stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Dr. Tabajdi Csaba

A nemzetközi kisebbségvédelem idôszerû
kérdései 1994 végén

A kisebbségi kérdés a nemzetközi politikában lényeges változásokon ment keresztül az elmúlt néhány évben: emancipálódott, s napjainkra az európai biztonság és stabilitás egyik fontos, meghatározó kérdésévé vált. Az európai stabilitás és együttmûködés kapcsán nem kerülhetô meg többé a nemzeti és etnikai kisebbségek jogainak garantálása, azok gyakorlásának biztosítása. Négy évvel ezelôtt még próbálkozások történtek arra, hogy a kisebbségi jogokat az emberi jogok valamiféle alcsoportjaként kezeljék, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy bár rendkívül szoros az összefüggés az emberi jogok és a kisebbségi jogok között, de ez utóbbiak védelme és biztosítása teljesen önálló diszciplína. Amilyen mértékben a kisebbségi kérdés részévé vált a nemzetközi biztonságnak, annyiban számos probléma forrását is jelenti, hiszen sok esetben a kisebbségi kérdést ab ovo konfliktusforrásként próbálják feltüntetni.

Az elmúlt négy év során történt elôrehaladás ellenére változatlanul továbbélnek szemléleti problémák, nevezetesen a nemzetközi szervezetek és az államok jó része nem tudja, nem akarja kezelni a kisebbségi kérdést, és hiányoznak a hatékony kisebbségvédelemhez szükséges technikák is. Az etnikai csoportok, a kisebbségek védelme követô jellegû és nem preventív, megelôzô. Ezt legjobban a jugoszláv válság kezelése mutatta meg. Különösen az elmúlt egy-két évben volt tapasztalható, hogy számos nemzetközi szervezet és állam magatartása inkább elhárító, látszatmegoldást követô volt, nem pedig a feladatok, a problémák kezelése irányába mutatott. Amennyiben az Európai Stabilitási Egyezmény csak a határok stabilitására ad választ, de a kisebbségi jogok garantálására nem, csak féleredményt fog elérni. Problémát jelent az a szemlélet is, amely szerint a kisebbségi kérdést ab ovo konfliktusforrásként kezelik. A valóságban nem önmagában a kisebbségi kérdés megléte a szembenállás oka, az összeütközések tényleges kiváltója a kisebbségi jogok nem megfelelô szavatolása, a kisebbségek diszkriminálása.

Különösen az utóbbi idôben erôsödtek fel azok a vélemények, hogy mind a többség, mind a kisebbség törekedjen kompromisszumra. Figyelembe véve, hogy némely helyeken a kisebbségek jogait nem tartják tiszteletben vagy erôsen csorbítják, csak akkor van lehetôség kiegyezésre, ha a felek kölcsönösen elfogadják egymást tárgyalópartnerként és alkupozícióban vannak. Nem létezô, vagy rendkívül kevés kisebbségi jogból nagyon nehéz, vagy nem is lehetséges kompromisszumot kötni. További problémát jelent az is, hogy némely közép-európai ország vezetése és több nyugati politikus eleve radikálisnak értékeli az európai dokumentumok, pl. a koppenhágai konferencia vagy az ET Parlamenti Közgyûlése 1201-es Ajánlásának szellemében politizáló kisebbségi szervezeteket.

A többség-kisebbség, illetve a kormány-kisebbség viszonyában többen elôtérbe helyezik a lojalitás fontosságát. Valójában megválaszolhatatlan kérdés, hogy milyen konkrétumokon keresztül mérhetô, értelmezhetô a kisebbségek lojalitása. Amennyiben ez alatt az alkotmányosság tiszteletét értik, akkor teljesen természetesen és egyértelmûen követelmény. Ha azonban ez az adott kormány, illetve a többségi nemzet irányába kell hogy megvalósuljon, akkor ez nem más, mint a szabadság korlátozása, indokolatlan diszkrimináció. Az 1993-ban elfogadott magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény semmiféle ilyen követelményt nem tartalmaz. A jogalkotók, a Parlament, a magyar kormányzati politika ugyanis eleve vélelmezi a kisebbségek lojalitását, mint ahogy valamennyi állampolgár lojalitását is joggal vélelmezheti. Nem szabad tehát lojalitásra való hivatkozással megvonni a nemzeti kisebbségek ahhoz való elemi jogát, hogy önmagukat identifikálják, ha szükséges, bírálják a kormányzatot, és adott esetben nemzetközi fórumokhoz forduljanak érdekeik érvényesítéséért. Fôképpen akkor, ha nincs partner az adott ország politikájában a kisebbségi problémák rendezésére.

Ma Európában az alapvetô kérdés kisebbségi téren az, hogy szembe kerül-e egymással az integráció és a nemzeti identitás megôrzése, másképpen fogalmazva, összeegyeztethetô-e az integrálódás a kisebbségvédelemmel. Kérhetô-e valamiféle európai stabilizációra való hivatkozással a közép-európai kisebbségektôl, hogy lemondjanak jogaikról, ahelyett, hogy - akik ezt a stabilizálást szorgalmazzák - elôsegítenék egy hatékony európai kisebbségvédelmi rendszer megteremtését. Az európai struktúrákhoz történô integrálódás egyik alapvetô követelménye, hogy a közép-európai államoknak rendezett legyen egymással a viszonya. De ugyanilyen alapvetô követelménnyé kell tenni azt is, hogy az adott ország a területén belül milyen kisebbségpolitikát folytat, vagyis az európai integrálódás kritériumai közé föl kell venni a csatlakozni kívánó ország kisebbségpolitikájának milyenségét.

Nem történt változás 1990-tôl napjainkig bezárólag sem abban a körülményben, hogy ugyan vannak európai emberjogi standardok, általánosan elfogadott emberjogi normák, de nem léteznek általánosan elfogadott kisebbségi elvek. Nem jött még létre egy normarendszer a kisebbségi jogok európai kodifikációja révén. Vannak politikai nyilatkozatok, de nincsenek jogi normák, azaz továbbra sem létezik mûködô, garanciákat és szankciókat egyaránt magába foglaló kisebbségi jogi rendszer. Szakmai szempontból erre vonatkozólag a legteljesebb, legkövetkezetesebb anyagot a Protection of Ethnic Groups in Europe, vagy a Volksgruppenschutz in Europa, magyarul az Európai Népcsoportok Védelme címû, a FUEV által készített tervezet jelenti. Ez az, amirôl csak álmodnak, vagy még álmodni sem mernek a közép-európai kisebbségek.

Az elmúlt négy évben ugyanakkor lényeges elôrelépések is történtek. Rendkívül jelentôs az, ami az EBEÉ-ben Max van der Stoel, kisebbségi fôbiztos tevékenysége nyomán elindult. Nagyon fontos az is, hogy az ET-ben mûködik egy ellenôrzô mechanizmus, a monitoring rendszer. A magyar kormány rendkívül nagyra értékeli az EBEÉ kisebbségi fôbiztos tevékenységét és az ET monitoring rendszerét egyant, hiszen ezek egy kialakulóban lévô európai kisebbségvédelmi rendszer fôpilléreit képezhetik. A koppenhágai dokumentum az EBEÉ-ben, de nemzetközileg is az egyik legpontosabban megfogalmazott kisebbségi normarendszert tartalmazza. A genfi szakértôi értekezlet nagy ívû kísérletet tett az autonómia különbözô formáinak tisztázására, de ez sajnálatos módon a tagállamok ellenállása miatt nem érvényesülhetett.

Nagyon komoly elôrelépésnek tekinthetô az elmúlt négy évben a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának aláírása az ET-ben, jóllehet alapvetôen a nyelvvédelem területére vonatkozik. A másik eredmény, ami sajnos nem lett jogi dokumentum, az ET Parlamenti Közgyûlésnek 1201-es számú Ajánlása. Annak ellenére, hogy a kormányok nem fogadták el, ez a dokumentum ma is él, a Parlamenti Közgyûlés a maga monitoring rendszerét, ellenôrzômechanizmusát ennek alapján mûködteti. Minden olyan kísérlet, amely megkérdôjelezi az 1201-es Ajánlás érvényességét, ily módon szembekerül az ET Parlamenti Közgyûlésével és az egész kontrollmechanizmussal.

Az 1201-es számú dokumentum egy elôzô változatát a FUEV készítette el. A magyar ET-küldöttség ehhez 11 módosító javaslatot tett, amelybôl többet elfogadtak. Ezek közül különösen fontos a 11. cikkely, amely tartalmazza az autonómiára való utalást. Szükséges megjegyezni, hogy ezt megelôzôen az 1201-es Ajánlás egyetlen korábbi változata sem tartalmazott az autonómiára vonatkozó utalást. Az a tény, hogy az ET nem fogadta el az egész FUEV-tervezetet, jól érzékelteti azt az ellentmondást, ami a szakértôi szinten kívánatos és a politika szintjén lehetséges megoldás között van. A magyar kormány nagy várakozással tekint az ET-keretegyezmény aláírásra való mielôbbi megnyitása elé. Magyar részrôl ugyancsak nagy fontosságot tulajdonítanak az ENSZ 1992-es nyilatkozata mellett annak, hogy a kulturális jogokról szóló kiegészítô jegyzôkönyv - errôl a bécsi ET-csúcsértekezleten született döntés - mielôbb elkészüljön.

Mindezek a dolgok önmagukban véve is jelzik, hogy 1990 óta nagy elôrelépés történt az európai kisebbségvédelem, a kisebbségi jogok garantálása terén. Ez azonban a problémák súlyához, elmérgesedettségéhez, bizonyos konfliktusok bonyolultságához képest mégis kevésnek tûnik. Ráadásul 1993 óta bizonyos megtorpanás tapasztalható ebben a folyamatban, ami megmutatkozott a Balladur-terv alakulásában, az ET bécsi csúcsértekezletének munkájában és kompromisszumaiban egyaránt. A hatékony kisebbségvédelem érdekében ma az államokon belüli szabályozás erôsítésére van szükség.

Közép-Kelet-Európában napjainkban az egyik legrettegettebb kifejezés, az autonómia. E körül rengeteg vita van. Jóllehet az autonómia nem etnikum-specifikus, hiszen egy községnek az autonómiája helyi autonómia, a helyi közigazgatás decentralizálása is autonómia, csak ezt nem mindig így emlegetik. Európának ebben a térségében túl nagy a félelem az autonómiától, nélküle viszont nincs megoldása a kisebbségi kérdésnek. Az autonómia olyan a kisebbség számára, mint halnak a víz. Valójában ezért nem az a kérdés, hogy kell-e autonómiát adni a kisebbségnek, hanem az, hogy amennyiben a kisebbségnek nem adnak autonómiát, akkor ezáltal nem adnak jogokat.

Közép- és Kelet-Európában ezzel összefüggésben több dologra lenne szükség. Némely ország többségi elitjének, kormányának érdemi párbeszédet kellene folytatni a kisebbségekkel, magukkal az érintettekkel, arról, hogy mit értenek autonómia alatt. A kisebbségek autonómiatörekvései jogosak, de számos esetben nem elég konkrétak. Nem kellôen tisztázott többek között, hogy mi a viszonya a kisebbség autonómiájának az adott ország közigazgatási rendszeréhez, továbbá, hogy mely területekre vonatkozik az autonómia, vagyis mire van kompetenciája a kisebbségnek - ez elsôsorban kultúrára, oktatásra, tudományra terjedhet ki -, és mi az, amire nincs. Közép- és Kelet-Európában ilyen kérdések lehetnek a külpolitika, a honvédelem, a pénzügypolitika, a bíróság, a rendôrség. Ezek pontosítása enyhítheti a többségi kormányok megalapozatlan félelmét.

Evidenciának tekinthetô az a megállapítás, hogy az autonómia nem a szeparatizmus elôkészítôje, ellenkezôleg, a kisebbségi jogok garantálása - az adott ország keretein belül, a status quo megôrzésével - a szeparatizmus megelôzéséhez járul hozzá. Az autonómia a kisebbségi jogok gyakorlásában megkerülhetetlen. Akár tetszik bizonyos államoknak és némely szervezeteknek, akár nem, egy tény: kísértet járja be Közép- és Kelet-Európát, az autonómia kísértete.

A magyar kormány fontosnak tartja a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális és közjogi autonómiájának megvalósulását, és közép- és kelet-európai realitásokat, valamint a szomszédokhoz fûzôdô viszony normalizálódását. De legalább ilyen fontosnak és megoldhatónak tekinti a határon túli magyar kisebbségek védelmének szavatolását. Ugyanúgy, ahogyan Dél-Tirolban, Belgiumban, Äaland-szigetén, Katalóniában, a schleswig-holsteini dánoknál, vagy a dániai németeknél is meg lehet oldani a különbözô autonómiaformákat, anélkül hogy azok veszélyeztetnék az adott állam területi integritását.

Tekintettel arra, hogy Közép- és Kelet-Európában a határoknak teljesen stabilaknak kell lenniük, a kisebbségvédelem számára csak egy járható út marad, az autonómiák biztosítása. Ennek kiteljesítésében az egyik legfontosabb szövetségesnek az Európai Népcsoportok Föderalista Uniója tekinthetô.

Az európai kisebbségvédelem egyik legjelesebb szakértôjének, Ermacora professzornak, van egy jelentôs mondása: a "Minderheitfreundliche Umwelt", a kisebbségbarát környezet. Közép- és Kelet-Európában az a legfontosabb feladat, hogy kisebbségbarát környezet jöjjön létre. Minden államnak elsôsorban a saját országán belül kell a kisebbségek számára kisebbségbarát környezetet teremtenie, mert önmagában nem elég a törvény, annak végrehajtásához megfelelô pénzügyi garanciák is kellenek, továbbá egy partneri viszony, melynek során a kisebbségeket állandóan megkérdezik, konzultálnak, egyeztetnek velük. Az egész társadalomban kell kisebbségbarát környezetet kialakítani. 1993-ban a magyar Parlamentben az antiszemitizmus, rasszizmus elítélésérôl szóló parlamenti határozat vitájában is elhangzott: olyan körülményeket kell teremteni Magyarországon, hogy mássága miatt senki ne szorongjon ebben az országban. Valójában ilyen viszonyokat kellene teremteni minden egyes közép- és kelet-európai államban is. E cél elérése érdekében a mai magyar kormány partnere kíván lenni minden más kormányzati erônek, valamennyi civil társadalmi szervezetnek, de legfôképpen maguknak az érintetteknek, a nemzeti és etnikai kisebbségeknek.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret