stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Borsody István

Magyarország és a csehszlovákiai magyarság*

Az etnikai magyar nemzet és a politikai Magyarország 1918-ig kétfélét jelentett, és kétfélét jelent azóta is. De míg 1918-ig ország és nemzet közt az volt a különbség, hogy kisebb volt a nemzet, mint az ország, addig 1918 után az ország lett kisebb, mint a nemzet. E változás után a magyar nemzet negyedrésze – több mint hárommillió ember – Magyarországon kívül nyert honosságot. A hárommillió magyar továbbra is a nemzet tagja maradt, csakhogy nemzeti létét a történelem nagy erôfeszítésektôl tette függôvé. Mert semmi sem vált olyan bonyolulttá a háború utáni Közép-Európában, mint a négy részre szakadt magyar nemzet közt megtalálni és megteremteni az érintkezés szabad útjait. Ennek folytán az utódállamok magyarsága egészen más értelmet volt kénytelen adni magyarságának is, mert mások lettek szabadságai, jogai, lehetôségei, minden más lett, mint Magyarországon, de mégis mindennek egyforma célja maradt: mert a nemzet közös küldetése, ha nem is egyforma, de közös szerepet oszt ki minden magyar számára. Igaz, a kisebbségi magyarságnak gyakran mégis olyan lett a helyzete, mintha két szék közt a földre esett volna: a többségi nemzet, amellyel egy országba került, inkább ferde szemmel nézte nemzeti törekvéseit, az anyaországbeliek pedig sokszor éreztették, hogy nem tartják magukkal nemzetileg egyenrangúnak. A nemzeti kisebbség sorsa így átmeneti és felemás, élete kusza, szerteágazó, ereje szertefecsérelt, dolga nehezebb, elismerésben szegényebb és léte minden mozzanatát nemzeti mivolta szabja meg, sokkal inkább, mint a vele egy országban élô többségieknél vagy a szomszéd országban lakó testvéreinél, Magyarországon. A kisebbségi ember többet gondol a nemzetre, mert a teljes nemzeti lét hiányait kénytelen érezni lépten-nyomon, ezért ha magyarságát óvni tudja, magyarabb, öntudatosabb magyarrá válik, mint akár a magyarországi, csak sajnos a magyar öntudatig általában is kevesen jutnak el, s ha a kisebbségi sorban ezt valaki el nem éri, nem úszhat a magyar árral, mint a magyarországi, s könnyen veszhet el az idegen eszmék áradatában. Az igazi nemzetmegtartó erôt pedig a kisebbségi magyarság számára csak az integer magyarságú Magyarországgal való kapcsolatok jelentik

A kisantant államok, miután szövetséget kötöttek Magyarország revíziós törekvései ellen, igen kevés jóindulatot tanúsítottak aziránt, hogy magyar nemzetiségû állampolgáraik Magyarországgal érintkezhessenek. Az érintkezési szabadság hiányát sínyli a csehszlovákiai magyarság is: erre a szabadságra lenne szüksége, hogy élvezhessen valamit a nemzet központi értékeibôl és az általános emberi igazság nevében legalább egy kis hányadát kaphassa meg mindama nemzeti jónak, ami minden többségi ember számára fölösen terem. Így természetesnek látszana, hogy Magyarország elômozdíthassa a csehszlovákiai magyar mûvelôdést, hasonlóképpen, hogy a csehek ápolják külföldi iskoláikat és egyesületeiket; miért ne adhatna elô magyarországi tudós a csehszlovákiai magyar diákoknak, ahogy a prágai német egyetemeken is külföldi származású németeket neveznek ki – egyelôre ugyan magyar egyeteme sincs a magyarságnak, ezért tehát szinte kategorikus imperatívusznak látszik, hogy elismerjék a csehszlovákiai magyar diákok magyarországi tanulmányait. Mert ott, ahol Csehszlovákia az állam magyar kisebbségének nem nyújthatja azt, amit nyújtani tud a cseheknek, szlovákoknak vagy németeknek, ott automatikusan meg kellene engedni a magyarországi segítô források közbejöttét. Ilyenek fôleg: az egyetemek és tudományos intézetek hatáskörén kívül a tudományos és irodalmi sajtótermékek szabad forgalma, az ösztöndíjak, csereakciók és hasonlók. Ahogy Bethlen István gróf az anyaország és a magyar kisebbségek viszonyáról szólva 1934-ben debreceni beszédében kifejezte: "Tegyék lehetôvé, hogy eljuthasson az elszakított magyarsághoz az az áldozatkészség, amelyet a magyar társadalom mindenesetre tanúsítani fog."

Mindenekelôtt azonban ott szeretnénk javítani a csehszlovákiai magyarság és Magyarország viszonyán, ahol nem az "ellenfélen kifacsarható" engedményekre lehet számítani. Hanem ahol önnön erônkbôl tehetünk sokat saját nemzeti érdekünkben határon innen és határon túl.

*

A trianoni határok folytán az anyaországi és a csehszlovákiai magyarság fejlôdése más-más irányba terelôdött. Húsz év alatt bizony oly eltávolodások jöttek létre, hogy nem tudjuk, vajon a politikai vagy a szellemi határok vonnak-e erôsebb osztóvonalat kettônk közé.

A csehszlovákiai magyarság széltében-hosszában használt megállapítás szerint húsz év alatt demokratizálódott. Megváltoztak társadalmi ideáljai, az új ideál: a dolgos, társadalmilag szervezett ember, aki egymást megbecsüli, születés, származás, foglalkozás miatt emberi megaláztatást el nem visel, a címet, rangot, méltóságot csak megfelelô tartalom fejében hajlandó elismerni, megveti a szolgalelkûséget, az úr és szolga megalázó viszonyát, szociális felelôsségérzete és öntudata a magyar társadalmi reformok egész sorát látja szükségesnek. Emberi tekintetben tehát – ezt gyakran megállapították – tisztább és emelkedettebb a kisebbségi sors tisztítótüzén keresztülment csehszlovákiai magyar, mint az átlag magyarországi. Igaz, a kedvezô véleményre gyakran a kisebbségi sors heroikus újdonsága adott alkalmat, mert hiba, társadalmi kinövése bôven akad e demokratizált magyarok körében is. Móricz Zsigmond a csehszlovákiai magyar fiatalság körében járva szintén a kisebbségiek emberibb tulajdonságainak ítélte oda a pálmát. Kiknek akkor sem tetszett Móricz Zsigmond ítélete, azoknak sohasem fog tetszeni a kisebbségi magyar szerénytelen öndicsérete, pedig erre mindig sor fog kerülni, ahányszor kisebbségi magyar találkozni fog a többségi magyar túlságosan elterjedt típusával, akiben a rosszul értelmezett úriság oly gyakran csak a lenézés és megaláztatás öröméig tud eljutni. És sajnos még az újabb külföldi társadalmi példaképek közül is – a baráti Itália vagy Németország tiszteletébôl vagy csodálatából – nem e rendszerek szociális tartalma vagy társadalmi fegyelme ejtette meg a magyarországi hívek nagy részét, hanem inkább az uralkodás imponáló példája. Sôt a fajteória legújabb szívélyes fogadtatása is Magyarországon – úgy látszik – csak arra volt jó, hogy az értök rajongót a faji nemesség tudatával oltsa be, ami újabb emelkedést és másoknál különb érzést nyújthat.

A csehszlovákiai magyar, akiben formát öltött az új magyar úriember-ideál, bizony gyakran elégedetlenül és nyugtalanul fordul meg a magyarországi társadalom egyes köreiben. A távolodásnak és hasadásnak legkomolyabb elemeit pedig éppen abban érezzük, hogy az általános emberi ideál nem egyforma a magyarországi és a csehszlovákiai magyar elôtt. Ezzel szorosan összefügg a magyarországi társadalmi és szociális viszonyok kedvezôtlen kritikája, mert – csak példának felhozva – a földbirtokreform és szociális reformok, az általános titkos választójog késlekedése vagy a normálisnál nagyobb cím- és rangkórság csupa olyan intézményes szépséghiba, amit a kisebbségi magyar még anyaországának sem tud megbocsátani. Igaz ugyan, hogy a kisebbségi magyarság szabad lehetôséget kapott arra, hogy kénye-kedve szerint kritizálja Magyarországot – és kétségtelen, hogy kedvét akkor is a magyar társadalom bírálatára fordította, amikor – a cenzúra miatt – más irányban nem gyakorolhatott kritikát… De az anyaország sem ad olyan emberi eszményeket, amelyek abszolút vonzóerôt gyakorolhatnának a határon túli magyarokra. Pedig a központi magyar emberi ideál tarthatná össze legelsôsorban a négy ország magyarságát és a minden magyarnak szóló magyar ideál hiúsíthatná meg a legkönnyebben az utódállamokban leselkedô elnemzetleniedés veszélyeit. A központi magyar ideál pedig csak olyan magyar szociális rendszerben jöhetne létre, amely minden magyarral éreztetné, hogy nemzete megbecsült és méltó tagja lehetne.

A kisebbségi magyarság nagyon jól érzi, hogy az anyaország társadalma többnyire hanyagul és érthetetlen közönnyel kezeli a magyar kisebbségi kérdést. Idézhetnénk Szekfû Gyula intô szavait, amelyek már oly hajszálpontosan kifejezték ezeket a gondolatokat. "Nemzeti társadalmunk – írja Szekfû Gyula a magyarországi társadalomról – alig ismeri a szomszéd államokban élô magyarság kisebbségi sorsát, alig érdeklôdik valóságos bajai iránt, kulturális fejlôdése iránt is közömbösséget tanúsít, és immár másfél évtizede tûri, hogy a trianoni politikai határok mindinkább kulturális határokká alakuljanak" – "…a szeretet találékony és több módját és eszközét próbálhatná társadalmunk az elszakadt nemzettestek állandó és komoly támogatásának." – "…elszakadt testvéreinket megfosztja még attól a szellemi támogatástól is, melyet a trianoni magyarság a határain túli nehéz életet valóban ismerve, a mai állami elzárkózások mellett is adhatna."1 De hát a magyar társadalmi hibák "eltakarítása" legföljebb egy Szekfû-idézetig ildomos… Így aztán mi sem természetesebb, mint hogy a magyarországi közvélemény hajlandó a legképtelenebb rémhíreket elhinni a kisebbségi magyarságról, érdeklôdése azonban odáig már nem terjed, hogy komoly tárgyi ismeretekre tegyen szert, sôt arra sem gondol senki sem, hogy általányban elôlegezett szánakozásában szemrebbenés nélkül olyan szenvedéseket és áldozatokat is kész elfogadni a kisebbségi magyarságtól, amelyek a valóságban – ha tényleg fennforognának – igazán hihetetlen megpróbáltatásoknak tennék ki az utódállamokban élô magyarság kétségtelenül nagyon küzdelmes és nehéz életét. De ilyen túlbuzgó szánakozásra csak a nemtörôdöm ember lehet képes, aki kényelmesen lerázza magáról az utánjárás gondját és könnyítve lelkiismeretén, készségesen elfogadja azt a hírt, hogy a csehszlovákiai magyaroknak egyetlen magyar iskolájuk sincsen, már csak törve beszélnek magyarul – és nehezen leplezhetô unalommal csodálkozik, ha mégis azt hallja, hogy vannak iskolák – ha nem is elégségesek – s még magyarul is tudnak a magyarok Csehszlovákiában… Persze a pontos ismeretek helyett sokkal kényelmesebb fel-fellelkesedni egy-egy vezércikkíró frázisain, amelyekkel üzeneteket küldözget a határontúli testvéreknek, bár a vezércikkíró-testvérnek, akárcsak az olvasótestvéreknek fogalmuk sincs arról, hogy általában mi a valóság, és arról sem, hogy a csehszlovákiai magyar testvéreknek sokkal jobban esne – arról nem is beszélve, hogy a magyarországiaknak mennyivel jobbat tenne –, ha ehelyett az újságok egy-egy statisztikát közölnének a csehszlovákiai magyarság lélekszámáról, foglalkozási elosztódásáról, iskoláinak és magyar tanulóinak számáról, egyesületeik mibenlétérôl és mûködésérôl és hasonlókról.

Igaz, vannak tiszteletreméltó kivételek, s csak nagy örömmel fogadhatjuk, hogy Magyarországon a reális kisebbségszemléletnek egyre több úttörôje akad, de az a néhány folyóirat, élükön a Magyar Szemlével, amely a magyar kisebbségek életének objektív figyelmét tûzte ki célul, bizony csak elenyészôen kevés – igaz, annál értékesebb – hatást gyakorol a túlnyomó tudatlansággal és indolenciával szemben. Vagy a kisebbségi intézetek vajon elvégzik-e mindazt, amire hivatottak lennének? Nem sikkad-e el a nemzet egynegyedének figyelésére felállított intézmények egész sora, a meddô hivataloskodás száraz rendszerében?

*

Ilyen körülmények közt az anyaország és a csehszlovákiai magyarság közt elsô helyen a láthatatlan és megfoghatatlan kapcsolatok állanak, amelyek a nemzet tagjait a nemzeti közösség csodálatos szálain keresztül fûzik egymáshoz. A nagy hiány azonban a látható és megfogható kapcsolatok terén jelentkezik. A rádió például majdnem kizárólag zenei kapcsolatot teremt, amellett csak hírszolgálata jöhet még komolyan számításba, s így ez a modern vívmány, amely óriási szolgálatokat tehetne a magyar nemzet szellemi összetartására, igen kis mértékben tölti be ily irányú hivatását. Csak a budapesti nagyváros utáni vidéki vágyakat tudja ébren tartani – lehet, hogy minden céltudat nélkül, mert a magyar hallgatóság többnyire nem is hajlandó Budapestben mást látni, mint az operetteket, kiskocsmák, Angol Park, a Duna-korzó, a cigányzene és a hamisítatlan, – állítólag – gondtalan édes magyar élet városát. Sajnos ilyen és ehhez hasonló szentimentális utakon és módokon bonyolódik le az érintkezés jó része. A pesti viccek, slágerek, sanzonok, a jasszság jelenti az egyik legfontosabb vezetéket, amely "szellemileg" összeköt, a másik fontos vezeték: a sport – ez is "szellemi" kapcsolatnak számít, inkább lelkesítô, mint utánzó hatással. Szó sincs róla, ez mind kitûnô eszköz arra, hogy széles rétegekben népszerûsítse a magyar nemzeti összetartozást – csak éppen kevés és ijeszôen egyoldalú.

De hát a budapesti összeköttetés magánügynek számít, s mindenki saját ízlése szerint bonyolítja le; szomorú azonban, hogy mily kevesen kívánják a nívós szellemi kapcsolatot. Viszont mindennél fontosabb a rangos pesti rokonság, a társadalmi kapcsolatok homályos szövevényei, amelyekrôl sokat lehet sejtetni, mesélni – az ilyen elbeszélôk szavain keresztül pedig úgy bontakozik ki Magyarország, mint egy nagy protektor, akinek egyéb létjogosultsága sincsen, csak hogy egyes kiváltságos egyének méltóságát és fontosságát siessen elômozdítani. Ezeken a "budapesti kapcsolatokon" keresztül ápolódnak azok az anakronisztikus magyar életformák, amelyeknek Magyarországon sem, de még kevésbé a kisebbségi sorsban lehet életjogosultságuk.

A "budapesti kapcsolatok" sokak számára igen hasznosak voltak. Fiatalemberek, akik se a szlovák iskolát, se a cseh egyetemet nem tudták elvégezni, illetve képességeiknél és adottságaiknál fogva nem tudtak beilleszkedni a kisebbségi sorsba – szóval alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy magyar ôrök legyenek az idegen terjeszkedéssel szemben –, ezek a budapesti kapcsolat, illetve protekció révén jutottak álláshoz a magyar fôvárosban. Megértjük azokat, akik feltétlen muszájból távoztak Magyarországra, de örök szemrehányást fogunk érezni azokkal szemben, akik könnyelmûen, vagy gyöngeségbôl, kényelembôl, vagy puszta számításból hagyták el földünket, hozzájárultak Magyarország túlzsúfoltságához és – ami még rosszabb – a kisebbségi magyarság sorainak ritkításához. De túl a puszta tényen, hogy elhagytak bennünket, legnagyobb vádunk ellenük, hogy ôk, akik közülünk távoztak, nemhogy nem lettek kapocs köztünk és az anyaország közt, hanem – tisztelet a kivételnek – éppen ellenkezôleg, magukat játszották ki – talán önmaguk igazolására – az igazi kisebbségi mártíroknak, ôk lettek a "jó" magyarok, a magyarság háború utáni helyzetének megítélésében legelöl jártak az illúziók kergetésében, új helyükön pedig inkább hasznot húzni igyekeztek abból, hogy a "Felvidékrôl" származnak, ahelyett hogy szolgálatokat tettek volna a csehszlovákiai magyarságnak. A magyar kisebbségek helyzetének ismeretlen volta az anyaországiak elôtt nem kis mértékben e menekülteknek köszönhetô, akik úgyszólván magukra vállalták a "kisebbségi" sors következményeit és éveken keresztül szinte eltakarták a valódi kisebbségi sorban maradt nemzetet az anyaország szeme elôl. E menekültek tudtak legkevesebbet a kisebbségi sors alakulásáról, mégis ôk lettek a változott helyzet szakértôi – puszta eredetüknél fogva –, sôt idôvel enyhe féltékenység lett úrrá a Budapesten idôzô "felvidékiek" és a szlovákiai magyarok közt, s hogy néha már lappangó "pozícióharc" dúl e kétfajta emberek között, ezt csak azok tudják, akik belülrôl ismerik ezeket a családon és ismerôsökön keresztül ide-oda ágazó szálakat.

A legsötétebb és legzavarosabb pontokhoz értünk: oda, ahol az egész kisebbségi sorshelyzet testvérharcnak, gyûlölségnek ad tápot és üzletté alacsonyítja a nemzet legszentebb ügyeit. Az intrikák és denunciálások sûrû bozótjába kerültünk, ahol az opportunisták a mindenkori Budapest szájíze szerint magukat jó magyarnak, másokat rossz magyarnak igyekeznek feltüntetni, másokat megbízhatatlanoknak, magukat megbízhatóknak jelentik ki, csaknem kizárólag rosszindulat és marakodás diktálja ezt a tempót: háttérben pedig egy borzasztó magyar terhesség üti fel a fejét: a "nemzetszûkítés" eredendô magyar bûne. (A "nemzetszûkítésnek" itt olyan értelmet adunk, amilyen értelemben írta Széchenyi István ezeket a sorokat: "Honunk minden lakosainak a nemzet sorába való iktatása bizonyos életet terjesztend; 9 milliónak ezentúl is az abbúli kirekesztése ellenben elkerülhetetlen halált hozand anyaföldünkre.") Mert a kisebbségi sorsot is arra tudta a magyar fölhasználni, hogy mindenféle ürügyek alatt leszûkítse a magyar közösséget! – Akiknek voltak "budapesti kapcsolataik", azok – tisztelet a kivételnek – monopóliumot ûztek, s igyekeztek belôle minél több hasznot húzni; óvakodtak azonban attól, hogy esetleg személyükön keresztül másokat is Budapest közelébe engedjenek. Budapesten ugyanis a közvélemény igyekezett elveszett magyaroknak elkönyvelni a kisebbségi magyarságot. Annál nagyobb értéke lehetett tehát annak, aki mint "el nem veszett magyar" jelentkezett Budapest színe elôtt… A magyar kisebbségi tömegek elveszettségérôl szóló híreket már a "felvidéki" menekültek kezdték terjeszteni, ezekhez társultak most azok az utódállambeliek is, akik "kapcsolatokra" tettek szert. Ôk is saját fontosságuk emelését tartották szem elôtt, és különösen az új magyar értelmiség "elveszettségérôl" szerettek regélni (míg a parasztot nemzethûnek ecsetelték, mert – úgy látszik – a parasztban nem éreztek "konkurenst"). A magyar nemzetszûkítô hajlam, amely sehogy sem akar eltûnni, ezen a téren is szedte a maga áldozatait. – A legfurcsább pedig, hogy a leszûkített nemzeti "közösség" legvédettebb tagjainak azok számítottak, akik legkevésbé voltak hajlandók reagálni az új helyzetre: a passzív rezisztencia végrehajtói, megbántottságból, tehetségtelenségbôl vagy tehetetlenségbôl – míg a cselekvôk gyanússá váltak és különösen a tétlenek állandó, rosszindulatú kritikája és áskálódása kísérte lépéseiket. A magyar uralomvesztesség tragikus utójátéka volt ez, mert a megszûkült uralom birtokosai nem tudták elviselni, hogy az ô megkerülésükkel most már valaki is tehessen valamit.

Igaz, az újfajta cselekvéstôl való irtózásnak is komoly indokai voltak. Az államfordulat után a csehszlovákiai magyarság sorai közé férkôztek a magyarországi bolsevizmus emigránsai, akik magyar égisz alatt – bár a kisebbségi magyarságtól távol, mégis a kisebbségi otthon fedezékébe menekülve – Magyarország-ellenes akcióba kezdtek. Hatásuk el nem kerülhette késôbb az elsô csehszlovákiai fiatal értelmiséget sem, amely amúgy is árván, tájékozatlanul és magyarellenes hatásokkal szemben védtelenül állt az új helyzetben. A fiatal értelmiség az egyenes utak helyett az emigráción keresztül ismerte meg Magyarországot. Ez a kapcsolat bélyegezte meg a nemzeti társadalom elôtt a sarlósok egy részét is, annyira, hogy számos csehszlovákiai magyar fiatal nem is tehette be a lábát Magyarországra, mert az anyaország elôtt éppoly átok alá került, mint akárcsak maguk az emigránsok. Húsz év alatt, szerencsére, lezajlott már ez a sok félreértéssel teli idôszak, csak a sajnálatos magatartás maradt meg továbbra is, amely inkább elôlegezett bizalmatlansággal, mint bizalommal tekint az új helyzet parancsa szerint cselekvôkre. Ez az atmoszféra pedig csak kellemes lehetett azoknak, akik félreértett nemzeti missziót véltek betölteni azzal, hogy ahol csak tehették, táplálták az anyaországbéliek bizalmatlanságát a kisebbségi magyarokkal szemben. Ez a lehetô legrosszabb módszer, mert eszerint már csak kivételnek számít a "hû" és "jó" magyar, s láttuk, hogy ezt a nézetet mily bûnösen támasztották alá a kisebbségi sorból Magyarországra hírvivôk is – a helyes módszernek éppen fordított irányt kellene követnie. Mert igaz, hogy a csehszlovákiai magyarság másképpen gondolkodik, mint a magyarországi, s ez gátolja a kölcsönös megértést is, de Széchenyi Istvánnal mondjuk, "ha nem vagyunk is egyvéleményûek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene felednünk!" Aki nem magyar, azt amúgy is meg lehet már távolról ismerni – csak hát a magyarság ismertetôjelei is részben mások lettek Csehszlovákiában, mint Magyarországon: ez okoz talán a legtöbb félreértést Magyarország elôtt.

A csehszlovákiai magyarság különösen a nemzeti mûveltség terén messze elmaradt a magyarországi mögött – hiszen az önálló nemzeti létnek még olyan tradícióit sem birtokolta, mint az Erdélybe szorult magyarság –, így nemzeti erényeit inkább általános emberi tulajdonságaiban lehetne fölfedezni. Ez a különbség azonban magyarországi és csehszlovákiai magyar között ne adjon okot se az aggodalomra, se a bizalmatlanságra, mert eddig jórészt csak a körülményekhez való józan és egészséges alkalmazkodás jelentkezett, hiszen a magyar típus, amely kedves lehet Budapesten, az bizony a kisebbségi helyzetben meg sem állhatná helyét! Hova jutna a kisebbségi magyarság, ha tagjai olyan merev negációval viseltetnének az új viszonyokkal szemben, mint a budapesti magyar? A legnagyobb baj, hogy Magyarországon többnyire idegen és veszedelmes hatásnak könyvelnek el már minden változást, amin a csehszlovákiai magyarság keresztülesett. Attól tartanak, hogy a kisebbségi sors jótét voltát kellene elismerniök, ha elfogadnák a kisebbségi magyar ember új erényeit. Pedig a magyar történelem alakító hatását kellene e szûk látókörû nézetek helyett fölfedezni. Mert a csehszlovákiai magyar ember nemcsak a csehszlovák demokráciának, hanem e demokratikus rendszer gyakorlati fogyatékosságai ellen, a demokrácia számonkérésével folytatott húszéves harcnak is köszönheti új erényeit. E húszéves küzdelem programjában szerepelt mindenkor a magyarországi kapcsolatok szabadabbá tétele is.

*

E kapcsolatok rendezése és rendszeresítése jórészt Magyarország és Csehszlovákia viszonyától függ. A duna-völgyi békéért oly könnyen lelkesedô csehszlovák körök kedvenc vesszôparipája, hogy a kisebbségi magyarok "híd"-szerepet töltsenek be a két nemzet közt. Eddig azonban a csehszlovákiai magyarság számára csak a csehek felé vezetô utat nyitották meg, míg Magyarország felé a szellemi határzár megmaradt: hogyan építsünk hát "hidat", ha nem léphetünk át a tulsó partra is? Bizony Csehszlovákiának kellene e téren józan engedékenységet tanúsítania, mert amit Magyarország cserébe nyújthat: a területén élô kevés számú kisebbségek nemzetiségi jogainak teljesebb biztosítása – ezt bizonyára szíves-örömest megtenné. Bethlen István is ilyen erkölcsi alapra helyezkedett, amidôn évekkel ezelôtt a Magyar Szemlében a szûkkeblû magyarországi kisebbségi politika ellen nyilatkozott, mondván, hogy "senki se vethesse szemünkre, hogy vizet prédikálunk, de bort iszunk, és hogy a magyar kisebbségek jogait reklamáljuk, de magunk sem adjuk meg a saját kisebbségeinknek, amit másoktól számukra követelünk".2 Más lapra tartozik, hogy mit tehet a magyarság önnön erejébôl annak érdekében, hogy a jelenlegi, kétségkívül elégtelen és hiányos kapcsolatokat az anyaország és magyar kisebbség közt kimélyítse. E téren – a fennálló politikai elzárkózás mellett is – rengeteget tehetnénk. Mindenekelôtt a személyes kapcsolatokat kellene kibôvíteni a nyári vándorlásokkal, a nyári táborok kölcsönös látogatásával. Mert ha a német fiatalság nyaranta ellepheti a Duna-medencét, miért ne tehetnék ezt sokkal inkább a magyar fiatalok, akik nem is idegenlakta földön, hanem mindenütt a négy országban élô magyarok háza táján fordulhatnának meg. De különösen a magyarországi közvéleményt kellene alaposan kimûvelni a magyar kisebbségi kérdés megismertetésével, mert a jelenlegi iskolai oktatás is elárulja, hogy csak a föld iránt van érdeklôdés és nem e földön élô magyar vagy más nemzetiségû emberek iránt. Ma az összetartás amúgy is nehéz magyar mûvelete még súlyosabb feladatok elé került, de a történelmi hivatásunkat is csak úgy tölthetjük be, ha le tudjuk küzdeni az összes lelki és térbeli távolságot, ami magyart magyartól elválaszt.

———————————————

* Megjelent: Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938. Szerk. Borsody István. Ország Útja kiadása, Bp. 1938. 211–219.

1 Szekfû Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. 388–389. és 464.

2 Bethlen István gróf: Magyarország kisebbségi politikája. Magyar Szemle 1933, XVIII., 103.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret