volt a hídverési kísérletnek, hogy bebizonyosodott: a román oldalon sincsen hajlandóság a kibékülésre. A másik bírálat a Magyar Párt működése ellen a néphez való viszonyára vonatkozott. A Magyar Párt vezetôsége hűen sáfárkodott a magyarság erkölcsi és anyagi javai felett, s a magyar tömegek a választásokon szinte egyhangúlag nyilatkoztak meg a Magyar Párt mellett. A választásokon és nagygyűléseken kívül azonban hiányzott az állandó kapcsolat a néppel, a népszervezésnek az az üteme, ami Európa háború utáni nagy politikai mozgalmait a liberális kor pártéletétôl annyira megkülönbözteti. Igaz viszont, hogy egy ellenzéki és különösképpen egy nemzetiségi pártnak a mozgási szabadsága rendkívül korlátozott volt Romániában.

Az 1926–27. években szereplô reformcsoport a párt szervezeti szabályzatát vette ostrom alá és követelte, hogy a központi elnöki tanácsba vonják be a parasztság, munkásság és kisipar képviselôit. Ez azonban csak néhány intellektuel kegyes óhaja volt, akiknek a nép széles rétegeivel nem volt mélyebb kapcsolatuk. – Az 1930-as évek derekán az erdélyi magyar fôiskolai hallgatók mozgalmai kezdenek kibontakozni, s a téli szemináriumok hozzálátnak a nyári falukutatásokon gyűjtött anyag feldolgozásához. Amikor az Erdélyi Gazdasági Egylet Szász Pál vezetése alá kerül, olyan arányú népszervezô és népművelô mozgalom indul meg – sajnos elég késôn –, amire addig Erdélyben nem volt példa. Az új nemzedék és a gazdasági egylet aránylag könnyebben juthatott el a faluba, mint a politikai párt.

1938-ban új alkotmányos rendszer köszönt be Romániába, mely rendi alapokra helyezte a politikai képviseletet. Miután a többi pártokkal együtt a Magyar Pártot is feloszlatták, a gazdasági egylet és az egyházak vezetôi kerültek elôtérbe, mint akik politikamentesen képviselik a magyarság széles néptömegeit. A kisebbségi történelem furcsasága, hogy a román királyi diktatúra nem az inkább tekintélyalapon álló Magyar Párt vezetôségét ismeri el a magyarság képviseletének, hanem azoknak politikai csoportosulását, akik a magyar közéletben a népfelség elvét képviselték. A magyarság nem csak azért vonult be Bánffy Miklós mögött a Nemzeti Újjászületés Frontjába, mert csak így nyerhette el az állampolgári és politikai jogok teljességét, hanem fôként azért, mert ennek ellenében a kormány engedélyezte a Magyar Népközösség megalakulását és gazdasági, társadalmi, kulturális célkitűzésein túl a Népközösség lett az utolsó két évben a magyarság egyetemes politikai képviselete. A többségi parancsuralmi rendszert a népkisebbségi, alulról felfelé történô szervezkedéssel összeegyeztetni és a magyar tömegek elôtt népszerűtlen frontpolitika mögött mégis egyetlen népközösségi akolba terelni a magyarság legszélesebb rétegeit – valóban diplomatához illô feladat, aminek a nehéz terhét a volt magyar külügyminiszter vállalta magára.

A Magyar Párt és a Magyar Népközösség politikája között nem is az volt az alapvetô különbség, hogy a párt ellenzéki politikát folytatott, a népközösség pedig támogatta az egyetlen állampártot, hanem az, hogy amíg a Magyar Párt a hangsúlyt a politikai védekezô harcra helyezte, addig a Magyar Népközösség a népszervezést tartotta legfontosabb feladatának. A Magyar Párt abból indult ki, hogy a kisebbségi kérdés Romániában megoldhatatlan, s ezért a magyarságnak hol aktív, hol passzív ellenállással ki kell tartania, amíg a megoldás kívülrôl megérkezik. A Magyar Népközösség alapgondolata az volt, hogy bármiként is alakuljon az új Európa, a magyarságnak minden eshetôségre fel kell készülnie s ezért a legszélesebb rétegeit a tízes rendszer segítségével szervezett egységbe kell tömöríteni. Az események azonban a második világháború kitörése után olyan iramban haladtak elôre, hogy a Népközösség csak részben végezhette el ezt a munkát.

A kisebbségi sorsban felnôtt vagy megôszült két erdélyi nemzedék politikai nevelését és gyakorlatát tehát nem az államvezetés kérdéseibôl merítette, mivel abban sohasem vett részt, hanem politikai problémái a román államhoz és a magyar néphez való viszonyából adódtak. A mindenkori kormányzattal szemben kialakult egy bizonyos állandó kritikai és ellenzéki magatartás, ami a népközösségi politikán is végigvonult, azzal a különbséggel, hogy az utolsó két év folyamán ezt nem lehetett kifelé hangoztatni. A magyar néppel viszont két évtized folyamán, a közös elnyomás terhe alatt a magyar vezetôosztály szoros sorsközösségbe került, s ez a Magyar Párt működését is meghatározta, ha a pártszervezet nem is foglalkoztatott állandóan minden magyar embert.

A politikában megnyilvánuló erdélyi szellem alapvonásai még ma is azok, amik a román uralom alatt voltak. Az ellenzéki magatartásról nem csak az a párt nem tud leszokni, amelyik hosszú ellenzékben töltött évek sora után jut uralomra, hanem még kevésbé annak a nemzetkisebbségnek a fiai, akik huszonkét éven át az idegen kormányhatalommal szemben a timeo Danaos álláspontjára helyezkedtek. Bernard Shaw Vissza Matuzsálemhez című drámájában megjósolja az angol világbirodalom felbomlását, aminek végén az angol szigetország lakói visszaköltöznek a Tigris és az Eufrátesz völgyébe, ahol egykor az emberiség bölcsôjét ringatták. Az írek pedig fogják magukat és utánuk mennek, mivel annyira megszokták a kisebbségi elnyomást, hogy nem tudnak anélkül élni. Nem hiszem, hogy egyetlen magyar is akadt volna, aki a bécsi döntés után Észak-Erdélybôl Dél-Erdélybe költözött. De az a Petur báni lázadozás, amivel az erdélyi magyarság egy része a magyar kormány erdélyi intézkedéseit és beruházásait fogadja, emlékeztet az ír Sinn Fein-istákra, akik ma sincsenek megelégedve, amikor szabad államban élhetnek.

A kisebbségi sors mérlegén az aktívák között a legelsô helyet az a tény foglalja el, hogy a magyarság osztályai között sok tekintetben leomlottak a társadalmi válaszfalak és a kisebbségi magyar társadalom olyan belsô átalakuláson ment keresztül, ami más népeknél forradalmi úton szokott végbemenni. Ennek csak a külsô jele az az idegenkedés, amivel az erdélyi magyarok a címeket és rangokat fogadják. De belsô tartalmát az a népi szellem és szociális felelôsségtudat adja meg, mely már a kisebbségi magyar irodalmat is elônyösen jellemezte, a tudományos kutatás irányát a falu felé terelte, szociálpolitikát csinált a társadalom önadóztatása útján, gazdasági érdekvédelmi hálózatot épített ki önkormányzati szellemben s a politikában nem a közjogi hatalmi állásokért, hanem a magyar nép anyagi és nemzeti létéért küzdött.

Az erdélyi magyarság kisebbségi sorsban mindig nemzetpolitikát folytatott, s ezért még ma sem tudja egészen beleélni magát a pártpolitikai gondolkozásba, mely szembeállítja egymással azokat, akik huszonkét éven át kéz a kézben dolgoztak. Annál kevésbé, mert most viszont a visszacsatolt erdélyi és keleti részek románsága egységes, s ha az erdélyi magyarság pártokra szakad, ugyanazt a helyzeti elônyt biztosítja legnagyobb kisebbségünknek, mint amivel két évtizeden át a széthúzó román pártokkal szemben a magyarság rendelkezett Erdélyben. Ebbôl is nyilvánvalóvá válik, hogy a tulajdonképpeni nemzetpolitika a nemzetiségi politika, mert csak egy létében állandóan veszélyeztetett kisebbség tudja minden erejét a pártharcoktól elvonva a maga létkérdéseinek megoldására összpontosítani. A fejedelemség korában Erdély ôrizte meg másfél századon át a magyar állami önkormányzatot, addig, amíg az anyaország a török uralom alól fel nem szabadult. Trianon után a magyar államiság az ezeréves ország közbelsô negyedére szorult vissza, de a végeken és elsôsorban Erdélyben új magyar élet hajtott ki, s az egyetemes magyar újjászületés elôfeltételeit éppen az idegen elnyomás teremtette meg. A napi feladatok aktualitásain túl ma az erdélyi politika egyetlen történelmi feladata az, hogy maradéktalanul átmentse a megnövekedett magyar haza számára mindazt az értéket, amit a kisebbségi életforma kitermelt, és olyan egységes népi Magyarország felépítésének legyen a kovásza, mely képes lesz megtartani azt, amit visszaszereztünk, és visszaszerezni azt, ami még minket illet.

* Megjelent: Hitel 1940–1941. 2.sz. 176–182.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret