stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Dr. Takács Imre

Gondolatok Románia alkotmányáról

Románia 1991. évi alkotmánya a diktatúrából a demokráciába való átmenet egyik legjelentôsebb politikai teljesítményeként értékelhetô, amely a Ceausescu-rendszer forradalmi megdöntése után egyszerre két fontos funkciót is képes volt betölteni. Egyrészt legalizálta a demokratikus átalakítást, alkotmányjogilag elismert kereteket teremtett a demokratikus politikai folyamatok számára, és garantálta a demokratikus szabadságjogokat, másrészt, a jogállamiság kritériumain túlterjedôen, a népszavazással történt elfogadása révén legitimációt, társadalmi támogatottságot biztosított az új rendszernek, amelynek erre mind nemzetközi, mind belpolitikai szempontból ugyancsak szüksége volt.

Az alábbiakban az alkotmányjogász nézôpontjából az alkotmányos jogállam követelményei alapján foglalkozunk az alkotmány néhány kiemelt kérdésével. Az e kérdésekre adható többféle válasz lehetôségére való tekintettel - az olvasó türelmét kérve - történelmi példákra fogunk hivatkozni, hogy az összehasonlítással álláspontunkat érthetôbbé tegyük.

1. A történelem tanúsága szerint minden egyetemes emberi értéket kifejezô eszme keletkezési helyérôl idôvel világkörüli hódító útra lépett, és a legjobb esetben önkéntes, meggyôzôdésen nyugvó átvétel útján, más esetekben oktrojált, vagy a rosszabbik esetben kikényszerített adaptációval fogadták be ôket eltérô politikai és kulturális környezetbe. A Mózes által kôbe vésett ószövetségi tízparancsolat a római birodalom keleti tartományaiban elôször az egyistenhit vallási parancsaként terjedt el, majd általánossá váló elismertsége révén a kötelezô törvény rangjára emelkedett, és a kereszténység elterjedése vált egyetemes érvényû törvénnyé. Idôben már kiegyenlítettebb volt a felvilágosodás eszméinek európai és amerikai elfogadása, ugyanígy az emberi jogok alkotmányos elismerése.

Ezek elôrebocsátásával meg kell adnunk a felmentést azoknak az alkotmányozóknak a számára, akik nyitottak az új, a másutt már kipróbált demokratikus alkotmányjogi intézmények átvételére. Ezek felhasználása számos akadályba ütközhet, de megkímélheti a társadalmat sok fölösleges kísérlettôl, csalódástól vagy esetleg kudarctól.

Az alkotmánynak, egy ország alaptörvényének, szükségképpen az adott ország történelméhez, népének kultúrájához kell kötôdnie. Az alkotmányokat nem steril körülmények között, laboratóriumi kísérletek során állítják elô különbözô jogi elemekbôl, hanem konkrét történelmi és társadalmi feltételek között a politikai célok, törekvések és erôviszonyok hatása alatt. A politikai viszonyok megítélése az alkotmányozás szempontjából a legellentétesebb is lehet. Egyszerûen lehetetlen definiálni az alkotmányozásra alkalmas szituációt, hiszen a történelmi példák közül elegendô a bonni alaptörvényre hivatkozni, amelyet az alkotók ideiglenesnek, legfeljebb a kettészakadt Németország egyesítésének idôpontjáig érvényesülônek terveztek. A francia forradalom alig több mint egy hónapot fordított az Emberi és Polgári Jogok Deklarációjának kidolgozására, amit még a ma hatályos alkotmány is az alkotmány szerves részének tekint. Az alkotmány legfôbb kérdése a társadalom és a közhatalom viszonya, a képviseleti formák és a közvetlen demokrácia lehetôségeinek szabályozása.

Mint utaltunk rá, minden alkotmány egy adott társadalom politikai helyzetét, jogi kultúráját, nemzeti tradícióit tükrözi, mégis az alkotmányokban nem lebecsülhetô kölcsönhatások is érvényesülnek. Ilyen szempontból szerencsés volt a romániai 1991. évi alkotmányozás idôpontja, hiszen a századvég legjelentôsebb politikai változása éppen az volt, hogy az egész régióban megdôltek a diktatórikus rendszerek, és megkezdôdhetett a demokratikus átalakítás. Ezzel vége szakadt a térségben a szovjet diktátumnak, és a döntés lehetôségét visszanyert államok szabadon választhattak a fejlett demokráciák alkotmányos intézményei gazdag tárházából.

Az európai alkotmányozás áttekintése során megállapíthatjuk, hogy szinte általános jelenség az alkotmányok demokratikus modernizációja. A legújabb alkotmányok nem korlátozódnak a társadalmi fejlôdést követô, az eredményeket megerôsítô deklarációkra és a politikai rendszer legitimációjára, hanem meghatározzák az államiság rendeltetését, társadalmi célokat fogalmaznak meg, és arra törekszenek, hogy az alkotmány hatékonyan segítse a megszabott "államcélok" végrehajtását. Ennek egyik megnyilvánulása az 1958. évi francia alkotmányban a végrehajtó hatalom megerôsítése. Általános az a tendencia is, hogy mindenütt erôsítik a jogállam biztosítékait, egyáltalán erôsítik az alkotmány normatív jellegét. Elterjedt az alkotmánybíráskodás és az ombudsman intézménye.

Az alkotmány az állam életformája: a demokratikus közélet alaptörvénye. Az állam az alkotmányban önmagát korlátozva biztosítja polgárai szabadságát, alapvetô jogait, sôt, ma már ezeken túllépve, az emberi jogokat is. A mai társadalmak államilag szervezett közössége nem nélkülözheti az alkotmányt.

Az alkotmány tehát nem a törvényhozás és a kormány, a politika résztvevôinek ügye, hanem az egész társadalomé. Az alkotmány jogi kereteket biztosít a politikai nézetek, az érdekkülönbségek versengésének.

Ezeknek az általános követelményeknek a román alkotmány csak részben tesz eleget. Nevezetesen az alapelvek körében olyan védekezési reflexek dominálnak, amelyek kirekesztô megfogalmazásokhoz, történelmi beidegzôdések ismétléséhez vezetnek. Az alkotmány azonban, az említett korlátok ellenére, igen nagy lehetôséget biztosít a szabadságjogok megvalósítására, a participáció jegyében való felhasználására.

2. Az 1991-ben elfogadott román alkotmány alkotóinak szándéka szerint nagyon hosszú idôszakra meghatározza a köztársaság mûködésének elvi alapjait, az államhatalom jogi kereteit, és, nem utolsó sorban, a polgárok alkotmányos jogait. E nagy ívû alkotás alapos szakmai figyelmet és elemzést igényel, amelyet csak történeti, összehasonlító és jogdogmatikai módszerek alkalmazásával lehet elvégezni. Valószínûleg hosszabb idônek kell eltelnie ahhoz, hogy az alkotmánybíróság döntéseinek és a törvényalkotás folyamatának soron követésével sokoldalúan értékelhetô legyen az alkotmány, hiszen ezek az aktusok fogják minôsíteni az alkotmány realizálását. Már most érzékelhetô azonban, hogy a diktatúrából a demokráciába való átmenet legfontosabb támaszáról van szó, olyan garanciális törvényrôl, amelynek tiszteletben tartása és érvényesítése kizárja a diktatúra visszatérését, erôsíti a demokrácia bázisait, és elôsegíti a jogrendszer átalakítását. Annak ellenére, hogy a romániai forradalmat a fegyverek erejére támaszkodva egyes körök kisajátították, éppen az alkotmányra, a deklarált politikai szabadságjogokra és a választásokra épülhet fel az a társadalmi összefogás, amely kiteljesítheti a demokráciát.

Az 1991. december 8-án tartott népszavazással elfogadott alkotmány legitimációja vitathatatlan. Az elutasító szavazatok területi megoszlása azonban egyértelmûen a magyar nemzetiségû kisebbség elégedetlenségét mutatja, azt a félelmet, hogy a korábbi diktatúra erôszakos asszimilációját felváltó fortélyos politika, a gyôzelem hangulatában tett ígéreteit feledve, a csapdák egész sorát állította fel az alkotmány szövegében.

Az alkotmány azonban nem azonos egy kisebbségi jogi chartával és ezért nem is szabad egyedül ebbôl a szempontból vizsgálni. "Sine ira et studio" vázlatszerûen kifejtve hívnám fel az olvasó figyelmét egy-két általam is fontosnak vélt szempontra.

a) Az elsô cikkely 1. pontja a magyar olvasó számára nem ismeretlen. Deák Ferenc közjogi fejtegetéseiben részletezi a monarchiának a Pragmatica Sanctióból következô egységét és elválaszthatatlanságát. A román alkotmánytörténetben az elsô pillanattól kezdve szerepelt az egységesség és feloszthatatlanság elve.

A két fejedelemség 1861. évi egyesítése nyilvánvalóan alkotmányos megerôsítést igényelt. Cuza 1864. évi statútumát azonban alkotmányként nem ismerték el. Az 1866. évi alkotmánynak is csak a berlini konferencián 1879-ben elnyert nemzetközi elismerés adott súlyt. A teljes függetlenséget elnyert román királyság új alkotmánya is kénytelen volt nagy figyelmet fordítani a területi szuverenitásra, miután fôhatalmát Dobrudzsára is kiterjesztette. Az 1884. évi alkotmány 1. szakasza szerint a román királyság egységes, oszthatatlan birodalom; 2. szakasza megtiltja Románia területének elidegenítését; a 3. szakasz törvényhez köti a határ megváltoztatását; és végül a 4. szakasz megtiltja idegenek betelepítését.

Az állam szuverenitására vonatkozó alkotmányos elôírások a történelem során változatlanok maradtak.

Az 1923. március 28-i királyi alkotmány 1. szakasza szerint: "A román királyság egységes és oszthatatlan nemzeti állam". Részletesebben fejti ki az egységet és az oszthatatlanságot az 1948. évi alkotmány 1., majd az 1965. évi alkotmány 1. szakasza. Ez utóbbi szerint: "Románia Szocialista Köztársaság a városi és falusi dolgozók szuverén, független és egységes állama."

A román állam története csak a nagy egyesítéseket ismeri, és az alkotmányok éppen az egység megszilárdítása érdekében hárítják el a föderalizáció bármilyen formáját. Akár királyság, akár köztársaság vagy diktatúra, az állam egységes és oszthatatlan.

Nem feledhetjük, hogy Románia számára a nyugati demokráciák közül mindig az ôt támogató Franciaország volt a példakép. Vonatkozik ez az alkotmányjogi intézményekre is, különösen a nemzetállam eszméjének a követésében. "Unité et indivisibilité", az egység és oszthatatlanság a mindenkori francia írott alkotmányok fundamentális elve, a politikai rendszer és az állam állandónak minôsülô értéke.

Az 1789. évi forradalom óta hozott 15 alkotmányból a köztársasági alkotmányok szinte kivétel nélkül kinyilvánították a köztársaság egységét és oszthatatlanságát. Egyedül a De Gaulle-i alkotmány, az 1958. október 4-i ma is hatályos francia alkotmány változtatott a tradíción, amikor I. címének 2. cikkelyében kimondja: "La France est une République indivisiblée." Az egyszerûbb szöveg még határozottabban fejezi ki az egységességet, amelynek a mondanivalója az, hogy a nemzeti és, ezzel egybeesôen, az állami értékek primátusa érvényesül minden partikuláris vagy lokális érdek elôtt.

A francia alkotmányozásban az egység és oszthatatlanság fundamentális elve átfogta a szuverenitás összes aspektusát, a hatalommegosztás kérdését, a centralizáció-decentralizáció problémáját, és, nem utolsó sorban, a területi integritást. Az alkotmányozók mind a helyi közösségek elismerését, mind a hatalmi ágak elválasztását összekötötték az állam oszthatatlanságának az elvével. Az egység és oszthatatlanság elvét azonban csak akkor tarthatták meg, ha elôzôleg megengedték a függetlenséget választó gyarmatok kiválását. Az alkotmány elfogadásától számított négy hónapos határidôn belül 12 tengerentúli terület élt azzal a joggal, hogy független államként kéri a Francia Közösségbe történô felvételét. A teljes elszakadás mellett döntött Algéria (15 algériai és szaharai megye). 1975-ben a Comor-szigetek, 1977-ben Afar és Issa területek szakadtak el. Új Kaledóniában 1998-ban tartanak népszavazást az elszakadásról.

Az V. Köztársaság tehát az oszthatatlanság elvét deklarálva is megengedi az önrendelkezési elv érvényesülését, de két megszorítás mellett: elôször is csak tengerentúli területek számára vált lehetôvé az önrendelkezés; másodszor, minden esetben törvényhozási aktusra van szükség, azaz az elszakadás csupán lehetôség, nem pedig jog valamelyik területi közösség számára.

A szuverenitás elve a feudális partikularizmussal szemben szükségszerûen emelkedett az államhatalom egységét kifejezô alkotmányos alapelv szintjére. A polgári forradalmak a fejedelmi szuverenitással szemben a népszuverenitás eszméjét hirdették, és alkotmányaikban már a népet tekintik az államhatalom forrásának és gyakorlójának. Európa nagy részén központosított nemzetállamok jöttek létre, amelyek mintája a centralizált francia modell volt. Napjainkban viszont a nemzetállamok elkülönülése helyére az integrációs folyamatok erôsödése lépett, ami sok esetben a nemzeti szuverenitás korlátozásával jár együtt. Az Európai Unió tagállamainak alkotmányai lehetôvé teszik a szuverenitás törvényekben részletesen meghatározott részének nemzetközi szervezetekre történô átruházását. A mintának tekintett francia alkotmány a szuverenitás elvét nem a kontinuitás, a változatlanság jegyében szabályozza, hanem a változó feltételekhez igazodva teret enged a korszerû értelmezésnek.

Az új román alkotmány 1. szakasza, az egységes és oszthatatlan állam deklarálásával, a korábbi alkotmányokban is követett védekezô reflexeket követi. Az alkotmány a regionalizmus, a területi autonómia elôbb-utóbb jelentkezô követelményét ab ovo elutasítja, a politika pedig ennél is tovább lép: szeparatizmusnak, alkotmányellenesnek minôsít minden ilyen irányú gondolkodást.

b) Hasonlóan korlátozó, a múltban megrekedt szemléletet tükröz a nemzetállam alkotmányos deklarációja.

A nemzetállam a francia centralizált állam eszméje, amely nem ismeri el etnikumként a breton, baszk vagy provanszál nyelvi és kulturális közösségeket. A francia nemzet fogalma felöleli az állam minden polgárát, a kérdôívek "nationalité" rovatába az állampolgárságot kell bejegyezni. Ez a nemzetfogalom az állampolgárok összességét fejezi ki, anélkül hogy az állampolgárok etnikai származása, nyelve és kultúrája alapján elkülönülô közösségeinek létét elismerné. Az ilyen értelmû nemzetfogalom összekapcsolása az állammal kifejezi az egyenjogúság elismerését is, rendszerint az alkotmányok kifejezetten tiltják és elutasítják az etnikai, nyelvi, vallási vagy más kisebbséghez tartozó személyek hátrányos megkülönböztetését.

Románia alkotmányának megalkotói nem elégedtek meg a nemzetállam már történelmileg meghaladott eszméjének deklarálásával. A 4. szakasz, amelynek a nép egysége és az állampolgárok egyenlôsége a címe, a román nép egységét nyilvánítja az állam alapjának. E szakasz második bekezdése szerint Románia közös és oszthatatlan hazája az összes állampolgárnak fajra, nemzetiségre, etnikai eredetre, nyelvre, vallásra, nemre, véleményre és politikai hovatartozásra, vagyonra vagy társadalmi származásra való tekintet nélkül.

Ehhez a deklaratív tartalmi rendelkezéshez csatlakozik az önazonossághoz való jogról szóló 6. szakasz, amely a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szól. A nemzetiségi identitáshoz való jogot individuális jogként meghatározni csak deklaratív jelleggel lehet, garantált alapjogok biztosításához a nemzetiségek közösségi jogait is el kellene ismerni, mert ezáltal valósulhat meg az etnikai, kulturális, nyelvi identitás megôrzéséhez, fejlesztéséhez és kifejezéséhez való jog.

A kollektív jogok elismerésérôl még viták folynak, de az individuális jogok képviselôinek be kell látniuk, hogy van a jogoknak olyan csoportja, amely egyénileg nem gyakorolható. Ilyen pl. a sztrájkhoz való jog, vagy a vallás gyakorlásának joga. Ezekhez hasonló az etnikai kisebbségek számára biztosítandó jog a kisebbségi kultúra megôrzésére, az anyanyelvi képzéshez való jog, illetôleg jog a kisebbségi önkormányzat létesítésére a törvény keretei között.

A kisebbségi lét külön jogok elismerését indokolja. Az egyenjogúság önmagában nem teremti meg a kisebbség megôrzésének a biztosítását, ellenkezôleg az asszimilációt segíti elô. Ezért különösen hátrányos a kisebbségek esetében a 6. szakasz 2. bekezdése, amely egyenesen tiltja a kisebbségvédelmet szolgáló állami intézkedések körében a különbségtételt a többi román állampolgárhoz viszonyítva. A diszkrimináció tilalmát a nemzetközi szerzôdések nem a kisebbségi jogok korlátozására szánták. Valójában pozitív diszkrimináció alkalmazására kellene törekedni, ahogyan ezt az alkotmány a kisebbségek parlamenti képviseletének biztosítása érdekében meg is teszi.

c) A kisebbségi jogok körében különösen nagy a jelentôsége a nyelvhasználat szabályainak. Az európai példák közül a finnországi svédek, a dél-tiroliak, a spanyol nyelvcsoportok, a belgiumi nyelvi közösségek és a svájci kantonok nyelvhasználati jogait említik leggyakrabban. Románia nem követi ezeket a példákat, alkotmányában a román nyelvet hivatalos nyelvként deklarálja.

A csak magyarul beszélô román állampolgár büntetô eljárásban igényt tarthat ingyenes tolmácsolásra, polgári jogi ügyeiben azonban a bíróság ráhárítja a tolmácsolás költségeit. (Alk. 127. szakasz.)

Bármennyire is hihetetlennek tûnik, az új alkotmány a nyelvhasználat ügyében visszalépést jelent a korábbi, a volt szocialista köztársaság alkotmányához képest. Az 1965. évi alkotmány 22. szakaszát az 1/1968. sz. törvény a nemzetiségi jogok új megfogalmazásával módosította, amelyben biztosította az együttélô nemzetiségeknek az anyanyelv szabad használatát, saját nyelvkönyvek, újságok, folyóiratok kiadását, színházak mûködését és az anyanyelven folyó oktatást az oktatás minden szintjén. "Azokban a járásokban, amelyekben a román lakosságon kívül más nemzetiségû lakosság is él, minden szerv és intézmény, szóban és írásban az illetô nemzetiség nyelvét is használja, és tisztviselôket nevez ki ezek soraiból vagy más olyan állampolgárok közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját."

Az 1991. évi alkotmány 32. szakasza látszólag kiterjeszti az oktatási nyelv megválasztásának a szabadságát, amikor kimondja, hogy az oktatás nemcsak román nyelven, hanem valamelyik világnyelven is folyhat. A nemzetiségek anyanyelven történô oktatását egyéni jogként fogalmazza meg: "szavatolt a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek joga, hogy tanulják anyanyelvüket és hogy képzést nyerjenek e nyelven." A deklarált individuális jog érvényesülését külön törvényi szabályozásra utalja.

Az alkotmánynak ez a rendelkezése jogfosztó jellegû, már megszerzett és gyakorolt jogot korlátoz, és ezért az általános jogelveket is sérti.

Az anyanyelvi oktatás biztosítása a kisebbség fennmaradásának a feltétele. Az oktatás ügye nem oldható meg az individuális jog elismerésével, vagy különösen nem oldható meg a többségi nyelvet beszélôket megilletô jogokkal azonos jogok biztosításával.

Az EBEÉ 1990. júniusában Koppenhágában tartott konferenciáján a résztvevô államok - köztük Románia -, elhatározták, hogy biztosítani fogják a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek számára anyanyelvük megtanulásának és az anyanyelvükön folyó oktatásnak a lehetôségét. Elismerték a személyek jogát oktatási, kulturális és vallási intézmények, szervezetek és társaságok alapítására és fenntartására. Mindezekhez pénzügyi és más hozzájárulást, támogatást igényelhetnek.

Ugyanitt a résztvevô államok szükségesnek ítélték a hivatalos államnyelv elsajátítását is.

A koppenhágai értekezlet lényegében elismerte a kollektív jogokat, amikor kimondta, hogy "a nemzetiségi kisebbségekhez tartozó személyek jogaikat egyénileg és csoportjuk tagjaival közösségben egyaránt gyakorolhatják."

3. A törvényhozó hatalomnak nincs valóságos ellensúlya az alkotmányban. Ebben is tetten érhetô a francia példa követése. A korlátozott alkotmánybírósági hatás érintetlenül hagyja a parlament szupremációját. Ismert, hogy Franciaországban a forradalom menetében alkotott 1790. évi bírósági törvény, majd maga az 1791. évi alkotmány kimondta, hogy a bíróságok nem avatkozhatnak bele a törvényhozó hatalom gyakorlásába, nem függeszthetik fel a törvények végrehajtását. A bíró a "törvény szája", a forradalom éveiben még a törvényeknek a jogalkotás során történô értelmezésére sem tartották jogosultnak. A III. Köztársaság (1875) pedig a népszuverenitást megtestesítô parlament védelme okán utasította el a bíróság ellenôrzô jogkörének elismerését. Ma már az általánossá váló alkotmánybírósági vagy legfelsô bírósági normakontroll európai elterjedése idején a francia álláspont is megváltozni látszik. Az Alkotmánytanács gyakorlata közelít az európai alkotmánybíróságok által kifejtett normakontrollhoz azzal a különbséggel, hogy az Alkotmánytanács a törvényjavaslatok alkotmányosságát ellenôrizheti.

Az alkotmánybíráskodás a jogállamiság legfontosabb biztosítékai közé tartozik. Meg kell állapítanunk, hogy a jogállamiságot deklaráló 1. szakasz 3. pontja és az alkotmánybíróság hatáskörérôl szóló rendelkezések (144-145. szakasz) nincsenek összhangban. Az elôzetes normakontroll gyakorlására korlátozott alkotmányossági ellenôrzés nem jelent érdemi alkotmánybíráskodást, mert a parlament kétharmados többséggel az alkotmányellenesnek talált törvényjavaslatot elfogadhatja, és ezzel az alkotmányellenesség elesik, a törvény kibocsátása pedig kötelezôvé válik.

4. Az eddig említett problémákhoz képest még nehezebb jogi tartalommal megtölteni az állam szociális jellegét. Ezt szolgálja a 9. szakasz a szakszervezetek jogairól; a 32. szakasz 4. pontja, amely szerint az állami oktatás ingyenes; az egészségvédelemrôl és társadalombiztosításról rendelkezô 33. szakasz; továbbá a munkához való jogról és a szociális védelemrôl szóló 38. szakasz. Figyelemre méltó a kollektív szerzôdések kötelezô jellegének és a gazdaságban dolgozók bérminimumának az elôírása. Alapjogként jelenik meg a fizetett szabadságra való jog és a 40. szakaszban a sztrájkjog.

Az alkotmány kimondja az állam kötelességét a gazdaság fejlesztésére és a szociális oltalomra, amelynek révén biztosíthatja a méltányos életszínvonalat az állampolgárok számára. Az állampolgároknak joguk van a nyugdíjhoz, a fizetett szülési szabadsághoz, az orvosi ellátáshoz, a munkanélküli segélyhez és a szociális segély más formáihoz (43. szakasz). A 45. szakasz rendelkezik a családi pótlékról, a gyermekek és fiatalok szociális védelmérôl, a 46. szakasz pedig a fogyatékos személyek oltalmáról.

Az alkotmányozó az alapvetô jogok és kötelezettségek legszélesebb körét szabályozta, és szem elôtt tartotta a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeket. Ezek közül csupán az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nevesíti, mégis a jogok katalógusából kitûnik, hogy mind az ENSZ 1966-ban elfogadott egyezségokmányait, mind pedig az Európa Tanács szervezésében elfogadott emberi jogi szerzôdés pontjait érvényesítette. Ezért is célszerû lett volna az 1948. évi ENSZ Deklaráció mellett a többi nemzetközi szerzôdést is felsorolni. Az Alkotmány tételesen rendelkezik a korlátokról, illetôleg a jóhiszemû joggyakorlásról, valamint az ombudsmanról (55-57. szakasz).

5. Az alkotmány 1. szakasza deklarálja a köztársaságot mint Románia kormányformáját. Az államszervezet felépítésébôl következik, hogy a köztársasági államformában a parlamentáris köztársaságot választotta kormányformaként. A törvényhozás szerve a kétkamarás parlament, amely képviselôházból és szenátusból áll.

A törvények sorában az alkotmány külön törvényi kategória, az ehhez kapcsolódó alkotmányos törvény az alkotmány revíziójára irányul. A törvények sorából kiemelkednek az alkotmányban tételesen felsorolt alaptörvények is (72. szakasz 3. pont). A két kamara eltérô álláspontja esetén paritásos alapon egyeztetô bizottságot kell létrehozni, ha annak jelentését bármelyik kamara elutasítja, a két kamara együttes ülésén dönt.

Az elnök képviseli a román államot, közvetít az államhatalmi ágak között, valamint az állam és a társadalom között. Az elnököt közvetlenül választják 4 évre. Ugyanaz a személy legfeljebb két mandátum idôtartamára választható meg. Az elnök jogi felelôsségét a szenátus és képviselôk legalább kétharmadának a szavazatával, hazaárulásért emelt vád alapján, a legfelsôbb bíróság állapíthatja meg. Az elnök egyszer visszaküldheti a törvényt, kezdeményezheti a törvény kibocsátása elôtt az alkotmánybírósági felülvizsgálatot, feloszlathatja a parlamentet.

Az elnök közvetlen választása nem korlátozza a parlamenti kormányforma funkcionálását. A parlamentben abszolút többséget szerzett párttal, vagy, ilyen többség hiányában, a parlamenti pártokkal folytatott tanácskozás után az elnök tesz javaslatot a miniszterelnök személyére, aki kormányt alakít, és bizalmi szavazást kér a parlamentben. Az elnök akkor oszlathatja fel a parlamentet, ha az az elsô beiktatási kérelemtôl számított 60 napon belül legalább két beiktatási kérelmet elutasított. A feloszlatás egy évben csak egyszer történhet, illetôleg az elnök mandátuma utolsó hat hónapjában, ostromállapot vagy rendkívüli állapot esetén a parlament nem oszlatható fel.

A bizalmi szavazással beiktatott kormány a parlament elôtt politikailag felelôs egész tevékenységéért. A kollektív felelôsség mellett a kormány tagjai egyénileg is felelôsek a parlament elôtt. A miniszterelnök vezeti a kormányt, és összehangolja tagjainak tevékenységét, de tiszteletben kell tartania azok hatáskörét.

A kormány tagjainak hivatali tevékenységével kapcsolatos büntetôjogi eljárást a képviselôház vagy a szenátus, illetôleg Románia elnöke kezdeményezheti. Az ilyen ügyben a legfelsô bíróság ítélkezik.

A kormány tagjai megtarthatják képviselôi vagy szenátori mandátumukat. Tisztségükbôl visszahívhatók. A kormány elleni bizalmatlanság parlamenti kinyilvánítása, vagy a miniszterelnöki tisztség megszûnése esetén az egész kormány megbízása megszûnik. Bizalmatlansági indítványt a két ház tagjainak egynegyede terjeszthet elô. Az indítvány vitáját legkorábban három nap eltelte után lehet napirendre tûzni.

A törvényhozás felhatalmazást adhat a kormánynak valamely törvényhozási tárgyban rendeletalkotásra, kivéve az alaptörvényi kategóriába sorolt ügyeket. Rendkívüli esetekben a kormány sürgôs rendeleteket fogadhat el, azok azonban csak akkor lépnek hatályba, ha jóváhagyás végett beterjesztették ôket a parlamenthez. A végrehajtó hatalomnak a francia alkotmányból ismert szabályozáshoz hasonlóan más formában is módja van sürgetô esetben a parlament soron kívüli döntésének elérésére. A 113. szakasz szerint a törvényjavaslathoz a kormány felelôsségvállalást csatolhat. Ennek beterjesztése esetén, 3 napon belül, bizalmatlansági indítvány terjeszthetô elô. Ha a kormányt nem menesztik, a beterjesztett törvényjavaslatot elfogadottnak kell tekinteni.

A végrehajtó hatalom parlament elôtti felelôsségének megôrzése mellett a kormány operatív tevékenységének alkotmányos biztosítékai jól kimunkáltak, és lehetôvé teszik a folyamatos kormányzati munkát.

A parlamenti demokrácia intézményei, az interpelláció, a mentelmi jog, a képviselôi függetlenség elve, azaz az európai parlamentarizmus hasznos tapasztalatai az alkotmányban helyet kaptak. A törvényhozási folyamatba, népi iniciatíva formájában, az állampolgárok is bekapcsolódhatnak; a kezdeményezési jogot 250 000 választópolgár gyakorolhatja.

A harmadik hatalmi ág, a bíróság szabályozása mindössze hét szakaszra terjed az alkotmányban. Az alapelvek szûkszavúan szerepelnek, a fórumrendszer, és így a jogorvoslati rendszer, a védelemhez való jog az alkotmányban nincs tételesen kifejtve.

Az ügyészségrôl viszont korszerû szervezeti rendelkezés található az alkotmányban. Eszerint az ügyészségek az igazságügyminiszter felügyelete alatt fejtik ki tevékenységüket.

6. Az alkotmány legjelentôsebb része az alapvetô jogokról és kötelességekrôl szóló II. Cím. A szabályozást a teljességre és a normativitásra való törekvés jellemzi. Az alkotók e szabályozással számûzték a politikai elnyomást; az állampolgárok tudatos magatartásán, a jogvédô szervek munkáján múlik, hogy a biztosított jogok meg is valósuljanak. Az alkotmányozót segítette az is, hogy az 1923. évi királyi alkotmány példaértékûen részletezte az állampolgári jogokat. A késôbbi diktatúrák alatt ezért fokozottan érezhetô volt e jogok hiánya vagy megsértése.

Az alapjogok katalógusába felvették a fôbb jogágak garanciális szabályait is. Így megtalálható a halálbüntetés, a kínzás, az embertelen vagy megalázó büntetés és bánásmód tilalma. A rendôrhatósági ôrizetbe vétel nem haladhatja meg a 24 órát. A letartóztatást ítélôbíró rendelheti el 30 napra. Az ôrizetbe vett vagy letartóztatott személlyel azon a nyelven, amelyet ért, közölni kell az ôrizetbe vétel vagy a letartóztatás okait. A vád alá helyezés közlésekor az ügyvéd jelenléte kötelezô. Az alkotmány kinyilvánítja a nullum crimen sine lege elvét, a törvény visszaható erejének korlátozását, a diszkrimináció tilalmát, az emberi jogok elismerését és az e tárgyban aláírt nemzetközi szerzôdések primátusát, a bírósághoz való fordulás állampolgári jogát.

A szabadságjogok korlátozása tételes jellegû, a törvényi korlátok a nemzetközileg ismert és elfogadott körben maradnak.

Az alapjogok körében szerepel a magántulajdon védelme, a kisajátítás feltétele és a kártalanítás. Mint minden közigazgatási aktussal szemben, a kártalanítás összege ügyében is bírósághoz lehet fordulni. A közigazgatás mulasztásával vagy a törvénysértô aktussal okozott kárért, illetôleg a bírói tévedésbôl fakadó kárért is az állam felel.

Az alapvetô jogok megvalósítása legtöbb jogosultság esetében részletesebb törvényi szabályozást igényel. Ezek jórészt alaptörvényi kategóriába tartoznak.

Nem került be a katalógusba az önkormányzathoz való jog. Az alkotmány csak a helyi közigazgatás egységei kapcsán szól a helyi autonómiáról, ezeknek a szabályozása a francia modellt követô igazgatási szemléletû.

7. Tartalmát és terjedelmét tekintve impozáns alkotás Románia népszavazással elfogadott alkotmánya. A 152 szakaszból álló alaptörvény céltudatos alkotás, stabilitását szolgáló magabiztosságot sugároz, azt a meggyôzôdést, hogy az alaptörvény alkotói a demokratikus társadalom alkotmányos mûködésének hosszú távra alkalmas, biztos kereteit dolgozták ki, és ennek alapján merevítették meg az alkotmány elôírásait olyan mértékben, hogy a módosítás lehetôségét szinte teljesen kizárták. Pedig célszerû lett volna éppen a francia történelem tapasztalatait figyelembe venni.

A stabilitásra törekvés a francia fejlôdésben csak részben volt eredményes. Az emberi jogok deklarációja valóban kiállta az idôk próbáját. Illúzió volt viszont az Alkotmányozó Nemzetgyûlés elképzelése az alkotmánytörvény maradandósága kérdésében. Az 1791. évi alkotmányt szinte örökéletûnek szánták, bár a 30 évre szóló módosítási tilalmat elvetették. Az Alkotmányozó Nemzetgyûlés a rá következô két törvényhozási ciklust eltiltotta attól, hogy alkotmánymódosító javaslattal foglalkozzék. Ezt követôen három következô törvényhozó gyûlés egyetértô javaslatára, majd a negyedik - kifejezetten erre a célra összehívott - törvényhozó gyûlés határozatával lehetett az alkotmányt módosítani. Az ilyen féltve körülbástyázott alkotmány egy évig sem maradt hatályban.

A román alkotmányozó élt azzal az eszközzel is, hogy a szinte lehetetlenné tett felülvizsgálat körébôl is kizárt néhány szakaszt. A megváltoztathatatlan alkotmányos szabályokra viszonylag kevés külföldi példát találunk. A francia alkotmány a monarchia visszaállításának örökös tilalmát mondta ki, az NSZK alkotmánya pedig az emberi méltóság tiszteletben tartását és a föderáció elvét nyilvánítja megváltoztathatatlannak.

A román alkotmánynak ezek a korlátozó rendelkezései szakmailag nem igazolhatók, szinte érthetetlenek. Felfoghatatlan, hogy egy alaptörvény - legyen az akár a legtökéletesebb - örökérvényûnek nyilvánítja magát. Az alkotmány 148. szakasza csak politikailag értékelhetô. Sokkal inkább a román nacionalizmus "sikere", mintsem a jogállamiság bizonyítéka.

* * *

 

Mindezek ellenére - eltekintve tehát a bírált tételektôl - meg kell állapítanunk, hogy a román alkotmány nagyigényû jogi alkotás, jól szolgálja a demokratikus átalakítás ügyét. A politika számára demokratikus kereteket és eljárásokat ír elô, biztosítja a pluralizmus elvén nyugvó képviseletet, megerôsíti a parlamenti kormányformát. A polgárok közügyekben való részvételét a választásokon túl a közvetlen demokrácia eszközeivel is biztosítja. Garanciákat teremt a szabadságjogok és szélesebben az emberi jogok megvalósítására. Már csak az a kérdés, hogy a megvalósításért felelôs politika késze az alkotmányba foglalt demokratikus eszmék képviseletére, alkalmas lesz-e azok végrehajtására, a demokratikus román társadalom felépítésére?


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret