stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Vass Csaba

Az egyéni és a közösségi identitáshoz való jogról és az identitásválasztás
egyéni és közösségi szabadságjogáról

A kisebbségi kérdés, a kisebbségi identitás belsô feszültségei – általánosabban fogalmazva: egyes és egyetemes, az egyedi ember és az emberiség közötti közvetítés megoldatlansága – alkotják napjaink világának egyik legfôbb konfliktusát.

Egyfelôl az európai egyesülési szándék veti fel élesen a nemzeti identitással kapcsolatos kérdéseket; másfelôl a nemzetek "feletti" hatalmi központok és a nemzetek közötti megoldatlan helyzet foglalkoztatja világunkat. Harmadsoron a nemzeti szervezôdés "alatt" elhelyezkedô, etnikumok közötti, minden kontinensen párhuzamosan zajló véres – vagy kevésbé véres – viszályok utasítják érdeklôdésünket a közvetítés gondjai felé. Végül a napjainkban erôteljes lendületet vett globalizációs folyamat tolja elôtérbe a közösségi identitás kérdéseit.

A következôkben ezekrôl a megoldatlan világkérdésekrôl szeretnénk vázlatosan szólni. Elôbb a magyarországi, illetve a magyar kisebbségek identitásproblémáinak és megoldásukra tett erôfeszítéseknek a vázolásával kíséreljük meg jelezni a kisebbségi léthelyzet legfontosabb identitáskonfliktusait. Majd ezen identitáskonfliktusoknak a hagyományos értelemben vett emberi jogokhoz való viszonyát jellemezzük, és ennek alapján megfogalmazzuk javaslatainkat e konfliktusok emberi jogi megfogalmazására.

I. Az identitáshoz való alapvetô emberi jog

A magyarországi uralkodó párt reformerôi alternatív jövôképük és programjuk megfogalmazása közben, 1985 táján arra a következtetésre jutottak, hogy alapvetôen elhibázott az MSZMP cigánypolitikája. Ez a cigánypolitika ugyanis szociális kérdésként határozta meg a cigánysággal kapcsolatos teendôket. A reformerek megítélésében a cigányság létproblémáinak megoldására nem elegendô azon gondolkodni, hogy miként lehet a létminimum alatt tengôdô cigányoknak szegénységi támogatást adni.

Úgy foglaltak állást, hogy miközben a tisztes megélhetést biztosítani kell a cigányság számára, ennek magának is elôfeltétele az, hogy ne mások, a párt atyáskodó szociálpolitikusai vagy jószándékú nem-cigány értelmiségiek, hanem maga a cigányság képviselje saját érdekeit a politikai színtéren. Azért léptek fel a reformerôk, hogy a cigányságnak legyen saját választott érdekképviselete, a cigányság belsô önkormányzatának formájában. A cigányság hasonló gondolkodású vezetôivel együttmûködve el is érték ezen önkormányzatok megalakításának lehetôségét. Az önkormányzati jellegû szervezôdés élén az Országos Cigány Tanács állott, amelynek minden vezetôje választás útján nyert legitimációt. Ez volt akkoriban az egyetlen olyan politikai szervezet az országban, amelynek vezetôit nem a Párt választotta ki.

Az OCT mûködése során találkozott szembe azzal a problémával, hogy a cigányság egy része nem kér a politikai képviseletben való részvételbôl, hanem lemond errôl az újonnan kivívott szabadságról. A politikai jogokkal való élés lehetôségérôl lemondó cigányok meghátrálásának okait vizsgálva azt tapasztalták, hogy ezek a cigányok nem csak a cigány politikai érdekvédelem iránt közömbösek, hanem egyszerûen nem vállalják cigányságukat.

Midôn arra a kérdésre kerestek választ, hogy kik is azok a cigányok, akik nem vállalják etnikai identitásukat és mi az oka ennek, azt találták, hogy ezek túlnyomó többsége a "cigány léthelyzetbôl" elsôgenerációsként önerôbôl kiemelkedô személy. Az identitásmegtagadás oka pedig a cigányság szociális és etnikai identitása közötti konfliktus volt. A "cigány sors" szociálisan a létminimum alatti létet, lehetetlen lakáskörülményeket, rendszertelen és hiányos táplálkozást jelentette s jelenti sokak számára ma is. Ehhez a helyzethez párosult az a közkeletû megbélyegzô vélekedés is, hogy a cigányság egy része az elfogadhatatlan körülményeket magának köszönheti, maga idézte önfejére a bajt. Ebbôl a lehetetlen és ugyanakkor stigmatizált helyzetbôl kilépôk számára a nyomorúságos szociális helyzet és a cigány etnikumhoz tartozás azonosnak bizonyult. Így konszolidált szociális körülmények közé jutásuk nemcsak a szégyellni való nyomorból történô kilépést, a szociális identitás megváltozását jelentette számukra, hanem egyben az etnikai identitástól való eltávolodást is – legalábbis ideiglenesen. Az etnikai identitásuktól való eltávolodásuknak az is oka volt, hogy ôk maguk is "cigányosnak" tartották azokat a társaikat, akik nem vállalták a kiemelkedéshez szükséges erôfeszítéseket. A cigány számukra is a nyomorúságát magának elôidézôvel azonosult, akivel már nem tudták vállalni a közösséget. Ugyanakkor nem tarthatták magukat nem-cigánynak, például magyarnak sem.

De nemcsak ôk maguk nem tarthatták magukat se cigánynak, se magyarnak, hanem környezetük, a kibocsátó etnikum sem sorolhatta ôket a cigányok közé, hiszen nem vállalták cigányságukat, s a magyarok közé sem, mivel pontosan ismerték cigány származásukat. Ugyanakkor a befogadó etnikum, a magyar sem tekinthette ôket magyarnak, hiszen cigány származásúak voltak, de cigánynak sem, mert ôk nem tartották magukat cigánynak. Az ázsiaias cigány társadalom stigmatizált szociális helyzetébôl a modern társadalom konszolidált szociális helyzetébe való átlépés a nyomorból kiemelkedô elsôgenerációs cigányok számára drámai identitáshelyzetet hozott: a sehová sem tartozást, az etnikai identitásvesztést.

Az etnikai identitások az igen távoli jövôben belesimulhatnak esetleg az "ember" egyetemes identitásába és elveszíthetik fontosságukat. Ma azonban még az etnikai identitásnak alapvetôen fontos szerepe van az emberek életében. Ezért az etnikai identitás elvesztése, az etnikai identitásvákuumban való lét rendkívüli megpróbáltatásokat jelent. Természetesen az etnikai identitásvákuumban való lét nemcsak a magyarországi cigányok egyik élethelyzete volt, hanem minden olyan esetnek sajátja, ahol az etnikai identitás a stigmatizáltsággal azonosul a kisebbséghez tartozók szemében is. Alig van olyan európai ország, ahol a kisebbségek egy része ne kerülne ilyen helyzetbe. És ez az identitásvákuumban való lét nemcsak az etnikai identitás esetében fordulhat elô, hanem más, pl. vallási identitások esetében is, elegendô lehet utalni a brit szigeteken élô északír katolikusokra. Az identitásvákuum kialakulását vizsgálva, azt állapíthatjuk meg, hogy nemcsak az említett stigmatizációs mechanizmusok következtében állhat ez elô spontánul, hanem tudatos politika eredményeképpen is megfoszthatnak identitásuktól egyéneket vagy közösségeket.

Az etnikai identitástól való megfosztottság viszont felveti az emberi szabadságjogok érvényesíthetôségét a megfosztottak esetében. Az emberi jogok kiindulópontja az a személy, akinek identitása sértetlen, aki rendelkezik identitása teljességével. Akinek nincsen vagy akár részlegesen hiányzik az önazonossága, az nem vagy csak az épségben maradó identitása mértékében lehet személyiségi jogok hordozója. Az ô esetében más feladat adódik: a személyiséget alkotó elvesztett identitásrész visszahódítása. Aminek a joga a ma meglevô tételes emberi jogokban viszont nincsen megalapozva, de a származtatott jogok között sem található. Tegyük hozzá, hogy ilyen alapvetô kérdésben nem lenne elegendô a származtatott jog biztosítása, hanem csak annak tételes kimondása lehet megoldás, hogy mindenkinek joga van személyisége teljességéhez, joga van az identitáshoz. Így például, hogy az említett példában a "kiemelkedô" mint cigány is hordozója lehessen az emberi jogoknak, biztosítani kell cigány azonosságát is. Ugyanakkor biztosítani kell e jogot minden olyan személynek, aki egyik társadalomból másikba lép át, vagy egyik kultúrából másik kultúrába "költözik át". Az emberi jogoknak tartalmazniuk kell az identitáshoz való jogot azért is, hogy létezhessenek (hiszen identitás nélkül a jog csak üres formalizmus), és azért is, hogy érvényesülést nyerhessen (mert csak identitással bíró személy lehet személyiségi jogok érvényesítôje).

Ma nincsen olyan fórum, amelyhez e konfliktusok jogszerû rendezéséért fordulni lehetne, a konvencionális emberi jogok pedig a kérdést megkerülve mintegy elôfeltételezik az identitás meglétét. Az emberi és személyiségi jogokat ki kell tehát egészíteni tételesen az identitáshoz való joggal, a szabadságokat pedig a saját identitás alakításának szabadságával.

II. Az identitásválasztás egyéni szabadsága
mint alapvetô emberi jog

A cigányság emancipációjával és az abból fakadó identitáskonfliktusokkal közel egy idôben került sor arra, hogy a Magyarországon élô zsidóság is zsidóként akarjon megszervezôdni. Ennek a részben etnikai alapon történô szervezôdésnek a Zsidó Kulturális Egyesület volt a legfontosabb intézménye. Ugyanakkor e törekvéseknek több ellenzôje is akadt a zsidóságon belül. A zsidó vallási élet prominensei inkább azt látták volna szívesen, ha nem kulturális, hanem vallási szervezet vállalta volna magára az önszervezôdés feladatát. És voltak olyan zsidó származású reprezentánsok is, akik magát az etnikai alapon történô szervezôdést vitatták és egy asszimilációs stratégia mellett érveltek. A vita természetszerûleg vezetett el a zsidóságon belül az identitás kérdéséhez, annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy ki és mi a zsidó akkoron, a nyolcvanas évek vége felé Magyarországon.

A vitában világossá vált, hogy a zsidó identitást nem lehet egyszerûen képletbe foglalni. Többféle identitásalakzat artikulálódott a zsidóságon belül, s ezek mindegyikében megtalálható volt a vallási vagy kulturális szervezôelv kettôssége. E helyt jelezzük, hogy mindegyik körülírt identitásalakzat tovább tagozódik ezen választás szerint.

Egyfelôl voltak, akik önmagukat zsidónak és csakis zsidónak tartották, akik sorskörülményeik folytán most Magyarországon élnek.

Olyan zsidó identitásúak is jelentkeztek, akik nem csak Magyarországon élô zsidónak tartották magukat, hanem magyarországi zsidónak. A különbség a "Magyarországon élô zsidótól" abban határozható meg, hogy ez utóbbiak kötôdnek a helyhez, ahol születtek, a házhoz, amelyben élnek, a megszokott környezethez – azaz lépést tettek magyar identitás felé, legalábbis annak materiális összetevôi irányában.

Harmadsorban kettôs identitásúakkal is találkozhattunk, akik egyszerre tartották magukat zsidónak és magyarnak. Ez utóbbiak abban különböznek a "magyarországi zsidó" identitást választóktól, hogy nemcsak materiális összefüggésekben vállalják a magyarsággal való összetartozásukat, hanem kulturálisan és történetileg is, vagyis etnikai identitásuk tudottan és vállaltan kettôs identitás. Megjegyzendô, hogy ezt az identitástípust nem csak vegyes házasságból, zsidó és magyar szülôktôl származók s így automatikusan kettôs kötôdésûek választották.

Negyedsorban olyan identitástípust is találhattunk, amelyhez tartozó személyek valamilyen oknál fogva nem vállalják zsidóságukat. Köztük találkozhattunk olyan személyekkel, akik egyik etnikai identitást sem vallják magukénak, az etnikai senki földjére emigráltak, határozottan megtagadják zsidóságukat és kizárólagosan magyarnak vallják magukat. Elhagyták etnikai, vallási, kulturális azonosságukat, és a magyarságot, annak materiális, kulturális és vallási identitási összetevôit kizárólagossággal választották.

Utoljára hagytuk azt a zsidó identitást, amely típust választók szintén találhatók Magyarországon, amelyhez önmagukat sorolók minden közösséget megtagadnak a befogadó nemzettel, még materiális értelemben is. Etnikai identitásukat kizárólagosan zsidónak tartják, Magyarországon tartózkodásukat ideiglenesnek állítják, hazájuknak a nagyvilágot nevezik, és várják az alkalmat, illetve a lehetôséget, hogy az elképzeléseiknek hívebben megfelelô helyen telepedjenek meg.

A zsidóság etnikai alapon történô megszervezésének kezdete – illetve újrakezdése –, amint az az identitástípusok sokféleségének felsorolásából kitûnhetett, az emberi drámák sokaságával járt együtt. A sokféle zsidó etnikai azonosságot – ezért tekinthetô ez a folyamat emancipációnak – nem más etnikumok, más nemzetek aggatták az abból nem kérô zsidóságra, hanem a zsidóság egyes személyei és csoportjai választották. A zsidóságon belüli etnikai emancipációs identitásviták elvezettek annak a kérdésnek a felvetéséhez is, hogy ki az "igazi zsidó". E viták továbbgyûrûzve, a "magyar-e a zsidó?" kérdését is maguk után vonták – és ez a kérdés már nem maradt, nem maradhatott meg a zsidóságon belül, hanem vitakérdéssé vált a befogadó nemzeten belül is.

Az elôzô fejezetben jelzett magyarországi reformerôk olyan megoldási javaslatot igyekeztek kidolgozni ezekre az embert próbáló kérdésekre, amely az etnikai kényszer alkalmazása helyett az etnikai szabadság álláspontját érvényesítheti, s az identitáskényszer, valamint a kényszeridentitások helyett – eredjenek ezek a kényszerek akár az érintett etnikumon belülrôl, mint például a "ki az igazi zsidó?" fenyegetô választási diktátuma, vagy fakadjanak a befogadó nemzeti közösség ítéleteibôl, mint a "magyar-e a zsidó?" kérdésbe rejtett kényszerazonosulás – a szabadon alakítható identitás, vagyis az identitásválasztás szabadsága mellett foglal állást.

Csakhogy ismét azzal a nehézséggel találták magukat szemben, hogy az emberi jogok konvencionális gyûjteményében az identitásválasztás szabadsága tételesen nincs kimondva, még arra utaló vagy azt értelmezô helyek sem találhatók, amelyekbôl ez a szabadság levezethetô lenne. Ráadásul azokban az országokban, amelyek vezetô elitje mesterséges, kitalált identitásokat – például a "szovjet embertípus" kényszeridentitását – igyekezett ráerôszakolni az alattvalóvá süllyesztett polgárokra, az ilyenfajta "értelmezési kísérlet" eleve kudarcra volt ítélve. Ezért a reformerôk úgy foglaltak állást ebben a vitában, hogy minden személynek biztosítani kell az egyéni identitás megválasztásának szabadságát. A személy szabadságával nem egyeztethetô össze sem az, hogy saját közössége, sem az, hogy egy más közösség identitáskényszert alkalmazzon vele szemben. És amennyiben a konvencionális emberi jogok, a személyiség szabadságának jogai konvencionális alakjukban nem tartalmazzák ezen identitásválasztási szabadságot és az identitás szabad megválasztásának alapvetô emberi jogát, úgy e konvencionális emberi jogokat ki kell egészíteni a tételesen kimondott identitásválasztási szabadsággal és az identitás szabad megválasztásának személyiségi jogával.

Mint minden jog, a személyes identitás megválasztásának joga is csak akkor nyeri el jogszerû alakját, ha az azt megsértôk szankcionálása is megoldott. Felvetôdött tehát, hogy az identitásválasztás pozitív szabadsága mellett a tételes elôírásoknak tartalmazniuk kell az identitásválasztás szabadságát akadályozó egyének, közösségek és intézmények felelôsségének és felelôsségre vonhatóságának konkrét hogyanját is. Sôt felvetôdött az az igény is, hogy a szankciók között ne csak a személyes identitás megválasztásának szabadságát akadályozókat lehessen jogszerûen szankcionálni, hanem tiltani kellene az identitásválasztás szabadságával való visszaélést is.

Hogyan lehet visszaélni az identitásválasztás szabadságával? A sokféle lehetôség közül egyet emelünk ki: az elônyök halmozásából és a kötelezettségek minimalizálásából származó visszaélést.

Az etnikai identitás valamely etnikai csoporttal való azonosulást jelenti, az etnikai csoport közösségi életébe való beilleszkedést. Minden közösség élete egyszerre tartalmaz a benne élô egyének számára jogokat és kötelezettségeket. Jogokat, amelyek biztosítják, hogy az egyén a szóban forgó közösség tagjaként részesülhessen az abban a közösségben szokásos olyan közösségi teljesítményekbôl – materiálisokból és kulturálisokból egyaránt –, amelyek a közösség éppen olyanként való fennmaradását szavatolják. És kötelességeket, amelyek jórészt úgyszintén az önazonosság megôrzésével kapcsolatosak.

Az említett visszaélésfajta abban áll, hogy a szóban forgó személy a jogokat élvezni akarja, de a kötelezettségek teljesítését visszautasítja. Saját közösségén belül minden elônyt meg akar kapni, de nem teszi meg a közösség önazonosságának fennmaradásáért elôírtakat. Például az olyan magyarországi zsidó, aki a zsidóságtól mindenfajta juttatásra igényt tart, de mikor kötelezettségét kellene etnikumával szemben teljesítenie, akkor azt nem teszi meg. A befogadó közösséggel szemben pedig a kettôs identitás adta lehetôségeket kísérelheti meg elônyei maximalizálására és kötelezettségei minimalizálására felhasználni. Például mikor elônyös számára, akkor kettôs identitásából a magyart használja, mikor meg az elônyeit csökkentené a magyar identitás vállalása, akkor zsidó voltába kapaszkodik, az abból szerezhetô elônyöket követeli magának. Zsidóként lép fel, amikor ekként akar közösségétôl magas presztízsû beosztások megszerzéséhez támogatást nyerni, de ezen támogatás elnyerését követôen saját közössége elleni fellépését magyar voltára hivatkozva véli megtehetônek. Vagy magyarként igyekszik ezen beosztásokhoz jutni, de ugyanakkor zsidóságába takarózva akarja elhárítani a magas presztízsû beosztásnak a nem rendeltetésszerû használatából – mondjuk nem a befogadók identitását erôsítô vagy akár csak fenntartó mûködésébôl – fakadó vádakat.

Az identitásválasztás szabadsága az elônyök halmozását és a kötelezettségek elutasítását, minimalizálását megvalósító életstratégiát nemcsak erkölcsi alapokon utasítja el, de összeegyeztethetetlennek tartja az identitásválasztás szabadságának emberi jogával is, annál fogva, hogy a jog egyként áll elônyökbôl és kötelezettségekbôl.

Összefoglalva: a plurális társadalom, az etnikai pluralitás szükségképpen teremt érintkezést a különbözô etnikumok között. Ez az érintkezés pedig elvezethet a személy etnikai önazonosságának problematikussá válásához: a saját etnikai közösség csoportokra hasadásához, illetve a más etnikai csoportokkal való érintkezésbôl adódó kettôs vagy többes identitás kialakulásához. E pluralizálódott etnikai identitási lehetôségkeretbôl emberi konfliktusok és identifikálódási kényszerek fakadnak, amibôl csak a kényszeridentitások alóli felszabadulás nyújt kiutat. A konvencionális emberi jogok azonban sem tételesen, sem levezethetôen nem tartalmazzák ezt a lehetôségét, ezért indokolt azok kiegészítése egy új, harmadik generációs emberi joggal: a személy etnikai identitásválasztási szabadságának alapvetô emberi jogával. Az identitásválasztás szabadsága minden egyes személy számára biztosítja etnikai önazonossága megválasztásának szabadságát, és tiltja külsô személyek, intézmények és közösségek identifikációs kényszerének alkalmazását, az identifikációs erôszakot. Ugyanakkor az identitásválasztás személyi szabadsága minden egyes ember számára kötelezôvé teszi a választott identitással járó kötelezettségek teljesítését.

Az identitásválasztás szabadsága ugyanakkor lehetôvé teszi az adott személy számára a beleszületettséggel nyert vagy az egyszer már választott identitás elhagyását és másik választását, de amíg valamely identitását választottként hordozza, addig azok elônyei mellett kötelezettségeit is teljesítenie kell.

Jelezni kívánjuk, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy az identitásválasztás szabadságának szociális, gazdasági, kulturális és politikai elôfeltételei vannak. Elképzelhetetlen ezen szabadságnak gyakorlattá fordítása például megfelelô nyelven folyó oktatás, lapok, folyóiratok, színház, a kultúrát jellemzô lakhatási körülmények és még számos más eszköz nélkül, ezeknek azonban csak a jelzésére vállalkozhatunk a jelen terjedelmi korlátok következtében.

III. Az identitásválasztás közösségi szabadsága
mint alapvetô emberi jog

Az identitásválasztás szabadságának és az egyén szabad identitásválasztási jogának követelése hozzájárulhat az etnikai béke megteremtéséhez. Ez egyben a kelet- és közép-európai térségnek a nagy esélye: hogy mint egykoron az angol szigetvilág a testvérgyilkos vallási háborúk tapasztalataiból a vallási türelem megfogalmazásához és elsô megvalósításához jutott el, mintát szolgáltatva az egész világnak a különféle vallások egymás mellett élésére, ez a térség is megfogalmazhatja elôre az etnikai türelem kódexét, amelynek az identitásválasztás szabadsága és az identitáshoz való jog alkothatja pilléreit.

Ahhoz azonban, hogy az etnikai türelem megvalósulhasson, az egyén etnikai szabad identitásválasztása még nem elegendô. A következô lépés megtételének szükségességét a Magyarország határain kívül, különösen a szomszédos országokban élô magyarság története, élethelyzete példázhatja számunkra a leginkább kézzelfoghatóan.

A Magyarországon élô cigányság és zsidóság etnikai emancipációjának biztosításával párhuzamosan váltak ismertté a határon túl élô magyarság etnikai-nemzetiségi emancipációjának konfliktusai is. Ekkor került sor azokra a közösségi érdekeik megvédéséért fellépô magyarok elleni gyilkos merényletekre, amelyeket korábban sikerült a kommunizmus és ellenfelei közti háborúság maszlagával álcázni, de amelyet ettôl kezdve – a magyar nemzeti szamizdat megjelenésétôl – nem lehetett félremagyarázni. Egyértelmûvé vált, hogy a Ceausescu-diktatúra nemcsak a politikai ellenfeleit részesíti gyilkos figyelemben, hanem válságára, a nyomor szintjére süllyedésének magyarázatára kijátssza az etnikai-nemzetiségi kártyát is.

Az etnikai tisztogatások felszínre kerülésekor a már hivatkozott reformerôk – számos más, a határainkon túli magyarságért felelôsséget vállaló csoporttal együtt – arra a következtetésre jutottak, hogy az etnikai tisztogatások csak az egyik és talán nem is a legelvetemültebb esetét képezik a magyarságot ért sérelmeknek. Az élô személyek etnikai bosszúból véghezvitt legyilkolása lélekbe markolóan fájdalmas veszteség. A konkrét élô személy elvesztése sosem pótolható ûrt hagy maga után. De nemcsak ûrt, hanem valami mást is: mártíromságának felemelô emlékét. Olyan emléket, amely az egész etnikai közösség számára értéket, a küzdés hôsi mintáját adja. Ezért az egyén mártíromsága közösségének az életképességét növelheti. De a közösség életképességét növelô mártíromságnál elborzasztóbb az, amikor a közösség léte ellen intéznek támadást, amikor etnikai-kulturális közösségkénti megsemmisítésére törekszenek, amikor etnocídiumot követnek el. Elborzasztóbb, mert ilyenkor elôfordulhat az, hogy egyetlen egyént sem pusztítanak el, mégis elpusztítják azt a közösséget, amely ôt felnevelte, amely azonosságát adja, és amely a világ sokszínûségét biztosítja az egyszínûvé kényszerítettséggel szemben.

A magyarság, e térség etnikai harcainak nagy vesztese és védtelen kiszolgáltatottja ellen Trianon után etnocídium indult meg. Olyan pusztítása a magyarságnak, amellyel szemben az egyéni jogok nem biztosítanak szinte semmiféle védelmet, mert sem tételesen, sem levezethetôen, a származtatott jogok készletében, a jogi hermeneutika révén kifejthetôen nincsen közöttük olyan passzus, amelyre hivatkozva védelmet és jogorvoslatot lehetne kérni. Ezek folyományaként nincsen olyan fórum sem, ahol az etnocídium e válfajával szemben – mikor az etnikumot nem fizikai valójában, hanem közösségi létében és kulturálisan pusztítják el – hatékony védelmet lehetne kérni és találni. Ez az etnocídium az életnek azokat a formáit támadja meg, amelyek károsodása ugyan sérelmes az egyes egyén számára is, de amelyek megalkotása, fenntartása, megôrzése és megújítása nem csak egyéni, de közösségi erôfeszítést igényel.

Hangsúlyozzuk, hogy közösségi erôfeszítésrôl beszélünk és nem kollektívrôl vagy csoport-erôfeszítésrôl, mert értelmezésünkben a közösség alapvetôen különbözik mind a kollektívától, mind a csoporttól. A kollektíva olyan alakzat, amely nem tudja és nem is akarja biztosítani egyes tagjainak szabadságát. Olyan, mint a szovjet típusú szövetkezet. A csoport pedig olyan összekapaszkodása az egyedi egyéneknek, amely ugyan szolgálja minden egyes tagja egyéni érdekeit, de – amint az a csoportok tipikus példájánál, a szakszervezetnél tapasztalható – nem emelkedik fel a közösségi intézményekig, nem emelkedik odáig, ahol az etnikum léte helyezkedik el. Az elôbbiekkel szemben a közösség egyszerre biztosít három, illetve a környezethez való szabad viszonnyal együtt négy szociális szabadságot: az egyén szabadságát, a társulás szabadságát és a közösség szabadságát.

Az etnikai közösség par excellence közösségi teljesítményei, amelyek az egyén egyénné válását is lehetôvé teszik, értelemszerûen túlmutatnak az egyének személyes teljesítményein. Aki etnocídiumra törekszik, éppen ezek ellen a közösségi teljesítmények és ezek intézménnyé szilárdult alakzatai ellen intéz támadást.

Megtámadja a közösség szülôföldhöz való jogát, amely támadásra az államot használja fel. A politikai közösséget használja fel az etnikai-nemzetiségi közösséggel szemben, és a politikai közösségre való hivatkozással számolja fel magát a szülôföldet. Állami belüggyé teszi az etnikumok elûzését vagy az "áttelepítést" szülôföldjükrôl, és állami érdekekre hivatkozva viszi véghez ennek az ellenkezôjét is: az etnikai arányokat erôszakosan megváltoztató "betelepítéseket". Mindezekhez pedig jellemzôen a puha diktatúra eszközeit használja fel – a rendôri erôszakot csak a nem engedelmeskedôk számára tartja fenn.

Megtámadja a közösség történelmét és hagyományait. A történelmet úgy írja át, hogy abban nem hagy helyet az elpusztítani szándékozott nemzetiségnek. Vagy ha mégis, akkor csak olyat, amely csak a nemzeti megszégyenülésre alkalmas s a nemzeti történelemtôl való elszakadás igényét kelti fel a félrevezetett generációkban. Felszámolja azokat a köznapi intézményeket, amelyek segítségével a megsemmisíteni szándékozott közösség hagyományait továbbéltetheti. Teszi ezt akár a modernizációra, a felzárkózás szükségességére való hivatkozással, mint tette azt Ceausescu a falurombolás kapcsán, vagy tette a szlovák vezetés a Duna elterelésekor a Szigetköz színmagyar falvaival kapcsolatban.

Megtámadják a közösség saját nyelvéhez való jogát. Ezekben az országokban a magyar nyelvet minden eszközzel visszaszorítják, az anyanyelvû oktatás lehetetlenné tételétôl, a nemzeti nevek használatától a hétköznapi beszéden át a nemzeti nyelvû politizálás lehetôségének megvonásáig.

Megtámadják a vallásválasztás jogát, megtámadják a közösség által választott felekezeteket. Ahol tehetik, ott betiltással, ahol ezt nem képesek véghezvinni, ott elûzéssel, széttelepítéssel, hogy ne legyen képes eklézsia alakítására a közösség. Másutt más vallásúak betelepítésével és azoknak átadott vagy felépített templomokkal. Ahol pedig mindezek sem használnak, ott más nemzetiségû papok odakényszerítésével. Szélsôséges esetekben még a felszentelt papok elleni fizikai erôszak alkalmazásával is pusztítják a közösség vallását, vallási életének feltételeit.

Megtámadják a közösség kultúráját. Nehezítik a kultúra alkotásához nélkülözhetetlen mindennapi intézmények mûködését, tiltással, besúgók beépítésével, épületek más kultúrához tartozóknak átadásával, sôt ezek lerombolásával is.

Megtámadják a közösségi akaratképzést. Beépített embereik révén zavart keltenek a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek soraiban, kognitív és pszichológiai zavarórepüléseket végeznek a sajtó, az elektronikus médiák, a parlamenti nyilvánosság felhasználásával.

Annak következtében pedig, hogy a felsorolt célpontok a közösség teljesítményei, az etnocídiumra törekvôkkel szembeni fellépés nem oldható meg az egyéni identitásválasztás és az egyéni szabadságjogok konvencionális eszközeivel. Az emberi jogok konvencionális rendje nemcsak az egyént, annak identitását feltételezi meglévôként, hanem a közösség identitáshoz való jogát is kimondatlanul elôfeltételezi, a közösség emberi jogainak egész repertoárjával egyetemben. Ebbôl következôleg viszont védtelen és védekezésképtelen az etnocídiumra törekvôkkel szemben. A közösség emberi jogainak – a közösség élethez és identitáshoz való joga – tételes megfogalmazása ennélfogva elkerülhetetlen.

A közösség emberi jogainak és benne az identitáshoz való jogának rögzítése maga után vonja a közösség identitásválasztási szabadságának biztosítását is. Nem csak az egyes egyének választhatnak identitást. Számos történelmi példa illusztrálja, hogy egy közösség identitását vagy identitásának valamely komponensét önként megváltoztathatja. Elegendô itt utalnunk az amerikai nemzetre, amely elôfeltételezte sok-sok létezô nemzet csoportjainak kollektív lemondását eredeti nemzetiségi identitásáról, vagy a kazárokra, akik létérdekeik diktátuma alatt ôsi vallásukat önként héberré váltották át. De említhetünk egész közösségeket is, amelyeknek egyik része erôvel kényszerített más vallást a másik részére. Ilyen volt ezerszáz évvel ezelôtt a magyar nemzeti közösség, mely Szent István térítô tevékenysége nyomán vette fel a ma szinte általánosnak mondható kereszténységet.

A közösség identitásválasztásának szabadsága, amelynek típusai rokoníthatók az egyéni identitástípusokkal, tartalmaz olyan elemeket is, amelyek túl vannak az egyéni etnikai identitás szabad megválasztásának kritériumain, miközben azokat egytôl egyig tartalmazza.

A közösség identitásválasztási szabadságából eredô identitásváltás semmilyen körülmények között sem kötelezô az adott közösség egyes tagjaira. Ôk, élve etnikai identitásválasztási szabadságuk adta lehetôségeikkel, együtt tarthatnak közösségekkel annak választott, új identitásának kialakításában, de szabadságuk lehetôvé teszi azt is, hogy megmaradjanak az elhagyott közösségi identitás keretei között. Például így maradhatnak meg tradicionális viszonyaik között a modernizációhoz átpártoltakkal szembehelyezkedô cigányok, vagy választhatnak neológ kulturális identitást egyes zsidók az ortodox vallási vezetôk identifikációs nyomásával szemben is.

Másfelôl az etnikai közösségi azonosságválasztás szabadsága nem mehet egyetlen más etnikai közösség rovására sem. Nem fordulhat elô az, hogy egy etnikai közösség a befogadó közösség etnikai identitását felveszi a magáé mellé, hogy ezzel biztosíthassa magának a többségi nemzet feletti kisebbségi diktatúra lehetôségeit, ahogyan azt néhány ázsiai országban tapasztalhatjuk (pl. Kambodzsa), de amelyre térségünkben is találhatunk példát. Nemzeti identitása megválasztásához minden közösségnek joga kell hogy legyen, de egyetlen nemzeti-etnikai közösség sem teheti meg azt, hogy úgy cserélgeti etnikai identitását, hogy azzal más etnikai közösségek életlehetôségeit, szuverenitását és autonómiáját korlátozza.

A közösségi emberi jogok, a közösség identitáshoz való joga és identitásválasztási joga magában foglalja a szülôföldhöz, a saját történelemhez és hagyományokhoz, a nyelvhez, valláshoz és kultúrához, iskolához, nyilvánossághoz, politikai akaratkifejezéshez való jogot.

IV. Az etnikai konfliktusok: az emberi jogok kiegészítése
szükségességének általános érvényûsége

A bevezetôben már jeleztük azt a tényt, hogy az elôadott kérdések a példák magyar vonatkozású zöme dacára általános érvényû problémák, melyeknek igencsak messzire vezetô tanulságai és következményei vannak.

Elsôként azt említjük meg, hogy a hivatkozott etnikai konfliktusok rávilágítanak a világtársadalmasodás egyik filozófiai mélységekig szántó problémájának megoldatlanságára, és arra, hogy az érvényben levô politikai ideológiák alkalmatlanok e probléma megoldására. Korunk egyik legsúlyosabb világproblémája – a természethez való viszonyunk mellett – az, hogy miként kapcsolható össze emberi világunkban az egyes és az egyetemes, hogyan építhetünk hidat az egyén és az emberiség között. Mégpedig olyan hidat, amely a ma sehogyan sem illeszkedôt harmonikus egységbe képes összekapcsolni. Lehetséges-e egyes és egyetemes között közvetlen kapcsolatot létesíteni, vagy csak közvetítések útján tartható életben e két fogalom? És ha csak közvetítéssel, akkor mi lehet a közvetítô és hogyan mûködhet a közvetítés?

A ma érvényes konvencionális emberi jogok és a konvencionális szabadságok nem alkalmasak e kérdések megválaszolására, mert mindazt, amit az etnikai konfliktusok ma elsôvonalbeli, szó szerint életbe vágó és alapvetô problémaként vetnek fel, a nemzetközi normák nem szabályozzák, hanem elôfeltételezik.

Az egyesülni készülô Európa is kénytelen szembenézni az egyesülésbôl származó nemzeti kérdéssel. Azzal, hogy vajon hogyan egyesül majd a kontinens, milyen lesz az egyesülését nemcsak hogy éppen megkezdett, hanem azt befejezô Európa etnikai arculata. Nem mindegy ugyanis, hogy ez új európai kényszeregység lesz-e, amely elnyeli, magába olvasztja kulturálisan és etnikailag különbözô közösségeit egy mindent feloldó "állameurópa" etnikai asszimilációjában, netalán erôsebb közösségei apránként magukhoz asszimilálják az egymás közt felosztott kisebb, nekik kiszolgáltatott kultúrákat; avagy tudomásul véve Európa etnikai sokféleségét, elismeri a sajátosság méltóságát és az egyesülés végül e sajátosságok önkéntes összefogásában megy végbe, amelyben az "európai etnikum" az önkéntes hasonulások és a szabad identitásválasztás révén alakul ki. Hogy ezt az utóbbi, legkevesebb veszteséggel és legnagyobb hosszú távú eredménnyel járó utat választhassa, az európai kultúrának meg kell újulnia, Európának a kulturális és etnikai-társadalomszervezeti újításra képessé kell válnia. E kulturális újítás hordozója az egységesülés átmeneti idején a sovinizmus helyett az etnikai szolidaritás elve alapján mûködô, az etnikai békét és türelmet elôsegíteni igyekvô, a másság méltóságát tisztelô kvázi-nemzeti alakzat lehet. Ennek létrejöttét szolgálhatja az emberi jogok általunk javasolt új generációja, az egyéni és közösségi etnikai identitáshoz való jog és az egyéni és közösségi identitás szabad megválasztásának joga.

E jogok kizárják az etnikumok egymás elleni uralmi törekvéseit, azaz lezárják a sovinizmus felé az emberi jogokat, s megnyitják a más etnikumokhoz vezetô utat, a más etnikumokkal való közösségvállalás önkéntes lehetôségét, lehetôvé téve azt is, hogy az "európai etnikum" szabad választás eredményeként, az alapvetô azonosságok megtartásával alakuljon ki.

A kontinensek és az egységesülô közösség etnikai konfliktusain túl az etnikai konfliktusok sajátos válfajának kialakulásához vezethetnek a globalizáció fejleményei is. Ma a globalizációban való részvétel még nem minden kontinensnek, azokon belül nem minden országnak, az országokon belül pedig nem minden társadalmi csoportnak lehetséges. Aminek következtében a világ kontinensei, országai, etnikumai felett alakulóban van egy rajtuk részben uralkodó új társadalom, a globalizációs világtársadalom a saját belsô csoportjaival. Az ezen csoportokat alkotók számtalan nemzet és etnikum tagjai közül kerülnek ki, de esetükben nem ezen "anyanemzeti" etnikai identitás a meghatározó, hanem a világtársadalmi valósághoz való tartozásuk. Ami lehetne örvendetes fejlemény is, olyan fejlemény, amely arra példa és biztatás, hogy az etnikai különbségek nélküli világtársadalom nem kivihetetlen utópia. Ugyanakkor sajnálattal látjuk, hogy ez a világtársadalom ma még nem a sovinizmus megszûnése, hanem csak magasabb szintre emelkedése: a globális világtársadalom elkülönültségének, a még nem globalizálódott uninacionális nemzetektôl elkülönült sajátos "globalizációs etnikumnak" a jegyeit mutatja, s egy újfajta magasabb sovinizmust hoz létre.

Sajnálatos, hogy ez így van, de élesen fogalmazva ki kell mondanunk: az emberi jogok konvencionális gyûjteménye nem képes arra, hogy a világban ma található alapvetô emberi konfliktusok feloldásához hozzájáruljon, nem képes enyhíteni a konfliktusok okozta szenvedéseket, nem képes egy világméretû etnikai és kulturális megújulásnak, az egyes és az egyetemes, az egyén és az emberiség közötti harmónia kialakításának vezérlô eszméje, illetve magatartást szabályozó jogok alapja lenni.

Nem segítenek az egyéneken mint emberjogi elôírások hordozóin túllépni szándékozó precedensek sem: sem a szakszervezeti jogok, sem a családra való utalás. A szakszervezetekre kiterjesztett emberi jogok az egyének helyett nem a közösségeket, csak az egyének csoportjait teszik meg az emberi jogok hordozóivá. És amint azt korábban láttuk, a csoport nem közösség. De nem segít a családokra való hivatkozás sem, mert ez a hivatkozás megáll azon a szinten, ahol még nem jöhet szóba etnikai közösség.

A liberalizmus korszakát felváltó új világrend korszakának küszöbéhez érkezve, azt kell a legnagyobb sajnálattal megállapítanunk, hogy e megváltozott világrendben a konvencionális emberi jogok nemhogy minden ember emberi jogainak megvalósulásához járulnának hozzá, hanem ellenkezôleg: egy jól körülhatárolható csoportnak az érdekeit szolgálják. Nem általános emberi szabadságokat tartalmaznak és szavatolnak, hanem ezen jól leírható csoport korlátozhatatlan önkényét szolgálják és igazolják.

Ahhoz, hogy az emberi jogok újra teljesíthessék nemes hivatásukat, az emberi méltóság és szabadság megóvását és kiteljesítését – megújításra és kiegészítésre szorulnak. Mégpedig olyan kiegészítésre, amely az emberi jogok új generációját honosítja meg a világban. Ennek az új emberjogi generációnak, amely magát a liberalizmust is meghaladottá teszi, részét képezik az identitáshoz és identitásválasztás szabadságához való egyéni és közösségi, valamint csoportjogok. Mindezek a jogok mindaddig, amíg a Magyar Országgyûlés fél évtizeddel ezelôtt nem tette kisebbségi és nemzetiségi törvényének alapjává, csak utópiaként léteztek. E törvény megalkotásával azonban utópiából mintává váltak, olyan mintává, amely egy európai – de talán világszintû – kulturális innovációnak lehet a része. Olyan innovációnak, amely glóbuszunknak az etnikai békét hozhatja el, és amely az etnikai türelmi kódex megalapozásához is segítségül szolgálhat.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret