←Vissza

Print
Elmar Altvater: Bombák és emberi jogok, avagy a politika militarizálódása
Az 1999-es balkáni háború kirobbantásával a "nyugati értékközöség" politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. A német Zöldek politikusai is így tettek, holott éppen a politika militarizálása volt az, amit ők mint alternatívok egykor meg akartak akadályozni. Az agressziót az emberi jogokra való hivatkozással követték el, holott a békét és az emberi jogokat civiltársadalmi alapokon kell biztosítani - nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyni.

Új világrend - másképp, mint ahogy 1989-ben elképzeltük 

 

Rövid visszatekintéssel kezdem. Pontosan tíz évvel ezelőtt, a berlini fal leomlása után eufórikus hangulatban tárgyaltuk a “békeosztalék” felosztását, és sokan már holtnak nyilvánították a NATO-t. “Az új világrendben” nem volt szükség erre a hidegháború idejéből származó szervezetre, már csak azért sem, mivel Európa biztonságát az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet, majd Szervezet (EBESZ) inkább garantálni látszott. A NATO-val ellentétben ugyanis ez utóbbi szervezetbe bekapcsolódtak a kelet-európai államok is, ráadásul az EBESZ nem volt pusztán katonai szervezet egy olyan óriási méretű brüsszeli apparátussal, amelynek érdeke fűződött önmaga fenntartásához.

Azután 1992-ben, a Rio de Janeiróban megkezdődött a környezetvédelem és fejlődés témában rendezett világkonferenciák öt éven át tartó sorozata. Ezek közé tartozott az 1993-as, emberjogi kérdésekkel foglalkozó bécsi értekezlet is. Első alkalommal helyezték az emberi jogokat a nemzetállami szuverenitás fölé. 1995-ben újra megemlékezhettünk erről Kant “Az örök békéhez” című írása megjelenésének 200. évfordulója kapcsán. A huszadik század végén időszerűen hangzott a 18. századi königsbergi üzenet: a demokráciák nem fognak háborúzni egymással, hiszen az egymással hadat viselő államok egyaránt vesztesei a háborúnak. Mivel érdekeltek a békés kereskedelem megóvásában, mindent megtesznek, hogy elkerüljék a háborút. A gondolat legfőbb csattanója: az 1795-től eltelt kétszáz év folyamán most először lehetne megfigyelni a gyakorlati megvalósulást, mivel 1989 után - néhány kivételtől eltekintve - a demokratikus rendszer a világon mindenhol megvalósult.

1998 decembere: az “Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata” 50. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek. 1948-ban nemcsak az “immateriális” emberjogokra, a személy sérthetetlenségére és méltóságára gondoltak, hanem az olyan alapvető jogokra is, mint a szociális biztonsághoz való jog, a munkához és a pihenéshez, az egészséghez, a tanuláshoz és képzéshez való jog (22-26. cikk). 1966-ban és a hetvenes években egy sor más egyezményben részletezték a szociális jogokat, 1993-ban Bécsben pedig még egyszer sor került továbbfejlesztésükre. Időközben az emberi jogok katalógusába beiktatták az ökológiai jogokat is, valamint a népek kollektív, a kulturális autonómiához és a gazdasági fejlődéshez való jogait is.

Az ünneplések után következett a felfordulás. 1999. március 24-e és június 10-e között a NATO, amelynek létjogosultsága tíz évvel korábban még megkérdőjeleződött, ötvenéves fennállása óta első ízben bombázott egy szuverén országot. Még az agresszív beavatkozás mellett érvelők sem nagyon vitatják, hogy a bombázók összesen harminckétezer bevetése jogellenes, sérti az ENSZ Alapokmányát, és ellentétben áll egyes NATO-tagállamok alkotmányában foglaltakkal. Az agressziót amolyan szükségállapot-joggal igazolják: a megtámadott ország felelős vezetői a koszovói albánok jogait lábbal tiporták, békés eszközökkel pedig a gazemberekből álló kormányzatra nem lehetett hatni. Hogy ez az állítás így nem állja meg a helyét, már sokszor elhangzott, mégis újra el kell ismételni, hiszen az üzenet elvész az egységes közvélemény zajában, amely valamiféle fundamentalizmus látszatát mutatva annyira felértékeli az emberi jogokat, hogy védelmükben “mellékes veszteségként” még emberáldozatokat is hajlandók elkönyvelni.

A volt Jugoszlávia utódállamaiban történtek etnikai tisztogatások, és ez bűncselekmény, amiért meg kell bűnhődni, akárki legyen is érte a felelős. A maradék Jugoszláviában az albánok elüldözése igazán csak a bombázások kezdete után indult meg. Sokak, akiket állítólag szerbek üldöztek el, valószínűleg a NATO-támadások elől is menekültek. Erről még mindig keveset tudunk. A közvélemény általános emlékezetkiesésére való tekintettel csak rezignáltan megemlítem, hogy mintegy kétszázezer szerb Horvátországból történt elüldözését 1995-ben a NATO szó nélkül tudomásul vette, sőt talán támogatta is. Időközben - az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága adatai szerint - legalább hetvenezer szerbet üldöztek el Koszovóból: csak éppen ez az akció nem viseli az “etnikai tisztogatás” címkéjét, hanem az UCK bosszúja előli menekülésnek nevezik, s hozzáfűzik: “ők jól tudják, miért kell eltűnniük”.

Nemcsak az egyik oldalt terhelik bűnök a Jugoszlávia szétesését követő háborúkban. Milosevicsen kívül a hágai bíróságnak ítélkeznie kellene a horvát felelősökről, az UCK vezetőiről, valamint a NATO stratégáiról is, akik számlájára a nyomor drámai elhatalmasodása írható. ám a politikusok és a NATO-országok nyilvánossága számára Milosevics lett a bűnbak. Olyan egyszerű a Balkáni tragédiát egyetlen gazember számlájára írni. A szerb csapatok kivonulása és a NATO-csapatok betelepítése után feltárt koszovói tömegsírok utólagosan a barbarizmus elleni civilizációs misszióként igazolják a NATO-bombázásokat. Ugyan ki emlegeti még azt a tömegsírt, amelyben mintegy száz koszovói szerb holttestét találták meg, vagy azt a hatváboszerb autóbusz-utast, akit a NATO-bombázók “tévedésből” lemészároltak (ha egyszer szerbből úgyis annyi váb…)?

Nem szabad bagatellizálni a Koszovóban vagy máshol elkövetett rémtetteket. De vajon megoldást jelent-e, hogy azokat is bombázzák, akik Jugoszláviában már évek óta a Milosevics-féle rezsim ellen küzdöttek, miközben a légicsapások legalább annyira felelőssé tehetők a koszovói válság kiéleződésében, mint maga Milosevics? Már felszínesen szemlélve is tarthatatlan a NATO Jugoszláviával szembeni agresszív magatartásának jogosultsága mellett érvelni.

Az emberi jogok fundamentalista értelmezése

Hatalmas intellektuális kampány közepette, a terhüket nagy magasságból ledobó bombázók háborúját az emberi jogok védelmezésével indokolják. Németországban Jürgen Habermas (Die Zeit, 99/18.) adta meg a hangot a dalhoz, amit most mindenki fúj. Habermas szerint az Egyesült államok átvette “...egy szuperhatalom rendteremtő feladatait. A politikai célok kitűzésénél az emberi jogok képezik az erkölcsi alapot...” A NATO Jugoszlávia elleni háborúja már annak a jele, hogy a “nemzeti jog” átalakul a “világpolgár jogává”. Ezen értelmezés szerint “a világpolgári tagság az állampolgárt megvédheti saját kormánya önkényével szemben is... Ezen nyugati értelmezés szerint a koszovói háború előrelépést jelent az államok klasszikus nemzetjogától a világpolgár-társadalom kozmopolita joga irányába.” Ebből a dogmatikus pozícióból kiindulva Habermas mindenesetre kétségbe vonja “a katonai beavatkozás célszerűségét”, de nem annak politikai értelmetlensége, erkölcsi minősége vagy humanitárius következményei miatt.

Legalább négy ellenérv hozható fel a háború ezen állam- és jogelméleti indoklása ellen, ha eltekintünk attól a cinikus megállapításától, amely a jó kedélyű NATO-szóvivőtől származik a távoli Brüsszelből, aki “mellékes veszteségként” könyvelte el azokat az embereket, akiket az emberi jogokért a NATO-bombázói feláldoztak. Vannak ugyanis ennél súlyosabb ellenérvek.

Először is, a támadó háborúra vonatkozólag a nemzetközi jogban és a német alkotmányban lefektetett tilalom, amely csak akkor oldható fel, ha az indokok elég súlyosak egy “igazságos” háború kezdeményezéséhez. Az ENSZ Alapokmánya szerint egy háború csak akkor legitim, ha egy ország önmagát védi, vagy ha az ENSZ szervezetei - elsősorban a Biztonsági Tanács - a béke kikényszerítése vagy megóvása érdekében így döntenek. A legitim hadviselés feltételeinek szigora kézenfekvő: egy állam vagy egy szövetséges államcsoport ne bitorolhassa a hadviselés jogát; a Biztonsági Tanács tagjai keressék a konfliktusmegoldás lehetőségeit egymás között és a Közgyűlésben. Ez volt az, amit a hadviselő NATO-államok meg sem próbáltak; az emberi jogok állítólagos védelmezése elég legitimációt jelentett a számukra. Nem merítették ki az EBESZ által nyújtott konfliktusmegoldási lehetőségeket sem, hanem odacsaptak az erősebb jogán.

Az ENSZ megalakulása óta eltelt évtizedekben a béke megóvása volt az elsődleges cél; ha nem így lett volna, talán már rég az atomháborúk korszakát élnénk. Most azonban az “igazságos béke”, vagyis az emberi jogok absztrakt biztosítása nyer prioritást, amelynek háborús eszközökkel való megvalósítását legitimnek kiáltják ki, az ENSZ Alapokmányával való szembenállást és a nagy áldozatok vállalását is ezzel indokolva. Jó okokat lehet találni az emberi jogok prioritása mellett a habermasi okfejtéstől kezdve a “világ-belpolitika” elméletéig, amelyből tulajdonképpen le lehet vezetni, hogy a NATO-légicsapások valójában csak egy kissé túlméretezett rendőri akcióval egyenértékűek.

ám ezek a politika eszközeként felhasznált, háború melletti érvek mind semmissé válnak, ha figyelembe vesszük a hadviselés módját. A légicsapásokkal olyan pusztító eszközt vetnek be, amely a cél eléréséhez, mármint az emberi jogok védelmezésére teljesen alkalmatlan. A háború 1999-ben egészen mást jelent, mint Kant “örök békéje” idején, a sebesség és a fegyverek ereje, és ezzel a szisztematikus rombolás eredményessége összehasonlíthatatlan. Azon felül a NATO-katonák - emberi jogok ide, emberi jogok oda - a konfliktust profi módon kihasználták, hogy új, még hatékonyabb fegyverzetet teszteljenek. A NATO döntése, hogy nagy, a szerb légvédelem számára elérhetetlen magasságból bombáz, elsősorban azt jelenti, hogy a veszteségeket szisztematikusan, és nem véletlenszerűen okozzák, másodsorban a légtérben reménytelenül alulmaradt ellenség számára nem marad más, mint hogy a szárazföldön reagáljon. A reakció áldozatai pedig azok, akik ott élnek, főképpen, akikről feltételezik, hogy ők is, mint az UCK, szövetségesei a NATO-nak, és a legszívesebben örömünnepet ülnének a szerb oldalon elszenvedett veszteségek felett.

Ez az oka annak, hogy az albán lakosságot, amelynek védelmére a NATO-bombázások irányultak, a bombázások megkezdése után szisztematikusan sanyargatták és elkergették. A jugoszláv hadsereg által meg nem akadályozható rombolásokra, amelyeket a NATO-gépek okoztak, az egész régió rombadöntése volt a válasz. A barbarizálás - amely minden háborút jellemez - vált a hadviselés eszközévé; a félkatonai szervezetek, az Arkanok és a Seseljek ideje jött el. A háború abszurd szörnyűséggé vált. A két ellenfél, a NATO-légierő és az UCK az egyik, a szerb hadsereg a másik oldalon, nem találkozott szemtől szemben egymással: a NATO gépek a szerbek számára elérhetetlenek voltak, az UCK pedig visszavonult a határon túlra. A bombázások alatt egyetlen NATO-katona sem halt meg, és a szerb veszteségek sem túlzott mértékűek. Ugyanakkor mindkét háborús fél a számára rendelkezésre álló minden eszközzel lecsapott a civil lakosságra és célpontokra - az egyik szerb célpontokra a levegőből, a másik a koszovói albánokra a szárazföldön. A bombázások befejeződése után a szerbek által okozott károkat pontosan bemutatta a média - mintha a NATO pusztítás és halottak nélküli háborút folytatott volna.

A koszovóiak tömeges elüldözése és menekülése csak március 24-ével kezdődött. Meglepődnék, ha kiderülne, hogy a NATO stratégái annyira dilettánsak voltak, hogy nem számoltak a jugoszláv hadsereg reakciójával és a félkatonai bandák elszabadulásával. Nyilvánvalóan ennyi “be volt kalkulálva”.

Ezzel elérkeztünk a második ellenérvhez. Még akkor is, ha az emberi jogok a személyes integritás és méltóság biztosítására korlátozódnak, vagyis a “második” és “harmadik generációs” szociális emberi jogokat figyelmen kívül hagyjuk, a hadviselés módja önmagában támadás az emberi jogok ellen: az élethez, a lakáshoz, az önrendelkezéshez, a méltósághoz való jogok ellen. Annak a nyomatékosítása, hogy a civil infrastruktúra, a víz- és áramellátás, a kommunikációs és közlekedési hálózat tönkretétele csupán a kormányzatot, nem pedig a lakosságot célozza (“nekünk semmi bajunk a szerbekkel...”), cinizmusként hat, sőt még ennél is több: egy tömeges méretű, zsaroló túszszedés erkölcsi szintjén áll. Először is, szétzúzzák az emberhez méltó élet anyagi feltételeit. Az okozott fizikai és lelki károk mérhetetlenek. Másodszor - és ez még súlyosabb -, a legyengült civil lakosság ellenállóképességét megsemmisítik, pedig az egy meggyötört társadalomban amúgy is csak nehezen fejlődik ki. Ahol ugyanis szétrombolják a városokat, eltűnik a nyilvánosság, az agora, amely nélkül egy élő civil társadalomnak nincs lehetősége véleménynyilvánításra. A bombák nemcsak a fennálló rezsimre hullanak, hanem sokkal inkább az ellenzékre; mert ugyan ki állna egy olyan országban a “nyugati értékközösség” oldalára, amelynek bombázói elpusztítják a városokat és a falvakat, a földdel teszik egyenlővé az üzemeket, és talán olyan környezeti károkat okoznak, hogy egész régiók válnak lakhatatlanná? Erkölcsi szempontból nézve mindez nem különb, mint Koszovóban a földek elaknásítása. A háború barbarizálása a NATO oldalán is megtörténik, technikailag tisztán, ötezer méter magasból, anélkül, hogy vért kellene látni, vagy fájdalomkiáltásokat hallgatni.

Emberjogi szólamok és egyenlőtlenségek a világban

Harmadszor: aki világpolgár-társadalomról ír (Habermas), amelyet a koszovói háborút segíthetne megvalósítani, az vagy kérdezzen rá ennek a “világ-társadalomnak” a különféle érdekek és jövedelem szerinti tagozódására, oszályrétegződésére, vagy inkább hallgasson.

Vajon egyenlő-e minden világpolgár? Az, aki a Tornádó pilótafülkéjében ül, és aki a hídon utazik a vonatban? A háború nyertese és a háború vesztese - az, aki, szociális támogatásra szorul, s akitől épp megvonták a támogatást, mivel, ugye, a háborút valahogyan finanszírozni kell? Vagy: a nemzetközi nagyvállalat főnöke, akinek éppen megugrott a fizetése egy globális fúzió után? Mit fognak szólni a habermasi gondolatokhoz azok, akik a globális pénzügyi válság hatására éppen elveszítették állásukat, illetve azok, akiknek a jövedelme percenként négyszámjegyű összeggel növekszik? A nemzeti társadalmakban működtek kiegyenlítő mechanizmusok a túlzott egyenlőtlenségek kialakulásának elkerülése végett, de a globalizálódás hatására berozsdásodtak. A “világpolgár-társadalomban” nem léteznek vagy nem kellő mértékben működnek ezek a mechanizmusok. Viszont meg lehet előzni a szegénység, a nyomor, a válság és a pusztítások kellemetlen következményeit falak, szögesdrót, elektronikus kapu, vagy ha másképp nem lehetséges, a katonai erő alkalmazásával. A Jugoszlávia ellen folytatott háború arról tanúskodik, hogy a “világpolgár-társadalom” nem a szociálisan, politikailag és gazdaságilag egyenlő, formális és materiális emberi jogokkal rendelkező világpolgárok kedélyes gyülekezete, hanem egy katonailag védett fenyítőintézmény. A “világpolgár-társadalmat” emlegetve elfogadhatatlan dolog nem figyelembe venni ezeket a tényeket - már csak azért is, mert az emberi jogok önkéntes szószolói skrupulusok nélkül válogatnak közülük, s mindenekelőtt az általuk elkövetett emberjogi sérelmek megítélését nem bízzák semleges bírókra.

A jugoszláv tragédia története

Negyedszer: meg kell említenünk a Jugoszlávia, vagyis inkább az egykori Jugoszlávia - ahogy 1991-ig nemzetközi jogi alanyként létezett - maradéka elleni háború kül- és belpolitikai következményeit. 1991 óta a nyugati országok mindent elkövettek, hogy támogassák azokat a belső erőket, amelyek hozzájárultak Jugoszlávia széteséséhez. Az, hogy ezek az erők a 80-as években, Tito halála után megerősödtek, szintén a kibontakozó nacionalizmus következménye volt. Milosevics azonban erőteljesen szította, és hatalma eszközéül használta fel a szerb nacionalizmust. ám a horvát és az albán nacionalizmus sem maradt el semmiben a szerbtől. A nacionalizmus kitöltötte azt a vákuumot, amelyet a Tito-féle Jugoszlávia államideológiájának felszívódása hagyott hátra. Az önrendelkezés, az önigazgatás, a közös tulajdon, a kommunista blokkon belüli függetlenség jelszavai ugyanis a 80-as években, a peresztrojka és az adósságválság idején, elvesztették erejüket. A gazdasági válság, amely különböző mértékben érintette Jugoszlávia államait, megtette a magáét, hogy erősítse a centrifugális tendenciákat, főképp, hogy a 80-as évek elejétől kezdve a köztársaságok önállóan rendelkeztek devizabevételeikkel. A külső adósságállománynak az IMF és a Világbank által diktált kezelési módja tovább növelte a köztársaságok közötti különbséget.

Amikor a nyugat-európaiak Németország vezetésével 1991-ben Szlovénia és Horvátország különválását elismerték, olyan elvet jutattak érvényre, amelyet ugyanezen erők Bosznia-Hercegovina és a maradék Jugoszlávia területén nem fogadtak el: az etnikumok különválását. A régi Jugoszláviában - papírforma szerint - öt köztársaság, négy nyelv és három vallás volt. Példa volt ez a nemzetiségi pluralizmusra, amelynek éppen azoknak a hatalmaknak a közreműködésével szakadt vége, amelyek később ugyanezt Boszniában és Hercegovinában vissza akarták állítani. Ott ez sok okból nem működött úgy, mint a régi Jugoszláviában. Az etnikailag szeparált részeket a daytoni béke-megállapodás értelmében külső nyomás tartja össze egy törékeny államon belül. De legalább újra béke van.

Jugoszláviában valószínűleg kisebb felfordulás és kevesebb nyomás is elég lett volna a Koszovóban most lezajló tragédia, az etnikai alapú szétválás és a NATO által napirendre tűzött, terrorral sem indokolható erőszakos tisztogatás megállításához. Egy 1998 októberében kötött megállapodás szerint ugyanis hatezer EBESZ-megfigyelő küldését tervezték a térségbe. Csakhogy ugyanazok az államok, amelyek most sokmilliárd dollárt, illetve eurót költenek Jugoszlávia bombázására és részben felépítésére, nem voltak hajlandók feltölteni az ígért kontingenst. Nem zárható ki, hogy a drogmaffia és a titkosszolgálatok segítségével titokban felfegyverezték az UCK-t, e fegyverekkel az UCK tudatosan provokálta a szerbeket, ami pedig a jugoszláv hadsereget brutális és nem a megfelelő emberek ellen irányuló, ezért igazságtalan megtorlásra késztette. Végül Rambouillet-ban Jugoszláviának alá kellett volna írnia a kapitulálásról szóló okmányt, amivel a NATO felhatalmazást kapott volna arra, hogy egész Jugoszlávia területén tetszése szerint tevékenykedhessen. Egyetlen jugoszláv kormány sem írta volna alá ezt a megállapodást. A következmények ismertek: a NATO megkezdte Jugoszlávia bombázását, amely legalább is Európában a második világháború óta nem tapasztalt agressziót és mérhetetlen emberi szenvedést okozó etnikai tisztogatást indított el. A bombázások befejeztével azt a látszatot keltik, hogy csupán a szerbek okoztak szenvedést a koszovóiaknak, valamint, hogy az UCK békés, a NATO-val szövetséges felszabadító hadsereg. A szerbiai szerencsétleneket, akik a bombázások igazi áldozatai, elfelejtik.

Mi van a NATO politikája mögött?

Miért van, hogy a NATO államok, amelyek április 4-én Washingtonban a szervezet 50 éves fennállását ünnepelve, önmaguk előtt tetszelegve, “nyugati értékközösségnek” kiáltották ki magukat, első látszatra kevéssé következetes, sőt ellentmondásos politikát folytatnak? Tüzetesebb vizsgálat után fel lehet fedezni az eszkaláció mögötti logikát. Az elsődleges célnak az ENSZ és az EBESZ, mindenekelőtt Oroszország és Kína kirekesztése látszik a globális konfliktusból. Már az öböl-háború idején ez volt a politika irányvonala, amikor az ENSZ-t politikai szereplőként teljesen háttérbe szorították. Legalább is ez volt az Egyesült államok célja. Az európaiak a jugoszláv konfliktusban próbálták ezt ellensúlyozni, Oroszországot nem megkerülni, hanem bevonni akarták a megoldásba, és ezzel újra bekapcsolni a megfelelő ENSZ-grémiumokat, mindenekelőtt a Biztonsági Tanácsot. Megpróbálták helyreállítani a Kínához fűződő, a belgrádi kínai nagykövetség lebombázása kapcsán megromlott viszonyt is. Ezzel véleménykülönbség alakult ki Amerika és - Nagy-Britannia kivételével - a nyugat-európai államok között.

Ha az ember valamilyen pozitívum után kutat a jugoszláviai válság alatt folytatott politizálásban, akkor azt itt megtalálhatja. ám a NATO és az Egyesült államok súlyt fektettek arra, hogy ne csak Jugoszlávia számára legyen világos, kinek a kezében is váboaz irányítás az új világrendben, hanem a kínaiak és az oroszok számára is. Az ő jóváhagyásukat elvárták a NATO-békéhez, még mielőtt a NATO befejezné a bombázásokat. így demonstrálják, hogy mit értenek az új “multipoláris világrend” fogalmán: bombákat az érdekek érvényesítéséhez - végül pedig már senki nem beszél az emberi jogokról.

A háború célja a bombázások során megváltozott. Robertson, a brit védelmi miniszter a június 7-i sajtótájékoztatóboazt az egyszerű indoklást adta, amit az UCK egyik embere így fogalmazott: “Szerbek ki, NATO be”. Ez a szándék nyilvánvalóan már ott volt a rambouillet-i diktátumban is, illetve abban a határozatban, hogy nem kívánják az EBESZ-missziót sem kibővíteni, sem megerősíteni. A kitűzött célt a NATO csak részben érte el. Ugyanis a június 9-i megállapodás értelmében bár bevonult Jugoszláviába, de csak a Biztonsági Tanács szabályos határozatával. Ezen túl pedig - fogcsikorgatások közepette - egyezkednie kellett az oroszokkal.

A NATO 1999 áprilisában kidolgozott “Stratégiai koncepciójában” konkrét megfogalmazást nyertek a nyugati biztonsági érdekeket fenyegető tényezők: a terrorizmus, a szabotázsakciók, a szervezett bűnözés, valamint a “zavar a létfontosságú nyersanyagok beszerzésében” (24. cikkely). Ezek mind olyan fenyegetések, amelyek a globális térből származnak. Vagyis a NATO-stratégia nem korlátozódhat az észak-atlanti, illetve nyugat-európai térségre, hanem mindenütt jelen kell lennie, ahonnan fenyegetés érheti. A geostratégiai érdekek nehezen körvonalazhatók. ám, hogy nem játszanak szerepet - miként azt Habermas gondolja -, nos, ez merőben naiv feltételezés.

A háború ára

A háború ára elsősorban az emberi jogok feláldozása. Azoké az emberi jogoké, amelyeket semmibe vettek. Mindkét oldal felelős ezért, még az emberi jogok önkéntes védelmezői is az ún. “nyugati értékközösségből”. Másodszor a politika cinizmussal átitatott erkölcse, amellyel a “sikeres pusztítások” hírét keltették - vagyis az emberi jogok sikeres megsértésének hírét. Harmadrészt labilissá vált a hidegháború utáni korszak “biztonságépítménye”. amennyiben a nyugatiak az ENSZ-t és az EBESZ-t oly mértékben semmibe veszik, mint a koszovói háború idején, Oroszország és Kína egy új védelmi szövetség kialakításának irányába terelheti együttműködését. Miért is semmisítené meg Oroszország az atomfegyvereit, ha egyszer a NATO célja, hogy a 21. század katonai szövetségeként - ez áll az 50. évforduló alkalmából megfogalmazott washingtoni nyilatkozatban - felfegyverkezzék? Az oroszoknak ebben az esetben attól kellene tartaniuk, hogy atommentes csapataik gyengeségét kihasználva Albright asszony gyeplőnél fogva rángatja majd őket a világpolitika mezején.

És a Balkánon? A háború után megkezdődik az újjáépítés. összehívnak egy Balkán-konferenciát. így váboez jól. Csakhogy elkövetik ugyanazt a hibát, amely részben felelős az elmúlt tíz év szerencsétlen döntéseiért: felosztják a balkáni államokat jó és rossz államokra. A szétbombázott Jugoszláviát kihagyják a segélyekből, állítólag csak addig, amíg a Milosevics-rezsim hatalmon van. Csakhogy a NATO-bombázások éppen azt az ellenzéket gyengítették meg, amely leválthatná Milosevicset. Rövidlátó, egyértelműen a divide et impera elvét követő politika meghívni Montenegrót, Szerbiát pedig nem, hiszen ez a politika csak erősíti a szerbek által megélt traumát, hogy tudniillik az egész világ ellenük van; és csökkenti a jövőbeli megegyezés esélyeit is. Az UCK-t fontos szerephez juttatni Koszovóban nem jelent mást, mint egy olyan etnikai tisztogatás támogatását, mint amilyet a bombázásokkal eredetileg megakadályozni szándékoztak. Mint ahogy Horvátországban a nyugati államok máris katonai fölényükkel fedezik a szerbek elüldözését, fokozván azt a traumát, amelyet a bombázások a szerb-jugoszláv társadalomnak okoztak. Szerbiát kirekesztik Európából a NATO-légicsapások jogosultságának igazolása végett, amelyek ugyan lerombolták az országot, de nem vezettek a jugoszláv hadsereg feletti győzelemhez. A szerbellenes politikai irányvonal, amelyet Clinton, Blair és Chirac, Schröder és Fischer is követ, a katonai bombázások folytatását jelentik, politikai eszközökkel - ugyanolyan ostoba és sikertelen módon. Az “Európa-Ház”, amelyről először Gorbacsov beszélt 1989-ben, s amely Fischer tanácsadóinak jelszavává is vált, romokban hever.

Remélem, hogy csak én vagyok túl pesszimista. Csakhogy ez a borúlátás nem indokolatlan. A “nyugati értékközösség” politikusai a politika irányítását átadták a katonai erőknek. Éppenséggel a politika militarizálása volt az, amit a Zöldek egykor meg akartak akadályozni. Ehhez nem kell pacifista nézeteket vallani, ez pusztán egyfajta reálpolitikai felelősségérzetből adódik. A békét és az emberi jogokat civiltársadalmi, politikai alapokon kell biztosítani. Ebben nem lehet sem a katonaság bombáira, sem a filozófusok okoskodására hagyatkozni.

(Fordította: Homoki Krisztina)

Eszmélet folyóirat, 43. szám (1999. ősz)