stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Venczel József

Metamorphosis Transilvaniae*

1. Történelmi példa a változásról

Bíró Vencel dr. nemrég megjelent történeti monográfiája1 a leopoldi diplomát követô korszak feltárásában Erdély elnyugatiasodásának jegyeit elemzi s rámutat a XVIII. századforduló lényegére, mely nemcsak hatalomváltozás, hanem közszellembeli váltás is. A fejedelem a guberniumnak adja át helyét, s egyidejűleg Bécs és a nyugati szellem hatására új intézmények, új szokások, új kultúrfölfogás, valamint új életmód alakul ki. Metamorphosis Transilvaniae – Apor Péter szavaival.

A történetíró szemléletében azonban a Metamorphosis Transilvaniae jelentésében és jelentôségében is lényegesen kiszélesül. Apor Péter, a kortárs író elôtt jobbára csak az titulusok, a vendégségek, a régi Erdélynek köntösi, az erdélyiek régi nyájassága és utazása a fontos, meg az, hogy micsoda szekereken jártak magok régen az erdélyiek, azután az régi erdélyiek lakodalmiról és házasságiról, az régi erdélyiek temetésirôl s más effélékrôl emlékezik meg,2 mert a változásnak csak külsô jegyei izgatják, a lényeget: a "náj módi"-ban mutatkozó elnyugatiasodást felfogni s jelentôségét megérteni nem képes. Ô – mint írja – "Erdélynek régi alázatos együgyűségében holtig megmaradott", a merev konzervatív elôtt érthetetlen, hogy "az átalakulások jellegmódosulással járnak". Pedig Apor Péter művelt és cselekvô ember volt. Szemlélete azonban szűk és felületes. Különösképpen a történetíró új adatainak világában, amelynek nyomán nyilvánvaló, hogy az 1690. évihez hasonló helyzetalakulás feladatkérdés, tehát közszellem-alakító.

Ebbôl a szempontból az altorjai gróf életműködése, korának közszellemváltozása s egyáltalán az új életforma, amelyet a történetíró Erdély e korszakából bemutat, nagy tanítás mindannyiunknak, akik "csak most kezdünk teljes tudatára ébredni az 1918. évi uralomváltozás jelentôségének és következményeinek"3.

2. Magunk revíziója

Az új "Metamorphosis Transilvaniae" tehát a történelmi példa alapján – kétszáz esztendôvel azután, hogy Apor Metamorphosisát befejezte – nem fakadhat amahhoz hasonlóan konzervatív elhárításból. Mert az, ami Erdély földjén az utóbbi évtizedekben végbement, most sem egyszerű, külsôséges formai átalakulás, hanem a szellemet is alakító és megérlelô. Tehát idôszerű látást és megfontolást kíván. Az új "Metamorphosis Transilvaniae" nem apori sirám, hanem feladatkönyv, mert "azok az alapvetô fogalmak és meggyôzôdések, amelyeket (az erdélyi magyarság) régi életébôl hozott magával, többé nem fejezik ki az életet, a valóságot magát", mert "az az önvédelem, amelynek lényege az, hogy »nem felejt és nem tanul«, az elme és a szív összehúzódása, megkeményedése, elzárkózása a valóság parancsai elôl", és mert "elôítéletei vannak, melyek meddôk és pusztítók, melyek miatt nem tudja felismerni és követni az önfeláldozó kötelesség és szolgáló szeretet isteni parancsát, melyben élete és jövendôje van".4

Ennek megfelelôen az új "Metamorphosis Transilvaniae" lényegét Makkai Sándor immár öt esztendeje, hogy a Magunk revíziójában megfogalmazta, azonban közkinccsé és a megfontolás anyagává mégsem lett. Részben, mert sokan nem éppen így látták és látják a tényeket, s ezért önmaguk szempontjából legalábbis joggal maradnak meg – mint Apor Péter – "régi alázatos együgyűségük"-ben, de azután nagy a száma azoknak is, akik – mit tagadjuk – még a külsô változásokra sem nagyon ijednek fel.

A magunk revíziója azonban a nagy szélcsend ellenére is a változás tanúságtétele. Kívánalmait elsô megjelenése óta egyazon hangsúlyozással hirdetik a tények: a változás kényszerű parancsai. Közelebbrôl: 1. "Nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is meg kell változnia, újulnia, tisztulnia." 2. "Az erdélyi magyar kisebbség élete a társadalmi megszervezkedésen fordul életre vagy halálra." 3. "Az intellektuális pályán maradtak vagy leendôk kis serege nemzeti jelentôséget csak mint a népéért élô, a nép közt élô, a népet szolgáló vezetô réteg nyerhet." 4. "Egész lelki és szellemi életünknek, kultúránknak vissza kell hajolnia a néplélek mélységeibe és onnan kell öntudatra hoznia, kiművelnie és a világ elôtt is megmutatnia mindazt, amiért joga van élni a magyarnak." És végül 5. "A nemzeti öntudat revíziójának és a társadalmi megszervezkedésnek gyümölcsei a fiatal nemzedék számára érnek."5

A változás hirdetôin, úgy látszik, betelik a törvény. Az új magatartás követelését bár a régi elégtelenségének érzete váltja ki, kezdetben mégsem tud közösségi jelenséggé általánosulni, hanem csak a gondolkodó és értéktudattal megáldott személyiség kizárólagos, szubjektív, "norma-élménye" marad.6 A közösség lassabban mozdul az új felé, a változás konzekvenciáit csak idôk múltán teszi központi életparanccsá. Ezért a Magunk revízióját ma is forradalmi iratként kell emlegetnünk. Így "Az élet kérdezett" tanulmánykötetben7 új kiadását nem a múlt emlékeként, hanem a jövô iránymutatójaként olvassuk. A fél évtized újszerűségébôl mit sem faragott le. Más szavakkal: az erdélyi magyarság élete ma alig több lényegében, mint öt évvel ezelôtt.

3. Erdélyi életváltásunk lényege

A fejlôdés e lassú üteme meggondolkoztató. Hiszen az erdélyi magyarság új fordulatú életének számtalan olyan külsô jelensége van, amelyek kényszerítô erônek látszanak. Így

Erdély az impériumváltozás folytán kiszakadt abból a politikai egységbôl, amelyet számára megelôzôleg a közép-európai hatalom: az Osztrák–Magyar Monarchia jelentett, s új közjogi helyzetében a Balkán és Kelet-Európa határállamának: Romániának tartománya lett:

az erdélyi magyarság kiszakadt a közép-európai magyar nemzettesbôl, s mint kisebbségi népcsoport új életkeretbe állíttatott;

a kisebbségi életkeret szükségszerűen építi át az erdélyi magyar társadalom belsô struktúráját: az arisztokrácia elveszíti feudális jelentôségét, a kapitalista réteg idegen érdekek szolgálatába húzódik, a hivatalnok-középosztály meggyérül és a maradék megnémul; életerôs társadalmi rétegként csak a papi, nevelô és a szabadpályák "értelmisége", valamint a földművesek, iparosok, kereskedôk és munkások "népi" kategóriája vehetô számba;

a tulajdonképpen kétrétegűvé egyszerűsödô erdélyi magyar társadalom az egyének és társadalmi funkciók viszonyát is válság elé állítja: az értelmiségnek kénytelen-kelletlen a vezetés kínálkozik feladatul a lassacskán, de épülô népközösségi szervezetekben;

végül a népközösségi szervezetek világában elkülönül a közművelôdési, gazdasági és társadalmi munka a maga külön központjaival és szerveivel.

Ezek a változás külsô jegyei, amelyeknek tényszerűsége felett ma már nemigen lehet vitatkozni.

4. Közszellemünk vitatása

Vita tárgya azonban ma is a változásoknak megfelelô közszellem problémája, amely legutóbb is éles megkülönbözésre vezetett, amikor egy magyarországi fiatal író, Boldizsár Iván, a Napkelet lapjain s a Tanú szerkesztôje, Németh László, terjedelmes romániai útirajzban az erdélyi magyarság életébôl a külsô változások és a közszellem közötti mérhetetlen űr megfigyelését viszik nyilvánosságra.

Németh László várakozását nagyszerű hasonlattal beszéli el: "Magas nyomás alatt nem válhat-e gyémánt a szénbôl?"8 Boldizsár Iván hasonlata azonban már ítélet: Olyan az erdélyi magyarság tespedô állapota, mint a vízbe dobott emberé: "Hiába tökéli el, hogy minden körülmények között szárazföldi lény marad és a vízben élôk egyetlen mozdulatát sem utánozza, ha nem úszik, menthetetlenül elmerül. Az ember szárazföldi lény marad, ha úszik is; csak alá ne nyomják a fejét végleg, csak el ne engedje magát önként; majd biztosan akad idô meg alkalom, hogy szárazföldre jusson megint!" Elismeri azonban, hogy "ebben a magatartásban sok van a hôsiességbôl", de mégsem tud a politikai konokság számára mentséget találni. Mert látnia kell a ténybeli változásokat, s ugyanakkor hiába keresi a magyarság magarevízióját: a kétrétűség konzekvenciája a népvezetés és a népközösségi szervezetek jobbára csak formai jelentôségűek.9

A közszellembeli tespedés eredménye ez: az erdélyi magyarság életében még mindig nélkülözött az új történeti élethelyzet által kiváltott teljes és eredeti emberi magatartás. Ezzel szemben a régi tisztelete konzervativizmusként ma sem kis mértékben meghatározó tényezô. Sôt vannak szép számmal, akik a szabadelvűségnek meghaladott társadalmi és gazdasági tételeit igyekszenek normaként prédikálni s nemzeti gyengeségünket szólamos hídveréssel látják megerôsíthetônek. A történelmi materialisták viszont egyoldalúságukban az elnyomatás tényét egyszerű anyagi problémaként kezelik s hirdetik – minden különösebb meghallgatás és eredmény nélkül – a "dolgozók" nemzeti határokon felüli szolidaritását. És végül meg kell vallanunk, hogy az egyetemes kereszténység leginkább kínálkozó parancsai: az isteni törvényekbôl folyó emelkedettebb kötelességérzet, a felebaráti szeretet, a közjó, a tulajdon ésszerű felhasználása, a társadalmi organizmus erkölcsi tartalma sem több a mi életünkben, mint puszta figyelmeztetô kôtáblák – Mózes villámló haragja nélkül. Pedig a változáshoz alkalmazkodó teljes és eredeti új magatartás az új helyzetben ésszerű alkalmazkodást kíván, az építô munkában fegyelmet követel, s határozottan tiltakozik az egyoldalúság és a közömbösség ellen.

5. Új közszellemünk pillérei

A vitatott közszellem kérdésében azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a magunk revíziója csak megértésbôl s az egyéni hivatásból, valamint a "mi társadalmunk" lényegérôl alkotott nézetek átváltásával jöhet létre. Egymástól nehezen elválasztható hármas feltétel (kultúrszellem és kultúrfok, hivatástudat és társadalmi önismeret), s rendszerint máris magukban hordozzák az önrevízió tartalmát.

a) Az erdélyi magyar kultúra kérdésében azonban élénk különbséget teszünk a szerzett műveltség és a művelôdésbeli hagyományok, elsôsorban a népi jellegű műveltség között. Magatartásunk szempontjából ugyanis ez utóbbi sajátos magyar kultúrszellemével a legellenállhatatlanabb alakító erô. Mert ha a külsô hatalomtól elvonatkoztatott lelki magyarságot kell öntudatosítanunk,10 akkor e lelki magyarságot mi sem biztosíthatja jobban, mint épp az erdélyi magyarság kultúrájának szellemi tartalma. Közszellemünk építésében azonban nem kis jelentôsége van a szerzett műveltségnek sem. Csak a műveltség alatt a legtágabb értelemben mindazt értsük, ami valamely szerepvállalásnál (legyen az értelmiségi munka vagy pedig földmívelés), mint a legszükségesebb alap, nélkülözhetetlen s a közösség értékmérôje. A kiművelt emberfôk és a színvonalas tömegkulturáltságban belátásra bírható köznép a maga helyén és szerepkörében külön fajsúlyú műveltségét egyazon eredményességgel gyümölcsöztetheti. Csak gondoljuk el, hogy számunkra a magyarságot a körülmények kényszere valóban megfosztotta a külsô hatalom támaszától, minek folytán szükségszerűen útban van a lelki magyarság öntudatosulása – s ha most a magyarság minden egyese, értelmisége és köznépe, a maga szerepkörében és szerzett műveltségébôl folyó tudásával, valamint alkotásokra kész emelkedettebb szellemével hozzálát a nemzetrész építô munkájához – úgy az önállóságnak a magabízásnak és a céltudatosságnak szelleme általánosulhat. S az új erdélyi magyar közszellem máris megszületett.

b) Az erdélyi magyar hivatástudat kérdése a megalapozó műveltséget követôen a belsô szerepvállalás problémája. Nemzeti öntudatunk revíziójából ugyanis önként folyik, hogy az önfenntartásnak és a saját erôk felfokozásának új lehetôségei felé törekszik. Az értelmiséget vezetôréteggé avatja, a népet pedig dolgozó közösségekben fogja össze. Ebbôl kifolyólag a szervezés fejezete ez, mely a szükségletekhez és lehetôségekhez alkalmazkodóan társadalmi, gazdasági és közművelôdési szerepkört tár elénk. És részletezhetnénk – beszélve a politikai szervezkedés, a jogvédelem és a népegészségügy, a szövetkezetek és a gazdasági szakszervezés, az iskola és a közművelôdés szerepérôl, ugyancsak a propaganda és felvilágosítás, valamint a vezetônevelés hivatásáról. Helyzetváltozásunk külsô jegyeinek megfelelô és nemzeti öntudatunk szükséges revíziójából folyó társadalmi berendezkedésre gondolunk, amelynek mozgató ereje: hivatástudat, megmagyarázója pedig: helyzetismeret: az erdélyi magyar társadalomszemlélet.

c) Az erdélyi magyar társadalomszemlélet alatt azonban ne értsünk nagyképű elméletet. Egyszerű önismereti forma ez. Egyrészt amolyan statisztikai kimutatás népünk számarányáról, elszórtságáról, foglalkozásbeli megoszlásáról, gazdasági erôink mennyiségérôl és lehetôségeirôl, közművelôdésünk helyzetérôl, egészségügyi viszonyainkról, egyházi és társadalmi szervezeteink szerepérôl, a román államban megszerzett közművelôdési, gazdasági és társadalmi-politikai súlyunkról, másrészt ôszinte bírálat önmagunkról: kihasználatlan gazdasági erôk és leheôségek, hiányzó és nélkülözött közművelôdési, jogvédelmi vagy egészségügyi intézmények és szervek, belsô társadalmi ellentétek számbavétele és megfontolása. Természetesen bennfoglalóan az impériumváltozás kiépítette új erdélyi magyar életkeret fejlôdésrajzát is: lássuk, mi maradt meg, mi veszett el, mi hiányzott és mit alkottunk?11

Természetesen mindezt lehet a hiányoldalról is szemlélni. Mi hiányzik ahhoz, hogy Erdélyben a magyarság új közszellemérôl beszélhessünk? A magyarországi utazók legutóbb ezt cselekedték. Megállapításaik fölött azóta is dúl a vita,12 de alig termelt többet, mint egyoldalú tiltakozást. Pedig ha igaz az, hogy "önmagunk örökös emésztése, öntudatosítása mindinkább háttérbe szorul és az új alkotások kora köszönt be", akkor elvétve bár, de találkozhattunk volna érdemleges és helyzetismertetô felvilágosításokkal is. Így pl. nagyon nélkülöztük társadalom-, művelôdés- és gazdaságpolitikánk ôszinte beszámolóját ez alkalomból és azok részérôl, akiket az elmarasztalás illetett. Mert a Magyar Párt értéke fölötti vitánál kétségtelenül maradandóbb értékű lett volna az új Metamorphosis Transilvaniae komoly megfontolása. Hiszen nehezen tagadhatjuk le, hogy valami történik körülöttünk és bennünk. Soha ennyire nem jutottunk közel önmagunk tétlenségének, tespedésének, széthullottságának és gyengeségének tudatához, mint épp a közelmúltban. Érezzük és tudjuk, hogy erôfeszítéseket kell tennünk, hogy magára utalt nemzettársadalmunkat lezárt, fegyelmezett és a közjó érdekeit szolgáló népközösséggé avassuk, s hogy közösségünk minden egyes tagja, értelmisége és köznépe egyaránt, a maga szerepkörét a kellô tudással és megértéssel tölthesse be.

6. Élet és írás

A változás kívánalmai mindenesetre a közeljövôben mind kevésbé rejthetôk véka alá. Mindenki érzi, tudja. Így az az érdekes szópárbaj is, mely politikánk és irodalmunk kérdésében lezajlott, a legközelebbrôl érintette sok életkérdésünket.

Gyárfás Elemér indította és tartotta felszínen az "élet és írás" vitáját. Lényege: "lehetnek-e más céljai egy létéért küzdô nemzettöredék irodalmának, mint közéletének"? Nem életérdeke-e az irodalomnak is e nemzettöredék életcéljainak intuitív meglátása, közfelfogássá tétele s e célkitűzéseknek tetszetôs és kívánatos formában a közvélemény elé állítása?13 Vajon képes-e irodalmunk – annak értelmében, hogy "az irodalom mindig a melegágya, az útépítôje a nagy feladatoknak, a döntô átalakulásoknak" – "nagy vezetô gondolatok kitermelésére és hirdetésére"?14 És vajon megáll-e az az állítás, hogy a problémafelvetô "összetéveszti a szépirodalom hivatását a publicisztikáéval, mindkettôt pedig a társadalmat szervezô egészen más természetű munkával"?15

Az "élet és írás" vitája életkérdéseink egész sorát állítja elénk.

Szemléltetôen:

erdélyi magyar
hivatástudat
erdélyi magyar
társadalomszemlélet
erdélyi magyar
kultúrszellem
politika
politikus
nagy vezetô gondolatok
új közszellem
magunk teljes revíziója
irodalom
író és tudós


E fejlôdési útnak szakaszai külön figyelmet érdemelnek. A politikának mindenekelôtt szélesülnie kell az erdélyi magyar hivatástudat szolgálatában, mely tiltakozik az egyoldalúság ellen s széles körű népi politikát követel sajátos társadalomszervezési, védelmi, önfenntartási, közművelôdési és nevelési programmal. De a szépirodalomnak is ki kell lépnie az önmagáért létezés elefántcsonttornyából, s hirdetnie az erdélyi magyar kultúrszellem öntudat-alakító lényegét. És figyelmen kívül nem hagyhatók a közvetítôk sem: egyrészt a politikai irodalom és közírás kérdése, másrészt a tudomány problémája. A politikai irodalom és közírás hivatása ugyanis az, ami a politikum "jéghegyét" felolvasztja s a politikai közvélemény-alakításon keresztül alkalmassá teszi arra, hogy "megihlesse az erdélyi tollakat". Eddig sajnos politikai irodalmunk és közírásunk mereven zárkózott el vagy a szolgálattételben, vagy a meddô bírálatban. Pedig napilapjaink közül egy legalább vállalhatná a gátlás nélküli ügyszolgálatot, nem egy politikai gondolatnak, hanem a magyarság ügyének szolgálatát. Az erdélyi tudomány szerepénél pedig gondolunk az erdélyi magyar történetírásra, irodalom- és nyelvtudományi munkára, a társadalomkutatásra és ennek keretében: a szülôföldismeretre, a néprajzra és mindenekelôtt a statisztikára. Különös igénytelenség ugyanis, hogy az új tanulónemzedék elôtt messze, távoli szükségletté egyszerűsödött a tudománykedvelés. Pedig új közszellemünk pillérei között nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar társadalomszemlélet nem lényegtelen, sôt vannak, akik tudományos és gyakorlati eredményekre támaszkodva azt bizonygatják, hogy a társadalom teljes ismerete és helyes szemlélete nélkül társadalomépítésrôl nem is beszélhetünk (pl. Gusti professzor).

A politikus, az író és a tudós tehát az a három személyiség, mely közös összemunkálásban alkotni képes. Mégpedig a látható eredményeken túl – "nagy vezetô gondolatokat": közszellemet is. Azonban ne felejtsük itt, hogy az értelmiség tekintélyes része és a nép nem alkotóképes, de az erdélyi építésben nekik is részt kell venniök. E ponton a kérdés elsôsorban kultúrpolitikává szélesül: az értelmiségnevelés és a népnevelés problémaköre ez.

Egy fiatal írónk nemrég "társadalomalakító irodalom"-nak, "sorsirodalom"-nak nevezte a népnevelô iratokat, s ezzel a kérdés lényegét ragadta meg.16 Valóban Erdélyben széles néprétegeink öntudatosításában eléggé nem hangsúlyozható az a szerep, amit különösképp a Magyar Nép, az Erdélyi Iskola és a kezdô Hasznos Könyvtár jelentenek. A népnevelés végre helyet kapott terveink között. Az eredmények természetesen még értékelésre várnak, mert az írás és az élet kétféle: népkönyvtáraink helyzetérôl szomorú jelentést írhatnánk,17 népnevelô szervezeteink pedig még mindig az ember és részben az anyag híján csak formális alakulatok. Az ember híján – mondjuk –, mert nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, amelyet a Boldizsár-vitában sokan hangoztattak, hogy értelmiségünk megteszi, éspedig: teljes mértékben, kötelességeit a nép között, s mert úgy látjuk: fiatal értelmiségünk nevelése sem történik ebbe az irányba. Ez már azonban egyrészt meddô bírálatra vezetne, másrészt nevelési probléma, amelyen viszonylag nem nehéz segíteni.18

7. Ami ezután következik

Az új Metamorphosis Transilvaniae lényege az említett és nem említett, de nyilvánvaló jelenségek alapján talán nem is vitatható. Az eddigi vita és szóbeszéd, ami a kérdésrôl tudatosan vagy csak ösztönösen, mérsékletbôl vagy indulatból elhangzott és elhangzik, mind azt bizonyítják, hogy valami megismertté kezd lenni. De ugyanide mutatnak mindazok a kezdemények is, amelyek jogvédô irodákban, népegészségügyi kísérletekben, új népnevelési tervekben és munkában jelentkeznek. Sôt látunk máris szervezeti kereteket, amelyek tizenhét év után jelentôséghez jutnak, és beszélünk vezetô gondolatokról, amelyek mindinkább népszerűsödnek, bár évekkel elôbb esetleg gúnyosan és vállveregetve beszéltünk róluk. Valami történik körülöttünk és bennünk – ismételjük. S a szavakból, az indulatokból, az érzékenységekbôl és nem utolsósorban: az elôrelátók akaratából talán épülni kezd az erdélyi magyarság valódi, egységbe fogó, új közszelleme.

* Megjelent : Hitel 1936. 1. sz. 73–80.

1 Dr. Bíró Vencel: Altorjai gróf Apor István és kora. Az Erd. Kat. Akadémia kiadása, Cluj 1935.

2 Báró Apor Péter: Metamorphosis Transilvaniae. 1736.

3 Dr. Gyárfás Elemér: Elôszó Dr. Bíró Vencel munkájához. 4.

4 Makkai Sándor: Magunk revíziója. Cluj 1931. 18, 30, 51. és 65.

5 Uo.

6 Joó Tibor: A korszellem mint történetfilozófiai kérdés. Athenaeum 1933, XIX. k. I-3. f.

7 Makkai Sándor: Az élet kérdezett. Tanulmányok. Budapest 1935. I–II. k.

8 Németh László: Magyarok Romániában. Tanú 1935. III–IV, 175.

9 Boldizsár Iván: Erdély második trianonja. Napkelet 1935. novemberi szám.

10 Makkai Sándor: Magunk revíziója. 46–47.

11 Ebbôl a szempontból egészséges kezdemény volt az Erdélyi Magyar Évkönyv, ma jelentôs munkát végez Fekete Nagy Mihály bucuresti-i sajtóirodája: a Carpatpresse.

12 Az erdélyi vitacikkek száma ma már meghaladja a huszonötöt. Testes bibliográfiát állíthatnánk össze. A kérdés lényegében azonban ennek ellenére mind nehezebb eligazodni. A véleménynyilvánítók ugyanis igen könnyen tévednek az egyoldalúságba. Így jobbára csak önmagunk dicsérete jelentkezett – szemben az ócsárlásnak vélt kritikával. De a tárgyilagosságra törekvôknél is nélkülözött az érdemek (nagyobbrészt egyéni érdemek) határozott elismerése. Ebbôl a szempontból saját magunkat is el kell marasztalnunk. (És mi következik ezután? Széljegyzetek Boldizsár Iván cikkéhez és vitájához. Erdélyi Tudósító 1936, XIX. évf. 1. sz.)

13 Gyárfás Elemér: Kultúrpolitikánk. Elôadás a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságban 1935. december 8-án. Erdélyi Lapok 1935. IV. évf. 263. sz.

14 Sulyok István dr.: Élet és írás. Erdélyi Lapok 1935. IV. évf. 25. sz.

15 Reményik Sándor: Erdélyi politikánk és erdélyi irodalmunk. Pásztortűz 1935. XXI. évf. 23–24. sz.

16 Szenczei László: Szövetkezeti mozgalom és társadalom-alakító irodalom. Pásztortűz 1936. XXII. évf. 1. sz. – Érdekes jelenség, hogy a nekilendülô népnevelés kérdése csak most jutott el irodalmi lapjainkig. (L. még Imre Lajos: Hasznos Könyvtár. Erdélyi Helikon 1936. IX. évf. 1. sz.; Mártonfalvi Gábor: Hozzászólás a Hasznos könyvtár kérdéséhez. Erdélyi Helikon 1936. IX. évf. 2. sz.) Érdekes jelenség, mert a népnevelésnek immár három éve hivatott hirdetôje és művelôje a György Lajos és Márton Áron szerkesztésében megjelenô Erdélyi Iskola nevelésügyi és népnevelési folyóirat, s máris jelentôs pozitív eredményekre tekint vissza.

17 Vö. Illyés Elemér: Mit olvas az erdélyi magyar falu? Erdélyi Iskola 1935–36. III. 5–6. sz.

18 Az értelmiségnevelés néhány részletkérdésére rámutattam: Értelmiségnevelés és a fôiskolás mozgalmak. Erdélyi Tudósító 1935. XVIII. évf. 6. sz.; A magyar társadalomépítés alapja: az értelmiség nevelése. Új Kor 1935. I. évf. 10. sz.; Collegium Transilvanicum: Az értelmiségnevelés feladatai. Erdélyi Iskola 1935–36. III. évf. 5–6. sz.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret