←Vissza

Print
Sut Jhally - Bill Livant: Sport és kultúrpolitika
A modern látványsportok vonzereje A sport az terület, ahol a kritikai szocialisták versennyel szembeni idegenkedése a legnyilvánvalóbb. Ők sokáig semmibe vették a sportot, de amikor a látványsportok a modern társadalmak legelterjedtebb jelenségeivé váltak, felismerték fontosságát. A Rethinking Marxism folyóiratból átvett írás két szerzője úgy látja: a sport a verseny és együttműködés formáinak megmutatásával mintát szolgáltathat a valódi társadalomnak is.
A modern látványsportok vonzereje

A szocialista hagyomány a "szabadon társult termelők" társadalmának elképzelésén nyugszik, egy olyan társadalomén, amely kooperatív termelői kapcsolatokon és a társadalmi élet egészére kiterjesztett kooperáción alapul. Ebből következően a szocialista hagyomány a versenyző termelési kapcsolatokat és a versenyt a társadalmi életben negatívan ítélte meg. A társadalmi kapcsolatok fejlődése (fejlődés a szocializmus felé) olyan folyamat, amely a versenytől az együttműködés felé mutat. A szocialisták a társadalmi fejlődést a versenynek a társadalmi életből való kiiktatásaként, "elsorvadásaként" értékelik. A harc szocializmusért küzdelem a versenybéklyók megszüntetéséért az együttműködés érdekében: mindenekelőtt az osztályharc megszüntetéséért.

Mivel a szocialisták ki szeretnék iktatni a versenyt a gyakorlatból (azaz azt szeretnék, hogy ne legyen ott), ezért hajlamosak eltörölni az elméletből is, és a jelenleg létező verseny torz képét vizsgálják. Ez megnehezíti, hogy a versennyel dialektikus formában foglalkozzunk, megvizsgáljuk a kölcsönös kapcsolatokat, a verseny és együttműködés kölcsönös függését a társadalmi élet bármely területén. Sehol sem világosabb a verseny ilyen nem dialektikus kezelése, mint a sportok kritikai elemzésénél, amely a társadalmi élet egy olyan területe, amelyben a verseny a legszembetűnőbben látható, és amelyhez a legszervesebben hozzátartozik a jelenlegi körülmények között. A sport az a terület, ahol a kritikai szocialisták versennyel szembeni idegenkedése a legnyilvánvalóbb. Valójában sokáig a sportok fontosságát is semmibe vették. Azonban mikor a látványsportok a modern társadalmak legelterjedtebb jelenségeivé váltak, a radikális gondolkodók kitüntették kritikai figyelmükkel (habár jobbára azért, hogy lesajnálják/helytelenítsék). A versenyt a sportokban a kapitalista termelési és nemi kapcsolatok visszatükröződésének tekintik. Kulturális szempontból a tömegek által nézett, közvetített professzionális sportok részei a jelenlegi kapitalizmus legitimációs rendszerének. Amint a brit kultúrkritikus, Garry Whannel írja a könyvében (Blowing the Whistle, 27.): "A sport egy világnézetet kínál. Egy olyan gondolati rendszer, amely támogatja, fenntartja és újratermeli a kapitalizmust. Olyan világnézetet kínál, amely a társadalmi szervezetünk különleges formáját természetesnek, tisztességesnek és kikerülhetetlennek mutatja." A látványsportok ezért a jelenlegi társadalmi élet problémájának részei, és, eltekintve néhány korlátozó megjegyzéstől, elemzésük nem szerepel az elsők között a progresszív kultúrpolitika napirendjén.

A progresszív folyóiratok területén belül a ZETA magazin, egy bostoni havilap, kimondottan egyedülálló, mert van egy félig rendszeres oldala, amelyik a sporttal komolyan foglalkozik. Az 1989. júniusi számban Matthew Goodman feltett egy alapvető kérdést nekünk, azoknak a baloldaliaknak, akik szeretik/nézik/követik/élvezik a sportokat: érdemes-e támogatni az amerikai sportokat? A sportot két szempontból vizsgálva, ahol az egyik az együttműködésen és bajtársiasságon alapszik, míg a másik az irigységen, individualizmuson és versenyen, Goodman aggódva jegyzi meg, hogy az amerikai sportokat egyre jobban az utóbbi irányba nyomják, és emiatt (szomorú módon) komoly kétségei vannak saját rajongó voltával kapcsolatban. Ezekkel a fontos kérdésekkel Goodman azt a paradoxont nevezi meg, amelyet Ike Balbus már 1973-ban megfogalmazott (Paul Hoch Rip-off the Big Game c. könyvének ajánlójában), amikor rámutatott "a radikális, mint sportrajongó" jelenségére - arra az emberre, aki kritizálja a kapitalista társadalom minden intézményét, de aki ennek ellenére szereti a sportot.

Bár Goodman fontos dologra tapintott rá, lehet, hogy rossz kérdést tett fel. Nem az a kérdés, hogy valaki támogatja-e a sportot vagy sem, hanem hogy milyen formát öltsön a küzdelem a meghatározására. Hacsak valaki nem akarja elfelejteni, hogy a sport a verseny egyik formája, akkor a kérdés valójában kultúrpolitikai: érdemes-e küzdeni a sportért. Szerintünk igen, mert a sport nemcsak egyszerűen a probléma része, hanem a megoldásé is atekintetben, hogy egy igazságosabb társadalom alakuljon ki. Mostanában minden sport felett ott lebeg a tömeges gyönyörűség birodalma. A vonzerő természetére pillantva választ kaphatunk arra a kérdésre, milyen szerepet játszhat a sport a progresszív kulturális politikában. Mi valójában hisszük, hogy a modern sportok vonzerejének legmélyén ott lapul a szocializmus és a szocialista verseny látomása. A küzdelem arról szól, hogy miként nyerjük meg a jelenleg létező versenysportokat a pozitív szocialista célképzetnek, és hogy megmutassuk, miért központi fontosságú ez az eszme önmagában a sport vonzerejében, az emberek sportszeretetében. Ezért közelebbről is meg kell néznünk, hogyan jelenik meg a verseny különböző és azonos módokon a sportban és a mindennapi életben.

A sport és az élet közötti különbség: a sport mennyországa

Van egy nagyon lényeges különbség a sport és a verseny között. A sport alapvetően a versenyről szól. Bármely próbálkozásnak, amely a sport természetét és hatalmas vonzerejét kívánja megvilágítani, a verseny természetét kell tisztáznia. Ehhez először is félre kell tennünk a versennyel kapcsolatos kispolgári félelmünket, és fel kell tennünk a fontos kérdést: mi módon jelenik meg a verseny a sportban a tömegek számára a mindennapi élethez képest úgy, hogy az emberek menedéket remélhetnek és kereshetnek a sportversenyekben? Az összehasonlításnak három része van.

Először is, a mindennapi életben a verseny nagyon ritkán közvetlen, inkább közvetített formában tapasztalható. Versenyzünk a munkáért, a béremelésért, az előléptetésért, a biztonságért, a státuszért - a versenyzők egy homályos csoportja ellen, akiket nem is ismerünk. Viselkedésünk a piacokon a legtöbbször ilyen helyzetben történik. A sport esetében azonban a verseny leggyakrabban közvetlen és nem közvetített. Látjuk a versenyzőket, látjuk teljesítményük kölcsönös függőségét. A versenyzők és kölcsönös függésük közvetlennek tűnik, szemben a közvetítések zavaros közegével, amely mindennapi életünk versengését takarja.

Másodszor, a mindennapi életben a verseny alapja homályos. Általában a sötétben tapogatózunk avval kapcsolatban, hogy miként legyünk sikeresek, hogyan nyerjünk vagy éljünk túl valamit. Maga a kapitalizmus folyamata állandóan elrejti a siker alapját, és folyamatosan új rejtélyeket teremt. Az emberek nem lehetnek biztosak abban, hogy azzal, amit tesznek, nagyobb esélyük lesz a sikerre. A verseny alapja rejtélyes. A sportban a verseny alapja világosnak, megfigyelhetőnek tűnik. A szabályok tiszták, és úgy tűnik, van egy objektív alap a verseny megítéléséhez. Ez ritka a mindennapi versenyben.

Harmadszor, mivel a mindennapi életben a verseny közvetített és a verseny alapja homályos, érzelmi részvételünk nagyon kellemetlen. Nagyrészt ismeretlen versenyzőkkel kell versenyeznünk, ismeretlen alapon, s kevéssé tudjuk, mit kell tennünk ahhoz, hogy győzzünk. És versenyeznünk muszáj. Ha nem versenyzünk, vagy versenyzünk, de vesztünk, nagyon kellemetlen dolgok történnek velünk. Presztízst, pénzt, pozíciót, hatalmat veszítünk… még szexuális vonzerőt is (férfiak). A verseny terepe homályos, a büntetések komolyak. Mivel nem látunk tisztán, és mert ez ennyire fontos, érzelmi állapotunk felfokozott és zavart. A sportban ez nincs így. Érzelmi részvételünk kimondottan kellemes. A verseny számunkra világos, és úgy gondoljuk, tudjuk, miről szól. Amikor nézőként belépünk, azonosulunk vele, érzelmeink összpontosulnak és tiszták. S leginkább: úgy "játszhatunk", hogy nem veszíthetünk, hiszen csak nézők vagyunk.

A sport óriási vonzerejének titka tehát az, hogy a verseny tiszta nézetét nyújtja. E körül a kép körül egyesülnek az emberek. A sportban, nem úgy, mint az életben, látjuk, hogyan működik a társadalom, látjuk, kik a versenyzők, látjuk, "mi kell" a győzelemhez. Óriási hatása van ránk, hogy láthatjuk ezeket a dolgokat. Okosnak érezzük magunkat, normálisnak érezzük magunkat. Röviden: boldogok vagyunk. A sport nem mutatja meg, hogyan működik a társadalom igazán. De megmutatja, hogyan szeretnénk, hogy működjön. Tiszta versenyű társadalmat szeretnénk. A sport vonzereje a modern társadalom elidegenített versenykapcsolatainak látszólagos megtisztításán alapul.

Ugyanakkor ez a sport a mindennapi élet tekintetében is toleráns és kitartó versenyre szocializál minket, arra ösztönözve, hogy napi kaotikus, homályos versenyfeltételeinket a sportverseny modelljének megfelelően rendezzük. De mi ez a modell, és honnan jön? Fentebb azt állítottuk, hogy a verseny a sportban tisztának tűnik és "tényleg" tudjuk, hogyan működik. Valóban, a versennyel való mindennapi küzdelmeinkben hol adatik meg a luxus, az azonnali visszajátszás tisztasága, egy olyan visszajátszás, amely alapján ítéletet hozunk - megalapozott ítéletet - nemcsak játékosokról, hanem magukról a hatóságokról, akiknek joguk van megítélni a játékot? Ez hatalmat teremt, az értelem hatalmát. (A vita, hogy engedélyezzék-e az azonnali visszajátszást a sportban, önmagában is nagyon érdekes, )

A Rettenetes Egyszerűsítők "világosabbá teszik az életet", mert úgy írják le, mint a sportot. Ennek jó oka van: a sportverseny valóban világosabb. Emiatt uralkodóink igyekeznek elérni, hogy a valódi versenyt képzeljük el, az igazi sötétséget, azokkal a megtisztított jellemzőkkel, amelyeket a sportversenyben találunk. Azért vonzódunk a sporthoz, mert az a verseny különbözik valós társadalmi életünktől. A sport tiszta, társadalmi életünk sötét. De rá vagyunk kényszerítve, hogy ezt az életet éljük, amelynek uralkodó ideológiája csak sötétebbé teszi. Állandóan azt mondják, hogy életünk sötét versenye olyan tiszta, mint a sport.

A sport és az élet azonossága - a kollektív cselekvés kisajátítása

Eddig a sport és a mindennapi élet versenye közti különbséget hangsúlyoztuk. Persze a sport az élet része. Ahol ez az élet sötét, ott korlátozzák azt a fényt is, amelyet a sport vethet a verseny természetére. Fontos, hogy felfedezzük ezt a korlátot, a "fény sötétből származó határait", mert valójában ez az ellenállás és az engedelmesség közötti határ a társadalmi élet rendszerében a sport területén. E határ felismeréséhez el kell választanunk a munkamegosztást a sportban a kisajátítástól. Fentebb említettük, hogy a sportban a verseny (bármely verseny) kollektív tevékenység, kollektív munka, amelyben a győztes és a vesztes hozzájárulásai függetlenek. A verseny kollektív természete központi fontosságú a sport élményében. Az egyoldalú versenyek, amelyekben a kollektív tevékenység alárendelődik, nem érdekesek. Csak meg kell kérdezni a tv-hálózatokat a nézettség csökkenéséről, amikor az egyik csapat túlerőben van. Amint azt minden profi sportbajnokságban tudják, a kiegyenlített verseny létfontosságú a bajnokság egészséges működéséhez és jövedelmezőségéhez. Kultúránk nagy sporteseményei azok, amelyeknek a legmélyén ilyen kiegyenlített verseny van.

Például a tenisz legújabb történetében az egyik legemlékezetesebb meccs az 1980-as wimbledoni döntő volt, amelyben Björn Borg legyőzte John McEnroe-t. Az a meccs nem azt bizonyította, hogy Björn Borg nagyszerű teniszező, hanem hogy igazából milyen jó volt. Borgnak szüksége volt McEnroe-ra, hogy korábbi teljesítményének túlszárnyalására kényszerítse. Ha Borg rutinosan négy játszmában nyert volna, mint ahogy az egy ponton valószínűnek tűnt, akkor az a meccs nem lenne kiemelkedő kollektív sportemlékezetünkben. De mivel McEnroe a negyedik játszma rövidítését 18:16-ra nyerte, rákényszeríttette Borgot, hogy még jobb legyen. Bármily szépséget találunk is a sport birodalmában, az mindkét versenyzőtől függ. Ken Dryden, a Montréal Canadiens hokicsapatának ex-kapusa arról ír The Game c. fantasztikus önéletrajzában, hogy a legnagyobb pillanatok a bostoni csapat elleni mérkőzéseken fordultak elő, hogy az általuk kifejtett óriási ellenállás nélkül nem tudta volna ezt a teljesítményt nyújtani. Szüksége volt a versenyre saját álmai megvalósításához.

Az embereket tehát a sportban a kollektív tevékenység szépsége vonzza. Inkább a verseny folyamatához, semmint az eredményéhez vonzódnak. A szépséget mint a versenyben lévő személyiség, versenyző tulajdonságát látjuk. Nem külön a versenytől, hanem benne. A szépség ezért a verseny tulajdona, amely a versenyzőkön keresztül jelenik meg. Amikor a szépséget látjuk a sportban, a versenyzők szépsége az alak, a verseny szépsége az alap.

A kapitalista társadalomban azonban a társadalmi munka kisajátítása a meghatározó jelenség, és ezért a kapitalizált sportban a győztesek sajátítják ki a versenyfolyamat eredményeit. A győztesek továbbjutnak és közelebb kerülnek valami jobbhoz. Jövő héten ismét megjelennek. Győztes hírüket átalakíthatják árucikkek szponzorálására és nagyobb előnyöket és még több nyilvánosságot nyernek a kollektív tevékenység eredményeinek kisajátításához. A vesztesek eltűnnek a képből, sorsuk túl reménytelen, hogy foglalkozzanak velük. Ahogy George Allen mondta az amerikai kultúra éthoszára reagálva: "A vereség rosszabb, mint a halál. Együtt kell élni vele." Minél gyakoribb ez a kisajátítás, annál jobban eltusolják ezen alap létezését, nem beszélve a kollektív jellegéről, és annál több szépséget tárnak elénk, de csak mint a versenyzők tulajdonságát. A kisajátítás sajátos vonása, hogy háttérbe szorítja a szépség kollektív jellegét. Elnyomja a versenyfolyamat csodálatosságát, és a szépséget mint a versengő tárgyak "attribútumát" termeli újra.

A kritikus szocialisták azon az alapon utasítják vissza a versenysportokat, hogy képtelenek megkülönböztetni a folyamatot az eredmények kisajátításától. Ha nem tudjuk megkülönböztetni a folyamatot és a versenyzőket, úgy tűnik számunkra, hogy a munkafolyamathoz mint olyanhoz tartozó tulajdonságok csak a versenyzőkhöz tartoznak. A munkafolyamat, az együttműködő-versenyző folyamat ekkor olyan jelenetnek tűnik, amelyben a versenyzők eleve létező tulajdonságai egyszerűen megjelennek. Emiatt, ami valójában társadalmi munka, tisztán individuális munkákra esik szét. Mivel a győztes mindent visz, úgy tűnik, hogy mindent ő tesz, és ezt a folyamatot nevezhetjük a "verseny megszemélyesítésének".

A megszemélyesítést nevezhetjük amerikai védjegynek is, amely olyan koncepció, amely minden fontosabb kulturális koncepció veleje. Ez elkerülhetetlen egy olyan társadalomban, amely gyakorlatilag tagadja, hogy léteznek osztályok. Ez az azonossági pont sportéletünk és társadalmi életünk között. A sport világos és nyitott mindenki számára, a versenytársak megnevezésében, a szabályok megalkotásában, a folyamatok és eredmények rögzítésében valamint mérésében. Mindezekkel "fényessé" teszik a versenyt. De közös bennük a megtévesztés, a verseny megszemélyesítésében újratermelik a verseny "sötétségét".

Az észak-amerikai sportmédia-hálózat egy rettentően kapitalizált sportrendszert testesít meg. Minél kapitalizáltabb a sport, annál nagyobb az ellentmondás a sportbeli versenyfolyamat kooperatív munkája és eredményeinek kisajátítása között. Minél nagyobb az ellentmondás, annál nagyobb a verseny imázsának megszemélyesítése. A megszemélyesítés folyamata fontos: ez alkotja annak az alapját, amelyen a közösség azonosul a sporttal. Különösen szörnyű példa az amatőr ligában játszó gyerekek szüleinek viselkedése, szemben a gyerekek viselkedésével. A gyerekek legalább olyan gyakran a versenyre koncentrálnak, mint amilyen gyakran nem. Játszani szeretnének. Ám a szülők nem ezt akarják. A verseny megszemélyesítése tulajdonképpen a szülő ragaszkodása a gyerekhez, s talán a gyereken keresztül a szülő saját énjéhez is. A gyerek egyedül szeretnek játszani és élvezni a játékot. Az ártatlan a folyamatot akarja, míg szülei az eredményt.

Összefoglalásképp: a verseny képe a sportban a tisztességes verseny képe, szemben bármilyen más képpel. Ez nem egyszerűen egy kép; egy lényeges szintig a sport ezt testesíti meg. Ám ez korlátozott tisztességesség. A sport újratermeli a verseny társadalmi misztifikációját azáltal, hogy megszemélyesít egy társadalmi együttműködési folyamatot. Valójában azt mondhatjuk, hogy ebben az alapvető tekintetben a sport "sötétebb", mint a verseny a mindennapi életben. Pontosan amiatt, hogy a sportverseny "tisztességes", jobban megszemélyesíti a versenyt, mint a mindennapi verseny a maga sötétségével. Emiatt a sport a kapitalista társadalmi élet olyan területe, amely ellentmondásos lehetőségeket nyújt ezen élet megváltoztatására. És csak elkezdhetjük végiggondolni a szocialista sport és szocialista verseny természetének körvonalait. A szocialista verseny a sportban a kapitalizálatlan verseny. Mint ilyen, megjeleníti, láthatóvá teszi azt, amit most a verseny jelenlegi szerkezetéből elemző munkával kell kivonni - a verseny valódi alapját mint kooperatív társadalmi munkát. Az ilyen el nem idegenített, világos verseny valóban versenyképes azzal a ténnyel, hogy a verseny folytatódik a szocializmusban: mindenkitől képességei szerint, mindenkinek munkája szerint.

Harc a sport definícióiért

Ebben az írásban a sportban rejlő progresszív lehetőségeket hangsúlyoztuk. A lehetőségek, amelyeket benne látunk, a jellegzetességei, amelyek vonzanak bennünket (és vannak még, amelyeket nem említettünk, mint például a csapatsportokkal járó együttműködés) annak az eszmének az alkotóelemei, ahogyan a progresszív szocialista társadalmat elképzeljük. A szocialistáknak ki kellene használniuk ezen lehetőségeket, mert a tömeges látványosságok legbelsejében, amelyek a tömegek felkeléstől való elkábítására szolgálnak, annak az elemei vannak, amilyenné az átalakult kapitalizmus válhatna. A sport annak az előképét kínálja, ahogyan a verseny és együttműködés létezhetne egy másik társadalmi berendezkedésben. Az ilyen képességekkel rendelkező példaképeket figyelembe kell venni. A sport mibenlétéről szóló definíciókért harcolni és küzdeni kell. Amint Gramsci mondta, a "felépítmények" az osztályharc helyszínei, és figyelnünk kell az olyan intézményre, amely látványos módon mutatja meg egy progresszív társadalom természetét, amely a mostanit követheti. Különösen figyelemre méltó ez a lehetőség, amikor az emberek ilyen erősen azonosulnak az ezt követő világgal. Bárcsak világossá válna a vonzerő természete, és körvonalazódna egy út, ahol az élet igaz módon utánozná a sport utópikus álmát. Ez a politikai küzdelem a sportban. Ez a progresszív kulturális politika egyik legfontosabb területe.

(Fordította: Gedeon Béla)

Irodalom

Balbus, I.: The American Game of Life. The Nation, 1973. május 7.

Dryden, K.: The Game. Toronto, Totem, 1983.

Whannel, G.: Blowing the Whistle. London, Pluto Press. 1983.

Eszmélet folyóirat, 42. szám (1999. nyár)