stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret   




Fábián Ernô

Meditáció a kisebbségi jogok garanciáiról

Ismét olyan dologról kell elmélkedni (inkább okoskodni), ami nincs, mert mondjon mindenki azt, ami belôle fakad, de a kisebbségi jogoknak (a megszokottság kedvéért a kisebbséget nevezzük kisebbségnek) nincsenek sem nemzetközi, sem alkotmányos garanciái.

Persze a nemzetközi és alkotmányos garanciákról nem lehet külön, egymástól elválasztva beszélni.

Az új, a 89-es fordulat utáni román alkotmány csak az individuális jogokat ismeri el és semmi mást, lényegében, ha mindezt betû szerint vennénk, a közigazgatásban és a bíráskodásban még megszólalni sem lehetne anyanyelven, és kérelmezni sem lehet, minden ilyen irományt visszaadnak.

Mindenfele az államnyelv és az egységes nemzetállami akarat uralkodik. Most nem térek ki arra, hogy egységes nemzetállamban - mint a román és a szlovák - a kisebbségi jogoknak lehetnek-e alkotmányos vagy akár nemzetközi garanciái, ha a nemzeti szuverenitás szent és sérthetetlen. Vagy a nemzetállam egyeztethetô-e a kisebbségi jogok garanciáival? Erre a kérdésre még senki sem tudott elfogadható gyakorlati választ adni. Csak egy dolgot kiragadva, ha valamelyik nemzetközi szabályozás elôírná (vagy akik hiszik: elôírja) a kollektív jogokat, ahogy azt a kisebbségek megfogalmazzák, a nemzetállam klasszikus értelemben vett (a XIX. századi francia minta szerinti) egzisztenciáját tenné olyannyira kétségessé, hogy további fennállása ésszerûtlen lenne!

A jogok nemzetközi szabályozása is ehhez van igazítva.

Ugyanis a nemzetállamiság egyféle politikai alanyiság, a kollektív jogok, amennyiben közjogilag szabályosan járunk el, az önkormányzatok elismerését is jelentik, következésképpen a nemzetiségek politikai alanyiságát is el kell nemzetileg és nemzetközileg ismerni.

Politikai entitás nélkül nincsenek kollektív jogok és komolyan vehetô garanciarendszer sincs. Ezt ki kell mondani, ha nem akarunk mellébeszélni.

Sokan mondják, hogy elvi szinten önálló nemzetközi garanciák nélkül is mûködhetnek kisebbségvédelmi mechanizmusok, ugyanakkor - mondják - valamiféle tapasztalatokra hivatkozva a nemzetközi jog és a hatalmi politika gyakorlata ki tud kényszeríteni olyan belsô állami lépéseket, melyekre - úgymond - a nemzetállam önmagától nem hajlandó. Nem tartom szerencsésnek az egykori Jugoszlávia tagállamainak függetlenné válására vagy más hasonló esetekre való hivatkozást. A tényeket nem lehet tagadni, de az is igaz, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy a kisebbségi kérdés rendezésében bármilyen pálfordulat - amire szüksége lenne - be tudna következni.

A kisebbségi jogok chartájára éppolyan szükség van, mint a modern kor hajnalán (ha a premodern, modern, posztmodern hármas felosztást elfogadjuk) az alapvetô emberi és polgári jogokat rögzítô nagy emberjogi chartára, enélkül a semmiben lézengünk. Az Európa Tanács ajánlatai vagy a kikényszerített és aláíratott okmányok is azt bizonyítják, hogy ha akarom vemhes, ha akarom nem alapon mindenik nemzetállam a maga ízlése és akarata szerint módosít rajta, kijátsszák, félreteszik, legfeljebb valamit alkalmaznak belôle, hogy a kirakatban is legyen valami.

Elméletileg, de némelykor gyakorlatilag is lehetetlenség valamilyen érdemleges közmegegyezés a többség és a kisebbség között. Erre példaként lehet felhozni svédországi lappok ombudsmanjának intézményesülését vagy a Feröer-i és a kanadai eszkimók területi autonómiáját. Ez elôfordulhat demokratikus államokban, ahol hajlandóság mutatkozik ésszerû megoldásra. Az ilyen deus ex machinára - a világ e felében (Kelet és Balkán) - számítani nem lehet. De ez éppígy elmondható Afrikáról és Ázsiáról is. Ezért az ilyenféle érvelést kávéházi okoskodásnak tekintem, anélkül hogy ezzel bárkit is sérteni akarnék, mert ilyenre példa is van, és elméletileg is kitalálható.

Mintegy összefoglalóul elmondhatom, hogy nemzetközi garanciák nélkül, melyek nélkülözhetetlenek, alkotmányjogi biztosítékai nem lehetnek. Ezek az ésszerû rendelkezéseknél organikusan összetartoznak.

Ezideig legjelesebb kisebbségi jogászunk, Balogh Artúr szerint, a kisebbségi jogoknak kétrendbeli biztosítékai lehetnek (vagy kellene hogy legyenek).

Az elsô biztosítékok (garanciák) a nemzetközi szerzôdések és megállapodások - természetesen, ha vannak ilyenek -, melyekkel ellentétes (vagy azokat éppenséggel tagadó) intézkedéseket nem tehet az állam, mert semmiféle törvény, rendelet vagy hivatalos intézkedés nem kerülhet ellentmondásba az ilyen jellegû és vonatkozású szerzôdésekkel, s amennyiben mégis megtörténik, azoknak a kisebbségek tekintetében nincs hatályuk. Ez természetesen vonatkozik a kétoldalú nemzetközi szerzôdésekre is. Éppen ezért nem mindegy, ahogy azt sokan gondolják és hangoztatják, hogy a mostan divatoztatott alapszerzôdés szövegébe kerülnek-e a kisebbségeket megilletô jogok vagy valami mellékletbe vagy záradékba.

"A kisebbségi szerzôdések rendelkezései nagyobb erejûek, mint az állami intézkedések." A kisebbségi jogoknak ezt a biztosítékát Balogh Artúr alkotmányos biztosítéknak nevezte.1 Ennél szabatosabb megfogalmazása a kisebbségi garanciáknak ma sem található.

A kisebbségi jogok másik biztosítékát az jelentette, hogy az elsô világháború után a Nemzetek Szövetségének védelme alatt állt; ezt nevezték "nemzetközi jogi biztosítéknak."

Az elsô világháború utáni békeszerzôdéseknek még voltak elôírásai a kisebbségi jogokra vonatkozóan, melyeket ugyan nem tartottak be, de voltak, ha másnak nem, hát hivatkozási alapnak.

A második világháború után azokat is elfelejtették hivatalos okmányokban rögzíteni, megelégedtek az individuális jogokkal, mintha az ember valamiféle absztrakt térben létezne nyelvi és kulturális identitás nélkül.

Újabban az Európa Tanács és más nemzetközi fórumok is próbálkoznak ajánlásokkal, elôírásokkal, de legtöbbjük nem kötelezô, ezért nem sorolhatók az elôbb említett egységes nemzetközi biztosítékok köré, legfeljebb a következô években, évtizedekben garanciákká alakulhatnak. Itt van mindjárt - a legfontosabbat említve - az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésének 1201-es Ajánlása (melyet az 1993. februári l-i közgyûlésen elfogadtak) az Emberi Jogok Európai Egyezményének kiegészítô jegyzôkönyvére vonatkozóan, ez a nemzeti kisebbségek jogait illetôen, hatékony garancia lehetne, ha mindenik csatlakozó állammal kötelezô módon elfogadtatnák és számon kérnék tôle. Az okmány végig a megtévesztô, kollektív jogokat megkerülô kifejezést használja, kisebbséghez tartozó személyekrôl beszél (rafinált módi szerint letagadja a valóságot), de elismeri az önkormányzathoz való jogot is (11. szakasz), mert azokban a tartományokban, ahol a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek többségben vannak, joguk van a "megfelelô helyi vagy autonóm, vagy különleges státussal rendelkezô közigazgatáshoz." Jó lenne, ha ez nemzetközi garancia lenne, ahogy arról már szóltunk. Ezen nemzetközi garanciáktól függetlenül közmegegyezéses alapon (többség és kisebbség között) még lehetnének alkotmányos biztosítékok. Senkinek sem kell bizonyítani, hogy az állam és polgára viszonyából következik, hogy jogait a mindenkori erôviszonyok szerint saját államától kaphatja. Az államon kívül levô valamely más hatalomtól az állampolgár nem nyerhet jogot. A kisebbségek esetében viszont a nemzetállamnak elviselhetetlenek a másságok (kisebbségek) nemzeti törekvéseik elérésében.

Az elsô világháború után (kényszerbôl) megköttetett kisebbségvédelmi szerzôdéseknek kellett volna biztosítaniuk azt, hogy az utótagállamok a kisebbségek ellen semmiféle intézkedéseket ne tudjanak tenni, természetesen akkor, ha azokat annak rendje és módja szerint betartották is volna.

Ezért szinte természetes, hogy az 1923-as román alkotmányba nem kerültek be a kisebbségi jogok. Az újramásolt alkotmány (1866) változatlanul átvette a monarchikus államformát, a nemzetszuverenitás elvét, de új elveket is magába foglalt a nôk egyenjogúságáról, az (annektálásokkal Romániához került) idegenek naturalizálásáról, a miniszteri felelôsségérôl, a törvények alkotmányos voltának semmitôszék általi megítélésérôl, a nemzetvédelmi tanácsról, a hivatalos nyelvrôl, az ostromállapotról, de a kisebbségi jogokról (melyeknek nemzetközi garanciái is lettek volna, ha keresik) még említés sem történt.

Az akkori liberális kormány a kisebbségi jogoknak alkotmányba való kerülését a leghatározottabban megtagadta. Ezt azzal az ürüggyel is tette - ez most is naponta elhangzik -, hogy alaptörvénybe foglalása kiváltságokat hozna létre a kisebbségek számára, a kisebbségieknek több joguk lenne, mint amennyi a román nyelvû állampolgároknak, vagyis a többséghez tartozóknak. Még azzal is elôhozakodtak - az arcátlanságnak akkor nem voltak határai -, hogy ha a kisebbségek élvezik az alkotmányba foglalt jogokat, ez azt is kifejezi, hogy a többséget alkotó nemzethez tartoznak. Így lényegében a nemzetállamban nincsenek is kisebbségek, ezért semmiféle garanciákra sincs szükség.

Románia nemcsak a nemzetközi normákat, hanem saját határozatait sem tartotta be, a gyulafehérvári határozatnak csak az elsô pontját ismerték el, mely Erdélyt Romániához csatolja, a kisebbségeknek tett ígéretek mintha szóba sem kerültek volna. Ezért a gyulafehérvári határozatokra való gyakori hivatkozás legfeljebb számon kérô stílusfordulat lehet, semmi egyéb.

Mint tudott, a békediktátumok után a kisebbségi szerzôdéseket a Nemzetek Szövetségének védelme alá helyezték, de a tagállamokat nem tudták kötelezni a betartásukra. A kisebbségi jogvédelem in abstracto helyzetbe került. Ezzel magyarázható, hogy Romániában alig volt esztendô, amikor valamelyik nemzetiségi tartományban ne lett volna ostromállapot.

Az elsô világháborút követô békeszerzôdések kisebbségi elôírásainak egyetlen pozitív eredménye az, hogy a kisebbségek védelme kikerült az újonnan kreált, kimondottan belsô ügyek sorából, a nemzetközi politika problémáinak rendezési ügyévé vált.

A mostani viszonyok között pedig elengedhetetlen része lett a nemzetközi stabilitás biztosításának, ezért a nemzetközi garanciákat, melyek ajánlásokként vagy más formákban megfogalmazva kerülnek forgalomba, összhangba hozzák az alkotmányjogi biztosítékokkal. S ezt nemcsak az individuális jogok tekintetében kell megtenni, hanem a kollektív jogok, illetve önkormányzati vonatkozásban is.

De ez, amit a bevezetô sorokban említettem, nemcsak egyszerûen konvencionális jogok kodifikálását jelenti, hanem a nemzeti kisebbségnek közjogi politikai szubjektumként való elismerését is. Ennek elismerése nélkül megvalósíthatatlan a kollektív jogok és a nemzetiségi önkormányzatok alkotmányjogi biztosítéka, márpedig a kisebbségi jogok tekintetében nem ragadhatunk az individuális jogokhoz és 19. századi megoldásokhoz. Természetesen a nemzetközi garanciarendszert is az új igényeknek megfelelôen kell alakítani.

A nemzetközi garanciák hatástalanságát a kisebbségi jogvédelem kérdésében is jórészt a nemzetközi intézmények bénultsága okozza, ezért Bibó István alapvetô alkotása (A nemzetközi államközösség bénultsága - 1972-1976) aktuálisabb mint valaha: a nemzetközi intézmények egyetlen bonyolult kérdést sem képesek megoldani. A bénultság nem jelent mást, mint azt, hogy a nemzetközi szervezetek akaratukat nem tudják érvényesíteni. A jogi garanciák nem sokat érnek enélkül, Jánosból nem lesz értékes ember attól, hogy létezik.

Bibó könyvébôl szabatosan kirajzolódik, hogy önmagában nem elégséges a nemzetközi garanciáknak nemzetközi döntôbíráskodás nélkül való alkalmazása, másképpen a jelenlegi összekuszált viszonyok között a jog uralmának lehetôségét aligha lehet biztosítani. "Fontos a döntôbírósági határozatok kötelezô erejének kérdése. Kívánatos - írta Bibó István -, hogy a döntôbíróság kötelezô határozatok hozatalára kapjon felhatalmazást, de lényeges, hogy emellett legyen lehetôsége részben véleményadó, részben elvi jóváhagyó hatáskörben is eljárni." Természetesen lehetôséget kell adni, hogy mások véleményétôl is függôvé tegyék a döntôbíráskodási állásfoglalást.

Meggyôzôdésem, hogy a kisebbségi jogok kérdésében - fôleg a kollektív jogok, önrendelkezés, önkormányzat kérdésében - a hatékony nemzetközi garanciák és ésszerû politikai kompromisszumok csak a kötelezô döntéshozatali tekintély határozataival alkalmazhatók.

1 Lásd Balogh Artúr: A kisebbségek védelme. Kolozsvár 1930.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betûméret | - betûméret